MIRADOR - "Kilátó a világra"

Őrültségnek tűnhet egy alig pár napja kitört vulkánt megmászni, de egyáltalán nem bánjuk, hogy nekimentünk a Telicának. Kevés szebb tűzhányón jártunk eddig, s bár lávát nem láttunk, ez a nap mégis felejthetetlen marad.

Leónban az ember két dolgot csinálhat: bulizhat és vulkánt mászhat. Inni akárhol lehet, így az utóbbit választjuk, csak nem igazán tudjuk, hogyan fogjunk neki. 

A legtöbb hátizsákos a közeli Cerro Negrót célozza meg, ami egy egészen apró tűzhányó, ráadásul nem is annyira látványos. Ami miatt a többségnek mégis erre a vulkánra esik a választása, az az adrenalin, amit akkor érez az ember, mikor a vulkán oldalában deszkára feküdve nekiindul a lejtőnek. Többször nyeltünk már homokot ilyen kalandok során, így egyáltalán nem fűlik hozzá a fogunk, meg amúgy sem szívesen fizetünk ki kettőnkre 50 dollárt azért, hogy deszkán szelfizgető gringókat bámuljunk egész nap.

Még első, Leónban töltött éjszakánk idején hallottuk, hogy néhány napja kitört a Telica. Ilyen esetben a hatóságok le szokták zárni a csúcsra vezető ösvényeket, de ez Nicaragua, ahol az ilyesmire nincs pénz. Ez a mi nagy szerencsénk, ugyanis aktív vulkánt ezidáig csak Guatemalában sikerült másznunk, s most itt az újabb lehetőség. A baj csak az, hogy sehol nem találunk infót arról, milyen irányból érdemes nekimenni a csúcsnak, s hogy miként jutunk egyáltalán közel a tűzhányóhoz.

A recepciós csaj egyik barátja ment meg minket, aki néhány éve pár cimborájával megmászta a Telicát.

- Menjetek busszal Quimaráig és szálljatok le a hídnál. Másszatok le a folyómederbe és sétáljatok addig, amíg keresztbe nem lesz egy drótkerítés. Ott forduljatok balra és menjetek el a nagy mangófáig. A fa mögött indul felfelé az ösvény, nem lehet eltéveszteni.

Hát már hogy lehetne? Nicaragua ezen részén két dolog állandó: a szögesdrót és a mangófa. Ezekből száz méterenként úgy kb. harmincba botlik bele az ember, nyilván könnyedén rátalálunk pont arra a drótra és fára, amiről a srác mesél. Mindenesetre megpróbálok a google maps és a fiú által elmondottak alapján összehozni egy térképet, hátha segít.

Másnap kora hajnalban már a buszon ülünk. Quimarát (ami nem falu, hanem maga a híd) kb. harminc perc alatt érjük el. A srác instrukciói alapján lemászunk a kiszáradt folyó medrébe és elindulunk a hegyek irányába. 

Quimara nem egy település, hanem egy híd

Egy jó ideig még nem látjuk magunk előtt a Telicát, de ez egyáltalán nem zavaró, mivel a rengeteg körülöttünk röpdöső motmot teljesen lefoglalja a figyelmünket.

Gyönyörűek a motmotok

Jó negyven perc baktatás után megpillantjuk a medren átívelő szöges drótot. A gond az, hogy ezen a részen a folyó több ágra szakad, így a szigetek között bóklászva elég nehezen lelünk rá az ösvényre, ami a Telica felé fordul. Végül csak rátalálunk, ami azonban csak az első pár száz méteren ösvény, később egy mély mederré alakul. Vélhetően a láva elvezetésére mélyítették ki ennyire, láttunk már ilyet máshol is, pl. Ecuadorban a Tungurahuánál.

Amíg nincs benne láva, ösvénynek is jó

A környéket tüskés bozót és akácliget borítja, no meg számtalan mangófa, aminek hála fogalmunk nincs, merre tovább. Leónban a srác azt mondta, az út a csúcsra egy ilyen fa mögül indul, de mégis melyik mögül? Az ösvény egyszercsak elhal a dzsindzsában. Unalmasan legelésző marhák bárgyún néznek ránk, mi pedig forgolódunk, merre is tovább.

Bozótevő tehén

Hihetetlen, de a semmiből előbukkan egy ranchero. Épp a teheneit hajtja le a hegyről.

- Az ösvény nem erre van - tudatja velünk, amire már mi is rájöttünk egy ideje.
- Nekünk azt mondták, egy nagy mangófát kell keresnünk. De itt annyi mangófa van, fogalmunk nincs melyik az.
- Odébb van az még. Kövessenek, visszairányítom magukat az ösvényre.

Követjük a fickót keresztül a bozóton egy kanyon széléig.

Barátunk lóháton töri nekünk az utat

- Itt menjenek le, a túloldalon fel, majd a szögesdrót mentén sétáljanak tovább. Tíz perc és ismét az ösvényen lesznek. Na, jó utat! - azzal visszafordul a marháihoz.

Nem hazudott a fickó. Tíz perc múlva nem csak az ösvényt, a mangófát is megpillantjuk, ami tényleg egészen jól látható innen. Az árnyékában néhány fehér srác ücsörög, a vezetőjük épp bőszen magyaráz nekik valamit, úgyhogy csak intünk és megyünk tovább.

Messze van még a csúcs

A mangófánál meredek kaptató kezdődik. Nagy a meleg, így durván belassulunk. Fél órán belül utolérnek minket a srácok, akik - mint utóbb kiderül - quetzaltrekkerek. A Quetzaltrekkers nevű vállalkozás Nicaragua mellett Guatemalában van jelen, főként vulkántúrákat szerveznek önkéntes vezetők segítségével. Ezek a srácok azért másszák most a Telicát, hogy megtudják, mennyire maradt járható az ösvény a kitörés után. Mint minden ilyen csapat, ők is kutyával másznak, mivel azok előre megérzik a vulkánkitörést. Ha hirtelen elindul az eb lefelé, jobb elkezdeni szaladni. Ezúttal a jófejnek esze ágában sincs visszafordulni, így mi is nyugodtan folytatjuk az utunkat.

A srácok lehagynak minket, így egy semmi közepén álló kapuhoz érve kicsit elbizonytalanodunk. Három irányba indul az ösvény, mi a legmeredekebbet választjuk. Jól döntünk. Csodás kilátás tárul elénk háttérben a Cerro Negróval és a Momotombóval. 

Háttérben feltűnik a Cerro Negro és a Momotombo

Az akácos miatt már egy jó ideje nem láttuk a Telicát, de nem sokkal később végre megpillantjuk a vulkáni kúpot és a gigantikus méretű krátert. Egy mezőn kell átvágjunk, amin lovak legelésznek nagy békében. A mezőn mindenfelé hatalmas, fekete kősziklák láthatók, amiket pár nappal ezelőtt köpött ki magából a tűzhányó. Még melegek.

Hatalmas a Telica krátere

A mezőtől már csak negyed óra a kráter, aminek a szélén a quetzaltrekkerek bőszen fotózkodnak. Bár füstöl a Telica, nem tűnik túl haragosnak. A kráter jó száz méter mély, s bár nincs akkora, mint a Masayáé volt, a morajlásával félelmetesebbnek hat. 

Kutyával kell vulkánt mászni, akkor nem lehet gond

- Egy kicsit lejjebb van egy denevérbarlang - közli velünk a csapat vezetője, egy amerikai csaj - Ha gondoljátok...

Hogyne gondolnánk? Fotózkodunk mi is egy sort a kráternél, majd utánuk megyünk.

    Mi a Telica kráterénél

Ez az ösvény nehezen követhető, mert a kitörés miatt került rá egy nagy adag hamu, de végül nekünk is sikerül rátalálnunk a barlangra. Odabenn több ezer denevér zajong, s mivel a járat szűk, szinte megérintenek minket a szárnyaikkal. Erinek egy idő után sok lesz, én viszont egész a járat végéig merészkedek. Hihetetlen élmény ez a barlang, még a venezuelai Guácharo-barlangnál is jobb.

Eri a barlang bejáratánál

Kilépve a járatból a San Cristóbal-vulkán mögött hatalmas viharfelhőket pillantunk meg, amik vészjóslóan közelítenek a Telica felé. Így szokott ez lenni aktív tűzhányók esetében, mármint hogy a vulkán mágneses tere bevonzza a zivatarfelhőket.

Jófejek csüngenek a plafonon

Gyors léptekben kezdünk ereszkedni, de az esőt nem ússzuk meg. A villámokat azonban igen, amik bőszen csapkodnak bele a Telica csúcsába, de ezt a csodát már a mangófától nézzük végig. A quetzaltrekkeres srácok itt hátramaradnak, mivel értük privát kocsi jön késő délután, nekünk viszont buszt kell fognunk vissza Leónba.

Bár az utolsó tíz percben eláll az eső, így is rommá ázva szállunk fel a tömött buszra. Hosszú, fárasztó nap volt, de egyáltalán nem bánjuk, hogy a Telicát választottuk, és nem a Cerro Negrót. Eddig ez volt a leghangulatosabb vulkántúránk itt, Nicaraguában.

Még több fotóért és sztoriért látogass el Facebook oldalunkra!

Leónt szeretik Granadához hasonlítani, pedig semmi értelme nincs. Hiába alapították ugyanabban az évben a két várost, a történetük elvált egymástól. Amíg Granadába évszázadokon át ömlött a pénz, addig León az életbenmaradásáért küzdött. És küzd most is. Nem néz ki jól, de pont ettől nagyon szerethető város.

Managuából az út Leónba másfél órán át tart egy végtelenül unalmas, kiégett tájon keresztül. Ritkán alszom be napközben buszon, mert szeretek nézelődni, de most folyton lecsuklik a fejem. Hirtelen arra riadok, hogy hatalmas a tülkölés - megérkeztünk Leónba.

A buszok a piacon állnak meg, ahonnan kikeveredni egy rémálom. Szekerek, caponerák (nicaraguai riksák), mototaxik és milliónyi árus kerülgetik egymást, közben a buszok forgolódnak jobbra-balra szüntelen dudálás közepette. Jó negyed óra, mire kievickélünk a sűrűjéből és León nyugodtabb, belvárosi utcáira tévedünk.

Caponerák okoznak dugót

Leónt Granadához hasonlóan ellepték a turisták, de amíg a tó partján fekvő várost a jobb módú külföldiek lakják be, addig Leónt a mulatni vágyó hátizsákosok és a tengertől kicsit elszakadó szörfösök, aminek köszönhetően a legtöbb szálló eléggé lepukkant. Nem akarunk parti hostelben kikötni, így inkább a belváros szélén kutakodunk. Sikerül rábukkannunk egy csendes helyre, ahol csak néhány karkötő fonogató argentin héderel.

Leónban sincs hiány színes házakból

León évszázadokon keresztül bámulta Granada hátát, mindig egy lépés lemaradásban volt. A különbség most is szembetűnő. Amíg a királyi várost a mostani kormány szépen rendbehozta, addig mintha Leónról megfeledkezett volna. Az utcák rendezetlenek, a legtöbb épület omladozik, ha jó fej akarok lenni, akkor azt mondom, León megmaradt patinás városnak. Valószínűleg pont ezért választották a hátizsákosok központjuknak. Itt nyugodtan lehet aljasodni, utcán hányni, senkinek nem szúr szemet.

 Sok templom, köztük a San Juan is, eléggé romos

Az, hogy a városra nagy ívben tesz a vezetés, ebben a formában nem igaz. A főtéren álló katedrálist (ami egyébként a legnagyobb Közép-Amerikában) éppen itt létünkkor gondolják úgy, hogy renoválni kellene, úgyhogy szépen körbetekerték egy nagy, kék lepedővel.

Mekkora mázlink van Közép-Amerika legnagyobb katedrálisával!

A tőle egy sarokra található La Merced az egyetlen templom Leónban, amit sikerült renoválni, a többi azonban tényleg lepukkant állapotban van. 

     A La Merced templomot sikerült renoválni

A Recollecciónt is jobb éjszaka fotózni, akkor kevésbé látszik rajta, hogy lassan összedől. Kár értük, ahogy az egész városért kár, mert szerintem jobb a hangulata, mint Granadának volt. Mintha itt jobban ki akarnák szolgálni a turistákat. Rengeteg a bár, az étterem, és egészen divatos street food helyek is nyíltak az elmúlt években.

Éjszaka igazán mutatós a Recolección

A várost Granadával együtt, 1524-ben alapították a spanyolok, de nem itt, hanem innen kb. 30 kilométerre, a Momotombo-vulkán lábánál. Egészen 1610-ig ott is állt, de az állandó földrengések és vulkánkitörések miatt végül ideköltöztek és újralapították Leónt. Az egykor volt várost nem hogy elhagyták, el is felejtették, végül csak 1960-ban sikerült a régészeknek kiásniuk a hamu mélyéről.

Másnap buszra szállunk és felkeressük a 2000 óta Világörökségnek számító León Viejót. Az ember azt hinné, egy ilyen jelentős feltáráshoz könnyű eljutni, de nem így van. Az első busszal egy La Paz nevű porfaluban kötünk ki, ahol át kell szálljunk egy Puerto Momotombóba induló másik csotrogányra. Aszfaltút az nincs, úgyhogy nyeljük a port rendesen, amíg be nem futunk a Xolotlán-tó északi partján fekvő koszfészekbe.

   La Paz központja a buszforduló

Az első dolog, amibe belebotlunk, egy ősrégi UAZ. Nyilván a hidegháborús korból maradt hátra, s mint olyat, nagy gonddal óvnak a helyiek. A falvakban még emlékeznek a Somoza-diktatúra, majd a Reagen-kormány kegyetlenkedéseire, így mindenre, ami a szovjetekhez köthető, mély romantikával tekintenek.

Puerto Momotombóban megállt az élet

A régészeti park a falu határában található. Egy lélek nincs az utcákon, csak néhány kecskét látunk legelészni és kutyát a porban fetrengeni. A bejáratnál aztán belebotlunk az első emberbe, a jegyszedőbe, aki öt dollárt kér fejenként. Hogy miért amerikai pénznemben szedik be a belépőt, az ördög tudja, de Nicaraguában szinte mindenhol ez a divat.

Hogy milyen a park? Olyan, mint Budán az Aquincum, csak oszd el kettővel. Kizárólag az épületek alapjai látszanak, azokat is a legtöbb helyen gondosan körbebetonozták, nehogy az idő vasfoga továbbrágja. 

León Viejo bár a Világörökség része, nem nagy szám

Mindegyik épületegyüttes elé kiírják, mi volt pontosan, de az igazat megvallva, nehéz elképzelni, hogy itt valaha emberek éltek. Az egész parkban a legizgalmasabb az a több száz motmot, ami egyébként Nicaragua jelképének számít.

Nicaragua nemzeti madara, a motmot

Felérünk egy domtetőre, ahonnan remek kilátás nyílik a Xolotlán-tóra valamint a Momotombo-vulkánra. Ez a majd 1300 méteres, szinte tökéletes kúpformájú tűzhányó volt az, ami 30 kilométerrel odébb költöztette Leónt és nyelte el a hátrahagyott települést. 

Panorámakép a Momomtombo-vulkánról

Annyira megtetszik nekünk a látvány, hogy lesétálunk a tópartra, ahol belebotlunk néhány halászba. Nincs nagy fogás, de azért szekérrel jön a zsákmányért az egyikük felesége és fia. Az egész olyan, mintha 1610-ben megállt volna az élet. A legmodernebb dolog a fauban tényleg az az UAZ, ami magányosan ácsorog a poros út szélén.

Életkép Puerto Momotombóból

Ha az ember Leónba látogat, általában megmászik egy vulkánt. Adná magát a Momotombo, de éppen csendes, így nem tűnik túl izgalmasnak. Nem úgy a Telica, ami tegnapelőtt tört ki és állítólag azóta is füstöl. Visszatérünk hát Leónba, hogy másnap nekiinduljunk a hegyeknek. No, de ez már egy másik történet...

Leónt ez a vulkán ítélte "menekülésre"

Még több fotóért és sztoriért látogass el Facebook oldalunkra!

A legjobb, amit egy turista Managuában tehet, hogy buszt cserél - írják az útikönyvek. Kevés csúnyább és jelentéktelenebb főváros van a nicaraguainál, mi mégis szántunk rá egy teljes napot annak ellenére, hogy sok szép emlékem nincsen róla a múltból. Managua most is csúnya város, de azért sokat változott. Ezúttal legalább nem akartak minket kirabolni.

2006-ban egyszer már jártam Managuában, ráadásul azonnal sikerült három napot eltöltenem benne, mivel egy ronda láz levert a lábamról. A szállóm a Tica Bus szomszédságában volt, az egyetlen helyen, amit külföldi hátizsákosoknak ajánlottak. 

Mikor jobban lettem, nekiindultam a városnak, de minden sarkon megállítottak, hogy azonnal forduljak vissza, mert a belváros felé egészen biztosan ki-, rosszabb esetben pedig elrabolnak. Amikor öt percen belül az ötödik helyi is amiatt tartóztatott fel, hogy ezt tudassa velem, azt mondtam, fenébe az egésszel, visszamegyek a szállóra. 

A recepciós azt ajánlotta, ha látni akarom a belvárost, akkor fogjak taxit, a sofőrrel pedig beszéljem meg, hogy várjon meg, amíg körbesétálom a környéket. Csak annyi pénzt vigyek magammal, amennyi feltétlen muszáj, mert Managua tényleg nagyon veszélyes. Ja, és hogy senkivel ne álljak szóba.

Nem értettem ezt a nagy elővigyázatosságot, de hallgattam a tanácsra, így 50 córdobával a zsebemben kiléptem az utcára, és leintettem egy taxit. 

- A katedrálishoz szeretnék eljutni. Mennyi lesz? - kérdeztem a sofőrtől.
- 25 córdoba.
- És ha megvár, majd visszahoz?
- Mennyi időt marad?
- Tíz percet.
- Ha csak tíz percet, akkor 50 córdoba.

Remek, pont ennyi volt nálam. Furcsa volt, hogy tök más irányba kanyarodott a sofőr, mint én gyalog indultam, de úgy gondoltam, tud egy rövidebb utat. Tíz perc kocsikázás után megálltunk egy ronda betonépületnél, sofőröm pedig szólt, hogy megérkeztünk.

     A managuai új katedrális (fotó: Frédéric Eveno)

- Ez lenne a katedrális? - kérdeztem.
- Ez az új katedrális. Megvárjam?
- De hát itt nincs semmi. Ez egy ronda placc. Hol van a főtér és az öreg
katedrális?
- A főtér? Az lent van a tóparton.

Ha levitettem volna magamat a partra újabb 25 córdobáért, akkor nem maradt volna pénzem a visszaútra, így elhajtottam a sofőrt és úgy döntöttem, teszek a figyelmeztetésre, lesétálok a főtérre. Végülis mindössze 25 córdoba volt nálam, amit ha elvisznek, hát Istenem.

Managua Nicaragua függetlenségének kikiáltásáig egy apró falu volt, fővárossá csak akkor vált, amikor William Walker amerikai kalandor 1857-ben a magánhadseregével lerombolta Granadát. Mivel a városnak nem volt múltja, ezért össze-vissza épült, ráadásul 1876-ban és 1885-ben elöntötte az árvíz, 1931-ben elpusztította egy földrengés, majd 1936-ban leégett. Még a 19.századi épületekből sem maradt semmi, így a Somoza család szabadon építhette újjá Managuát. Hogy Anastazio Somoza, majd később diktátor fiai biztonságban tudják magukat, Nicaragua pénzét a főváros fejlesztésébe ölték, széles sugárutakat, ronda irodaépületeket építve teljesen értelmetlen helyeken.

1972-ben újabb földrengés rázta meg Nicaraguát, aminek köszönhetően az ország lakosságának közel negyede hontalanná vált. Ezek az emberek többnyire Managua beépítetlen részeiben leltek menedékre, veszélyes gettókat kialakítva. Ezek a barriók máig léteznek, pont az új katedrális és az óváros között, ahol én éppen sétálni kezdtem.

Húsz perc után betévedtem egy olyan utcába, ahol az összes épületet szögesdrót vette körül, a házakból pedig folyton azt kiabálták felém, hogy "Gringó! Dobj ide egy dollárt!". Egyszercsak az egyik sarkon befordult három enyhén illuminált alak, s amint megpillantottak, kést rántottak.

- Gringó! Azonnal add ide a pénzedet - szólítottak fel.

Nem fagytam le, mivel röhejes volt az egész szitu. Három részeg haramia tényleg el akarja vinni a 25 córdobámat? Dehát ennyiből még sört sem tudnak maguknak venni.

- Nincs nálam, csak 25 córdoba. Azt odaadhatom, viszont gringó nem vagyok - szóltam vissza az amúgy nem túl félelmetes fickóknak.
- Mi az, hogy nem vagy gringó? És mi az, hogy csak 25 córdoba van nálad? A gringók gazdagok, sokkal több pénzük van - értetlenkedtek.
- Magyar vagyok, és mi magyarok utáljuk a gringókat - vetettem oda köpve egyet a földre.
- Add ide a tárcád - vették fenyegetőre a hangnemet.

Átnyújtottam, benne mind a 25 córdobámmal. Átkutatták, majd eltették a kést, és vakarni kezdték a fejüket.

- Ebben tényleg csak 25 córdoba van. És Te tényleg nem vagy gringó? - értetlenkedtek.
- Nem ám! Azok szemét amerikaiak, rühellem őket - hazudtam a képükbe.
- Fenébe az egésszel - nyújtotta vissza a tárcámat az egyik - Jó fejnek tűnsz. Gyere velünk sörözni, meghívunk.

Megköszöntem a felajánlást, de nem akartam a terhükre lenni, úgyhogy egy kézfogás után búcsút intettünk egymásnak. Ők a kocsma, én pedig a tópart felé vettem az irányt.

     A Xolotlán-tó partjáról feltűnik a közeli Chiltepe-félsziget

Jó egy órás séta után végül megérkeztem az óvárosba. Hihetetlenül lepukkant volt minden, az öreg katedrális ablakai kitörve, a repedező aszfalt réseiből méter magas gaz nőtt ki. Egy taxis ácsorgott az út szélén, amint meglátott, megszólított.

- Ne menj közel a templomhoz! Banditák vannak benne. Ha észervesznek, tuti, hogy rád lőnek. Ha segítség kell, itt vagyok.

2006-ban Managua központja úgy nézett ki, mintha atombomba robbant volna benne. Mivel mindenki a banditákkal riogatott, ráadásul fél órával korábban ki akartak rabolni, nem éreztem úgy, hogy tovább kéne időznöm a belvárosban. Végül a megmaradt 25 córdobámból visszataxiztam a szállómra, s másnap elhagytam a fővárost.

     A II. János Pál tér még most is rosszul néz ki

Ezzel az emlékkel érkezem vissza Managuába, ezúttal Erivel. Nem tervezünk sokáig maradni, ezért a déli buszpályaudvar környékén keresünk szállást, sikertelenül. Managua valószínűleg az egyetlen főváros a világon, ahol nincs hotel a terminál környékén, így fél óra céltalan bóklászás után fogunk egy taxit, és elvitetjük magunkat a Tica Bus állomásához. 

Nem emlékszem, hogy anno hol szálltam meg, de ez nem is fontos. Itt legalább vannak hospedajék, még ha szakadt is az összes. 400 córdobáért sikerül kivennünk egy iszonyatos kuplerájban egy szörnyen retkes szobát, ahol egy éjszaka több csótány fordul meg, mint magyar egész Nicaraguában egy év alatt. A szálló tulaja egy igénytelen öregúr, aki atlétában, fogpiszkálóval a szájában fetreng az utcára kitolt hintaszékében. Mikor arról kérdezzük, biztonságos-e lesétálni az óvárosba, csak kinyújtja a kezét és mutatja az irányt. Ezt úgy vesszük, hogy biztonságos, úgyhogy lebaktatunk a Xolotlán-tó partjára.

Ezúttal senki nem akar minket kirabolni, az Avenida Bolívar pedig egész szépen megújult. Az út szélén sárga, vasból készült, fát ábrázoló installációk sorakoznak, amiknek ágai spirálban végződnek. Állítólag Gustav Klimt életfáit ábrázolják, amiket a 20. század elején a szandinisták jelképükké választottak. Hogy Klimt családjától kértek-e engedélyt a szimbólum felhasználására, nem tudom, de az biztos, hogy darabja 25 000 dollárjába került az államnak. Az egész projektre 3,3 millió dollárt költött a kormány, ami nem kevés pénz, ráadásul teljesen felesleges kiadás.

   3,3 millió dollárért cserébe közel száz ilyen spirálfát állítottak fel Managuában

A legszebb, hogy a sugárút végén elhelyeztek egy hatalmas Hugo Chávez képet, arról bíztatva a venezuelai népet, hogy Nicaragua a barátjuk.

Orosz busz, Hugo Chávez - éljen a szocializmus!

A főtér megújult és megtelt élettel. A Kultúra és Elnöki Palotát szépen renoválták, a katedrális azonban ugyanolyan elhanyagolt, mint volt egy évtizeddel ezelőtt. Banditák már nincsenek benne, de az ablakok ugyanúgy ki vannak törve, a kereszt az egyik torony tetejéről pedig továbbra is hiányzik. Mintha a templom emléket emelne az 1980-as évek vérengzéseinek. Merthogy ez az évtized Nicaragua történelmének az egyik legnagyobb szégyene, amit megköszönhetünk a nagypolitika kisstílű játékának.

Managua katedrálisa ötödik évtizede áll így

A történet 1937-ben kezdődött, amikor is amerikai támogatással hatalomra került az az Anastasio Somoza, akiről az akkori amerikai elnök, Franklin D. Roosevelt csak annyit mondott: "Somoza may be a son of a bitch, but he's our son of a bitch", ami szabad fordításban kb. annyit tesz: "Somoza lehet, hogy egy faszszopó, de a mi faszszopónk". Amerikának azért volt szüksége a Somozákra, hogy garantálják a banántermelés biztonságát és a profit Egyesült Államokba való áramlását. 

A Somoza család 40 éven át vezette Nicaraguát úgy, ahogy az amerikaiak fütyültek, bár az utolsó évtized már nekik is sok volt. Anastazio Somoza kisebbik fiát, Anastazio Somoza Debaylét (aki 1947-ben, mindössze 22 évesen a Nemzeti Gárda főparancsnoka lett) apja és fivére után 1967-ben elnökké választották. Apja sem volt egyszerű ember, de ő még rajta is túltett. Például nyíltan vállalta, hogy nem akar az oktatásra költeni, mert a népnek nem kell tudnia sem írni, sem olvasni. Állítólag az 1970-es években Nicaragua lakosságának több mint fele volt analfabéta.

     A Kultúra Palota Somoza idején nem a kultúráról szólt

1972-ben hatalmas földrengés rázta meg Nicaraguát, romba döntve a fővárost és megölve közel 20 000 embert. Nemzetközi szervezetek segélyt küldtek az országnak, amit Somoza nemes egyszerűséggel elsikkasztott, a gyógyszereket pedig eladta a nemzetközi piacon. Az óváros és a katedrális felújítására sem maradt pénz.

Az ilyen allűröknek köszönhetően megerősödött a több mint 30 éve ellenzéki szerepbe süllyedt szandinista párt, az FSLN, akik gerillaakciókkal próbálták gyengíteni Somozát. Az elnök azonban ekkor még élvezte az amerikaiak támogatását, akik fegyvereket és nem kevés pénzt küldtek a vezetésnek, hogy a rendet fenntartsák, valamint felszámolják a szovjetbarát gócokat. A Szovjetuniónak sem kellett több... Már az 1960-as évektől kezdve támogatott gerillaszervezeteket (elég csak a kolumbiai FARC-ra gondolni), így nem telt sok időbe, hogy felfegyverezzék az FSLN partizánjait.

Somoza korrupt és könyörtelen politikájából az 1970-es évek végére mindenkinek elege lett, az amerikai elnök, Jimmy Carter emberi jogok megsértésére hivatkozva megvonta Nicaraguától a támogatást. Ez kapóra jött a szandinistáknak, akik bevonultak Managuába, foglyul ejtettek 2000 állami alkalmazottat, köztük kormánypárti politikusokat, és követelték Somoza távozását. Ez végül 1979-ben be is következett, a diktátor először Hondurasba menekült, majd onnan Paraguayba, magával víve Nicaragua kincstárának teljes vagyonát. Egy évvel később a szandinista titkosszolgálat hét tagja Asunciónban egy akció során végzett a korábbi elnökkel.

Anastazio Somoza Debayle Közép-Amerika egyik legnagyobb gazembere volt

Nicaragua elnökének Daniel Ortegát választották, aki azonban nem nyugodhatott meg Somoza halálával. 1981-ben az a Ronald Reagen lett az Egyesült Államok elnöke, aki szívből utálta a kommunistákat, így szerte Közép-Amerikában támogatta a baloldali kormányok elleni akciókat. Guatemalában, El Salvadorban és Nicaraguában is pénzelte a kontrákat, akik a kommunista eszmék terjedése ellen léptek fel. Állítólag  a kontrákat a CIA képezte ki, a támogatásra szánt pénzt Reagen pedig az iraki-iráni háborúban eladott fegyverekből teremtette elő. 

Daniel Ortegát egy ideig még pénzelték a szovjetek, de ahogy gyengült a Szovjetunió, úgy vált egyre ingoványosabbá a talaj a szandinista vezetés lába alatt. 1985-ben a költségvetés több mint fele ment el fegyverkezésre, s ez az arány továbbnőtt volna, ha nincs az Irangate-botrány, amiből kitudódott az amerikai kormány ténykedése. Ezután kénytelenek voltak felhagyni a kontrák támogatásával, ráadásul Nicaragua beperelte az Egyesült Államokat a Nemzetközi Bíróságon, ahol 17 milliárd dollár büntetés megfizetésére kötelezték őket, amit persze a mai napig nem teljesítettek. 

Daniel Ortega megkezdte a kontrák felszámolását. A partizánok a Moszkító-part őserdei falvaiba menekültek vissza, amire a külvilágnak nem volt rálátása. A szandinista vezetés a következő néhány évben megtorló csapásokat mért a vidékre, falvakat égetett fel, tízezreket börtönzött be. Végül békét csak 1989-ben sikerült kötnie a feleknek, 1990-ben pedig Daniel Ortega elvesztette a választásokat.

Daniel Ortega ma keresztény, szocialista és szolidáris

2006-ban tért vissza az elnöki poziícióba az egykor szovjetbarát kommunista vezető, de ekkor már a kereszténységet és a szolidáritást tűzte a zászlajára. Mai napig ő Nicaragua elnöke, és továbbra sem barátja az amerikaiaknak. A nép rég elfelejtette, mi is történt 1986 és 1989 között. Pedig ott van az emléke a fővárosban. A régi katedrális az, a letört kereszttel a tetején.

Managua régi katedrálisa emléket állít a múltnak

A keresztet bámuljuk, miközben egy-egy adag bahót (sült kecskehús zöldséggel és yukkával) falatozunk a főtér egyik evőjében, miközben gyerekek futkároznak Klimt életfájának az árnyékában. Managua sokat változott az elmúlt tíz évben. Nagyon sokat...

Még több fotóért és sztoriért látogass el Facebook oldalunkra!

Granada gyönyörű, de a környéke még rajta is túltesz. Megmásztuk a Mombacho-vulkánt, végigtúráztunk a Masaya kráterén, majd pupusáztunk egyet az Apoyo-lagúna partján. Soha rosszabb két napot!

A Mombacho-vulkánt nem megmászni olyan, mintha Nápolyban az ember legyintene a Vezúvra. Mivel a hegy a város összes pontjáról látható, ezért a nap minden percében érezzük a hívószavát. Egyik reggel összekapjuk magunkat, és felülünk egy buszra, ami a vulkánt körülvevő nemzeti park bejáratához visz. A belépő fejenként 5 dollár, aminek kifizetése után a helyi iroda egyik parkőre felettébb lelkiismeretesen elmagyarázza, merre kell menjünk. Azt is hozzáteszi, hogy ha nem akarunk felgyalogolni az 1344 méter magasan lévő kráterig, fejenként 20 dollárért ülő alkalmatosságokkal ellátott teherautóra pattanhatunk, ami egész nap fel-le furikázza a turistákat az egyébként végig leaszfaltozott úton. 40 dollár egy kicsit pofátlan összeg két emberre a röpke öt kilométeres útért, úgyhogy a gyaloglás mellett döntünk.

Másfél órás, kimerítő, különösen meredek kaptató vezet a hegy tetejére, de egy percig nem bánjuk a kirándulást. Látunk sok szép madarat és egy bőgőmajom családot, amint épp elfogyasztják a reggelijüket az egyik fa tetején.

Tesók heverésznek a faágon

A csúcson kellemesen hűvös idő fogad minket. A visitor centerben újabb útbaigazítás vár ránk, mely során megtudjuk, hogy három ösvényen lehet végigmenni, de ezek közül kettő csak helyi vezetővel látogatható, amiért pluszban kéne fizetni, nem is keveset, úgyhogy hanyagoljuk őket. A kráter körüli ösvény szerencsére szabadon járható, ezért arra vesszük az irányt.

Nagyon hangulatos a kráter körüli ösvény

Az ösvény egy jó darabon követi a kráter sűrű növényzettel borított szegélyét. A Mombacho már nem aktív vulkán, utoljára 1570-ben tört ki, a kráterének belsejét azóta benőtte a trópusi erdő, amiből most minden irányban majmok vidám kurjongatása hallatszik.

Ilyen gombatelepek nőnek mindenhol az erdőben

A körtúra legizgalmasabb része az a bazalt kanyon, ami bár nagyon műnek tűnik, állítólag természetes eredetű.

Endre a kanyonban

Alig érünk át a folyosón, mikor egy parkőr jön velünk szemben, kezében egy furcsa kinézetű gyíkkal.

- Ez a szalamandra csak itt él, a nemzeti park jelképe - okoskodik.

   Ez a jófej a Mombacho jelképe

Engedi, hogy lefotózzuk, majd útba igazít minket, merre találjuk a kilátót, ahonnan állítólag belátni a Nicaragua-tavat. Mázlink van. Bár a Mombacho gyakran beködösödik, ma mégis gyönyörű, tiszta időnk van, így rálátunk arra a csodás szigetvilágra, aminek parányi földdarabkáit a tűzhányó egy korábbi kitörése során hozott létre.

Elég jó a kilátás a Mombachóról

A kilátótól néhány méternyire, az erdő belsejében bukkanunk rá egy magából elviselhetetlenül erős kénszagot árasztó fumarolára. Bóklászunk még egy kicsit a vulkán tetején, amit szűk, egy órás séta követ lefelé. Menet közben kolibriket és egy lajhárt is látunk, bár ez utóbbi csak a hátát mutatja meg.

Velük is összefutottunk a Mombachón

Mindkettőnk fantáziáját annyira piszkálják azok a bizonyos Mombacho által "kiköpködött" szigetek, hogy úgy határozunk, visszamegyünk a kikötőbe és keresünk egy csónakost. Ez nem nagy kihívás, hiszen ahogy a kikötőbe érkezünk, azonnal megkörnyékeznek minket a part mentén ringatózó csónakok tulajdonosai. Végül egyikükkel megegyezünk 15 dollárban, majd beugrunk a csónakba és várjuk, hogy a kapitány beindítsa a motort, de csak nem történik semmi. Egyszer csak megjelenik egy másik fickó is a csónakban.

- Nem  baj, ha velünk tart az unokatestvérem? - kérdezi a csónakos.
- Dehogy baj. Jöjjön csak! - nyugtatjuk meg barátunkat.

Erre beszáll egy nő is karján egy gyerekkel, a szoknyája alatt meg még négy másikkal, aztán az anyós még két kölyökkel, az após, az unokahúg, az unokaöccs, a nagynéni, a nagybácsi, annak a szomszédja a feleségével és a kutya annak összes kölykével. Csak pislogunk, nem értjük a dolgot.

Inkább banánt eszem, mint a csónakosokkal alkudozom

- Rokonaim Rivasból, ha nem gond... Szegények. Ugye nem baj, ha velünk tartanak? - kacsint ránk a csónakos.

Elég szolidárisak szoktunk lenni a helyi népekkel, de az mégis csak túlzás, hogy ketten fizetjük húsz ember üdülését. Teszünk nekik egy nagyvonalú javaslatot, hogy kifizetjük a csónak felét, ha már ilyen 2:20 arányban utazunk, de ehhez bezzeg nem fűlik a foguk. Nagyon meglepődnek, amikor nemes egyszerűséggel felpattanunk és kiszállunk a csónakból. Jön az amigózás, amitől Endre agyhúgykövet tud kapni, úgyhogy rendesen kiosztja a csónakost. Persze azonnal megtalál minket a többi pilóta, hogy micsoda arcátlan fráter a kollégájuk, és ők nagyon szívesen elvisznek minket 30 dollárért cserébe. Betelik a pohár, tulajdonképpen elmenekülünk a kikötőből. Hát így nem nézzük meg a szigeteket, de annyi baj legyen! Jövünk mi még ide.

     A Mombacho-vulkán a kikötőből fotózva

A vacsorát a szállónktól nem messze álló comedorban szeretnénk elfogyasztani. Tesszük mindezt abban a reményben, hogy jobbat eszünk a szimpla fehér rizzsel kísért sült csirkecombnál, és itt van quesadilla, de a házinéninek sikerül elkészítenie életünk eddigi legrosszabb mexikói kajáját. Csak azért nem bánjuk meg a dolgot, mert a szomszéd asztalnál egy különleges utazó családra leszünk figyelmesek. Fiatal, rémesen sovány, német anyuka, idős, bozontos, kicsit rémisztő külsejű, Costa Rica-i apuka és három, 8-14 év közötti, szakasztott apuka kinézetű lurkó.

Két éve Peruban összefutottunk egy három gyerekes, félig magyar, félig skót házaspárral, akik maguk vállalva gyerekeik tanítását, fél évre hátrahagyták magyarországi otthonukat, hogy beutazzák Dél-Amerikát. Nem sokkal később Panamában egy évek óta utazó kanadai családdal hozott minket össze a sors. A gyerekek mindkét esetben több nyelven beszéltek folyékonyan és a világ legnyitottabb, legbarátságosabb tüneményei voltak, olyan bámulatosan széles látókörrel, amihez sok embernek egy egész élet is kevés.

Lehet hát gyerekekkel utazni, de amit most látok ebben a comedorban, az valami egészen más. Olyan, mintha az össze nem illő hippi pár a gyerekek születése után valahogy beleragadt volna a karkötőfonó utazós nihilbe, ami a független, általában egyedülálló hátizsákosokra jellemző. Joséék négy éve utazgatnak Panama és Mexikó között attól függően, hogy épp hol akadnak több karkötővásárlóra. Amikor a gyerekeket a suliról kérdezzük, az apuka nevetve újságolja, hogy a német kormány bárgyú módon mindent rábíz Costa Ricára, ami viszont épp így tesz a némettel, így felőlük mindenki azt csinál, amit akar. A gyerekek nőnek, mint a gomba, iskolát pedig még sosem láttak belülről. Erősen megkérdőjelezhető, tudnak-e folyékonyan olvasni és írni. Hogy lehet-e gyerekkel hátizsákolni? Láttunk rá jó és rossz példát is. Endrével ebben - egy-két apróságtól eltekintve - nagyjából egyetértünk, így levonjuk a tanulságot és nem indítunk éjszakába nyúló, véget nem érő vitát.

Másnap ismét vulkánmászás a program, ezért a kopár Masaya lábához közlekedő buszra pattanunk fel. A Masaya kisebb a Mombachónál, de a mai napig aktív és mint olyan, merőben különbőzik délkeletre emelkedő, erdővel borított nagytestvérétől.

     A park bejárata jó messze van a krátertől

Az írásos feljegyzések szerint az 1620-as évek óta produkál komoly vulkáni tevékenységet, de a legutóbbi 50 évben különösen gyakran mutatta meg, hogy errefelé ő az úr. Gyanítom, hogy ezek közül a legemlékezetesebb eset a 2001. április 23-i volt, amikor hirtelen megnyílt a kráter, és belőle vagy 500 méteres távolságra röpködtek a méteres átmérőjű, izzó sziklák azoknak az autóknak a tetejére, amik alá a kráterhez túrázó, mit sem sejtő turisták rejtőztek. A katasztrófában hihetetlen módon csak egy ember sérült meg.

Mérges gázokat ereget a Masaya-vulkán

Guatemalában a működő vulkánokra csak kutyák kíséretében lehet felmenni. Ez végtelenül egyszerű dolog, az állat megérzi, hogy kitörés közeleg, és egyszerűen nem megy fel. A számos figyelmeztető jel ellenére a nicaraguaiak - számomra érthetetlen okokból - nem alkalmaznak kutyát. Sőt, a legveszedelmesebb dolognak nem a tűzhányó kitörését, hanem az ösvényen garázdálkodó tolvajokat tartják, ezért a nemzeti park bejáratánál óvva intenek minket attól, hogy gyalogosan vágjunk neki az ösvénynek. Ez idáig mind rendben is van, most már csak azt nem értjük, hogy a 100 córdobás belépődíj kifizetése ellenében miért nem szervezik meg a park tolvajmentesítését, és miért nem alkalmaznak felfelé közlekedő buszokat. Szerencsére alig indulunk neki, máris felvesz bennünket egy kanadai páros, így pár perc alatt feltekergünk a lankás úton a most is pöfékelő tűzhányó tetejére.

Hat évvel ezelőtt már jártunk itt, akkor épp húsvét hétfő volt, ezért számomra a mérges gázokat kiengedő vulkán a legemlékezetesebb húsvéti locsolkodásról nevezetes, ahol - miután kimerülten felértünk a kráterhez - Endre győzelmi mámortól megittasodva nyakon öntött egy palack vízzel. Hogy utána egész nap mit ivott, arra már nem emlékszem.

Mászom fel a régebbi kráterhez

A mérgező füstből olykor előtűnő élettelen, kopár környezet azóta semmit nem változott. A tűzokádó tetején azonban nem csak egy kráter van, a szomszédságában egy füves pusztával borított régebbi nagy mélyedés is húzódik. Elég izzasztó a kaptató, de a végén mesés kilátásban van részünk; feltűnik a háttérben a Mombacho-vulkán és a Masaya-lagúna is.

Endre pózol a Mombachoval és a Masaya-lagúnával a háttérben

Miután körbejártuk mindkét krátert, lefelé indulunk. Egy George nevű amerikai srác fuvaroz le bennünket, aki egy árva szót nem beszél spanyolul. Azt mondja, a haverjával jöttek egy hétre Nicaraguába, de a cimborának három nap után elege lett Managuából, és átiratta a repjegyét mára. Neki maradt még két napja, de fogalma nem volt, mit kezdjen magával, így a reptéren bérelt egy kocsit, és nekikezdett autókázni. Kapóra jön a srác, mert fogalma nincs a környékről, így bemondjuk, hogy menjünk az Apoyo-krátertó irányába, az biztosan tetszeni fog neki. Így úszunk meg vagy három átszállást és jutunk alig fél órán belül Catarina városkájába, ami az egykor volt szupervulkán peremén fekszik.

A kilátóhoz vezető úton mindenhol színes házak sorakoznak, amik kézműves giccseket próbálnak rásózni a főként nicaraguai turistákra. A vidék a helyi középosztály kiránduló helye, mivel ez az egyetlen nem nemzeti park jellegű, a managuai és granadai forróságnál kicsit enyhébb klímájú pontja az ország ezen részének.

Nicaraguában minden faluban színesre vannak festve a házak

A kilátó környékén majális van, az utcán sütik a pupusát, árulják a nyalókát, gyerekek kacagnak a sétapónik hátán. Végigsétálunk a park ösvényein, majd elbúcsúzunk George-tól, aki visszaindul Managuába, aztán beülünk mi is lenyelni egy pupusát.

   Az Apoyo-krátertótól is látható a Mombacho

A pupusa olyan Nicaraguában, mint Kolumbiában az arepa vagy odahaza a gírosz. Kukoricalepény, amit sajttal vagy babkrémmel töltenek meg, majd jól megsütik. Káposztával szokták kínálni, ami erősen javít rajta. Jó és olcsó kaja, de ami a legjobb benne, hogy nem rizses csirke.

Endre annyira nem fanatikusa a pupusának

Miután kiélveztük az Apoyo-krátertavat, visszasétálunk a városba, ahonnan Diriomo kitérővel visszautazzunk Granadába. Diriomo épp olyan, mint bármelyik másik nicaraguai falu. Nincsen benne semmi különös látnivaló, a főtér mégis zsong a vidámságtól és az élettől, ennek a hangulatnak pedig könnyen átadja magát az ember.

Diriomo temploma

Jócskán esteledik már, amikor visszaérünk Granadába, ahol elköltjük utolsó éjszakánkat. Holnap irány a főváros...

Még több fotóért és sztoriért látogass el Facebook oldalunkra!

Hangulatos utcák, színes házak, szép katedrálisok... Ez Granada, ha az ember csak beugrik egy napra. Általában azonban a turisták tovább maradnak, mert beszívja őket a város varázslatosan nyugodt légköre. Pedig nem volt mindig ilyen békés hely Granada. 

Moyogalpából este 6-kor indul a komp San Jorge kikötőjébe. Ez már nem azonos azzal az ütött-kopott, leharcolt teknővel, amivel útban ide kis híján a cápáktól hemzsegő tóba süllyedtünk, hanem egy gigantikus, két szintes komp. Az utazás a szárazföldig így sem rövidebb, mint idefelé, mert az esti, viharos erejű szél által korbácsolt hullámok folyton visszadobálják az ormótlan hodályt a sziget irányába. Én személy szerint nem nagyon bánom a késlekedést, mert roppantul élvezem a vulkánok látványát és a hajót kísérő sirályok társaságát.

Sirályokat etetek, amíg nyugodt a víz

Jócskán naplemente után kecmergünk ki a San Jorge-i kikötőbe, ahol azonnal lekapcsol bennünket egy taxis és felajánlja, hogy a "csak ma, csak nekünk” akció keretében mindössze 40 dollárét elszállít bennünket az innen 5 percre található Rivasba. Tessék, megint madárnak néznek minket. Élelmes barátunk ajánlatán jót mulat az a mögöttünk sétáló rivasi pár is, akik hosszú hétvégézni voltak a szigeten, és kocsijukat a kikötőhöz tartozó parkolóban hagyták. Gyorsan megtaláljuk a közös hangot és felajánlják, hogy bevisznek minket a városba. 

Barátaink a főtér környékén tesznek ki bennünket, de még vagy egy órán át bolyongunk a semmitmondó városka központi részén, mire szállásra bukkanunk. Azt állítottuk, hogy Nicaragua jóval olcsóbb Costa Ricánál, de minőségben is jócskán alatta marad. Rivasi szállásunkat, aminek falait rongált kartonpapírokból építették, és ahol a hálóval egy légtérben lévő fürdőszobából folyamatosan elviselhetetlen ürülékszag terjeng, a legnagyobb jóindulattal sem tudnám hotelszobának nevezni.

Rivasban van egy katedrális, de ennyi és nem több

Másnap reggel járunk egyet a főtér szürke katedrálisa körül, majd csomagostul kislattyogunk a piac mellé, arra a helyre, ahol a Nandaime irányába közlekedő buszok összeszedik az utasokat. Mire a buszparkolóhoz érünk már fejenként vagy egy tucat rosszarcú suhanc csüng a nyakunkon, akik mind sokkal jobban tudják nálunk, hogy hová megyünk, és ha kell, ha nem, fel akarnak tuszkolni bennünket egy szerintük épp megfelelő autóbuszra. Endre kitér a hitéből és felemeli a hangját, erre a srácok gyorsan eliszkolnak.

A nandaimei elágazásig közlekedő buszon ismét kifizetjük a helyi ár kétszeresét a fuvarért, majd ezek után újra megjelenik a jegyszedő srác, hogy az ülések mögötti mocsokba behányt zsákjainkért további 10 cordobát számoljon fel. No, de nem ezért szeretjük Nicaraguát. Hanem miért is? Egész Közép-Amerikában nincs az a zsúfolásig tömött csirkebusz, amire ne férne fel még legalább egy átlagos méretű, tíz tagú család. Bömböl a salsa. A tumultusban mindig van buszonként minimum három artikulálatlan hangon sikoltozó árus, aki egy oltári nagy méretű vajlingban a hóna alatt sült csirkét, cseppfolyósra olvadt fagylaltot, cukros fánkot vagy üdítőt cipel magával, és diszkréten átgyalogol azon az egy lábadon, amit az ülések és a cipők közötti 15 centis részre próbálsz meg bepasszírozni. Aztán következik a jegyárus még vagy négyszer, na meg az a kövér néni, akinek időközben eszébe jut, hogy hoppá, a kukoricazsákot meg hátulra pakolta. Azt bizony őrizni kell, nehogy már leszálljon és elszaladjon valamelyik megállóban. Apropó, megálló. Ha spanyolul tanulsz és Nicaraguába készülsz utazni, azt a szót, hogy parada, nyugodtan átugorhatod. A busz ugyanis nem áll meg sehol, legfeljebb lassít, de csak abban az esetben, ha egy utas eszeveszett hangerővel kurjongatni kezd, hogy "baja, baja, baja!", ami kulturáltan annyit tesz, hogy "le, le, le!". Ezt viszont meg is teszik a helyiek kb. minden második ház előtt, nehogy már valakinek tíz métert kelljen gyalogolnia. Az utasok többsége kézzel eszi a buszon az olajtól tocsogó sült csirkét káposztával, aztán mindent összefogdos zsíros kézzel, és néha még a lehúzott ablakokból áradó huzat segítségével egy kis nyálas káposztadarabka is érkezik innen-onnan az arcodba. 

Csirkebusszal élmény az utazás

Megérkezünk a nandaiméi elágazáshoz. A hátsó ajtó kinyílik, a jegyszedő vagy két méter magasról levagdossa a zsákjainkat az út közepére. Endre ugrik utánuk, engem meg „rapido, rapido!” kiáltások közepette kedvesen lelök a srác a még jócskán mozgó járműről. 

A kereszteződésben mangóárusok kínálják a hőségben kókadozó, mézédes portékájukat, azzal vígasztalódunk ebéd helyett. Szűk negyed óra alatt érkezik egy busz Granada felirattal, amivel közel fél óra alatt Nicaragua leglenyűgözőbb városába érkezünk. 

Granadát egy spanyol konkvisztádor, bizonyos Francisco Hernandez de Córdoba alapíttotta 1524-ben, akkortájt, amikor az ország északkeleti részén egy másik spanyol várost is létrehozott León néven. E két város innentől kezdve folyamatosan azon viaskodott, hogy kié a közigazgatási és politikai vezetés. Granada Leónnal szemben óriási kereskedelmi előnyre tett szert kedvező földrajzi elhelyezkedésének köszönhetően. A Nicaragua-tavat az Atlanti-óceánnal összekötő San Juan-folyó az ország hajóforgalmának legfotosabb útvonalává vált, ezzel fontos kikötővé téve a települést. Az ígéretes kereskedelmi csomópont nem hagyta nyugodni sem az angolokat, sem a hollandokat, ennél fogva a kor kalózainak folyamatos harctere volt. A16-17. században rendre kifosztották, romba döntötték vagy épp felégették Granadát. 

Granada évszázadokon át Nicaragua legfontosabb városa volt

A várost a későbbi korokban folyamatos politikai belviszályok és függetlenségi harcok fosztották meg a nyugalomtól. Itt szerveződött a 19. században az Egyesült Államokkal és a katolikus egyházzal szoros kapcsolatot fenntartó vezetőkből Nicaragua konzervatív pártja, ami a leóni liberálisok fő ellenlábasa volt. Sokáig a két párt egymást váltogatta az ország élén, de a konzervatívok által támogatott Anastasio Somoza 1936-os hatalomrakerülése után a liberálisok kénytelenek voltak évtizedeken át a nagypolitikát távolról figyelő ellenzék szerepét betölteni. Somoza elnöksége alatt az országban állandósult az erőszak, az elnök ráadásul a nemzeti liberális párt nyílt és erőszakos megsemmisítését hirdette. Az 1980-as években aztán fordult a kocka. Somoza el, a hatalmat a szovjetek által támogatott szandinista vezér, Daniel Ortega ragadta magához. Na és ő mit csinált? Hát üldözte és bebörtönözte a Somozát támogató konzervatívokat. 

Granada főtere

A 20. században a Granada és León közötti csatározás nyílt ideológiai harccá változott, ami a két város közötti versengést ugyan nem szüntette meg, de legalább a vidéket is bevonta az ellenségeskedésbe. Bár ma Managua a főváros, mind Granada, mind León lakói nagyon büszkék arra, hogy 500 éven át képesek voltak borsot törni a másik város orra alá.

Öregurak élvezik, hogy végre nyugalom van a városban

2009-ben jártam itt először. Granada már akkor is kiemelkedett szépségével az egyébként esztétikai szempontból nehezen méltányolható nicaraguai nagy városok sorából. A várost Gran Sultanának is nevezik, reflektálva a mór és az andalúz jellegére. 

Granada az elmúlt években olyan bámulatos mértékű változáson ment keresztül, hogy alig ismerünk rá. A főteret körülvevő kis utcák mindegyike fel lett újítva. A belváros élénk színűre festett bároknak, hosteleknek és éttermeknek ad otthont, de azok az utcák is bűbájosak, amikben egyszerű, fehér oszlopos, boltívvel ellátott lakóházak sorakoznak. A Nicaragua-tóhoz vezető úton ötcsillagos hotel épült, ahol külön lakosztályok üzemelnek a pénzüket elkölteni nem tudó üzletemberek számára és mindenütt szmokingos pincérek szaladgálnak koktélos tálcákkal a kezükben. 

Színes házak szegélyezik a felújított utcákat

Egyik délután lesétálunk a Nicaragua-tóhoz. A tó partján álló egyszerű, szabadtéri comedorok egyikében fogyasztanánk el vacsorára szánt csirkés rizsünket, de hirtelen óriási rajokban lepik el az arcunkat és a ruháinkat a bogarak. Állítólag ilyenkor, a száraz és az esős évszak határán ez teljesen normális, nekem mégis nehéz megszoknom, hogy amíg a falatot a számhoz emelem, hat köbméter rovar döngicsél a torkomban. Végül be se tudjuk fejezni a vacsorát, egyszerűen visszamenekülünk a város főterére. 

A Plazuela De Los Leones nevet viselő főtéren álló sárga-fehér katedrális nem kicsit vonzza a tekintetet, de a környék is nagyon magával ragadó az elegáns épületegyüttesekkel, köztük a délkeleti sarkot lezáró Episcopal palotával, ami 1920 óta a granadai püspök lakhelye. A katedrális tornyába való feljutási kísérletünk elsőre kudarcot vall, mivel bent minden fel van állványozva, de a belső festéssel ügyködő munkások egyike int felénk és jelzi, hogy aprópénz fejében készségesen a torony lépcsőjéhez vezet bennünket. Blokkot persze nem kapunk. 

Granada katedrálisa győnyőrűen fel lett újítva

Átsétálunk a város nyugati részébe. Itt áll a helyi indián törzsről elnevezett Xalteva templom, aminek az az érdekessége, hogy az 1800-as évek közepén katonai erődként használták, majd az évszázad végén egy földrengés romba döntötte. A mai elegáns formáját állítólag 1921-ben nyerte el. 

     A Xalteva templom egy helyi törzsről kapta a nevét

Nem kevésbé érdekes az 1626-ban épült Guadalupe templom története, ami 1856-ban William Walker menedékéül is szolgált egy rövid ideig. Walker amerikai zsoldosokból verbuvált seregével beállt a liberálisok közé, bevette Granadát, majd ügyesen kibékítette a háborúzó feleket, így vált az ország főparancsnokává. Annyira megtetszett neki a hatalom, hogy fejébe vette, polgárháborút robbant ki minden közép-amerikai országban, majd felszabaítóként bevonulva békét hírdet, s ő lesz a kontinens királya. Az egyesült guatemalai-salvadori-hondurasi-nicaraguai csapatok azonban viszonylag rövid időn belül kiebrudalták, véget vetve az amerikai álomnak.

William Walker ebben a templomban szállásolta el magát egy rövid ideig

A Guadalupe és a Xalteva templom harangtornyába nem sikerül feljutnunk, szemben az Inglesia La Merceddel, ahol viszont az 1500-as években épült tornyot úgy alalíktották ki, hogy a látogató 360 fokban minden irányban kitekinthessen a városra és környékére. Keleti irányban a katedrális, mögötte a hatalmas Nicaragua-tó, délre pedig a Mombacho lélegzetelállító vulkáni kúpja tűnik fel.

Kilátás az Iglesia La Merced harangtornyából

A sok szép templom és utca mellett a legizgalmasabb egy múzeum, ahol azokat a régi, nagy kövekből kifaragott gyíkfejű, embertestű szobrokat őrzik, amik állítólag a Zapatera-szigetről kerültek elő. Hogy ezeket az amorf, sem emberre, sem állatra nem hasonlító valamiket kik, mikor és miért csinálták, nem tudjuk. Däniken imádóknak erősen ajánlott.

Hogy ezeket kik csinálták, rejtély

A múzeum másik felében a nicaraguai naív festészet remekei láthatók. Pont olyan színes mindegyik kép, mint maga az ország. 

Pont olyan színesek, mint maga az ország

Hiába a kontinens egyik legszegényebb országa Nicaragua, errefelé mindenki jókedvű és életvidám. A kiskocsmák mind tele vannak sört vedelő kalapos urakkal, az utcákon pedig a kofák megállás nélkül árustíanak valamit. Bár a turistát folyamatosan mindenki át akarja verni, mégis jó érzés itt lenni...

Granadának van sítlusa

Még több fotóért és sztoriért látogass el Facebook oldalunkra!