Venezuela egy évvel ezelőtthöz képest sokat változott. Minden fele annyiba kerül, ami akár jó is lehetne, de sajnos a tolvajok tudják, hogy kinél van a pénz. Világos, hogy ilyen helyzetben a tolvajok a turistára utaznak, azt azonban nem sejtjük, hogy a legalattomosabb rabló a rendvédelmi erő, vagyis a rettegett guardia.
Azért rohantunk keresztül Kolumbián, mert el kellett kezdeni szervezni a Venezuela túrákat a csoportoknak, valamint repjegyet szerettünk volna nekik venni. Tudtuk, hogy a feketepiacon 1 dollárért 45 bolívart fogunk kapni (2013 elején még csak 18-at adtak érte), de azt nem tudtuk, hogy pontosan mennyibe is fognak kerülni a repülőjegyek.
A váltást okosabb, ha az ember a kolumbiai oldalon, Cúcutában ejti meg. Persze itt sem veszélytelen a dolog, pláne akkor, ha több ezer dollárról van szó, de az olcsó repjegy az olcsó repjegy. Tudni kell, hogy mióta Venezuelában elszállt a dollár, a szomszédos országok, így Kolumbia is korlátozza, illetve tiltja a dollár felvételét. A gond nem is ez, hanem az, hogy a legtöbb automata 300 dollár értékű pesónál nagyobb pénzösszeget nem ad ki, így heteken át kellett az automatákból kinyernünk a szükséges tőkét.
Ennyi pénz ma kb. 700 dollárt, azaz 150 000 Ft-ot ér
Cúcutában próbáljuk a lehető legjobb árat felkutatni, de kis híján pórul járunk. Mivel ma mindenki pénzváltásból él a városban, nehéz kiszűrni, hogy ki rossz szándékú és ki nem az. Az egyik próbálkozás során bezárnak minket egy hátsóudvari szobába, ahol hárman állnak minket körbe azzal a szándékkal, hogy megszámolják a pesónkat. Természetesen tiltakozunk, hogy amíg nem látjuk a bolívart, addig nem nyúlhatnak a pénzünkhöz, de csak a jó Istennek köszönhetjük, hogy nem vágnak fejbe mindkettőnket és viszik el a több ezer dollár értékű kolumbiai valutát.
Eri rám szól, hogy ebből elég, ne játszunk ennyit a váltással, ha rosszabbul is vált egy hivatalosnak tűnő cambio, akkor is ott váltsunk, mert csak bajba sodorjuk magunkat. Én is hajlok a dologra, nem kell a perui rablás után egy újabb milliós veszteség. Végül sikerül pénzünk egy részét átváltanunk, így irány a határ.
Cúcuta egy kifejezetten csúnya város, de a tíz kilométerre fekvő határon éppen van mit nézni. No nem a benzincsempészek hordólerakatairól beszélek, hanem a Parque de la Gran Colombiáról, ami a Kongresszus templomának ad otthont. Itt kiáltották ki Nagy-Kolumbia függetlenségét, valamint itt szakadt ketté Venezuela és Új-Granada (Kolumbia és Panama) 1821-ben. A park tetszetős, az 1875-ös földrengésben leomló templom maradványa pedig kifejezetten látványos, az egyetlen hátránya a helynek, hogy a határ közelsége miatt fojtogató a szmog.
A Kongresszus temploma pár kilométerre a venezuelai határtól
Mivel Kolumbiában egy liter benzin ára 350 Ft, Venezuelában pedig csak 50 fillér, ezért aki nem pénzváltásból, az benzincsempészésből próbál megélni. Milliónyi ósdi amerikai járgány hordja át az igen rossz minőségű benzint a határon, elviselhetetlen benzingőzt engedve a környékre. A határon végül gond nélkül kelünk át, de San Cristóbalba majd három órán át tart az út. Ennek oka a csempészés és a feketepiaci pénzváltás, ugyanis a venezuelai rendvédelmi erők, azaz a guardia feladata minden ilyesfajta illegális tevékenység kiszúrása. San Antoniótól alig pár kilométerre néhány kiskatona tartja fel a forgalmat csempészekre vadászva. Minket is leszállítanak, de szerencsénkre kis zsákjainkat nem vizsgálják át, így a több kilónyi bolívart és pesót nem találják meg nálunk.
San Cristóbal egy szép völgyben fekvő otromba város. Venezuelában a nagyvárosok általában mind gázak, de San Cristóbal még rajtuk is túltesz. Estére sikerül beesnünk, amikor már minden kihalt. A tíz éves Lonely Planetünk szállás tekintetében használhatatlan, végül egy egészen remek helyen, a négy csillagos Hotel Dinastiában kötünk ki, ahol a feketepiaci váltásnak köszönhetően 6 dollárért sikerül szobát kivennünk. A négy csillag persze venezuelai mércével négy csillag, de a 40 nm-es szoba, a meleg víz, a 200 TV-csatorna és a wifi egyáltalán nem általános egy átlagos venéz szállodában.
A következő két napban megkezdjük a repjegyek intézését. Ehhez további pénzváltásra van szükségünk, így az egyik szállón ólálkodó mindenesnél érdeklődünk, hogy hol tudnánk nagyobb tételben váltani. A fickó átkísér a hátsó utcába, ahol egy bolt második emeletén libanoniaknál sikerül bolívarhoz jutnom ugyanazon az áron, mint Cúcutában. Nem érzem magunkat veszélyben, de kilépve az ajtón elfog a rettegés. Három igen rossz arcú alak ered a nyomunkba, félnótás segítőmmel nyúlcipőt húzunk és rohanni kezdünk vissza a szállóra. Szerencsére kicsi a táv, így a rablók hoppon maradnak.
San Cristóbal kifejezetten csúnya város
Mivel néhány jövőbeni csapattaggal nehezen megy a kommunikáció, így addig várunk, amíg a repjegyek ára pont annyival emelkedik, hogy kicsúszunk a meglévő valutából. Lefoglalom a jegyeket, de a lelkemre kötik, hogy hétfőig vegyem meg őket, különben dobja a rendszer a foglalásom, és már most a duplájára árazza a jegyeket. Hogy miért van így, azt majd a következő bejegyzésben taglalom. Lényeg a lényeg, buszra fel és irány ismét Cúcuta.
Jön a szokásos kör. Előbb automata, majd a már bevállt váltó, akinél ugyan van jobb árfolyam a piacon, de nála legalább nincs baseball ütő. Másnap ismét át a határon. Jön az újabb ellenőrzés, ahol szemet szúr a guardiának, hogy három napon belül másodszor jelenünk meg. Leszednek minket a buszról (csak minket), majd bevezetnek a múltkori terembe, ahol ezúttal alaposabb vizsgálatnak vetnek alá. 50 000 bolívart elrejteni nem lehet (100-as címlet a legnagyobb), így mikor megpillantják a zsákomban a pénzt, azonnal betessékelnek egy 2x2 méteres kabinba. Két géppisztolyos fickó lép mellém és azonnal kérdezősködni kezdenek.
Honnan van ennyi pénzem? Hol váltottam? Tudom-e, hogy ennyi pénzt illegális nálam tartani Venezuelában? Tisztában vagyok vele, hogy mit akarnak, de teszem a hülye turistát, és mondogatom, hogy bankkártyával vettem fel a pénzt San Cristóbalban, de persze nem veszik be.
- Szerintünk jó lenne, ha együttműködnél - szól oda a magasabb rangú 20 éves srác.
- Mire gondoltok? - játszom továbbra is a naívot.
- Hát, hogy együttműködj. Ha nem teszed, kénytelen leszek bevinni téged az őrszobára 24 órára - kacsint rám.
- Milyen alapon, ha kérdezhetem?
- Olyan alapon, hogy mi vagyunk a guardia és megtehetjük - jön a további kérdésekre már nem vágyó válasz.
500 bolívarról indulunk, végül egy 1000-esben alkuszunk meg. Nem nagy pénz, de ha minden ilyen ellenőrzőpontnál lehúznak majd 1000 bolívárra, akkor Venezuela nem lesz olcsó menet.
Mire 20 perc sanyargatás után kiengednek, buszunknak hűlt helyét találjuk. Még jó, hogy kifizettük a menetdíjat. Dühös vagyok. Nem a pénz miatt, hanem mert teljesen tehetetlen az ember egy ilyen helyzetben. Férfiúi hiúságomat sérti, hogy két alig 20 éves köcsög simán lehúz, csak mert nála van a fegyver, s úgy beszél veled, mintha te lennél az utolsó senki, akinek csak annyi a feladata, hogy kussol és perkál.
Fogunk egy másik buszt, amivel Rubio felé vesszük az irányt. Hétvége van, a repjegyesek San Cristóbalban nincsenek nyitva, így leggalább kirándulunk egyet. Nagy a meglepetés, hogy gringók ülnek a buszon - mindenki velünk akar beszélgetni.
Tíz kilométer után újabb ellenőrzőpont. Megint csak minket szednek le a buszról. Ezúttal már rá se nézünk a guardiára, kifejezetten takony módon viselkedünk velük. Ha kérdeznek, csak vállat vonunk. Bejön a taktika, vagy csak simán letelefonálták a dolgot, hogy a két turista ma már meg lett szivatva, nem kell tőlük többet lopni. A buszon velünk utazók látják rajtunk, hogy zaklatottak vagyunk, elhűlnek, mikor megtudják, mennyit loptak tőlünk. 1000 bolívar az egy harmad fizetés errefelé, így mikor újabb tíz kilométer múlva ismét guardiába ütközünk, ők hajtják el a kiskatonát a rákba.
A bolívár elszállt, a helyi pénz elértéktelenedett. A guardia tudja, hogy dollárral csak a turista rendelkezik, akinek pár száz bolívar nem sok. Nehéz heteknek nézünk elébe Venezuelában...
Ha még több fotóra vagy sztorira vagy kíváncsi, látogass el Facebook oldalunkra!
