MIRADOR - "Kilátó a világra"

A Banco Central igazgatója és a Crespi hagyaték vizsgálatát végző muzeológus állítása szerint a táblák egytől egyig hamisítványok voltak. Sajnos csak voltak, mert pár darab kivételével mindnek nyoma veszett, vagyis ez a hivatalos álláspont. Az összeesküvés-elméleteket gyártó honlapok azt mondják, az atya gyűjteménye vagy a mormonoknál vagy Vatikánban kötött ki, mert azok eredetét el akarják titkolni. Lássuk hát, mi az igazság?!

Jonathan Koupermann, a Banco Central fiatal igazgatója nem sok jóval kecsegtetett bennünket. Azt mondta, maradt két-három tábla a Maria Auxiliadora parókia birtokában, de oda idegeneket nem engednek be, így kicsit reményvesztetten vesszük nyakunkba a várost.

A parókia épülete az óváros északi végén áll egy modern templom tőszomszédságában. Kétszer érkezünk hiába, a recepciós mindig csak annyit mond, hogy Padre Gigi, a parókia vezetője nincs benn, jöjjünk vissza később. Másnap szerencsénk van, az atyát a parókia területén találjuk. Egy hetvenes éveinek az elején járó öregurat kell elképzelni, aki piros poncsóban és fekete kalapban fogad minket.

Eri és Padre Gigi azonnal barátok lettek

- Magyar turisták vagyunk, filmet forgatunk egy magyar kutató életéről, akinek felfedezése összekapcsolható Crespi atya fémtábláival - kezdjük az ismertető szöveget, amit az atya kíváncsian hallgat - A Banco Centralban mondták, hogy Önöknél van még pár darab, de hogy nem szívesen mutogatják őket idegeneknek - óvatoskodunk.
- Elég sokan jönnek a gyűjtemény miatt. Nem értem mi ez a Crespi mánia újabban. Néhány hónapja még a hazámból, Olaszországból is jöttek, ők is a táblákat keresték.
- Ön olasz? - lepődik meg Eri.
- Igen, Bologna mellől származom.

Eri azonnal olaszra vált. Az atya arcán mosoly jelenik meg, örül, hogy saját nyelvén beszélhet. Olyannyira megenyhül, hogy nagy sietve ad nekünk egy kulcsot.

- Nekem most el kell mennem - kezdi Padre Gigi -, de itt hagyom a kulcsot. Menjenek le a pincébe, ott van minden, amit keresnek. Évek óta senki nem volt lent, elég nagy lehet a kosz. Annyi kérésem van, hogy semmit ne vigyenek el magukkal.

Ezt megígérjük, s már megyünk is le a pincébe, ami valóban úgy néz ki, mint ahová jó ideje nem tette be ember a lábát. A pince hatalmas, mindenféle limlom fekszik a padlón. Építési törmelék, betonkeverő, könyvek dobozokban. Pont olyan, mint édesanyám garázsa, csak annál százszor nagyobb.

A Crespi hagyaték jelenkora

A jobb hátsó sarokban megpillantjuk azt, amiért jöttünk. Jonathan Koupermann tévedett. Nem csak abban, hogy a parókiára nem engednek be idegeneket, hanem abban is, hogy a hagyatéknak nyoma veszett. A sarokban legalább ezer tábla van összedobálva, amiket a gyűjtemény agyagedényei és faszobrai vesznek körbe. Most értem meg igazán, hogy mitől ilyen misztikus ez a Móricz mánia. A számtalan, témában magát járatosnak mondó laikus úgy állít dolgokat, hogy soha nem vette a fáradtságot, hogy ennek az egésznek utánamenjen csak egy picit is. A Vatikánba manifesztált hagyaték itt fekszik előttünk, elhanyagolva, porosodva. Nem a pápa engedélye kellett hozzá, hogy lássuk, csak egy "mezei" atyáé, akihez elég volt szólni néhány jó szót az anyanyelvén, és máris kezünkbe vehettük az elraboltnak hitt kollekciót.

Persze nem állítom azt, hogy ne lenne olyan lemez, amit az elmúlt évtizedekben széthordtak műkincsgyűjtők, de a hagyaték mérete még így is lenyűgöző. Elkezdünk matatni a táblák között. Az elsőre egyértelmű, hogy José Maldonado nem hazudott; bármelyik táblát a kezünkbe vesszük, mind alumínium lapra nyomtatott egyszerű figura. Vannak nonfiguratív alkotások is, de egyik sem tűnik írásnak.

Egy olyan lemez, amin tisztán látszik, hogy alumíniumból készült

A lemez, amin írásra vagy kódra hasonlító jelek láthatók, bár szinte biztos, hogy nem jelentenek semmit

Mintha maga Crespi lenne a képen - az alatta lévő három jel akár még írás is lehet

Mamuttal küzdő harcosok - mintha könyvből másolták volna ki

Sok táblán megjelenik a hold és a nap, valamint a kígyó. Egyes táblákon oroszlánok szerepelnek, másokon viking harcosok. Találunk egy meglehetősen súlyos koronát is, ami nem tűnik sorozatnyomásos lemeznek, zöld tónusa alapján réznek mondanám. Kibontunk néhány feltekert, igen méretes lemezt. Ezeken furcsán tekergődző alakzatok láthatók, amiknek akár jelentést is adhatnánk, de valószínűleg felesleges lenne. A kerámiák meglehetősen unalmasak, néhány faszobor azonban érdekesnek tűnik.

Az egyik polcon a kezembe kerül az igen kevés nem alumíniumból készült fémszerű tárgy egyike. Nem tudom az anyagát, de nehéz és tömör, viszont biztosan nem vas, mert nincsenek rajta rozsdanyomok. Egy ökröt ábrázol és amolyan papírnehezéknek tűnik.

Aztán a nagy rendetlenségben rátalálunk az egyik legizgalmasabb leletre, egy fából készült képre, aminek a szélét laminával díszítették. A képen egy szépen megfaragott arc látható koronával, valamint az ecuadori címerből jól ismert kondor és zászlók. A fából készült tárgyakról nehéz elképzelni, hogy ősrégiek lennének, mert ilyen körülmények között egy több száz éves emlék gyorsan tönkremenne.

A szakálas és koronás király az ecuadori címerrel a legizgalmasabb lelet

Látván a Crespi hagyatékot pár kérdés merül fel bennem:
- Miért kell összeesküvés-elméleteket gyártani olyasvalamire, aminek ellenkezője ilyen könnyen kideríthető?
- Miért feltételezzük azt egyes neten keringő, állítólag a Crespi hagyatékból származó lemezekről, hogy azok eredetiek, ha a nagyjáról tudjuk, hogy hamis?
- Ha a táblák nem is egy ősi civilizáció emlékei, attól még néprajzi szempontból értékesek. Miért kell őket ott hagyni az enyészetnek egy koszos pince leghátsó sarkában?

A Crespi hagyaték tehát létezik. Az óriások gitárja és egyes érdekesebbnek tűnő lemezek már nincsenek köztük, azokat elhordták korábban műgyűjtők. Látván ezeket a táblákat ezen eltűnt műalkotások eredetisége is megkérdőjelezhető, illetve származásuk tisztázása nehézkes, mivel Padre Crespi antikváriumban is vásárolt, így a Föld bármely pontjáról származhatnak.

Itt az idő, hogy továbbálljunk Guayaquilbe, ahol találkozni szeretnék Dr. Gerardo Peña Matheusszal, Móricz ügyvédbarátjával. Ha valaki tudhat valamit a Tayos-barlangban talált tárgyakról, az talán ő...

Még több fotóért és sztoriért látogass el Facebook oldalunkra!

Cuencába nem csak azért jöttünk, hogy várost nézzünk és bejárjuk a környéket, hanem azért is, hogy ráleljünk egy szalézi szerzetes, Crespi hagyatékára. Az olasz származású atya műgyűjtő volt, kollekciója legizgalmasabb leletei azok a táblák, amik ismeretlen feliratokat és furcsa ábrákat tartalmaztak, s melyről sokan, köztük Móricz is úgy gondolta, hogy egy letűnt kor emlékei.

Carlos Crespi Croci, vagy ahogy a köznyelv ismerte, Padre Crespi, 1891-ben született, 1923-tól pedig Ecuadorban teljesített egyházi szolgálatot egészen haláláig. Misszionáriusként járta a shuar indiánok falvait jó kapcsolatot kialakítva a közösségekkel, akik a városba eljutva gyakran ajándékot vittek a szerzetesnek. Ezek az ajándékok többnyire ősinek tűnő fémtáblák voltak, amin ismeretlen feliratok, furcsa ábrák és sorminták voltak láthatók.

Az atya 1982-es halála után a táblák egy tűzvészben állítólag elpusztultak, de olyan infók is napvilágot láttak, miszerint még Crespi életében Cuenca legnagyobb múzeuma, a Banco Central megvásárolta a szerzetes kollekciójának egy részét, amit aztán bevizsgálás után eltűntettek. Olyan összeesküvés-elméleteket is lehet olvasni a neten, hogy a táblákat Vatikánban őrzik és senkinek nem engedik azokat megtekinteni. Ahogy az egész Móricz történet, úgy a Crespi hagyaték körüli legenda is nagyon zavaros, így nekiláttunk, hogy kibogozzuk a szálakat.

Padre Crespi és az óriások gitára - egyike az eltűnt tárgyaknak

Elsőnek a Banco Central felé vesszük az irányt. Hétfői nap van, a múzeum zárva tart, de a recepciós csaj nagyon segítőkész és azt mondja, délután jöjjünk vissza, akkor bent lesz az igazgató, Jonathan Koupermann. Nem egy klasszikus ecuadori név.

Délután visszatérünk, az igazgató pedig azonnal fogad minket. Mikor belépünk, nagyon meglepődünk, mert múzeumigazgatónak egy idősödő tudósembert képzeltünk el. Jonathan Koupermann azonban egy alig 30 éves srác, aki kék szemű, világos bőrű és nagyon trendin van felöltözve. Azonnal hellyel kínál minket, mi pedig belekezdünk a mesénkbe. Beavatjuk a Móricz sztoriba, amit érdeklődve hallgat végig. Elmondása szerint csak alig pár hónapja a múzeum igazgatója, így nincs teljesen képben a Crespi hagyatékkal kapcsolatban, de természetesen hallott róla.

- Nézzétek! Én nem vagyok szakértője a témának, de annyit tudok, hogy az egész Crespi hagyaték hamisítvány volt.
- Sokan azt mondják, hogy a táblák jó részét itt őrzik a múzeumban.
- Dehogy őrzik. Valamikor az 1980-as évek elején a múzeum megvásárolta a táblákat, hogy bevizsgálhassa azokat, de mindet hamisnak találta.
- És mi lett velük?
- Nem tudom. Lekerültek egy raktárba, aztán a munkások széthordták. Nem maradt belőle semmi. Azt mondják, maradt egy-két darab a szaléziaknál, de oda nem fognak titeket beengedni.
- Az a Maria Auxiliadora kollégium?
- Igen az. De nem engednek be idegent.
- Ismer valakit, aki látta korábban a táblákat?
- Keressétek José Maldonadót. Ha jól tudom, ő végezte a táblák bevizsgálását.

Crespi egy lemezzel, ami furcsa feliratokat tartalmaz

José Maldonadóra még aznap rátalálunk a Remigio Crespo Múzeumban. José egy ötvenes éveinek a közepén járó csendes, de hihetetlenül művelt fickó. Móricz történetéről ő sem hallott, de Crespit személyesen is ismerte, a táblák bevizsgálását pedig valóban ő végezte. Mikor elmondjuk, hogy interjút szeretnénk vele készíteni, egy kicsit vonakodik, de azzal bocsát az utunkra, hogy jöjjünk vissza holnap, addig átgondolja, hogy kamera elé akar-e állni.

Másnap reggel 9-kor már ott állunk a múzeum ajtaja előtt. A biztonsági őr lekísér minket a muzeológus műhelyébe, ahol José éppen pre-inka edényeket osztályoz.

- Ez a mostani munkám. 10 000 darabos készlet. Nézzétek! Ez például a cañari korból származik - emel fel egy csíkos edényt - Hol vegyük fel az interjút?

Őszintén szólva kicsit féltem attól, hogy nemet mond, de szerencsére jó pillanatban kaptuk el az öreget. Előkerül a kamera, és indul a film.

José Maldonado munka közben

- Padre Crespi műgyűjtő volt. Az volt vele a gond, hogy gyűjtött ő mindent.
- Mekkora volt a kollekció?
- Hatalmas, több ezer tábla s talán még annál is több kerámia.
- Ezek szerint nem csak táblák voltak nála?
- Nem. Rengeteg fából készült szobor, edények, ékszerek, minden.
- Hogy került ez a rengeteg holmi hozzá?
- Az amazóniai indiánok cipelték neki oda. Ő adott érte pár dollárt, így az indiánok egyre több és több táblát hoztak neki.
- Ön látta a táblákat. Milyenek voltak?
- Az egész kollekció hamisítvány volt. Laminákra nyomtattak formákat mindenféle rendszer nélkül. Volt, amin oroszlán szerepelt, másikon viking harcos, a harmadikon meg mindenféle sorminta.
- Mind lamina volt vagy akadt köztük arany, esetleg réz lemez is?
- Mind lamina volt. Olyannyira hamistívány volt, hogy sok lemez hátulján olvasható volt a Coca-Cola felirat. Egyszerűen lelopták az indiánok az útszéli táblákat és formákat véstek bele. Volt olyan, aki ebből egész iparágat csinált. Egy idősebb úr napi nyolc órában gyártotta például az edényeket, amikre össze-vissza festett mindent. Ezek jó része is Crespinél kötött ki.
- Tehát Crespi fizetett ezekért a tárgyakért?
- Igen. De nem csak az indiánoktól vett át dolgokat. Antikváriumokban is vásárolt. Így kerülhetett hozzá esetleg egy-két eredeti darab, amikkel tele van az internet.
- Mi lett a lemezekkel?
- Egy részét széthordták a múzeumi munkások, másik része pedig az enyészeté lett. Nem tudom hova tűnt a nagyja.
- Van, akik szerint a Vatikánban van.
- Miért lenne ott? Semmi értékes nincs benne, hacsak nem az, hogy érdekes néprajzi gyűjtemény. Igazából sajnálom, hogy ez lett a kollekcióból, mert egy kiállítást megért volna. Volt a táblák között rengeteg szép darab, de a Banco Centralt nem érdekelte a téma.

A tudós világ két képviselője, a Banco Central igazgatója és a bevizsgálást végző muzeológus mind ugyanazt állítják: a Crespi táblák hamisítványok. Persze az lenne az igazi, ha a saját szemünkkel látnánk a táblákat, bár nem kecsegtetnek sok jóval. Másnap ettől függetlenül felkeressük a Maria Auxiliadora szalézi rendi kollégiumot...

Még több fotóért és sztoriért látogass el Facebook oldalunkra!

A Chimborazo környéki városok nem nyerték el a tetszésünket, de Cuencáról mindenki szuperlatívuszokban beszél. Elindulunk hát dél felé, hogy felkeressük Ecuador gyöngyszemét, de végül nem a város lopja be magát a szívünkbe, hanem a környéke. Nem véletlen, hiszen van itt inka romváros, vízesés és egy zseniális nemzeti park is...

Riobambából a buszút hat órán át tart Cuencába. Az egész nem több 250 kilométernél, de az út lehetetlen hegyek között kanyarog. A hosszú és fáradtságos menetért kárpótol minket a táj, ami olykor egészen lenyűgöző; zöld legelők, fenyvesek, az egész olyan, mintha Tirolban járnánk. Aztán egyszercsak megérkezünk Cuencába. Gyalog indulunk szállást keresni, s mivel a terminál jó messze van a belvárostól, már most sikerül megismernünk az északi negyedeket.

Ilyen táj fogad Cuenca felé utazva

Cuenca ránézésre szebb és élhetőbb, mint bármelyik eddig látott nagyváros Ecuadorban, de elsőre nem esem hasra tőle. Az egyik legolcsóbb hostelben sikerül szobát találnunk, így értelemszerűen rengeteg a hippi és az elmebeteg. A szomszéd szobában lakik Salvatore, egy 50 év körüli olasz szakács. Azon túl, hogy több mint 10 éve utazik, azt kell róla tudni, hogy állandóan fertőtleníti a kulcsait. Ahányszor berakja a zárba, lespricceli valami fertőtlenítővel, esténként pedig húsz percen át mossa szappannal. Nem merünk rákérdezni, hogy ezt miért teszi, mert egyértelmű, hogy elmebeteg.

A katedrális olyan nagy, hogy nem lehet lefotózni, így helyette egy utcakép

Cuenca nem olyan, mint amilyennek az ember a leírások alapján elképzeli. Egyáltalán nincs koloniális hangulata, mint az általában szépnek kikiáltott latin-amerikai városoknak szokott lenni, viszont pont ettől tűnik nekem élhetőnek. Nincs múzeum érzésem, mint Cuzcóban vagy Cartagenában volt, bár látványban sem éri utol azokat. A város jelképének számító katedrális ugyanúgy elüt a városképtől, mint az összes többi épület, de azért érdemel pár szót. Például meg kell említeni azt, hogy felépítése nagy vihart kavart, mert a lakók nem tartották odaillőnek. Aztán kiderült, hogy nem lehet a terveknek megfelelően felépíteni, mert akkor összedől. Végül a város kapott egy torony nélküli kék kupolás böszme nagy katedrálist, amit sokáig gyűlültek a cuencaiak, majd megszokták, végül büszkék lettek rá.

Cuencától 40 kilométerre északra található Ingapirca. Ez Ecuador legnagyobb romvárosa, így a pályaudvaron felpattanunk a 9 órakor induló buszra, ami közvetlen a bejáratnál rak le minket. Rajtunk kívül csak egy olasz lány kíváncsi a romokra, így elég magányosan járjuk körbe azokat.

A Nap templom Ingapirca egyetlen inka épülete

A romváros, mint a legtöbb inka romváros, kicsi. Ráadásul csak nyomokban tartalmaz inka épületeket, a központi Nap templomon kívül minden a cañari kultúra emléke. Állítólag erőd vagy katonai állomás volt, bár számos női holttestet is találtak a sírokban. A Nap templom, mint minden más inka városban, itt is a napjáráshoz lett igazítva. A kötelezően mellénk rendelt idegenvezető ugyanúgy előadja az árnyékvetülős történetet, mint perui kollégái kicsit délebbre, és ettől már mindketten falra mászunk Erivel. Az a szerény véleményem, hogy a régészeknek fogalmuk nincs semmiről, ha nem tudják megmagyarázni egy épület funkcióját, akkor kitalálnak neki valami szakrális mesét. 

A fejtágítás után felkeressük az indián arcot. Mint minden inka romváros, így Ingapirca is olyan helyre épült, ahol a természet furcsa alakzatokat teremtett. Ha másért nem, hát ezért a látványért valóban érdemes volt ide látogatni. Bár Ollantaytambóban is gyönyörűen megjelenik a sziklában Wiracocha, az ingapircai arc messze túltesz rajta. Azt kell mondjam, hogy Michelangelo sem faraghatott volna tökéletesebbet.

Ingapircát egy kőfej őrzi

Ingapircából visszafelé menet feltűnik az egyik hegyoldalban egy templom. Bár megvettük a jegyet vissza Cuencába, jelezzük a sofőrnek, hogy leszállnánk. Biblián városkája fölé emelkedik ugyanis egy katedrális, ami hasonlóan a cuencai katedrálishoz, kék kupolát visel. Elég hosszú séta várna ránk, ha nem jönne egy busz és vinne fel minket a bejárathoz, teljesen ingyen.

Biblián katedrálisa nagynak tűnik, de nem az

A katedrális a létezését egy jelenésnek köszönheti. Egy pásztor valamikor réges-régen az állatait legeltette a hegyen, amikor megjelent neki Szűz Mária egy szobor képében. A szobrot a pásztor levitte a faluba, ahol az emberek imádkozni kezdtek hozzá, hogy a hosszú ideje tartó szárazság megszűnjön és végre essen az eső. Másnapra az ima meghallgattatott, s bár eső nem esett, harmat fedte be a mezőket. A csodának az egyház azonnal templomot emelt, és a Virgen de Rocio, vagyis a Szűz harmatja nevet adta neki.

A katedrális bár nagynak látszik, nem az. Lentről nézve hihetetlennek tűnik, de nincs hátsó fala, mert az maga a hegy. A belső tér is kicsi, viszont annál tetszetősebb. A kilátás a völgyre pedig lenyűgöző. Nehezen intünk búcsút a katedrálisnak, pedig nem vagyok nagy templomba járó.

Sok ecuadori máig hisz abban, hogy kérését meghallgatja a Mária szobor

Másnap dél felé vesszük az irányt, Girónba utaznk. A falu mögötti hegyekről egy csodaszép vízesés látványa tárul elénk, ami nagyon messzinek tűnik. Stoppolunk. Elsőként egy faszállító kamion vesz fel minket, ami féltávig visz. Innen egy furgon platóján utazva jutunk el a vízeséshez, ahol kifizetjük a belépőt, majd felmászunk a kilátóhoz. Nem tudom, hogy a turisták minek jönnek Cuencába, mert sem Ingapircánál, sem itt nem futunk bele senkibe. Ingapirca egy perui romokhoz szokott szemnek valóban nem nagy szám, de az El Chorro névre keresztelt vízesés csodaszép. Kolibrik röpködnek mindenfelé, a vízpárától pedig minden élénkzöld. A vízesés kb. 100 méter magas, de ez a legkisebb tagja, feljebb még két 300 méternél magasabb lépcsője van, azok elérése azonban több óra gyaloglás lenne. Rendben, hogy szép, de a tepuik után egyikünk sem érez magában affinitást ahhoz, hogy egész nap sétáljon egy zuhatagért.

Az El Chorro hatalmas vízesés, csak jó részét nehéz megközelíteni

Harmadnap a Cajas Nemzeti Parkot célozzuk meg. Állítólag ez a legnagyobb egybefüggő paramo vidék Ecuadorban, így nem maradhat le a listáról. Busszal kb. egy óra az út a nemzeti park bejáratáig, ahol ezúttal sem kell fizetnünk. 2012-ben az állam eltörölte a belépőt a nemzeti parkokba (kivéve a Galápagos-szigeteket), hogy növelje a turisták számát, viszont szemben más latin-amerikai országokkal ez nem jelentette azt, hogy a szolgáltatás minősége is romlott. Teljesen ingyen a kezünkbe nyomnak egy térképet és egy katalógust, amin a park összes madara szerepel. A közeli csúcsot célozzuk meg a jó kilátás reményében.

Az El Chorro alsó lépcsője csak 100 méteres, mégse fér bele a képbe

4000 méter magasan vagyunk ismét, Eri nagy bánatára. Sokszor megszenvedett a hegyekkel Peruban, s ezúttal sem érzi magát túl fényesen. Mikor megjelennek az esőfelhők, fellélegzik, mert tudja, visszafordulunk. Ebben a magasságban rommá ázni nem jó ötlet, így néhány fotó után lemászunk a hegyről és elindulunk vissza a völgybe. Közben csodás lagúnákat látunk, de turistából itt sincs sok.

Pózolok a Cajas Nemzeti Parkban

A Cajas Nemzeti Park nem csak magashegyi környezetben fekszik. Stoppal jutunk el a 2900 méteren fekvő Laguna Llaviuco bekötőútjához. Ismét élénkzöld legelők között baktatunk, de féltávnál megtorpanunk, mert egy böszme nagy kutya ront ránk. Imádom a kutyákat, de a tanyasi ebektől tartok. Kiszámíthatatlanok és gyakran nekimennek az embernek minden ok nélkül. Szerencsére van nálunk pár keksz, így sikerül lekenyereznünk a nagyra termett masztifot.

A Laguna Llaviuco remek helyen fekszik. A fölé magasodó hegyeket paramo borítja, a laguna partját azonban már köderdő, ahol ismét milliószám röpködnek a kolibrik és megszámlálhatatlan az orchidea. Lassan sötétedni kezd, így visszaindulunk az úton. Ismét szerencsénk van a stoppal, ezúttal egy teherautó vagonjában utazunk egy nagyon kedves családdal.

A Laguna Lluvioco barátságosabb környezetben fekszik

Cuenca környéke egészen lenyűgöző. A shuaroknál töltött három hét után egyértelműen ez eddigi ecuadori kalandjaink fénypontja. No de nem csak ezért jöttünk a városba, hanem azért is, hogy ráleljünk az elveszettnek hitt Crespi hagyatékra, amiről oly sokat lehet olvasni a neten. No de erről majd a következő bejegyzésben...

Még több fotóért és sztoriért látogass el Facebook oldalunkra!

Az ecuadori Andok közepét az ország legmagasabb hegye, a Chimborazo foglalja el. Évszázadokon át nagy tiszteletnek örvendett, így nem véletlen, hogy sokan költöztek a közelébe. Persze az őslakosokból ma már csak hírmondó maradt (ők valahol 4000 méter magasan próbálnak lámatartásból élni), az újonnan betelepülők pedig csúnyácska városokat hoztak létre. A Chimborazóra szerencsére még nem költöztek emberek, így az szép maradt.

Ambato nem egy turistaparadicsom, sokkal inkább az a hely, ahol egy európai hátizsákos csupán addig tartózkodik, ameddig muszáj. Velünk sem történik másként. Alig kel fel a nap, már itt sem vagyunk, s az első buszok egyikével tekergőzünk fel az Andokba, ezúttal a hét hegycsúcs közé épült Guaranda felé. A város a majdnem 2700 méteres tengerszint feletti magasságával messze nem ér a nyomába a perui Andokban található településeknek, a lepusztított kopár hegyek azonban számomra mégis Perut idézik.

Nehéz szép képet lőni Guarandáról, de ez talán nem ördögtől való

Guaranda sokkal szemrevalóbb település Ambatónál, ennek ellenére nyomasztó hangulat vesz erőt rajtam, ahogy szállást keresve kóválygunk a színesre meszelt, szorosan összeépült kőházak között. Az időjárás semmi jóval nem kecsegtet, szürke és borús, bármelyik pillanatban eleredhet az eső. Guarandában minden picit is normálisan kinéző szálló 20-25 dollárba kerül, az ördög tudja, miért. A város valamennyi hostelét szemügyre vesszük mire végre akad egy 10 dolláros ótvar szoba. A szoba szó erős túlzás, a dohos helyiség olyan parányi, hogy a rozoga franciaágy elfoglalja minden négyzetcentiméterét. 

Másnap reggel, miután csellengünk egy kicsit a hegyi környezet ellenére meglehetősen zöld főtér környékén, tömött iránytaxiba pattanunk és Salinas faluja felé vesszük az irányt. Bár a hegyek között szendergő faluban nincs semmi különös vonzerő és csodálnivaló, mégis jó érzés átadni magukat a nyugodt falusi élet békés hangulatának. Endre természetesen itt sem bírja ki legalább fél órás hegymászás nélkül. Cserébe a falu fölé épült kőkereszttől mesés kilátás nyílik a környező völgyekre és dombokra.

Salinas faluja a kőkereszttől

Ahogy ráérősen baktatunk lefelé az egyik meredek utcán, erős kakaóillat csapja meg az orrunkat. A ház ajtaja hívogatva nyitva áll, bemerészkedünk. Az épületben egy apró csokoládégyár üzemel, úgyhogy számomra kétségkívül ez a nap fénypontja. A gyártósorhoz sajnos nem engednek közel - nyilván veszélyes a kinézetem a végtermékre -, de a kijáratnál található üzletben nem marad el a lényeg: egy kis kóstoló. A salinasi csokoládé nem túl édes, pláne a svájci és az osztrák csokoládék ízéhez képest, de így is jó móka Gombóc Artúrt játszani a mentolos, a kakaókrémes, a likőrös és csípős paprikás bonbonok között. 

Szép a táj Salinas körül

A délutáni órákat ismét utazással töltjük. A következő úticél Riobamba városa, ahonnan az Andok 6300 méteres rétegvulkánjához, a Chimborazóhoz szeretnénk eljutni. A Chimborazót sokáig a Föld legmagasabb pontjának tartották, így ragadhatott meg a magyarban a "mindennek a csimborasszója" szólás. A vulkán teteje a nap jelentős részében felhők közé bújik, de ma óriási szerencsénk van, mert ahogy a busz közeledik Riobambához, a hóval fedett vakítóan fehér csúcs néhány másodpercre megmutatja magát. 

Ma már tudjuk, hogy a Chimborazo elég messze van a legmagasabb csúcstól, de azzal a címmel azért még büszkélkedhet, hogy a teteje a Föld középpontjától legtávolabb eső pont, így elviekben ott a legkisebb a gravitáció. Tengerszint feletti magasság ide, gravitáció oda, a látvány több mint lélegzetelállító. 

A Chimborazo ritkán mutatja meg gleccsereit, mi szerencsések voltunk

Nem vagyok hegymászó, de a látvány úgy megbabonáz, hogy úgy döntünk, másnap a vulkán közelébe férkőzünk és felmérjük a terepet. Riobambában a kora reggeli órákban verőfényes napsütésben van részünk, de ahogy a busz megközelíti a vulkánt, úgy válik egyre zordabbá, hidegebbé és csapadékosabbá az időjárás. A busz egy kereszteződésben tesz le minket, ahol viharosan erős szél fogad. Ömleni kezd a havas eső. A sáros földút mentén marhák és lámák legelésznek ügyet sem vetve a viharra.

Úgy negyed óra gyaloglás után pillantjuk meg a hegymászók menedékházát, amit egy férfi üzemeltet. Bozontos kutyája nagy örömmel fogad minket. Belépünk a házba, ahol a hangulatos, tágas társalgó kandallójában ég a tűz. Igyekszem közelebb húzódni hozzá némi langyosság reményében. Rodrigo, a menedékház magányos üzemeltetője egyébként nagyon kedves és barátságos ember, meleg itallal kínál és lelkesen végigvezet az egész házon, majd a kerten is. Felesége nem akarta minden áldott nap egy vulkán lábánál vacogva élni az életét, ezért amikor nincsen vendég a menedékházban, akkor Rodrigónak szerzetesi magányban telnek a napjai.

Ma már ritka látvány Ecuadorban a lámákat vezetgető indiánasszony

Az egyik melléképületben tengeri malacokat tart, a vendégek ezt eszik vacsorára, a másikban pedig egy kis múzeumot üzemeltet helyi készítésű ékszerekkel. Részben azért meg tudom érteni Rodrigót, mert a ház valamennyi ablakából olyan mesés kilátás nyílik a tájra (már ha nem esik), amiért néhány magányos hetet még én is bevállalnék. Miután minden információt pontosan lejegyzünk a vuklánmászással kapcsolatban, amit jövő évre tervez Endre, visszaindulunk a városba.

Kikutyagolunk a főútra, de ezen az útszakaszon buszhoz a következő fél órában nincs szerencsénk. Ázunk és fázunk. Végül felvesz minket egy nagyon kedves és kíváncsi helyi család, akik Guanóba igyekeznek. Ez nekünk is tökéletes úticél, már csak azért is, mert Guano múzeumában egy több mint 400 éves múmiát őriznek, akit a régi templomban találtak befalazva. Végre megint egy múmia, ráadásul ilyen rejtélyes sorssal! Alig várom, hogy Endre megvásárolja a belépőket a jegypénztárnál, máris robogok befelé az aprócska múzeum főtermébe. A kiszáradt férfitest egy üvegkalitkában fekszik a hátán, arcát kendővel kötötték át, mitha fájna a foga. Állítólag szerzetes volt, de hogy miért került a falba, azt ezidáig nem sikerült kideríteni.

A szerzetes, akinek nyilván fájt a foga, ezért befalazták

Guano városkája egyébként pont ugyanolyan, mint a többi Chimborazo környéki település. Egy-két színes, koloniális hangulatot árasztó házból és rengeteg szedett-vetett betonépületből áll. Sem Ambato, sem Guaranda, sem Riobamba nem került fel Latin-Amerika legszebb települései közé a listánkon. Jó volt, meg volt, mehetünk Cuencába. Arról amúgy is azt mondják, hogy gyönyörű...

Még több képért és sztoriért látogass el Facebook oldalunkra!

Móricz János nem csak a Tayos-barlangban kutatott. Leírásai alapján jól ismert számos indiánközösséget (nem csak a shuarokat), s bár nem volt nyelvész, hasonlóságot vélt felfedezni egyes népcsoportok és a mi nyelvünk között. A nyelvész társadalom kizárja annak lehetőségét, hogy a magyar rokona lenne bármelyik indián nyelvnek, de azok után, hogy Juan Ramos, Móricz egykori vezetője azt mondta nekünk, hogy értette egy filmen látott pakisztáni közösség minden szavát, úgy gondoltuk, utána megyünk Móricz nyelvelméletének.

"A vörösnek nevezett törzs nyelve, ma is érthető magyar ember számára, ha az nem ragaszkodik ahhoz, hogy a pesti szalonok Karinthy nyelvét hallja, mert biz akkor egy mukkot sem ért. Viszont ha valaki egy táj vagy nyelv járást ismer, akkor az akadálytalanul tud velük rövid pár óra múlva, ha kissé vontatottan is, de beszélgetni." - részlet Móricz János 1965-ös leveléből, amit Pataky Lászlónak címzett.

A Móricz János Kulturális Egyesület jóvoltából hozzájutottunk egy szószedethez, amit a magyar kutató állított össze 1967-ben. Több száz szó szerepel rajta rendszertelenül felsorolva, többségét nem lehet magyarul értelmezni. Nem vagyok nyelvész, így kénytelen vagyok elfogadni, hogy ez valós tartalom, a szavak léteznek/léteztek. A lista tetején olvasható egy mondat, miszerint "Mochica magyar törzs nyelvéből közlök egynéhány szót úgy, ahogy azokat a spanyolok az erőszakos nyelvcsere idején feljegyezték."

Móricz 1967-ból származó listája a magyarral állítólag rokonságot mutató szavakkal

Móricz a puruhá, a cañari és a puruhá-mochica nyelvekkel rokonította a magyart, illetve a szószedet tetején ez a három nyelv szerepel. Hogy az erőszakos spanyol nyelvcsere mit fed, nem sikerült kiderítenünk, mert bár a spanyolok érkezésükkor komoly tisztogatásba kezdtek, sok amazóniai közösséggel évszázadokig nem volt kapcsolatuk, így a nyelvcserét is nehéz lett volna véghez vinni. A tisztázatlan eredetű puruhá nyelvek jó része kihalt, a cañari vesztét pedig igazolhatóan nem a spanyolok, hanem az inkák okozták.

A puruhá nyelvek közül Ecuadorban ma a shuar, a cayapa és a cofanes élő nyelv, bár ez utóbbit már igen kevesen beszélik. Móricz többször említi a salasacákat, akik nevét a Zala-szakasz szókapcsolatból eredezteti, s akik Bañostól nem messze élnek. Így hát buszra szállunk és irány Salasaca faluja, hátha sikerül valamit kiderítenünk.

Alig 40 perc utazás után szól a sofőr, hogy megérkeztünk Salasacába. Egy jellegtelen koszfészek, semmi indiános nincs benne, pont ugyanúgy néz ki, mint bármelyik ecuadori kisváros. Ronda betonházak sorakoznak a főút mellett, olyan, mintha kiraktak volna minket Kazincbarcika alsón. Kérdezősködünk az utcán, hogy hol van a központ, de mindenki azt mutogatja, hogy ez itt az, ahol éppen állunk. Salasaca olyan település, aminek még egy latinos főtere sincs.

Salasaca bácsi a piacon

Rátalálunk egy épületre, amire ki van írva, hogy Museo Cultural del Pueblo Salasaca. Bemenekülünk. Odabenn egy fekete hosszú hajú fickó ül két salasaca lánnyal. A lányok hosszú szoknyát viselnek, a fickó fekete ponchót. Pont ugyanúgy néznek ki, mint a saragurók Loja környékén. A fickó megpillantva minket azonnal odalép hozzánk, és elkezdi mesélni, hogy ő a múzeum igazgatója és csak nemrég nyitottak, mi vagyunk az első külföldi látogatók. Mielőtt nagyon belemerülne, közöljük vele, hogy keresünk valakit, aki a salasacák ősi nyelvéről tudna valamit mondani.

- A salasacák ősi nyelvéről? Szerintem senki. A nyelvünk közel 400 éve kihalt - zárja rövidre a témát Franklin.
- Valami csak van a régmúltról?
- Van. Egyetlen könyv jelent meg a témában, lehet másnál nincs is belőle példány.

Körbejárjuk a múzeumot, ami igencsak kezdetleges formát mutat. A három emeletből csak kettőben van mit nézni, azok is többnyire népviseletbe öltöztetett viszbábuk. Az egyik teremben a bábuk imádkoznak egy kőnél, hátuk mögött pedig megjelenik egy óriás. A shuarok legendájában is voltak óriások, máig vannak, akik látni vélik őket a barlangok mélyén. Miközben nézelődünk, Franklin mesélni kezd a kamerának.

Franklinnal beszélgetek a múzeumban

- A salasacák az inkáktól származnak. Sokunk családneve inka eredetre vezethető vissza, vannak, akiket Apunak hívnak (Apu kecsuául a hegyek szellemét jelöli), másokat Chiliquingának, ami a chilei inkákra utal.
- A salasacák kicsuául beszélnek, igaz?
- Igen.
- Az olyan, mint a perui kecsua?
- Tulajdonképpen ugyanaz, csak néhány szóban van eltérés.
- De a salasacák korábban saját nyelvüket használták?
- Igen.
- Miért a kecsuára váltottak, miért nem a spanyolra?
- Ezt sajnos nem tudom. Valószínűleg azért, mert az Andokban rajtunk kívül mindenki más kecsuául beszélt.

Franklinnek igaza lehet. A hondurasi tawahkák nyelve a kihalás szélére került, mert az utóbbi
évtizedekben mindenki a szomszédos törzs, a miszkítók nyelvét kezdte beszélni. Közöttük sem a spanyol hódított.

Mikor az ember kutat az interneten Móricz után, számtalan hülyeséggel találja magát szemben. A Chiliquingára nyilván sokan kapják fel a fejüket, mivel Móricz anno beszámolt egy Chapaquingáról (Csaba inca), vagyis Csaba királyfiról, aki a perui Chan Chan városában élhetett. Önjelölt magyarság kutatók azonnal magukénak érezhetik a témát, de ki kell ábrándítsam őket, mert a Csaba szó valószínűleg a kecsua chapa, vagyis kém szó félrehallásából kelt életre. Ha élt is ez a Chapaquinga, sokkal valószínűbb, hogy gúnynevet kapva a kémek inkája, vagyis királya volt, sem mint maga Csaba királyfi.

A salasaca településnevek nem mutatnak rokonságot a magyarral (Forrás: David Guevara, Quiche: Grámatica, 1966)

- A salasaca nyelvből maradt-e meg valami? Használnak még régi szavakat? - érdeklődünk.
- Nagyon keveset, talán úgy fél tucatot. Ott van például a négy, mint szám. Kicsuául tawa, de mi chuscónak mondjuk. Vagy a fej, ami kicsuául uma, salasacául mondongo.
- Mint a pacal spanyolul?
- Pontosan - mosolyodik el Franklin.

Megmutatjuk neki az egyesülettől kapott papírokat, amit nagyon érdekesnek talál. Cserébe elővesz egy fénymásolt könyvet és vadul lapozgatni kezdi.

- Ez itt mind, amit tudunk az ősi nyelvről - nyújtja oda a könyvet, amit David Guevara publikált 1966-ban Quiche: Grámatica címmel.

Ebben rátalálunk azokra a szavakra, amiket Franklin is mondott, valamint számos család- és településnévre, amik közül egyik sem hasonlít a Móricz listáján szereplő szavakhoz. Úgy néz ki, hogy a salasacákkal semmilyen kapcsolatunk nincs, de ha volt is, kiderülni soha nem fog, ugyanis a kihalt nyelvüket senki nem jegyezte le, az a pár szó, ami emlékként maradt pedig kevés ahhoz, hogy bármit igazolni lehessen. De akkor a magyar kutató honnan szedte azt a több száz szót?

Móricz tévedett, de adunk neki mégegy esélyt, ugyanis nem csak a kihalt salasaca volt puruhá nyelv, hanem a cayapáké, vagyis a vörös indiánoké is az, ráadásul ott igen gyakori a Calasacón családnév, ami hasonlít a Salasaca névre. Ha valamiben, akkor a Salasacában biztosan tévedett Móricz, meglátjuk mi lesz majd a vörös indiánok között...

Még több fotóért és sztoriért látogass el Facebook oldalunkra!