Úttalan-utakon stoppolunk El Salvadorban olyan helyeken járva, amikről nem is tudtuk, hogy léteznek. Két napon át egyik kocsiból szálltunk át a másikba, mégsem unatkozunk, köszönhetően a rengeteg jó fej salvadorinak.
Egy kora reggeli busszal hagyjuk el Perquín faluját. Ha tartani akarjuk a korábbi tervünket, akkor kezd feszítetté válni a tempó, mert szűk három hét múlva már a mexikói Cancúnban kell lennünk, márpediglen addig még négy ország és több mint 1000 km van hátra.
A Delicias De Concepciónba tartó busz az osicalai elágazásnál tesz le bennünket, ahonnan egy meredek út kapaszkodik fel a falu főteréig. Ha nem tudnám, hogy a latin települések főterein mindig roppant mód pezseg az élet, azt hinném, ma majális van. A nyalókákkal szaladgáló gyerekek tömegében utat törünk magunknak a legközelebbi pupusaárushoz. Nem mondom, hogy nem unjuk a közép-amerikai sajtos "kukoricacsodát", de egyéb híján ma is ezzel csillapítjuk a reggeli gyomorkorgásunkat. A pupusasütő asszonyság azzal a felettébb hasznos információval lát el bennünket, miszerint a következő busz délután háromkor indul San Gerardo felé. Nem áll szándékunkban órákon át Osicala főterén lopni a napot, ezért úgy határozunk, hogy visszasétálunk ahhoz kereszteződéshez, ahol a busz letett bennünket, és megpróbálunk fogni egy kocsit.
Várjuk a csodát, hátha eljutunk egész Chalatenangóig
Röpke két perc után egy pick-up platóján találjuk magunkat. Üröm az örömben, hogy csak az alig pár kilométerre található Gualococti bevezető útjáig tudnak elvinni minket. A szerencsénk azonban itt sem hagy cserben. Szinte azonnal érkezik egy San Simonba tartó szimpatikus El Salvador-i pár, akik nagyon kíváncsiak arra, mit keres két magyar El Salvador ezen vidékén. Elbeszélgetünk az 1982-es világbajnokságról, amin 10-1-re vertük őket, majd mesélünk nekik Magyarországról és Európáról, így gyorsan elrepül a következő fél óra.
San Simonból Ciudad Barriosba egy elektronikai cikkeket szállító furgonnal sikerül eljutnunk. Nem sok helyünk van, mert a kocsi tele van mindeféle kütyüvel, de a srác nagyon segítőkészen hátradobál mindent. Azt mondja, nagy mázlink van, mert San Simomból nincsenek buszok ebbe az irányba, és a forgalom is elég gyér. Igaza van, sok autóval nem találkozunk út közben, cserébe azonban mesés a kilátás a déli a vulkánokra.
Az északi hegyek között ilyen táj fogad minket
Ciudad Barrios elágazásánál egy teherautót sikerül leintenünk. A sofőr, Efrai, felettébb morcos. Ezt csak azért mondom, mert El Salvadorban még sosem találkoztam olyan emberrel, akinek nem automatikus reakciója a szemkontaktus felvételekor a mosoly. Efrai valahogy kilóg a sorból, így a következő 20 perc csendben telik.
Mielőtt morcosságának okára fény derülne, befutunk San Luis de La Reinába, majd onnan már busszal sikerül eljutnunk a közeli San Gerardóba. Alig tettünk meg 60 kilométert, de már öt különféle kocsiban ültünk. San Gerardo a térség legnagyobb települése, még sem nagyobb, mint volt Perquín, s pont emiatt a közlekedése is szörnyű. Busz naponta egyszer van Doloresbe, kora reggel, s mivel már dél is elmúlt, nem sok esélyünk maradt elhagyni a falut. Szerencsére azonban van pár ember, akik ugyancsak ebbe az irányba utaznának, így sikerül leszervezni egy teherautót, ami elfurikáz minket pár dollárért cserébe következő állomásunkig.
Nuevo Edén egyike a környék településeinek
A hegyek dombbá szelídülnek, a Rio Lempa után pedig egy majdnem síkvidéken találjuk magunkat. Nem megyünk be Doloresbe, annak határánál leszállunk a teherautóról. Chalatenangóba szeretnénk eljutni, de ahhoz előbb Sensuntepequét kell útba ejteni. Nemsokára jön is egy busz, ami ismét visszakapaszkodik a
hegyekbe.
Átkelünk a Rio Lempán
Sensunt (ahogy a helyiek hívják) délután 3 magasságában érjük el. Jó lenne még ma megérkezni Chalatenangóba, de a poros buszpályaudvaron azt mondják, ez esélytelen, mivel az utat alig pár hónapja aszfaltozták le, s még nem indítottak buszokat abba az irányba. Bízunk a szerencsénkben, így visszabuszozunk a chalatenangói elágazásig, és nekiállunk stoppolni. Egy órán át nem jön semmi, majd egyszercsak feltűnik egy dzsip. Egy nő az három gyerekével, de nem Chalába, hanem egy közeli faluba tartanak. A kocsit a 13 éves nagyfia vezeti, jogsi nélkül, de azt mondják, nem gond, mivel új az út, kicsi rajta a forgalom, és a rendőrök sem fedezték még fel maguknak. A srác a korához képen jól vezet, de azért örülünk, mikor pár kiométerrel odébb kiraknak minket.
Egy buszfordulónál vagyunk, amit néhány ház vesz körbe. Az egyik előtt egy család ücsörög, elkerekedett szemmel bámulnak ránk. Szóba elegyedünk velük és megtudjuk, innen egyetlen út van, vissza Sensunba. Chalatenango bár csak 50 kilométer ide, mégsem közlekedik arra senki. Egy órán át próbálunk kocsit fogni, de fel kell adjuk. Az utolsó városi busszal visszatérünk Sensunba, ahol szálló után nézünk. Nem könnyű, mert a városka egyáltalán nem turistás, de végül sikerül egy egészen kellemes hotelben kikötnünk 12 dollárért cserébe.
A több mint 40 ezer lakosú város neve nahuatl nyelven azt jelenti, hogy ’nagy hegy’. Az igaz, hogy egy domb tetejére építették, de 820 méteres tengerszint feletti magasságával azért az elnevezése kicsit erős. Sok látnivaló annak ellenére sincs a városban, hogy 1550-ben alapították. Sajnos koloniális jellegét rég elvesztette, csak a főtéren álló templom maradt vissza a múltból. A hangulata mégis kellemes, főként annak a sok mosolygós arcnak köszönhetően, amik annyira jellemzik ezt az országot. Hiába tartják El Salvadort a Föld egyik legveszélyesebb országának, ennél kedvesebb népekkel még sehol nem találkoztunk.
Sensuntepeque koloniális hangulatú temploma
Chalatenangót majd útba ejtjük akkor, mikor Suchitotóban leszünk, addig azonban még lemerészkedünk a Csendes-óceán partjára. Egy fővárosba tartó busszal a Pánamerikai autóút mentén fekvő San Rafael Cedrosba utazunk, onnan pedig San Vicentébe buszozunk. Az ország közepén fekvő kisváros - hasonlóan Sensunhoz - nem túl látványos, a főterén azonban áll egy furcsa, de jó magas torony, aminek tetejéről belátni nem csak a várost, de a San Vicente-vulkánt is. Mivel van fél óránk a következő busz indulásáig, 25 centért felmásszunk a kilátótoronyba, és élvezzük a mesés látványt.
San Vicente közepén ilyen torony áll
Amikor Zacatecolucán keresztülhaladunk, már nagy bennem az izgalom, mert alig várom, hogy újra megpillantsam a tengert. Endrével ellentétben rajongok a vízpartokért, különös tekintettel a tengerekre és az óceánokra. Ezúttal azonban csalódok.
San Vicente látképe a kilátóból
A koraesti órákban érkezünk La Libertadba, aminek minden egyes épületében amerikai, ritkábban helyi tulajdonú hostel vagy zavarba ejtően színes latin bár üzemel, amik - lévén El Salvador nem egy turistaparadicsom - konganak az ürességtől. La Libertad jellemzően egyébként sem a fürdőzők, hanem a hatalmas hullámokra utazó szörfösök édenkertje, akik most valami miatt nincsenek itt. Olyan kevés a vendég, hogy fillérekért sikerül tengerre néző, teraszos szobát kivennünk, a hely azonban így sem marasztal.
La Libertad nem nyeri el tetszésünket
Teszünk egy jókora sétát a part menti mólón, beülünk egy babos-tojásos tortillára az egyik kifőzdében, majd egy álmatlan estének nézünk elébe. Az ágyunkon egy egész regiment kövér csótány masírozik fel s alá, rendszerint az arcunkon keresztül, így az éjszaka nagy részét ébren töltjük. Kivégzünk vagy egy tucatot közüllük, aztán győz a kimerültség és elnyom minket az álom. Nagyon nem jön be a Csendes-óceán, így holnap irány vissza a hegyekbe!
Még több fotóért és sztoriért látogass el Facebook oldalunkra!
