MIRADOR - "Kilátó a világra"

A Mirador csapattal egy rövid amazóniai kitérő után a Chimborazo felé vettük az irányt. Rodrigo, a hegy lábánál élő hegymászó menedékházába vettük be magunkat, ahonnan zseniális kirándulásra mentünk az északi lejtőkre. Végre láthattam a Chimborazo csúcsát, ami mellett már oly sokszor elmentem, de eddig mindig ködbe veszett. 

Baños városából végre megújult az út Riobamba felé, amit több mint tíz éve a Tungurahua-vulkán temetett maga alá. Ennek hála nem kell Ambatónak kerülnünk, a magyarindián história hívőinek oly kedves Mocha felé tart az út. Való igaz, hogy az ecuadori Andokban számtalan városnév van, ami egyeztethető magyar településnevekkel, de ezeken egy tanult lingviszta többnyire csak mosolyog.

Rodrigo menedékháza az Urbina névre hallgató vasútállomással szemben található. Az állomást a 19. század közepén élő elnökről, José María Urvináról nevezték el, és egy elírás miatt maradt meg a neve a köztudatban Urbinának. A megállót több mint 10 éve azzal a céllal újították fel, hogy Quito és Cuenca között napi rendszerességgel közlekedjen vonat, ez azonban a mai napig nem történt meg. Rodrigo azt mondja, évek óta próbálja meggyőzni a hatóságokat arról, hogy üzemeltetni kéne az állomást, de valahol mindig elakad az ügy.

Több mint tíz éve üresen áll az urbinai vasútállomás

A busz az út szélén tesz le minket, ahonnan bő negyed órát kell sétálnunk az állomásig és a menedékházig. Én bírom a magasságot, de egy-két ember arcán látom, hogy megcsapta a 3600 méter. Rodrigo nincs a háznál, mert épp Riobambában van nekünk bevásárolni, így egyik segítője fogad minket. Elfoglaljuk a szobákat, majd akklimatizáció céljából elviszem a csapatot egyet sétálni a környező dombokra. Mesélek nekik a jeges emberről, Baltasar Ushcáról, aki minden héten egyszer felkapaszkodik a Chimborazo gleccsereire jeget vágni, amit másnap a riobambai piacon ad el.

Teljes a nyugalom

Bár magasan vagyunk, ez a vidék mégis a mezőgazdaságról szól. Az itt élő pásztorok marhákat és lámákat tartanak, amik szabadon mászkálnak a hegy oldalában. Ücsörgünk egy jó órán át, és csak bámuljuk, ahogy a felhők hol felszállnak a Chimborazóról, hol alábuknak a szirteknek. 

Lámagyerek a Chimborazo lábánál

Ebédre leves van, ami a legjobb étel ezen a magasságon. Közben befut Rodrigo, aki nagy örömmel fogad. Két és fél éve nem láttuk egymást, mégis tisztán emlékszik, mikor utoljára nála jártunk Erivel. Ő is bekap pár falatot, majd hadrendbe állítja a dzsipeket, amikkel felkapaszkodunk 4000 méteres magasságba. Rámutat egy kiszögellésre, amin egy félig kész ház magányosan álldogál:

- Eladom lent a vendégházat és ide fogok költözni. Nem adják nekem az állomás épületét, sőt, le akarják aszfaltozni az utat, hogy a forgalmat átirányítsák ide a főútról. Én nem bírom a benzingőzt - akad ki Rodrigo.
- Lesznek turistáid, ha 4000-en altatod őket? - aggódom a Mirador ecuadori túráiért.
- Talán valamennyivel kevesebb, de nem zavar. Úgyis jobban szeretek egyedül a hegyek között lenni - mosolyodik el.

Mutogatja magát a Chimborazo

Rodrigo 60 éves, nála többször talán senki nem mászta a Chimborazót. Az ő segítségével forgatták le a jeges emberről szóló díjnyertes filmet, valamint ő vezette azt a 2003-as expedíciót, amin rábukkantak egy 1976-ban lezuhant, és azóta nem talált repülőgépre 5550 méter magasan a Chimborazo oldalában.

- Két jó barátommal éppen új utat másztunk az északi falon, amikor megpillantottunk egy csillogó fémdarabot az egyik gleccser előterében. Repülőgép alkatrésznek tűnt, így egy kicsit megkapartuk a jeget. Elég szörnyű látvány fogadott minket. A sok hulladék között jégbe fagyott testrészeket találtunk. Kiderült, az 1976-ban lezuhant SAETA gépre bukkantunk rá. A globális felmelegedés hatására szépen kiolvadt.

4000 méteren mesés növényvilág fogad minket

Miközben mesél Rodrigo, megérkezünk a földút végéhez, ahonnan gyalog indulunk egy 4600 méteres kiszögellésre. Ketten a csapatból szenvednek a magasságtól, de nem adják fel. Szerencsére itt is nő a muña, az az ánizsos hangulatú növény, amit anno Taquile szigetén is szaglásztunk, elkerülendő a magashegyi betegséget.

Érdekes azonban, hogy itt sem tudtak talajt fogni a paramo tipikus növényei, a frailejonesek. Tény, a paramo Kolumbiában a legszebb, de azért ez is elég mutatós. Furcsa pozsgások és fagytűrő virágok között tekereg az ösvény, csak a növények fotózásával el lehetne tölteni egy teljes napot.

Furcsa növények élnek a Chimborazo oldalában

Zoli barátom - akivel már nem először utazunk együtt - valahol 4100 méteren azt mondja, neki elég volt a magasságból, nem jön tovább. Marad a völgyben virágokat fotózni, mi pedig megkezdjük az emelkedést a Chimborazo szoknyáján. Ahogy feljebb és feljebb mászunk, úgy szűnik meg a növényzet. 4500 méteren már csak az ichu fű marad meg, ami a vikunyák első számú tápláléka. A szomszédos nyergen fel is tűnik egy csorda, de azért túl közel nem merészkednek hozzánk. 

Tipegünk felfelé légszomjjal küzdve

Andris - egy másik folyamatosan Mirador túrákon legyeskedő léhűtő - teljesen elkészül az erejével. Kínozza a magashegyi betegség, de büszkén lépeget felfelé. Szerencsére nem céltalan a mászás, mivel a kiszögellésről zseniális látványban van részünk. A hátunk mögött a Carihuairazo szabdalt csúcsa tűnik fel, előttünk pedig a Chimborazo gleccserei. 

Játszik a napfény a Carihuairazo csúcsán

Eléggé felhős a csúcs, de egy pillanatra szerencsénk lesz. Ha halványan is, de megmutatja magát a Chimborazo teteje. Annyiszor kerülgettem már ezt a hegyet, hogy megszületik az elhatározás: következőre, ha itt járok, megmászom.

Mirador csapat a Chimborazo előtt

A visszaút sem akármilyen. Feltűnik a távolban a most is pöfékelő Tungurahua, valamint a Chimborazo Nemzeti Park északi lejtői. 

Füstül a háttérben a Tungurahua

A visszaúton már többen panaszkodnak magashegyi betegségre, de csak Andris fekszik ki csúnyán. Visszaérve a menedékházhoz a lábán is alig tud állni, de mint ezen a magasságon általában mindenki, úgy ő is meggyógyul a kólától.

Vacsorára tengerimalac volt a menü

Vacsorára már mindenki jól van, így röhögcsélés közepette szopogatjuk le a felszolgált sült tengerimalac combjait. A tengerimalacot csak egyszer érdemes megkóstolni, azon élni erősen nem javallott.

Még több fotóért és sztoriért látogass el Facebook oldalunkra!

Csináltam már életem során éktelen nagy ökörségeket, de akkorát, mint a Rucu Pichincha mászása közben, még soha. Farmerben, mindenféle biztosítás és akklimatizáció nélkül IV+ nehézségű sziklákon lógtam 4600 méter magasban, közben azon járt a fejem, mi a fenét is keresek ott. Túléltem...

Ecuador fővárosa fölé magasodik egy majd 4800 méter magas, kettős kráterű vulkán, a Pichincha. Ezt mondjuk nem tudom igazolni, mert bár vagy féltucatszor jártam Quitóban, látnom még soha nem sikerült, mivel a város fölé bekúszó felhők állandóan eltakarják. 

Guagua nevű krátere 1999-ben porral és hamuval lepte be a több milliós város utcáit, azóta azonban a Pichincha csendes. 2005-ben a főváros megnyitotta a TelefériQo névre keresztelt lanovkát, ami 3100 méterről 4000 méterre, egy Cruz Loma nevű kiszögelléshez hivatott szállítani a kilátásra vágyó turistákat. A csapatom érkezéséig még van egy napom, így kora reggel kitaxizom a TelefériQo állomásra, ahol megveszem a 8,5 dolláros jegyet az oda-vissza útra, majd néhány fiatallal együtt beszállok egy hat fős kabinba.

Ritkán száll fel a köd, de akkor ilyen látvány tárul elénk

Gyorsan kiderül, hogy nem csak a kilátóhoz igyekeznek, hanem a vulkán valamivel alacsonyabb, inaktív kráteréhez, a 4696 méter magas Rucu Pichinchához, amiről minden interenetes oldal azt írja, hogy kellő akklimatizációval könnyen elérhető. Bár másfél éve nem voltam magashegyi környezetben, bízom abban, hogy szervezetem emlékszik a magasságra, és egy rövid eszmecsere után rákérdezek, tarthatnék-e velük. Hatalmas üdvrivalgás tör ki közöttük, hogy egy gringóval együtt mászhatják meg a csúcsot, de azt azért elmondják, hogy csapatuk másik fele már felment egy korábbi kabinnal, így nem csak velük ötükkel, hanem velem együtt tízen vágunk majd neki a hegynek.

A Cruz Lomán köd fogad minket, ami errefelé teljesen normális. Kilátót építeni a Föld egyik legpárásabb városába nem hat túl logikusnak, de így legalább nem kell a túrázóknak megküzdeniük a sáros, köderdős ösvényekkel a csúcs felé. 4000-ről 4700-ra felküzdeni magadat nem tűnik komplikáltnak, és az igazat megvallva, nem is az, kivéve, ha saját magad megnehezíted az utadat.

 Nem túl izgalmas az első egy óra

Lassú tempóban haladunk a 25-30 közötti társasággal. Két lány, Tita és Andrea, valamint nyolc fiú, Santiago, Miguel, José, Félix, Edwin, Erik, Chris és én. Chris tűnik a csapat vezetőjének, lévén ő már vagy egy tucatszor járt a Rucu Pichinchán, alig két hete pedig a Chimborazót is megmászta. Mindannyiukról elmondható, hogy a 4000 méteres magasság meg se kottyan nekik, és szerencsére, egyelőre nekem sem.

Mivel a vulkán aktív, ezért a paramo nem tud hosszú távon fennmaradni, helyette marad az unalmas és végtelen sztyeppe, ami lassan kúszik fel a Pichincha oldalán. Ahogy egyre magasabbra és magasabbra hágunk, úgy ritkul a köd, így sikerül néhány majdnem értékelhető tájfotót készítenem.

Paramo helyett füves puszta borítja a Rucu Pichincha oldalát

Jó másfél órán át kaptatunk felfelé, mikor Chris kérdést intéz a bandához:

- Kinek van kedve a Paso de la Muertéhez?
- Mit tud? - kérdezem.
- Kicsit izgalmasabb, mint a normál út. Van benne egy kevés mászás, de semmi extra.

Chris követ felfelé a sziklákon

Mivel a pusztában baktatást már mindenki unja, megszavazzuk a nehéz utat. Sziklás, meredek terep fogad minket, ami negyed óra alatt kifog Titán és Josén. Tériszonyuk van, ezért úgy döntenek, visszafordulnak és inkább a normál úton célozzák meg a csúcsot. Bár már 4400 méteren járunk, még mindig nem érzem a magasságot, a tériszony pedig szerencsére nem sűrűn gyötör, úgyhogy maradok a sziklák között.

Innen ketten nem jönnek tovább

Kifejezetten feldob, hogy nem a pusztában kell caplassak, de jó egy óra sziklákba kapaszkodás után el kezdek fáradni. Beüt a magasság is, de a fejem szerencsére nem fáj, csak mérhetetlen légszomj tör rám. Aztán nagy nehezen felérünk az Agujas-hágóba, amiről egy pillanatra azt hiszem, hogy maga a csúcs, de Chris megnyugtat, csak most jön a neheze.

Felfelé az Agujas-hágó III-as nehézségű falán

Az egyik lépésnél szétszakad a farmerom, konstatálom, hogy nem vagyok megfelelően felöltözve egy ilyen kalandhoz. Mondjuk a többiek se nagyon, Andrea például egyszerű leggingsben van, ami biztosan nem melegebb és kényelmesebb viselet, mint az én gatyám.

Chris nem hazudott. Lemászunk az UIAA-skála szerint III-as nehézségű Agujasról, majd feltűnik előttünk a Kémény, a Paso de la Muerte, vagyis a Halál-hágó legnehezebb szakasza. Mint később megtudom, a Kémény IV+ nehézségű fal, amibe már belefér néhány aláhajló szikla is. Összehasonlításképpen a Pichinchával közel azonos magasságú Mont Blanc csak II-es, a valamivel alacsonyabb Matterhorn pedig III+ nehézségű. 

  Már a Kémény bevezetője sem életbiztosítás

Mikor meglátom, kis híján összecsinálom magamat. Szakadt farmerben, mindenféle biztosítás nélkül kell átküzdenem magamat a sziklán. Edwin néz ki a legviccesebben, mert ő gumicsizmában vág neki, és hihetetlen módon elsőként abszolválja a szakaszt. Chris követi, majd egymásba kapaszkodva nyújtják a kezüket minden őket követőnek.

Követem Santiagót és Miguelt a IV+ nehézségű Kémény falán

Mikor Andrea is felér cicanadrágban, megjön a bátorságom, de pár méterrel feljebb alábbhagy. Az egyik szikla egy jó három méter magas aláhajló kő, amin fogalmam nincs miként kéne átküzdenem magamat. Chris mutat ugyan egy jó másfél méterre kiálló kapaszkodóra, de ahhoz bizony ugrani kell, alattam pedig alsó szinten száz méter mély szakadék tátong. Nincs mit tenni, ugrom. Remegő kézzel kapom el a fogódzkodót, aztán nyújtom a másikat Chris felé, aki belém markol és felránt a szikla tetejére. Egészen elképesztő, de mindannyian sértetlenül jutunk fel a Kémény tetejére, hogy aztán elfeküdjünk, mint akiket agyonlőttek. 

Közel végre a Kémény csúcsa

Andrea meggyújt egy darab balzsamfát, aminek füstjéből mindenki szippant egy nagyot. Állítólag segít a légzésben, de nekem nem válik be. Eszünk pár falatot, aztán folytatjuk az utunkat fel a csúcsra. Innentől a III-as nehézségű falakat már olyan könnyedséggel vesszük, mint a zergék. Végül jó négy és fél óra alatt érünk fel a Rucu Pichinchára, ahová érdekes módon Titáék még nem futottak be.

Erikkel pózolunk a csúcsot jelölő tábla előtt

Újra bejön a köd, így az orrunkig sem látunk. Jó fél óra is beletelik, mire a többiek felérnek a normál úton, nem kevésbé elcsigázva, mint mi. Az egyetlen örömöt a csúcson egy sas jelenti, ami kaját koldul tőlünk.

Koldus van közöttünk

Miután Tita és José is kipihenték magukat, visszaereszkedünk a lanovkához. A normál út egyáltalán nem veszélyes, de könnyűnek azért nem mondanám, mert bokáig érő homokban kell baktatni. Lefelé vicces az ugrálás, de azok, akik épp most tartanak felfelé, nagyon szenvednek.

Lassan visszaérünk a lanovkához

Érdekes módon a fejfájás már a TelefériQón ér utol. Mire leérünk a parkolóhoz, már iszonyatos migrénem van. Szerencsére a srácok kocsival vannak, így nem kell újabb két kilométert sétálnom, hogy visszaérjek Quitóba. A szállón konstatálom, mekkora állatságot csináltam. Farmerben, kis kabátban, mindenféle felszerelés nélkül Paso de la Muertét csak a vadbarmok másznak. Mi nyolcan azok voltunk. Ettől függetlenül remek kis túra volt...

Még több fotóért és sztoriért látogass el Facebook oldalunkra!

Quito az egyik kedvenc fővárosom Dél-Amerikában. Az óváros koloniális hangulatával egyszerűen elvarázsol, az ódon templomok történeteitől pedig feláll a hátamon a szőr. Aztán ott van az Egyenlítő és egy érdekes kráter, a végén pedig Petőfi is feltűnik a színen.

Bár elég sokszor jártam már Quitóban, a Panecillóra soha nem sikerült feljutnom. Vagy épp rohanásban voltam, vagy szakadt az eső, vagy egyszerűen csak nem volt kedvem elverni három dollárt taxira. Most azonban várva egy Mirador csapatot van pár napom Ecuador fővárosában, s mivel megszületett a döntés, hogy ezúttal nem hagyom ki a dombot, az első, kevésbé borongós napon bepattanok egy taxiba, és... és pattanok is ki, ugyanis amint beteszem a hátsóm az anyósülésre, egy rettentően bedrogozott srác bekúszik az ablakon, benyúl a rádióért, és elkezdi feszegetni azt. A sofőr azonnal reagál és két maflással kínálja meg a tolvajt, aki a pofonok hatására a gatyámra csorgatja a nyálát. Végül kihúzza a fejét, a sofőr és én pedig kiszállunk. A gyerek nem adja fel a küzdelmet, bár alig áll a lábán. Újra bemászik az ablakon, és ezúttal a kulcsot próbálja kitépni. Átfogom a derekánál fogva, úgy rángatom ki a kocsiból, a taxis pedig ismét bever kettőt a srácnak. Hirtelen ott terem két rendőr, akik lefogják a nyomorultat, majd azt tudakolják, hogy jól vagyok-e. Ecuadorban nagyon nem szeretik a szervek, ha egy turistát vegzálnak, s mivel azt hiszik, hogy ez a barom velem kekeckedett, kap még gumibottal is kettőt. A srácot elvezetik, én meg annak ellenére visszaülök a taxiba, hogy az ülést összetaknyolta.

Quito gyönyörű város, de azért vannak helyek, ahol jobb az elővigyázatosság

Három dollárért visz fel a kicsit feszült sofőr a Panecillo tetejére, ahová a jó quitóiak alumíniumból építettek egy gigantikus, 45 méter magas Mária-szobrot. A domb állítólag 3000 méternél is magasabb, de én nem érzem, pedig jó másfél éve nem jártam magashegyi környezetben.

     Az a domb ott hátul a Panecillo

A legtöbb útikönyv azt írja a Panecillóról, hogy napközben is veszélyes, ennek kicsit ellent mond, hogy a jó időnek hála quitóiak százai korzóznak a szobor körül. Van, aki kutyát sétáltat, más a párjával andalog szerelmesen, sokan pedig piknikezni jöttek fel a dombra. A szobor lábánál rendőrök sorakoznak, azt mondják, nyugodtan sétáljak vissza a központba, nem esik bántódásom, a hegy minden része biztonságos. Mióta Ecuador megkezdte az olaj kitermelését Amazónia alól, rengeteg pénz áramlott a közigazgatásba, alig öt év alatt már-már európai színvonalúvá vált Quitóban minden, a közbiztonság is. Még a hegyek oldalán felkúszó favellákat is elkezdték felújítani, szép színesre mázolva a házakat. Elbámészkodom egy órácskát, majd visszaereszkedem a központba.

Újabban a favellák sem annyira veszélyesek, mint voltak akár öt éve

Egy kifőzdében ebédelek - most kapaszkodj meg - zseniálisat. Latin-Amerikában ha két havonta egyszer sikerül jót enni jó áron, akkor már örülhet az ember, s úgy néz ki, most eljött ez a pillanat. 3,5 dollárért egy hatalmas chicharrónt kapok kukoricával és ganca szerű krokettel, hozzá ecetes, csípős salátát és egy paradicsomlevet, de nem az Európában ismert paradicsomból, hanem az itteni, fán termőből. Ott se akarom hagyni az éttermet, annyira bejött a koszt.

   Két hónapja nem ettem ilyen jót

Quito központja alig 26 kilométerre fekszik az Egyenlítőtől, és hát nem Ecuadorban lennénk, hogyha ezt nem lovagolta volna meg az ország vezetése. A Mitad del Mundo névre keresztelt park San Antonio várokájában található, kb. minden Ecuadorba érkező turista ellátogat ide. Pedig az igazat megvallva, nincs itt nagyon semmi.

Mitad del Mundo

Felszállok egy Metrobusra, ami 25 centért, kb. 70 forintért visz el az Ofelia terminálig. Innen indul a busz San Antonióba, amiért 15 centet kérnek el tőlem. Közép-Amerika sok országában sem volt drága a közlekedés, de itt tényleg viccesen olcsó. Nem úgy a belépő a parkba, ami 7,5 dollárba kerül, ami kicsit túlzó ahhoz képest, amit nyújt. 

Mint utóbb megtudom, az Egyenlítő vonalát nem sikerült pontosan kimérni, így tulajdonképpen húztak egy random csíkot, aminek a két oldalára ecuadori politikusok mellszobrai kerültek, egy ponton pedig emeltek egy kilátót, amiben kialakítottak egy múzeumot. Itt az ember megismerkedhet az elmúlt évszázadok gravitációs felfedezéseivel, illetve megtudhatja azt, hogy az Egyenlítőnél majdnem fél kilóval kevesebb a súlya, mint az Északi- és Déli-sarkon. 

A panoráma a torony tetejéről nem ég bele az ember agyába, mivel Ecuador ezen része nem túl impozáns. San Antonio egy kőbánya mellett fekszik, ettől mindent beterít a por, szürkévé varázsolva a tájat. Egy dolog azonban feltűnik, az pedig egy oszlop a szemben lévő hegyen.

     Az a sárga csík ott lenn bizony nem az Egyenlítő

A parkban ezenkívül túlárazott ajándékboltok, kávézók lettek kialakítva, valamint egy planetárium, aminek sikerül beülnöm a fél órás előadására. Olyan az egész, mint egy harmadik osztályos környezettan óra, de az 1980-as évekből. Régi képeket mutogatnak a naprendszerről, ügyetlenül megvilágítva a csillagokat, ráadásul a terem annyira szűk, hogy az embernek megfájdul a nyaka a folyamatos felfelé bambulástól. Azt hiszem, túl sokat töltöttem már így is Mitad del Mundónál, úgyhogy az előadás után kimenekülök a parkból, felpattanok egy buszra, és a Pululahua-kráter felé veszem az irányt.

A busz egy elágazásnál tesz le, ahonnan két kilométert kell hegynek felfelé gyalogoljak, mire megérkezem a kihunyt vulkán pereméhez. Szerencsére itt nem szednek belépőt, kicsit fájt volna, ha azért a ködért, amit látok, még le is vesznek. Fél órán át várakozom, mire egy picit megmutatja magát a kráter, aminek mélyén ma mezőgazdaság folyik. Állítólag a 200 méterrel lejjebb fekvő földeken akár 5 fokkal is magasabb lehet a hőmérséklet, így olyan növényeket is meg tudnak termeszteni, amiket csak az Andokon túl tudnának. Fotózom párat, aztán elindulok visszafelé. 

 Nem sokat látni a Pululahua-kráterből

Pár száz méterre a kráter peremétől egy furcsa épületet pillantok meg. Az van rá kiírva, hogy Templo del Sol, vagyis Naptemplom, így két dolgot tudok elképzelni. Vagy egy inka utánérzés az épület vagy valami spirituális központ, s bár egyik sem érdekelne normál körülmények között, rengeteg időm van még, úgyhogy betérek.

Inkább maja romnak néz ki a Templo del Sol, semmint inkának

Egy hosszú, fekete hajú kichwa srác fogad a bejáratnál, olyan, mint akik a budapesti aluljárókban fújják a pánsípot. Három dollárt kér a belépésért, majd bekísér egy terembe, ahol két quitói fiatal ücsörög. Összeken minket eukaliptusz olajjal, majd körbepöfékel valami füsttel, utána egy didjeriduhoz hasonló hangszerrel próbál misztikus hangulatot teremteni. Sem én, sem a két quitói fiatal nem vagyunk kaphatóak a dologra, érzi, ennél több kell ahhoz, hogy elvarázsoljon. Arra kér minket, próbáljunk fél lábon állva leguggolni. Persze mindannyian felborulunk, majd jön a csodatevő kő, talán egy hematit, amit a kezünkbe nyom, s megkér, most próbáljunk meg újra leguggolni. Sajnos ugyanúgy felborulunk, pedig elmondása szerint nem szabadna, merthogy a kőnek mágikus hatása van a csakrákra, és javítja az egyensúlyt a testben és lélekben. Elég a hókuszpókuszból. Körbesétálom az emeleti műtermet, ahol egy ecuadori művész, Cristóbal Ortega képeit és szobrait lehet látni. A spirituális indiánvilágot mutatja be műveivel, amik közül egy-kettő egész jó. Kifelé rákérdezek a srácnál, hogy mi az az oszlop a szemben lévő hegyen, mire ezt mondja:

- Az Catequilla, az inkák szent helye. A Mitad del Mundo vonalát majdnem kétszáz méterrel sikerült délebbre behúzni, s mikor újra bemérték, kiderült, a valós vonal pont azon a hegyen megy át. A régészek ásatni kezdtek a tetején, s kiderült, hogy az inkák évszázadokkal korábban pontosabban jelölték ki az Egyenlítőt. Egy apró templom volt a tetején, annak a maradványait találták meg. Talán még most is ásnak, nem tudom.

Azt is elmondja, hogy vezet fel út a tetejére, de az nagyon rossz állapotban van. Nem számít, elhatározom, hogy elmegyek az igazi Egyenlítőhöz. Lebaktatok az elágazáshoz, és visszatérek a parkhoz, ahol próbálok egy 4x4-es furgon fogni. Az akcióm sikeres, de a sofőr nem ismeri a Catequilla nevet, így csak bőszen mutogatok a hegy tetejére. Húsz dollárt kér az oda-vissza fuvarért, ami nem kevés, de kisebb hülyeségért is dobtam már ki ennél több pénzt az ablakon.

- Március és szeptember végén, a nap-éj egyenlőségkor szoktak ide feljönni imádkozni a kichwák - meséli a sofőr, aki nem kicsit küzd az úttal.
- Akkor nem kamu, hogy ott fut az igazi Egyenlítő?
- Állítólag nem. Bár az igazat megvallva, fogalmam nincs, mert még én sem voltam fent a csúcson soha - válik őszintévé.

San Antonio városa az Egyenlítőn fekszik

Majdnem negyven percig autókázunk egy iszonyatos földúton, mire felérünk a csúcsra. Az oszlop, amit láttam, újonnan lett emelve a kichwák által, az eredeti, inkákról ránk maradt kőemelvény tetejére pedig egy betonpillért raktak. Varázslatosnak egyáltalán nem mondanám a helyet, de legalább elmondhatom magamról, hogy én több millió turistával szemben hivatalosan is álltam az Egyenlítőn.

Catequilla, az igazi Egyenlítő

Sofőröm jó fej, azt mondja, ezért a pénzért lerak engem a San Antonio határában fekvő Rumicucho romjainál, amit az inkák építettek valamikor a 15. század legvégén. A katonai erődként funkcionáló Rumicochát állítólag Atahualpa tette fontos állomássá, innen vezette hadjáratait az északra élő népek ellen. Ez azonban nem tartott sokáig, mert seregét délnek kellett irányítania a testvérével folytatott polgárháború okán.

Rumicucho nem a legszebb inka romváros, de ha az ember itt jár, érdemes beugrani

Azon túl, hogy Rumicocho erőd volt, központi épülete szakrális szerepet is betölthetet, erre fokpontos kelet-nyugati tájolása enged következtetni. A belépő egy dollár, és az igazat megvallva ennél többet nem is nagyon érnek a romok, mivel nem sok maradt belőlük. Valószínűleg a spanyolok pusztították el Quito eleste után, bár erről a történészeknek nincs sok infójuk. A taxisofőr búcsúzóul azt meséli, hogy az utolsó nagy feltárás a 2000-es évek elején volt, akkor ő furikázta a katonákat, akik felügyelték a munkálatokat és távol tartották a rablókat.

- Csakhogy San Antonióban - ahogy manapság -, akkor sem voltak rablók. Mi, itt élők azonban láttuk, ahogy láda szám hordták ki a romok közt talált arany ereklyéket a katonák, majd vitték őket a piacra eladni. Ilyen volt Ecuador régen. Szerencsére ma már rend van, hála Correának.

Busszal megyek vissza Quitóba. A Metrobusról az Ejido Parknál pattanok le, aminek északi végén híres írók és költők szobrai sorakoznak. Kicsit meglepődöm, mikor megpillantom köztük Petőfi Sándort.

Mit keres Petőfi Ecuadorban?

Még van két napom, mielőtt megérkezik a Mirador csapat. Ha jó idő lesz, felmegyek a Rucu Pichinchára. Ha jó idő lesz...

Még több fotóért és sztoriért látogass el Facebook oldalunkra!

Hogy mi az, ami nem esik jól egy 22 órás buszút után? Többek között a tocosh. Bár, ha jól belegondolok, a tocosh soha, semmilyen körülmény között nem esik jól. Hogy mi az a tocosh? Örülj neki, hogy nem tudod. Én sajnos már tudom és azt kell mondjam, bár ne jött volna velem szembe soha.

Ecuadorba, mint minden normális országba, az ember 90 napra kap belépési engedélyt. Igen ám, de itt nem úgy van, hogy minden belépéskor bepecsételnek három hónapot az útlevélbe, hanem a 90 napot egy esztendőre adják. Mivel tavaly augusztus és október között már sikerült 62 napot eltöltenünk az országban, így mindössze 28 napunk maradt az utazgatásra. Megtudakoltuk, hogyha egy nappal is túllépjük a 90 napos limitet, akkor minimum egy évre kitiltanak minket az országból, ami - nem tudván, mit hoz még a jövő - nem lenne túl szerencsés. A Mirador csapat a 27. napunkon indult haza, ezért nem maradt más hátra, mint hogy másnap a legkorábbi busszal Huaquillasba utazzunk és még aznap átlépjük a határt.

A 10 órás buszút 14 órásra nyúlik, hogy ne teljen izgalommentesen az utolsó pár óra. Huaquillas egy igazi koszfészek, ahol mindenki el akar valamit adni vagy ki szeretne valakit rabolni. Ki sem mozdulunk a terminálról, egyszerűen csak bevágódunk egy taxiba és irány a határ.

Tavaly ezen a határon egy belga párral keltünk át, a dörzsölt taxis pedig mindannyiunkkal kifizettette a menetdíjat, így egyáltalán nem lep meg, hogy intelligens sofűrünk nem a hivatalos határhoz, hanem a piaci átkelőhöz visz minket, ami alig öt sarokra található a termináltól. Nyújtja a markát, hogy akkor ez így 3 dollár lesz, én meg persze jelzem neki, hogy nem kéne hülyének néznie, a pénzért pedig illik megdolgozni, így nagyon gyorsan vigyen minket az igazi határra, amíg jó kedvemben talál. Amúgy nem talál, mert alig egy óránk maradt átkelni Peruba, ráadásul már most tuti, hogy Tumbesben kell töltsük az éjszakát, ahol tavaly áprilisban elég könnyedén megszabadítottak minket 6000 dollártól.

Tumbes nem is annyira gáz, ha nem rabolják ki az embert

Végül 20 perccel a 90 nap lejárta előtt kapjuk meg a kilépő pecsétet Ecuadorból, így legalább az egyik kő leesik a szívünkről. Újabb taxi, ezúttal fix menetdíjjal. Valamivel éjfél után megérkezünk Tumbesbe. Remegő lábbal pattanunk ki a kocsiból, de kellemesen csalódunk. Szombat este révén a főtér tele fiatalokkal, nem érezzük, hogy félni valónk lenne. Szállást a belvárosban nem találunk emberi áron, ezért kénytelenek vagyunk a sikátorok felé indulni. Itt-ott leszólítanak minket a fiatalok, hogy arra ne menjünk, de nincs mit tenni. Végül valahol a belváros és a favellák határán találunk egy egész normális szobát 20 dollár alatt, így a második kő is leesik a szívünkről.

Másnap délben hagyjuk el Tumbest. Cruz del Surral, Peru egyik legelitebb busztársaságával utazunk Limába. Azért velük, mert csak nekik van szabad helyük a buszon, a Civa, az Ormeño és a Tesla is tele vannak a következő háron napban. Az 1300 kilométeres útra 45 dollár fejenként a jegy, ami nem rossz ár, bár ekkor még nem sejtjük, hogy az éjszakánkat megkeseríti egy idegbeteg banya, akinek az egész világgal baja van. Fél óránként kezd valami égtelen rikácsolásba az utaskísérővel (igen, Peruban minden buszhoz jár ilyen), vagy a kaja nem jó neki, vagy a kávé, vagy épp a sebesség. Szegénynek hiába magyarázzák, hogy a belső sebességmérő nem azért mutat konstans 220 km/h-t, mert annyival megyünk, hanem mert rossz.

Így néz ki egy perui busz belülről

Dög fáradtan érkezünk meg Limába, 22 órás buszozás után. Három napot töltünk el a ködös fővárosban, mely alatt az egyetlen említésre méltó esemény egy gondosan megtervezett és kifogástalanul kivitelezett zabálás, valamint piálás Ancelmo barátom házában. Nem indul zökkenőmentesen az éjszaka, mert cimborám ragaszkodik hozzá, hogy kóstoljam meg a tocosht. Az a blog indulása óta talán már kiderült mindenki számára, hogy nem vagyok egy finnyás fajta, legutolsó alkalommal a sült pajort is örömmel faltam be, de a tocosh - Isten a tanúm - majdnem kifogott rajtam. Mikor beleszagolok a tálba, azonnal öklendezni kezdek.

- Észnél vagy, Ancelmo?! Mi az ördög ez? - kapok agyzsibbadást a szagtól.
- Tocosh.
- Olyan a szaga, mint a három hetes dögnek.
- Igyad csak, jót tesz!

Ancelmo barátom unokájával

Hogy mi a tocosh? Folyékonnyá rohadt burgonya. Ha van krumplis pincéd, kedves olvasó, akkor tudod milyen az, mikor tavasszal ki kell válogatni a tél folyamán megrohadt példányokat. Na, ezt szorozd meg úgy ezerrel. Vagy inkább tízezerrel. A tocosh minden képzeletet felülmúl a gusztustalanság terén, így legalább négy rumot bedobok, mielőtt újra a számhoz merem emelni a tálat.

Ancelmo, hogy biztosítson róla, nem szivatás a dolog, kortyol egy jó ízűt a trágyaléből, majd felém nyújtja a tálat. Mély levegő és már túl is vagyok rajta. Ahogy én azt elgondoltam... Éppen nem hányom el magamat, de a rothadó íz még a következő négy kupica rum után is ott marad a számban.

Mi elfelejtettük lefotózni, de így néz ki egy 6 hónapig rohasztott krumpli. A szag szerencsére nem jön át (forrás: melissainperu.blogspot.com)

Azt mondják amúgy, hogy a tocosh egészséges. Természetes penicillin, ami jó gyomorbántalmakra és a magashegyi betegséget is könnyebb vele átvészelni. Ez utóbbit kötve hiszem. Inkább robbanjon szét a fejem, de én mégegyszer tocosht nem iszom. Szerencsére a kilencedik pohárka rum után feledésbe merül, hogy egyáltalán volt ilyen az este...

Még több fotóért és sztoriért látogass el Facebook oldalunkra!

Hol jobb? sorozatunk következő fejezetében Ecuadort hasonlítjuk össze Magyarországgal. Azt az Ecuadort, ahol az elmúlt években minden megváltozott egy olyan elnöknek köszönhetően, aki hét éve módszeresen épít fel egy szociális alapokon működő kapitalista államot. Hogy a sokszor Dél-Amerika Svájcának is nevezett ország mennyire lett valóban Svájc, az mindjárt kiderül.

Ahogy Peru és Venezuela esetében, úgy Ecuadornál is több oldalról vizsgáljuk meg a kérdést, azaz jobb-e ma ecuadorinak lenni, mint magyarnak?

1) KERESETEK

A 2013-as statisztikák alapján Ecuador GDP/fő mutatója 5700, Magyarországé pedig 12 600 US$, tehát valamivel több mint duplája a dél-amerikai országénak. Ez persze nem jelenti azt, hogy Magyarországon kétszer olyan jól élnének az emberek, mint Ecuadorban, de mint minden gazdasági elemzést, úgy ezt is illik ezzel kezdeni.

És azzal illik folytatni, hogy vázoljuk, miként is változott a GDP az elmúlt 10 évben, hogy felelőtlen jóslatokba bocsátkozhassunk. Hivatalos adatok szerint Magyarországon a GDP 2000 és 2008 között megháromszorozódott, de az elmúlt öt évben inkább csökkent, mint stagnált. A magyarhoz hasonlóan az ecuadori GDP is a háromszorosára nőtt 2008-ig, de a lendület Rafael Correa 2007-es hatalomra kerülése után sem csökkent, sőt. Amíg nálunk az elmúlt évek nihilje után végre bővül a gazdaság (már ha hinni lehet a statisztikáknak), addig Ecuadorban 15 éve folyamatosan 5-6%-os a növekedés, és nem úgy tűnik, mint ami meg akarna torpanni.

Igazából teljesen mindegy, hogy mennyi a GDP-je egy országnak, ha az nem realizálódik az átlag emberek pénztárcájában. Ahogy a legtöbb dél-amerikai országban, úgy Ecuadorban is nehéz átlagjövedelmről beszélni, mivel a többség nem adózik, az állam pedig velük nehezen kalkulál. Azt azonban tudjuk, hogy 2014. január 1-je óta a minimálbér 340 US$, amihez hozzájön a tizenharmadik havi fizetés az év végén, valamint egy tizennegyediknek is tekinthető újabb juttatás iskolakezdéskor azoknak, akiknek van gyermekük. Ha nincs gyerek, akkor a minimálbér havi 368 US$, ami közel 85 000 Ft, szemben a magyarországi 66 500 Ft-tal.

A gazdaság motorja: Quito

Hogy pontosan mennyien keresnek Ecuadorban minimálbért, azt megint csak nehéz megmondani, de feltételezhetően többen, mint Magyarországon, ami főként a közoktatás hiányosságainak tudható be. Ha az ember azonban végignéz az ecuadori állásajánlatokon, akkor egészen megdöbbentő lehetőségekre lelhet. A klasszikus multi szektorban a magyarhoz hasonlóan 6-700 dollár körül lehet keresni, de nyelvtanárnak iskolákba 8-900 dolláros fizetéssel csábítanak.

A slágerszakma Ecuadorban ma az olajmérnök, valamint az energetikai szektor egyéb pozíciói. Irodai, mérnöki munkákra havi 1500-1800 US$-t ígérnek, terepi munkára - ami az ecuadori esőerdőben kicsit keményebb, mint Algyőn - ennek akár kétszeresét is. Ha ma valaki olajmérnöki vagy vegyészi diplomával rendelkezik és még angolul is beszél, feltehetően nem jár rosszul.

Persze nem lehet mindenki olajmérnök, ezért érdemes megnézni, mennyit keres egy orvos, egy tanár vagy épp egy rendőr Ecuadorban. Rafael Correa tavaly hirdetett harcot a külföldön, főként az USA-ban és Spanyolországban dolgozó ecuadoriakért, ezért - főként - az orvosok keresetét alaposan megemelte. Amíg 2012-ben egy quitói vagy guayaquili kórházban bruttó 900-1600 US$-t keresett egy orvos, addig 2013-ban ugyanannak a munkakörnek a betöltéséért az állam 2-3000 US$-t utalt ki havonta (forrás: itt). Összehasonlítani ezeket a kereseteket egy átlagos magyar orvosi fizetéssel egyszerűen nem lehet.

Hasonló a helyzet a tanári posztokon is. Hogy az értelmiségi ecuadoriakat Correa hazacsábítsa, 2014-ben 5500 állást hirdetett meg spanyol állampolgársággal bíró ecuadoriaknak havi 2200-5000 dolláros tanári fizetéssel, attól függően, hogy általános iskolában, középiskolában vagy egyetemen oktatnak-e (forrás: itt).

Rendőrként a kezdő fizetés 510 US$, ami hét év szolgálat után 720-820 US$-ra hízik, ami így sem túl fényes, de feltételezem, Magyarországon sem keresnek ennél sokkal jobban a szervek.

Fontos foglalkozni a munkanélküliséggel is, ami az elmúlt pár évben Magyarországon komoly fejtörést okozott. A 8%-os ráta nem rossz, bár mindannyian tudjuk, hogy ez az adat nagyban köszönhető annak, hogy több százezer magyar hagyta el a magyar munkaerő piacot külföldre költözve. Ecuadorban a hivatalos munkanélküliségi ráta 5,6%, ami egészen valós adatnak tűnik szemben a hegyi és őserdei népek inaktivitásával nem kalkuláló perui és venezuelai statisztikákkal.

2) ADÓZÁS ÉS VÁLLALKOZÁS

A magyarországi adókat nem kell bemutatnunk. A 66 500 Ft-os minimálbéren 35 000 Ft adó van, nem számolva a munkáltató egyéb munkaadói járulékait, ami minimálbér esetén újabb 29 000 Ft, így a teljes elvonás közel ugyanannyi, mint maga a kereset. Mikor Ecuadorban meséljük, hogy otthon közel 50% az adó, akkor a többség a fejéhez kap, hogy az túl sok, mert náluk az ÁFA csak 12%. Ezután el szoktuk magyarázni, hogy nálunk az ÁFA 27%, az a bizonyos 50% adó azon felül van. Ilyenkor jellemzően teljesen értetlenül állnak előttünk, nem értik, miről beszélünk.

Mindenki szabadon vállalkozhat, adó nem nagyon van

Ecuadorban nem bonyolítják túl az adózást. Létezik ugyan SZJA, ami ráadásul 8 sávos, de 10 410 US$ évi keresetig 0%-os. Forintosítva ez azt jelenti, hogy aki havi 200 000 Ft alatt keres, annak nem kell adót fizetnie. Vállalkozásoknak évi 66 380 US$-os, azaz valamivel több mint 15 millió forintos bevételig nem kell járulékot fizetniük. Ecuadorban azonban, hasonlóan sok más dél-amerikai országhoz, évente működési illetéket kell fizetni, ami pozíciónként más és más. Ettől függetlenül az adózás az országban roppant egyszerű, a kis- és középkeresetűeket nem nyomják agyon járulékokkal.

3) ÁRAK

Ecuadorban az élelmiszerárak nagyban függnek attól, hogy hol és mit vásárol az ember. Tudni kell, hogy a zöldségek, gyümölcsök, tejtermékek, húskészítmények és pékáruk ÁFA mentesek nemcsak a piacon, de a bevásárlóközpontokban is. Az árakat forintosítottuk (1 US$ = 230 Ft)

1 kg rizs: 250 Ft
1 kg csirkemell: 1300 Ft
1 kg krumpli: 80-275 Ft (szezonális)
1 kg paradicsom: 120-250 Ft (szezonális)
1 kg cukor: 230 Ft
1,5 l ásványvíz: 230-270 Ft
1 l tej: 230 Ft
1 kg kenyér: 320 Ft
1 üveg sör: 200-250 Ft

A ruhák, illatszerek és elektronikai cuccok hasonló áron vannak, mint Magyarországon, így azokat nem sorolnánk fel tételesen. A fenti listából is kitűnik, hogy Ecuadorban pont ugyanannyiba kerül minden, mint Magyarországon.

4) LAKHATÁS, ÉPÍTKEZÉS

Quitóban és Guayaquilben lakást bérelni egyáltalán nem olcsóbb, mint Budapesten vagy a vidéki városokban. A legnépszerűbb oldalakat böngészve csak elvétve talál az ember 300 dollár alatt értékelhető lakást, a belvárosban vagy a modern városrészekben pedig legalább 800 dollárt elkérnek egy 60 nm-es apartmanért. Ha az ember olcsóbban akar kijönni, akkor be kell vállalnia a favellákat és szegénynegyedeket, ahol már 80-100 dollárért is van kiadó lakás, igaz, nem biztos, hogy megéled a beköltözést.

Ecuador nagyvárosaiban drágább a lakás, mint Magyarországon

Ha vásárolnál sem jössz ki olcsóbban, mintha Magyarországon tennéd, sőt. Egy új építésű 100 nm-es lakás ára 80-100 000 US$-nál kezdődik, ami megfelel a magyarországi ingatlanáraknak. A pénzedért azonban valószínűleg kevesebbet kapsz, mert a fűtés sajnos Quitóban sem ismert, pedig igény biztosan lenne rá, ha tudnák, mi az.

Amin azonban jelentősen spórolni lehet, az a rezsi. Fűtés hiányában csak a vizet és az áramot kell fizetni, ami ismerőseink elmondása alapján nem tétel, havi 50 dollárból megvan minden. Az internet valamivel drágább, mint Magyarországon, de ez pár év múlva Ecuadorban is változni fog.

Építkezni Ecuadorban sokkal könnyebb és olcsóbb is, mint Magyarországon. A szigeteléssel nem foglalkoznak, az ablakok egyrétegűek, így olcsóbbak is. Az országnak csak igen kevés pontján van várostervezés, így mindenki azt épít, amit akar, ettől az utcakép mindenhol elég csúnya. Viszont fele annyiból felépíthető egy ház, mint odahaza.

5) KÖZLEKEDÉS

Városi buszokon a jegy ára Quitóban és Guayaquilben 25 cent, kevesebb mint 60 Ft. A bogotái TransMileniót koppintva mindkét nagyvárosban zárt pályás buszok közlekednek, ezért a tömegközlekedés jónak mondható, bár Quito a szörnyű fekvésének köszönhetően gyakran bedugul. A távolsági buszok sem drágák, jellemzően egy dollárt kérnek el egy óra utazásért. Ez az Andokban kilométerre levetítve kevésbé gazdaságos a kacskaringós utak miatt, de a partvidéken pofátlanul olcsó. A 240 km-es, kb. 6 órás Tulcán-Quito andoki szakasz 5,80 US$-ba (kb. 1350 Ft) kerül, ami kevesebb mint harmada az otthoni jegyáraknak. A Guayaquil-Salinas partmenti 160 km-es utat 2,5 óra alatt teljesítik a buszok, amire alig 800 Ft a jegy.

Az olcsó tömegközlekedés a filléres benzinárnak köszönhető. Kb. 60 cent (kb. 140 Ft) egy liter benzin, ami harmada az otthoninak. Rafael Correa hivatalba lépésével Ecuadorban hatalmas útépítési projektek kezdődtek, aminek köszönhetően Amazónia is könnyen elérhetővé vált, illetve Ecuador lett Brazília után a második ország, ami észak-déli irányba autózhatóvá tette az őserdei területeket. Az úthálózat új és jó minőségű, bár autópályák csak Quito és Guayaquil környékén vannak, amitől az Andoki területeken elég lassú a haladás. No de az ecuadoriak nem ideges népek, nem igazán zavarja őket a tötymögés.

6) KULTÚRA, SZÓRAKOZÁS, SZABADIDŐ

Quito és Guayaquil világvárosok, ahol minden van, amire az ember vágyhat. A modern városrészekben ugyanúgy megtalálhatók a minőségi bárok és éttermek, mint mondjuk Budapesten, bár a partihangulat hiányzik belőlük. Színház ugyan van több is, de az ecuadoriak nem tűnnek kultúrakedvelőnek.

A szabadidejüket jellemzően a tengerparton töltik, december és március között mindenki Montañita és Canoa strandjait keresi fel. Az elmúlt 10 évben Ecuador rengeteget fordított Amazónia turisztikai fejlesztésére, aminek hála egyre több ecuadori érkezik a Rio Napo környéki lodzsokra, vegyülve a gazdagabb európai és amerikai turistákkal. Országon kívüli utazást kevesen terveznek, ennek legfőbb oka a nyelvtudás hiánya, valamint az, hogy azt képzelik, Európa nekik szörnyen drága.

Összehasonlítva Magyarországgal, annak fesztiváljaival, színházi életével, koncertjeivel, Ecuador szabadidős lehetőségei igen-igen karcsúak.

7) KÖZBIZTONSÁG

Peru és Venezuela után Ecuador egy felüdülés. Sehol egyetlen pillanatra sem éreztük veszélyben magunkat, talán csak Machala piaca volt kicsit gettós, de ezt Peru közelségének tudjuk be. Sokan óvtak minket Guayaquiltől, pedig pont ez a város volt az egyik legkellemesebb meglepetés. Oké, nem mászkáltunk sehol a külvárosokban éjfél után, de Quito, Cuenca és Guayaquil belvárosa az esti órákban sem volt gáz. A statisztikáknak azonban nem mondanánk ellent, így elfogadjuk, hogy Magyarországon jobb a közbiztonság, mint Ecuadorban. Végülis odahaza még soha nem akarták levágni a fejünket...

A dzsindzsában, azt mondják, szörnyű dolgok történnek

8) EGÉSZSÉGÜGY ÉS OKTATÁS

A 2000-es évekig Ecuador kórházai lepukkantak voltak, az orvosképzést pedig minősíthetelennek tartották. Ha valamit, akkor az egészségügyet Rafael Correának sikerült megreformálnia. Bár máig kapkodnak a kubai orvosok után, az mindent elmond a helyzetről, hogy 2013-ban az ecuadori doktorok fizetését megduplázták, a következő négy évben pedig 60 állami kórházat kívánnak nyitni szerte az országban.

Az állami orvosi ellátás ingyenes, de bizonyos kezelésekért és a gyógyszerekért fizetni kell. Idéntől van lehetőség állami egészségügyi biztosítást kötni. Havi 70 US$-ért (kb. 16 000 Ft) gyógykezelés esetén teljeskörű ellátást kap a beteg. Ezt a szolgáltatást nem csak ecuadoriak, külföldiek is igénybe vehetik, amivel biztosan rengeteg idős amerikai élni fog, akik nyugdíjas éveiket lehet csak emiatt fogják Ecuadorban tölteni.

Amiben komoly lemaradása van az országnak, az az oktatás. Nem véletlenül kezdeményezte a kormány több mint 5000 tanár és professzor hazahívását az Egyesült Államokból és Európából. Bár az elmúlt másfél évtizedben az egyetemeket felújították, a minőségi oktatás még várat magára, így e tekintetben Magyarországra szavaznék.

9) NYUGDÍJ ÉS SZOCIÁLIS HÁLÓ

Az ecuadori nyugdíjrendszer felállítása egészen újkeletű. Mivel adózáshoz kötött, ezért sokan kimaradnak a rendszerből, ami miatt úgy gondolom, ma jobb idősnek lenni Magyarországon, már ha az öregkor milyenségét a nyugdíj határozza meg.

Ecuadorban 65 év a nyugdíjkorhatár, de pénzt csak az lát az államtól, aki minimum 10 éven át adózott jövedelemmel rendelkezett. Ebben az esetben az utolsó havi kereset 50%-a illeti meg az egyént élete végéig. 40 év adózás után jár az utolsó havi kereset 100%-a, ami legalább a mindenkori minimálbér összege (2014-ben 340 US$), de legfeljebb 1870 US$. A nyugdíjrendszer tehát létezik, de valószínűleg elég kevesen vannak az országban, akik rendelkeznek 40 év munkaviszonnyal, ezért egyelőre nagy kockázatot nem vállal vele az állam. 65 év felett egyébként fél áron van a közelekedés országon belül, még a repülőjegyek is Galápagosra. Emellett ingyenes a telefon.

Nem tudunk arról, hogy Ecuadorban lenne munkanélküli segély, GYES, GYED vagy egyéb szociális támogatás. Mindent összevetve úgy gondolom, hogy bár a magyar szociális háló évek óta gyenge lábakon áll, messze jobb az ecuadorinál. Aki azonban adózik, a jövőben nem jár rosszul.

10) PÉLDA

Egyéb hivatalos adat híjján kénytelenek vagyunk a minimálbérrel számolni. Lássuk tehát, ki jön ki jobban a hónap végén a pénzéből, egy magyar vagy egy ecuadori minimálbérből élő pár?

Ecuadori minimálbér (2 fő): 170 000 Ft

- átlagos quitói vagy guayaquili lakás bérleti díja nem a gettóban: 69 000 Ft
- rezsi: 11 000 Ft
- kaja ára havonta 2 fő részére: 50 000 Ft
- napi 2 buszjegy a munkahelyre és vissza 2 fő részére: 10 000 Ft
MARAD: 30 000 Ft (a két fizetés 17,5%-a)

Magyar minimálbér (2 fő): 133 000 Ft

- átlagos budapesti lakás bérleti díja lakótelepen: 60 000 Ft
- rezsi: 30 000 Ft
- kaja ára havonta 2 fő részére: 50 000 Ft
- havi bérlet 2 fő részére: 14 000 Ft (2/3-át állja a munkáltató)
MARAD: -21 000 Ft

A példából látható, hogy ma egy pár, akik minimálbért keresnek, nem tudnak kijönni még nullára se a hónap végén Budapesten, ezzel szemben egy ugyancsak minimálbérből élő quitói pár akár félre is tud tenni a keresetéből. És akkor még nem számoltunk olyan egyéb kiadásokkal, mint a mobiltelefon, az internet és a ruházkodás.

Magyarországon minimálbérből sokkal rosszabbak az ember kilátásai, mint Ecuadorban, bár az is igaz, hogy odahaza vakószínűleg jóval kevesebben keresnek minimálbért, mint a dél-amerikai országban.

11) ÖSSZEGZÉS

Lássuk, miben győzött Ecuador és miben Magyarország.

- Amiben Ecuador nyert: keresetek, adózás és vállalkozás, építkezés, közlekedés, egészségügy.
- Amiben Magyarország nyert: lakhatás, kultúra és szórakozás, közbiztonság, oktatás, nyugdíj és szociális háló
- Döntetlen: árak.

Ecuadorban az, akinek van állása, valamivel többet kap kézhez, mint ugyanazért a munkáért egy magyar. Ha sikerágazatokban sikerül valakinek elhelyezkednie, esetleg orvos vagy egyetemi tanár, akkor bőven nyugat-európai fizetés üti a markát. Az ecuadori gazdaság folyamatos bővülését nézve az várható, hogy a keresetekben évről évre nagyobb lesz a szakadék a két ország között.

Ecuadorban vállalkozni százszor könnyebb és költségkímélőbb, mint Magyarországon. SZJA-t csak az fizet, aki havi 200 000 Ft-nál többet keres, vagy a bevétele meghaladja a 15 000 millió forintot. Nálunk a minimálbérből is vonják a jövedelemadót.

A lakhatás kérdése már komplikáltabb. Ecuadorban valamivel drágábban lehet lakást bérelni, de a rezsi jóval alacsonyabb az otthoninál, valamint építkezni is kevesebből lehet. A közlekedés olcsó. A városi buszok ára hatoda a budapestinek, de a távolsági buszjegyek ára is maximum harmada az otthoninak, akárcsak a benzin ára.

Akikkel senki nem számol: az indiánok

Ezzel szemben Ecuadorban rosszabb a közbiztonság, sokkal szűkösebbek a lehetőségek a szórakozásra és a szabadidő eltöltésére, valamint elég rossz az oktatás színvonala. Szociális hálóról nem igen hallottak, a nyugdíj bevezetése csak kirakat intézkedés, de az egészségügy jó, ráadásul havi 70 US$-ért teljes körű ellátást kap az ember jól megfizetett orvosoktól.

Ecuadorban ugyan kevesebben maradnak ki a felmérésből, mint Peruban vagy Venezuelában, de így is többen, mint Magyarországon. Az amazóniai indiánok (kb. 300 000 fő) rendszeren kívüliek, a munkanélküliségi rátában nem szerepelnek, bár az is igaz, hogy összlétszámuk az ország lakosságának csak kb. 2%-a.

Úgy gondolom, hogy ma Ecuadorban majdnem minden tekintetben jobbak az életkörülmények és a lehetőségek. Az ország az elmúlt 10 évben hatalmasat fejlődött, bőven megüti egy közép-európai ország szintjét és csak idő kérdése, mikor csatlakozik a Föld legfejlettebb államaihoz. Valószínűleg majd akkor, mikor minden esőerdőt leirtottak azért, hogy kitermeljék az Amazónia alatt talált kőolajvagyont...

Még több fotóért és sztoriért látogass el Facebook oldalunkra!