MIRADOR - "Kilátó a világra"

A szilvesztert hol is tölthettük volna máshol, mint az ország legelitebb bulijában, Pigeon Pointon. A Tobagón ezerszám fellelhető galambokról elnevezett félsziget a Karib-térség egyik legszebb strandja, az ország jelképe. Én, Erivel ellentétben nem szeretem a céltalan aszalódást a napon, sokkal szívesebben ülök be egy kiskocsmába egy sörre, haverkodva a helyiekkel. De a sör, a helyiek és a tengerpart most összejátszott, és hát nem bántam meg.

Persze a legkevésbé sem volt 600 TT$-nk (100 US$) a belépőre, de leleményes gyerek a magyar és ha teheti, nem fizet ki ennyi pénzt habókra. Mentségünkre legyen mondva, fogalmunk nem volt arról, hogy van belépő a buliba, valószínűleg a vérünk vitt minket azonnal kerülőútra, így a tengerparton baktatva sikerült beesnünk a tobagói gazdag gyerekek pálmafák alatt bömbölő elit bulijába. Állítólag a DJ valami híres helyi arc volt, de nekem minden DJ egyforma. A zene is pont olyan volt, mint amit vártam és megszoktam az otthoni diszkókban, stílusát tekintve: rossz. Mivel a sört is arany áron mérték, így jobb híján vízzel koccintottunk. Cserébe láttunk homokban vonagló öltönyös dzsigolókat, flitterben úszó hosszúlábú széplányokat és olyan járgányokat, amiket az ember csak rap klippekben lát. Mondanom sem kell, éjfél után azonnal távoztunk az ingyen buliból.

Tobagói naplemente

Maradtak a helyi kiskocsmák. Az egyik ilyenben futottunk bele az igen jól szitulált 40 év körüli Michaelbe, aki rühelli a fényűző bulikat, s hozzánk hasonlóan ő is vízzel koccintot. Ő azonban nem a pia árát sokalta, csak nem szereti keverni az általa termesztett füvet az alkohollal.

- Az a sok gazdag fiatal mind az én füvemet szívja. Vonaglanak a technóra meg a reggaetonra. Pedig az én zeném a soca.

A socáról még lesz szó. Legyen egyelőre annyi elég, hogy Michaelnek igaza van, a soca minden tekintetben üti a reggaetont, a technóról nem is beszélve. Mivel nekünk Erivel a fű nem bejövős (nem tudom miért, de én még soha semmit nem éreztem tőle, csak a szagát), így jóbarátságba keveredtünk a Black Label névre hallgató helyi rummal. A fűvel ellentétben a rumot viszont szeretjük, mármint az igazi rumot, a Bacardit és testvéreit pedig mint minden rumban járatos kezdő alkoholista elvből elvetjük. Nos, a Black Label éppen átment a rostán, no de otthon se sűrűn koccintunk éjfélkor Louis-Roederer pezsgővel.

Gyalog megyünk Plymouthba

Amit nagyon szeretek a rumban, hogy szinte soha nem vagyok tőle másnapos. Az új év első napját így nyugodtan tölthettük kirándulással. Black Rock és Plymouth városkájának erődjeit szerettük volna megtekinteni, de azok csak nevükben emlékeztettek erődre, nem voltak többek egy sziklaszirtnél rajta két ágyúval. Az ilyen karibi nem létező erődöknek azonban van egy nagyszerű tulajdonsága, mégpedig hogy szép róluk a kilátás. Ez Tobagón sincs másképp. A Courland-öböl igen tetszetős volt mindkét irányból. S ha már itt tartunk...

Courland-öböl

A Courland név nagyon nem úgy hangzik, mint egy angol vagy francia családnév (Tobagót rövidebb ideig a franciák, hosszabb ideig az angolok gyarmatosították), s mily meglepő, valóban semmi köze egyik nációhoz sem. 1641-ben I. Károly angol király keresztfiának Jamesnek, Courland hercegének adományozta a szigetet. Courland egy szelete volt a mai Lettországnak, így a 17. század közepén több lett család érkezett angol hajókon az új világba. Ők alapították meg Plymouth városát, ami ma annyira lett, mint amennyire vonzó a turisták számára: semennyire. Szerettünk volna találkozni legalább egy courlandi leszármazottal, de senki nem ismert ilyet a faluban, tulajdonképpen a sztoriról se sokan hallottak.

Nem hiszem, hogy ők lettek lennének

Nem úgy Betty és egy holland ültetvényes, Alex Stiven történetéről. Tobago egyik jelképe Betty misztikus síremléke 1783-ból, amin a következő felirat olvasható, és amire minden plymouthinak megvan a maga magyarázata: "Anya volt anélkül, hogy tudott volna róla, feleség, hogy hagyta volna férjét, hogy tudjon róla; leszámítva, hogy kényeztette őt."

       A plymouthi erőd nem túl látványos

 Én egyetlen szót nem értek belőle, így azok pártján vagyok, akik misztikusnak tartják a feliratot. Az igazat megvalva a nagy történelmi szerelmek és azok manifesztációi soha nem hoztak lázba, még a Taj Mahal sem tetszett Indiában, de ez már az én finnyásságom. Egy biztos, Alex Stiven nem épített Betty sírja köré márványpalotát, így nagy látványban Plymouthban nem volt részünk. Ahogy Tobago egész déli fele sem nyerte el a tetszésünket. No talán majd észak... 

Még több fotóért és sztoriért látogass el Facebook oldalunkra!

A hátizsákosok első számú szabálya, hogy vadidegen helyre nem érkezünk túl későn, mert egyrészt elveszettnek fogjuk magunkat érezni, másrészt tökéletes célpontjai leszünk a ránk leselkedő, lehúzásban jártas taxisofőröknek. Bár már többször megtanultam a leckét, a gyakorlati megvalósítás ezúttal is elmaradt.

Az ember azt gondolná, hogyha Tobago szigetére készül szilveszterkor, akkor jobb előre szállást foglalni, nehogy kellemetlen meglepetés érje a nagy zűrzavarban. Mi is így gondoltuk, és a 30 dolláros szobaár egész kedvezőnek tűnt. Megvolt a terv: gépünk este 7-kor landol Crown Pointban, ahonnan ilyenkor még indul busz Buccooba. A kis halászfalutól pedig mindössze 20 perc gyaloglásra van a Mt. Irvine Bay, ahol vár ránk a lefoglalt szállás. A hátizsákosok második szabálya, hogy egy útiterv azért születik, hogy azt bármikor újra lehessen tervezni.

Tobago repterén még karácsony van

Gépünk végül valamivel 11 után szállt le, így buktuk az olcsó buszos opciót. Vagy sétálunk másfél órát 15 kilóval a hátunkon éjnek évadján vagy fogunk egy taxit. Bevallom, nekem a repülés kín. Lefáraszt, kikészít, megöl, megfojt, legyilkol. Képtelen vagyok egy 20 órás, átszállásokkal telitűzdelt égi kaland után másfél órát baktatni az országút szélén, így Erivel úgy döntöttünk, hogy napi költési limit ide, napi költési limit oda, kényelmesek leszünk és eltaxizunk a szállásunkra. Arra persze nem gondoltunk, hogy a tobagói reptéri taxisok még a delhi riksások pofátlanságán is túltesznek. A 7 kilométeres útra a sofőr simán bemondta a 25 dolláros árat, ami meglehetősen aljas dolog tudván, hogy Trinidad és Tobagón egy liter diesel ára 50 forint. Elindultunk tunning Toyotánkkal, de féltávnál kiderült, sofőrünknek fogalma nincs arról, hogy szállásunk hol található. 30 percnyi forgolódás után megköszönve szolgálatait közöltük vele, hogy tegyen ki minket Pleasent Prospectben, onnan majd megoldjuk valahogy. Fizetnénk, mire tudatja velünk, hogy akkor ez így 30 dollár lesz. Kérdem, miért?

- Hát mert túl sok ideig tartott a szállás felkutatása, és az feláras - jött a válasz kreol nyelven.

Ergó fogsz egy taxit egy vadidegen országban remélvén, hogy az majd elvisz a célállomásra, de a sofőr nem hogy nem tudja, hová kell menni, még jól le is húz. A repülőúttól meggyötört lelkünk nem kívánta az izmozást, no meg a sofőr is megvolt vagy 190 centi, így egy gúnyos mosoly kíséretében átnyújtottuk a kért összeget azt gondolván, hogy azért megrohadhatna.

 Nem így képzeltük az éjszakát 20 óra repülés után

Éjfélkor ott állunk Pleasent Prospect falujában, aminek füves főterén egy bár található. Bömböl a reggae, 100 méteres körben terjeng a fűszag. Belépek és kérdem a divatraszta pultos sráctól, hogy nem ismeri-e a Two Seasons Surf House-t?

- Dehognyem, testvér. Itt balra az első ház.

Na, legalább nem kell szilveszter napját gyaloglással kezdeni. Szállásunk bejárata zárva van. Hiába verjük az ajtót, senki ránk se hederít. Visszakocogunk a bárba, ahol testvérem próbálja felhívni Delt, a szálló gazdáját, de semmi:

- Vagy alszik vagy be van rúgva valahol. Ez utóbbi valószínűbb - mosolyog egy nagyot.

Ez az a pont, amikor inni kell. Lehúzunk két sört. Megtudjuk, hogy a mi pénztárcánkhoz kalibrált szállást itt nem találunk, úgyhogy sátrunkat felverjük a Surf House bezárt ajtaja elé és jóccakát. Öröm az ürömben, hogy megspóroltuk az első éjszaka árát.

 Lela anyukájával csövez a hostelben

Reggel hétkor egy nem kicsit illuminált amerikai srác és alkalmi barátnője rúgja fel a sátrunkat. Nem haragszunk, sőt, segítségükkel legalább bejutunk végre a vendégházba. Odabenn Nini, egy Francia Guyana-i lány és két éves kislánya, Lela fogad minket. Del, a tulaj sehol, Nini pedig azt mondja, hogy a szálló tele van. Eközben a sátorromboló párocska egész a közösségi szobáig tántorog, ahol nem zavartatva magukat jövőbeni gyermekáldást előrevetítő tornamutatványba kezdenek nagy nyögések közepette. Ismerem az ilyet, ennyire részegen nehéz a dugás.

Erivel elérkezettnek tartjuk az időt arra, hogy foglalásunkat semmisnek tekintsük. Lestoppolunk egy kocsit az úton és irány vissza Buccoo, ahol állítólag vannak olcsóbb vendégházak. Az olcsó relatív, a 45 dollár számunkra már a nem megfizethető kategória, így inkább a sziget belseje felé sétálunk. 2 kilométerre a parttól a dombok között találunk rá Andy, egy 15 éve Frankfurtból idetelepült német asztalos egyszerű vendégházára. 200 TT$-ért (titi, ahogy ők mondják), azaz 33 dollárért egy egész rendben levő kis szobát kapunk, úszómedencével. Se dugó pár, se nem létező tulajdonos, se szállóvendégek, csak mi, Andy és egy halom vörös macska. A fickó annyira jófej, hogy elvisz Tobago legnagyobb bevásárlóközpontjába kaját venni, amit a konyhájában meg is főzhetünk magunknak. Végre minden a helyére került. Lefekszünk aludni egyet, hogy a szilveszteri buliba már kisimult ráncokkal érkezzünk...

Még több fotóért és sztoriért látogass el Facebook oldalunkra!

Van egy Pink Floyd dal, High Hopes a címe. Arról szól, hogy gyermekként álomvilágban élünk, amit felnőttkorunkban csak nyomozunk, de újra meg nem találunk. Gyönyörű dal, igazi álmodozóknak való.

Nekem gyermekkoromban mindig az volt az álmom, hogy egyszer eljutok az esőerdő mélyére, ahol felfedezek egy addig ismeretlen indián törzset. Együtt élek majd velük, sült tapírt eszünk, amit íjjal vadászunk le, a folyóra járunk fürdeni és függőágyban alszunk. Elmúltam 30 éves, s bár ezidáig ismeretlen indián törzset nem fedeztem fel, a többi megvolt. 

Több mint hét éve utazgatok Latin-Amerikában, elmondhatom, hogy a kötelezőt már láttam, nem is egyszer. De ez a gyerekkori álomvilág még mindig nem hagy nyugodni. Évről évre érzem, hogy vissza kell térjek, mert sok minden van, amit még nem láttam, nem tapasztaltam. 

Ott vannak például a yanomami indiánok Dél-Venezuelában. A kormány nem engedi meg a turistáknak a megközelítésüket, de valószínűleg nem véletlen találkoztam össze 2011-ben az állami térképésszel, aki ígérte, megszerzi nekem az engedélyeket Cháveztől, ha be akarok menni közéjük.

S ha már a találkozásoknál tartunk. Egy évvel ezelőtt Kolumbiában teljesen véletlenül botlottam bele egy fickóba, aki néhány pohárka ócska rum után elmesélte, hogy Pablo Escobarnak dolgozott 19 éven át. Azt mondta, következő alkalommal elvisz egy kábítószergyárba, ahol napi több száz kiló kokaint állítanak elő.

Ugyanitt, Kolumbiában emelkedik a Chiribiquete, egy tepui, amit az elmúlt 50 évben nem láthatott turista, mivel Amazónia ezen része a gerillák kezén volt. De csak mostanáig, mert 2012 októbere óta béketárgyal a FARC a kormánnyal. 

Ami a FARC Kolumbiában, az a Fényes Ösvény Peruban. Az indiánok és szegények jogaiért harcoló szélsőbaloldali tömörülést sokan a múltnak tekintik, nem úgy Ancelmo barátom, aki rendőrként ténykedik Limában. Ő mondta, hogy a gerillaszervezet máig ügyködik az Andok turisták által nem látogatott völgyeiben, csak titkolják a konfliktusokat.

Peru, Andok, Rinconada... 5100 méteren fekszik a Föld legmagasabban fekvő városa, ahol 8 férfire jut egy nő. A gleccser alól bányásszák ki az aranyat, mindezt napi 2-3 dollárért.

20 éve, 1992-ben egy német-argentin expedíció tagjai leltek rá a La Paztól 300 kilométerre magasodó Apolobamba hegyei között egy közösségre, akik arról sem tudtak, hogy a Föld gömbölyű. Ezt a Yungas köderdőiben tudtam meg 3 éve egy idős aymarától, akivel az El Chorón találkoztam.

2010-ig azt sem tudtam, hogy Paraguayban a Gran Chacón élnek az ayoreók, egy bozótlakó nép, melynek néhány családja máig a tövises aljnövényzetben lel menedéket az előrenyomuló rancherók elől menekülve.

Van hát szürke folt még Latin-Amerikában, és ezek a szürke foltok tartják bennem életben a "magas reményeket". Mert a gyerekkori álomvilág nem érhetett véget csak azért, mert elmúltam 30...