MIRADOR - "Kilátó a világra"

Móricz János nem csak a Tayos-barlangban kutatott. Leírásai alapján jól ismert számos indiánközösséget (nem csak a shuarokat), s bár nem volt nyelvész, hasonlóságot vélt felfedezni egyes népcsoportok és a mi nyelvünk között. A nyelvész társadalom kizárja annak lehetőségét, hogy a magyar rokona lenne bármelyik indián nyelvnek, de azok után, hogy Juan Ramos, Móricz egykori vezetője azt mondta nekünk, hogy értette egy filmen látott pakisztáni közösség minden szavát, úgy gondoltuk, utána megyünk Móricz nyelvelméletének.

"A vörösnek nevezett törzs nyelve, ma is érthető magyar ember számára, ha az nem ragaszkodik ahhoz, hogy a pesti szalonok Karinthy nyelvét hallja, mert biz akkor egy mukkot sem ért. Viszont ha valaki egy táj vagy nyelv járást ismer, akkor az akadálytalanul tud velük rövid pár óra múlva, ha kissé vontatottan is, de beszélgetni." - részlet Móricz János 1965-ös leveléből, amit Pataky Lászlónak címzett.

A Móricz János Kulturális Egyesület jóvoltából hozzájutottunk egy szószedethez, amit a magyar kutató állított össze 1967-ben. Több száz szó szerepel rajta rendszertelenül felsorolva, többségét nem lehet magyarul értelmezni. Nem vagyok nyelvész, így kénytelen vagyok elfogadni, hogy ez valós tartalom, a szavak léteznek/léteztek. A lista tetején olvasható egy mondat, miszerint "Mochica magyar törzs nyelvéből közlök egynéhány szót úgy, ahogy azokat a spanyolok az erőszakos nyelvcsere idején feljegyezték."

Móricz 1967-ból származó listája a magyarral állítólag rokonságot mutató szavakkal

Móricz a puruhá, a cañari és a puruhá-mochica nyelvekkel rokonította a magyart, illetve a szószedet tetején ez a három nyelv szerepel. Hogy az erőszakos spanyol nyelvcsere mit fed, nem sikerült kiderítenünk, mert bár a spanyolok érkezésükkor komoly tisztogatásba kezdtek, sok amazóniai közösséggel évszázadokig nem volt kapcsolatuk, így a nyelvcserét is nehéz lett volna véghez vinni. A tisztázatlan eredetű puruhá nyelvek jó része kihalt, a cañari vesztét pedig igazolhatóan nem a spanyolok, hanem az inkák okozták.

A puruhá nyelvek közül Ecuadorban ma a shuar, a cayapa és a cofanes élő nyelv, bár ez utóbbit már igen kevesen beszélik. Móricz többször említi a salasacákat, akik nevét a Zala-szakasz szókapcsolatból eredezteti, s akik Bañostól nem messze élnek. Így hát buszra szállunk és irány Salasaca faluja, hátha sikerül valamit kiderítenünk.

Alig 40 perc utazás után szól a sofőr, hogy megérkeztünk Salasacába. Egy jellegtelen koszfészek, semmi indiános nincs benne, pont ugyanúgy néz ki, mint bármelyik ecuadori kisváros. Ronda betonházak sorakoznak a főút mellett, olyan, mintha kiraktak volna minket Kazincbarcika alsón. Kérdezősködünk az utcán, hogy hol van a központ, de mindenki azt mutogatja, hogy ez itt az, ahol éppen állunk. Salasaca olyan település, aminek még egy latinos főtere sincs.

Salasaca bácsi a piacon

Rátalálunk egy épületre, amire ki van írva, hogy Museo Cultural del Pueblo Salasaca. Bemenekülünk. Odabenn egy fekete hosszú hajú fickó ül két salasaca lánnyal. A lányok hosszú szoknyát viselnek, a fickó fekete ponchót. Pont ugyanúgy néznek ki, mint a saragurók Loja környékén. A fickó megpillantva minket azonnal odalép hozzánk, és elkezdi mesélni, hogy ő a múzeum igazgatója és csak nemrég nyitottak, mi vagyunk az első külföldi látogatók. Mielőtt nagyon belemerülne, közöljük vele, hogy keresünk valakit, aki a salasacák ősi nyelvéről tudna valamit mondani.

- A salasacák ősi nyelvéről? Szerintem senki. A nyelvünk közel 400 éve kihalt - zárja rövidre a témát Franklin.
- Valami csak van a régmúltról?
- Van. Egyetlen könyv jelent meg a témában, lehet másnál nincs is belőle példány.

Körbejárjuk a múzeumot, ami igencsak kezdetleges formát mutat. A három emeletből csak kettőben van mit nézni, azok is többnyire népviseletbe öltöztetett viszbábuk. Az egyik teremben a bábuk imádkoznak egy kőnél, hátuk mögött pedig megjelenik egy óriás. A shuarok legendájában is voltak óriások, máig vannak, akik látni vélik őket a barlangok mélyén. Miközben nézelődünk, Franklin mesélni kezd a kamerának.

Franklinnal beszélgetek a múzeumban

- A salasacák az inkáktól származnak. Sokunk családneve inka eredetre vezethető vissza, vannak, akiket Apunak hívnak (Apu kecsuául a hegyek szellemét jelöli), másokat Chiliquingának, ami a chilei inkákra utal.
- A salasacák kicsuául beszélnek, igaz?
- Igen.
- Az olyan, mint a perui kecsua?
- Tulajdonképpen ugyanaz, csak néhány szóban van eltérés.
- De a salasacák korábban saját nyelvüket használták?
- Igen.
- Miért a kecsuára váltottak, miért nem a spanyolra?
- Ezt sajnos nem tudom. Valószínűleg azért, mert az Andokban rajtunk kívül mindenki más kecsuául beszélt.

Franklinnek igaza lehet. A hondurasi tawahkák nyelve a kihalás szélére került, mert az utóbbi
évtizedekben mindenki a szomszédos törzs, a miszkítók nyelvét kezdte beszélni. Közöttük sem a spanyol hódított.

Mikor az ember kutat az interneten Móricz után, számtalan hülyeséggel találja magát szemben. A Chiliquingára nyilván sokan kapják fel a fejüket, mivel Móricz anno beszámolt egy Chapaquingáról (Csaba inca), vagyis Csaba királyfiról, aki a perui Chan Chan városában élhetett. Önjelölt magyarság kutatók azonnal magukénak érezhetik a témát, de ki kell ábrándítsam őket, mert a Csaba szó valószínűleg a kecsua chapa, vagyis kém szó félrehallásából kelt életre. Ha élt is ez a Chapaquinga, sokkal valószínűbb, hogy gúnynevet kapva a kémek inkája, vagyis királya volt, sem mint maga Csaba királyfi.

A salasaca településnevek nem mutatnak rokonságot a magyarral (Forrás: David Guevara, Quiche: Grámatica, 1966)

- A salasaca nyelvből maradt-e meg valami? Használnak még régi szavakat? - érdeklődünk.
- Nagyon keveset, talán úgy fél tucatot. Ott van például a négy, mint szám. Kicsuául tawa, de mi chuscónak mondjuk. Vagy a fej, ami kicsuául uma, salasacául mondongo.
- Mint a pacal spanyolul?
- Pontosan - mosolyodik el Franklin.

Megmutatjuk neki az egyesülettől kapott papírokat, amit nagyon érdekesnek talál. Cserébe elővesz egy fénymásolt könyvet és vadul lapozgatni kezdi.

- Ez itt mind, amit tudunk az ősi nyelvről - nyújtja oda a könyvet, amit David Guevara publikált 1966-ban Quiche: Grámatica címmel.

Ebben rátalálunk azokra a szavakra, amiket Franklin is mondott, valamint számos család- és településnévre, amik közül egyik sem hasonlít a Móricz listáján szereplő szavakhoz. Úgy néz ki, hogy a salasacákkal semmilyen kapcsolatunk nincs, de ha volt is, kiderülni soha nem fog, ugyanis a kihalt nyelvüket senki nem jegyezte le, az a pár szó, ami emlékként maradt pedig kevés ahhoz, hogy bármit igazolni lehessen. De akkor a magyar kutató honnan szedte azt a több száz szót?

Móricz tévedett, de adunk neki mégegy esélyt, ugyanis nem csak a kihalt salasaca volt puruhá nyelv, hanem a cayapáké, vagyis a vörös indiánoké is az, ráadásul ott igen gyakori a Calasacón családnév, ami hasonlít a Salasaca névre. Ha valamiben, akkor a Salasacában biztosan tévedett Móricz, meglátjuk mi lesz majd a vörös indiánok között...

Még több fotóért és sztoriért látogass el Facebook oldalunkra!

Baños és környéke Ecuador egyik legnagyobb highlightja. Sok utazási iroda ide viszi el a népeket, hogy megismertesse őket a köderdei világgal. Az egyetlen gond vele az, hogy Baños környékén minden van, csak erdő nincs. A vízesések szépek, a Rio Pastaza völgye fotogén, a város pedig hangulatos, azonban nekem valahogy nem lett nagy kedvenc. Lehet velem van a gond, vagy csak túl sok Bañosnál sokkal szebb dolgot láttam az elmúlt 9 hónapban...

Hétfő reggel van, 7-kor kikocogunk a taishai reptér kifutója mellé, ahol a katonaság épülete áll. Az itt várakozó helyiek a legkevésbé sem úgy néznek ki, mint akiket egy katonai repülőgépen el tudnék képzelni. Szülés előtt álló tini lányok és csecsemőket dajkáló fiatal párok üdögélnek a padokon.

- A katonai gépre vártok? - fordul Endre érdeklődve az egyik látványosan unatkozó srác felé.
- Igen. Itt mindenki arra vár.
- Mikor érkezik?
- Nem tudjuk pontosan. Reggel 7-kor szokott. Remek az időjárás, de a hegyek mögött akár felhőszakadás is lehet. Olyankor később jön.
- Mi is el tudunk vele jutni Shellbe?
- Hát, gringókat még biztos nem vittek soha. Majd megmondják.
- Mennyi a menetdíj?
- 10 dollár.

Tisztességel várok a soromra, hátha felengednek a katonák a gépre

Levesszük a hátunkról a zsákokat, majd lekuporodunk az egyik padra és várunk. Jó másfél óráig nem történik semmi. Érkezik pár hagyományos kis Cessna, de egyik sem azonos a várva várt katonai járattal. A lurkók türelme már fogytán, amikor a hangosbemondó torz hangon, számomra tökéletesen érthetetlen módon közöl valamit a várakozókkal, akik ezután izgatottan összerámolják a nejlonzsákból rögtönzött, egyszer használatos csomagjaikat. Ezt bíztató jelnek veszem. Endrével mi is lelkesen a hátunkra kapjuk a zsákokat és kíváncsian kémleljük az eget. Feltűnik egy ormótlan fekete tárgy, ami sokkal inkább hasonlít egy felszárnyazott henger alakú fekete hordóra vagy egy selejt orvosi kapszulára, mint egy repülőgépre.

Landol a furcsa kinézetű katonai gép

Alig telik bele két perc, egy szigorú arcú egyenruhás a vegyes civil társaságot katonás libasorban a leszállópálya szélére tereli. Egy másik katona nagy buzgón a névsort írja össze és biztos, ami biztos még vagy háromszor körbemegy és újraszámolja a várakozókat. Minden olyan szigorú rendben történik, már-már az sem lepne meg, ha tisztelegnünk kellene a leszálló repülőgépnek. Végül az otromba fekete hordó nagy robajt csapva landol néhány méterre előttünk a réten. A törzse szétnyílik, és csodák csodájára a csúf, parányi repülőből mintegy 30 egyenruhás ugrál ki. Első ránézésre nem tudom elképzelni, hogyan fértek el benne.

Sosem utaztam még katonai repülőgéppel, de kis Cessnához már többször is volt szerencsém. Endrével ellentétben én imádok repülni. A Cessnák egyik legnagyobb pozitívuma számomra a remek kilátás, amit az alacsony replülési magasság következtében az egész utazás során élvezhet az ember. Ez annyira lenyűgöz, hogy a hányingert is készséggel bevállalom mindegy, hogy vízeséseket, vulkánt, vagy épp szavannát kell bámulnom a nagy fémmadár szárnyai alatt.

Így néz ki belülről egy katonai repülő

Izgatottan toporgok a sorban. Vajon mehetünk vagy itt ragadunk az erdőben a világ végi városkában, Taishában? Velünk együtt még vagy 35 utas szándékozik eljutni Shell városába. A katonák kézről kézre adva bámulják tágra nyílt szemmel az európai útleveleket, amivel valószinűleg még sohasem találkoztak. Nem fér a fejükbe, hogy kerültünk ide, de végül úgy döntenek, hogy a helyieknek szabott áron, azaz 10 dollárért fejenként minket is magukkal visznek. Hurrá! Felmászunk a pár lépcsőfokos létrán a fekete kaszniba, ahol már-már elviselhetetlen hőség uralkodik. A repülőgép belső berendezése épp oly szokatlan, mint a külseje volt. Közvetlenül a bejárat mellett foglalunk helyet a műbőrrel borított padokon, az ablakoknak háttal. Sajnos az összes padot ilyen pozicióban helyezték el, ami teljesen ellehetetleníti a kilátást. Biztonsági övek nincsenek, de mivel úgyis olyan szorosan feszengünk a fémdobozban, akár a konzervben a heringek, nincs is rá szükség.

A Sangay-vulkán a gép ablakából

A gép fülsüketítő zaj kíséretében a magasba emelkedik. Kétségbeejtő klausztrofóbia kerít hatalmába, de igyekszem úrrá lenni a helyzeten, miközben azon vagyok, hogy kissé nyakatekert pozícióban arccal az ablakhoz küzdjem magam. Ekkor tűnik csak fel, hogy a parányi ablakok és a pad háttámlája közötti résben egy négy év körüli kisfiú rejtőzködik. A lehetőségekhez mérten leplezem a meglepettséget és magamra erőltetem a legbarátságosabb arckifejezést, nehogy a kis srác égtelen visításban törjön ki ijedtében. Bejön a dolog, így egy-két fotó erejéig sikerül nekem is az ablakhoz férkőzni. A tájból ugyan nem sokat látok, de az amazónai esőerdő mögött emelkedő 5200 méter magas Sangay-vulkán lenyűgözően szép hófedte csúcsát nem lehet nem észre venni.

Megközelítőleg fél óra múlva érünk földet Shellben, ami nem egyéb, mint egy katonai ellenőrzőpont köré épült egy utcás kereskedőváros. Buszra szállunk és egy órán belül már a külföldi tuirstáktól hemzsegő Baños utcáit koptatjuk.

Baños szép völgyben fekszik, csak erdő nincs sehol

Baños egy hűvös klímájú, nagyon bájos, de minden latin jelleget mellőző település kevés látnivalóval. Mégis van benne valami, ami napokig fogva tart minket, bár lehet, hogy csak jólesik a három hetes amazóniai kiruccanás után forró vízzel zuhanyozni, elnyújtózni egy igazi ágyon, hideg sört inni és librillóval tömni a hasunkat. Ebbe az ételbe első ízben sikerül belebotlanunk, mégpedig egy útszéli comedorban, ahol a soványnak egyáltalán nem nevezhető szakácsnőnek ez az egyetlen, de nagyon is ígéretes specialitása. A szószba áztatott pacalból készült étel burgonyapogácsákkal kísérve egyikünknek sem okozott csalódást, mi több, még gyomorrontást sem kaptunk tőle.

A csodatevő vízesés furcsa szögből

Bañosban aligha akad egyéb látnivaló, mint a Szent Máriáról elnevezett vízesés. A legenda szerint réges-régen egy ember a hegy tetején leesett a lóról és a mély szakadékba zuhant, de nem halt meg. A hívők a Szent Szűz megjelenésével hozzák összefüggésbe a csodát, és a mai napig gyógyító erőt tulajdonítanak a hegyről lezúduló víznek, amit palackban hordanak otthonaikba a gyógyulás és a hosszú élet reményében. A meredek hegyoldal egyik lankásabb teraszán fürdőt is építettek, ami meglehetősen elhanyagolt és zsúfolt, ezért a megmártózás helyett beérjük egy arc- és kézmosással a kialakított forrásnál.

Az Agoyan-vízesés és a Manto de la Novia

Másnap úgy döntünk, hogy bár a városban található látnivalókat a vízeséssel alighanem ki is merítettük, egy-két csillagtúrát azért bevállalunk a környező településekre. Az LP kulináris központként említi a Bañostól 30 kilóméterre található falut, Patatét, amiről nekem rögtön nagy krumpliföldek ugranak be (olaszul ugyanis a név krumplikat jelent). Ígéretes, hogy a buszon még vagy hat német és spanyol hátizsákos utazik velünk ugyanazzal az úticéllal. Úgy fél óra múlva érkezünk a völgyben húzódó alvó faluba, ahol mindenki szétszéled. Fél órás séta során egyetlen étteremre sem sikerül rábukkannunk. Ebéd helyett az egyik hegy oldalába épített kilátó felé vesszük az irányt, ahol az egész út során színes kolibrik kísérnek. A táj nem csúnya, de túloznék, ha azt mondanám, hogy felejthetetlen az élmény.

A Pailón del Diablo annyira turistás, hogy magyarul köszöntenek a bejáratnál

Másnap kerékpárt bérlünk és a spanyol Isa, valamint az angol Luke társaságában indulunk útnak, hogy végigjárjuk a környék összes vízesését, a következő sorrendben: Chamana, Agoyan, Manto de la Novia, Pailón del Diablo. A térkép szerint mindvégig lefelé visz az út, ezért nem tudom mire vélni a nap nagy részét kitöltő hegymenetet. Az eső elered. Hol egyik, hol másik bicikliről esik le a lánc, de ez sem szegi kedvünket. Kitartásunkért cserébe minden fél órában egy újabb óriási vízesés köszön vissza a hegyoldalról. A legnagyobb élmény a kalandos Pailón del Diablo, vagyis az Ördög üstje, ahol sziklákba vájt szűk alagutakon át - egy kis zuhany kíséretében - a vízesés mögé is sikerül bemerészkednünk.

Ecuador talán legszebb vízesése az Ördög üstje

Bañosból tett utolsó kirándulásunk gyalogosan a szomszédos hegyek tetejére, Bellavistába, majd Runtúnba visz. Reggel mellénk szegődik egy kutya, ami egész úton elkísér minket. Az ösvény kissé nehezen járható, de nem fogható a Nantpiba vagy Coangosba vezető úthoz. Egyik falu sem különösebben szép, a környező hegyekről pedig a növényzetet hiányolja az esőerdőhöz szokott szemünk. Runtúnt sokan misztikus energiával ruházzák fel, és Vilcabamba mellett Ecuador egyik titkolt gyöngyszemének tartják. Nekünk csalódás. Ha nem jött volna velünk a kutya, ami a faluban minden csirkét megkergetett, biz' Isten unatkoztam volna. Visszabattyogunk Bañosba, ahol a hostelünk előtt a kutya és a gazdája kölcsönösen egymásra találnak. Azt mondják, órák óta keresték, örülnek, hogy visszakapták.

Jófej vagy négy órán át kirándult velünk

Baños kedves hely, a vízesések szépek, de Amazónia után valahogy nem az igazi. Persze jól esett civilizációban lenni és találkozni európai arcokkal, de vagy elszoktam már a turistaközpontoktól, vagy Baños valóban túlértékelt. Holnap hajnalban ideje útnak indulnunk...

Még több fotóért és sztoriért látogass el Facebook oldalunkra!

Eddig nem szenteltünk bejegyzést pusztán fotóknak, de ezúttal ezt tesszük. Ennek az az oka, hogy Dél-Ecuador őserdőiben olyan csodálatos rovarvilágra bukkantunk, hogy muszáj megosszuk veletek a látványt. Úgyhogy fogadjátok szeretettel a Kondor-hegység bogarait, amik amatőr gépünk ellenére is igen fotogének. 

A hártyásszárnyú lepke mindenféle színben feltűnik

Ez bizony egy krumplibogár, bár errefelé yuccabogárnak hívják

Hernyók egy kupacban

Gyönyörű, de mérgező

Jó tíz centis, és elég rémisztő külseje van ennek a botsáskának

A klasszikus példány nagyobb, de nehezebben felismerhető

Egy halom rondaság

Durva fogsora van a szöcsinek

Karneválkor tuti győztes

A szöcske rémisztő is tud ám lenni

Ez meglehetősen nagy példány volt

Csak az ördög tudja mi ez, de az is csak azért, mert pont így nézhet ki

A rovarfóbia versenyben tuti dobogós a 10 centisnél nagyobb, de ártalmatlan ormányos bogár

Még több fényképért és sztoriért látogss el Facebook oldalunkra!

Magunk mögött hagyva Móricz-vidéket elindulunk le Amazónia szívébe, illetve Ecuador legnagyobb közúton nem elérhető városába, Taishába, ahol jó a pörkölt, és ahová lopni járnak a tapírok.

Elhagyjuk Nantipot. Kifelé úton elkísér minket José Manuel és öccse, akik megesketnek minket, hogy visszatérünk és meglátogatjuk a falujukat, s hozunk magunkkal más turistákat is. Egyszer már tettem ehhez hasonló ígéretet a hondurasi tawahkáknak, s az bejött, azóta vagy fél tucatszor vittem csapatokat a Moszkító-partra. Egészen biztos vagyok benne, hogy Nantipban nem most voltam utoljára, így megígérem nekik, hogy a jövőben viszontlátjuk egymást.

Tiwintzába egy taxi visz el minket. Jófej a sofőr, mert amúgy is arrafelé tartana, így mindössze egy dollárt számol fel a 20 kilométeres fuvarért.

Másnap délelőtt úgy döntünk, hogy nem térünk vissza Sucúába, hanem megpróbálunk még mélyebbre merészkedni Amazóniába. Első állomásunk Peñas faluja, ami alig 10 kilométerre fekszik Tiwintzától, s egy shuar legendáról híres. Móricz azon elmélete, hogy az Andokot végtelen alagútrendszer szeli át, valószínűleg abból a peñasi meséből származik, amely földalatti emberekről szól, akik alkalom adtán megjelennek az itt található barlangok kijáratánál. Hogy pontosan miért jönnek, azt senki nem tudja, de mindig találni olyan shuart, akinek van egy nagybátyja, nagyapja vagy országos cimborája, aki már megtapasztalta a találkozást ezekkel a lényekkel. A mesét persze rengeteg összeesküvés-elmélet gyártó és UFO-látó sajátította már ki. Ők barlangi törpékről, óriásokról és űrlényekről mesélnek, akik a Móricz által talált fémkönyvtár őrzői is egyben.

A peñasi labirintus

Nem félünk a találkozástól, így Peñas faluban gyorsan kérdezősködni kezdünk, hol is vannak azok a bizonyos barlangok, amik állítólag egész Cuzcóig érnek. Szerencsére nem kell messzire mennünk, a főúttól alig 50 méterre kezdődik az ösvény, ami szép mészkőszirtek között kanyarog. Az erősen karsztosodott vidék alkalmas arra, hogy legendáknak legyen a múzsája. Bevallom, én is folyamatosan a hátam mögé nézek, de ott semmilyen misztikus alak nincs, csak Eri. Rengeteg a pókháló a mohával borított sziklák között, érezhető, hogy ez ismét nem a turisták közkedvelt túraútvonala. Jó egy órát baktatunk, mire egy lagúna partjára érünk. Néhány gémen kívül csak morfókat látunk körbe-körbe röpdösni, majd feltűnik egy asztal pár székkel, amit teljesen benőtt az aljnövényzet és beszőtték hálóval a pókok. Néhol lehet látni szűk kürtőket, amikbe az embernek a legenda hatására kedve lenne leereszkedni, de nem tesszük. Szerencsére barlangászok már megtették helyettünk, s pár méteres járaton túl állítólag nem találtak semmit.

Visszaérve a faluba leintünk egy buszt, ami Moronába tart. Féltávnál egy kilátóhoz érünk, itt végződik az Andok. A kilátóból rálátni a végtelen esőerdőre, ami úgy vész el a horizonton, mint a Csendes-óceán. Az út 2012-ben elkészült, de egy híd még hiányzik az üdvösséghez, így amíg a buszunkat egy komp átszállítja a folyó túloldalára, mi átsétálunk egy gyaloghídon.

Eri a világváros, Morona táblájánál

Morona pont úgy néz ki, mint valaminek a vége. Mondjuk a világé. Az egykori misszió ma egy pár száz fős álmos falucska, ahol főként kereskedők és rancherók bandáznak az út szélén. Azért jöttünk ide, hogy eljussunk valahogy Taishába, Ecuador legnagyobb, közúton el nem érhető településére. Az interneten csak annyit találtunk róla, hogy az egyetlen közlekedési mód a repülő Macasból. Hacsak Taisha nem a második Monaco, akkor nehezen tartom elképzelhetőnek, hogy ez így van, s ha a sejtésem nem csal, lesz oda csónak.

A falu végi szállón felvilágosítanak, hogy majdnem minden reggel megy egy peque abba az irányba, így ha jó korán kimegyünk a kikötőbe, akkor lesz, aki elvigyen minket. Heuréka! Másnap hajnali 5-kor már az utcán bóklászunk, hogy elkapjuk az első kocsit, ami a kikötőbe tart. A falu kihalt, sehol egy lélek, csak egy-két kakas kukorékol ideje korán.

Család a folyóparton

Lassan hat óra, mire az első házból kilép két fickó. Azonnal megrohamozzuk őket, hogy el kéne jussunk a kikötőbe, de nem tudjuk hogyan. Az ilyen szegényes falvakban az a jó, hogy egy kis pénzért mindenkiből taxisofőr válik azonnal, így napfelkeltére már ott állunk a csónakok között. Többen tobzódnak hatalmas zsákokkal a folyópartra vezető lépcső tetején, mindenki arra vár, hogy valaki elinduljon. Taisha felé éppen senki nem akar menni, így úgy tűnik, hogy két nő egy gyerekkel, valamint mi hoppon maradunk. Aztán megjelenik egy csónakos és közli, hogy bár a barátja átvágta (marhákat mentek volna vásárolni a közeli ranchekre), elvisz minket egy kicsit emelt áron. Szívjuk a fogunkat, de az emelt ár még így is kedvezőbb, mintha újabb éjszakát kéne Moronában töltenünk, így rábólintunk.

Az út a folyón pont ugyanolyan, mint bárhol máshol Amazóniában. A településhez közel mindenfelé ranchek sorakoznak egyszerű, cölöpökön álló házakkal, amikbe nincs bevezetve az áram és az ivóvíz. Erdőnek ezen a szakaszon nem sok nyoma van, így állatot se sűrűn látunk. Persze, ha lenne is erdő se látnánk sok mindent, mert a pequénk olyan zajos, hogy kilométerekről kiszúrna minket még egy tök süket lajhár is. Ahogy haladunk feljebb a folyón, az úgy szűkül össze. Az utolsó két órában már nincsenek ranchek, csak erdő és erdő. A hangos pequének egyetlen előnye van, hogy a folyó állatai kíváncsiak rá. Az egyik pillanatban meglátok egy hatalmas sötétszürke hátat uszonnyal. Azonnal felkiáltok, hogy delfin (Amazónia folyóiban sok helyen lehet látni rózsaszín delfineket), de a csónakos megnyugtat:

- Ez nem delfin, hanem bufeo.
- Az micsoda?
- Egy hal, ami kétszer akkora, mint a delfin.

Gyerekek várják haza a szülőket

A bufeo a Föld állítólag legnagyobb édesvízi hala, akár négy méteresre is megnőhet. Sok pecás retteg tőle a méretei miatt, míg a sporthorgászok pont érte keresik fel Amazónia eldugodtabb folyóit.

Jó öt órás csónakázás után kötünk ki a semmi közepén. Mindenki kipakol, így mi is, majd követjük a népeket fel az ösvényen. Úgy száz méterre a folyótól egy ranchera (teherautóból kialakított busz) várakozik, rajta néhány emberrel. Felcuccolunk és már indulunk is. Minden nagyon gyorsan történik. Nem tudjuk hol vagyunk, így ugyanúgy cselekszünk, mint a többiek. A teherautó úgy 20 perc után befut egy faluba.

Bufeót nem sikerült fotózni, de teknősöket igen

- Ez már Taisha? - érdeklődünk.
- Nem, ez Tuutinentza - közli a velem szemben ülő csónakos.

Tuutinentza határában a teherautó kirak minket és még néhányunkat. Megint csak követjük a népeket, akik átkelnek egy gyaloghídon, majd lecuccolnak a folyó túl partján.

- Jön majd értünk egy busz - szól oda az egyik idősebb hölgy.

És valóban. Tíz perc múlva megjelenik egy irgalmatlanul lepukkant sárga busz. Hogy miként került ide, az ördög tudja, de van. Egy ócska földúton drangálunk végig az erdőn. Úgy 40 perc múlva futunk be Taishába, ami az elmúlt hetek legnagyobb települése. Nem gondoltam volna, hogy a világtól ily elzártan egy ekkora városba futunk bele. Tiwintzánál jóval méretesebb, s az ember is sokkal több.

Így néz ki egy peque

Taisha központja a repülőtér. A füves kifutópálya naponta mintegy harminc kisgépet fogad, amik kései érkezésünk idején is még röpködnek. Bár a városka nem Monaco, de az emberek valóban a repülőket használják, illetve sokkal többen ácsorognak gépre várva, mint Moronában csónakra. A szállón nagyokat pislognak, mikor megpillantanak minket. Elmondásuk szerint nem igen láttak még erre külföldit, csak néhány brazil és perui bányászt, de európaiakat soha. A recepciós csaj Macasból származik, állítólag elég sokan költöznek be az erdőbe, mivel itt sokkal többet lehet keresni.

Taishába az eljutás csónakkal és busszal komplikált, ezért mindent repülővel hoznak. Az árak jó duplája az ecuadori átlagnak, szállásadónk is 24 dollárt kér a szobáért, amit muszáj vagyok lealkudni. Mivel turisták vagyunk, sikeres a manőver, kifejezetten élvezik, hogy náluk szállunk meg.

Elsétálunk az önkormányzatra, hogy érdeklődjünk, mi látnivaló van Taisha környékén, és hogy milyen módon tudnánk visszatérni a civilizációba, de sok jóval nem kecsegtetnek az ott ténykedő fiatalok.

Csotrogány busz Taisha felé

- Nincs itt a világon semmi - közli a 20 éves Mafer, aki Riobambából származik és egyetemi gyakorlaton van Taishában.
- Van egy kis vízesés innen 10 kilométerre - szól oda az egyik srác -, de a kamion legalább 20 dollár.
- Mekkora a vízesés?
- Olyan 2-3 méteres, nem nagy.

Biztos, hogy nem fizetünk 20 dollárt egy két méteres vízesésért.

- Hogy juthatunk vissza Macasba? - próbáljuk menekülőre fogni a dolgot.
- Repülő, nincs más opció.
- Mennyibe kerül?
- 25 dollár fejenként.

Kezd zsákutca lenni a dolog.

- Hétfőnként nem repülnek a katonák? - kérdezi Mafer a srácot.
- De, igen, tényleg. Hétfőnként mennek a katonák Shellbe, velük azt hiszem csak 15 dollár a menet. Bár nem hiszem, hogy elvisznek turistákat is.

Ma péntek van, de 25 dollárt nem tudunk kifizetni fejenként a repülőre. Nincs más, mint maradni és megvárni a hétfőt, hátha elvisznek minket a katonák.

- Mit csináltok a hétvégén? - kérdezősködik az egyre népesebb fiatalokból álló csapat az önkormányzaton.
- Nem tudom, várunk valószínűleg.
- Holnap este megyünk bulizni, gyertek el.

Taishába a buszokat csónakkal szállítják, de a legfontosabb közlekedési eszköz a repülő

A másnap csendben telik. Sétálgatunk a poros utcákon, amivel kivívjuk a helyiek figyelmét. A hentes srác odahív magához, és első kérdésként ezt szegezi nekünk:

- Drogban utaztok?
- Nem, mezei turisták vagyunk - adjuk a kikerülő választ.
- A brazilok és a peruiak mind kokainért jönnek. Ti honnan valók vagytok?
- Magyarországról, Európából.
- Mennyi Magyarországon egy kiló kokain?
- Nem tudom, de egy gramm úgy kb. 100 dollár lehet.
- Hallod ezt testvér - néz rá a haverjára - 100 dollár egy gramm kokó Magyarországon. Oda kéne szállítanunk. Nem akartok vinni magatokkal pár kilót? - fordul felénk - Egy kilót egy ezresért adok.

Hiába a sima százszoros haszon, erre nem tudnak rávenni. Összemosolygunk, s csak annyit mondok, hogy megmaradnék inkább mezei turistának, ha nem baj. Így már világos, hogy Taishában miért mindenki repülővel utazik. Ha a hentes kokainban utazik, akkor a pilótak mit kaszálhatnak ezen az üzleten?

Este összefutunk a fiatalokkal a városka diszkójában. Az őserdei falusi diszkók hangulata mindig varázslatos. Olyan zenékre lel itt az ember, amiket nem hallott már évek óta. Mikor felcsendül Jim Steinmantől a Nowhere Fast című dal, ami az 1984-es Streets Of Fire-ben volt hallható, azonnal meghívom a csapatot egy sörre. Jim Steinman nagy kedvencem, de ezidáig Latin-Amerikában csak egyszer hallottam tőle bármit is. Antigua Guatemalában a WC-s néni hallgatta csontra feltekerve az egyik dalát igen nagy örömömre. Kétszer pisiltem miatta.

A srácok amúgy hihetetlen jófejek. Mafer például járt már Európában hátizsákosként, Rafa pedig most készül Közép-Európába, jelenleg szerelmi bánatát van Taishában kiheverni nővérénél, Adriánánál, aki vendégül látja öccsét pár hétig. Meghívnak magukhoz holnapra vacsorára, mi meg kihasználva az alkalmat, hogy konyhához juthatunk, azonnal benevezünk egy pörköltfőzésre.

A vasárnap ugyanolyan semmittevéssel telik, mint a szombat, leszámítva azt, hogy most küldetés van; húst kell szerezni a pörkölthöz. A hentes srác bár szíve szerint fehér port sózna ránk, kiméri a két kiló húst. Lisztet is szerzünk a galuskához, igaz, horror áron. Valószínűleg ez lesz minden idők ledrágább pörköltje, de nem számít, végre nem kell rizst ennünk lencsével.

Pörköltözés Amazóniában

Miközben pucoljuk a zöldségeket a srácok teraszán, a hátunk mögött megjelenik egy tapír. Igen, tapír. Életemben eddig egyetlen alkalommal láttam a természetben tapírt, jó 3 éve Bolíviában a Rio Benín, a mostani a második . Adriana felkiált:

- Florencio! De rég nem jártál erre! Ő Taisha jelképe - fordul felénk Adriana - Az erdőben él, de néha napján bejön a faluba, hogy banánt lopjon a helyiektől.
- A shuarok soha nem akarták leölni?
- Nem. Őket is meglepte, hogy simán besétált a faluba. Furcsának tartják, nem bántják.

Florencio a legkezesebb vad tapír, amit valaha láttam

Florencio annak ellenére, hogy vadállat, nagyon kezes. Bár a tapír az egyik legrejtőzködőbb állat Dél-Amerikában, ez a száz kilós példány úgy döntött, ő bizony olykor meglátogatja az embereket. Mintha valamelyik embertársunk úgy döntene, hogy megpróbál elvegyülni a jegesmedvék között.

- Nagy mázlitok van - szól Rafa - Nem minden nap jön be a faluba Florencio, a kertünkbe meg még soha nem tette be a lábát.

Valóban szerencsénk van. Nem csak Florencióval, az egész dél-ecuadori Amazóniával. Majd három hetet töltöttünk itt, és megismerkedtünk számos remek emberrel, köztük Móricz egykori vezetőjével, s most ezekkel a srácokkal itt, Taishában. Eljön a hétfő, s nekünk nem akaródzik kirepülni innen...

Még több fotóért és sztoriért látogass el Facebook oldalunkra!

Erich von Däniken, svájci író adta a Tayos-barlang kincseinek az Istenek aranya nevet. Ő bár azt állította, hogy járt a barlangban és a fémkönyvtárban, Móricz ezt mindvégig tagadta, és elítélte az írót szenzációhajhász magatartása miatt. Juan Ramos, Móricz egykori vezetője kameránk elé állt és elmondta, mi történt pontosan. Däniken neve neki sem ismerős, azonban aranyra és egy pakisztáni törzsre tisztán emlékszik...   

Juan Ramos, Móricz állítólagos vezetője nehezen mozog. Súlyos ólábúságtól szenved, lábfeje pedig bucira van dagadva. Unokájába, Sofiába kapaszkodva kísér fel minket a házához, amiben egyedül él.

- Aludjatok nálam! - kezdi az öreg - Úgyis mindig egyedül vagyok esténként.

A ház pont ugyanolyan cölöpház, mint bármelyik másik shuar épület a vidéken. Nincs odabenn semmi, csak egy ágy és két házilag gyártott szék. Az öreg leül az egyikre és nézi, ahogy sátrat verünk az előtérben.

Nantip maga az édenkert

- Juannak is volt ilyesmi.
- Mármint Móricznak?
- Igen. Ő is mindig sátorban aludt Coangosban.
- Jól ismerte őt?
- Hajjaj! Nálam jobban senki nem ismerte.
- Hány éves volt, mikor Móricz Coangosban járt?
- Fiatal voltam, úgy 25. Juan jóval idősebb volt nálam.

Közben elkészülünk a sátor felállításával, s konstatáljuk, hogy az egész falu bámul befelé az ajtón.

- Nem járnak errefelé turisták, igaz? - vetjük oda az öregnek.
- Nem, soha nem jártak még itt. Ti vagytok az elsők.

Érthetetlen számomra, hogy egy ilyen csodálatos falu, mint Nantip, hogy nem válik Ecuadorban turista célponttá. Egy mesés völgyben fekszik, a környező hegyeket pedig érintetlen esőerdők borítják. Minden zöld és madárfüttytől hangos. Utoljára ilyen édenkerti hangulatom őserdőben a hondurasi Krautarában volt.

Juan Ramos egyik dédunokája előnytelen pózból fotózva

- Mióta létezik Nantip?
- Az 1970-es évek közepétől. Akkor jártam itt először vadászni, és nagyon megtetszett a völgy.
- Ezek szerint ön a falu alapítója?
- Pontosan. Az egész falut egyetlen család lakja. Mindenki a gyermekem és az unokám.
- Mit jelent a falu neve?
- Semmit. Az egyik nagybátyámat hívták Nantipnak, róla neveztem el a falut.

A házba belép Juan Ramos egyik fia, José Manuel is. Fekete bajsza és fehér bőre miatt az ember könnyen meszticnek nézné, de a shuarok között sok a világos bőrű és hajú ember. Talán ezért is gondolta azt Móricz, hogy közünk lehet egymáshoz. José bemutatkozik, majd leül a lépcsőre és nézi, miként pakolunk be a sátorba.

- Ti Juannak a rokonai vagytok? - teszi fel a meglepő kérdést Juan Ramos.
- Nem, csak mi is magyarok vagyunk, mint ő. Azért jöttünk, hogy kiderítsük, mit talált a barlangban, és hogy igazoljuk vagy cáfoljuk az elméletét, miszerint mi magyarok rokonok vagyunk a shuarokkal.
- Nekem a druszám mindig azt mondta, hogy ő nem gringó, hanem földim. Soha nem értettem, mire gondol.
- Az volt az elmélete, hogy a magyarok rokonai egyes ecuadori indiánközösségeknek - magyarázzuk.
- Azt én nem tudom. Mi történt vele, hogy halt meg?
- Nem tudjuk pontosan. Van, aki azt mondja, hogy beteg volt, mások gyilkosságot emlegetnek.
- Miért ölték volna meg Juant?
- Nem tudom. Talán mert tudta, hogy van valami a barlangban.
- Nincs ott már semmi. Elvittek mindent - legyint az öreg.

José Manuel és családja

Éppen kezdene izgalmas lenni a dolog, amikor José Manuel közbevág:

- Nem akarjátok megnézni a vízeséseket?
- Dehogynem. Milyen vízesések?
- Hát a szent vízeséseket, ahová egykoron az uwishinek jártak natemet inni.
- Van Nantipban is uwishin?
- Nincsen, csak egy rossz - veti oda Juan Ramos - Ő miatta néz így ki a lábam. Nem tudom mit lehetne vele csinálni, de alig tudok járni.
- Orvosnak kéne megnéznie - okoskodom.
- Voltam már Tiwintzában, de a doktor csak egy darab gyógyszert adott. Mit gyógyít meg egy tabletta? Semmit. Méndezbe kéne eljussak, de hogyan? Nincs pénzem rá, meg nem is tudok kisétálni az útig.

Megnyugtatjuk az öreget, hogyha elmeséli kalandjait Móriczcal, akkor fizetünk valamennyit, ami talán elég lesz arra, hogy eljusson Méndezbe, és hogy orvosságot vegyen rajta.

Joséval, egyik öccsével és két fiatal sráccal nekivágok az erdőnek, hogy lássam az uwishinek szent vízeséseit. Eri nem jön, azt mondja, neki elég volt már az erdőben battyogásból. Jobban is teszi, hogy marad, mert az ösvény a zuhataghoz nem a legkönnyebb program. Mindig imádom azt a feelinget, mikor az indiánok először kontaktálnak turistával. Én alapvetően nem tartom magamat ügyetlen gyereknek, ami a szikláról sziklára ugrálást jelenti, de hozzájuk képest egy igazi kripli vagyok. Úgy másznak a csúszós köveken, mint a majmok a faágakon, elnézve őket fel sem merül bennem annak lehetősége, hogy esnek egy nagyot, bár biztos olykor előfordul. Az előrehaladást az sem segíti, hogy rajtam a semmire nem jó bakancsom van, így egy komolyabb zúgónál közlöm, hogy ez így nem lesz jó, mert én ebben a mamuszban nem tudok továbbmenni. José azonnal int az egyik fiatal srácnak, hogy vegye le a gumicsizmáját, azt adja nekem, ő meg jöjjön mezítláb. Ekkor veszem észre, hogy a srácnál laptop van.

- Minek az ide? - kérdem a srácot.
- Fényképezni - jön a természetközeli válasz.

A szent vízesés Nantip közelében ma már nem csak az uwishineknek elérhető

Az egy dolog, hogy már van bevezetett áram a faluban, de hogy laptop is van, az egy picit meglep. Bár a faluban azt mondták, a túra alig egy óráig tart majd oda-vissza, jó másfél órán át bukdácsolunk a folyómederben. Mert hogy ösvény az nincs, egész végig egy gyorsfolyású patak medrében menetelünk. Aztán egyszercsak feltűnik a kb. 15 méter magas vízesés. Öröm megérkezni, mert bevallom, nem kicsit féltettem a kamerát, amit egész végig a vállamon cipeltem.

- Miért nem jönnek ide turisták? - kérdezi José Manuel.
- Nem ismerik, valószínűleg azért. Meg lássuk be, a minden falu határában álló belépni tilos tábla sem túl turistabarát.
- Az a hülye tábla... Én mindig hangoztatom az önkormányzaton, hogy szereljük le, mert semmi értelme, de az irodisták nem értenek semmit.

A shuarok pár éve kitalálták maguknak ezt a politikai katyvaszt, és ugyanazt csinálják kicsiben, mint mi nagyban, vagy majdnem nagyban. Egymást fúrják, közben idióta szabályokat hoznak, amik megkeserítik a helyiek életét.

Shuar valóság a 21. században

- Szeretnénk építeni egy turistaszállót a faluban. Szerinted lenne értelme? - próbál José evilági nyelven beszélni.
- Persze, hogy van. De fontos, hogy tudjanak róla az emberek. Beszéljetek túraszervező cégekkel szerte Ecuadorban, szervezzetek ide pár napos kirándulásokat, ayahuasca szertartásokat, és jönni fognak - adom a tippet, ami szerintem működőképes, bár általában süket fülekre talál.

Mire visszaérünk a faluba, már késő délután van. A falu közösségi házában (itt van a TV) felszolgálják nekünk a vacsorát. Yukka, páncélos hal és pálmakéreg a menü, ez utóbbi nagyon ízletes. Vannak olyan növények, amikbe ha az ember beleharap, azonnal érzi, hogy az egészséges és jót tesz. Na ez pont ilyen. A palmitónak nevezett pálmakéreg állítólag tele van vitaminokkal, ezért terjedt el az összes amazóniai közösségnél.

A shuar konyha egészséges, viszont egyhangú

Vacsora után a szürkületi fényben sétálunk Erivel egyet a faluban. Fotózzuk a gyerekeket, akik örömmel pózolnak a fényképezőgépnek. Egyszercsak elénk toppan egy eddig nem látott fickó. Bemutatkozik és közli, hogy ő itt az elnök, s érdeklődik, hogy kik vagyunk, mit keresünk itt és milyen jogon fotózunk.

- Magyar turisták vagyunk, Juan Ramoshoz jöttünk, hogy interjút készítsünk vele.
- Milyen interjút? Ki adott erre engedélyt?
- Maga Juan Ramos. 40 éve ismert valakit, akinek az életéről forgatunk filmet.
- Ha nincs az önkormányzattól engedélyük, akkor ne fotózzanak és ne filmezzenek a faluban, mert az tilos - közli velünk az elnök a hivatalos álláspontját.

Elszakad a cérna. Annyiszor kötöttek belénk az elmúlt egy hétben, hogy az elmondhatatlan, és mindig ugyanazzal az idióta engedéllyel jönnek, aminek semmi, de semmi értelme nincsen. Kőkemény szóváltásba keveredünk a fickóval, elmagyarázom neki, hogy az engedély, amit minden elnök követel rajtunk egy baromság, mert ki fog minden alkalommal visszatérni Sucúába, hogy kapjon egy papírt. Mivel mi úgymond nyomozunk, soha nem tudjuk melyik faluba visz az utunk, és nem utazhatunk minden egyes nyom után egy teljes napot, hogy rábólintson a belépésünkre egy hivatalnok. Eközben megjelenik José Manuel és Juan Ramos is.

A shuarok minden faluban ezzel riogatják az idegent

- Az, hogy Andrés (így szólítanak engem mindenhol Latin-Amerikában) és Erika velem interjút készít-e vagy sem, azt én döntöm el, nem az önkormányzat - fakad ki az öreg - A táblákat pedig le kéne szerelni.

Jó egy órán át megy az egymásnak feszülés, végül annyira besötétedik, hogy a szájkaratét átmenetileg beszüntetjük.

- Az unokám férje - mondja Juan Ramos a háza felé sétálva - Megválasztottuk elnöknek és azt hiszi, hogy ettől okos. Ez az egész önkormányzat egy nagy butaság. Holnap elmondok nektek mindent.

Másnap reggel már korán talpon vagyunk. Izgatott vagyok, mert ez lesz az a nap, amikor végre fény derül arra, hogy Móricz valóban felfedező volt vagy csak sarlatán. Reggeli után az öreg belebújik a legszebb ruhájába, ami egy kopottas melegítő, majd szól, hogy kezdhetjük. Beállítjuk a kamerát és pörög a film.

A shuar lányoknak érzékük van a modelkedéshez

- Hol találkozott először Juan Móriczcal?
- La Esperanzában. Éppen röplabdáztam a haverokkal, amikor megjelent Juan. Azt kérdezte, hogy tudom-e, hol van az a kő, amin rajzok láthatók. Mutatott néhány rajzot egy könyvben, s mivel azok ugyanolyanok voltak, mint a sziklán lévők La Esperanzában, hát megmutattam neki.
- Milyen rajzok voltak a kövön?
- Figurák, keresztek és valamilyen írás. Juan könyvében volt ugyanolyan írás.
- Mi történt ezután?
- Megkért, hogy vigyem el a faluba, ahol én lakom. Elvittem hát Coangosba. Ott élt a sógorom, Karunda Jambé, akinek az arcára ugyanazok a figurák voltak tetoválva, mint amik a sziklán voltak láthatók.

Hirtelen felrémlik bennem José Bajare arca Coangosból, neki is karikák voltak az arcára tetoválva.

- Móricz egyedül érkezett?
- Nem. Egy nővel, valamint egy helyi vezetővel, aki Limónból származott. De ő Yukiantzából visszafordult, Coangosba csak Juan jött és a nő.

Stanley Hall a brit expedíció vezetője a La Esperanzában álló kő előtt (forrás: www.goldlibrary.com)

Móricz többször említ egy nőt, akit jó barátjának tartott és aki többször ott volt vele az expedíciókon.

- Milyen hosszú ideig volt Móricz Coangosban?
- Első alkalommal 15 napig.
- Mit csinált?
- Semmit. Fényképezett és írt, semmi többet.
- Mikor mentek le a barlangba?
- Harmadszorra. Mikor másodszor jött, akkor sem mentünk le.
- Harmadszorra is csak a nővel érkezett?
- Nem. Akkor helikopterrel jöttek és volt velük sok rendőr.
- Mindannyian lementek a barlangba?
- Nem. Az egyik unokatestvéremmel, Peterrel vittük le Juant és a nőt. Elsőként én mentem le, aztán a druszám, majd Peter. Végül a nő jött le.
- És a rendőrök?
- Ők nem jöttek le, fent maradtak.
- Önök Peterrel ismerték korábbról a barlangot?
- Persze. Sokszor mentünk le megcsapolni a tayosokat (a tayos shuar nyelven olajmadár, az indiánok az olajukat hasznosították).
- Odalenn mi történt?
- Egy ideig mentünk befelé, aztán Peter lemaradt. Juan hozott magával egy olyan eszközt, amivel fémet lehet keresni. Azt mondta, hogy egy arany harangot keres, amit az ősei hagytak ott.
- És megtalálta?
- Beljebb mentünk egy olyan helyre, ahol a barlang fala függőleges volt. Úgy nézett ki, mint egy terem. Itt kezdte el böködni a guanót, ami beterítette a barlang alját. Böködte a pálcájával, ami egyszer csak megakadt. Ott álltam a háta mögött. Kiásta a guanóból és a harang volt az.
- Hogy nézett ki?
- Sárga volt. Aranyból készült, tiszta aranyból.

Tehát Móricz talált valamit a barlangban, ez most már biztos. Ráadásul Móricz tudta, mit keres, de hogy az arany harangnak mi köze a magyar őstörténethez, arról sejtésem sincsen.

- Juan betette a zsákjába a harangot és kimentünk a barlangból - folytatja az öreg.
- Utána még lementek a barlangba?
- Minden nap. De csak mi, a rendőrök soha. Ők fent rádióztak.
- A következő napokon még találtak valamit?
- Igen. Először egy állatnak a karmát (Móricz egyik levelében mesél egy karomról, amit dinoszaurusz karomnak titulál), majd egy könyvet.
- Könyvet?
- Igen. Összesen három könyvet találtunk. Feketék voltak, de fémből készültek.
- Voltak belső oldalaik?
- Nem. Táblák voltak, jó méteresek.
- Volt rájuk írva valami?
- Igen, de nem tudtam elolvasni. A rendőrök is kérdezték odafenn, hogy mondjam el, mi van ráírva, de mondtam nekik, hogy nem vagyok tudós, nem ismerem azokat a betűket.
- Mi lett a haranggal, a karommal és a könyvekkel?
- A druszám elvitte őket magával.

Juan Ramos Móricz János vezetője és barátja volt

Móricz János ezek szerint nem írt igazat a leveleiben, mert azt állította, hogy nem nyúlt semmihez, mert meg akarta őrizni a tárgyakat a shuaroknak, hogy azokat a tudósok a barlangban vizsgálják majd meg.

- Ezután Móricz visszatért még?
- Egyszer. Egy vezetővel jött és sok meszticcel.
- Leereszkedtek újra a barlangba?
- Nem. Nem engedtük őket. Mondtuk Juannak, hogy ezek az emberek csak az aranyért jöttek, nem mehetnek le.
- Ezután?
- Soha többé nem láttam Juant.
- Milyen volt a viszonya Móriczcal? - próbálom a témát kicsit személyesebben megközelíteni.
- Jó, mondhatni barátok voltunk. Megbízott bennem. Mindig velem beszélt elsőnek, ha kellett neki valami. Egyszer még filmet is néztünk együtt.
- Filmet?
- Igen. Volt egy vetítője. Behívott a sátrába és mutatott egy kis filmet, azt hiszem Pakisztánról. Egy kis faluban készült a film és ami érdekes volt, hogy majdnem minden szavát értettem.
- Kinek a szavát?
- A pakisztániaknak, ahogy beszéltek a filmen. Mintha shuarul beszéltek volna. Tiwintza alatt Peruban is élnek shuarok, ők más dialektust használnak, mint mi. A pakisztániak egy picit gyorsabban beszéltek, de majdnem minden szót értettem belőle.
- Nem emlékszik, hogy mi volt a neve a falunak vagy a közösségnek?
- Nem. Ez nagyon régen történt, s mivel engem nem igazán érdekelt, elfelejtettem.

Juan Ramosszal a közösségi ház előtt

Létezhet az, hogy egy ecuadori shuar érti egy pakisztáni közösség nyelvét? Ha ez így van, akkor Móricz János elmélete sem lehetetlen, miszerint akár nekünk, magyaroknak is közünk lehet az amazóniai indiánokhoz. A távolság mindkét esetben szembetűnő, és a felvetés abszurdnak tűnik, de én hitelt adok a kis öreg, Juan Ramos szavának. Nincs okom megkérdőjelezni azt, hogy értette-e a pakisztániak nyelvét, egyszerűen elfogadom.

- Miután Juan Móricz végleg elhagyta Coangost, mi történt?
- Egy évre és hat hónapra rá a rendőrség visszatért és elvitt mindent.
- Mi mindent?
- Amit anno hátrahagytak. Rádiókat, sátrakat. Nem akartak megismerni.
- Aranyat is vittek magukkal?
- Nem, aranyat nem. Bár nem voltam ott.

Itt Juan Ramos kicsit meginog. Mivel a rendőrök nem ismerték meg, nem vitték magukkal a barlanghoz. Van azonban a youtube-on egy felvétel, amin egy állítólagos hordár arról számol be, hogy az angol expedíció, ami kb. másfél évvel lehetett Móricz expedíciója után, vitt el arany tárgyakat a barlangból.

Én 100%-ig biztos vagyok benne, hogy Móricz talált dolgokat a barlangban, azonban ő a felfedezését sokkal jobban kiszínezi. Beszámol egy fémkönyvtárról, ami ugyancsak a barlangban található, hatalmas arany táblákat említ és számtalan egyéb kincset, amit egy ősi civilizáció, Atlantisz vagy Mu örökségének tart. Juan Ramost mikor erről a könyvtárról kérdezzük, azt mondja, hogy ő semmi ilyenben nem járt Móriczcal, de azt megerősíti, hogy a Tayosban talált egy aranyból készült harangot, egy karmot és három fémkönyvet számára ismeretlen írással.

Folytatjuk...

Még több fotóért és sztoriért látogass el Facebook oldalunkra!