Erich von Däniken, svájci író adta a Tayos-barlang kincseinek az Istenek aranya nevet. Ő bár azt állította, hogy járt a barlangban és a fémkönyvtárban, Móricz ezt mindvégig tagadta, és elítélte az írót szenzációhajhász magatartása miatt. Juan Ramos, Móricz egykori vezetője kameránk elé állt és elmondta, mi történt pontosan. Däniken neve neki sem ismerős, azonban aranyra és egy pakisztáni törzsre tisztán emlékszik...
Juan Ramos, Móricz állítólagos vezetője nehezen mozog. Súlyos ólábúságtól szenved, lábfeje pedig bucira van dagadva. Unokájába, Sofiába kapaszkodva kísér fel minket a házához, amiben egyedül él.
- Aludjatok nálam! - kezdi az öreg - Úgyis mindig egyedül vagyok esténként.
A ház pont ugyanolyan cölöpház, mint bármelyik másik shuar épület a vidéken. Nincs odabenn semmi, csak egy ágy és két házilag gyártott szék. Az öreg leül az egyikre és nézi, ahogy sátrat verünk az előtérben.
Nantip maga az édenkert
- Juannak is volt ilyesmi.
- Mármint Móricznak?
- Igen. Ő is mindig sátorban aludt Coangosban.
- Jól ismerte őt?
- Hajjaj! Nálam jobban senki nem ismerte.
- Hány éves volt, mikor Móricz Coangosban járt?
- Fiatal voltam, úgy 25. Juan jóval idősebb volt nálam.
Közben elkészülünk a sátor felállításával, s konstatáljuk, hogy az egész falu bámul befelé az ajtón.
- Nem járnak errefelé turisták, igaz? - vetjük oda az öregnek.
- Nem, soha nem jártak még itt. Ti vagytok az elsők.
Érthetetlen számomra, hogy egy ilyen csodálatos falu, mint Nantip, hogy nem válik Ecuadorban turista célponttá. Egy mesés völgyben fekszik, a környező hegyeket pedig érintetlen esőerdők borítják. Minden zöld és madárfüttytől hangos. Utoljára ilyen édenkerti hangulatom őserdőben a hondurasi Krautarában volt.
Juan Ramos egyik dédunokája előnytelen pózból fotózva
- Mióta létezik Nantip?
- Az 1970-es évek közepétől. Akkor jártam itt először vadászni, és nagyon megtetszett a völgy.
- Ezek szerint ön a falu alapítója?
- Pontosan. Az egész falut egyetlen család lakja. Mindenki a gyermekem és az unokám.
- Mit jelent a falu neve?
- Semmit. Az egyik nagybátyámat hívták Nantipnak, róla neveztem el a falut.
A házba belép Juan Ramos egyik fia, José Manuel is. Fekete bajsza és fehér bőre miatt az ember könnyen meszticnek nézné, de a shuarok között sok a világos bőrű és hajú ember. Talán ezért is gondolta azt Móricz, hogy közünk lehet egymáshoz. José bemutatkozik, majd leül a lépcsőre és nézi, miként pakolunk be a sátorba.
- Ti Juannak a rokonai vagytok? - teszi fel a meglepő kérdést Juan Ramos.
- Nem, csak mi is magyarok vagyunk, mint ő. Azért jöttünk, hogy kiderítsük, mit talált a barlangban, és hogy igazoljuk vagy cáfoljuk az elméletét, miszerint mi magyarok rokonok vagyunk a shuarokkal.
- Nekem a druszám mindig azt mondta, hogy ő nem gringó, hanem földim. Soha nem értettem, mire gondol.
- Az volt az elmélete, hogy a magyarok rokonai egyes ecuadori indiánközösségeknek - magyarázzuk.
- Azt én nem tudom. Mi történt vele, hogy halt meg?
- Nem tudjuk pontosan. Van, aki azt mondja, hogy beteg volt, mások gyilkosságot emlegetnek.
- Miért ölték volna meg Juant?
- Nem tudom. Talán mert tudta, hogy van valami a barlangban.
- Nincs ott már semmi. Elvittek mindent - legyint az öreg.
José Manuel és családja
Éppen kezdene izgalmas lenni a dolog, amikor José Manuel közbevág:
- Nem akarjátok megnézni a vízeséseket?
- Dehogynem. Milyen vízesések?
- Hát a szent vízeséseket, ahová egykoron az uwishinek jártak natemet inni.
- Van Nantipban is uwishin?
- Nincsen, csak egy rossz - veti oda Juan Ramos - Ő miatta néz így ki a lábam. Nem tudom mit lehetne vele csinálni, de alig tudok járni.
- Orvosnak kéne megnéznie - okoskodom.
- Voltam már Tiwintzában, de a doktor csak egy darab gyógyszert adott. Mit gyógyít meg egy tabletta? Semmit. Méndezbe kéne eljussak, de hogyan? Nincs pénzem rá, meg nem is tudok kisétálni az útig.
Megnyugtatjuk az öreget, hogyha elmeséli kalandjait Móriczcal, akkor fizetünk valamennyit, ami talán elég lesz arra, hogy eljusson Méndezbe, és hogy orvosságot vegyen rajta.
Joséval, egyik öccsével és két fiatal sráccal nekivágok az erdőnek, hogy lássam az uwishinek szent vízeséseit. Eri nem jön, azt mondja, neki elég volt már az erdőben battyogásból. Jobban is teszi, hogy marad, mert az ösvény a zuhataghoz nem a legkönnyebb program. Mindig imádom azt a feelinget, mikor az indiánok először kontaktálnak turistával. Én alapvetően nem tartom magamat ügyetlen gyereknek, ami a szikláról sziklára ugrálást jelenti, de hozzájuk képest egy igazi kripli vagyok. Úgy másznak a csúszós köveken, mint a majmok a faágakon, elnézve őket fel sem merül bennem annak lehetősége, hogy esnek egy nagyot, bár biztos olykor előfordul. Az előrehaladást az sem segíti, hogy rajtam a semmire nem jó bakancsom van, így egy komolyabb zúgónál közlöm, hogy ez így nem lesz jó, mert én ebben a mamuszban nem tudok továbbmenni. José azonnal int az egyik fiatal srácnak, hogy vegye le a gumicsizmáját, azt adja nekem, ő meg jöjjön mezítláb. Ekkor veszem észre, hogy a srácnál laptop van.
- Minek az ide? - kérdem a srácot.
- Fényképezni - jön a természetközeli válasz.
A szent vízesés Nantip közelében ma már nem csak az uwishineknek elérhető
Az egy dolog, hogy már van bevezetett áram a faluban, de hogy laptop is van, az egy picit meglep. Bár a faluban azt mondták, a túra alig egy óráig tart majd oda-vissza, jó másfél órán át bukdácsolunk a folyómederben. Mert hogy ösvény az nincs, egész végig egy gyorsfolyású patak medrében menetelünk. Aztán egyszercsak feltűnik a kb. 15 méter magas vízesés. Öröm megérkezni, mert bevallom, nem kicsit féltettem a kamerát, amit egész végig a vállamon cipeltem.
- Miért nem jönnek ide turisták? - kérdezi José Manuel.
- Nem ismerik, valószínűleg azért. Meg lássuk be, a minden falu határában álló belépni tilos tábla sem túl turistabarát.
- Az a hülye tábla... Én mindig hangoztatom az önkormányzaton, hogy szereljük le, mert semmi értelme, de az irodisták nem értenek semmit.
A shuarok pár éve kitalálták maguknak ezt a politikai katyvaszt, és ugyanazt csinálják kicsiben, mint mi nagyban, vagy majdnem nagyban. Egymást fúrják, közben idióta szabályokat hoznak, amik megkeserítik a helyiek életét.
Shuar valóság a 21. században
- Szeretnénk építeni egy turistaszállót a faluban. Szerinted lenne értelme? - próbál José evilági nyelven beszélni.
- Persze, hogy van. De fontos, hogy tudjanak róla az emberek. Beszéljetek túraszervező cégekkel szerte Ecuadorban, szervezzetek ide pár napos kirándulásokat, ayahuasca szertartásokat, és jönni fognak - adom a tippet, ami szerintem működőképes, bár általában süket fülekre talál.
Mire visszaérünk a faluba, már késő délután van. A falu közösségi házában (itt van a TV) felszolgálják nekünk a vacsorát. Yukka, páncélos hal és pálmakéreg a menü, ez utóbbi nagyon ízletes. Vannak olyan növények, amikbe ha az ember beleharap, azonnal érzi, hogy az egészséges és jót tesz. Na ez pont ilyen. A palmitónak nevezett pálmakéreg állítólag tele van vitaminokkal, ezért terjedt el az összes amazóniai közösségnél.
A shuar konyha egészséges, viszont egyhangú
Vacsora után a szürkületi fényben sétálunk Erivel egyet a faluban. Fotózzuk a gyerekeket, akik örömmel pózolnak a fényképezőgépnek. Egyszercsak elénk toppan egy eddig nem látott fickó. Bemutatkozik és közli, hogy ő itt az elnök, s érdeklődik, hogy kik vagyunk, mit keresünk itt és milyen jogon fotózunk.
- Magyar turisták vagyunk, Juan Ramoshoz jöttünk, hogy interjút készítsünk vele.
- Milyen interjút? Ki adott erre engedélyt?
- Maga Juan Ramos. 40 éve ismert valakit, akinek az életéről forgatunk filmet.
- Ha nincs az önkormányzattól engedélyük, akkor ne fotózzanak és ne filmezzenek a faluban, mert az tilos - közli velünk az elnök a hivatalos álláspontját.
Elszakad a cérna. Annyiszor kötöttek belénk az elmúlt egy hétben, hogy az elmondhatatlan, és mindig ugyanazzal az idióta engedéllyel jönnek, aminek semmi, de semmi értelme nincsen. Kőkemény szóváltásba keveredünk a fickóval, elmagyarázom neki, hogy az engedély, amit minden elnök követel rajtunk egy baromság, mert ki fog minden alkalommal visszatérni Sucúába, hogy kapjon egy papírt. Mivel mi úgymond nyomozunk, soha nem tudjuk melyik faluba visz az utunk, és nem utazhatunk minden egyes nyom után egy teljes napot, hogy rábólintson a belépésünkre egy hivatalnok. Eközben megjelenik José Manuel és Juan Ramos is.
A shuarok minden faluban ezzel riogatják az idegent
- Az, hogy Andrés (így szólítanak engem mindenhol Latin-Amerikában) és Erika velem interjút készít-e vagy sem, azt én döntöm el, nem az önkormányzat - fakad ki az öreg - A táblákat pedig le kéne szerelni.
Jó egy órán át megy az egymásnak feszülés, végül annyira besötétedik, hogy a szájkaratét átmenetileg beszüntetjük.
- Az unokám férje - mondja Juan Ramos a háza felé sétálva - Megválasztottuk elnöknek és azt hiszi, hogy ettől okos. Ez az egész önkormányzat egy nagy butaság. Holnap elmondok nektek mindent.
Másnap reggel már korán talpon vagyunk. Izgatott vagyok, mert ez lesz az a nap, amikor végre fény derül arra, hogy Móricz valóban felfedező volt vagy csak sarlatán. Reggeli után az öreg belebújik a legszebb ruhájába, ami egy kopottas melegítő, majd szól, hogy kezdhetjük. Beállítjuk a kamerát és pörög a film.
A shuar lányoknak érzékük van a modelkedéshez
- Hol találkozott először Juan Móriczcal?
- La Esperanzában. Éppen röplabdáztam a haverokkal, amikor megjelent Juan. Azt kérdezte, hogy tudom-e, hol van az a kő, amin rajzok láthatók. Mutatott néhány rajzot egy könyvben, s mivel azok ugyanolyanok voltak, mint a sziklán lévők La Esperanzában, hát megmutattam neki.
- Milyen rajzok voltak a kövön?
- Figurák, keresztek és valamilyen írás. Juan könyvében volt ugyanolyan írás.
- Mi történt ezután?
- Megkért, hogy vigyem el a faluba, ahol én lakom. Elvittem hát Coangosba. Ott élt a sógorom, Karunda Jambé, akinek az arcára ugyanazok a figurák voltak tetoválva, mint amik a sziklán voltak láthatók.
Hirtelen felrémlik bennem José Bajare arca Coangosból, neki is karikák voltak az arcára tetoválva.
- Móricz egyedül érkezett?
- Nem. Egy nővel, valamint egy helyi vezetővel, aki Limónból származott. De ő Yukiantzából visszafordult, Coangosba csak Juan jött és a nő.
Stanley Hall a brit expedíció vezetője a La Esperanzában álló kő előtt (forrás: www.goldlibrary.com)
Móricz többször említ egy nőt, akit jó barátjának tartott és aki többször ott volt vele az expedíciókon.
- Milyen hosszú ideig volt Móricz Coangosban?
- Első alkalommal 15 napig.
- Mit csinált?
- Semmit. Fényképezett és írt, semmi többet.
- Mikor mentek le a barlangba?
- Harmadszorra. Mikor másodszor jött, akkor sem mentünk le.
- Harmadszorra is csak a nővel érkezett?
- Nem. Akkor helikopterrel jöttek és volt velük sok rendőr.
- Mindannyian lementek a barlangba?
- Nem. Az egyik unokatestvéremmel, Peterrel vittük le Juant és a nőt. Elsőként én mentem le, aztán a druszám, majd Peter. Végül a nő jött le.
- És a rendőrök?
- Ők nem jöttek le, fent maradtak.
- Önök Peterrel ismerték korábbról a barlangot?
- Persze. Sokszor mentünk le megcsapolni a tayosokat (a tayos shuar nyelven olajmadár, az indiánok az olajukat hasznosították).
- Odalenn mi történt?
- Egy ideig mentünk befelé, aztán Peter lemaradt. Juan hozott magával egy olyan eszközt, amivel fémet lehet keresni. Azt mondta, hogy egy arany harangot keres, amit az ősei hagytak ott.
- És megtalálta?
- Beljebb mentünk egy olyan helyre, ahol a barlang fala függőleges volt. Úgy nézett ki, mint egy terem. Itt kezdte el böködni a guanót, ami beterítette a barlang alját. Böködte a pálcájával, ami egyszer csak megakadt. Ott álltam a háta mögött. Kiásta a guanóból és a harang volt az.
- Hogy nézett ki?
- Sárga volt. Aranyból készült, tiszta aranyból.
Tehát Móricz talált valamit a barlangban, ez most már biztos. Ráadásul Móricz tudta, mit keres, de hogy az arany harangnak mi köze a magyar őstörténethez, arról sejtésem sincsen.
- Juan betette a zsákjába a harangot és kimentünk a barlangból - folytatja az öreg.
- Utána még lementek a barlangba?
- Minden nap. De csak mi, a rendőrök soha. Ők fent rádióztak.
- A következő napokon még találtak valamit?
- Igen. Először egy állatnak a karmát (Móricz egyik levelében mesél egy karomról, amit dinoszaurusz karomnak titulál), majd egy könyvet.
- Könyvet?
- Igen. Összesen három könyvet találtunk. Feketék voltak, de fémből készültek.
- Voltak belső oldalaik?
- Nem. Táblák voltak, jó méteresek.
- Volt rájuk írva valami?
- Igen, de nem tudtam elolvasni. A rendőrök is kérdezték odafenn, hogy mondjam el, mi van ráírva, de mondtam nekik, hogy nem vagyok tudós, nem ismerem azokat a betűket.
- Mi lett a haranggal, a karommal és a könyvekkel?
- A druszám elvitte őket magával.
Juan Ramos Móricz János vezetője és barátja volt
Móricz János ezek szerint nem írt igazat a leveleiben, mert azt állította, hogy nem nyúlt semmihez, mert meg akarta őrizni a tárgyakat a shuaroknak, hogy azokat a tudósok a barlangban vizsgálják majd meg.
- Ezután Móricz visszatért még?
- Egyszer. Egy vezetővel jött és sok meszticcel.
- Leereszkedtek újra a barlangba?
- Nem. Nem engedtük őket. Mondtuk Juannak, hogy ezek az emberek csak az aranyért jöttek, nem mehetnek le.
- Ezután?
- Soha többé nem láttam Juant.
- Milyen volt a viszonya Móriczcal? - próbálom a témát kicsit személyesebben megközelíteni.
- Jó, mondhatni barátok voltunk. Megbízott bennem. Mindig velem beszélt elsőnek, ha kellett neki valami. Egyszer még filmet is néztünk együtt.
- Filmet?
- Igen. Volt egy vetítője. Behívott a sátrába és mutatott egy kis filmet, azt hiszem Pakisztánról. Egy kis faluban készült a film és ami érdekes volt, hogy majdnem minden szavát értettem.
- Kinek a szavát?
- A pakisztániaknak, ahogy beszéltek a filmen. Mintha shuarul beszéltek volna. Tiwintza alatt Peruban is élnek shuarok, ők más dialektust használnak, mint mi. A pakisztániak egy picit gyorsabban beszéltek, de majdnem minden szót értettem belőle.
- Nem emlékszik, hogy mi volt a neve a falunak vagy a közösségnek?
- Nem. Ez nagyon régen történt, s mivel engem nem igazán érdekelt, elfelejtettem.
Juan Ramosszal a közösségi ház előtt
Létezhet az, hogy egy ecuadori shuar érti egy pakisztáni közösség nyelvét? Ha ez így van, akkor Móricz János elmélete sem lehetetlen, miszerint akár nekünk, magyaroknak is közünk lehet az amazóniai indiánokhoz. A távolság mindkét esetben szembetűnő, és a felvetés abszurdnak tűnik, de én hitelt adok a kis öreg, Juan Ramos szavának. Nincs okom megkérdőjelezni azt, hogy értette-e a pakisztániak nyelvét, egyszerűen elfogadom.
- Miután Juan Móricz végleg elhagyta Coangost, mi történt?
- Egy évre és hat hónapra rá a rendőrség visszatért és elvitt mindent.
- Mi mindent?
- Amit anno hátrahagytak. Rádiókat, sátrakat. Nem akartak megismerni.
- Aranyat is vittek magukkal?
- Nem, aranyat nem. Bár nem voltam ott.
Itt Juan Ramos kicsit meginog. Mivel a rendőrök nem ismerték meg, nem vitték magukkal a barlanghoz. Van azonban a youtube-on egy felvétel, amin egy állítólagos hordár arról számol be, hogy az angol expedíció, ami kb. másfél évvel lehetett Móricz expedíciója után, vitt el arany tárgyakat a barlangból.
Én 100%-ig biztos vagyok benne, hogy Móricz talált dolgokat a barlangban, azonban ő a felfedezését sokkal jobban kiszínezi. Beszámol egy fémkönyvtárról, ami ugyancsak a barlangban található, hatalmas arany táblákat említ és számtalan egyéb kincset, amit egy ősi civilizáció, Atlantisz vagy Mu örökségének tart. Juan Ramost mikor erről a könyvtárról kérdezzük, azt mondja, hogy ő semmi ilyenben nem járt Móriczcal, de azt megerősíti, hogy a Tayosban talált egy aranyból készült harangot, egy karmot és három fémkönyvet számára ismeretlen írással.
Folytatjuk...
Még több fotóért és sztoriért látogass el Facebook oldalunkra!
