MIRADOR - "Kilátó a világra"

Az Esquel és El Chaltén között elterülő pampán mindig hideg szél fúj, ami élhetetlenné teszi Patagónia ezen vidékét. Megállunk két napra a semmi közepén fekvő Perito Morenóban, hogy lássuk a Világörökség részét képező Kezek barlangját, de elérhetetlensége miatt le kell mondanunk róla. Nem baj, annál több energiánk marad a Fitz Royra.  

Esquel nem csak világvégi városnak tűnik, az is. Innen délnek csak két naponta van busz, szerencsénkre azonban ma délután 5-kor pont indul egy. Az egész napot lődörgéssel töltjük, nehezen múlik az idő. Szerencsénkre a terminálra pontosan fut be a busz, így bevethetjük magunkat végre az igazi Patagóniába.

Klasszikus patagóniai táj valahol Esquel és Perito Moreno között

Minden útikönyv azt írja, hogy Esquel után nem csak a táj és az időjárás változik meg, hanem az árak is. Ebben sajnos igazat kell adjunk az útikönyveknek, mivel a hét órás utazásért Perito Morenóba nem átalkodnak fejenként több mint 500 pesót, azaz 33 US$ lehúzni rólunk. A válasz a miértre azonnal érkezik, amint felszállunk a buszra. Rajtunk kívül alig egy tucat ember, többnyire turisták foglalnak helyet rajta, a kétszintes busz maradék 50 ülése teljesen üres. Esquelből El Calafatéba csak október és május között közlekedik bármi is, így örüljünk annak, hogy bár drágán, de legalább megy valami.

A látvány nem túl izgalmas, nagyon hasonlít az Esquel utáni vidék az Altiplanóra. Néhány patak árterén még vannak zöldellő legelők és rajta marhacsordák, de ahogy megyünk délnek, úgy tűnnek el az állatok. Illetve nem eltűnnek, csak átalakulnak. A marhákat guanacók, a gémeket nanduk, strucc méretű futómadarak váltják, a legelőket pedig sivár, szürke pampa. Ami feltűnő, hogy bár több száz kilométeren belül sehol egy ház, mégis az egész vidék körbe van kerítve. A teljesen értelmetlennek tűnő szögesdrótokon mindenhol fennakadt és elhullott guanacókat látunk.

Esquel környékén még vannak legelők, aztán azok is megszűnnek

Este fél 9 magasságában esik le a Nap a horizont mögött, először narancssárgára, majd vérvörösre festve az ég alját. A buszon lassan mindenki bedobja a szunyát, mi pedig vadul pislogunk az éjszakába, nehogy elfelejtsünk leszállni Perito Moreno falujánál. Valamivel fél egy után futunk be a hideg és szeles településre. 

Mesés naplementénk volt

Rajtunk kívül egy másik pár is itt gondolta megszakítani az utazását. Izi és Eloi hollandok, bár a srác anyja révén katalán, amire nagyon büszke. Izi 22 éves és balett táncos, Eloi pedig 24 és fizioterapeuta. A busz elmegy, mi pedig forgolódunk, hogy miként is tovább?! Nem kell sokáig töprengenünk, mert a terminálon ácsorog egy fickó, aki a falu kempingje felé irányít minket.

Keresztülbattyogunk az alig két utcás falun. Hihetetlen, de 300 pesóért, valamivel kevesebb mint 20 dollárért tudunk kivenni egy öt fős bungalót négyen, amit ráadásul úgy befűtöttek, hogy a meleget még az 50 kilométeres, jeges szél sem képes kisöpörni. 

Perito Moreno arról a fickóról kapta a nevét, akit az argentin állam az ország függetlenedése okán Patagóniába küldött, hogy jelölje ki az Andok vízválasztó vonalát, egyben az Argentínát Chilétől elválasztó határt. Ténykedése tiszteletéül Patagónia legszebb gleccsere mellett ezt a falvat is róla nevezték el. Hogy pontosan mi célja volt ezen település megalapításának, nem tudom, mert a környéken sem bánya, sem legelő nincsen, csak állandó por és szél. Mégis kb. 500-an élnek itt, a téli hónapokban a világtól teljesen elzártan, mivel akkortájt megközelíthetetlen a falu.

Másnap reggel szörnyen hideg időre ébredünk. Szitál az eső és tombol a szél, de hogy ne teljen unalmasan a nap, kikocogunk Iziékkel a pályaudvarra, ahonnan 10 óra után indul egy busz a chilei határon fekvő Los Antiguosba. A változatosság kedvéért itt is van egy szép tó, bár a faluból nem könnyű megközelíteni, mert mint minden Patagóniában, ez is le van kerítve. Többször mászunk át szögesdrótokon, mire sikerül megérkeznünk a partra, ahonnan átlátni a már Chiléhez tartozó havasokhoz. 

Azok a havasok már Chilében vannak

     A Buenos Aires-tó partján

A Los Antiguos mögötti platóról (amiből állítólag Argentína legújabb nemzeti parkja lesz rövid időn belül) csúnya viharfelhők kúsznak a falu felé, ezért rövidre nyúlik a tónál tett látogatásunk. Visszaspurizunk a faluba, ahonnan csak délután 5 után indul vissza busz Perito Morenóba, így beülünk pizzázni egy chilei árakkal operáló étterembe, majd konstatálva, hogy itt is voltunk, visszautazunk a falunkba. 

Állítólag ebből a hegyből nemsokára nemzeti park lesz

A hideg ellen védekezve Perito Morenóban veszünk egy üveg rumot és pár üveg olcsó, argentin bort, amit a lányok hallgatólagos beleegyezése mellett lenyelünk Eloi-jal, közben pedig eltervezzük, hogyan tovább. Holnap csak késő este megy busz dél felé, ugyanaz a járat, amivel mi is érkeztünk. Ott van az egész holnapi nap, ami alatt elmehetnénk a Cueva de las Manoshoz, vagyis a Kezek barlangjához.

Perito Morenótól úgy 120 kilométerre fekszik a Világörökség részét képező, több száz kezet ábrázoló barlangrajz, ami állítólag 9300 éves, ezzel a kontinens legősibb kulturális emléke. Nagyon szeretnénk látni, de főszezonon kívül szinte lehetetlen odajutni. Van ugyan egy kis túraszervező iroda a faluban, de ott reggel azt mondják, ha csak négyen vagyunk, akkor fejenként több mint 100 dollárt kéne fizetnünk, s ha nem akarunk ennyit, jöjjünk vissza januárban, amikor 30-40 fős csoportokat indítanak a barlangokhoz. Próbálunk kocsit bérelni, de nem sikerül, mert a faluban ezzel nem foglalkozik senki, stoppolni pedig eszünkbe se jut, mivel egész nap egyetlen falun áthaladó autót sem láttunk. Három órás próbálkozás után végül feladjuk és tudomásul vesszük, hogy a Világörökség ezen tagját nem most fogjuk megnézni.  

Kissé csalódottan ugyan, de kisétálunk a pályaudvarra, ahol megvesszük a jegyeket El Chalténba. A patagón árak tegnapelőtt óta továbbemelkedtek, az újabb 500 kilométeres szakaszért már 810 pesót, mintegy 55 dollárt kérnek el tőlünk. Ez már jó európai ár.

Buszablakból fotózott, még élő guanaco

A busz hajnali egykor fut be Perito Morenóba. El Chalténba az út majdnem tíz óra, mivel a Ruta Nacional 40 elnevezésű főút egyik szakasza máig nem került leaszfaltozásra. A rázós szakaszon pont éjnek évadján kelünk át, így egy hunyást nem sikerül aludnunk.

Gaucho a Viedma-tónál

Reggel a táj továbbra is változatlan. Kopár dombok, szögesdróton fennakadt guanacók, fiókáikat terelgető nanduk. 10 óra magasságában megérkezünk a Viedma-tóhoz. ahol a buszunk vesz egy éles jobb kanyart. Alig pár perc múlva feltűnik a távolban a Fitz Roy lélegzetelállító csúcsa. Minden turista rohan előre, hogy fotózzon, mi sem maradunk ki az őrületből. 

Ezért érdemes volt tíz órát a buszon ülni

Az argentin Patagónia jelképeként szolgáló Fitz Roy az a hegy, amiért megérte ennyit sínylődni a buszon. Láttam már szép csúcsokat életemben, de ehhez foghatót még nem, így izgatottan szállunk le El Chalténban. Az apró településnek állítólag csak két állandó lakója van, mindenki más csak időszakosan, a turizmus miatt tartózkodik a faluban. Tulajdonképpen az összes épület étterem vagy szálloda, így főleg most, szezonon kívül, kedvünkre válogathatunk.

Reméljük, holnap is szép időnk lesz

Megnézünk egy-két panziót, de egyiket sem találjuk megfizethetőnek. Látván toporgásunkat megáll mellettünk egy kocsi. Nem szoktunk csak úgy beszállni bárki mellé, de ezúttal kivételt teszünk. A fickó elvisz a falu végében álló hostelébe, ahol 70 pesóért, kevesebb mint 5 dollárért kapunk ágyat egy négy ágyas szobában. Hihetetlen! Itt vagyunk Patagónia közepén, és fillérekért tudunk megaludni. Ráadásul jár a szobához fűtés, van közösségi konyha, s még a wi-fi is működik úgy ahogy. Annyira megörülünk az olcsóságnak, hogy Eloi-jal ismét berúházunk pár üveg olcsó, argentin borra, italozás közben pedig azért fohászkodunk, hogy a következő napokban legyen szép, tiszta idő...

Még több fotóért és sztoriért látogass el Facebook oldalunkra! 

Ahogy átlépjük Patagónia határát, a táj és az időjárás azonnal megváltozik. Ismét látunk pár csodás tavat, majd a Los Alerces Nemzeti Parkban megtudjuk, miért vadásszák errefelé a marhákat, s hogy az argentin elnökasszony Patagónia kiárusításával próbálja megfékezni a gazdasági válságot. Hong Kongban pedig nem dolgoznánk... 

Bariloche és Bolsón között ugyanolyan mesés a táj, mint volt ezidáig. Bár már fulladásig vagyunk a szép tavakkal és havas hegycsúcsokkal, azon kapom magamat, hogy röpke két óra alatt újabb ötven fotót sikerült lőnöm a busz ablakából. 

Este 9 óra után futunk be Bolsónba, ahol nem megy könnyen a szálláskeresés. Csepereg az eső és hideg van, így mire találunk egy megfizethető szobát, mindenünk tele van mindennel. A szállónk rém egyszerű, a konyha, amit használhatnánk, a főszezon óta nem volt kitakarítva.

Bariloche és Bolsón között továbbra is szép a táj

A kései érkezésnek egyetlen előnye azért még is csak akad: nem kell megvárnunk a szieszta végét, hogy kinyissanak az éttermek. Ismét hús-tészta kombót választunk az étlapról, amiből kezd lassan elegünk lenni, de hát szegény ember vízzel főz.

Az étterem falán mindenhol festett tányérok sorakoznak, a szemünk megakad egy Budapestet ábrázoló darabon.

- Egy kedves magyar barátunk hozta Budapestről néhány éve. Korábban sokat járt ide, de egy ideje már nem láttuk - magyarázza a pincér, aki egyben szakács is.

Dög fáradtan, de legalább jóllakottan térünk nyugovóra, hogy másnap szakadó esőre ébredjünk. Egész nap csak esik és esik, nem tudunk kimozdulni a szállásról, ahol ráadásul nincs fűtés. A hideget legyőzendő a szálló egyetlen macskájával játszunk, akit a youtube megérdemelt hőse után Boiler Gyulának nevezünk el. A kandúr, amint magára hagyjuk öt percre, azonnal feltelepszik a boiler tetejére és várja, hogy jöjjön a nyár.

Ő itt Gyula!

Elunjuk a játékot Gyulával, ráadásul meg is éhezünk, így eső ide, eső oda, nyakunkba vesszük a várost. Ebédre betérünk egy jobb panzió étkezdéjébe, ahol a legzseniálisabb argentin kajára, a guiso de lentejasra bukkanunk. Látszik az argentinokon az európai vér, tudják, hogy kell a lencsét elkészíteni. Nem mondom, hogy a guiso van olyan, mint édesanyám lencsefőzeléke, de két év után enni valami ahhoz hasonlót igazán felemelő érzés.

Argentin lencsefőzelék

Délután kitisztul kicsit az idő, így megpillantjuk a Bolsónt körülölelő hegyeket. Konstatáljuk, hogy ismét csodaszép helyen vagyunk, még ha maga a város nem is túl látványos. 

Másnap végre ragyogó napsütésre ébredünk, így felkapjuk a kis zsákokat és irány Epuyén. A Bolsóntól úgy 30 kilométerre fekvő Epuyén pont akkora, hogy ne vegyük észre, mikor átsuhanunk rajta. Szerencsére a busz a falutól pár kilométerre fekvő tónál megáll, így nem maradunk le semmiről. 

Bolsón felett a hegyek

A tó ugyanolyan, mint az eddig látott tavak mindegyike volt, azonban a teljes szélcsendben ennek tükörsima a felszíne. Csak bámulunk és bámulunk, gyönyörködésünket csak megkorduló gyomrunk zavarja meg. Visszasétálunk Epuyén falujába, ahol néhány hétvégi házon és egy kicsi kórházon kívül nincsen semmi. Szerencsére a falu egyetlen boltjában lehet kenyeret kapni, így nem kell sokáig szenvednünk az éhségtől.

Nyugodt az Epuyén-tó vize

Kora délután érünk vissza Bolsónba. Kihasználva a szép időt egy újabb tavat, a Lago Puelót vesszük célba. A busz alig húsz perc alatt levisz minket a külön nemzeti parkként funkcionáló tóhoz, aminek keleti partvidékét körbe lehet járni, persze csak a főszezonban, mert ilyenkor, tavasz derekán az ösvény és az annak végén álló menedékház le van zárva. Nem marad más, mint bámészkodni a parton. Dél felől szürke felhők kezdenek gyülekezni, így nem kockáztatván egy rommá ázást, felülünk a következő buszra és visszatérünk bolsóni szállásunkra. Boiler Gyula továbbra is ott tesped a vízmelegítő tetején, várja, hogy jöjjön a nyár.

A Lago Puelóval nincs szerencsénk

A következő állomásunk Esquel. A két város között igazi, patagón táj fogad; végtelen füves sztyeppe, ameddig a szem ellát. Valahol féltávnál átlépünk Chubut megyébe, ami már hivatalosan is Patagónia. Annyira egyhangú a látvány, hogy óhatatlanul felelevenedik bennünk az Altiplano kietlen vidéke.

Esquel is teljesen más, mint az eddigi települések voltak. Színes, kopár hegyek között fekszik, létezésének oka már nem a turizmus, hanem a bányászat. Nincsenek panziók és hostelek, csak minőségi szállodák és munkásszállók. Hosszú keresgélés után mi is egy ilyenben kötünk ki. Rajtunk kívül a dormitorióban csak kereskedők és bányászok alszanak, de más megfizethető helyet sajnos nem találunk. A recepciós lány nagyon rendes, ellát minket kismillió infóval. Mar del Platából származik, s mikor ide jött dolgozni, azt hitte, hogy hátizsákos hostelben kap munkát, de mint mondja, turistát csak akkor lát, ha felutazik Bolsónba. Pedig Esquel környékén van egy nemzeti park, ami éppen idevonzhatna egy kupac külföldit, de mégsem.

Kezdődik Patagónia!

Tegnap, a Puelo-tónál látott déli esőfelhők vélhetően innen származtak, mert a kora esti órákban ismét locsogni kezd az eső. Hideg van, de a legrosszabb nem az eső és a hőmérséklet, hanem a messze földön híres patagón szél. Néha bizony meg kell kapaszkodjunk a villanyoszlopokban, hogy talpon maradjunk. 

Sem Esquel, sem a szállásunk nem marasztal minket, így hiába borongós a reggel, felülünk a Los Alerces Nemzeti Parkba tartó buszra. Negyven percnyire a várostól egy szörnyű baleset nyomaira leszünk figyelmesek. Egy kocsi a felismerhetetlenségig összezúzva fekszik az árok mélyén, belőle egy ránézésre halott fickó lóg ki. A mentők már itt vannak, így nem állunk meg.

Mire a park főhadiszállására érünk, már szakad az eső, de ettől függetlenül a belépők megvétele után visszaszállunk a buszra, és egész a Laguna Verdéig utazunk. Mikor megérkezünk, a buszsofőr figyelmeztet minket, hogy nehogy lekéssük az este 8-kor visszainduló buszt, mert az az egyetlen járat így szezonon kívül, amivel visszajuthatunk Esquelbe. A hátsó sorokból előrejön egy kínai srác is, hogy ő is a Laguna Verdéhez tart, így végül édes hármasban kezdhetünk szétázni az erdő mélyén.

Los Alerces Nemzeti Park

Teke egy 48 éves Hong Kong-i fickó, aki hozzánk hasonlóan második éve van úton, bár jóval nagyobb léptekkel halad, mivel ez idő alatt bejárta már Európát és Ausztráliát is. Miközben baktatunk fel a Laguna Verde fölé emelkedő kilátóba, azt is megtudjuk tőle, hogy 46 évesen nyugdíjaztatta magát, mert 25 év szabadság nélküli meló után kezdett az egészsége leromlani.

- 25 év szabadság nélkül? - értetlenkedünk.
- Igen. Hong Kong ilyen. Ha szeretnél valamit elérni az életben, akkor nem lehet lazítani. Ha szabadságra akarsz menni, akkor rossz szemmel néznek rád és elkönyvelnek munkakerülőnek.
- Mi történt két éve?
- Besokaltam. Azon kaptam magam, hogy évek óta nincs kapcsolatom senkivel, csak a munkámmal. A gyerekeim az anyjukkal Bangkokba költöztek, azt sem tudom, mi van velük. Nem állnak szóba velem. Depressziós lettem, az orvos azt mondta, ha nem lazítok, elpatkolok. Így hát felmondtam, de rendesek voltak a cégnél, és nyugdíjaztak. Annyi pénzt kapok havonta, amiből életem végéig oda utazok, ahová csak akarok. Most az Antarktisz a cél. Budapest amúgy nagyon tetszett, kétszer is voltam az elmúlt két évben. A legjobb város egész Európában.

Közben felérünk a kilátóba, ahol mondanom sem kell, esik. Egy tisztább pillanatban sikerül lőnünk egy fotót, majd leereszkedünk a tó partjára, ahol ott állnak azok a kiránduló hajók, amik főszezonban elviszik a turistákat a legöregebb alerce fához. Merthogy a nemzeti park azokról a fákról kapta a nevét, amik a chilei határvidéken lengedeznek évszázadok óta.

Egyre erősebben esik az eső, így bemenekülünk egy használaton kívüli erdészház teraszára. Iszonyatosan fázunk, így - mikor kicsit alábbhagy az eső - továbbindulunk. Egy óra baktatás után egy újabb erdészházhoz érünk, aminek tornácán egy kutya ücsörög. A ház lakott, de zárva van. Már egy lépést nem vagyunk képesek ebben az időben megtenni, így megvárjuk, hogy a ház lakója visszaérjen. Szerencsére nem kell sokat a tornácon ücsörögnünk. 

Hajók munka nélkül

Juan, a nemzeti park alkalmazottja egy Daciára hajazó, 40 éves Renault-val érkezik. Amint meglát minket, betessékel a házba és forró teával kínál. Nem mondom, hogy nem esik jól kibújni a vizes bakancsból és teát szürcsölni a kandallónál.

- Hárman lakunk itt erdészek - kezdi a mesét Juan.
- Nem unalmas?
- Nem. Én szeretek itt élni. A főszezonban rengeteg a munka, mert az argentinok nem tudják, miként kell viselkedni az erdőben. Elindulnak mindenféle felszerelés nélkül, mi meg kereshetjük őket - nevet.

Egyszercsak megcsörren a telefonja, majd közli, hogy mennie kell, mert meghalt az egyik kollégája.

- Csak nem a reggeli balesetben?
- De igen. Nem tudom mi történhetett, de nem élte túl. Kivigyelek titeket a park bejáratához?
- Megköszönnénk.

Bekucorgunk a szakadt Renault-ba és folytatjuk a beszélgetést.

- Közeli ismerősöd volt a srác?
- Nem igazán. A park hátsó részében élt, ő üzemeltette a menedékházat.
- Az ilyenkor zárva tart, nem?
- De igen. Egyedül élt ott, ha jól tudom. Azt mondták a többiek, hogy újabban keményen ivott, talán a magány miatt. Most meg lett az eredménye.

Egyszercsak félrekapja Juan a kormányt, mert tehenek lépnek ki az útra.

A patagón íbiszből rengeteg van a parkban

- Ezek mit keresnek itt az erdőben?
- A hideg elől menekülnek ide a pampáról. Megszokják az erdőt és itt maradnak. Iszonyú károkat okoznak, lelegelnek mindent. Újabban ugyanúgy lövik őket, mint a szarvasokat. 
- Vadásszák a marhákat?
- Ezek már vadmarhák. Több tízezren élnek a park területén, vannak olyanok, amelyek már vadon nevelkednek. A legtöbb gondot azonban nem ők okozzák, hanem a patkányok. Láttátok a házak körül a paravánokat?
- Igen. Az a patkányok ellen vannak? Azt hittem, a vadak ellen.
- A patkányok ellen. Tavaly virágzott a colihue. Ötven évente csak egyszer virágzik és hoz termést, amit imádnak a patkányok. Akkora lett a túlszaporulat, hogy még most, egy év után is irtjuk őket. Ezidáig több mint egy millió példányt öltünk le. Volt olyan erdészház, amit pár nap alatt szinte felfaltak.
- De honnan jönnek a patkányok?
- Onnan, ahonnan a marhák. A környező birtokokról. Azt tudtátok, hogy a szomszéd hegy a North Face tuladonosáé? Állítólag több mint 100 000 négyzetkilométer birtoka van csak neki. A parktól jobbra pedig a Benetton tulajdonol több ezer négyzetkilométert.
- Hogy juthatnak ekkora földbirtokhoz?
- Tudom én? Kérdezd Kirchnert. Állítólag Patagónia felét eladta izraeli befektetőknek. Ezzel próbálja megakadályozni, hogy a peso továbbromoljon.  

Közben megérkezünk a nemzeti park főhadiszállására, ahol elbúcsúzunk Juantól. Délután 5 óra van, még vagy három óra a buszig. Egy kis bolt ugyan nyitva tart, de nem lehet benne semmit kapni. Nincs hová bújnunk a hideg elől, így jobb híján összeborulunk Tekével a buszmegállóban. Egyszer csak befut két biciklis. Egy ausztrál pár, nem kevésbé fáznak mint mi. 

Teke és én a Laguna Verdénél

- Mennyi még ide Esquel? - kérdezősködnek.
- Úgy 30 kilométer lehet.
- Remek! Szétfagyunk - mondják, majd leülnek mellénk egy rövid időre - Tűzföldig akarunk lejutni, de nem tudom hogyan kivitelezhető? - panaszkodik a srác.
- Hát, a java még hátra van - nyugtatjuk meg őket.

Az eső közben eláll, így nyeregbe pattannak és tekernek tovább. A busz végül fél 9 magasságában fut be. Hosszú nap volt. Nem sok mindent láttunk, de legalább megtudtunk ezt-azt a parkról és a vidékről. Még egy éjszaka a bányászok és kereskedők között, aztán irány a messzi dél, az igazi Patagónia!

Még több fotóért és sztoriért látogass el Facebook oldalunkra!

Villa La Angosturába két dolog miatt jönnek az emberek. Az egyik, hogy túrázzanak egyet az Argentína szerte híres Los Arrayanes Nemzeti Parkban, a másik pedig, hogy egyenek egy jót valamelyik helyi étteremben. Mi is követtük a klasszikus példát, de arra nem számítottunk, hogy magyar pörkölttel fogjuk tömni magunkat. 

Egy teljes napon át a szobában ücsörgünk, mert hol az eső, hol a hó esik. Csak egyetlen órára függeszti fel magát a csapadék, ekkor kimerészkedünk ebédelni. Egy jópofa fickó faluvégi kajáldájában kötünk ki, ahol nyolc dollárért két személyes, szarvaspástétommal töltött sorrentino tálat eszünk. Visszagondolok a Peruban eltöltött hónapokra, ahol nyolc dollárért max egy tál spagettit toltak elém, itt pedig ugyanezért az összegért szarvast töltük magunkba, ketten.

   Eri és a két személyes szarvas tál

Másnap gyönyörű reggelre ébredünk. Szikrázik a Nap, így gyorsan húzzuk a bakancsot és kicsattogunk a pályaudvarra. Mivel nincs szezon, a buszok a Nahuel Huapi-tó partjára csak három óránként közlekednek, így nem marad más hátra, mint végiggyalogolni az úton. Másfél óra múlva érkezünk meg a kikötőbe, ahol pont indulásra kész a napi egyetlen hajó, ami az Arrayanes-félsziget déli csücskébe szállítja azt a maroknyi turistát (többnyire córdobai és Buenos Aires-i diákokat), akik a nemzeti parkot szeretnék felkeresni.

A jegyszedő lány közli, hogy a jegy ára fejenként 180 peso, azaz 12 dollár. Nem igazán hátizsákos ár, így megpróbálunk alkudni:

- Nincs valami kedvezmény hátizsákosoknak? - kezdem a flörtöt a roppant dekoratív hölggyel.
- Nincs. De adok feláras, nyugdíjas jegyet, oké? - néz rám mosolyogva.

Hajókázás a Nahuel Huapin

Engem - így 33 évesen - mélységesen felháborít, ha egy négy éves gyerek a liftben lecsókolomoz, most meg legszebb mosolyomat elővéve egy 20 éves lány nyugdíjas jeggyel kínál. Ez van! Ami elmúlt, az elmúlt. Hiúságomon győzedelmeskedik a hátizsákos vér, így megköszönöm a lehetőséget, és örülök, mint majom a farkának, hogy fél áron szállhatunk fel a hajóra (köztünk legyen mondva, szerintem meglátta Erit a hátam mögött, azért akart nyugdíjas jegyet adni).

A komp félig üres, a másik fél mi vagyunk és két iskolás csoport, akik folyamatosan a fényképezőnk előtt toporognak, így nyögvenyelősen sikerül fotókat lőnünk az amúgy mesés tájról.

Kicsit beállított távolba nézős természetfotó

Egy órás ringatózás után érkezünk meg az Arrayanes-félsziget déli csücskébe. Szerencsére a gyerekeket a tanárok nehezen szedik össze, így sikerül előttük az ösvényre tévednünk. Az út első negyed órájában a nemzeti park névadó fájának ligeteiben bóklászunk. Az arrayanes (vagy magyarul chilei mirtusz) egy igen lassú növésű örökzöld, aminek legöregebb, 600 éves példányai itt, valamint a pár száz kilométerrel délebbre fekvő Los Alerces Nemzeti Parkban lelhetők fel.

Enyém a tó!

Amint elhagyjuk az arrayanes erdőket, az ösvény klasszikus, alpesi tájra téved. Hosszan, jó három órán át baktatunk a nem túl izgalmas erdőségben, majd a csapás felkapaszkodik egy kiszögellésre. Ha másért nem, hát ezért a látványért mindenképp megérte: a lábunk alatt a Nahuel Huapi-tó a zöld és a kék minden színében pompázik.

Bócorgás a chilei mirtuszok között

Órák múltával arra leszünk figyelmesek, hogy az idő messzi távolba rohant, így kénytelenek vagyunk szedelődzködni és - busz ismételt hiányában - visszasétálni a faluba. Este ismét szarvast vacsorázunk, igazolva ezzel a Junín de los Andes-i Hernandez állítását, hogy Argentína ezen részén a szarvashús annyiba kerül, mint a marha.

Ezer színben pompázó Nahuel Huapi

    Mi a Nahuel Huapi-tóval a háttérben

Másnap, bár kicsit borongós és szeles az idő, nekivágunk a Villa La Angostura fölé magasodó hegyeknek. Tesszük ezt azért, mert állítólag van a hegyekben egy szép vízesés, amit Inacayalnak neveznek a helyiek. Nehezen találunk rá a faluból kivezető ösvényre, de másfél óra bócorgás után csak rálelünk a helyes útra. Az ösvény egy erdők mélyén megbúvó mapuche falun, bizonyos Paycil-Anxeawon át vezet. Alig pár ember tartozkódik a településen, s mindenki azonnal mutogat, hogy eszünkbe ne jusson felemelni a fényképezőt. Mintha érdekelne minket az a pár romos viskó, amit felhúztak a bozót közepén?! Hát persze, hogy érdekel, de tiszteletben tartjuk kérésüket, így nem lövünk fotókat, csak nagy titokban.

Sasmadár a faágon

A faluból az ösvény meredeken kaptat fel a hegy oldalában. Több mint egy órán át mászunk fölfelé, mire meghalljuk a zuhatag hangját. Kilátó nem nagyon van, így jó fotót az amúgy magas vízesésről nem sikerül lőnünk. Visszafelé fel akarunk mászni a Belvedere-csúcsra, de az sajnos le van zárva. Háromszor ugyan átküzdjük magunkat a szögesdrótokon, de a negyedik kerítés után úgy döntünk, ennyit nem ér az egész.

   Az Inacayal-vízesés

Kissé csalódottan ereszkedünk vissza a faluba, ahová betoppanván azonnal megváltozik a hangulatunk. Az egyik étterem előtt azt látjuk kiírva, hogy goulash. Ez az első alkalom Dél-Amerikában, hogy magyar kaját látunk egy étterem étlapján, így gondolkodás nélkül betérünk. Egy tál 150 peso, így Erivel arra az elhatározásra jutunk, hogy kóstolás címén csak egy adagot rendelünk ki. 

   Az argentin gulyás igazából tejkrémes pörkölt

Jól tesszük, mert csalódunk, bár nem tudom pontosan mire számítottunk? Az argentin gulyás ugyanis egy olyan pörkölt, amit a szakácsnő a német felmenőitől tanult, de amíg ők valószínűleg tejfölözték azt, ő nyakon önti tejkrémmel. Nem baj! Tíz dollárért a tudat, hogy két év után pörköltet ettünk, már megérte.

Mivel a Belvedere-csúcsra nem sikerült felmásznunk, így elég korainak érezzük ahhoz az időt, hogy búcsút intve az elmúlt időszak legjobb szállásának meginduljunk Bariloche érintésével délnek, El Bolsón felé.

Még több fotóért és sztoriért látogass el Facebook oldalunkra!

A Hét-tó vidékén végigutazni olyan, mint Olaszországban kocsikázni a Garda- vagy a Comói-tó partján: meseszép, de főszezonon kívül hátizsákosként komoly kihívás. Tíz fokban platón vergődni nem annyira nagy élmény, de egy izraeli pár megment minket, így csodás utazásban lesz részünk...

Nem vagyok egy konyhatündér, de kihasználva azt a ritka alkalmat, hogy a Tromén Hostelben a konyhát is használhatjuk, már hajnalban a tűzhelynél serénykedem. Az eredmény egy kiadós reggeli Endre örömére, majd a főzőcskézéssel eltékozolt idő következtében egy nagy rohanás a buszterminálra - az én nem annyira nagy örömömre.   

A Junínból San Martín de los Andesbe közlekedő buszokat csak chipkártya segítségével lehet igénybe venni. Hanyagolandó a papírfecni formátumú jegyeket ez kétségkívül környezetkímélő megoldás és praktikus is az itt lakók számára, viszont egy kis macera a magunkfajta turistáknak, merthogy a menetdíjon felül még kifizethetjük a kártya árát is, amit jó esetben soha többé nem használunk.

San Martín de los Andes - ahová szűk fél óra alatt érkezünk - a Hét-tó vidékének legkevésbé festői környezetben épült, ennek ellenére leggazdagabb, legelitebb és legszebb települése fából készült, nagy luxusvillákkal, virágillatú, élénkzöld kertekkel, teniszpályákkal és rendezett parkokkal, amikben olyan vén fenyők nyúlnak az égig, hogy a törzsüket négy ember sem érné körbe. Hiába a csípős szél, a langyos napsugár és a barátságos hangulat ahogy a város más lakóit, úgy minket is az utcára csalogat azután, hogy a Hostel Secuoya nevű szállásunkon elfoglaljuk 24 dolláros parányi, de tiszta szobánkat. 

 San Martín de los Andes simán lehetne az Alpokban

A város főtere közelében rábukkanunk egy turinform irodára, ahol készséggel felvilágosítanak a közeli Chachín-vízesés létezéséről, továbbá arról, hogy főszezonon kívül a vízesés csak borsos árú, privát taxival látogatható. Láttunk már néhány zuhatagot az elmúlt két évben, ezért spórolási szándékkal lemondunk róla. Marad a város körüli gyalogos bócorgás. 

Szürkületkor fagyos szél támad, így visszatérünk a szállásra. A hostelben ismét van konyha, így ma is előrukkolhatok nem létező főzőtudományommal, amiből egyéb nyersanyagok hiányában egy túrós-tejfölös tésztának álcázott ricottás-joghurtos gnocchira futja. A konyha a hostelben megszálló hátizsákosok közkedvelt találkozóhelye, ahol rendszerint egyidőben többféle nyelven folyik a társalgás. Mindenre számítok, de a legkevésbé arra, hogy valaki a következő percben tökéletes magyarsággal szólít meg és mutatkozik be arra hivatkozva, hogy a recepción a regisztrációs könyvben látta a nevemet.

     A 234-es út a Hét-tó vidékén

 A srác román fotós és magas szinten beszél még vagy 8 idegen nyelvet. Endrével gyorsan egymásra találnak, alig egy óra leforgása alatt eltűntetnek két üveg vörösbort. Nem egy visszahúzódó típus, a második üveg után kiváltképp megered a nyelve.

- Hol tanultál meg ilyen jól magyarul?
- A '90-es években egy ideig Magyarországon dolgoztam, egész pontosan Budapesten.
- Mit?
- Drogdílerkedtem. Abban az időben nálatok mindent lehetett - röhög.

Kicsit nehezemre esik leplezni a meglepettséget, de mégiscsak jól sikerülhet, mert a srác rezzenéstelen arccal folytatja:

- Aztán jobbnak láttam kereket oldani. A legtöbb barátom meghalt kábítószertúladagolásban még mielőtt elérte volna a harmincat, vagy lesittelték, és azóta is rács mögött ül. Európában nincsen senkim. Sőt, tulajdonképpen máshol sincs. Hol itt élek, hol ott, de amúgy erre a célra az egyik kedvencem Mexikó. Ötvenegy országban fordultam meg eddig.

A srácok lassan elég magas véralkoholszintet ütnek meg ahhoz, hogy egy számomra ismeretlen, kilencedik nyelven folytassák a társalgást, ráadásul a konyhában is fagypontra hűl a hőmérséklet a dohányzók által folyton kitárt ajtón beáramló 120 km/órás szél hatására, így a szobába húzodom vissza, ahol gyorsan elandalít a langyosság és a süvítő szél hangja. 

 San Martín és Villa La Angostura között ilyen hegyek sorakoznak

Másnap Endrén nem mutatkoznak a tegnap elfogyasztott jó fajta argentin borok utóhatásai, így a hideg reggel ismét korán, a buszterminálon talál bennünket. A cél Villa La Angostura, de a terv az, hogy csak a nagy zsákokat vitetjük el egészen a városig, mi lepattanunk pár kilométerrel arrébb a Laguna Hermosánál, és majd az esti órákban eredünk a nagy csomagok nyomába. Az ötlet sajnos már a San Martín-i buszterminálon kudarcot vall, ugyanis a sofőrök - amúgy érthető módon - nem vállalják nélkülünk a nagy csomagok Angosturába szállítását. 

Így történik meg, hogy 20 kilós zsákokkal a hátunkon vagyunk kénytelenek letudni azt a 6 km-es sétát a földúton, ami a 234-es számú autóúttól a mókás nevű Pudu Pudu-tó érintésével a Laguna Hermosához vezet. Hogy méltatlanul miért ez az egy tó kapta a Gyönyörű nevet a vidéken az az argentinok titka marad, mert a Hét-tó vidékének minden egyes állóvize álomszép, hihetetlenül kék és olyan kristálytiszta, hogy ha akarom, a több méter mély szakaszokon is meg tudom számolni az összes kavicsot az alján. 

Endre a Laguna Hermosánál

Lago Machonico

Visszakutyagolunk a bekötőút végéhez, ahol felvesz bennünket egy platós autó. Platón utazni alapvetően nagyon jó dolog, de gyorsan kiderül, hogy 12 fok alatti hőmérséklet és 50 km/órás, jéghideg szél esetén mellőzendő utazási forma. Bő tíz perc alatt érkezünk meg a Machonico-tóhoz, ami épp ellenkező irányban van, mint amerre igyekszünk, de megér egy fotót, úgyhogy leolvasztjuk platóhoz fagyott végtagjainkat, majd lemászunk a kocsiról. Új barátaink nem Villa La Angostura felé igyekeznek, úgyhogy búcsút veszünk tőlük és annak tudatában, hogy a következő, menetrend szerinti buszjárat öt úra múlva várható, stoppolni kezdünk. 

Fuvarra várva a 234-es út szélén

Az út szélén álló kilátóról a völgyben elterülő tavak látványa lélegzetelállító, így minden autós megáll bámészkodni, de felvenni sokáig senki nem akar minket. Vagy teli vannak, vagy nem sikerül empátiát ébresztenünk bennük, pedig elég látványosan vacogunk az aszfaltcsíkon. Felmálházzuk a hátunkra a csomagokat és szélvédettebb helyet keresünk, de sokat ez sem javít a helyzeten.

Lago Espejo Chico

A fagyhaláltól végül egy fiatal, izraeli pár ment meg minket, akik pár hetes vakációjukat töltik a Hét-tó vidékén. Az egész délutánt együtt töltjük, mert nekik bérelt kocsijuk van, nekünk pedig térképünk és több órát kitöltő programunk, amibe végül belefér egy cauquén les az Espejo, azaz Tükör névre hallgató tó partján. A cauquén egy úszóhártyás lábú, karcsú, lúdszerű szürke madár, ami kedveli Argentína déli csücskének hűvös és szeles éghajlatát. Endre következetesen csak kamu kémnek hívja.

     Ő itt kérem egy kamu kém

A Hét-tó vidékén nem csak a tavak szépek, hanem a vízesések is. Megállunk fotózni a Rio Filucóba 20 méter magasról aláhulló Vullignanco-zuhatagnál, így kompenzálva a San Martín környékén elmaradt vízesésélményt.

     A Vullignanco-vízesés

Kezd lemenni a Nap, mire befutunk Villa La Angosturába. Megköszönjük az izraelieknek a fuvart, majd kipattanunk a még nyitva lévő turinform iroda ajtaja előtt. Az iroda dolgozói tüneményesek, és tanácsukra villámgyorsan rábukkanunk a mindössze 20 dolláros, gyönyörű szobákat kínáló Hotel Rio Bonitóra, ami ár-érték arányban egyértelműen az elmúlt két év csúcsa. Minden tiszta és új, a radiátorok ontják magukból a meleget, Magyarországon egy ilyen szobáért 20 000 forintot is elkérnének. Most már csak a gyomrunk korgásán kellene enyhíteni, ami megint komoly kihívás, mivel 9 előtt semmi nem nyit ki, és ami ki is nyit, iszonyatosan drága. 

Naplementéhez készülődik a Nahuel Huapi nyugati öble

Villa La Angostura iránt táplált szerelmem első pillanata, amikor felfedezem az utcán sorakozó, szebbnél szebb díszcsomagolású csokoládékat kínáló boltokat. Tiszta Svájc! Bár vacsora gyanánt kapható volnék minden ravaszságra, ezekbe a boltokba sem sikerül bejutnunk. Végül az első, sziesztát megszakító bárban kötünk ki, ahol kénytelenek vagyunk a tárcánk mélyére nyúlni. Durván 15 dollárért szalonnába tekert sült virslit kapunk, chucrutnak nevezett savanyított káposztával és egy kis sült krumplival.

Nem, ez még mindig nem Svájc, csak úgy néz ki

Teletömött pocakkal, 30 fokosra felfűtött szobában nincs gond az alvással. Még jó, hogy Argentína ezen részén ingyen van a gáz!

Még több fotóért és sztoriért látogass el Facebook oldalunkra!

A Barilochétól északra fekvő Lanín-vulkánhoz utaztunk, ahol mesés táj fogadott minket. Hó, papagájok, csodás kilátás a Tromén-lagúnára és egy jópofa ravaszdi - ennyi történt pár óra leforgása alatt.

A barilochei utolsó reggel nagyon álmosan indul. Mindkettőnknek az a határozott meggyőződése, hogy mire kiérünk a terminálra, a Junín de los Andesbe induló busznak bottal üthetjük a nyomát. Tévedünk. A busz járó motorral ugyan, de még a parkolóban áll, amikor megérkezünk. Felpattanunk rá és a következő három órában tökéletesen belefeledkezünk a havas hegycsúcsok, örökzöld erdők, lankás dombok, kristálytiszta tavak és csörgedező hegyi patakok fantasztikus látványába. Nem sokkal azután, hogy átszeljük a Collon Cura-folyót és elhaladunk egy festői szépségű víztározó mellett, begurulunk Junín de Los Andes pici falujába. 

Elhagyjuk Barilochét

Junín de los Andesben nincsen semmi érdekes, ennek ellenére a falu főszezon idején rengeteg látogatót vonz a varázslatos táj és a környező nemzeti parkok miatt, így szinte minden helyi a turizmusból tartja fenn magát. Decembertől februárig az apró település vélhetően pezseg az élettől, most viszont hideg és szeles, téli álmát alussza. Minden házban van egy kiadó szoba vagy lakrész, ami üresen áll.

A Hostel Troménben kötünk ki, ahol meglepő módon mindössze 16 dollárért kapunk egy egészen kényelmes szobát, igaz az óránként kikapcsoló fűtés és a folyamatosan terjengő gázszag hagy némi kívánnivalót maga után. Az egész épületben rajtunk kívül csak két Buenos Airesből érkezett vándorárus száll meg, akik kínai portékát szállítanak a fővárosból a kontinens déli csücskében lakó honfitársaik számára. 

Lélegzetelállító pusztaság Junín de los Andes határában

Délután verőfényes napsütésben van részünk, ezt kihasználva körbejárjuk a kissé kihalt települést. Így ismerkedünk meg Hernandezzel, aki ahogy meghallja, hogy magyarok vagyunk, nagyon lelkesen mesélni kezd azokról a nagytestű szarvasokról, amik azóta élnek a Hét-tó vidékének erdőiben, mióta egy múlt századbeli angol kalandornak vadászni támadt kedve, és az akkori Magyarországról ideköltöztetett néhány szarvaspárt.

- Mivel korábban kiirtották a pumákat, természetes ellenfél nélkül úgy elszaporodtak a szarvasok, hogy a populáció mára több milliósra hízott. Nem tudnak velük mit kezdeni. Vadászszezon idején a szarvashús ára egyenlő a marháéval - okoskodik Hernandez.   

A fickó jól ismeri a környéket, így azt is tőle sikerül megtudnunk, hogy a másnapra tervezett Lanín Nemzeti Parkot a chilei határra tartó buszokkal lehetséges megközelíteni.

Átkelés a Rio Collon Curán

Másnap már hajnalban a buszterminálon ácsorgunk. A jegyárus kialvatlan fejjel, kissé flegmán világosít fel, hogy a nemzeti parkhoz szezonon kívül nincsen közlekedés. Megemlítjük neki, hogy úgy tudjuk, a fél órán belül érkező chilei busz érinti a park bejáratát, de a nő tovább akadékoskodik, miszerint amennyiben oda szeretnénk utazni, egészen a Chile közepén fekvő Villarricáig kell megvennünk a jegyeket. Szerencsére a sofőrök kicsit rugalmasabban kezelik a kérdést, így fejenként alig több, mint 3 dollárból ússzuk meg az amúgy csak 40 perces fuvart. 

Vékony, tavaszi dzsekiben pattanunk le a buszról a határ előtt valamivel, ahol óriási meglepetés fogad minket. Amíg a faluban nyoma sem volt csapadéknak, addig a vulkán lábánál mindent 8-10 centis friss, vakítóan fehér hó borít. Szerencsére akad a táskámban sál, sapka, kesztyű, de így is fürgén kell szedjük a lábainkat a ropogós hóval takart erdei ösvényen, hogy ne vacogjunk a hidegtől. 

Tavaszi hó borítja a tájat

A zuzmarás erdő látványa lenyűgöző. Az élményt tetőzi, amikor egy kövérke, szürke nyúllal sikerül összetalálkoznunk az egyik kopasz bokor alatt. Nem egy modell alkat, azonnal rémülten menekülni kezd, ahogy meglát minket. A nyomába eredünk, és bár gyorsan eltűnik a szemünk elől, helyette temérdek madarat sikerül lencsevégre kapni a fehér, téli erdő sűrűjében. A legtöbb fa törzsén magellán harkály néven ismert tűzpiros fejű, fekete testű madarak kopácsolnak olyan elmélyülten, hogy sokszor az sem tűnik fel nekik, hogy alig három méterről fotózzuk őket. Van közöttük teljesen fekete, vélhetően ő a tojó, mert olykor kacérkodva kergeti el a közelébe férkőző vörös fejűeket. 

Magellán harkály

Egy másik fán egy egészen nagy csapat papagáj ücsörög. Papagájt eddig csak trópusi környezeteben láttunk, így alig akarunk hinni a szemünknek. A cachaña loro egy különleges, hűvöskedvelő fajta, így megél még innen jóval délebbre, a  Falkland-szigeteken is. 

     A cachaña loro bírja a hideget

Bő egy órán át követjük az ösvényt az erdőn keresztül, amikor elfogynak körülöttünk a fák és egy lávával borított platón találjuk magunkat. A vulkán csúcsából sajnos nem sok látszik, az egészet sötét hófelhők borítják, amik ráadásul vészesen közelednek felénk. Kikapni egy jókora hóvihart egy vulkán oldalában nem annyira mókás dolog, ezért menekülőre fogjuk, vissza az erdő felé. A felhők elakadnak mögöttünk egy völgyben, így megússzuk egy kis szitáló havasesővel. 

     A Lanín-vulkán előtti lávamezőn sétálok

Az út túloldalán a nemzeti park faháza álldogál, egy fiatal csaj a parkőr. Hasznos információkkal szolgál, miszerint az ösvény túloldalán, a háztól mintegy 6 km-re található a Tromén-lagúna. Bár a hó elállt, azért nagyon hideg szél fúj, de tudom, hogy hiábavaló kísérlet volna Endrét visszatartani az újabb, két és fél órás sétától. A lagúna gyönyörű, de nem állítom, hogy az elmúlt pár napban nem láttunk már hozzá foghatót. Lassan kezdem megszokni, hogy Argentínának ezen a vidékén minden utca végén van egy kristálytiszta, mélykék tó egy havas hegycsúccsal a háttérben. 

Endre a Tromén-lagúna partján

Amiért mégis megérte a séta, azok az araucariák. Nagyon tetszetős örökzöldek, amiknek az ágait körkörösen elhelyezkedő, tüskeszerű levelek borítják. Első rénézésre olyanok, akár egy nagyon szigorúan fegyelmezett fenyő, amiknek az ágai tökéletes mértani pontossággal illeszkednek egymáshoz. Annyira kedvelik Dél-Amerika ezen csücskének hűvös éghajlatát, hogy képesek 30 méternél is magasabbra megnőni. 

A másik érdekes dolog a colihue névre keresztelt, tövisben végződő, igen erős nád, amivel az őslakosok gyakorlatilag tökéletes, 6 méter hosszú dárdákat kaptak készen a természettől. A mapuche indiánok ma is előszeretettel használják, de már nem fegyverként, hanem hangszerként, amit trutrucának hívnak.

Colihuék és egy araucaria a Tromén-lagúnánál

Nem sokkal dél után érkezünk vissza a nemzeti park bejáratához, ahol szeretnénk leinteni egy Junín de los Andesbe közlekedő autóbuszt. Állítólag egy óra magasságában jön majd valami, addig pedig reménykedünk, hogy amíg itt vagyunk, a Lanín-vulkán is elődugja az orrát a felhők gyűrűjéből, ezért kitartóan rakosgatjuk a kamerát jobbra-balra a legjobb beállítást keresve. 

     A Lanín-vulkán kidugja csúcsát a felhők közül

Ahogy a beállítással szenvedünk, valami nagyon meglepő dolog történik. Az erdőből egyszerűen csak kisétál Vuk, és egyenesen felénk tart, mintha nem volna jobb dolga a vulkán előtti pózolásnál. Azonnal előszedem az elemózsiás csomagot és kenyérrel kínálom, amit ő - szerencsére - jó néven vesz. Ebben a pillanatban kitisztul az ég. A vulkán hóval borított csúcsa előtti kis ravasszal elkészül a Mirador vélhetően legjobb természetfotója. Rázendítünk a "fürge róka lábak"-ra, majd ahogy az illik, megérkezik a busz és visszaszállít minket Junín de los Andesbe.

Ilyen képet nem sűrűn lövünk

Még több fotóért és sztoriért látogass el Facebook oldalunkra!