A Bogotától egy köpésre fekvő Gachetá környékén kalandoztunk, és rengeteg csodába botlottunk. A Sueva-vízesést képeslapokon kéne mutogatni, a Guavio-víztározót körülölelő hegyeken pedig kirándulók ezreinek kéne túrázni. Hogy miért nincs itt mégsem egyetlen turista sem? Persze, hogy a smaragd miatt. A zöld ékkővet bányászni máig sokkal nagyobb biznisz, mint a turistákat körbekalauzolni ezen a mesés vidéken.
Gachetá bár közel van Guatequéhez, mégis igen komplikált az elérése. Közvetlen busz csak a mantai elégazásig van, ahonnan iránytaxival kell eljussunk az apró, ám igen hűvös andoki faluba. Már délelőtt 9-kor ott toporgunk a főtéren, a napi egyetlen busz azonban csak fél 11-kor indul Gachetába, így van időnk körbejárni a települést.
Van időnk bóklászni Manta utcáin
A legenda szerint régebben Manta helyén egy tó volt, aminek a közepén egy sziget terült el. Ezen a szigeten megjelent Mária apjának, Szent Joachimnak az arcképe, az egyház pedig a jelenést felkarolva 1772-ben kápolnát emletetett rajta. Később a tavat lecsapolták, a 19. századtól kezdve pedig gazdák költöztek a templom közelébe. Manta nem nőtt nagyra, pedig a völgy, ahol megalapították, fontos állomás volt már a muiscák idejében is. Nem csak azért, mert összeköti a Rio Súnuba és a Rio Gachetá völgyét, hanem azért is, mert a város fölé emelkedő La Petaca csúcs árnyékában meghúzódik egy meseszép lagúna, amit az indiánok - hasonlóan a Guatavita-lagúnához - szakrális célokra használtak. Ezúttal nincs időnk a lagúna felkeresésére, mert néhány nap múlva találkozónk van Bogotában, így megelégszünk a falu sárgára és barnára festett házaival, valamint a Szent Joachimnak ajánlott templommal.
Manta templomát Mária apjának, Szent Joachimnak ajánlotta az egyház
Amíg a buszra várunk, beülünk enni egy levest az egyik kifőzdébe, aminek étkezdéje egybe van nyitva a férfi WC-vel. Az emberek nagyban falatoznak, közben akire rájön a szükség, odaáll a fal mellé és könnyít magán. Ilyet se sűrűn látunk.
Az út Mantából Gachetába meseszép. A földút felkapaszkodik 3000 méter magasba, ahol alpesi jellegű legelőkön jól lakott marhák heverésznek. Erre sem járhat túl sok turista, mert a buszsofőr rákérdez, szeretnénk-e megállni az egyik vízesésnél fotózni, mert ha igen, szívesen elrendelnek egy pár perces pihenőt. Naná, hogy igen. Természetesen a megálló miatt senkinek nincs egy szava sem, örülnek, hogy megmutathatják azt, amit ők szépnek tartanak.
Csak azért állt meg a busz, hogy láthassuk ezt a noname vízesést
A hágóból meredeken ereszkedik alá az út abba a Gachetába, amit már a 16. század végén megalapítottak a spanyolok, de csak a 18. században vált igazán fontossá. Ekkor ugyanis sóbányákat tártak fel a környéken, de mindössze két évtizedig aknázták ki őket, mivel Zipaquirából és Nemocónból könnyebb volt a szállítás.
Alpesi tájon át vezet az út Gachetába
Gachetá 1939-ben került be legközelebb a történelem könyvekbe, mégpedig egy politikai tüntetéssel, amit az akkori liberális vezetés vérfürdővel zárt le. A Bogotából küldött katonai alakulat a tüntetők közé lőtt, megölve 9 embert.
Gachetá nem szép város
Hogy milyen a mostani Gachetá? Semmi extra, pont ugyanolyan izgalmas, mint volt Guateque. A főtér szép, de körülötte szedett-vedett minden utca, mintha az 1939-es mészárlásból még nem tért volna magához a város. Normális hotel sincs a településen, egy elég ramaty munkásszállón sikerül kikötnünk, ahol a recepciós arra a kérdésünkre, hogy van-e wifi, azt feleli, hogy természetesen van kábel TV.
Nincs miért a városban időzni, így délután felszállunk egy Bogotába tartó buszra, amiről fél óra elteltével le is pattanunk. Hogy miért? Mert a Rio Sueva és a Rio Concepción összefolyásánál van egy vízesés, amit mindenképp szeretnénk látni.
Eri útban a Sueva-vízesés felé, háttérben a Cingaza Nemzeti Park
Az 50-es országúttól egy földút vezet a Sueva-folyó partjára, aminek túloldala már a Chinguza Nemzeti Parkhoz tartozik. Jó húsz perc séta után érkezünk meg a két folyó torkolatához, ahol egy apró vízerőmű fogad minket, háta mögött egy zuhataggal, azonban ez abszolút nem hasonlít arra, amit mi az interneten láttunk. Szerencsére összefutunk egy fickóval, aki útbaigazít minket, csak ekkor még nem sejtjük, hogy valójában a vízeséshez nem vezet semmiféle út.
Nem rossz helyen fekszik a Nemosten vereda
A vízerőmű mögött egy keskeny, elég sáros ösvény vezet fel a Nemosten veredába, ahol néhány földműves épp kukoricát vet. Mivel a csapás csúnyán elkanyarodik a folyótól, rákérdezünk, hogy merre van az arra, de ők csak mutogatnak, hogy haladjunk nyugodtan tovább. Már vagy fél órája botorkálunk céltalanul a szántók között, mikor elunjuk a dolgot és átvetjük magunkat az ösvényt a földektől elzáró kőkerítésen, és egy legelőn keresztül elindulunk a Rio Concepción felé. Nem sokkal később feltűnik a Chingaza hegyeiről mélybe szakadó Sueva-vízesés.
Megpillantjuk a Sueva-vízesést
Jó húsz percen keresztül baktatunk a legelőn keresztül, mire megérkezünk az 50 méter magas, meseszép zuhataghoz. Sok szép vízesést láttunk már Kolumbiában, de ezidáig ez a legszebb.
Eri közelít a zuhataghoz
Sikerül jó sokáig elhúznunk a pihenőt a Sueva lábánál, így már erősen szürkül, mire visszaérünk az országúthoz. Busz nem jön, csak rengeteg teherautó, amik miatt kicsit félünk az út szélén kutyagolni. Egy óra baktatás után jön végre egy személyautó, amit sikerül lestoppolnunk. Két nő az anyukáját jött meglátogatni Bogotából, szívesen visszavisznek minket Gachetába.
Érthetetlen, hogy egy ezt a meseszép vízesést hogy nem fedezte fel magának a turizmus
Gachetától délre húzódik a Guavio-víztározó, aminek gátja a Föld 12. legnagyobb ilyen építménye. Az Itaipú után nagy csodára nem számítunk, a tájért azonban egyértelműen megéri az egész napos kirándulás.
A Rio Gachetá táplálja a Guavio-víztározót
Elsőként abba az Ubalába futunk be, ami létrejöttét egy házasságtörésnek köszönheti. 1845-ben egy bizonyos Catalina Rojas megcsalta férjét, Caledonio Urrego polgármesterét egy Pedro Daza nevű fickóval, aki jó kapcsolatot ápolt az akkori elnök, Mariano Ospina Rodríguez öccsével, Pastorral. Mikor a polgármester rájött, hogy a felesége felszarvazta, vérdíjat tűzött ki a neje és szeretője fejére, akik menekülni kényszerültek. Pedro Daza beszélt barátjával, Pastor Ospina Rodríguezzel, hogy bujtassa el őket, aki azonban nem akart összetűzést a polgármesterrel, így egy távoleső fincájára, Ubalába szállította a szerelmeseket, ahol ekkor már létezett egy parókia. Catalina és Pedro szerettek volna gazdálkodni, ahhoz azonban, hogy Ubalá környékén új erdőket törjenek be, települést kellet létrehozni, így 1846-ban az elnök öccse barátainak kérésére megalapította Ubalá falut.
Ubalá egy házasságtörésnek köszönheti, hogy létezik
A főtéren most is ott áll az a templom és parókia, ami a 19. században is, amúgy a település nem túl izgalmas. Amíg rójuk az utcákat, elered az eső, így bemenekülünk egy kifőzdébe, majd mikor eláll, felpattanunk egy buszra, ami megkerüli a Guavio-víztározót. A táj egészen hihetetlen. Mostanra elérte Kolumbiát a La Niña, az a ciklon, ami heves esőzéseket okoz az El Niño távozása után. A víztározó még sekély, de az égi áldás már megérkezett, misztikus ködbe burkolva a környező hegyeket.
Káprázatos a táj a Guavio-víztározó körül
Fél óra múltán lekanyarodunk a főútról, és teszünk egy rövid kitérőt egy Santa Rosa nevű faluba, aminek közelében húzódik a Fé nevű bánya. Megtudjuk a buszsofőrtől, hogy Santa Rosa mellett a víztározó túloldalán fekvő Gachalá faluja is a smaragdból él, sőt, itt találták meg 1967-ben az egyik leghíresebb ékkövet, az Emiliát, ami több mint 170 grammos súlyával a Föld tíz legnagyobb smaragdjának az egyike.
Gachalá egyik bányájában leltek az Emilia nevű smaragdra
Gachalá felé átkelünk a gáton, ami valószínűleg lenyűgözne, ha nem ömlene az eső. A faluba délután 2-kor futunk be, de sajnos nem marad rá sok időnk, mivel az utolsó busz vissza Gachetába fél óra múlva indul. Lövünk pár fotót a főtéren, iszunk egy jugót, majd visszaszállunk a buszra.
Az út a víztározó ezen oldalán a szebb, pedig az ubalái oldal sem volt kutya. Remek völgyeken és lélegzetelállító kanyonokon át vezet az út, csak azt bánjuk, hogy nem szántunk erre a vidékre legalább két napot. A busz ablakából fotózunk, és próbáljuk elképzelni, milyen lenne a táj, ha nem esne, hanem sütne a Nap.
Lélegzetelállító a vidék
Elég korán érünk vissza Gachetába ahhoz, hogy felmásszunk a város fölött kialakított temetőhöz, amit érdekes módon sziklák között hoztak létre. Számtalan 19. századi sírt nem is a földben, hanem magában a sziklában alakítottak ki.
Gachetá egyetlen érdekessége a temető
Harmadnap visszatérünk Bogotába, de előtte még beugrunk a közeli Junínba körülnézni. Az apró falu a 19. századig Chipazaque néven szerepelt a térképeken, mivel az 1700-as évek végéig 100 %-ban indiánok lakták. Bár templom már 1600 óta állt a faluban, parókiát csak 1831-ben kapott a település, és ekkor kezdődött meg a mesztic földművesek betelepítése is.
Junínt a 19. századig kizárólag indiánok lakták
Junín, mivel magasan fekszik, krumplijáról híres, a többség vagy ezt, vagy granadillát termeszt. Még az odavezető úton kapjuk a tippet az iránytaxi sofőrjétől, hogy ha van időnk, sétáljunk fel az Ararátra, mert onnan nagyon szép a kilátás. Hogy a török Ararátról milyen, azt nem tudom, de a kolumbiairól valóban az. Ezek a kolumbiaiak tudják, hová kell építkezni.
Ilyen a kilátás az Ararát-hegyről
Délben már a bogotái buszon ülünk, amivel kezdetben a Guavio-völgyben utazunk, majd felkapaszkodunk a Guasca-hágóba, ahol feltűnnek a Nevado Tolimáról és Ocetáról ismerős frailejónok. A távolban feltűnnek a Chingaza hegyei, ahová egyszer el kell még menjünk. Sajnos a nemzeti park az El Niño miatt zárva tart.
Guasca felé ilyen táj fogad minket
A már korábban megismert Guascából La Calera felé fordul a busz. Errefelé is zseniális a táj, hiába no, Kolumbia felfedezésére egy élet is kevés lenne. A késő délutáni órákban futunk be a fővárosba, ahol lesz egy pár napunk pihenni, mielőtt folytatnánk utunkat délnek.
Egyszer a Chingaza hegyeit is körbe kell járjuk
Még több fotóért és sztoriért látogass el Facebook oldalunkra!
