A Rio Caura vidéke nem csak a Salto Pará és az esőerdők miatt érdekes. Kevés olyan folyó van Dél-Amerikában, ami ennyire sokszínű lenne kulturálisan. A Caura kb. 200 km hosszú alsó szakaszán két indiánközösség osztozik, akiknek élete az elmúlt 500 évben nem volt háborúktól, megpróbáltatásoktól mentes. Ismerkedjünk hát meg a ye'kwanákkal és a sanemákkal.
A ye'kwanák (ejtsd: djékváná) a 18. század második felében települtek be az Orinoco forrásvidékéről a Rio Caura menti erdőkbe, aminek oka a folyamatos szembenállás volt a spanyolokkal. Miután felégették a konkvisztádorok egyik erődjét, észak felé fordultak, azonban a spanyolok hajtóvadászatot indítottak ellenük. A ye'kwanák egész Guyanáig menekültek, ahol szövetkeztek a britekkel és a hollandokkal, akik békés letelepedést engedélyeztek nekik a vidéken. Itt azonban szembekerültek a pemónokkal, így kénytelenek voltak visszatérni a Rio Caura vidékére, ami ekkortájt még lakatlan volt. Nyelvüket a kutatók a karibi nyelvcsaládhoz sorolják, ezért feltételezhetően korábban őket is bekebelezte az a közösség, aki a közeli sanemákat is.
Ye'kwana lányok portréi
Néhány évtized múlva, a 19. század végén, sanema közösségek kezdtek benyomulni a Felső-Orinocótól a Rio Caura vidékére. A yanomami eredetű közösség még jóval a spanyolok megjelenése előtt keveredett a Karib-tenger szigeteiről származó agresszív és hódító karibokkal, akik lemészároltak számtalan közösséget, az asszonyokat elhurcolták, s a yanomamiktól távol letelepedtek. Nyelvük, kultúrájuk keveredett, így terjedhetett el a sanemák körében a kannibalizmus is. A spanyolok rabszolgagyűjtő hadjáratai ellen menekülve kerültek a Rio Caura menti erdőkbe. A 20. század elején, mikorra a ye'kwanák minden tagja civilizálódott, a sanemák kereskedni kezdtek velük. Főként fegyvereket vásároltak tőlük, amikkel később letámadták gazdasági partnereiket. A ye'kwanák ellenlépésként, a pemónkkal szövetkezve, rajtaütöttek kisebb sanema közösségeken. A "puska kontra íj" csatákban rengeteg sanema esett el, így a karib-yanomamik jobbnak látták megbékélni. Az 1930-as évektől a ye'kwanák engedélyezték a sanemák letelepedését a Rio Caura alsó szakasza mentén, így találkozhattunk utunkon velük is.
Apró termetű sanemák a Salto Pará környékén
A ye'kwanák, mint a térség elsőként civilizálódott indiánjai, roppant barátságosak a turistával. Népviseletükből, hagyományaikból mára nem maradt semmi, de ez nem meglepetés, ismervén az elmúlt évszázadok eseményeit. Teremtéstörténetük, mint majd minden indiánközösségé, a vízhez kapcsolódik.
A legfőbb istenük, Wanadi. Ő hozta létre a yekwanákat és a vizet, azonban egy hiba folytán az édes víz egy misztikus helyre, Kashishiwariba került. A yekwanák szomjaztak, így elküldték Kashishit, az ég csodálatos hangyáját, hogy hozzon nekik vizet Kashishiwariból. A hangya három holdnyi távot járt be, mire rátalált a forrásra. Megmutatta az ösvényt az embereknek, akik azonban nagyon messzinek találták a forrást, ezért sámánjuk, Mahamona, imádkozni kezdett Wanadihoz. Az ima meghallgattatott, teremtő istenük ujjával mély barázdát vájt a Földbe, amibe víz kezdett befolyni. Az új folyó lett az Orinoco, ami vízhez juttatta a ye'kwanákat.
Ye'kwana fiú a Rio Caura partján
Kashishiwarit soha nem találták meg a felfedezők, de a legenda annyira megtetszett a később betelepült meszticeknek, hogy a később épített Casiquiare-csatornát, ami az Orinocót összeköti a Rio Negróval, erről a misztikus helyről nevezték el. Mivel a ye'kwanáknak a 18. század végén el kellett hagyniuk az őshazát, ezért ezeket a legendákat ma már csak könyvekből ismerjük.
Ye'kwana lányok hercegnős és Csőrikés pólóban
A mai ye'kwanák teljesen civilizált életet élnek. Bár házaikat még most is klasszikus módon építik fából és levelekből, a szobákban ott figyel a TV, a kertben pedig a parabola antenna. Egyre több helyen van térerő, a gyógynövényeket felváltották a gyógyszerek. Ami nem változott az elmúlt évszázadokban, az a táplálkozás. A klasszikus ye'kwana étrend része a kaszavalepény, amit a pemónokhoz hasonlóan yukkából készítenek. Első körben lereszelik a gyökeret, majd kiáztatják, végül lecsepegtetik egy levélből szőtt csövön keresztül. Miután kiszárították a yukkareszeléket, lepényeket készítenek belőle, amit jellemzően ők is csípős szósszal fogyasztanak.
- Az őseink az Orinoco forrásvidékéről települtek át a Caura partjára - meséli azt a keveset Miguel, amit népe történelméről tud - Arrafelé ma sem esznek kaszavát, így valószínűleg ezt a pemónoktól tanultuk el.
Sanema házak El Palmar faluban
Való igaz, az Orinoco indiánjai ritkán esznek yukkát, náluk sokkal inkább a banán és más gyökerek terjedtek el. A chicha készítés mesterségét is a Gran Sabana indiánjaitól örökölték, a kaszavából készült erjedt italt ők is kashirinek nevezik. A fiatalok a tradícionális erjedt levet szeretik felütni tiszta alkohollal, hogy hatásosabb legyen, s valljuk be, az ízén sem ront.
Surapirétől nem messze, a folyó túl partján fekszik El Palmar faluja. Sanemák lakják, akikről Miguel csak eképp vélekedik:
A sanemáknál máig divat az arc- és testfestés
- Vigyázni kell velük. Amilyen picik, olyan kegyetlen népség. A nagyszüleim korában még lemészárolták a ye'kwanákat.
- És mi a helyzet most?
- El Palmar lakóival nincs gond, de jobb velük óvatosan bánni.
A falu sokkal piszkosabb, mint Surapire volt. Csak egy-két öreg van otthon és rengeteg gyerek, a felnőttek mint a földeken vannak. Már a Rio Caurához vezető ösvényen is láttuk, hogy a sanemák milyen picik, erről házaik is árulkodnak, amiknek ajtaja jóval kisebb, mint a ye'kwana házaké.
Sanema kislány vigyáz az öccsére, amíg a szülők yukkát gyűjtenek a földeken
Az egyik bungalóban egy öreg fekszik a függőágyában. Nem beszél spanyolul, de ye'kwanául igen, így elmondja Miguelnek, hogy nincs jól, elkapott valami csúnya bőrbetegséget, amitől hetek óta vakaródzik. Körbenézve a falun ezt nem nehéz elhinni, mivel mindenhol szemét van, a gyerekek is igen mosdatlanok. Amúgy a sanema kölykök pont ugyanolyan aranyosak, mint a ye'kwanák; fotózkodnak, pózolnak és rángatnak, hogy még több fényképet készítsünk róluk.
A sanemák között máig él az arc- és testfestés hagyománya, amit a ye'kwanák már csak a turisták miatt csinálnak. Sok gyereknek látjuk bekenve a fejét, bár jellemzően már nem növényi eredetű festékkel teszik mindezt, hanem filctollal.
Az öreg sanema súlyos bőrbetegséggel küzd, amit akár a kosz is okozhat
Ritka vendég erre a turista, így igazán autentikus az élmény a sanemák közöt. Itt döntöm el, hogy következő alkalommal felmerészkedek a Rio Caura felső szakaszához, ahol ez a kicsiny közösség sokkal elzártabban és tradícionálisabban éli hétköznapjait...
Még több fotóért és sztoriért látogass el Facebook oldalunkra!
