Északkelet-Venezuelában barangolunk, az Orinoco-deltában. A helyiek által csak Deltának nevezett vidéken hőzzávetőleg harmincezer warao indián él, pontosan úgy, mint a pemónok, és természetesen nem úgy, ahogy azt mi otthon ülve elképzeljük. Nem számítok fűszoknyás indiánok tűz körül lejtett táncára, de még mindig azt remélem, rábukkanunk egy olyan közösségre, amely természettel együtt élve őrzi és nemzedékről nemzedékre átörökíti kulturális tradícióit.
Delta Amacuro állam központjában, Tucupitában, a délutáni órákban a kikötő teljesen kihalt. A folyópart feljebb eső szakaszán az indiánkenuk között már jóval nagyobb a nyüzsgés. Megpróbálunk üzletet kötni az egyik csónakossal, hogy vigyen el minket a várostól mintegy 50 kilométerre északra fekvő warao faluba, Guamalba, de mindenki csak a holnapot emlegeti. Ma már késő van, nem akaródzik nekik csónakba szállni. "A fehér embernek órája van, az indiánoknak meg ideje" - ezt a tawahka mondást 4 éve hallottam Hondurasban, így tudtam, hogy marad a bizonytalan: mañana.
A waraók naplementekor és kora hajnalban szállnak vízre a jobb fogás reményében
Másnap már kora reggel kikocogunk a folyópartra, ahol nyugtázzuk, hogy egy ideiglenesen felállított bádogbódéban végre kinyitott a kikötő jegypénztára. Vidámságunkat tovább fokozza, hogy nemcsak a karib-tengeri városkába, Pedernalesbe, hanem Guamalba is árusítanak jegyeket, jól lehet ott csupán mi szeretnénk partra szállni. A csónak a menetrendhez képest másfél órás késéssel indul útnak, de ez Venezuelában már-már kötelező.
35-40 helyi utast préselnek a hajó fedélzetére. Én, az utolsó beszálló, bár nem vagyok egy terjedelmes ember, már csak szó szerint az ablakon keresztül tudom begyömöszölni magam az ülésre. A lábamnál nyershús utazik, Endre vállánál pedig a csomagok tetején csirkék csipognak. Itt tehát nem csirkebusz közlekedik, mint Guatemalában, hanem "csirkehajó".
A négyszáz lóerős motor olyan lendületet ad az egyébként túlterhelt hajócskának, hogy félek, a huzattól végleg ferdeszemű maradok. Az első megállónk Guamal Campamento, ahol kisebb-nagyobb oldalfallal nem rendelkező nádtetős házak látványa fogad. Cölöpökön állnak, hogy védelmet nyújtsanak a folyó áradása ellen. A faluban zajlik az élet. Vagy 20 kisgyerek szalad a csónakhoz, legalább ennyi kutya kíséretében. Hibbant csónakosunk türelemre int és nem rak ki bennünket.
A waraók olykor közvetlen a folyóra építik házaikat
A következő megállónk maga Guamal falu. Csomagjainkat a stégre dobják, majd a hajó odébbáll. Sehol egy lélek. Beletelik negyed órába, mire egy asszonyság előkerül az egyik házból néhány gyerek kíséretében. Carolina, a huszonéves hatgyermekes családanya felajánlja, hogy sátrunkat állítsuk fel a háza mellett. A gyerekek és anyjuk között nem warao nyelven, hanem spanyolul folyik a kommunikáció, házuk vályogból készült, így felmerül bennünk a gyanú, hogy nem tisztán warao földre érkeztünk. Mindenesetre hamar híre megy, hogy két fehér embert hozott a hajó, az egyik ráadásul szőke, így rövidesen a falu összes gyereke körülöttünk sertepertél. Egyikük, a két éves José sírva fakad Endrétől való félelmében. Hogy megtörjük a jeget, egész délután együtt játszunk, beszélgetünk és horgászunk. A férfiak a városban vannak, így az is világossá válik, hogy már az élelmiszer beszerzése sem a hagyományos módon történik.
A mesztic és guyanai betelepülők miatt egyre változatosabb a waraók kinézete
A falu másik végében Juan lakik, a falu nyolcvanegynéhány éves törzsfőnöke. Itthon van, ezért bekopogtatunk hozzá, hogy bemutatkozzunk és beszélgessünk egy kicsit vele faluja történetéről. Kék szeme azonnal elárulja mesztic származását. Úgy tűnik, jólelkű, idősödő, mosolygós asszonykája, Dolores viseli a nadrágot, ugyanis minden kíváncsi kérdésünkre lelkesen válaszol és az öreget nem hagyja szóhoz jutni.
- A 40-es években költöztünk ide a folyónak erre a szakaszára akkor, amikor hozzámentem Juanhoz. Kettőnk közül csak én vagyok warao. Ha utánaszámolok, tizenhárom gyerekünk született, közülük három kivételével mind a városba költözött, de a falu összes gyermeke a mi unokánk. Népes a családunk.
Guamalnak tehát sikerült egy olyan szegletébe tévednünk, ahol nem waraók élnek, hanem a városból ideköltözött nincstelenek, akiknek szintén a folyó biztosítja mindennapi betevőjüket.
A waraók legfontosabb tápláléka, a hal
Naplemente után megérkezik a generátorért felelős ember, aki minden háznál fényt varázsol a kifüggesztett villanykörtékbe. Előbukkan Carolina 12 éves fia egy állami laptoppal, amelyet az egyik póznára erősített konnektor (valószínűleg az egyetlen a faluban) segítségével kezd el tölteni. Különös érzésem támad. Ez a kép nekem az előre elképzelt indiánfaluval nehezen fér össze.
Másnap reggel új arcokat vélünk fölfedezni. Egy igazi warao család, Jesus Sosa és felesége érkezik látogatóba kislányával. Szíves örömest átvisznek bennünket a fél órányira fekvő indián falujukba, Saragaiba. 25-30 olyan bungaló között találjuk magunkat, amilyeneket Guamal Campamentón is láttunk. Mindössze egy-két főzésre alkalmas agyagedény és néhány függőágy képezi a berendezést. A legtöbb bungalóban még ülő alkalmatosság sincs, jellemzően többen ülnek egy függőágyban. Jesus ucumo- és banánültetvényére kalauzol el bennünket, majd végigvezet a falun, ahová elmondása szerint sosem érkeznek idegenek. Jó eséllyel mi vagyunk az első fehérek Saragaiban, bár a turistákat jól ismerik, ugyanis a falu asszonyai kézműves termékeiket a közeli turistatáborokban (ilyen Guamal Campamento) próbálják eladni baksisért. A férfi felesége, Mariella is tagja a "kézműves szakkörnek"; pálmalevélből kötelet sző, majd magokból láncokat és karkötőket fűz. Közben elárulja, hogy 23 éves, legnagyobb fia idén tölti be a tizedik életévét; a családanya még 14 sem volt első gyermeke születésekor.
Warao kislány
Ebédre banános hallevessel kínálnak. A waraók étkezésének fő eleme ma is a folyóból beszerzett hal. Bár történelmük és hagyományaik nagy része feledésbe merült, a vízhez való viszonyuk az elmúlt évszázadokban semmit nem változott. A törzs neve annyit tesz: csónakos. Nagy lelkesen mutatják meg nekünk a trennek nevezett hálójukat, amelynek segítségével akár 20 perc alatt egy vödörnyi halra tudnak szert tenni. Júliusban és augusztusban, amikor a csapadékos időszak miatt a rákok a tengerből felúsznak az Orinoco deltájába, nem csak folyami hal kerül az asztalra. Az év többi hónapjában azonban marad a pikkelyes jószág, főtt ucumóval tálalva.
Jellemző kép: hatan egy ágyban
Hiába az egyoldalú táplálkozás, a vadászat kulturális okokból tabu. A waraók ősi legendája szerint az első emberek vadászok voltak és a mennyben éltek, ahol csak madarak léteztek, egyéb állat nem. Egy nap, amikor az egyik ősvadász íjával elejtett egy madárkát, az olyan erővel zuhant a mennyország "földjére", hogy lyukat ütött rajta és átpottyant a földre. A vadász a hasadékhoz ment és kikukucskált. Amikor megpillantotta a zöld növényzettel és élővilággal körülvett termékeny folyót, elhatározta, hogy leereszkedik egy kötélen és új otthont alapít. Azóta a waraók nem vadásznak. De nincs is rá szükségük, mert a 21. században már akad közöttük olyan, aki fagyasztót és mirelit csirkét tart.
S ha már az állattartásról beszélünk. Egy-két ház körül bóklászó csirkétől és malactól eltekintve háziállatot nem láttunk. Ez alól kivétel a majd minden házban kötélen tartott pókmajom vagy vágott szárnyú papagáj.
Amikor a fejedre nőnek a háziállatok
A két nap alatt, amit a waraók között töltöttünk, ugyanazok az élmények értek, mint a pemónok között. Kultúrájukból semmi nem emlékeztet a múltra, egyetlen kivétel ez alól a nyelvük. De Guamal példáját látván valószínűleg ez sem tart sokáig. A mesztic halászok hatására évről évre kevesebb a hal, a civilizáció pedig rohamléptekben tör magának utat a folyó mentén. Hogy van-e jövőjük a waraóknak? Valószínűleg a turizmus, ami konzerválja őket majd azon állapotukban, amiben éppen most vannak. Az egyetlen probléma, hogy Venezuelában haldoklik a turizmus...
Még több Deltában készült képért látogass el Facebook oldalunkra!
