A Mochima Nemzeti Parktól kaptuk azt, amit Isla Margaritától vártunk. Napfény, pálmafák, fehér homok, tenger, vidám delfinek, és egy lakatlan szigetre tett kiruccanás. Mochima egy igazi kis paradicsom...
Amikor egész napos utazás után végre elgémberedett lábakkal leszállunk a Santa Fé-i buszról, megint úgy érzem magam, mint egy feldíszített karácsonyfa. A hátamon egy 16 kilós zsák, elől egy kishátizsák, jobb oldalamon az iratos táska, a balon meg egy kameraállvány lifeg. Egykedvűen eredek Endre nyomába, aki még 20 perc gyaloglás után is lendületesen lépked a halszagtól bűzös kikötő rozsdás bádogbódéi között. Szállást keresünk. A tengerpart engem most is elbűvöl, mint mindig. Még akkor is, ha lábunk gyakran bokáig süllyed a homokban. Ez strandoláskor kellemes, ilyenkor azonban csak nehezíti a járást. Már épp kezdek dühbe gurulni a sok gyaloglás és az ügyetlen botladozás miatt, amikor egy különös alak tűnik fel. A 32 fokos tikkasztó hőség ellenére az 55 év körüli férfi vastag dzsekit visel, ruhája piszkos, napbarnított sötét arcából kivillannak kék szemei és hosszú, ápolatlan fehér szakálla. Venezuelában még sosem láttam hajléktalant. Első ránézésre inkább tűnik ijesztőnek, mint barátságosnak, amíg meg nem szólal.
Santa Fé, a tengerről nézve
- Hola chicos! How are you? Csak nem szállást kerestek? Gyertek utánam, én tudok egy jó helyet!
Endre bizalmat szavaz neki. Végtére is egy próbát megér, így követjük az öreget. A parton számos régebbi posada sorakozik, többségük inkább Balaton parti szakszervezeti nyaralóra emlékeztet, mint latin-amerikai hostelre. Végül megállunk egy ház kertjében. A teraszon egy negyvenes európai nő és egy húszas helyi srác éppen társasjátékoznak. Van szabad szobájuk, mi több, ez az eddigi legszebb szállásunk. A szakállas öregnek - akit Gringo de la Montañának hívnak - a markába nyomnak egy húszast, amiért új szállóvendégeket hozott. Ő pedig vidáman szónokol még egy kicsit a bejáratnál, majd az útjára ered.
Szállásadónk, Sandrine egy fura szerzet. A társalgóban rábukkanok néhány színvonalas portréra. Kiderül, hogy elismert fotósként dolgozott egy ideig Dél-Afrikában, majd visszatért eredeti hazájába, Franciaországba. A napfény és a 25 éves Luíz iránt érzett szerelem azonban még az igen nagy korkülönbség ellenére is elég nyomós indoknak tűnt ahhoz, hogy új életet kezdjen egy aprócska tengerparti faluban, Venezuelában. Így került ide, Santa Fébe.
A Mochima Nemzeti Park egyik legszebb partja Isla Caracason található
Másnap, miután eleget süttettük a hasunkat a napon, úgy döntünk, hogy egy motorcsónakkal felfedezzük a környező szigeteket. Csónakosunk Rogelio, bár venezuelainak vallja magát, a spanyolt különös akcentussal beszéli. Hamarosan fény derül rá, hogy fiatal éveit Olaszországban töltötte, így nem esik nehezére olaszul kommunikálni velem. Ez nagy örömömre szolgál.
- Hogy kerül egy fiatal venezuelai srác Olaszországba?
- A szüleim Genova környékéről származtak, de én már Caracasban születtem. Aztán 18 évesen úgy döntöttem, elmegyek Európába. Ahogy az a filmekben lenni szokott, beleszerettem egy sikeres csinos divattervező lányba, házasság lett belőle, s ott ragadtam egy időre.
- Született gyereketek?
- Van egy fiam Olaszországban. Építészetet tanul az egyetemen. Évente egyszer meglátogat Venezuelában.
- S mi lett a fiatal lánnyal?
- Volt egy csúnya balesetem, még a fiam születése előtt. Hónapokig kórházban feküdtem. Minden megváltozott. Nicola még egy éves sem volt, amikor elváltunk. De aztán még 17 évig Milánóban éltem.
- Mivel foglalkoztál?
- Képzőművészetet tanultam, majd szobrász lettem és amolyan igazi művészéletet éltem. Ha volt ihlet, alkottam, ha nem, akkor meg vártam, hogy megérkezzen. De ebből nehéz volt megélni, ezért aztán később tanítottam egy egyetemen minden nap.
- Hogy lesz egy olasz egyetemi professzorból venezuelai csónakos?
Szulák keretezik a partmenti sziklákat
Nevet egyet, majd komoly hangnemben folytatja:
- Hát tudod, egyszerűen belefáradtam. Szabadságra és napfényre vágytam. Itt van egy kis házam, ahol kényelmesen éldegélhetek. Vettem még másik kettőt, amit kiadok turistáknak. Ha jönnek, nagyszerű. Ha nem, hát úgy is jó. Nincs sok pénzem, de itt a tenger a sok hallal, így mindig van mit ennem. Megvan mindenem. Hetente háromszor-négyszer csónakba ülök és hajókirándulásra viszem az ide látogatókat. Ha akarom. Szabad vagyok. Kell ennél több?
És hogy hová is viszi Rogelio az ide látogatókat? Caracas szigete a mai napig lakatlan, de egészen más, mint amilyennek egy lakatlan szigetet otthon a fotelben ülve elképzelnék. Az egész egy dimbes-dombos kopár sziklatömb, száraz bozótossal. A vadregényes tájat szemtelenül beborította a sok tüskés bokor és a kaktusz. Így tulajdonképpen az egyetlen hely, ahol mezítláb szabadon lépkedhet az ember az a mindössze 20 méteres fehér homokos partszakasz. Ez persze az áttetszően tiszta világoskék tengerrel, az állandó szikrázó napfénnyel, a nyugalommal és a csenddel együtt azért nem egy felejthető élmény egy olyan strandkedvelő számára, amilyen én vagyok.
Jurassic Park Mochima módra
A délután azért tartogat némi örömet és meglepetést a strandkakasnak egyáltalán nem nevezhető Endre számára is. Néhány méterre a törölközőmtől ugyanis előbújik egy óriási fekete iguána és olyan közel lopakodik, hogy bátran lencsevégre kaphatjuk.
Alkonyatkor újra vízre szállunk és a szárazföld felé vesszük az irányt. Ekkor még nem sejtjük, hogy ami ezután következik az csak igazán a nap fénypontja. Egy egész csapat vicces és barátságos delfin kíséri a csónakot és ugrál fel a vízfelszíntől méteres magasságba. Olyan közel jönnek, hogy a hajó orrából előrehajolva csaknem meg tudom érinteni őket.
Jófejek kísérik a csónakunkat
Megérkezünk a partra. Ideje vacsora után néznünk, amire egy partmenti teraszos vendéglő barátságos áraival éppen megfelelőnek ígérkezik. A fiatal lengyel tulaj, Erik buzgón ajánlgatja a hely legnépszerűbb specialitásait:
- Sült hal jukkával, bolognai spaghetti, tengeri herkentyűkből készült parilla tál – itt elcsuklik a hangja és törölgeti kibuggyanó krokodilkönnyeit.
- Te jó ég Erik! Mi lelt?
- Bocsánat. Csak tudjátok, nagyon szomorú vagyok, mert meghalt Chávez. Nélküle itt már nincs élet, nincs többé maradásom.
Meghal a venezuelai elnök és a bevándorló kisvállalkozó a világ végén keseregve sír.
- Imádtam Chávezt. Élhetővé tette Venezuelát. Itt nem arról szól minden, hogy ki mennyit keres és az ország miként adósodik el. Ez itt maga a paradicsom. Nem tudom mi lesz Chávez után. Olyan, mintha az apámat vesztettem volna el.
Naplemente Mochima fölött
Nem sok turizmusból élő külföldivel találkoztunk eddig, aki méltatta volna Chávez politikáját, mert ha valamit az egykori elnök nagyon nem tudott kezelni, az a turizmus volt. Annyit azért bizton állíthatok, hogy Erik fenséges polipos parillát tud készíteni.
A nap lebukik a távolban a vízből emelkedő sejtelmes hegy körvonalai mögött. A gondolataim tovább kalandoznak többnyire Rogelio szavai nyomán. Vajon mit jelent a szabadság és mi köze van ennek a boldogsághoz, s hogy tudnék-e valaha úgy dönteni, hogy hátrahagyva mindent, elbújva a világ elől egy csendes paradicsomban éljem le hátralévő éveimet. Valószínűleg nem…
