A moche kultúráról már írtunk az előző bejegyzésben, de El Brujo romvárosa és temetkezési helye felülírja eddigi ismereteinket. Például nem tudtuk azt (a tudmány sem tudta 2006-ig), hogy a mochék választottak női uralkodókat, akik harcosok is voltak egyben, de azt sem tudtuk, hogy azokat fel is áldozták idejekorán.
Imádom a semmibe vesző nagy kék vizet, legyen az tenger vagy óceán. Képes vagyok órákig bámulni, ahogy az óriási víztömeg mélykék színe sejtelmesen összemosódik az égbolttal. Huanchacónál a víz sajnos nem kék, hanem szürke, de mivel az égbolt is pont ugyanolyan, az összemosódás megmarad. Lehet, hogy igazából a végtelenséget szeretem, mert így is megbabonáz a látványa.
Szitál a köd, amikor magamra rángatom a nyirkos ruháimat, és vacogva kibújok a nedves sátorból. Ma reggel szedjük a sátorfánkat, visszatérünk Huanchacóból a trujillói terminálra. Ismét buszra szállunk, Chocope felé vesszük az irányt. Túlzás volna azt állítani, hogy a trujillói chimú és moche romvárosok, a faragott falak és a színes festett falmaradványok lenyűgöztek volna bennünket, de érdeklődésünk a letűnt korok kulturális emlékei iránt azért nem csökkent.
El Brujo piramisának falrészlete pont olyan, mint Huaca de la Luna
Az El Brujo, vagyis "A varázsló" névvel illetett temetkezési hely Chocopétól néhány kilométerre fekszik az óceán partján. Ez a világ egyik legnagyobb ősi temetője, ami napjainkban is feltárás alatt áll. Köztudott, hogy a misztikus helyet az elmúlt évszázadokban sírrablók fosztogatták, de ennek ellenére bízom benne, hogy akadt mit kiállítani a nemrég megnyitott múzeumban. Na jó, legyünk őszinték! Legjobban egy újabb múmia látványának lehetősége csigáz fel, amire azért van esély, mert a huacerók, vagyis a kincsrablók ritkán tartottak igényt a sírlakók testének földi maradványaira.
Chocopéban iránytaxiba pattanunk és Magdaléna kicsiny, csendes sivatagi falujába utazunk. A „főtéren” szállunk ki. Magdaléna nem több néhány szegényes színesre meszelt háznál, de már attól pozitív érzésem támad, hogy három hét után újra napfény éri az arcomat. Lima óta egyszer sem láttuk a Napot, Magdalénában végre felszáll a garúa. Sehol egy lélek, csupán néhány barátságos, csont és bőr kóbor eb kószál a téren. Nekivágnánk gyalog a romvárosnak, de bizonytalan az irány és a távolság, ráadásul velünk vannak a zsákjaink is. A csendet motorzaj töri meg. Feltűnik egy mototaxi, sofőrje ismerve a járást néhány solért örömmel vállalja a fuvart El Brujo bejáratáig.
Bár a mochék élőhelyén nem élnek kondorok, megjelennek falfestményeiken
Rövidesen újra az óceán partján találjuk magunkat, s már messziről feltűnik, hogy az egyik tisztességes méretű homokdombon lépcsőzetes piramis emelkedik. Egyes falakat elkerítettek, jelezve, régészek dolgoznak, itt még feltárás folyik. A vadonatúj, igényesen felépített múzeum a két jegyárussal azt sejteti, hogy a romvárosban a közeljövőben igazi turistaseregek látogatására számítanak. A homokdombon felvezető lépcsőn csak néhány helyi család lézeng rajtunk kívül, de úgy gondolom, hogy ez nem lesz mindig így, mert amit itt látunk az az elmúlt néhány hét csúcsélménye.
Nem tartom magam szélsőséges feministának, de valljuk be, a moche egy felettébb intelligens nép lehetett. Nem csak a nemek közötti egyenlőséget hirdették, hanem a nőknek kijáró tiszteletet olyan fokra emelték, hogy egyenesen női uralkodót választottak maguknak. Mindig érdekelt, hogy milyen lehetett egy rézbőrű királynő élete, de azért Caóval, El Brujo uralkodójával nem szívesen cseréltem volna.
A rája fontos jelképe a mochéknak
A piramis előtt berendezett múzeumban egy egész jó állapotban megmaradt, tetoválással díszített, kiszáradt női testet pillantunk meg. A perui archeológusok egy csoportja 2006-ban bukkant rá a vályogpiramisban egy a fosztogatások ellenére csaknem sértetlenül maradt sírra, amely négy múmiát, ékszereket és fegyvereket rejtett. A Dama de Caónak nevezett huszonöt év körüli hölgyről a kutatások során kiderült, hogy a térségben élő mochék törzsi vezetője volt, és feltételezhetően megfojtották. Ez persze nem jelenti azt, hogy a szó mai értelmében véve gyilkosságról volt szó. Ne feledjük el, hogy kr.u. 450-et írunk, amikor a társadalmi hierarchiában előkelő helyet elfoglaló személyeket előszeretettel áldozták fel az isteneknek. A királynő halála után testét hosszú szövetanyagba tekerték, illetve ekkor készülhettek tetoválásai is, amiknek vallási szerepet szántak. A kutatás jelenleg is folyik, így a többi múmiáról meglehetősen keveset tudunk, de annyi bizonyos, hogy Cao holtteste a moche kultúra ezidáig legjobb állapotban megmaradt múmiája.
Sírjából két harci bunkósbot és huszonhárom lándzsa is előkerült, mint hatalmi szimbólumok, ami egészen egyedülálló a női sírok történetében. Ennek köszönhető, hogy egyes tudósok arra a feltételezésre jutottak, az uralkodónő egyben harcos is volt, meglehet eddig úgy tudtuk, hogy a mochékra nem volt jellemző a nők fegyverhasználata.
Cao arcát arany lemezzel fedték el
A múzeum és az indián királynő meglátogatása után visszatérünk Chocopéba. A terv az, hogy Peru északi partszakaszán továbbhaladva közeledjünk az ecuadori határ felé. A mai éjszakát már Pacasmayo városában akarjuk tölteni, de érkezésünk meglehetősen esetleges. Egy órát dekkolunk a chocopei buszmegállóban úgy ötvenedmagunkkal, amikor érkezik egy Pacasmayo feliratú járat, aminek kvázi még az ablaktörlőjén is utasok lógnak. Ennek ellenére agresszív könyöklőháború indul a lépcsőn elfoglalható utolsó helyért, de az utasok többsége velünk együtt a megállóban ragad, a busz pedig elhajt. A jelenet húsz percen belül háromszor ismétlődik meg, erre nálunk úgy betelik a pohár, hogy húsz kilós zsákokkal a hátunkon gyalog vágunk neki az országútnak. Párszáz méterrel arrébb egy kamion lassít le mellettünk és felajánja, hogy egészen Pacasmayóig szállít bennünket.
A komótosan döcögő óriás néhány óra múlva tesz le a pacasmayói elágazásnál. A városba befelé vezető poros út szélén csak pár lepukkant ház és düledező parányi vegyesbolt sorakozik egymás mellett. "Pacasmayo nem nagy település, tehát a városközpont sem lehet több negyed óra sétánál"-típusú mondatokkal bíztatom magam, ahogy hátunkon a nagy zsákokkal, hasunkon meg a kisebbekkel gyalogolunk az út mentén, akár két feldíszített karácsonyfa. Eltelik egy óra, de a központot csak nem sikerül elérni. Ráununk a fárasztó nap utáni erőpróbára és leintünk egy mototaxit. Jó döntés. A mototaxi még vagy tizenöt utcán át furikáz minket, mire leparkol a főtéren, közvetlenül az óceán partján.
Pacasmayo furcsa, de tengerimádó tere
Pacasmayo első ránézésre nem más, mint egy barátságos szörfparadicsom, igaz, most nincsen fő szezon, így az utcákon meglehetősen kevés külföldi alak lézeng. A part mentén szemtelenül drága szállók sora díszeleg, ezért inkább a belső utcákban próbálkozunk a szálláskereséssel. Pár perc múlva egy recsegő padlójú lépcsőházban találjuk magunkat. A hostelben néhány ausztrál szörfösön kívül nincs senki, csak mi. Amúgy a tulaj kedves, és a méltányos ár a konyha használatát is tartalmazza. A zuhanyzóban ugyan nincs víz, de annyi baj legyen, az esti fürdés azért nem marad el; vicces módon a szálló raktárában sikerül letudni. A szobában mindenütt falhoz támasztott szörfdeszkákba botik az ember, de ezt egy ilyen tartalmas és élménydús nap után szinte már észre sem veszem...
