Ha az ember huzamosabb időt tölt nyomasztó latin-amerikai nagyvárosokban, előbb-utóbb az apró falvak békéjére és meghitt hangulatára vágyik. Nincs ez másképp akkor sem, ha ez a nagyváros éppen a ködbe burkolódzó Mérida, Venezuela egyébként legélhetőbb és legbarátságosabb andoki települése.
Nagy lelkesen bújom a várossal azonos nevű régió térképét azon mélázva, vajon melyik környékbeli falura essen a választás. Jají mellett döntünk, amely Meridától 34 km-re található koloniális település. Alighogy leszállunk a szerpentineken kanyargó autóbuszról, a városka főterén máris mesebeli hangulat kerít hatalmába. Jají a legszebb falu, amit latin környezetben valaha láttam. Teraszokkal és faragott fakapukkal ellátott hófehér öreg házai, valamint a főtéren álló kis templom olyan érzést keltenek, mintha 400 esztendőt visszautaztunk volna az időben. A templom előtti téren egyenruhás iskolások beszélgetnek, zenével múlatják az időt. Elvarázsolva sétálunk a macskakövekkel kirakott, lépcsős utcákon, ahol Mérida zajos pezsgése gyorsan feledésbe merül.
Öregúr a portáján, Jajíban
Jajít egy spanyol bíró, Bartolomé Gil Naranjo alapította az 1580-as években. Az ő nevéhez fűződik a legtöbb Mérida környéki koloniális kisváros elnevezése és közigazgatási fejlesztése, amivel az volt a célja, hogy az itt élő indiánokat egy olyan közösséggé kovácsolja, ahol a spanyol nyomás folyamatosan fenntartható és erősíthető. Ő jelölte ki a falu főterét, ahonnan csodás kilátás nyílik a környező hegyóriásokra.
Betévedünk egy ajándékboltba, ahol nem csupán kézműves termékeket árulnak, hanem Endre nagy örömére Venezuela csaknem összes helyi készítésű alkoholját. Bolondok volnánk elszalasztani a kóstolót. A chuchuaza, az azonos nevű fa kérgéből készült kesernyés rövidital. Endrét leginkább a tojáslikőrre emlékeztető ponche győzi meg, de iszunk gyógynövényekből kevert michét és szájvíz ízű, kaport tartalmazó michitót is. Ha valaki meghűlne az Andok hűvös és időnként meglehetősen mostoha időjárásától a mézes gyógynövényes tea ízű panela ajánlott. És hogy teljes legyen a jókedv, a szederbort sem hagyhatjuk ki.
Némelyik andoki szesz egészen botrányos
Az italozás után ellátogatunk a falutól nem messze eső Chorro de las Gonzales nevű vízeséshez, amely rövid buszúttal közelíthető meg a Mérida felé vezető szerpentineken. A helyiek a kanyargós utazást egy dohányból, mézből és gyógynövényből kevert hallucinogén zselével teszik viccesebbé, amelyet a nyelvük alá helyeznek. Minket is megkínálnak, mondanom sem kell, Endre nem hagyja ki. Néhány percig olyan képet vág, mintha chilit rágna, majd amikor a csípés megszűnik, kissé bódult állapotba kerül; se hall, se lát. Szerencsére 10 percnél tovább nem tart a kóválygása, így nem jelent gondot a vízesés felkutatása. A Chorro del las Gonzales kedves hely, de nem állítom, hogy lélegzetelállító látvány sőt, a környezetében található gazdag madárvilág és a virágba borult színes fák izgalmasabb fotótémákkal kecsegtetnek.
Köderdő és a Chorro de las Gonzales
Gyorsan odébbállunk és La Mesa faluja felé vesszük az irányt. Venezuela egyik legszebb hegyi útján gyalogolunk végig, amelyet számos erdei állat mellett egy zöld tukán látványa koronáz meg. Két óra kutyagolás után érkezünk meg La Mesába, a színes házaktól vidám kis faluba.
Ha már egyszer az ember az Andokban jár, úgy illik, hogy szert tegyen némi magashegyi élményre is. Mivel erre az 1800 méteren fekvő Jají nem igazán biztosít lehetőséget, ezért másnapra kiválasztjuk magunknak 4118 méteres Pico el Águilát. A menetrend szerinti autóbusz Venezuela legmagasabban, 3500 méteren fekvő lakott településéig, Apartaderosig szállítja a hegylakókat. A hőmérséklet jelentősen lehűl, a hegyoldalak egyre kopárabbak és élettelenebbek, az emberek vastag poncsókat viselnek, arcukon különös piros foltok figyelhetők meg. Apartaderosban buszt váltunk, amivel irány a Kondor-hágó. Az elnevezés nem túl találó, ugyanis az elmúlt évtizedekben nem sok kondort láttak errefelé. A buszról leszállva 4000 méteren találjuk magunkat, tehát mindössze 120 métert kell haladni szintben fölfelé a hegy legmagasabb pontjáig. Ez azonban messze nem olyan egyszerű feladat, mint ahogy azt egy kisalföldi lány gondolja.
A Pico El Águila csúcsa alatt található apró lagúna lóitatóként szolgál
Először is ezen a ponton már olyan erős migrén, émelygés és hányinger kerülgeti az embert, hogy egy lépést is nehezére esik megtenni. Szenvedek, de erőt veszek magamon, mert fel akarok jutni a csúcsra. Egyre erősebb a szél és állandósul a köd, amely sejtelmes homályba burkolja a hágó felett húzódó lagúnát. Lassan, szinte centinként haladok fölfelé. A táj - már amikor kibújik a ködből - lenyűgöző, az óriási hegyek között egészen aprónak érzem magam. Aztán 30 méterrel a csúcs előtt minden rémálommá válik. Erős szédülés gyötör, kapkodok a levegő után, lassan homályba vész az út és minden elsötétül. Endre hangját hallom, mintha egy visszhangzó folyosóról beszélne hozzám:
- Fordulj vissza és indulj el lefelé!
Így teszek. Alig húsz lefelé megtett lépés után egy csapásra megszűnik a szédülés, a légszomj és a hányinger. Csak a fejfájás tartja magát makacsul egész álló nap. Hiába, akklimatizálódnom kell.
- Nem fogsz ki rajtam Pico el Águila! Visszajövök még!
Klasszikus utcakép Mucuchíesben - kevés színesebb falu van az Andokban
Buszt fogunk és elindulunk lefelé a hegyről. San Rafael településén megszakítjuk az utazást, a főút mellett ugyanis rábukkanunk egy olyan templomra, amely építészeti csoda számba megy; az egészet kötőanyagok nélkül építették fel. Jobb nem elképzelni, hogy mi történne vele egy kisebb földrengés esetén, ami nem olyan ritka az Andokban.
San Rafael után átadjuk magunkat egy szomszédos andoki település, Mucuchíes varázslatos hangulatának. Ezt az indiánfalut is Bartolomé Gil Naranjo tette önálló településsé 1586-ban, de a Jajíban látott elegáns fehér házak sorát itt élénk színek egész kavalkádja váltja fel. A falu bája az erős fejfájás ellenére is képes megbabonázni. A nap már javában nyugodni készül, amikor felszállunk a Mérida városába tartó járatra...
