Azt már az első néhány itt töltött nap alatt megszoktuk, hogy Kolumbia mesés természeti szépségekkel kényeztet el bennünket, de amit a Tayrona Nemzeti Parkban tapasztaltunk az azt hiszem, felülmúlta minden várakozásunkat.
Sok-sok évvel ezelőtt vadászó és gyűjtögető életmódot fojtató természeti népek telepedtek le az ország Karib-tengeri partvidékén. Ők alkották a tayrona indián törzset, amelynek leszármazottai, a koguis indiánok mai napig őrzik kulturális hagyományaikat (kultúrájukkal és mindennap életükkel visszatérésünk alkalmával fogunk részletesebben foglalkozni). Kolumbia legszebb nemzeti parkja a törzs eredeti nevét őrzi. Megpillantva ezt a csodálatos vidéket nem fér hozzá kétség, hogy gyönyörű otthont választottak maguknak.
Tayrona azon ritka pillanatok egyikén, mikor kisüt a nap
Őserdő borította zöldellő hegyek, kék színű tenger, pálmák, part menti kopár sziklák, fehér homokos öblök. Kolumbia majmoktól, papagájoktól, harkályoktól, iguánáktól hemzsegő tenger melletti nemzeti parkja Santa Marta városától mintegy 30 km-re található, amelynek nyüzsgő piacáról fél óránként indulnak autóbuszok Zaínó falujába. Húsvét lévén azonban kissé akadozik a közlekedés. Számomra érthetetlen módon kimaradnak buszjáratok, miközben az évi szabadságukat élvező helyiek utazókedve s így az utasok száma is egyre nő. A Santa Marta-i piacra való érkezésünk is taxival lehetséges csupán, de cserébe a taxisofőrök a buszjegyek árának töredékéért vállalják a fuvart. Szerencsére Zaínó városa felé indulnak járatok, még ha meg is kell várnunk, amíg a busz megtelik.
Úgy ötven perc múltán érkezünk a park bejáratához, ahol az egész napos túra előtt a párás hőségben még bedobunk egy lulót. A kisebbfajta narancsra hasonlító sárgászöld gyümölcs ebben az évszakban tömegszám lepi el Kolumbia gyümölcspiacait. Gyakran magostól, héjastól darálják le, jeges vizet adnak hozzá és máris fogyasztásra kész a vitaminbomba, amely ízre olyan mintha az epret kevernénk össze kivivel.
Az erdei ösvény gyönyörű és misztikus
Arrecifes hangulatos öbléig két órás dimbes-dombos túra vezet sűrű őserdőn át burjánzó növények és gyökerek között bukdácsolva. Néha sikerül lencsevégre kapnunk egy-egy hangoskodó, színes papagájt, vagy kisebb-nagyobb gyíkot, mielőtt megérkezünk a tengerparti méretes sziklákhoz. Lóg az eső lába, így a táj köderdőssé válik. A nagy fokú pára háttérben a sejtelmes, madaraktól hangos sűrű erdővel elveszett világ hangulatot kölcsönöz a sziklás tengerpartnak.
Nem mintha Arrecifes csodás öblének látványa nem tudna lenyűgözni, de a kíváncsiság tovább hajt az innen fél óra gyaloglásra található La Piscina apró öbléig. Útközben jobbról balról lovak kerülgetnek bennünket, amik lustább vagy fáradtabb turistáknak biztosítanak lehetőséget a parkban való bóklászásra. La Piscina egy igazi gyöngyszem. Fehér homok, pálmafák, azúrkék Karib-tenger nagy gyöngyöző hullámokkal. Volna időnk megmártózni, de részemről a napfény hiányzik a tökéletes paradicsom idilljéhez. De ne legyünk olyan nagyravágyók!
Tayrona egyik őslakója, a tenyérnyi titimajom
A part menti sziklák mögött indiánok árulnak frissen facsart narancslevet, kukoricalepényt és paradicsomos-citromos szószban forgatott cevichét. A ceviche szerte Dél-Amerikában nagy hírnévnek örvend. Nyers halból, tengeri herkentyűkből, hagymából, citromléből, paradicsomszószból és majonézből készül. Bevallom, kissé futkos a hideg a hátamon a szagától, de az éhség nagy úr és így mégis rászánom magam, hogy megkóstoljam, annak ellenére hogy Endre azonos nevű otthoni főztje cseppet sem tudott lenyűgözni. Rá kell jönnöm, hogy a dél-amerikai ceviche ízvilága egészen más, mint a mi otthoni fagyasztott halból készült kutyulmányunk. Endre szakácsmesterségének mentségére szóljon, hogy ez az az étel, ahol a végső siker kizárólag a friss és ízletes alapanyagon múlik.
Sajnos nincs túl sok időnk tovább gyönyörködni az igéző tájban és élvezni a meghitt környezet nyugodt hangulatát, mert estére vissza kell érnünk a szálláshelyünkre, Tagangába. De a visszaút is tartogat számunkra kedves meglepetéseket. A jaguárok szerencsére megkímélnek bennünket a személyes találkozástól, de az egyik fáról aprócska titimajmok tekintenek le kíváncsian a hátizsákos turistákra, pár száz méterrel odébb pedig nagyobbacska pókmajom testvéreik leskelődnek a fák fölénk hajló ágain. Készítünk néhány felvételt, majd irány a Santa Marta-i busz.
A másik őslakó nyilván tenyérből jósol
A kora esti órákban érkezünk vissza a Santa Martával szomszédos Tagangába, amelynek tengerparti sétányát szórakozásra vágyó helyiek lepik el. Olyan a hangulat, mint egy forró júliusi éjszakán a Balaton partján, bár a legtöbb vendéglátó helyen csak vacsorázni lehet, italozni nem, s ahol van is alkohol, azt méregdrágán adják. Éppen ezért a helyiek a sarki italboltban szerzik be a legkedvesebb Medellín rumot, amit aztán a parti sétányon fogyasztanak el. Vasárnap hajnalra kidőlni látszik a húsvéti bulizók sokasága, a mi nem kis örömünkre. Végre vége a vakációnak, kevesebb lesz a helyi turista, s talán a buszok is újra nekiindulnak...
