Holnap vasárnap, ami azt jelenti, hogy a Lojától egy órányira fekvő Saraguróban színes piaci kavalkád fogadja az embert - mondja az LP és az internet. Rengetegszer ültem már fel az ilyesfajta "invitációnak", de Saraguróba amúgy is szerettünk volna elmenni, hogy megismerjük az ott élő közösséget, mivel magukat az inkák közvetlen leszármazottainak tartják, ráadásul 500 éve megállás nélkül gyászolnak. Persze kiderül, a legszebb népviseletet nem is ők hordják, hanem a tengerimalacok.
Jackie-t, a vilcabambai hostelben megismert holland lányt lázba hozza a lehetőség, hogy két hónap együtt utazás után lepattanhat német barátnőjéről, így velünk tart Saraguróba. Loja pályaudvarán az a meglepetés fogad minket délelőtt 11 órakor, hogy már csak a délután 5 órási buszra van hely. Remek, ülhetünk egész nap a terminálon.
Saraguro főtere kedves, de ennyi és nem több
A nagy semmittevésben sokat beszélgetünk Jackie-vel, akivel két és fél éves utazása során számos elmebetegség történt meg. Arra a sztorira a legbüszkébb, ami alig pár hónapja esett meg vele Huancayóban, Peru talán lerondább nagyvárosában. Ha valaki éveken át tartó utazásba kezd, olykor dolgoznia kell. A többség vagy beáll egy hostelben recepciósnak, vagy koktélt kever valamelyik gringó bárban. Jackie azonban nem ezt választotta, hanem elszegődött egy perui orvos mellé asszisztensnek, hogy a huancayói piacon vért vegyen a szegényebb népektől kivizsgálás céljából. Az egy hónapos melóért 1000 sol ütötte a markát, de már az első héten gyanús lett az ügy, mivel a vérvizsgálatot a "doktor úr" az utcán végezte.
A saragurók Atahualpa iránti tiszteletük jeléül viselnek állandóan feketét
Két hét után nyilvánvalóvá vált, hogy vajákos mellé szegődött felcsernek, de szólni nem mert, mert félt, hogy a végén nem kap fizetést. A végén persze nem akarta az áldoktor kifizetni a jussát, de Jackie nem az a fajta lány, akivel egy perui férfi szembe merne szállni. 180 centis magasságához igazi Suriname-i testalkat párosul, szerintem Klicsko sem kezdene vele pofozkodni. Végül hozzájutott a pénzéhez, még ha azt falusiak átverésével is szerezte.
Saraguróba naplementekor futunk be. Az álmos falun sűrű köd ül, hideg van. Sikerül egy egészen csinos kis szállót találnunk 5 dollárért fejenként, igaz, fürdőszoba nem tartozik hozzá. Jackie az egyik ágyon, mi a másikon.
Az inka fürdőt láttuk, túl vagyunk rajta
Reggel már korán kint vagyunk a főtéren, hogy megnézzük magunknak a híres vasárnapi piacot. Nem okoz meglepetést, hogy semmi nem történik, ez a nap is pont ugyanolyan, mint valószínűleg bármelyik átlagos nap Saraguróban. Egy-két népviseletbe öltözött család lézeng az utcákon, néhányan empanadát árulnak, a templomban pár család imádkozik. A főtértől pár sarokra található piacon ugyanazok a termékek kaphatók, mint bárhol máshol. Csalódás a piac, de legalább látunk pár hagyományörző saragurót.
A férfiak fekete rövid nadrágot és poncsót viselnek, fejükön fekete vagy hehér kalappal. A nők ugyancsak gyászosan festenek, bár a blúzuk gallérján általában kék virágos hímzés látható, kabátjukra pedig hatalmas, virágot vagy Napot ábrázoló medált, ún. toput tűznek. A fekete népviseletet azért választották maguknak, mert ezzel gyászolják az inkák utolsó nagy uralkodóját, Atahualpát, akivel a spanyolok végeztek. A saragurók nyelve a kicsua, ami néhány kifejezéstől eltekintve a Peruban beszélt kecsua. Hogy korábban beszéltek-e más nyelvet, ma már nem tudjuk, de nagyon büszkék inka származásukra.
A győztes pár (Jackie fotója)
Délelőtt ellátogatunk a falutól nem messze található inka fürdőhöz. A főúttól nem messze emelkedő vízesés egy átverés, pláne úgy, hogy két dolláros belépőt szednek érte. Egy kb. 20 méter magas kerti csap vízmennyiségű csurgóra gondolj, ami egy retkes medencébe érkezik. Nagy duzzogva megyünk vissza a faluba, ahol délutánra kezd valami alakulni. Távollétünk alatt felállítottak egy színpadot, amin egy saraguró férfi 10 percenként bemondja, hogy nemsokára kezdődik a táncos mulatság. Ez déltől este hat óráig megy így, ez idő alatt az egyetlen említésre méltó esemény az évente ezen a napon megrendezésre kerülő tengerimalac szépségverseny. Nem bikinis felvonulás van, sőt. Az a malac diadalmaskodik, amelyiken a legszebb saraguró népviselet látható. A műsort táncok zárják le, ami engem, mint kulturálisan érzéketlent, hidegen hagynak.
Zamorában található Dél-Amerika legnagyobb órája
Másnap Zamora felé vesszük az irányt. A Lojától keletre fekvő városka arról híres, hogy itt található Dél-Amerika legnagyobb órája. A pályaudvar mögötti domboldalon a virágokkal kirakott időmérő percmutatója 11 méteres. Ennél többet nem is lehet Zamoráról írni, mert nincs itt semmi. A közelben van azonban a Podocarpus Nemzeti Park. A paramóval, köderdővel és trópusi erdőkkel büszkélkedő nemzeti park Dél-Ecuador egyetlen erdős vidéke. Sajnos Machalától idáig nem sűrűn találkoztunk fával, az elmúlt 100 évben a farmerek mindent leirtottak.
A Podocarpus Nemzeti Park igazi dzsungelélmény
A Podocarpus azonban valóban egy csoda. Úgy pedig még szimpatikusabb, hogy 2013 januárjától kezdve a többi ecuadori nemzeti parkhoz hasonlóan nincs belépő. Taxival érkezünk a park bejáratához, majd egy jó fél órás séta következik egy hangulatos erdei ösvényen. Magával ragadna a látvány, ha nem kezdene el ömleni az eső. Egy rövidebb csapadékmentes időszakot kihasználva elszaladunk a visitor centerhez, ahol nincsen senki. Igyenesek lettek a nemzeti parkok, cserébe nem is dolgozik senki.
Több vízesést ejtünk útba, majd elindulunk fölfelé a hegyoldalon. Az ösvény sáros és csúszós. Jó egy órányi kaptató után szembetalálkozunk néhény ecuadori lánnyal, akik nyakig sárosan, gatyaféken jönnek lefelé.
- Rátaláltatok a kilátóra? - kérdezősködünk.
- A fenét. Ez az ösvény járhatatlan - panaszkodnak.
Valóban az. Toljuk még a szekeret felfelé jó fél órán át, aztán mi is feladjuk. Az ösvény elhanyagolt, az állandóan eleredő eső pedig korcsolyapályává varázsolja. Mivel én bírom az őserdei sártúrást, nekem kedves emlék marad, Erinek azt hiszem kevésbé.
Álomszép tájon át vezet az út Sucúába
Másnap buszra szállunk és megkezdjük utunkat fel a shuar indiánok földjére. Zamora után még akad néhány apró település, utána azonban végtelen esőerdőkön át vezet az út. Nem győzök kattintgatni a busz ablakából, bár tudom, hogy a látványt a kép nem fogja visszaadni. Az asháninkák óta nem láttunk ennyi zöldet és érintetlen természetet, bár itt a táj még az ott tapasztaltnál is sokkal szebb. Az a pár település - mint Pangui és Gualaquiza - amit érintünk az út során, bár ne is léteznének, mert csak belerondítanak az édenkertbe.
Két napi buszozás után érkezünk meg Sucúa városába. Itt sincs az égvilágon semmi érdekes, azonban muszáj itt éjszakáznunk, mert holnap jelenésünk van shuar önkormányzatnál, hogy belépési engedélyt kérjünk az indiánok földjére...
Még több fotóért és sztoriért látogass el Facebook oldalunkra!
