MIRADOR - "Kilátó a világra"

Átlépünk Chilébe. A Torres del Paine felé tartunk, de előtte még benevezünk egy nem túl olcsó hajós kirándulásra a Bernardo O'Higgins Nemzeti Parkban. Nem csak a kirándulás drága, minden. A chilei Patagónia más világ, az emberek is furcsák.

El nem tudom képzelni, mit csinál az egyszeri hátizsákos a főszezonban, mert mi még bőven nem vagyunk benne, mégis szinte képtelenek vagyunk buszjegyhez jutni Puerto Natalesbe. A szállásunkon azt mondják, hogy legalább két héttel az indulás előtt szerezzük be a jegyeket, mert a helyi túraszervezők előre felvásárolják azokat, és aki lemarad, az heteket ülhet El Calafatében arra várva, hogy az egyik napra talál magának valamit. A Mirador csapatnak úgy sikerül három héttel az indulás előtt jegyet szereznünk, hogy mi visszük el az utolsó helyeket. 

350 kilométer. Ennyit buszozunk az unalmasabbnál is unalmasabb dél-patagóniai pampán, mire megérkezünk a chilei határra. Bár a Torres del Paine mindössze 60 kilométerre fekszik El Calafatétól, út hiányában évente több tízezer turista kerüli meg fél Argentínát, hogy lássa az Andok valószínűleg legismertebb hegyeit. 

A buszunk csurig van, így jó két órát vesz igénybe, mire mindenkinek belepecsételnek az útlevelébe a határon. Az argentinok nem sokat pepecselnek velünk, de a chileiek akkora bürokraták, hogy azért is visszadobják a - ma már rajtuk kívül csak a venezuelaiak által erőltetett - bevándorlási papírokat, ha csúnyán kerekíted rajta a betűket. Mi szerencsére nem hibázunk, de van pár amerikai, aki nyelv hiányában összekeveri a mezőket, így kezdődhet előről a barkóba. Azt persze nem értjük, hogy egy olyan határon, ahol az átkelők 90 %-a külföldi, miért nincs valaki, aki beszél angolul, de hát ilyen apróságokon nem akadunk fenn.

     A chilei oldalon már nincsenek pampák, csak havas hegycsúcsok

A határ túloldalán megváltozik a táj. Az unalmas és szürke pampát erdőkkel borított hegyvidék váltja fel. Mintha Perito Moreno anno úgy húzta volna meg a határt, hogy minden, ami rideg és barátságtalan Argentínához, és minden ami szép és élettel teli, Chiléhez tartozzék.

Végül a késő délutáni órákban, jó nyolc órás utazás után sikerül megérkeznünk Puerto Natales-be. A városka pont olyan, mint volt El Calafate; minden második épület panzió vagy étterem. Amiben más Chile Argentínához képest, azok az árak. A legolcsóbb lebujban is 20 dollár egy ágy, ha az ember picit normálisabb szobára vágyik, azonnal 70-80 dollárt fizet. Az étlapokon a legolcsóbb fogás a 14 dolláros hal, egy tál spagetti már 18 dollárba kerül. A marhahúsokat és a tengeri herkentyűket meg sem merjük nézni, mert 30 dollárnál kezdődnek. A boltban sem jobb a helyzet, minden háromszor annyiba kerül, mint a szomszédban, Magyarországhoz pedig nem is hasonlítanám. Ez van, tudtuk, hogy Dél-Chile drága lesz. Különben is, a Torres del Painéhoz képest Puerto Natales filléres tétel, de erről majd később.

Puerto Natales egy később készített légi felvételen

Mielőtt azonban beülnénk egy evőbe, pénzt kell váltsunk. Az árak láttán nem kis összeget tolok a nőszemély elé, aki gond nélkül nyújt át egy meglett pénzköteget chilei pesóban. Megköszönvén együttműködését visszasétálunk az étterembe, ahol kirendeljük a 14 dolláros halat, majd a biztonság kedvéért átszámolom a pénzt. A luvnya simán átvert, az ötvenezres címleteket kicserélte ötezresekre. Remek! A 14 dolláros halam azonnal 140 dollárba kerülne, de megelőzvén az éttermi hisztit, visszakutyagolok a pénzváltóhoz és azonnal üvölteni kezdek. A nő kihívja a férjét, aki látja, hogy tajtékzom a dühtől. Nyugalomra int és magyarázkodni kezd, hogy az egyik kollégájuk véthetett hibát, hogy a néhány ötvenezres bankó alá véletlenül ötezreseket tett. Persze, véletlenül. Szúrós szemmel nézek, mire kicserélik a bankókat, én pedig aljas bosszútól vezérelve belemarkolok a cukorkás köcsögbe és megköszönvén segítségüket, távozom.

Puerto Natalesben nem túl keresztényiek a pénzváltók

Nem jó szájízzel telik az első nap Chilében. Nem értem miért kell trükközni egy olyan városban, ahol ránézésre mindenki jól él. Puerto Natales hiába van elzárva Chile többi részétől, a gazdagság kézzel fogható. A házak jól néznek ki, ócska kocsit alig lát az ember az utcákon.

Hófelhők gyülekeznek a havasok felett

Másnap kora reggel egész napos kirándulásra indulunk a Bernardo O'Higgins Nemzeti Parkba. A több mint 35 000 km² nagyságú park - ami az ország egyik nagy szabdságharcosáról kapta a nevét - Chile legnagyobb természetvédelmi területe, s mivel milliónyi apró fjord tagolja, kizárólag hajóval járható be. A hajóút ára nem olcsó, 135 dollárba kerül, ezért nagy várakozásokkal nézünk elébe.

Hajóval megyünk a Bernardo O'Higgins Nemzeti Parkban

A bárka majdnem tele, a tenger durván hullámzik. A távolban csúnya hófelhők gyülekeznek, a szél is felerősödik, de azért mi kint állunk a hajó orrában. Az sem zavar minket, hogy a vízpermet olykor teljesen beteríti a társaságot, csak fotózzuk a havas csúcsokat. Egy órányi hajókázás után vízesések tűnnek fel az északi szirteken, többségük száz méter magasból szakad bele a tengerbe. Az egyik sziklán fókák sütkéreznek, bár nem tudom mit élveznek annyira, mivel napfénynek nyoma sincsen. Sajnos a hullámverés miatt nem tudunk elég közel menni hozzájuk, hogy értékelhető fotókat készítsünk róluk.

Vízesések szakadnak a tengerbe

Ilyen közel mentünk a vízesésekhez

Jó két és fél órás utazás után tűnik fel a hófelhőkből kirajzolódó Balmaceda-gleccser. Egykoron ez volt a környék legnagyobb jégmezője, de a globális felmelegedésnek köszönhetően az utóbbi három évtizedben a felére zsugorodott. Ma már nem éri el a tenger szintjét, jó száz méterrel feljebb ér véget a gleccser.

     A Balmaceda-gleccser a felére zsugorodott

Lövünk náhány fotót, majd egy még szűkebb fjordra kanyarodunk rá. Nem sokkal később - pont mikor a havaseső esni kezd - kikötünk. A majd száz turista libasorban indul neki a Serrano-gleccser által táplált tó körüli ösvényen, hogy karnyújtásnyira megközelítse a jégfolyamot. Senki nem rohan, mindneki fotóz, így nem zavar, hogy lépésben haladunk. A látvány tényleg mesés, bár a Perito Moreno-gleccsert nem tudja űberelni a Serrano.

   Én a Serrano-gleccser előtt

Dél is elmúlik, mire ismét a hajón találjuk magunkat. Iszonyú éhes vagyok, ezért rendesen fejbevág az a pohár viszki, amit kissé teátrális módon a Serrano-gleccserből kivájt jéggel szolgálnak fel. Szerencsére féltávnál megállunk a környék egyetlen lakott épületénél, a Perales farmon, ahol jó fajta birkahúst szolgálnak fel, vörös borral. Annyira eltöm mindenkit, hogy az út utolsó egy órájában a népek kókadtan ücsörögnek a helyükön, az sem érdekli őket, hogy menet közben kisüt a Nap.

Kellemes kirándulás volt a gleccserekhez, de holnap végre tényleg megnézzük magunknak a Torres del Painét.

Még több fotóért és sztoriért látogass el Facebook oldalunkra!

A Perito Moreno-gleccser az Iguazú-vízesés után Argentína második számú látványossága. Mint ilyentől, félni szoktunk, de ezúttal nem csalódunk. A gleccser zseniális, az idő szép, a táj felejthetetlen. Kell ennél több?

Elhagyjuk El Chaltént. A napi egyetlen busz délután 5 körül indul, ráadásul 20 dollárba kerül fejenként, úgyhogy hallgatván Izire és Eloi-ra, mi is kibaktatunk a falu határát jelképező hídhoz, majd hüvelykujjunkat az égnek felfelé tartván várjuk a csodát. 

Hogy ne legyen torlódás, a holland párost egy órával magunk elé engedjük. Mikor odaérünk a hídhoz, látjuk, hogy ők már pakolnak is be egy kocsiba. Nekik szerencséjük volt, most mi jövünk.

Esni kezd az eső, ráadásul öt foknál biztosan nincs melegebb, így gyorsan kihűlünk. Két órán át didergünk az út szélén, mikor végre jön egy kocsi. Már távolról látjuk, hogy az az amerikai páros az, akikkel tegnap a Fitz Royról lefelé jövet találkoztunk. Elsőre nem ismernek meg, de mikor leesik nekik a tantusz, azonnal nyomnak egy satuféket és visszatolatnak értünk. Meg vagyunk mentve!

    El Calafate körül ismét vannak legelők

A táj El Calafate irányába iszonyatosan unalmas, ugyanaz a kietlen pusztaság, mint Esqueltől volt idáig. A 220 kilométeres út felénél van egy ház, ahol mindenki megáll egy pillanatra. Kávét és üdítőt lehet kapni nyugat-európai árszínvonalon, mi jobb híján egy hátrahagyott kocsitengelyt fotózunk, amire a ranch lakói kitűztek egy argentin zászlót.

Az amerikaiak csak a reptérig mennek, mert gépük van Buenos Airesbe. Sajnos nem rakatjuk ki magunkat a lehajtónál, így fizethetünk fejenként 100 pesót a buszért, ami El Calafatéba viszi az embereket.

El Calafate El Chalténhez képest igazi nagyváros. Nincs száz éve, hogy megalapították, létezésének oka nem más, mint az innen 80 kilométerre fekvő Perito Moreno-gleccser. Az 1990-es évekig a városkának alig 500 lakója volt, aztán jött a nagy turista bumm, és a jobb élet reményében boldog-boldogtalan ideköltözött.

     A Cerro Fríast egyszerűen körbekerítették

Mivel nincs foglalásunk sehol, ezért a város központjában rakatjuk ki magunkat. Véletlenszerűen a Lago Argentino irányába indulunk el, s jól tesszük, mert az olcsóbb vendégházak itt találhatók. Néhány megtekintése után egy idős asszony panziójában kötünk ki, ahol bár papírvastagságúak a falak, a 15 dolláros szobaár maradásra bír minket.

El Calafate mögött magasodik a Cerro Frías. Remek kirándulás lenne fel a csúcsra, ha az elmúlt pár évben ne szögesdrótozták volna ezt is körbe. Egy órán át nyeljük a port a hegy oldalában vezető úton, hogy ráleljünk egy nyílásra a kerítésen, de semmi. Hermetikusan elzárták a hegyet. Szerencsére nem azért jöttünk ide, hogy felmásszunk egy csúcsra, hanem azért, hogy lássuk a Perito Moreno-gleccsert. 

Útban a Perito Moreno-gleccserhez

Ha az embernek nincs saját kocsija, akkor két módon juthat el a gleccserhez. Vagy a tömegnyomort jelentő túlárazott turista busszal, vagy taxival. Hihetetlen, de három főre a taxi már olcsóbb, mint a busz, így - egyik menet közben hozzánk csatlakozó magyar cimboránkkal - kisétálunk a remis-állomásra (Argentínában a taxit remis-nek hívják). 800 pesót, mindössze 53 dollárt fizetünk a 160 kilométeres útért, ami kevésnek tűnik, de azt tudni kell, hogy Dél-Patagóniában a benzin filléres tétel. Alig két évtizede hatalmas gáz- és kőolajmezőkre bukkantak Comodoro Rivadavia környékén, aminek hála a gázolaj ára errefelé alig 70 cent (északon egy dollár), a gázfűtés pedig tulajdonképpen ingyenes.

Az út a gleccserhez egészen mesés. A távolban feltűnnek a nagyon bénán hangzó Gleccserek Nemzeti Park havas csúcsai, de az igazi látványt a Lago Argentino nyújtja világoskék vizével, előtte sárga homokpaddal és zöld pampanövényzettel.

Lago Argentino

- Látjátok azokat a csúcsokat ott a távolban? - mutat balra sofőrünk - Az ott a Torres del Paine.
- Alig 50 kilométerre van - okoskodok.
- Nincs az 50. Most tervezik, hogy utat építenek a völgyön keresztül arrafelé, mert most meg kell kerülni fél Patagóniát.

Ez így van. El Calafatéból a többség a chilei Torres del Paine felé utazik tovább, de út hiányában egy 400 kilométeres kerülővel kell azt megtegye, amivel tulajdonképpen mindenki veszít egy teljes napot.

Eközben megérkezünk a nemzeti park bejáratához, ahol kipengetjük a fejenként 190 pesós belépőt, majd irány a gleccser. Az út továbbra is gyönyörű, bár a gleccser felett csúnya hófelhők kezdenek gyülekezni. Fél óra autókázás után megérkezünk a kikötőhöz, ahonnan komppal viszik az embereket be a gleccser lábához. Iszonyú a tömeg, elképzelni nem tudom, mi lehet itt a főszezonban. 

     A gleccser a hajóról fotózva

Szerencsére sofőrünk már induláskor ideszólt telefonon, így félretették nekünk a jegyeket. Remek, nem maradunk le a hajóról. A csónakázás alig 40 percig tart, de azt kell mondjam, megéri. Azon túl, hogy remek kilátásban van részünk, megtudjuk, hogy a glecser helyenként 40 méter magas, közben több mint egy kilométer széles, és hogy Patagónia azon vidékéről ered, ami mai napig felfedezetlen az emberiség számára. Az van ugyanis, hogy a jégtakaró olyan vastag a magasabban fekvő részeken, hogy a hegycsúcsok egyszerűen eltűnnek alatta.

     A jéghegy csúcsa

Perito Moreno (akiről elnevezték a gleccsert) sem tudta kijelölni a Chile és Argentína közötti határt ezen a részen, ami a későbbiekben folyamatos surlódáshoz vezetett. A repülőgép felfedezésével sem kerültek közelebb a megoldáshoz, csak igazolni tudták az argentin felfedezőt, miszerint az Andok vízválasztó vonala kijelölhetetlen ezen a vidéken. Gyalogosan megközelíteni a gleccserek origóját nem lehet, helikopter képtelen a barázdás felszínen leszállni, így egyelőre várat magára a pontos határnak a kijelölése, fenntartva a feszült viszonyt a két ország között. Arra se nagyon lehet várni, hogy a gleccser majd leolvad, mert a Perito Moreno azon kevés jégmezők egyike, aminek mérete nem csökken, hanem nő.

Leszakad egy jéghegy a gleccserről

A hajón ücsörögve hatalmas mázlink van. Elkapjuk a pillanatot, amint egy hatalmas jéghegy leszakad a gleccserről, kisebb fajta cunamit előidézve. A hajónk kellemesen ringatózik a szökőáron, majd miután kihuny a hullám, visszafordul a kikötőbe.

Senki nem tudja, hol van a valódi Argentína-Chile határ

A kikötőben visszaszállunk a taxinkba, ahonnan a kilátóponthoz igyekszünk. Nem egy toronyra kell gondolni, hanem egy több kilométer hosszú hídrendszerre, amin végigsétálva több oldalról lehet megfotózni a gleccsert. Közben a hófelhők szertefoszalanak, kisüt a nap, mi pedig élvezzük a lélegzetelállító látványt. Leírni úgysem lehet, úgyhogy itt vannak a képek:

Perito Moreno-gleccser

El Calafate felé taxisunk felmutat egy sziklára, amin kondorok ücsörögnek, de olyan távol, hogy sajnos nem tudunk róluk normális képet lőni. Nem úgy az Elefánt-sziklákról, amiknél jobbat faragni sem lehetett volna.

Ráadásként az Elefánt-sziklák

Megnéztük a Perito Moreno-gleccsert és nem csalódtunk. Szemben az Iguazú-vízeséssel, ami nem tett ránk mély benyomást, Argentína második legismertebb nevezetessége örökre bevéste magát az emlékezetünkbe. A Fitz Royhoz és a Cerro Torréhoz hasonlóan ezt is látni kellett. Eddig Patagónia beváltotta a hozzá fűzött reményeket, de még csak most jön a legjava; irány a Torres del Paine!

Még több fotóért és sztoriért látogass el Facebook oldalunkra!

El Chaltén körül a Fitz Royon és a Cerro Torrén kívül is van élet. Sem a Viedma-gleccsernél, sem a Desierto-tónál nem sikerült jó időt kifognunk, de mindegyik kirándulás megérte valamiért. Két Mirador csapattal is sikerült bebarangolnunk a vidéket, a képek magukért beszélnek.

Az első Mirador csapattal sikerül elég korán befutni ahhoz El Chalténba, hogy pont be tudjunk nevezni egy hajós kirándulásra a Viedma-gleccserhez. Az idő elég zord, de a Viedma-tó fölött süt a Nap, így jó ötletnek tűnik befizetni a 40 dolláros kiruccanásra.

    El Chaltén körül van mit nézni

- Sajnos a buszaink már elindultak a tóhoz, így ha szeretnék elérni a kompot, gyorsan fogjanak egy taxit - kapjuk az intelmet a túraszervező csajtól.

Szerencsére nem nehéz kocsit szerezni El Chalténban. Minden hotelnek van kontaktja, így végül a buszok előtt érkezünk meg a falutól úgy 15 kilométerre lévő kikötőhöz. A hajóra felszállni még nem lehet, fedett helyiség pedig nincs a tóparton, így nem vagyunk túl boldogok, mikor elered az eső. Végül nem kell sokat áznunk, mert amint befutnak a turistabuszok, azonnal kinyitják a kiránduló hajó ajtajait.

     A Viedma-gleccser Patagónia második leghosszabb gleccsere

Sajnos az eső végigkísér minket, így a Viedma-gleccsert csak az utolsó percekben sikerül megpillantanunk. Kimerésszkedünk ugyan a fedélzetre, de a hideg szél és a szakadó eső gyorsan visszazavar minket. Kénytelenek vagyunk ablakon keresztül bámulni Patagónia állítólag második legnagyobb gleccserét és a róla leszakadó jégtömböket.

Jéghegy a Lago Viedmán

A gleccser szélénél megállunk, hogy felszedjünk egy halom turistát, akik hágóvassal próbáltak mászkálni a jég hátán. Sűrű anyázások közepette özönlenek be a hajóba, üvöltöznek a szervezőkkel, hogy ilyen időben miért szerveznek túrát a gleccserre. Kis híján lincselésbe torkolik a vita, végül a szervező csaj ígéretet tesz arra, hogy visszafizetik a kirándulás árát a "károsultaknak". Erre fel a sok éhenkórász amerikai, akik csak nézelődni jöttek, azonnal óbégatni kezdenek, hogy akkor ők is kérik vissza a pénzt, mert alig láttak valamit a gleccserből. Mi csak ülünk és nem értjük, hogy lehetnek ennyire pofátlanok a turisták.

Ronda az idő, de a jéghegyek szépek

Sok jó képpel nem távozunk a helyszínről, de ezt is láttuk, s nem lettünk tőle kevesebbek.

Az idő sajnos másnapra sem javul. Ki kell hagyjuk a Fitz Roy túrát, mert a hegyek között hóvihar tombol, de hogy ne teljen el feleslegesen a nap, a szálló tulajával lebeszéljük, hogy vigyen el minket a Lago del Desiertóhoz, vagyis a Sivatag-tóhoz. Hogy a folyton csapadékos Patagóniában miért hívnak egy tavat Sivatagnak, az ördög tudja. A mai napon sem szolgál rá a nevére, mivel a Fitz Roy felől betörő felhőből félútnál elkezd szakadni a hó. Mire a tóhoz érünk, már majd 10 centiméter vastag fehér lepel borítja a tájat, így sem a tóból, sem a környező vízesésekből nem látunk sokat. Ismét lövünk pár értékelhetetlen fotót, és elraktározzuk magunkban, hogy hiába közeledik a főszezon, az időjárást ez egyáltalán nem érdekli.

Igazi téli időben volt részünk a Sivatag-tónál

A második csapattal sincs szerencsénk El Chaltén környékén. Bár érkezésünkkor még szép az idő, már a Desierto-tó felé közeledvén látjuk, hogy a következő napok ismét esősek lesznek. 

Távolról látszik, hogy jön a vihar

Ezúttal megússzuk a havat, így sikerül tennünk egy rövid, három órás kirándulást a tó körül, de mikor visszatekintünk az egyik kilátópontból a Huemul-gleccser hegyeire, látjuk, hogy jobb, ha sietősre fogjuk. Lövünk néhány képet, majd megállunk a Chorrillo-vízesésnél, ahová még pont az eső előtt sikerül befutnunk.

Chorrillo-vízesés

Hogy a következő két nap minként telik? A Laguna de Torréhoz még csak-csak megérkezünk, de olyan orkán erejű szél tombol a partján, hogy többeknek, köztük nekem is sikerül seggre ülnöm a széllökésektől. Az esőt sikerül megúsznunk, de másnap a Fitz Roynál nagyon nincs szerencsénk. A szél mellett szakad az eső, a terep nem könnyű. A csapat kettészakad. Egyik része a két órás fagyoskodás után velem együtt visszatér a faluba, anélkül, hogy a hegy közelébe férkőzne. Eri két elszánt utassal délutánra feljut az utolsó kilátópontig, de csak bőrig ázniuk és szétfagyniuk sikerül.

Hegyek a Lago del Desierto túloldalán

Patagónia nem mindig kegyes az emberhez. Talán majd a Perito Moreno-gleccsernél nagyobb szerencsénk lesz...

Még több fotóért és sztoriért látogass el Facebook oldalunkra! 

A Fitz Roy kétségkívül az Andok legismertebb hegycsúcsa. Egy kicsit félek tőle, mert a legnépszerűbb természeti csodáknál általában csalódni szoktam, de ezúttal nem így van. A Fitz Roy tényleg mesés, olyan szeglete a Földnek, amit egyszer mindenkinek látnia kéne.

Normális esetben egy ilyen hideg hajnalon nem akaródzik kimászni a  testmeleg hálózsák fogságából, de a mai nap egészen más. Tegnap a Cerro Torrénál mindketten egyetértettünk abban, hogy patagóniai utazásunk eddigi legszebb túráján vagyunk túl. Nem várunk azonban kevesebbet a vidék leghíresebb csúcsától, a Fitz Roytól sem.

  Fitz Roy, az Andok legszebb hegycsúcsa

A Cerro Fitz Roy egy különleges alakú, nagyon nehezen mászható, 3375 méter magas hegycsúcs. A vad Patagónia merészen égbetörő, szürke sziklái az év nagy részében csak ritkán tűnnek elő a felhők alkotta misztikus félhomályból, ezért a csúcsot a korábban itt élő indiánok - a később létrejött faluval megegyezően - Chalténnek, azaz Füstölgő hegynek nevezték el. A mai nevét Francisco Moreno adta Robert Fitzroy iránti tisztelete jeléül, aki a Charles Darwin nyomán elhíresült Beagle nevű brit felfedezőhajó kapitánya volt, és az 1830-as években vezetett expedíciót Patagónia és Tűzföld felfedezésére. 

   Az első kilátó a Rio de las Vueltas-ra

Magát a csúcsot eddig kevesen hódították meg, hiszen a mostoha időjárás és a meredek sziklafal a 8000-es tapasztalattal rendelkező hegymászókat is elbizonytalanítja. Elsőként Lionel Terray és Guido Magnone francia alpinisták jutottak fel a csúcsra 1952-ben, majd az 1960-as évek végétől a 2000-es évek elejéig alig néhány mászó kísérletezett vele. Az utóbbi tíz évben azonban egyre több és több mászó veselkedik neki a közel függőleges sziklafalnak, bár többségük nem jár sikerrel. Mi nem vagyunk hegymászók, sziklamászók még annyira sem, így maradunk a túrázásnál. Ha az időjárás ma is olyan kegyes lesz hozzánk, mint az elmúlt napokban volt, akkor a hegy lábánál fekvő Laguna de los Tres és Laguna Sucia mögött mi is megpillanthatjuk a Fitz Royt.

Endre annál a kilátónál, amin túl a többség nem megy

Izgatottan és nagyon lelkesen kezdünk neki az El Chaltén határában húzódó első kaptatónak. Az ösvényen több száz turista halad felfelé, libasorban. Szerencsére többször megállnak fotózni, ami jó alibi egy kis szusszanásra. Már majdnem a domb tetején járunk, amikor találkozunk egy budapesti lánnyal, aki egy csapat indiai férfi gyűrűjében halad. Váltunk néhány szót, majd mivel azt mondja, hogy nem áll szándékukban egészen a Fitz Royig túrázni, csak kirándulnak egy jót, búcsút veszünk tőlük.

Közeledünk a hegycsúcshoz

A gondososan kiépített ösvény következő szakasza lenga bükkösön át vezet. A Poincenot névre hallgató táborhelyig nem sokat változik a táj, de errefelé jóval több a szürke és vörös sziklák közt futó patak és bozótos borította széles völgy, mint a Cerro Torre felé volt. A völgyben olyan erős szél tombol, hogy többször hanyat vágódok a lökésektől. Már kezdem feladni a küzdelmet, mire végre befutunk a Poincenot táborba, amit egy magas fákból álló, a szél elől védelmet nyújtó erdőben alakítottak ki. A turisták erre a szakaszra elfogynak, alig egy-két ember halad előttünk vagy mögöttünk.

Endre és a hegy

A táborhelytől következik a legnehezebb emelkedő a Fitz Roy előtt húzódó hegy tetejéig. Csúszós és omladozó sziklatörmeléken kell felkaptatnunk, ami átlagos tempóval durván egy óra alatt teljesíthető. Azt hiszem, ez életem egyik leghosszabb egy órája annak ellenére, hogy az elmúlt években sokkal komolyabb fizikai megpróbáltatásokon estem már keresztül (mint például a venezuelai Roraima vagy a perui Qoyllur Rit'i volt). Talán az alváshiány, vagy a nem megfelelő táplálkozás teszi, de ma nem vagyok formában. 

Régen szenvedtem ennyire

Endre már rég odafenn fotózik valahol, míg én csak levegő után kapkodok és lassan bukdácsolva haladok felfelé, vért izzadva. A szikla második harmadánál potyogó könnyek között pillantom meg, ahogy egy 75 év körüli néni, ráncos kezeivel két túrabotjára támaszkodva halad lefelé és biztatóan rám mosolyog. Atyaég! Megcsinálta. Őt bámulom elképedve, miközben összeszedem minden erőm és keresztülmászok az utolsó, már térdig érő, hóval borított szakaszon. Megérkeztem. Előttem a világ egyik legtöbbet fotózott, döbbenetesen szép sziklája. A Fitz Roy lábánál fekvő Laguna de los Tres-t még jég és vastag hó borítja, a tőle balra és kicsit lejjebb fekvő Laguna Suciát pedig töredezett jégtáblák. Itt még bizony tél van.

Endre régóta vár rám odafenn

 Délután fél 5 magasságában indulunk vissza. Nem kicsit parázok, hogy a terep miatt nem sikerül a távolságot sötétedés előtt abszolválnom, de végül minden úgy történik, ahogy a nagykönyvben meg van írva. Mi több, visszafelé bevállaljuk az ösvény eddig számunkra ismeretlen szakaszát a Capri-lagúnával. A lagúna gyönyörű környékét erdők borítják, de az ösvény itt is könnyen és gyorsan járható. Olyannyira könnyen, hogy nem csak turisták, hanem lámák is járnak rajta; úgy négy kilométerrel El Chaltén előtt futunk bele egy csordáját terelgető pásztorba. A láma errefelé nem őshonos, fogalmam nincs, mit keresnek itt ezek a szegény párák.

     A Laguna Suciáról már leolvadt a jég

Kicsit odébb belefutunk egy idősödő amerikai párosba. Nagyon el vannak készülve az erejükkel, de annyit sikerül megtudnunk tőlük, hogy holnap bérelt kocsijukkal El Calafatéba mennek. Endre - miután elhagyjuk őket - viccesen megjegyzi, hogy holnapra meg van a fuvarunk. Legyen úgy! A buszjegy El Calafatéig majdnem 20 dollár fejenként, úgyhogy tényleg jól jönne egy kocsi.

     A Laguna de los Tres-t még jég borítja

Izivel és Eloijal ez az utolsó közös esténk. A párolt zöldségből álló búcsúvacsorát borozós terefere követi, ami nem nyúlik sokáig, mivel mindannyian holtfáradtak vagyunk. Sok ezer kilométer van mögöttünk, de azt kell mondjam, megérte a rengeteg utazás. A Cerro Torre és a Fitz Roy látványa igazán fenséges. Aki teheti, az mindenképp látogasson el ide, mert ilyen szép havas csúcsokat nem sok helyen lehet látni.

Még több fotóért és sztoriért látogass el Facebook oldalunkra!

A Cerro Torre formája miatt az egyik legnehezebben mászható szikla a Földön. Eddig kevesebb, mint száz ember állt a csúcsán, mi meg sem próbáltuk megmászni. Megelégetdünk a látvánnyal. Patagóniai utazásunk eddigi legszebb túráján vagyunk túl. 

Borús reggelre ébredünk, de a felhők nincsenek olyan sűrűn, hogy ne induljunk neki a hegyeknek. Mára a Cerro Torrét terveztük be, ami a kicsit furcsán hangzó Gleccserek Nemzeti Parkban található, közvetlenül a Fitz Roy háta mögött. A terv kivitelezése nem egyszerű. El Chaltén annyira kihalt (Endre már említette az előző bejegyzésben, hogy hivatalosan csak ketten lakják a falut), hogy az év nagy részében, vásárló híján, a boltok zárva tartanak. Aki van akkora vagány, hogy a téli időszakot is itt tölti, az jó előre feltankolja az éléskamráját, így a boltosoknak csak nyáron kell kinyitniuk.

    El Chalténnak hivatalosan csak két lakója van

De mi van a hátizsákosokkal, akik a költséghatékonyságot figyelembevéve ilyenkor vágnak neki Patagóniának? Na, ők vagy csalódottan jó nagyra nyitják a tárcájukat, és beülnek valamelyik hotel méregdrága éttermébe, vagy fogyókúráznak. Reggel 8 óta járjuk a falu közértjeit, mindhiába. Amelyik nyitva van, abban sem lehet semmit kapni, de végül rálelünk egy kis pékségre, ahol legalább találunk túlélésre és töménytelen cukorbeviltelre kiválóan alkalmas kókuszos sütit. Bevágunk egy zacskónyit belőle a túrazsákba, majd jó két órás késéssel végre irány az ösvény. 

   Én az ösvény bejáratánál

Az időjárás ma kiváltképp kegyes hozzánk. Nem havazik, sőt, olykor még a nap is előbukkan a fehér bárányfelhőkkel tarkított égbolton. Az ösvény jól követhető és könnyen járható, az elágazásoknál az argentinok szépen kitáblázták a helyes irányt. Az első egy órás szakasz kopasz, dimbes-dombos vidéken visz keresztül, majd szürke sziklák között kanyarog meredek kaptatókon - inkább fel, mint le -, így a hidegről tökéletesen megfeledkezünk. A táj még kopár, téli álmát alussza eltekintve pár vörös virágba borult bokortól. Út közben meg-megállunk, átszellemülve bámuljuk a nemzeti park fotókról már jól ismert havas csúcsait. A Cerro Torre 3128 méter magas, merészen égbe törő tűhegye már abból a kilátóból is lélegzetelállítóan szép, ahová indulástól számítva két óra múltán érkezünk. 

   Az első kilátópontnál

Innen vár még ránk egy leereszkedés a csúcs előtt elterülő völgybe, ahol valótlanul misztikus táj fogad minket. Szürke, kiszáradt, élettelen fatörzsek ezrei sorakoznak egymás mellett, mint egy leégett erdő utolsó maradványai. Patagónia ezen vidékén állandóan erős szél fúj, ezért ha az erdő egyszer lángra kap, a tűz megállíthatatlanul perzsel fel mindent maga mögött. 

Misztikus, túlvilági táj

Bő fél óra múlva érkezünk a kékeszzöld színben játszó Torre-lagúnához, ami az azonos nevű hegycsúcs lába előtt terül el. A Cerro Torre szürke, óriási sziklája elsőre szűrt fényben mutatja meg magát nekünk. Körös-körül a hegyeket mindenütt hó borítja, a Cerro Torre tó felőli oldalán gleccser tekereg egészen a lagúna partjáig. Döbbenetes, ember nagyságú, hegyes jégtornyok alkotják, amik időnként életre kelnek, és hátborzongató morajlás kíséretében, hatalmas reccsenéssel szakadnak bele a tóba, ahogy megolvasztja őket az első tavaszi napsugár. 

     A Laguna Torrénál muszáj vagyok filmezni

Letelepszem a lagúna partján és előszedem a kókuszos sütit. Azonnal akad rá komoly érdeklődő egy sasmadár személyében. Nem gondolom, hogy új barátunk édesszájú fajta, de ez a példány olyan kíváncsi, hogy nem tudom megállni, hogy ne kínáljam meg. Miután lelkesen összeszedte a földre hullott morzsákat, majdnem lenyúlja a zsákomat is; még az sem tartja vissza, hogy ehhez gyakorlaitlag fél méterre kell megközelítenie minket.

Ilyen közel jött hozzánk

A Cerro Torre látványa annyira lenyűgöz minket, hogy tökéletesen megfeledkezünk az idő múlásáról. A sziklák között átmászunk a szomszédos hegy hótól mentes, kőtörmelékes nyergébe, így egészen közel kerülünk a gleccserhez. Minden tökéletes és gyönyörű. 

     A tériszony el van felejtve

Endre produkálja magát a Cerro Torre előtt

Izi és Eloi már réges-rég visszaindultak El Chalténba, de mi Endrével sikeresen ott felejtjük magunkat a lagúna partján pár órára. Mivel nincs elemlámpánk, okosabb ha iparkodunk, hogy még sötétedés előtt elérjük a falut. A tervet nagy rohanás árán sikerül abszolválni, végül este 8 után nem sokkal futunk be a fő utcára farkaséhesen és iszonyú fáradtan. Úgy érezzük, hogy megérdemlünk a hosszú nap után valami finomat, ezért beülünk az egyik étterembe enni egy jó locrót, ami olyan, mint a bableves, csak csicseriborsóból. 

Ezért a látványért nagyon megérte

Az élménytől és az egész napos gyaloglástól kimerülten térünk vissza a szállóra, ahol Izi és Eloi az aznapi "védőitallal" már vár ránk. Az esti eszmecsere során megint gyorsan repülnek az órák, így azon kapjuk magunkat, hogy máris éjfél. Ideje ágyba kerülni, másnap ugyanis irány Patagónia jelképe, a Fitz Roy!

Még több fotóért és sztoriért látogass el Facebook oldalunkra!