Guayanát (nem összetévesztendő a szomszédos országgal, Guyanával) az utazók többsége hajlamos elintézni az Angel-vízeséssel és a Roraima megmászásával. Ez hatalmas hiba, mert ha valami, akkor a tepuik és a Gran Sabana megérdemel egy hónapnyi utazást.
Maturín és Ciudad Bolívar érintésével gyorsan a brazil határtól 10 kilométerre, Santa Elenában találtuk magunkat. A sietségnek oka is van - néhány nap múlva érkezik egy kisebb csapat, akiket a két nagy látnivaló, az Angel és a Roraima mellett az Akopán tepui varázslatos világával szeretnénk megismertetni. Véleményem szerint az Akopán és a Churí a legszebb tepuik, de azt el kell ismerjem, hogy a Magyarország nagyságú Gran Sabana is számos csodát rejt.
A Gran Sabanán csak a stoppolás játszik
A Gran Sabana, vagyis a "Nagy Szavanna" egy hatalmas füves pusztaság, aminek egyhangúságát itt-ott hatalmas táblahegyek, itteni nevén a tepuik törik meg. A Guayanai-hegyvidék igazából egy ősföld, 2,5 milliárd éves felszínét a külső erők alakították olyanná, amilyennek ma ismerjük. Egyes részeit, amik kőkemény gránitból és módosult homokkőből állnak össze, a földtörténet évmilliárdjai sem tudták kikezdeni. Ezek az ősföldből visszamaradt kőkockák a tepuik. Ahol azonban győzött az erózió, ott egyhangú dombvidék alakult ki, amit ma végtelenbe vesző mezőség borít.
Emberi jelenlétnek a busz ablakából nézve nyoma sincsen, pedig a Gran Sabanát elvileg az emberek hozták létre. A feljegyzések szerint az 1920-as években apró pemón falvak alig pár év alatt vadászat közben felégették maguk körül az erdőket pusztán azért, hogy a vadat kikergessék a sűrűből. Nehezemre esik elképzelni, hogy egy alig pár ezer fős közösség miként tudott egyetlen évtized leforgása alatt egy közel Magyarország nagyságú területet így a tűz martalékává tenni. Egy dolog biztos, ami visszamaradt, az egy terméketlen szavanna, ahol nem marad meg szinte semmi. A vadnak mára nyoma sincsen, így a pemónok is inkább a turizmus felé fordultak. Ma a legtöbb közösség valamilyen természeti szépség tövében vert gyökeret.
Quebrada de Jaspe, avagy a Jáspis-patak
Az elmúlt néhány napot a Gran Sabana szépségeinek felkeresésével töltöttük. Szerencsémre ismerem Venezuela állami térképészét, Emiliót, akinek nagy szerelme ez a vidék, így számos hasznos információval tudott szolgálni kirándulásunk előtt. Például azzal, hogyha haladni is akarunk, akkor jobb bérelni egy dzsipet és azzal utazni, mert sok vízesés nagyon messze esik egymástól. Erre nincs pénzünk, így marad a nem túl sűrűn közlekedő busz és a stoppolás. Ez utóbbi válik be leginkább, de azt tudni kell, hogy a venezuelaiak nem szívesen vesznek fel stopposokat.
- Ha párban stoppoltok, félnek majd felvenni titeket, mert két idegen együtt errefelé mindig veszélyesnek hat. A legrosszabb, ha egy nő egyedül stoppol, mert azt feltételezik, hogy ő a csali, és a bozótban ott rejtőznek a rablók - ezt már Fabianótól tudjuk meg, egy brazil hippitől, aki stopposként kezdte, majd vett egy 40 éves Volkswagen kisbuszt, s azóta ahol teheti, segíti a stopposokat.
Fabiano és a 40 éves hippi busz
Fabiano nem hazudott. Egész Gran Sabana-i utazásunk alatt csak kolumbiaiak és brazilok vettek fel, ha venezuelai meg is állt, csak pénzért volt hajlandó elvinni minket. Első megállónk a Quebrada de Jaspe volt, vagyis a Jáspis-patak. Nevét onnan kapta, hogy a patakmeder köveit egy alga vörösre festette, így ha nincs túl sok víz a mederben, akkor olyan, mintha vérezne. A végében álló aprócska vízesés amúgy a helyiek egyik kedvenc pancsolója. Innen egy kolumbiai család vitt minket San Franciscóba, ahol muszáj volt megkóstolni a helyi ínyencséget, a csípős hangyát. Mivel a Gran Sabanán a kaszaván kívül más nem terem meg, így a chili sem, viszont csípőset enni kell, ezért a pemónok hangyasavból gyártanak csípős szószt. Felejthetetlen élmény, de kóstolás előtt mindenképp rendelj ki egy liter vizet.
A Salto Yuruaní szép, de a puri purik megkeserítik az életünket
A falutól négy kilométerre található Yuruaní-vízesés egy kb. 15 méter magas széles zuhatag. Egy lélek nem él itt, de ez érthető, mivel a puri purik a legkeményebbeket is futásra késztetik. A puri puri egy muslinca nagyságú vérszívó. Nem olyan szende lelkű, mint a szúnyog, ami először körbedöngi az embert, hanem azonnal támad, ráadásul csapatostul. Mi sem időzünk sokat a Yuruaní-vízesésnél, hanem lestoppolunk egy kamiont, ami a Pacheco-patakhoz visz minket. Kolumbiai sofőrje győzköd minket, hogy tartsunk vele Valenciába, mert a 30 órás út alatt halálra unja majd magát, de meggyőzhetetlenek vagyunk.
A Pacheco úgy 20-25 méter magas lehet és a köveket itt is vörös alga borítja. Az éjszakát sikerül itt töltenünk, bár az itt sem kis létszámban előforduló puri purik megnehezítik a sátorállítást. Négy család lakik itt mindössze, akik tojással és sajttal kínálnak.
A Quebrada Pacheco az egyik legpompásabb kis vízesés
Másnap a Salto Kawí lesz az első megállónk, ahol Cerso, egy beteg pemón fiú kísér végig minket. Bár nem kérjük, segít vinni a kameratáskákat. Beszédhibás, érezhető, hogy más esélye nincs a pénzszerzésre, mint csatlakozni a betévedő gringókhoz, hátha leesik pár garas. A mi zsebünkből is futotta pár üdítőre neki. A vízesés itt sem kevésbé szép, mint volt az a Jaspénél vagy a Pachecónál.
A Salto Kawí egyik lépcsője
A Salto Kama talán az összes Gran Sabanán fellelhető vízesés közül a legszebb. 55 méteres zuhataga pont olyan, amilyennek egy klasszikus vízesést elképzelsz. Hatalmas robajjal szakad alá, az ember 30 méterre állva is érzi a belőle áradó szelet. Az előtte fekvő tóban egy vadvízi evezős gyakorolja a beborulást egész jó hatásfokkal.
Salto Kama, 55 méter
Az utolsó vízesés, amit érintünk stoppolásunk során, a Salto Agua Fría. Erről a zuhatagról még a helyiek se nagyon tudnak, eléréséhez jó két órát kell sétálni. Az oda vezető ösvényt semmilyen térkép nem jelöli, mégis sikerül elsőre rálelnünk. A több lépcsős és több ágból alászakadó víztömeg valóban igen hideg (a vízesés neve spanyolul hideg vízűt jelent), bár a túra legizgalmasabb része nem ez, hanem egy hangyaboly, ami közel 5 méter magasra nőtt.
Hatalmas őserdei hangyaboly és a Salto Agua Fría
A nagy hőségtől megfáradva nem vágyunk másra, csak egy kocsira Santa Elenába és egy hűs parchitára, vagyis maracuya lére. Meg is kapjuk nemsokára...
