Amikor az ember olyan messze sodródik hazájától, hogy egy egész óceán választja el, magyarságtudata és az ebből adódó összetartozás élménye is új megvilágításba került. Pállal, itteni nevén Pablóval az Apartaderosba tartó buszon találkoztunk. Az ötvenes férfi szülei magyarok voltak, de ő már itt látott napvilágot Venezuelában, így magyar szívvel, de venezuelaiként éli életét. Felesége helyi, szülei halála óta egyetlen szót sem beszélt magyarul. Márciusban egy hétvégét volt szerencsénk vele és családjával tölteni.
Szombat délre vagyunk hivatalosak Valle Hermosába (magyarul Szép Völgy), ami Mérida városától kb. 30 km-re északkeletre található. A találkozót az út mentén található, Pablo által alapított kőmúzeum bejáratához beszéltük meg. A lépcső tetején egy középkorú venezuelai asszony üldögél, mint később kiderül, Pablo felesége, Teresa az. A férfi még nem ért vissza a városból, fotókat hívat elő.
Pablo háza és öreg terepjárója Valle Hermosában
A fából készült egyszerű házikó egy meredek hegy tetejére épült, ahová egy csúszós földút vezet fel. Bár fogadni mernék, hogy autóval lehetetlenség megközelíteni az épületet, Pablo rámcáfol, mikor egy óra múlva befut az ütött-kopott ezer éves terepjárójával. A konyhában egy faasztal látható néhány székkel, a nappali bútorzata teljesen hiányzik, a hálóban egy TV és egy ágy, a gyerekszobában emeletes ágyak. De amilyen szegényes a ház berendezése annál nagyobb szeretettel és örömmel fogadják a két gringót, aki itt sokkal inkább emlékeztet az ősökre és a gyökerekre, mint messziről jött idegenekre. Mintha rég nem látott családtagok lennénk. Piros paprikát hoztunk ajándékba, így ebédre Pablo kedvence, csirkepaprikás készül. A csirkéhez elkel egy kis galuska, szaggatás közben pedig remekül lehet beszélgetni. Pablo 20 éve nem beszélt magyarul, ezért érthető módon időnként nyakatekert, esetenként nyelvtanilag helytelen kifejezéseket használ. Tiszteletem jeléül azonban eredeti formában jegyeztem le beszélgetésünket. Ha valakit ez zavar, attól elnézést kérek.
- Pablo! Hogy kerültetek Venezuelába?
- Bueno, bueno. A második világháború után, amikor sokan eljöttek Magyarországról, akkor a szüleim választottak Venezuelát és ide jöttek. A legkönnyebb ország, ahová tudtak jönni az Venezuela volt. Ez ’49-ben vagy ’50-ben történt.
- A családban magyarul beszéltetek?
- Igen. Magyar óvodába jártam. Mikor én 6 éves voltam, úgy mentem az iskolába, hogy nem tudtam beszélni spanyolul. Bueno. De mikor az ember ilyen kicsi volt, akkor könnyű és három hónap múlva már spanyolt megtanultam.
- Hol éltetek?
- Caracasban nőttem fel.
- Milyen volt Venezuelában magyar gyerekként felnőni?
- Itt születettem. Nem csak magyar, hanem már egy kicsit venezuelai is vagyok. Ha valaki akar kérdezni, hogy honnan vagyok én, akkor először talán azt mondom, caracasi vagyok. Ezért nem volt olyan nehéz a latin gyerekek között. De a szívem az magyar. Az apám és anyám magyarok voltak és imádom mindent, ami magyar.
Pablo mesél az életéről
Jó ezt hallani. Meg is torpanok egy kicsit, majd körbenézek, s látom a sok gyereket a konyhában sürögni-forogni.
- Hány gyermeked van, Pablo?
- Három.
- Ők tudnak magyarul?
- Próbáltam őket tanítani. De a magyar nagyon nehéz. A legidősebbet, aki 19, el is küldtem haza iskolába. De ez januárban volt, s ő meg panaszkodott, hogy elviselhetetlen a hideg és visszajött Venezuelába.
- Neked is sok testvéred volt, ahogy az a venezuelai családokban lenni szokott?
- Nem, csak két testvérek voltunk. Én és egy idősebb.
- Mivel foglalkoztak a szüleid?
- Az apám árult. Ő mindig árult ilyen condimento, pimiento féléket. Ezt hogy is mondják magyarul?
- Fűszerek.
- Igen. Fűszerboltja volt. És az anyám, ő otthon volt. Mindig.
- És mi a te munkád?
- Én fényképész vagyok. 17 éves óta csak fényképeket csináltam. És bueno, mikor Angliában tanultam három évig fotografia purát utána visszajöttem Venezuelába és csak fotókat csináltam. Ahol élek, Méridában, itt a kezemen is látjátok, hogy földműveléssel is foglalkozunk. És amit többet ültetünk az a fikusz. Hogy kell mondani magyarul?
- Füge?
- Á, igen. Füge. És a citromot, azt is ültetünk, meg kukoricát.
- A Kőmúzeumnál, amit te rendeztél be, láttam néhány meztelen lányt ábrázoló képet. Aktfotózással is foglalkozol?
- Igen.
- És mit szól ehhez Teresa, a feleséged?
- Meg kell ismernie fotózás előtt a lányokat s akkor nem zavarja. Elfogadja a dolgot.
- Értem. S mit csinálsz szabadidődben? Vannak itt magyar közösségek, akikkel tartod a kapcsolatot?
- Caracasban élnek magyarok. Még cserkészkoromból maradtak meg a barátságok. De a környéken, Méridában nincsen senki.
- Te voltál már Magyarországon?
- Sí, sí. Claro. Budapestben többször is. Amikor Angiában fényképezni tanultam.
- Sosem fordult meg a fejedben, hogy inkább Európában, illetve magyar földön élj?
- Itt jöttem világra. Sokat harcoltam ezzel a földdel, ahol élek, viharban vagy épp tűzvészben. Szeretem ezt a földet, s bár a szívem mélyén mindig magyar maradok, de itt fogok meghalni Venezuelában.
- Milyen az életed Dél-Amerikában?
- Príma – mosolyog elégedetten.
- Elmeséled nekünk egy napodat?
- A csirkék négy órakor jönnek ébreszteni.
- Ébreszteni? – nevetünk - Úgy érted, hangoskodnak?
- Igen, hangoskodnak és akkor tudom, hogy még egy óra van az ágyban. 5 órakor kinyitom a szemem és már kezd az élet. Akkor vízt kell tenni a kukoricának és a gyümölcsöknek. Ültetek és közben gondolok. Ez a legjobb hely, ahol lehet a problémáiddal gondolkodni. Amolyan meditáció féle. Közben a feleségem, Teresa 6 órakor megcsinálja az ebédet, hogy a két kisebb fiam elvigye azt az iskolába. Én meg ha szép az idő, akkor nézem, hogy hogy kezd nőni a nap, jön a fény. Hátra nézel, ott egy fénykép, jobbra nézel megint egy fénykép, balra nézel s ott is egy. Én a fényképben élek. Itt minden olyan szép, ha napfény érkezik mellé csodálatos képet tudsz készíteni. Prímán.
- Délután?
- Akkor megyek Méridába. Kétszer egy hétbe vagy háromszor egy hétbe költeni pénzet. De van, hogy a városban dolgozom is. Én írom a fotós könyvemeket, kiadásra előkészítem őket. Itt nincsen olyan szociális presio, hogy neked kell csinálni pénzet, fizetni havonta s innen oda menni. Itt más az élet. Itt adnak a tojást, kukoricát más terményért cserébe.
- Cserekereskedelem van?
- Igen. Így élünk.
Készül a képkeret, természetesen bambuszból
A húshoz zöldségként párolt sóska dukál. Elég valószínű, hogy Venezuelában Pablo az egyetlen, aki sóskát termeszt a földjén és azt fogyasztja köretként a húsételek mellé. A desszert sem várat magára, a kertben finom füge érik. Délután egy kis házimunka következik. Bambuszt tisztítunk, hogy a szomszédos telken legyen miből felépíteni Pablo fiainak a házát. Nincsen banki hitel, kölcsön, részletfizetés, az utódok ingatlankérdésére másféle megoldást keresnek.
Az esti órákban Pablo zenetanár barátjához, Fernandohoz látogatunk el. A szomszéd hegyoldalban álló ház egyetlen helyiségből áll. A szoba közepére egy gardróbot helyeztek, ez képez térelválasztót a konyha és a fürdőszoba között. Igaz, hogy az egyik sarokban található WC-t csak nyilvánosan lehet használni, mert nincs ajtaja, így a szégyenlősebbek célszerű, ha megvárják, míg Fernando leül vadonatúj szintetizátora elé és jó hangosan dalra fakad. Az apró házban számos ütős és húros hangszer is található, így amikor a barátok összegyűlnek - mint pl. ma este - mindenki talál magának valamit, amin zenei tehetségét kibontakoztathatja. Én hat éves korom óta gitározom, így rögtön rátapadok a kopottas basszusgitárra, Endre egy nagy dobbal próbálkozik. Végül átadjuk a helyünket a berumozott helyi erőknek, akikből remek rögtönzött együttes alakul. A lényeg a hangerő, a zenei harmónia kissé háttérbe szorul, fülsüketítő a zaj, óriási a káosz. De a hangulat az elfogyasztott rum után fergeteges! Amikor már eléggé próbára tettük dobhártyánk épségét, búcsút intünk a muzsikus lelkeknek és Pablo kicsiny házikójában a félig magyar családdal nyugovóra térünk.
A jövő nagy tehetségei - nem fűzök hozzájuk sok reményt
Pablóéknál tett látogatásunk, önzetlen barátságuk és páratlan vendégszeretetük révén venezuelai utazásunk egyik fénypontjává vált. Hálás köszönet az egész családnak mindazért a sok jóért, amivel ezen a hétvégén gazdagabbak lettünk. A viszontlátás reményében a vasárnapi halászlé után érzékeny búcsút veszünk és visszautazunk Méridába...
