Isla Margarita pont olyan, mint amilyennek elképzeltem. Egy agyonsztárolt sziget félig-meddig élvezhető strandokkal, kétszeres árakkal és nagyon nem kellemes emberekkel. Karibi sziget, mégsem karibi, Venezuela, de mégsem venezuelai. Lebeg az élvezhető és az élvezhetetlen között. Egy biztos, aki volt már karibi szigeten, az itt csalódni fog, de nagyon.
Nem vártam sokat a szigettől. Azt már megtanultam - utoljára az Angel-vízesésnél -, hogy a nagyon népszerű helyekkel óvatosan kell bánni és nem szabad nagy elvárásokkal érkezni. Ehhez most is tartottam magamat, de Isla Margarita így is sokkolt. Először is azt vártam tőle, hogy - Venezuela más részeivel ellentétben - hatalmas lesz a turistaáradat. Az egy dolog, hogy a Chacopatából induló hajón rajtunk kívül nem volt egyetlen külföldi sem, de hogy az egy hét alatt, amit a szigeten töltöttünk, még annyi turistát se láttunk, mint Venezuela más részein, az meglepett. Persze ettől - és pont ettől - Isla Margarita még nagyon is élvezhető lehetne, mégsem az.
Tizenöt éve Venezuelában minden erről a szigetről szólt. Aki tehette, az nyitott itt éttermet, szállodát vagy egy bárt. Aztán jött Chávez és az európai turisták elmaradtak. A szállodák azóta üresen konganak, az éttermek csak alap ételeket szolgálnak fel, a diszkók pedig bezártak. Az egy dolog, hogy Porlamar, a sziget legnagyobb városa pont olyan porfészek, mint bármelyik partvidéki település, de hogy a csapból folyó Playa El Agua is ennyire elhagyatott legyen, arra álmomban sem gondoltam.
A sziget, ahol több az árus, mint a turista
Az ilyen helyekkel mindig az a gond, hogy túl sokan szeretnének megélni a nem létező külföldiekből, aminek persze mindig az ismeretlenbe betoppanó idegen issza meg a levét. Leszállva a buszról egy nagyon korrektnek tűnő fickó szólít le minket, hogy pontosan milyen szállást keresünk magunknak.
- Valami olcsót, max. 250-300 bolívar között - adom az emelt áras választ, nehogy azonnal kiröhögjön.
- Nehéz lesz. Ez itt Playa El Agua, ide gazdag turisták járnak. Kicsit feljebb tudok egy helyet, ha az megfelel.
Túlságosan önzetlennek tűnik a fürtös hajú fickó, ami általában gyanút ébreszt bennem, de ezúttal engedem magamat sodródni az árral.
- Nekem most nincs időm, de itt van egy kedves barátnőm - mutat rá egy eléggé rozzant örömlány kinézetű némberre - Ő majd segít eligazodni.
Újabb jel, de valami miatt nem kapcsolok. Valószínűleg azért, mert még mindig nem világos, hogy Isla Margarita egy szellemsziget, ahol valószínűleg mi vagyunk az egyetlen balek külföldiek.
- Hola guapo! - kezdi a haverkodást a vén prosti - Az egyik kedves barátnőm üzemeltet egy szép posadát egy kicsit feljebb. Érdekel titeket?
- Persze! - bólogatunk serényen.
- Oké! Gyertek velem! - s már fog is egy taxit az úton.
Kezdek viszolyogni a helyzettől, de ha már belekezdtünk a játékba, hát vigyük végig. A taxi jó 10 percen át megy toronyiránt fel a hegyre. Úgy 4-5 kilométerre a parttól megállunk egy fehér épületnél; megérkeztünk a posadához. Biztos vagyok benne, hogy itt nem maradunk, mert ez annyira messze van mindentől, hogy hiába az olcsó szoba, a taxizásokkal többre jönnénk ki, mintha valamelyik drága partmenti resortban szállnánk meg. Tisztességből végigmegyek a szállón, ami belülről valóban csodaszép, a szoba pedig nincs 10 dollár (180 bolívar), de a döntés már érkezésünkkor megszületett. Kilépve a taxis odaszól:
- Figyeljetek, tudok egy jó helyet. Sokkal közelebb van a parthoz és kb. ugyanennyibe kerül.
Hajlok arra, hogy szabaduljunk meg a prostitól, így 20 bolívárral megköszönve a segítségét kitesszük a parton, aminek az az eredménye, hogy sűrű "putázások" közepette a taxis telegázzal hajt el a helyszínről, velünk a hátsó ülésen. Gondolná az ember, hogy itt véget ér az idő- és pénzvesztegetés, de ez Isla Margarita, ahol mindenki belőlünk akar megélni.
Ha nem dőlsz be a segítőkész taxisoknak, akkor 20 dollárért ilyen helyen alszol meg
A taxis elindul kifelé a faluból, ráfordul a főútra, majd megy délnek. Pár perc múlva kérdőn tekintek rá, hogy mégis hová visz, mire közli, hogy ne aggódjak, ez egy német hippi kezében lévő posada a szomszéd öbölben és tetszeni fog.
- Felhívom telefonon, hogy biztosan van-e hely - próbál kedveskedni.
Beérve a kb. 10 kilométerre lévő öbölbe végre fel is veszi a telefont a posada recepciósa. Csacsognak egy pár percet, majd hátrafordul a taxis:
- 380 bolívar egy éjszaka. Jó lesz?
- 180-ról volt szó, ember.
- Bocsi, ez van. Biztos árat emeltek.
Felmegy bennem a pumpa. Egyértelmű, hogy itt mindenki le akar húzni. Szívem szerint azonnal kipattannék a kocsiból, de nem akarok megint buszra várni és időt vesztegetni.
- Azonnal vigyél vissza Playa El Aguára - adom ki a parancsot.
Visszaérve sofőrünk még beinvitál minket egy bordélyházba, ahol van szoba 200 bolívárért, de eddigre nem vágyom másra, mint hogy tűnjön a fenébe. A pofátlanság pedig csak ezután következik.
- 150 bolívar lesz - nyújtja be a számlát.
- Ne szórakozz! Egy órát elvesztegettünk az életünkből és még mindig nincs szállásunk.
- Pedig az ár ennyi. Vagy hívjunk rendőrt?
Odavágom a pénzt, s csak annyit mondok neki, hogy "Takarodj!". Meg is teszi. Felkapjuk a zsákunkat és szépen visszabattyogunk a partra. Újra jönnek a kedves szálláskereső felajánlások, de a a "Takarodj!" szó úgy megtetszik, hogy minden megszólításra ezzel a felkiáltással felelek. Végül sikerül találnunk egy nagyon hetyke szobát úszómedencével közvetlen a parton 20 dollárért, elkönyvelve a tényt, hogy a drágább olykor olcsóbb.
Jellemző kép Playa El Aguán: elhagyott éttermek és mulatók mindenhol
Playa El Agua amúgy lehetne egészen remek hely is. Ehhez az kéne, hogy a tengerpart ne legyen tele kutyaszarral, lehessen esténként valahová beülni vacsorázni vagy meginni egy sört egy bárban. Ott létünkor sajnos egyik feltétel sem teljesült. A part szép (bár a hullámok akkorák, hogy ha bemész három métert a tengerbe, az úszómester azonnal kifütyül), de sok helyen eléggé retkes és elhanyagolt. A szállodák előtti rész még rendben van, de a köztük lévő elhagyott bódék (egykor éttermek vagy bárok lehettek) előtt senki nem takarít. Ez engem mondjuk egyáltalán nem zavar, mert ha valamit nagyon utálok, akkor az a homokban fetrengés. Viszont szeretek beülni egy sörre és haverkodni a helyiekkel a kocsmában. Erre azonban semmi esélyem nincsen, mert nincs egyetlen bár se nyitva, leszámítva azt az éttermet, ahol egy spagetti többe kerül, mint a szobánk. Szerencsére a szállásunkon egy srác esténként süt pizzát, így éhen nem halunk, bár hosszú távon pizzán élni majdnem olyan, mint rizses babon.
Három nap láblógatás után úgy döntünk, irány a sziget másik vége, Juangriego. A 40 kilométeres távot, hála a nagyon segítőkész és turistabarát buszosoknak és taxisoknak, sikerül hat óra alatt teljesítenünk. Egy órán át egyetlen busz sem áll meg nekünk, mutogatva, hogy ők zsákot nem szállítanak. Végül egy por puesto bevállal minket zsákostúl, így ha nehezen is, de sikerül megérkeznünk Asunciónba. Ez a kisváros egészen kellemes meglepetés. Meglepően rendezett, főtere a háttérben álló 500 éves templomával (Venezuela második legöregebb temploma) fotóért kiált. Jól esik leülni, elmajszolni egy zacskó 20 bolívaros főtt tintahalat és nézni az embereket.
Hátizsákosként esélyed nincs utazni. Két órán át vártuk, hogy valaki elvigyen minket Juangriegóba
Aztán jön az újabb küzdelem, buszt fogni Juangriegóba. Kezdődik újra a mutogatás, hogy zsákostól mi bizony fel nem szállunk a buszra. Ezúttal a por puestók sem hajlandók megállni, az az érzésünk támad, hogy itt az imperialistákat nem szeretik. A csúcs az, mikor végső elkeseredésünkben leintünk egy taxit, aminek sofőrje csak ennyit mond:
- Gringók! Juangriego? Neeeem!
Két óra várakozás után végül sikerül kikapnunk egy taxit, amivel eljutunk álmaink városába. A kinézett szálláson a recepciós többedik csengetésre se hajlandó kinyitni az ajtót, csak bámul rám meredten, majd megúnva a zajongásomat, egyszerűen hátat fordít. Végül egy ír fickó hostelében kötünk ki, ahol láss csodát, van rajtunk kívül egy angol turista. Amúgy Juangriego annyira érdektelen hely, hogy úgy döntünk, elég belőle egyetlen éjszaka.
Isla Margarita X-faktor győztese
Mindenki azt mondja, hogyha Isla Margaritán jársz, a La Restinga Nemzeti Parkot ne hagyd ki. Mi sem tettük, s tán ez volt a San Antonio börtön (a következő bejegyzésben lesz róla szó) mellett az egyetlen hely, amit tényleg élvezni tudtam. A mangrovéban tett csónakázás során nemcsak rengeteg szép madarat láttunk, de sikerült életemben először csikóhalat tartani a kezemben. Mindig azt gondoltam, hogy a csikóhal törékeny kis jószág, de nem az. Olyan erős a páncélja, hogy egy diótörő sem vinné át, nem mintha eszembe jutott volna bántani a jószágot. Az igazi élményt azonban nem ez, hanem Restinga tengerpartja jelentette. Nem, Playa El Agua nem tett strandkakassá, viszont az itt élő halászok a faluban olyan hangulatot varázsoltak, amire mindig emlékezni fogok. Egy öreg fickó perverz dalokat adott elő gitárján és rászigszalagozott szájharmónikáján, miközben a többiek tapsoltak, énekeltek és persze ócska rumot öntöttek le a torkukon.
- Amigo! Honnan jöttél? Tarts velünk! - invitáltak köreikbe.
Isla Margarita nem jó hely. Illetve nekem, aki voltam már pár karibi szigeten, nem tetszett. Tulajdonképpen ennél csak hangulatosabb és szebb szigeteken jártam életemben. Egyben viszont az összeset legyőzte, az pedig az emberek pofátlan hozzáállása a turistákhoz.
