Öt nap egy 13 milliós metropolisz megismerésére vajmi kevés, így nem állítom, hogy mindent láttunk, ahogy azt sem, hogy mindent tudunk róla. De ha valamit, akkor a város hangulatát sikerült átérezni, ami éppen annyira nem latin, mint amennyire nem európai. Az Avenida Florida sétálóutcáján bócorogva könnyen a Váci utcában érezheti magát az ember, Recoleta majdnem Párizs, a Costanera üvegpalotáival és piszkosul drága bevásárlóközpontjaival akár Miamiban is lehetne. Kedvencünké La Boca vált a színes, vidám, ugyanakkor nyomorúságos kikötőjével, ahol rongyos utcagyerekek rúgják a bőrt a színpompás El Caminito mögötti laminaházak között.
14 órás késéssel, csütörtök este helyett péntek délelőtt 10:30-kor szállunk le a fővárosi pályaudvaron, Retiróban. Olyan kimerültek vagyunk, hogy előzetes tervünkkel ellentétben nem vacakolunk új szállás keresésével, hanem korábbi hostelünk, a San Telmo-i Hostal International pici, tetőtéri szobájában kötünk ki. A hostel meleg külföldiek közkedvelt szálláshelye, a tetőtéri szoba a nyár beáltával pedig szaunaként üzemel, így kimondhatjuk: forrónak ígérkezik Buenos Aires. Igazából egyik sem zavar, olyan fáradtak vagyunk, hogy azonnal ledobjuk magunkat az ágyra és alszunk másnap reggelig.
Buenos Airest eredetileg pont itt, San Telmo városrészben alapították meg. A kikötésre alkalmas partvidék felfedezése a spanyol Juan Díaz de Solís nevéhez fűződik, aki 1516-ban lépett a mai főváros földjére. Sokáig nem tartott az expedíciója, mert a La Plata torkolatvidékénél élő indiánok azelőtt megölték, hogy várost alapíthatott volna. Így kötik ma Buenos Aires létrejöttét a spanyol aranyvadász, Pedro de Mendoza nevéhez, aki 1536-ban letette a város alapkövét, és a helyet Santa María del Buen Ayréra keresztelte.
Cabildo, a koloniális időszak utolsó emléke
A kikötő kezdetben szimpla megálló volt az Asunciónból érkező hajóknak, de a szárazföldi közlekedés, főként a vasút fejlesztése nyomán szerepe felértékelődött. A 19. század végére Buenos Aires lett a legfontosabb tengeri kikötő az Atlanti-óceán partján, aminek hála a város igazi metropolisszá vált.
Főként spanyol és olasz bevándorlók lepték el a várost, de nagy számban érkeztek Közép- és Kelet-Európából is emigránsok. Buenos Aires ekkor nyerte el mai formáját klasszikus és eklektikus épületeivel. A 20. század elején jött a recesszió, ami kb. minden tizedik évben csőddel fenyegette nem csak a várost, az egész országot. A hullámvasútról Buenos Aires és Argentína azóta sem szállt le, most is súlyos gazdasági krízis uralkodik az országban.
A Palacio de Aguas Corrientes az argentin eklektika legszebb példája
A válság legszembetűnőbb jele az Avenida Floridán fogad minket. Buenos Aires Váci utcájában méterenként állítanak meg minket illegális váltók, akik 13 pesót adnak egy dollárért (a hivatalos árfolyam 8,65). Két hónappal ezelőtt, mikor utoljára itt jártunk, még 15 peso felett volt a dollár, mostanra úgy néz ki, kicsit konszolidálódott a helyzet.
A hírekben folyamatosan az megy, hogy a cuevákat, vagyis barlangokat (ahol a valutakereskedés folyik) felszámolja a rendőrség, de a járőrök nemhogy nem csinálnak semmit, tulajdonképpen ők irányítanak a váltókhoz, ha megkérdezed tőlük, hol vehetnél pesót. Persze nem nagyon kell szóba elegyedni a szervekkel, mivel a váltók emberei simán kurjongatnak az utcán, hogy dollárt vesznek.
Buenos Airest Dél-Amerika Párizsának is nevezik, nem csak a városkép miatt, de azért is, mert a francia fővároshoz hasonlóan Buenos Aires is egy kontinens divatközpontja. Megszámlálhatatlan sok butik szegélyezi a belváros utcáit, de úgy tűnik, a válság ide is betokozódott. Amíg korábban minőségi holmikat lehetett kapni a boltokban, addig most minden kirakatból a kínai gagyi köszön vissza. Patagónia teljesen leette a ruháinkat, ezért jó lenne beszerezni ezt-azt, de az egészen félelmetes, hogy Buenos Airesben még farmert sem lehet vásárolni. Ami megfizethető, olyan silány minőségű, hogy az ember nem szívesen húzza magára. Végül feladjuk abbéli szándékunkat, hogy Dél-Amerika divatfővárosában cseréljük le a ruhatárunkat. Nézzük meg inkább a várost!
A kapitólium
Recoleta Buenos Aires egyik legelegánsabb negyede szép családi kúriákkal, drága luxuszállódákkal, pompás színházakkal és a nagykövetségek mutatós épületeivel. Számos olyan utcára bukkanunk, ami akár Budapesten is lehetne. A városrész a 18. században itt élt szerzetesközösségről kapta a nevét, ami 1716-ban kolostort, 1732-ben pedig barokk stílusú templomot hozott létre. Amikor a mintegy 14 000 emberéletet követelő 1871-es sárgalázjárvány kitört Buenos Airesben, a módosabb családok ide menekültek, ugyanis ez a város legmagasabb pontja, s mint ilyet, a vérszívók elkerülték. Ettől kezdve Recoleta lett az elit otthona. A negyedet azonban mégsem a pompa és a bőség tette híressé, hanem egy temető, ahol Argentína elnökei, híres költői, színészei nyugszanak a 4700 pazar eleganciával megépített kripta valamelyikében.
Alighogy belépünk a temető dór oszlopokkal diszített kapuján, az az érzésünk támad, mintha egy túlvilági városban járnánk. A szoborkerttel körülvett sírhelyekből olykor rémesen megtépázott, társaik által félholtra vert kandúrok ugrálnak ki, frászt hozva az elmerengve bámészkodó turisták hadára.
A sátán macskái ijesztegetik a turistákat
Jó másfél órát bolyongunk a fehér márványból faragott, tornyos mauzóleumok, gondosan megmunkált szobrok és a cirádás emléktáblákkal ellátott családi kripták alkotta útvesztőkben. Olykor félig nyitott vagy üvegajtós kriptákra bukkanunk, ahol jól látható, hogy a koporsót nem földelték el. Itt nyugszik Napóleon egyik unokája és a 33 évesen elhunyt Evita, Juan Domingo Perón második felesége is. Kétségkívül az ő sírja a legnépszerűbb a temető látogatóinak körében.
Sok kriptában halomban áll a koporsó
Ahogy minden sírkertet, úgy a Recoletát is számos legenda lengi körül. Az egyik legmegrázóbb Rufina Cambaceres története, akit 19. születésnapján ért a halál. Nagy szülinapi ünnepségre készültek, este a család a Teatro Colónban akarta befejezni a napot. A lány legjobb barátnője indulás előtt hirtelen azzal állt elő, hogy Rufina udvarlója a lány anyjával folytat viszonyt. Rufina kiborult, összeesett és eszméletét vesztette. Több orvos is megvizsgálta, úgy vélték, hogy megállt a szíve. A család nem akart botrányt, ezért nagyon gyorsan koporsóba tették és a családi kriptába örök nyugalomra helyezték. A rémálom azonban még csak ekkor kezdődött szegény Rufina számára. A templom őre az éjszaka folyamán a Cambaceres család kriptájából zajt hallott, amit reggel jelentett is az illetékeseknek. Felnyitották a koporsót, amiben a lány teste össze volt zúzva és szét volt karmolva. Élve temethették el, s mikor magához tért az ájulásból, nem tudott menekülni, egyszerűen megfulladt.
A Recoleta temetőt legendák lengik be
Másnap a délutánt az argentin főváros egyik legrégebbi kerületére, La Bocára szánjuk. A városrész lakói 1880 és 1930 között érkezett genovai bevándorlók voltak, akik többsége a kikötőben talált munkát. A terület mocsaras volt, ezért az első házakat cölöpökre építették, főként fémlemezekből. A bevándorló segédmunkások nyomornegyedében nem volt pénz a laminaházak szépítésére, viszont a kikötő raktáraiban volt rengeteg megmaradt festék, amit hazavittek és felhasználtak. Azonban minden alkalommal csak egy kevéshez jutottak hozzá, ami az egész házra nem volt elegendő, így lett minden egyes fal, ablak, ajtó más és más színű.
Quinquela Martín, helyi művész 1950-ben visszahozta a múltat. A sínek mentén húzódó macskaköves El Caminito házainak lefestésével igyekezett megidézni az egykori hangulatot. Az ötlet annyira bejött, hogy azóta sereglenek a turisták, a kreatív helyiek pedig úgy tűnik, minden hulladékot felhasználnak a negyed vonzóbbá tételére.
Ahogy minden turista, úgy mi is szívesen fotózkodunk La Bocában
Az egyik erkélyről Maradona és Evita szemétből épített hatalmas szobra integet, az út széli fák törzseit pedig színes fonálból horgolt háló borítja. El Caminito La Boca leglátványosabb része, ahol a külföldi turisták nem csak a cifra házakkal fotózkodnak, hanem bámulják a profi táncosok tangóbemutatóit a kávézók teraszán, és elköltik a maradék pesojukat drága kézműves termékekre az utcai árusoknál.
Errefelé minden a fociról szól
Ha Boca szegénynegyedében jöttél a világra, akkor az egyetlen esélyed, hogy onnan kikerülj, a futball. La Boca adott is néhány nagy tehetséget ennek a sportágnak, a Boca Juniors pedig világhíres klub. Endre nagy fociőrült, így nem meglepő módon az El Caminito után a legtöbb időt a La Bombonera névre hallgató focistadionnál töltjük. Sajnos épp nincs meccs, de így is jól szórakozunk, mert a stadion melletti járdán minden egyes helyi focihíresség lábnyomát szó szerint kőbe vésték, mi pedig egyesével mértetet veszünk róluk.
Maradonát máig szentként tisztelik La Bocában
Mire körbejárjuk a stadiont, látjuk, hogy egy teherautó tolat ki a pályáról, csurig rakva gyeptéglákkal. Most cserélik le a régi füvet, néhány rajongó pedig azonnal megrohamozza a járgányt és leszed róla pár téglát, hogy magával vigye emlékbe. Bár a farmernek fenntartott hely megmaradt a zsákban, Endrének szerencsére nem jut eszébe ilyesmi.
Endre a Boca Juniors stadionjának bejáratánál
Töviről hegyire bejárjuk a negyedet, ami nem nagy kihívás, mivel elég pici. A folyóparti sétányon kezd megváltozni a kép. Elfogynak a turisták, folyamatosan az az érzésünk, hogy rajtunk a helyi tolvajok szeme, és egyre többször kapunk önkéntelenül a táskánkhoz. A folyó a választóvonal, a Nicolas Avellaneda-hídon átkelve az argentin főváros egyik legveszélyesebb része húzódik. Lövünk pár képet a hídról és nem kockáztatunk, visszafordulunk.
Buenos Aires legveszélyesebb része a Nicolas Avellaneda-híd túloldalán van
A következő napot Buenos Aires legújabb, egyben legmodernebb városrészében töltjük. A Casa Rosada mögött húzódó Costanerát egy rég nem használt kikötő helyén alakították ki. A régi dokkokból elegáns éttermek lettek, a darukat szépen lefestették, a gettósodott kikötőt pedig átadták a a befektetőknek, akik felhőkarcoló-negyedet álmodtak a helyére. Hogy jól sikerült-e? Igen. A sok üvegpalota és újépítésű lakópark igazi ellenpólust jelent az idősödő Recoletának és Palermónak, biztos vagyok benne, hogy néhány éven belül megtalálja magának az üzleti világ.
A Costanera lakóparkjai elegánsak és trendik
Buenos Aires modern városrésze még csak épül, de már most látszik, hogy jó döntés volt idetenni. Jó példa lehetne Budapestnek, hiszen ott van a Hajógyári- és a Csepel-sziget jó része, amivel nem tudnak az önkormányzatok mit kezdeni, pedig kéne. Ha engem kérdeztek, kifejezetten utálom, mikor egy klasszikus városrészt megbontanak valamilyen modern épülettel, viszont az üvegpaloták, ha együtt vannak, igenis tudnak jól kinézni.
Felhőkarcolók sorakoznak a modern városrészben
Sokan mondják, hogy Buenos Aires hasonlít a magyar fővárosra, de szerintem ez nem igaz. Inkább olyan, mintha Párizst mixelték volna össze Madriddal, és felturbózták volna egy kis olasz aromával. Buenos Aires szép és élhető város, az egyetlen gond az elhelyezkedésével van. Minden itt élő arra panaszkodik, hogy hétvégente nincs mit csinálnia. A legközelebbi kirándulóhely a nem olcsó Uruguay, de ha valaki természetre vágyik, akkor kénytelen repülőre ülni, mert 1000 kilométeres körben nincs se erdő, se hegy. Annak ellenére, hogy ezidáig ebben a dél-amerikai fővárosban éreztem magamat a legjobban, nem tudnék itt élni. Ez az öt nap most pont elég volt belőle, de lehet, egyszerűen csak hiányzik már a latin ritmus. Itt az ideje, hogy visszatérjünk Venezuelába...
Még több fotóért és sztoriért látogass el Facebook oldalunkra!
