MIRADOR - "Kilátó a világra"

Bariloche egy csepp Tirol Dél-Amerikában. Olyan érzés fog el minket ide érkezvén, mintha Svájcba csöppentünk volna: havas hegycsúcsok, mélykék színű tavak, bernáthegyik a parkban, málnakehely az étteremben. Egyik pillanatról a másikra a latin nemtörődömséget a német precizitás váltotta fel. Kivéve persze a buszközlekedést...

Buenos Airesben hideg van, az ég is borús. Visszajövünk majd nyáron, amikor sokkal kellemesebb a klíma, különben is a Patagónia túra előkészítése okán sietős a dolgunk. Hiába ültünk végig már több mint 1000 kilométert Argentína területén, ismét kénytelenek vagyunk bevállalni egy nagyon hosszú buszutat. 

A délután 3-kor induló, Barilochéba tartó éjszakai járatra vásárolunk két jegyet. A jegyárus csaj azt mondja, ha készpénzzel fizetünk, elenged 30 %-ot az árból. Kevesebb mint 900 pesót, kb. 55 dollárt hagyunk ott egy jegyért. 

Ki nem állhatom az éjszakai buszokat, de van, hogy egyszerűen nincsen jobb megoldás. Argentína a világ nyolcadik legnagyobb országa, európai szemmel elképzelhetetlenek a távolságok. Vannak olyan, Patagóniába tartó buszok, amik napokig egyfolytában úton vannak, mégsem lépik át az ország határát. Mi csak Barilochéba igyekszünk, ami még messze nem Patagónia, de így is 1600 kilométer utazás vár ránk. 

Soha nem akar véget érni

Nagyon lassan hagyjuk el a fővárost, már sötétedik, mire feltűnik az országút. Hosszú az éjszaka, mintha sosem akarna véget érni. Zökkenőmentesen hasítunk délnyugatnak a nyílegyenes, tökéletes minőségű aszfalton, ami mentén több száz kilométeren át alig akad lakott település. Egyszer, valamikor hajnali 2 tájékán megállunk. Santa Rosa az, jó 600 kilométerre Buenos Airestől.

Lassan pirkad. Ahogy a koratavaszi reggelen a felhők által szűrt nap gyenge fényénél körülnézek, máris feltűnik, hogy mennyire megváltozott a táj. A zöld mezőket kopár sziklák váltották fel, amiket sztyeppenövényzet borít, olykor pedig fákkal tűzdelt bozótos töri meg a monoton tájat. 

Közeledik Bariloche

Neuquén után feltűnnek a horizonton a hegyek. Derekukat fenyőerdő, tetejüket pedig vakítóan fehér hósipka borítja. A fák között akadnak lombhullatók is, de azok többsége még épp csak fehér vagy rózsaszínű virágait kezdi bontogatni, jelezve, hogy amíg Argentína északi részén tombol a nyár, addig a kontinens déli csücskében épp csak pedzegeti érkezését a tavasz. Odakinn nincs több 6 foknál, s mivel a busz első ülései mentén a fűtés nem szuperál, nyári meleghez szokott testem azok után is rémesen vacog, hogy már minden létező göncömet magamra húztam. Fáradtságtól elcsigázva pislogok ki a fejemből. Nem leplezem örömöm, amikor az indulástól számított 25. óra elteltével az egyik sofőr elkurjantja magát: Bariloche!

Lecihelődünk. Bár a buszterminál a külvárosi részben található, ezúttal nem érezzük magunkat veszélyben. Ami itt fogad bennünket, az cseppet sem hasonlít egyetlen latin országban megszokott külvárosi képre sem. Már maga a terminál épülete olyan, akár egy alpesi fogadó, jól tervezett, szépen kivitelezett, igényes épület, ahol enni lehetne a padlóról. 

Gyalog kelünk útnak a Nahuel Huapi névre hallgató, hihetetlneül sötétkék tó partján. Háttérben az Andok havas csúcsaival olyan látványt nyújt, amihez foghatót az elmúlt két évben még nem láttunk. Úgy 40 perc kutyagolás után érkezünk a parányi belváros egyik terére, ahol a csomagokkal letelepszem egy padra, amíg Endre megkísérli a lehetetlent: megfizethető szállást találni. A park hemzseg a tavasz első langyos napsugaraiban sütkérző vidám fiataloktól és családoktól. Két padot nagy tappancsú, gyönyörű bernáthegyi kutyacsalád foglal el. Gyorsan rájövök, hogy nem a napi sétát tudják le, hanem igazából modellkednek. Egy tüneményes bernáthegyi kutyakölyök háttérben a Nahuel Huapival és a havas hegyekkel kétségkívül pompás fotótéma, és sok turistának megér néhány dollárt. 

Bariloche főtere nappal és éjjel

Másfél óra múlva, amikor már épp kezd rám sötétedni, Endre visszatér. A Hostel Patanukban kötünk ki, ami a tó és a 237-es számú főút közötti keskeny, de sűrűn beépített partszakaszon található. A társalgó közvetlenül a tóra és a szemközti havas hegyekre néz. A puritán, de tiszta szoba 350 pesóba, durván 23 dollárba kerül. A magas árért cserébe konstans 42 fok van a kizárólag maximum hőfokon üzemelő radiátoroknak köszönhetően. Az éjszakát kitárt ablakoknál töltjük, de így is majdnem megkukulunk a hőségtől, és komoly aggodalmaink támadnak, hogy reggelre a szobaablakunkon kiáramló hőtől leolvadnak a Andok hósipkái.

Ilyen kilátás fogad minket a hostel ablakából

Másnap reggel ismét buszra pattanunk, amivel szűk fél óra alatt Pañuelóba érkezünk. Pañuelo egy kikötő, ahonnan az Arrayanes Nemzeti Parkba és Chilébe indulnak hajók. Nem, mi ezúttal nem szállunk hajóra, a kikötő csupán kiindulópontja a mai gyalogtúránknak. A büfében elmajszoljuk a világ legdrágább szendvicsét, majd útnak indulunk. 

Kilátás Villa Taculból a Nahuel Huapi-tóra

A Laguna Escondida és a Lago Perito Moreno mélykék, fantasztikusan szép tavát érintve haladunk hegyi ösvények mentén egész Villa Taculig, majd hol az erdőben, hol a hegyekben tekergőző aszfaltúton át jutunk el este 6-ra a Colonia Suiza névre keresztelt parányi faluba, ahonnan nem visz tovább út. 

Én a Laguna Escondida partján

A faluban ma kézművesvásárt tartottak, de már majdnem mindenki összepakolt és hazament. Sajnos épp zárórára toppanunk be farkaséhségtől szenvedve, de még időben ahhoz, hogy megvásároljuk egy bajor srác utolsó adag német kolbászát savanyúkáposztával és egy szeletet a legfinomabb feketeerdő tortából, amit életemben ettem. Leküldünk rá egy korsó házi sört a piaccal szemközti vendéglőben, miközben egy gigantikus kandalló tüzénél van szerencsénk kiolvasztani a hidegtől elgémberedett végtagjainkat. Szent habakukk! Hol vagyunk? Tirolban vagy Argentínában? 

Ez most Tirol?

Az utolsó előtti busznak az online menetrend szerint 20:10-kor kellene indulnia Barilochéba, az utolsónak pedig 22 órakor, és erről a helyiek sem vélekednek másként. Jól ismerjük a latin mentalitást (értsd: a busz akkor jön, amikor a sofőr úgy gondolja), ezért biztos, ami biztos már 19:40-kor ott toporgunk a buszmegállóban... tizedmagunkkal. Ezen döntésünket gyorsan megbánjuk, mert naplemente után a hőmérséklet villámgyorsan zuhanva eléri a zérót. 20:10-kor sajnos nem jön semmi - hiába azért az argentinok is dél-amerikaiak -, a helyzet este 10-ig változatlan. Azon a tíz itt ragadt emberen kívül, akik most velünk együtt kezdenek hozzáfagyni a kézművespiac bejárati kapujához (beleértve egy nyolc hónapos bébit és két 7-8 éves gyereket), sehol egy teremtett lélek. A hideg már-már csontig hatol, a hó is csak azért nem esik, mert túl hideg van hozzá. Éhesek és szomjasak vagyunk, fázunk.

A piac területén áll néhány üres hordó. Egyet kigurítunk a buszmegállóba, száraz fát pakolunk bele és tüzet gyújtunk, majd olyan közel bújunk hozzá, hogy néhány perc alatt kis híján mindenki odakozmál. Várunk, várunk és várunk. A tűz közben leég, fakészletünk kimerül. Nem merek belegondolni, hogy a reggel még milyen nagyon, de nagyon messze van. 

Próbálunk túlélni

Fernando - az egyik itt ragadt fickó - egész este hívogatja a busztársaságot, de nem meglepő módon nem érkezik válasz egészen 11-ig. Ekkor egy nő felveszi és közli vele, hogy az utolsó busz épp az imént ért be a terminálra és végzett a mai műszakkal. A buszsofőr úgy gondolta, hogy ma anélkül tér vissza Barilochéba, hogy öszeszedné a Colona Suiza-i utasokat. Fernando sűrű anyázások közepette leteszi a telefont, és közli velünk azt a nem túl megnyugtató tényt, miszerint a következő járat reggel 8 körül lesz várható. A slamasztikából végül egy barilochei fickó húz ki nem sokkal éjfél után, aki furgonjával épp arra jár és vállalja, hogy a teljesen elcsüggedt csapatot leolvasztja a kerítés oldaláról, aztán mint az összafagyott mirelitcsirkéket betuszkolja a kocsi hátuljába, és elfuvarozza a városba. Hajnali kettőkor kerülünk ágyba. 

Colonia Suizában rajtunk kívül csak a madár járt

A másnap délelőtt láblógatással telik, élvezzük a szobánkban továbbra is tomboló hőséget, hiszen a radiátorokat nem sietnek megjavítani. A kora délutáni órákban a Barilochétól 18 km-re lévő Cerro Campanario lábához buszozunk, ami vélhetően a vidék legszebb kilátója. A csúcsra ösvény és kétpados felvonó egyaránt vezet. A felvonó ára kissé borsos, ezért a 40 perces, de ingyenes kaptatót választjuk. A látvány szavakba nem önthető. Beszéljenek helyettem a képek!

Kilátás a Cerro Campanarióról

A kora esti órákban érünk vissza Barilochéba, ahol a hideg ellenére ellátogatunk Argentína állítólag legjobb fagyizójába, de a jeges lötty, amit fagylalt gyanánt a tölcsérbe gyömöszölnek, nem okoz maradandó élményt. Legalább drága. 

Ezzel szemben az El Fondo del Tio névre hallgató vendéglő málnakelyhe zseniális. Az elmúlt két hazai nyarat Dél-Amerikában töltöttük mindig valahol Venezuela és Bolívia között, ahol nem él meg a málna, pedig annyira szeretem, hogy könnyedén bele tudnék fulladni. A könnyem majd kicsordul, mikor elém tolják a kelyhet.

Két év után málnát eszem

Bariloche és környéke megvolt. Meseszép vidék, amihez foghatót még nem láttunk Dél-Amerikában. Holnap irány Junín de los Andes és a működő Lanín vulkán, ami reményeink szerint nem lesz kevésbé emlékezetes...

Még több fotóért és sztoriért látogass el Facebook oldalunkra!

Hosszú, 1000 kilométeres utazás vár ránk Buenos Airesig, s bár előre tudjuk, hogy sok látnivalóval nem fog kecsegtetni a következő pár nap, ahol tudunk, szétnézünk kicsit. Yapeyú kegyhelye után megtudjuk, mi ihlette a Kis herceg szerzőjét a történet megírására, majd Colón üdülővárosában konstatáljuk, hogy Argentínában a főszezonon kívül nagyon unalmas utazni.

Elhagyjuk Posadast és elindulunk délnek. Első megállónkat 300 kilométer és négy óra elteltével tartjuk, Yapeyú falujánál. A település arról nevezetes, hogy itt született az argentin nemzeti hős, José de San Martín. Ettől még nem kéne, hogy érdekes legyen a turisták számára, de a hős szülőházának, valamint édesanyja és édesapja hamvainak egy furcsa emlékművet emeltek, ami már ok a megállásra.

A falu apró pályaudvarától alig tíz perc sétára található a kegyhely. Hétvége lévén a település teljesen kihalt, csak egy csapat kóborkutya kísér minket a mauzóleumig, ami szerencsére nyitva van. Odabent kinyalt katonalegények állnak őrt San Martín szüleinek urnája és az egykori ház maradványai előtt. Nem bírjuk az ilyesmit, így lövünk pár fotót, majd hátrahagyjuk az emlékhelyet.

Katona őrzi San Martín szülőházának maradványait

A mauzóleum mögül kilátás nyílik a Rio Uruguayra, melynek túlpartján már Brazília terül el. Mindegy merre nézünk, csak végtelen síkságot látunk. A kegyhelynél megtudjuk egy helyi asszonyságtól, hogy ma már nincs busz dél felé, így jobb híján kiállunk stoppolni a falu határát képező kapuhoz. Esni kezd az eső, de mire úgy igazán rázendítene, érkezik egy busz. Posadas felé tartanak, de a főútig szívesen kivisznek minket, ráadásul teljesen ingyen. Ingyen! Egy busz...

Yapeyú főtere tetszetős ugyan, de teljesen kihalt

Negyed óra múlva már a Ruta 14-en ácsorgunk, várjuk, hogy valaki megálljon. Két órán át nem történik semmi, így visszasétálok pár száz métert egy útszéli motelig, hogy megtudakoljam, mennyi egy szoba. Mikor épp kezet ráznánk a szálló tulajával az üzletre, látom, hogy Eri veszettül integet nekem. Csak egyedül kellett hagyni az út szélén, máris sikerült fuvart szereznie.

Ignacio Paso de los Libresbe tart. Azon túl, hogy talpig úriember (ergó nem hajt el azonnal, mikor megtudja, hogy nem csak Erit kéne elvigye), azt kell róla tudni, hogy a TV-nek dolgozik és odáig van az elnökasszonyért, Kirchnernéért. Jó fajta politikai vitával telik az utunk, ami egyébként szörnyen unalmas lenne, ha csak nézni kéne kifelé az ablakon. 

 Sült vese és kolbász - felüdülés a sok csirke és rizs után

Paso de los Libresbe este 9 óra magasságában futunk be, Ignacio egész a belvárosig visz minket. Nem könnyen találunk szállást, mert Paso de los Libres kizárólag üzleti hotelekkel rendelkezik. Végül 23 dollárért sikerül szobát találnunk, majd jön a következő feladat, kaját kéne vadásszunk. Ez sem megy könnyen. Ami olcsó, az mind zárva van, így a végén kénytelenek vagyunk beülni egy elit étterembe. Sorrentinót (nagyra nőtt tortellini) és sült vesét vacsorázunk a gazdaságosság jegyében. Így sem alacsony a végösszeg, de legalább tényleg ehetőt sikerült magunkba töltenünk.

Paso de los Libresben nem sok látnivaló van. A főtéren Joaquín Maquariaga tábornok lovasszobra látható, de nem klasszikus pózban. A szerencsétlen katonaember húzza maga után a lovat egy emelkedőn, amit nem igazán tudok hova tenni, mivel Argentína ezen részén egyáltalán nincs semmilyen emelkedő.

Joaquín Maquariaga lovasszobra

A főtérről lesétálunk a Rio Uruguay partjára, ahonnan átlátni a még mindig Brazíliához tartozó Uruguaianába. Egy fokkal nagyobb és modernebb városnak tűnik Paso de los Libresnél, de nem fecséreljük a drága időnket arra, hogy átkeljünk megnézni. Ehelyett felszállunk egy városi buszra, amire a jegy átszámolva nincs 100 Ft, és kikecmergünk a pályaudvarra.

Uruguaiana már Brazíliában van

Concordia a következő állomásunk, ami újabb 250 kilométeres utazás. Bolíviában ekkora távokat leutazni egy nap alatt lehetetlen lett volna, ítt pedig röpke 3 óra alatt megérkezik az ember, ráadásul harmad annyiból. 5 dollárt fizetünk fejenként, ami majd ötöde a magyar útiköltségeknek. Entre Ríos útjai szögegyenesek, ráadásul nagyon jó minőségűek, a forgalom pedig minimális, ezért lehet haladni.

Concordia termináljáról besétálunk a főtérre abban a reményben, hogy menet közben rábukkanunk egy megfizethető szállásra. Hát nem. Concordia Paso de los Libreshez hasonlóan kizárólag üzleti hotelekkel rendelkezik. A Lonely Planet által ajánlott olcsóbb vendégháznál senki nem nyit ajtót, így kezdünk kétségbe esni. Éppen azon törjük a fejünket, hogy visszabaktatunk a pályaudvarra, amikor szembejön egy hostel felirat. A hely sokkal inkább motel, mint hostel, de legalább megússzuk - hosszú alkudozás után - 22 dollárból az éjszakát.

   Ez már a Római part?

Naplementére ismét lebaktatunk a Rio Uruguay partjára, ahol mindenki kocog vagy a kutyáját futtatja. Egészen Római part hangulata van a helynek. Nincs már az a nagy meleg sem, mint volt innen északabbra, ránk telepszik egy kellemes, késő tavaszi hangulat. Már sötétben érkezünk vissza a főtérre, ami egész szépen ki van világítva. Az Arruabarrena palota épületét akár az Andrássy útról is teleportálhatták volna, annyira 19. század végi a fizimiskája.

   Az Arruabarrena palota éjszakai kivilágításban

Másnap délelőtt Concordia északi végébe buszozunk fel, ugyanis itt áll az a kastélyrom, amiben egykoron Antoine de Saint-Exupéry is eltöltött pár napot. Igen, az az Exupéry, aki a Kis herceget írta. A park, aminek a végében áll a múzeumként funkcionáló rom, egészen elhanyagolt. Az igazat megvallva nem érzem magunkat biztonságban, így felüdülés megpillantani a kastélyt.

A San Carlos kastélyt 1888-ban egy francia úr, bizonyos Conde Eduardo De Machy építtette, majd három év múlva magára hagyta. A környéken garázdálkodó bandák teljesen kirabolták az épületet, amit 1921-ben végül egy másik francia férfi, Fuchs Valon, valamint családja lakott be újra. 

   Eri a San Carlos kastély lépcsőjén

1929-ben Exupéry azzal a céllal érkezett Argentínába, hogy segítsen az ország első légi postájának megalapításában. Egyik repülőútja során gépe meghibásodott és a Rio Uruguay partján, a kastélyhoz igen közel kényszerleszállást kellett végrehajtson. Landolás közben az egyik kereke kitört, így kénytelen volt napokat eltölteni a San Carlos kastélyban. Állítólag ez a néhány, világtól elzárt nap ihlette arra Exupéryt, hogy megírja a Kis herceget. 

A kastély 1938-ban leégett, végképp átadva magát a múltnak. Csak az 1990-es évek végén láttak neki a renoválásnak, de Concordia önkormányzata végül úgy döntött, hogy meghagyják a kastélyt romnak. Exupéryre megemlékezvén a kastély kertjének a végében egy szobrot emeltek a Kis hercegnek.

     A Kis herceg kitekint szülőházára

Fotózás után visszabuszozunk a szállónkra, majd kisétálunk a pályaudvarra és folytatjuk utunkat délnek. Újabb 100 kilométert teszünk meg a végtelen nagy pusztaságban, mire befutunk Colón városkájába. A Lonely Planet azt írja róla, hogy Colón az Entre Ríos legszebb települése, a fővárosiak és a környéken élők közkedvelt üdülővárosa.

Először is, ilyenkor tavasz derekán Colónban még hideg van. Másodszor, mivel nincs szezon, minden zárva tart. Két órán át kullogunk fel és alá, hogy szállást találjunk, de sehol semmi. Nem ilyennek képzel az ember egy üdülővárost. Végül visszatérünk a pályaudvarra, aminek oldalában van egy apró hospedaje. Túlélni és spórolni jó lesz. Ételhez sem könnyű hozzájutni, ismét kezdődik a már napok óta tartó kajavadászat. Végül muszájak vagyunk beülni egy jobb evőbe, ahol megint a tészta-sült hús kombó a megoldás. A tésztával önmagában nem laknánk jól, a húshoz pedig nem jár soha semmilyen köret, így a kettőt szoktuk vegyíteni.

Colón egy elit üdülőváros mesés villákkal

Másnap délelőtt, röpke két óra alatt körbefutjuk a várost. A főutca és a Rio Uruguay partja egészen hangulatos még így, szezonon kívül is. Némelyik épület a Rózsadombot idézi fel bennem; lesüt Colónról a jólét. 11 óra magasságában pattanunk buszra, amivel a közeli Concepciónba utazunk. Egy újabb nagyváros, ahol állítólag nincsen semmi. Beleuntunk a kevés látnivalóba, így nem áldozunk újabb egy napot arra, hogy megnézzünk egy teljesen érdektelen, modern várost, így hát felülünk egy Buenos Airesbe tartó buszra. A Nap épp lebukik a horizont alatt, mire befutunk a hűvös és borongós fővárosba...

Még több fotóért és sztoriért látogass el Facebook oldalunkra!

Folytattuk utunkat a jezsuita missziók mentén, közben rátaláltunk néhány szigetre a Rio Paraná közepén, amik bár nincsenek 20 évesek, máris halálra vannak ítélve. A paraguayiak amúgy a legjobb fejek egész Dél-Amerikában.

Az elmúlt két napban már megnéztünk három jezsuita romot, de szerencsére a határ túloldalán, Paraguayban is megbújik még pár. Tudom, hogy nem lesznek unalmasak, mert 2010-ben kettőt már láttam belőlük, s szívesen emlékszem vissza azokra a napokra, amikor egymagam barangoltam be Dél-Paraguay ezen vidékét.

Nem messze a szállásunktól fogunk egy városi buszt, ami a paraguayi határra tart. A pecsételés gördülékenyen megy, így alig 45 perc alatt megérkezünk Encarnación termináljára. Szinte tíz percet sem kell várnunk a buszra, ami Trinidad romjainak a bejáratához visz.

Trinidad templommaradványa

A romok alig pár percnyi sétára vannak a főúttól, így valamivel 10 óra előtt már kezünkben van a belépő, amivel Jesús és San Cosmé y Damián romjai is megtekinthetők. Az argentin jezsuita romok kicsik és szörnyen unalmasak voltak, nem úgy Trinidad, ami megelevenedik az ember előtt, mikor az épületek között tekereg.

Eri a romtemplom belsejében

A jezsuita misszionáriusok spanyol felkérésre érkeztek Dél-Amerikába azzal az ürüggyel, hogy segítsenek megtéríteni az agresszív nomád és félnomád népcsoportokat, támogatva ezzel a spanyol korona terjeszkedését. A jezsuiták feladata többek között a guaraník urbanizálása volt, amivel párhuzamosan meg kellett őket tanítani a spanyol nyelvre. A guaraník azonban nem voltak okos emberek, a spanyolt nagyon nehezen vagy egyáltalán nem tudták elsajátítani, így végül a misszionáriusoknak kellett megtanulni az indiánok nyelvét, hogy kommunikálni tudjanak velük. Ez olyan jól sikerült, hogy mikor a 19. században kikiáltották Paraguay függetlenségét, hivatalos nyelvnek nem a spanyolt, hanem a guaranít jelölték meg. Hiába lakják 98%-ban spanyol felmenőkkel bíró fehérek és meszticek Paraguayt, az anyanyelv a guaraní maradt, így bár Paraguay Uruguay mellett a "legeurópaibb" ország, a spanyolt csak második nyelvként használják.

Jófejek figyelnek minket

Trinidad volt az összes misszió közül a legnagyobb, így legalább két órán át barangolunk az épületek között. A templomot San Ignacio Miníhez hasonlóan itt is felgyújtották a guaraník, így a tetőszerkezet a múlté. A szobrok azonban a helyükön maradtak, bár fejük az nincsen, mert azokat állítólag magukkal vitték az indiánok, emlékeztetve a spanyolokat korábbi kegyetlenkedéseikre.

Lefejezett szobrok mindenfelé

A látképet egy torony bitorolja, amibe 2010-ben még fel lehetett menni, mostanra azonban lezárták, így "légi felvételeket" nem sikerül lőnünk. 

Trinidad legismertebb épülete

Délben hagyjuk el Trinidadot, elég későn ahhoz, hogy lekéssük a Jesús de Tavarangüébe tartó buszt. Stoppolunk és persze szerencsénk van. Egy diplomata rendszámú kocsi áll meg mellettünk, amiből meglepő módon angolul szólnak ki. Ashley az amerikai nagykövetségen dolgozik, időskorú édesapjával éppen szünidejét tölti Dél-Paraguayban. Velük járjuk körbe Jesús romjait, ami jóval kisebb Trinidadnál, egy érdekesség azonban így is fűződik a nevéhez: a 70 méter hosszú és 24 méter széles templomrom az olaszországi Loyola város templomának pontos mása.

Jesús temploma a loyolai templom másolata

Ellentétben Trinidaddal, itt még nincs megtiltva, hogy felmásszunk a templom tetejére, így egész jó fotókat sikerül lőnünk a templom belső teréről is.

Kép a tetőről

Ashleyék egész Encarnaciónig visznek minket, ahol búcsút intünk nekik, mivel ők mennek vissza Asunciónba. Mi besétálunk a határváros központjába, majd onnan le a Rio Paraná partjára, amit az elmúlt öt évben egész szépen kipofoztak. Széles sétányt építettek a vízparton, ahol kocogók és biciklisek váltják egymást. Egész a határt jelentő hídig sétálunk, ami legalább másfél órás kutyagolást jelent, de egyáltalán nem bánjuk, mert így pont naplementére érkezünk meg Posadasba. Amíg az argentin nagyváros központja meglehetősen jellegtelen és csúnya, addig a korzó élettel teli és nagyonis szerethető. Fiatalok zenélnek a padokon ülve, szerelmes párok andalognak kézen fogva, bámulva a lemenő Nap által vörösre festett ég alját.

Posadas látképe Encarnaciónból

Posadas a lemenő Nap fényében

A parti sétány végében egy hatalmas alumínium szobor éktelenkedik. Nem tudom, hogy egy halászt, egy indián harcost vagy egy konkvisztádort személyesít-e meg, de mérete ellenére nem tűnik tájidegennek.

Hogy ő kicsoda, azt nem tudom

Másnap ismét átkelünk a határon, hogy az utolsó, eddig még nem érintett jezsuita missziót, San Cosmé y Damián romtemplomát is útba ejtsük. Csak 11 órakor indul busz a városka felé, így már előre látjuk, hogy ki fogunk futni az időből. Ettől függetlenül felszállunk a buszra, de az meglepetésünkre nem megy San Cosmé y Damiánba, csak a bekötőútig, ahonnan még legalább 30 kilométer a település. Egy fickó ácsorog az útszélén, tőle tudjuk meg, hogy a következő busz csak délután 2-kor érkezik, ráadásul 4-kor már megy is vissza, így jobb híján ismét stoppolunk. Tíz perc múlva egy teherautó áll meg mellettünk, de ő csak fél útig megy. Felszállunk rá, majd a puszta közepén kirak minket, ő pedig rákanyarodik egy földútra, ami vélhetően távoli legelőkre tart.

Negyed óra ácsorgás után egy furgon áll meg mellettünk. Sofőrje egy 60 év körüli nyugdíjazott rendőr. San Cosmé y Damiánig arról mesél, hogy az elmúlt években mekkora változáson esett át Paraguay, és hogy mennyire boldog, hogy ebben az országban lakik:

- Minden nagyon drága lett, de szerencsére a fizetések is követik az áremelkedéseket - magyarázza, mikor odavetjük neki, hogy Paraguay ma sokkal drágább, mint Argentína vagy Bolívia - Én tíz éve alig 200 dollár nyugdíjat kaptam, ma 1400-at utalnak át havonta. Annyiból azért itt vidéken nagyon könnyedén megél az ember.

1400 dollár az majdnem 400 000 Ft. Kíváncsi vagyok, hogy egy-két csókoson kívül odahaza van-e olyan nyugalmazott rendőr, aki ekkora nyugdíjjal büszkélkedhet.

Eközben beérünk a településre, mely nevét egy görög ikerpárról, Cosméról és Damiánról kapta. Mindketten orvosok voltak, s a legenda szerint soha egyetlen fillért nem fogadtak el a gyógyításért. Azt nem tudom, hogy az itteni misszió mennyire szolgált rá a San Cosmé y Damián névre, de az biztos, hogy ez legalább megmaradt az utókornak. A misszió máig működik, iskola van benne berendezve, így csak egyik szárnyába tudunk betérni.

San Cosmé y Damián missziója máig működik

Amiért igazából idejöttünk, az nem a misszió, hanem egy sziget, ami a Rio Paraná kellős közepén emelkedett ki, alig pár évre rá, hogy létrehozták a Yacyretá-víztározót. A dűnét elérni nem könnyű, mivel nincs közel a partokhoz, de hétvége lévén mázlink van. Egy asuncióni baráti társaság épp a szigetre tart, ráadásul a csónakos egyikük unokatestvére, így jutányosan elvisznek minket magukkal. 

Irány a sziget!

Indulás előtt megkínálnak minket egy kis parillával (sült hús) és sopa paraguayával, az egyetlen hagyományos paraguayi étellel, ami leginkább a puliszkára hasonlít. Belénk töltenek egy raklapnyi sört, így jó hangulatban telik a csónakút. 

Vízben is jól megvan a pampabíbic

A szigetek (vagy inkább homokdűnék) kisebbek, mint egy focipálya, így tíz perc alatt sikerül őket meghódítanunk. A Rio Paraná kristálytiszta és meleg, de mivel a fürdőruhánkat sikerült Posadasban hagynunk, csak a partról nézzük, ahogy paraguayi barátaink pancsolnak a vízben. 

Eri a homokban

Csónakosunk elmondja, hogy a szigetek pár hónappal azután születtek, hogy az 1990-es évek közepén a Rio Paraná vízéből feltöltötték a Yacyretá-víztározót. A tervezők nem számoltak vele, hogy a tó életre kel és saját áramlásai lesznek. Hogy a homok pontosan honnan érkezett, nem tudják, de a 2000-es évek elejére több hektáros dűnék születtek. Az utóbbi években azonban pusztulni kezdtek, állítólag öt éven belül ismét elnyeli őket a víz.

Miért nem hoztunk fürdőruhát?

Naplementére érünk vissza San Cosmé y Damiánba. Az utolsó busz délután 4-kor elhagyta a falut, így ismét kénytelenek vagyunk stoppolni. Másfél órán át nem történik semmi. Épp feladni készülünk az út szélén ácsorgást, mikor egy kisbusz áll meg mellettünk. Az encarnacióni focicsapat az néhány feleséggel kiegészülve. Győztek San Cosmé y Damián ellen, így nem szomjasak. Őrült hangulatban hagyjuk el a falut, Eri igen nagy örömére. Gondolhatjátok, mit vált ki húsz megittasodott paraguayi focistából egy szőke, göndör csaj látványa.

Fél óra múlva muszáj megállnunk egy kocsmánál, hogy hidratálni tudjanak további sörökkel. Lévén kifogytunk a guaraníból, meghívnak minket néhány rundra, majd Bogado falujánál kapunk tőlük egy csomag chipát (yukkából készült pogácsa) is. Az egész utat végigökörködjük, Erin gyakran élcelik a nyelvüket, de ő tartja magát.

Buli van a buszban

Este 10 óra magasságában futunk be Encarnaciónba. Az utolsó utáni busszal sikerül átkelnünk a határon, éjfél is elmúlik, mire ágyba kerülünk. Csodás két napunk volt Paraguayban!

Még több fotóért és sztoriért látogass el Facebook oldalunkra!  

Néhány hónapja a bolíviai jezsuita missziókat jártuk végig. Azokat megóvták az utókornak, argentin társait azonban a 19. században elnyelte az erdő. San Ignacio Miní, Loreto és Santa Ana romjai kevésbé látványosak, mint voltak a bolíviai templomok, de röpke két napot azért megérte áldozni rájuk az életünkből.

Kora reggel indul a buszunk Posadas irányába. 105 pesót, kevesebb mint 8 dollárt fizetünk a 250 kilométeres útért, amit röpke öt óra alatt teszünk meg egy olyan luxusbusszal, amilyen Európában nem is létezik. Egyre szimpatikusabb ez az Argentína.

Az út nem túl izgalmas, pont ugyanolyan, mint Paraguayban volt; füves puszta, ameddig a szem ellát. San Ignaciónál szállunk le a buszról, ahol elkap minket egy fickó. Egy hostelt ajánl a figyelmünkbe innen negyed óra sétára. Nincs ötletünk, így megfogadva tanácsát a Jesuita Hostelben kötünk ki, egy öreg házban, amit megörökölt egy argentin srác, s most cimborájával hátizsákos szállót üzemeltet benne. Szoba privát fürdővel 18 dollárért nem rossz. Rajtunk kívül van egy német és egy argentin páros, ezzel megtöltve az összes szobát.

San Ignacio Miní templomának maradványai

San Ignacio egy roppant unalmas kisváros. A széles utcákat kertes házak szegélyezik, egyetlen élelmiszer boltja és pár kifőzdéje van, amik persze zárva tartanak. Nem várost nézni jöttünk ide, hanem hogy megvizsgáljuk magunknak San Ignacio Minít, a legszebb argentin jezsuita misszió maradványait.

  A templom mögött

A szállótól mindössze három sarokra álló romokhoz egy szép, koloniális kastélyon át vezet az út. Egy lélek nincs rajtunk kívül a Világörökség részét képező romok között, így kedvünkre fotózhatunk, fetrenghetünk a fűben.

San Ignaciót 1610-ben alapították a jezsuiták, de nem itt, hanem innen 150 kilométerre, Brazíliában. Portugál banditák többször megtámadták a missziót, így 1632-ben költözni kényszerültek. Így került San Ignacio a mostani helyére, a Rio Paraná partjára. A Miní nevet azért biggyesztették mögé, hogy az utókor tudja, egykoron létezett egy nagyobb San Ignacio is.

Homokkő oszlopok

A 18. század elején San Ignaciót több mint 3000 guaraní lakta, majd 1767-ben európai nyomásra a jezsuitáknak el kellett hagyniuk a missziókat. Az indiánok pártfogó nélkül maradtak, végül 1817-ben felgyújtották és végleg magára hagyták a várost. A romokat benőtte az erdő, amit csak 80 évvel később, 1897-ben tártak fel újra. 

San Ignacióból a restaurálások ellenére nem sok maradt. Néhány oszlopon még feltűnnek a vörös homokkő faragványok, de az egykori templom főbejáratán túl nem rejt sok izgalmat. Alig egy óra alatt körbesétáljuk a helyszínt, majd az egyik kifőzdében eszünk egy szelet marhát salátával. Argentínában a húsokhoz ritkán jár köret, csak úgy önmagában eszik a marhát, ami eléggé szokatlan a sok rizses csirke után.

Gyíkokat legalább látunk a parkban

A szállónkon megtudjuk, hogy a várostól nem messze található a Teyu Cuaré Park. Ódákat zengenek róla a hostel tulajdonosai, így másnap nekiindulunk a 8 kilométerre fekvő parknak. Az éjszaka esett, így a földút csúszós, sáros. Tíz perc dagonya után érkezik a segítség; egy szerelő autó járja a vidéket, hogy az éjszakai viharkárokat felmérje. Bár a park nem esik nekik útba, egész a bejáratig visznek minket. Egy fillért nem fogadnak el a fuvarért, ami egészen hihetetlen Bolívia után, ahol még akkor is lehúznak pénzzel a sofőrök, ha Te segítesz nekik kitolni a kocsit a sárból.

Lehet, hogy a Teyu Cuaré egy átlag argentinnak érdekes, de nekünk nem sikerül tőle hátast dobnunk. Néhány lepkén és gyíkon kívül semmi egyebet nem látunk, bár a kilátás a Rio Paranára azért bevésődik az agyunkba. 

Kilátás a Rio Paranára

Visszafelé már nincs olyan szerencsénk, egész San Ignacióig kell sétáljunk. Közben érintünk néhány guaraní házat, amikről lerí a szegénység. Ugyanolyan érzésünk van, mint volt a Gran Chacón bő három hete. Az őslakosok a városon kívülre szorultak, nincstelenek és igénytelenek. Argentína ezen részén az indiánkérdés ugyanolyan problémás, mint Magyarországon a cigányok helyzete. Az igazat megvallva, nem érzem magunkat biztonságban, de szerencsére semmi nem történik.

Loreto nincs jó állapotban

Nincs miért továbbmaradnunk San Ignacióban, így másnap folytatjuk utunkat Posadas felé, de közben még érintjük Loreto és Santa Ana jezsuita romjait is. Nyolc kilométerre San Ignaciótól, egy bekötőútnál rak ki minket a busz, ahonnan négy kilométert kéne besétáljunk. Iszonyú a hőség, így jobbnak látjuk stoppolni. Két perc múlva már egy furgon platóján ücsörgünk. A fickó csak féltávig menne, de eldob minket a romok bejáratához. Hihetetlen jó fejek ezek az argentinok!

Néhány kő és más semmi

Loreto tized annyira sem érdekes, mint volt San Ignacio Miní. Az erdő mélyén ugyan feltűnik néhány oszlop és kő, de a nagy dzsindzsa miatt nehéz fotózni őket. Fél óra barangolás után ráununk a dologra, így a bejáratnál felülünk egy buszra, ami Santa Ana irányába tart. 

Az alig öt kilométerre fekvő Santa Ana egy fokkal érdekesebb Loretónál, bár itt sem látunk semmi olyat, amit eddig még sehol. 2010-ben már jártam a paraguayi jezsuita romoknál, és azt kell mondjam, akár Trinidad, akár Jesús kaliberekkel érdekesebb és látványosabb az argentin romoknál.

Santa Ana templommaradványa

Kisétálunk a főútra, majd leintünk egy buszt, ami Posadasba tart. Egy óra múlva futunk be Észak-Argentína legnagyobb városába. A terminálról városi busszal jutunk be a központba, ahol meglepően drágák a szállások. Egy dohos koszfészekben vagyunk kénytelenek megszállni, de nem panaszkodunk. A mostani szállónkat leszámítva eddig tényleg nagyon jó szállókon aludtunk nagyon kevés pénzért. Úgy érzem, élvezni fogjuk Argentínát...

Még több fotóért és sztoriért látogass el Facebook oldalunkra!

Az Iguazú-vízesés olyan Dél-Amerikában, mint az Eiffel-torony Európában: egyszer az életben kötelező. Nekünk most megvolt. Hála a fényképezőnknek négy napot kellett várnunk arra, hogy lássuk a Világörökség részét képező természeti csodát, ami vegyes érzelmeket keltett bennünk. Nem az Iguazú lesz a kedvenc vízesésünk.

Ciudad del Estével szemben, a Rio Paraguay túlpartján már egy brazil város, Foz do Iguaçu fekszik. Ha valaki az Iguazú-vízeséshez igyekszik, vagy itt, vagy az argentin oldalon, Puerto Iguazúban tölti az éjszakát. Mivel Argentína most nem csak Brazíliánál, de Paraguaynál is olcsóbb, úgy döntöttünk, az esti órákban átrohanunk a hármas határon és Puerto Iguazúban keresünk szállást.

Átrohanni csak úgy nem lehet. Hatalmas a forgalom a paraguayi-brazil határon, akkora a káosz, hogy senki nem tud semmit. A határátkeléssel nincs gond, de hogy melyik busz hova megy és honnan indul, az rejtély. Fél óra után derül ki, hogy ahol eddig várakoztunk az argentin határhoz közlekedő buszra, nem is buszmegálló. Végül sikerül megfognunk egy brazil buszt, ami Foz do Iguaçu termináljára tart. Azonnal kiderül, hogy brazil busszal nem kifizetődő utazni, mert dupla annyiba kerül a jegy, mint az amúgy nem olcsó paraguayi buszra.

A terminálon aztán sikerül rátalálnunk az argentin társaság járatára, ami meg fele annyiért csinálja az utat, mint a paraguayiak. Végül késő este, 9 óra magasságában esünk be Puerto Iguazúba, három különböző pénzzel a zsebünkben. A buszon egy lengyel párral futunk össze, akik nagyon ajánlgatják azt a szállót, ahol ők töltik az éjszakát. Mivel nincs sok ötletünk, megnézzük a hostelüket, és nem csalódunk. 180 pesóért, kevesebb mint 14 dollárért nagyon szép privát szobát kapunk. Ennyiért Paraguayban bordélyházban sem tudtunk volna kivenni egy szobát két órára.

Ciudad del Este így néz ki belülről

Reggelre rossz hír fogad: a fényképezőnk felmondta a szolgálatot. Kiment a képstabilizátor, amitől minden kép homályos. Az amúgy kellemes hangulatú Puerto Iguazúban nincs szerviz, mindenki azt ajánlja, hogy vigyük vissza a masinát Paraguayba, ott biztosan meg tudják javítani. Remek! Öröm az ürömben, hogy ezúttal könnyedén rátalálunk a paraguayi határra közlekedő argentin járatra, így legalább nem kerül egy vagyonba az átkelés. A határon átívelő híd közepén elkap minket az eső, így csuromvizesen toppanunk be egy olyan plázába, ahol minden bolt szerviz.

100 dollárt gombolnak le rólunk a javításért, de az elsőre nem sikerül. Barátunk a képstabilizátort ugyan megjavítja, de cserébe összekeni valamivel a lencsét, így ott hagyjuk neki a gépet egész délutánra.

- 4-re gyertek vissza érte, addigra kész lesz - adja a tippet.

Egész délután járjuk a Ciudad del Este-i bevásárlóközpontokat, majd fél nény körül visszamegyünk a szervizplázába, de megdöbbenésünkre zárva találjuk. Egy rakodómunkás közli, hogy a pláza 3-kor bezárt, majd reggel 8-kor nyit.

Azzal a tudattal baktatunk vissza Argentínába, hogy lehet, benyúlták a fényképezőnket. Másnap 8-kor már a pláza bejáratánál vagyunk. Szerencsére nem kelt lába a gépnek, a szerelő srác nagy bocsánatkérések közepette átnyújtja az ismét jól működő fényképezőt. Ma már nem lenne értelme elmenni az Iguazú-vízeséshez, így megnézzük magunknak Foz do Iguaçut. Pont olyan, amilyennek egy nagyobbacska brazil várost elképzel magának az ember; a belváros rendezett és tiszta, néhány sarokkal odébb azonban retek van és zűrös alakokkal van tele az utca. Szemben az argentin Puerto Iguazúval Foz nem nyeri el a tetszésünket.

Átkelünk a paraguayi-brazil határon 

Az egyetlen dolog, amiért érdemes a városban eltölteni egy röpke órát, az a pályaudvar mögötti mini állatkert, ahol egész normális körülmények között tartott trópusi madarakat és kis emlősöket látni.

A fényképezőnek hála sikerült 20 pecsétet begyűjtenünk, félig betelítve az útlevelünket. Az ilyen nagyobb bosszúság, mint a 100 dolláros szerelési költség, mert ha betelik az útlevél, lehet hazarepülni újat csináltatni.

   Így néz ki egy magára valamit is adó vízesés

Negyedik napon végre sikerül eljutnunk az Iguazú-vízeséshez. Helyi járat visz minket az argentin oldalra, ahol megvesszük a 240 pesós belépőt, ami feljogosít minket arra, hogy beállhassunk a kilométer hosszan kígyózó sorba, hogy a kilátópontokhoz jussunk. A jegyhez járó térképen vagy öt különböző ösvényt jelölnek, de bármelyikre is szeretnénk belépni, iszonyú tömeg fogad. Nincs mit tenni, tülekedve kell kiélveznünk a Föld egyik legszebb vízesését.

   Az Iguazú-vízesés, ahogy mindenki ismeri

Az igazat megvallva igazán jó képet szinte sehol nem sikerül lőnünk. Az összes ösvény a vízesések tetjén kanyarog, csak a piros színnel jelölt nyújt valamivel szebb látványt a többinél. Mivel két napja nagyobb esők voltak a vidéken, a víz eléggé sárga, így egy kicsit csalódás az argentin oldal, bár a vízesés nagysága azért lenyűgöző.

Talán a legjobb fotó, amit az argentin oldalról lőni lehet

Megunva a tömeget, leszaladunk a park legtávolabbi túraútvonalához, ami az Arrechea-vízeséshez vezet. Több mint egy órán át baktatunk egy sáros ösvényen az erdő mélyén, de itt legalább nem kell kerülgetni a kismillió turistát. Látunk tukánt, ormányos medvéket és agutikat. Az apró Arrechea-vízesésben nincs semmi extra, de az élővilág miatt egyértelműen megérte az oda-vissza majd három órás kirándulás.

Egyike a kisebb vízeséseknek

Másnap irány a brazil oldal. Újabb pecsételés, majd buszozás a park másik bejáratához. A belépő nem meglepő módon majdnem duplája az argentinnak, ráadásul nem engednek csak úgy belépni bármelyik ösvényre. A park mélyén tekergőző csapásokra egyenként külön belépőt szednek 50-100 real (20-40 US$) fejében. A bejárattól nagy turistabuszokkal viszik a tömegeket az első kilátóhoz. Innen végre sikerül normális képeket lőnünk, mert bár az Iguazú-vízesés földrajzilag Argentínához tartozik, az igazi kilátás a brazil oldalon fogadja az embert.

   Az Iguazú-vízesés tényleg szép

Szerencsére itt kevesebben vannak, mint tegnap voltak az argentin oldalon, így olykor pár percre sikerül teljes magányunkban kutyagolni két kilátópont között. Az Ördöd-torkánál a jó brazilok egy hidat építettek a vízesések lábához, ahol közelről megtapasztaljuk az Iguazú erejét. A trópusi zápornak is beillő vízpermet egy dolog, de a vízesés által keltett szél majd felborít minket. Sikerül rommá áznunk, a fényképező is kap rendesen, de szerencsére nem mondja fel a szolgálatot.

   Az Ördög-torkában ez a kilátás fogadott minket

Kifelé belebotlunk egy újabb csorda ormányos medvébe. A trópusok egyik legkedvesebb állata Mexikótól Argentínáig megtalálható, s bár vad, egész jól elvan az ember közelében. Tulajdonképpen kézből veszik el a kekszet, így könnyen lövünk róluk képeket.

   Az ormányos medvék nagyon jó fejek

Jellemzően nem szeretem a nagy látványosságokat, mert drágák és tömve vannak turistával. Az Iguazúval is úgy vagyok, mint a Machu Picchuval: egyszer megérte, de nem hiszem, hogy vissza fogok vágyni. Persze munkahelyi kötelesség miatt biztosan látjuk még egymást, de ha lehetne választanom, akkor százszor inkább a Salto Monday...

Még több fotóért és sztoriért látogass el Facebook oldalunkra!