Az Azuero-félszigeten eltöltött majd egy hét után jó lenne valami szépet is látni. A hegyek felé vesszük az irányt, így kötünk ki Santa Fében. Két szép napot töltünk el a környéken, ami erősen ajánlott mindenkinek, aki Panamába látogat.
Mivel tegnap este a buszos dupla árat akart felszámolni a csomgjaink miatt Santiagóig, ezért nem is vesződünk azzal, hogy visszasétáljunk Ocú termináljáig, egyszerűen csak kiállunk stoppolni az út szélére. Szinte az első furgon megáll, ráadásul Santiagóba megy, úgyhogy délelőtt 10-kor már a koszos nagyváros utcáit rójuk. Nem akarunk itt éjszakázni, így a pályaudvar felé tendálunk, ahol felpattanunk egy Santa Fébe tartó buszra.
Az út pont olyan, mint El Valle felé volt; kezdetben kiégett, majd zöldellő hegyek között kanyargunk, amiket itt-ott ranchek tesznek színesebbé. Santa Fé is sokban hasonlít El Valléra, csak annál valamivel kisebb és kevésbé turistás.
Nyilván a focipálya volt előbb
Megint szálláskereséssel megy el az idő, mert ahogy mindenhol Panamában, így itt sincs semmi 40 dollár alatt. Az egyik hotelnél megadják nekünk Doña Cecy számát, aki állítólag ad ki szobát külföldieknek. Felhívjuk, de nem is egyszerűen szobát, egy egész házat kapunk napi 12 dollárért. Ekkor még nem értjük, miért ilyen olcsó a lak.
12 dollárért kaptuk meg az egész házat
Sok időt elpepecseltünk, így egy kissé késve indulunk neki a Santa Fé jelképének számító Cerro Tuténak. Iszonyú a hőség, így lassan haladunk, végül száz méterrel az amúgy nem túl magas csúcs előtt visszafordulunk, mert nem akarjuk, hogy ránk sötétedjen. Így sem bánjuk a túrát, mert a táj szép, ráadásul minden zöld, ami egészen felemelő érzés az Azuero-félsziget után.
Santa Fé körül ilyen a táj
Santa Fét nagyon korán, 1560 körül alapította meg Francisco Vázquez, azzal a reménnyel, hogy a környező erdők mélyén rálel El Dorádóra. Mivel évek múltán sem talált semmit, így a települést magára hagyták a spanyolok, ami ezután 400 évre álomba merült. 1971-ig út sem vezetett Santa Fébe, így hát nem véletlen, hogy ma sincs több mint 3000 lakója, ami egyébként nem akkora gond.
Santa Fében nincsenek éttermek, hangulatos bárok, mint voltak El Valléban, ezért turista is kevés van. Az a néhány, számunkra méregdrága boutique hotel, ami a falu határában áll, pont elég arra, hogy a panamai nagyvárosi közép- és felsőréteget kiszolgálja.
A házunk körül mindenfelé ilyen békák mászkáltak
Szerencsére van konyhánk, így tudunk kaját készíteni magunknak. A házikó amúgy roppant egyszerű, még deszka sincs a WC-n, de az ilyen modern hívságok jellemzően már fel sem tűnnek nekünk. Az azonban igen, hogy este a nappaliban álló kanapéből ezerszám másznak elő a szárnyashangyák, beborítva a falakat, bútorokat, ágyakat. Két órán át csapkodom őket a bakancsommal, az irtás után úgy néz ki a ház, mint Hiroshima az atombomba ledobása után. Lemészárolni egy egész hanygabolyt komoly meló, így dög fáradtan esek be az ágyba.
Épp sikerül elszenderednem, mikor iszonyú csípést érzek az alkaromon. Egy tíz centis ezerlábú akaszkodott belém, csáprágója akkora, mint egy darázsé. A következő másfél órában csak fekszem mozdulatlanul, úgy elzsibbadt az oldalam. Most már minden világos; ezért 12 dollár ez a ház.
Nem mondanám, hogy jól aludtunk, de ez nem tántorít el minket azon tervünktől, hogy felüljünk egy buszra, ami a Santa Fé Nemzeti Park szívében fekvő Guabal falujába visz. Az út lenyűgöző. Mivel nagyon kevés ember lakja Veraguas ezen részét, ameddig a szemünk ellát, végtelen esőerdők húzódnak.
Isten hozott Guabalban!
Guabal egy alig kétszáz fős, félig rancherók, félig ngäbe-buglék által lakott tanyabokor, ahová csak azért érkeznek az emberek, hogy megkezdjék egy napig tartó sétájukat a Karib-tenger partján fekvő Calovéborába. Az interneten meseszép képeket láttunk az ottani partokról, de az igazat megvallva, most valahogy nem hiányzik egy oda-vissza 30 kilométeres séta néhány fehér homokos öbölért.
Az út, ami Guabalba visz
Gyalog indulunk vissza Santa Fébe, lévén a táj tényleg lélegzetelállító. Alig 30 perc gyaloglás után egy ezer éves fatáblán azt látjuk írva, hogy Cascada La Golondrina. Mi bajunk lehet? Egy erdei ösvényen kapaszkodunk felfelé, mikor néhány indián viskóba botlunk. Az egyik házból egy velünk egykorú ngäbe-buglé fickó lép ki. Felajánlja, hogy elkísér minket a vízeséshez, ha adunk neki egy kis borravalót. Belemegyünk, így legalább megtudunk ezt-azt a Panama ezen részén élő indiánok életéről.
Ház El Bongo faluban
Azt meséli, hogy a ngäbe és buglé két külön népcsoport, s bár nagyon hasonlóak a hagyományaik, egymás nyelvét - a ngäberét és a buglérét - nem igazán értik. El Bongo (az a néhány viskó, ahonnan indultunk) buglé falu, s mint ilyen, már nem igazán őrzi a hagyományokat. Azt mondja, ha szeretnénk jobban megismerkedni a ngäbékkel, akkor menjünk el Buäbdtibe, hiszen az a település az indiánok fővárosa.
Buglé kislány El Bongóban
Eközben megérkezünk a vízeséshez, ami egészen pofás. Arra mindenképpen méltó lenne, hogy az útikönyvek írjanak róla, de ez nincs így. Fotózkodunk egy sort, majd visszatérvén El Bongóba adunk barátunknak öt dollárt, aki hihetetlenül hálás a borravalóért, lévén a falujukban a pénz nem igazán létezik.
Eri pózol a Cascada La Golondrina előtt
Sétálunk egy darabon az út mentén, de azért csak hamar elunjuk az erdő látványát. Egy újabb, az útról is jól látható vízesésnél, a Cascada Llanitónál pihenünk egyet, majd leintünk egy gázpalackokat szállító furgont, amivel felvitetjük magunkat az Alto de Piedrához, abba a hágóba, ahonnan már belátni Santa Fé völgyét. Az útikönyvek szerint itt is van egy vízesés, de egy óra rancheken keresztül vezető kutyagolás után sem bukkanunk rá, csak egy nagy betonteknőre, ami állítólag a környező házak vízellátásáért felel. Összefutunk egy öreg úrral az erdőben, akinek minden nap az a feladata, hogy leellenőrizze, nem dugult-e el a cső és tiszta-e a víz a tározóban. Azt mondja, semmiféle vízesésről nem tud a környéken, pedig itt él 70 éve. Nyilván rosszabbul tudja, mint az útikönyvek.
Na, itt ugyan egy fia vízesés nincsen, de a táj legalább szép
Visszasétálunk a faluba, ahol még vár ránk egy éjszaka a bogaras házban. Santa Fé, de főleg Guabal környéke elnyerte a tetszésünket, megkockáztatom, kellemesebb a vidék, mint El Valle környékén volt. Ráadásul kaptunk egy tippet: Buäbdti. De vajon miért nem találunk ezen a néven semmit az interneten?
Még több fotóért és sztoriért látogass el Facebook oldalunkra!
