Macuróról két dolgot kell tudni: itt lépett először Dél-Amerika partjára fehér ember, valamint ez a Föld legkisebb és legrövidebb ideig regnáló fővárosa. A helyiek nagyon büszkék, pedig a városka egy igazi porfészek. Rengeteg jó emberrel...
Még meg sem pirkad, amikor útnak indulunk San Juan del las Galdonas-i szállásunkról. Régi jó venezuelai szokáshoz méltón ma reggel is átejtenek a palánkon. A házi úr taxis haverjának is csúsztat némi gázsit a 6 évben egyszer erre vetődő „gazdag, fehér turisták” zsebéből. Azt állítja ugyanis, hogy délelőtt ne is számítsunk az öreg Oscar platós teherautójára, amely fillérekért biztosítja a helyiek közlekedését San Juan és a félsziget többi települése között. Hiszünk neki, így a fickó 6 órára rendel nekünk a ház elé egy iránytaxit. Mondanom sem kell, ahogy elhagyjuk a városkát, elénk vág a „nem közlekedő” méretes járgány csaknem üresen. Na, nem mintha a 600 Ft-nak megfelelő 50 bolivár földhöz vágna, de Oscar ennek az összegnek csupán az ötödét kéri az utasoktól.
A Paria-félszigeten nem közlekednek menetrend szerinti buszjáratok. Helyettük azonban számtalan iránytaxi, itteni nevén por puesto koptatja az utakat. Az a módi, hogy a taxik mellé kipakolnak néhány műanyag széket, amelyen a potenciális utasok helyet foglalnak, miközben a sofőrök a célállomás nevét kurjongatják. Aztán, amikor a kocsi megtelik, elindul. A rendszer olyan rugalmasan és hatékonyan működik, hogy még délelőtt 10 óra sincs, amikor elérjük Güiria kikötőjét, ahol már gyülekeznek az emberek a Macuróba tartó egyetlen csónakra.
A Paria-félsziget zöld vonulata Macuróhoz közel
Dél körül, a legnagyobb melegben szállunk vízre. Érthetetlen számomra, hogy miért ilyenkor indulnak útnak, mikor délelőtt és délután sokkal kellemesebb lenne a csónakázás. Bár így meg be kell valljam, jól esik, mikor a csónakos ügyetlenkedése révén olykor dézsányi víz zúdul a nyakamba. Endre a hajó orrában kamillázik az első csónakos mellett ott, ahol a hullámoktól röpköd az ember, én kicsivel mögötte olvadok, hol a hőségtől, hol meg a lenyűgöző tájtól. Távolodva Güiriától egyre elragadóbb a látvány, ugyanis a vad tengerpartot zöld erdőkkel borított hegyek és dombok szegélyezik. Eljátszom a gondolattal, vajon milyen táj fogadta az 1498 augusztusában Macuro városának helyén partra szálló Kolumbusz Kristófot. Tudvalévő ugyanis, hogy a velencei felfedező először ezen a vidéken ért partot Dél-Amerikában.
Macuro és Güiria között a térkép szerint nincs település, egy helyen mégis kikötünk. Macuro felé félúton ugyanis egy tengerészeti központ található, ahová a bázis szakácsnőit szállítjuk. Én nem vagyok egy konyhatündér és végképp nem áll szándékomban lekicsinylőnek lenni, de a helyi konyha ismeretében nem fér a fejembe, hogy milyen szaktudás birtokában lehet egy venezuelai szakácsnő. Talán ügyesen rakja a csirkecombot a serpenyőbe? Vagy meg tudja hámozni a plátánót? Ha a férfiakhoz itt is „a gyomrukon keresztül vezet az út”, akkor a venezuelai nők nagy slamasztikában vannak. No de ez egy másik blogbejegyzés témája, úgyhogy térjünk vissza a Paria-félsziget legkeletibb városkájához.
Majd minden családnak van házi kedvence
Macuróban lehorgonyozva az első dolog, ami az ember szeme elé tárul, az egy óriási Kolumbusz szobor a kikötőből a városba vezető tengerparti sétányon. A helyiek nagyon büszkék arra, hogy az európaiak itt értek először partot, bár ha élnének még páriák a félszigeten, ők biztos másképp gondolnának a hajósra. Mindenesetre az ország vezetősége a település történelmi jelentőségére hivatkozva úgy döntött, hogy 1998. augusztus 5-én egyetlen napra kinevezi Macurót Venezuela fővárosának. Kedves gesztus ez egy olyan városka számára, amelynek csupán 2400 lakója van, s amiben mindössze egyetlen bolt és egy internetkávézó üzemel. A várost csak tengeri úton lehet megközelíteni, bár ígérik a Güiriát Macuróval összekötő út megépítését; igaz, teszik azt vagy 30 éve.
Itt is olyan ritka a turista, mint a fehér holló. A venezuelai turizmus szebb múltját idéző posadának öt takaros szobája éjszakai menedéket nyújt az évente néhány idetévedő kalandornak. A félsziget csücske olyan közel húzódik Trinidad partjaihoz, hogy a sötétedés beálltával fölsejlenek Port of Spain fényei.
A sztárrá válás pillanatai
Látogatásunk ismét a falu kiskorú lakosai számára okozza a legnagyobb vidámságot, különösen amiatt, hogy kamerával a kezünkben jelenünk meg az utcákon. Hirtelen mindenki TV-sztárnak érzi magát, és ez a hangulat estére az idősebb korosztályra is átragad. Két huszonéves srác úgy véli, itt a soha vissza nem térő alkalom, hogy saját reggaeton szerzeményeiket előadva betörjenek a világ zenei színpadára. A helyi kocsmában bemutatott műsort három és fél órás lázas készülődés előzi meg az otthonaikban, ahová szintén kamerával felszerelkezve érkezünk. Miközben a fiúk „hangolnak, vagy inkább hangolódnak” döbbenet látni, hogy a világ végén, ebben az eldugott kis városkában a csajok elektromos hajvasalókkal simítják ki egymás frizuráját. Csupán az maradt számomra tikokban, hogy a lélegzetelállítóan csillogó fekete hajkoronákat miért tűntetik el egy szűk sapkában, ha már egyszer két és fél órát dolgoztak vele.
Bár sokan óva intettek bennünket Macuro veszélyes és agresszív tolvajaitól, az egyetlen ún. erőszakot a vendégszeretetükben és marasztalásukban volt szerencsénk megismerni. Az esti órákban bármerre jártunk az utcán, székekkel követtek bennünket, hogy kényelmünket biztosítsák. Az emberek kedvessége és a kis település bája marasztalt volna még, de tudtuk, elég izgalmat rejt a Paria-félsziget ahhoz, hogy a hajnali csónakkal új vizekre evezzünk...
