MIRADOR - "Kilátó a világra"

47 évvel ezelőtt ezen a napon, vagyis 1969. június 26-án játszották a történelem legnagyobb hatású futballmérkőzését, ami milliók életét változtatta meg. El Salvador és Honduras ki-ki meccset vívott egymással Mexikóvárosban az 1970-es világbajnokságra való kijutásért. Végül egy hosszabbításban szerzett góllal El Salvador nyert 3:2-re, de a meccs nem amiatt került be a történelemkönyvekbe, hogy az apró ország története során először kijutott a világbajnokságra, hanem mert ennek követeztében kirobbant Honduras és El Salvador között minden idők legérthetetlenebb vérontása, a száz órás futballháború.

2006-ban, mikor először jártam El Salvadorban, még semmit sem tudtam az 1969-es eseményekről. Santa Ana-i hotelemben bámultam a térképet és feltűnt, hogy a várostól nem messze, a guatemalai határon fekszik a Güija-tó, mellette a San Diego La Barra erdő. Jó kirándulásnak ígérkezett, így egyik reggel felpattantam egy Metapánba tartó buszra, amiről bő fél óra múlva már szálltam is le, mivel a sofőr hátraszólt, hogy megérkeztünk a tóhoz. 

Egy Belén névre hallgató koszfészekben találtam magamat, ami néhány kőházból és annál sokkal több bádogviskóból állt. Iszonyúan ki volt égve minden, volt vagy 40 fok, a tó felszínén pedig zöld alga lebegett. Az egész úgy nézett ki, mint valami menekülttábor egy posvány partján. A helyiek ültek a tornácukon és úgy pihegtek, mint a déli napra kifekvő kutyák. Többségüknek arra sem volt indíttatása, hogy fogadják a köszönésemet, max intettek, hogy vették az üdvözlésemet, de ebben a kánikulában ne várjam, hogy beszéddel fárasszák magukat.  

    Az 1969-es El Salvador-i focicsapat (forrás: elbaloncuscatleco.com)

Leültem a partra és néztem a nagy semmit; a Güija-tó minden, csak nem szép. Épp szedni kezdtem volna a sátorfámat, mikor két tíz év körüli gyerek jelent meg biciklivel. Leparkoltak mellettem, elővettek egy madzagot és egy horgot, majd nem messze tőlem leültek horgászni. Egy ideig nézték, ahogy bámulom őket, majd feladva a pecázást odaslattyogtak hozzám, hogy megtudják, ki vagyok és mit keresek a tavuknál. Mikor meghallották, hogy külföldi vagyok, kézen ragadtak és húzni kezdtek az erdő felé.

- Apu imád a turistákkal fecsegni. Gyere, bemutatunk neki - mondták.

Nem féltem attól, hogy csapda. Errefelé nincsenek banditák, akik a turisták kifosztására rendezkedtek volna be, már csak azért sem, mert erre egyáltalán nem járnak turisták - gondoltam. Tisztán emlékszem, hogy egy száraz jocote ligeten keltünk át, majd kaptattunk fel a San Diego La Barra erdőn keresztül egy hihetetlenül lepukkant, bádogból és nylonból összetákolt viskóhoz.

A tornácon egy atléta nélküli, sörhasú fickó ücsörgött, mellette egy faágakból összetákolt priccsen egy nyolc éves forma kislány feküdt nyakig bekötözve, szeme alatt lila folttal. Amint a fickó megpillantott, felpattant és hatalmas mosoly közepette nyújtotta felém a kezét.

- Isten hozott! Mi járatban minálunk? - kezdte.
- A parton ücsörgött. Turista - sikították a fiai.
- Valóban? Foglaljon helyet! - nyújtotta felém házilag összeeszkábált sámliját - Beszélsz spanyolul?
- Persze - feleltem. 
- Juan vagyok, ők meg itt a fiaim. Ő pedig a lányom, szegényt pár hete elütötte egy kamion az úton, azóta lábadozik. Igaz, kicsim? - pillantott a lányra, aki erre befordult a fal felé - Szegény negyedik hete nem tud felkelni. Kész csoda, hogy megmaradt. Az orvosok azt mondják, még pár nap, és megpróbálhat lábra állni. No, de te ki vagy? Honnan jöttél?
- Andrés vagyok Magyarországról.
- Magyarország?! - kiáltott fel Juan - Tőletek kaptunk ki 1982-ben 10:1-re - röhögött - Srácok! Hozzatok ki egy tál jocotét!

A két gyerek berohant a ház mögötti fészerbe, és pár pillanat múlva megjelentek egy tál zöld és piros szilvaszerű gyümölccsel. Enyhén édes, de fanyar íze volt. Sokszor ettem ilyet Guatemalában. Nem a kedvencem, de azért tisztességből elmajszoltam párat.

- Mi ebből élünk. Jocotéból. Mostanában volt a szüret. Te tényleg magyar vagy? - haverkodott Juan.
- Igen - bólintottam.
- Nem emlékszel az 1982-es világbajnokságra?
- Fél éves voltam akkor. De tudom, hogy nagyon elvertünk titeket.
- Tényleg, fiatal vagy még - állapította meg - Hallod! Az a meccs nagyobb katasztrófa volt, mint a polgárháború vagy a fociháború.
- Fociháború? - értetlenkedtem.
- Nem hallottál róla?
- Nem, soha. Mi történt?
- Hosszú történet, de ha kíváncsi vagy, elmesélem.
- Van időm.

   Az ilopangói repülőgép-támaszpont 1969-ben (forrás: diez.hn)

Azzal Juan belekezdett egy sztoriba, aminél szürreálisabbat még életemben nem hallottam. Az 1960-as évek végén El Salvador komoly gazdasági válságot élt meg. A túlnépesedés hatására felaprózódtak a földek, aminek következtében közel egymillió paraszt maradt munka nélkül. Ezzel szemben Hondurasban új területeket vontak művelés alá, a banánültetvényeken komoly munkaerőhiány jelentkezett. Több százezer salvadori lépte át a határt, és próbált zsebszerződésekkel földhöz jutni. Hondurasban ez a rendszer mai napig működik, Közép-Amerika legnagyobb nemzeti parkját, a Rio Patucát például maga a nemzeti park kezelője árusítja ki a rancheróknak, hogy az esőerdők felégetésével legelőkhöz jussanak.

1968-ban aztán jött egy földreform, ami az oligarchák kezére juttatta az alig pár hektáros hondurasi földeket, kisemmizve ezzel több mint félmillió salvadori földművest. Sokaknak arra sem maradt pénze, hogy visszatérjen az országába, így a határ mentén menekülttáborok jöttek létre, amiket hondurasi fegyveresek őriztek.

- Mi is menekülttáborban éltünk a szüleimmel és testvéreimmel. Gyerekként az egész egy nagy buli volt, de aztán szüleim egyszercsak úgy döntöttek, hogy visszatérnek El Salvadorba - mesélte Juan - Tíz éves lehettem ekkor. Emlékszem, hogy több napon át mezítláb sétáltunk az erdőn keresztül, mire visszaértünk. A falvakban mindenhol katonák voltak, az utakon pedig tankok.

    El Salvador-i katonák egy koponyával pózolnak (forrás: footballrepublik.com)

Ebben az időben mindkét országnak erősen militáris szemléletű vezetése volt. El Salvador azzal vádolta Hondurast, hogy úgy viszi az ültetvényeire a salvadoriakat, hogy megzsarolja őket a zsebszerződések miatt, aztán persze keveset fizet a munkásoknak, akikre pedig nincsen szüksége, azokat egyszerűen menekülttáborokban helyezi el. Honduras pedig azzal vádolta El Salvadort, hogy az ügyetlen gazdaságpolitikájuknak hála a nyakukba szakadt közel félmillió gazdasági bevándorló, akik el akarják lopni a földjeiket, hogy aztán azokat majd erőszakkal El Salvadorhoz csatolják. A két ország között pattanásig feszült a húr, majd jött az 1969. június 8-i pótselejtező a soron következő, mexikói világbajnokságra.

Tegucigalpában volt az első találkozó, a rádió pedig bemondta, hogy az El Salvador-i nemzeti tizenegy melyik hotelben lett elszállásolva. A hondurasi fanatikusoknak más sem kellett. Egész éjjel üvöltöttek a szálló előtt, betörték a hotel ablakait, gyújtogattak az utcán, fenyegették a játékosokat. Meglett az eredménye. A salvadori csapat csak kóválygott a pályán és kikapott 1:0-ra.

A vereség miatt egy feltételezhetően mentális problémákkal küszködő salvadori lány öngyilkosságot követett el. A sajtó persze gyilkosságként tálalta a történteket, a temetésére kivonult az egész El Salvador-i vezérkar, a lányból pedig mártírt csináltak. A kormány ígéretet tett, hogy felkutatja a bűnösöket és megtorolja a hondurasiak kegyetlenkedését.

Hondurasi katonák a július 16-án induló offenzíva idején (forrás: taringa.net)

Egy héttel később jött a visszavágó. A salvadori rádió is bemondta, hogy a hondurasi focisták melyik hotelben lettek elszállásolva, így megismétlődött a tegucigalpai eset, csak fordított szereposztásban. Másnap a stadiont tankokkal vették körül, hogy a biztonságot fenntartsák, de a stadionban így zavargás tört ki. A salvadori szurkolók a meccs előtt leengedték a hondurasi zászlót, elégették azt, majd szaros pelenkát húztak a helyére. Ennek ellenére a meccset lejátszották, ahol Honduras kikapott 3:0-ra.

- A meccs idején még a menekülttáborban éltünk. Emlékszem, ahogy több százan ugyanazt a TV-t bámultuk. Amikor a stadionban zavargás volt, a menekülttáborban is elcsattant pár pofon. Hirtelen a barátokból ellenségek lettek. Az ilyen táborokban rengeteg hondurasi is volt, boltosok, kereskedők, akik abból éltek, hogy mi ott voltunk. A visszavágó után minden megváltozott - mesélte Juan.

És tényleg. A meccs után Honduras és El Salvador lezárta a határokat, tankokat vezényeltek a környező falvakba.

- Pár nap múlva szüleim szóltak, hogy pakoljunk, mert indulunk haza. Tudták, érezték, hogy történni fog valami.

Az 1970-es világbajnokság selejtezőin még nem számított a gólarány. Megismételt meccsre került sor, amit 1969. június 26-án rendeztek meg Mexikóvárosban. A két csapat élet-halál harcot vívott, amin El Salvador játszott jobban. Kétszer is vezettek, de Honduras mindkétszer egyenlített. Főleg az első egyenítő gól volt emlékezetes, amit ollózva szerzett Mendoza. Hosszabbítás következett, aminek 11. percében Pipo Rodriguez betalált, ezzel El Salvador életében először kijutott egy világbajnoksára. Pipo Rodriguezből nemzeti hőst faragtak. Minden létező kitüntetést bezsebelt, könyvet írtak róla, ami mai napig az ország legnagyobb példányszámban eladott kötete.

A meccs után a menekülttáborokban zendülés tört ki. Mivel a hondurasi hadsereg eddigre a határra lett vezényelve, kevés volt a rendfenntartó, a maroknyi katona képtelen volt megfékezni a balhét. Belelőttek a tömegbe, ezzel megölve több tucat salvadori menekültet.

Az El Salvador-i kormány hangot adott felháborodásának, s megfenyegette Hondurast, hogyha nem hagy fel az agresszióval, ellencsapást fognak rájuk mérni. Hogy megfélemlítsék a szomszédot, július 14-én berepült egy salvadori gép Tegucigalpa fölé, és ledobott egy apró bombát, ami végül fel sem robbant, kárt sem okozott. A hondurasi vezetés ezt hadüzenetnek vette, s jelezte, hogy támadást fog indítani El Salvador ellen.

A salvadoriak azonban nem várták meg, amíg lép Honduras. Puskákkal és századeleji fegyverekkel felszerelkezve kisebb csapatok bevonultak hondurasi falvakba Ocotepeque és El Amatillo környékén, ahol kitűzték a zászlójukat és Hondurashoz csatolták őket. Egyes seregek a menekülttáborok felé vették az irányt, ahol megtorolva a salvadoriakkal szemben elkövetett agressziót, lelőtték a katonákat. Ezután már Honduras sem maradhatott tétlen. Július 16-án tankokkal és bombázókkal indultak El Salvador ellen.

Négy nap alatt 6000 emberrel végeztek minden idők legostobább háborújában (forrás: bbc.co.uk)

- Eddigre mi már El Salvadorban voltunk, La Palma környékén. Ott vártuk a rokonoknál, hogy mi lesz. Én pont nem voltam otthon, éppen elzavartak a boltba venni valamit. Ekkor kezdődött a bombázás. Repülők érkeztek, a következő pillanatban mindenhonnan robbanást lehetett hallani. Nagy volt a füst és a kiabálás. Gyorsan történt minden, alig két perc alatt véget is ért. Visszaszaladtam a házhoz, de az összeomlott. Szüleim, kilenc testvérem és minden rokonom a romok alatt halt meg. Egy pillanat alatt kiirtották az egész családomat. Teljesen egyedül maradtam - forrázott le az amúgy folyamatosan mosolygó Juan.

A következő két napban nem csak a határmenti falvakat, de minden fontosabb katonai támaszpontot és El Salvador összes olajfinomítóját porrá bombázták a hondurasi gépek. Július 18-án értek véget a harcok. Az eredmény közel 6000 halott és 15 000 sebesült, valamint El Salvador infrastruktújának megsemmisülése. A menekülttáborokat felszámolták, a félmillió salvadori hazatért. Békét csak 1980-ban kötöttek, mire mindkét ország kilábalt a gazdasági összeomlásból, amit a száz órás foicháború okozott.

    El Salvador-i kiskatonák El Poynál (forrás: home.bt.com)

- Veled mi lett, Juan? - érdeklődtem.
- Velem? Metapánba kerültem és dolgozni kezdtem. A földeken voltam bérmunkában, mint most is. Ez a jocoteliget nem az enyém, én csak gondozom. 
- Meg lehet ebből élni?
- Így - mutatott körbe a szakadt házon - Nyolc gyerekem van, de csak ez a három van itt velem és a feleségemmel. A többiek Metapánban és San Salvadorban járnak iskolába. Mesélj nekem az országodról. Kitől kaptunk ki anno 10:1-re? - nevetett.

Beszélgettünk egy kicsit Magyarországról, arról, hogy 1982 óta a mi és ő focijuk is mennyit romlott. Egész délutánig maradtam a családnál, akik végül még egy adag babbal is megkínáltak. Búcsúzásom előtt a fickó felpattant és a házból előhozott egy zacskó obszidiánt. Nyílhegyek, kések, antik dolgok voltak benne.

- Ezeket hol szerezted? - kérdeztem.
- A maják hagyták őket hátra az erdőben. Tele van velük a vidék. Válassz egyet és vidd magaddal, emlékül.

Juan családját kiirtották, mégsem veszítette el az emberkbe vetett hitét. Hihetetlenül pozitív figura, annak ellenére, hogy tíz évesen magára maradt. Azzal búcsúzott tőlem, hogy reméli, egyszer még lesz lehetőségük visszavágni egy világbajnokságon a 10:1-ért. Legyen úgy!

Még több fotóért és sztoriért látogass el Facebook oldalunkra!

A Santa Ana-vulkán El Salvador első számú látványossága. Meghódítása nem nehéz, de azért van mitől félni. Sajnos az ország ezen részén sok a bandita, így katonai kíséretet kapunk a mászáshoz. Emellett ismerkedünk a maja kultúrával, valamint betekintést nyerünk a salvadori kuplerájok életébe is.

Juayúát hátrahagyva megindulunk a Ruta del Cafén Ahuachapán városába. Egyértelműen ez a legszebb út El Salvadorban, apró hegyi falvak és végtelen kávéföldek között tekergünk. Az El Imposible Nemzeti Park erről az oldalról egészen lélegzetelállító, nem igazán értem, miért csak délről van bejárata.

Ahuachapán egy jelentéktelen kisváros alig tíz kilométerre a guatemalai határtól. Nem sok értelme van itt időzni, így a Pánamerikai autóúton felpattanunk egy Santa Anába tartó buszra, de ezzel sem utazunk túl sokáig. Tíz évvel ezelőttről rémlik, hogy Chalchuapánál van két apró romváros, így megszakítjuk utunkat, és lepattanunk a Casa Blancának nevezett régészeti parknál. Nevét egy régi nemesi család fehérre mázolt haciendájáról kapta, amiben ma apró múzeum működik.

Casa Blanca egykor haciendaként működött

Chalchuapa kétezer évvel ezelőtt a maják egyik fontos városa volt. Egészen kr.u. 900-ig regnált, aztán lakói hátrahagyták, mint sok más maja várost a környéken. A régészek szerint Chalchuapa elsősorban obszidián, vagyis vulkáni üveg bányászatából élt. Casa Blanca apró múzeumában is több obszidián kést és nyílhegyet lehet látni, de a leglátványosabb az a két piramis, amik közvetlen a hacienda mögött emelkednek. 

Nem túl látványosak a piramisok, de izgalmasak

Aki már járt Tikalban vagy Palenquében, annak talán Casa Blanca nem nagy szám, de mivel én 2012 óta nem voltam a maják földjén, egyszerűen lenyűgöz. Mindig is sokkal izgalmasabbnak találtam a maja kultúrát az inkánál, így az alig 10 méter magas, szinte teljes egészében fűvel borított piramisok látványától kezdek bizseregni.

Misztikus a maják múltja

Chalchuapa déli csücskében fekszik Tazumal, az egykori maja város szakrális központja. Imádom a szakrális kifejezést, minden régész ezt a szót használja azokra az épületekre, amiknek nem tudja, mi volt a funkciója. A zsákjainkat hátrahagyva kaptatunk fel az enyhén emelkedő utcán, aminek szélét számtalan comedor és szuvenír bolt szegélyezi. Olyan az egész, mintha egy turistaközpontban járnánk, csak itt nincsenek turisták.

Tazumal El Salvador legszebb romvárosa

Tazumal szép. Központi épülete teljesen fel lett tárva, 23 méterével ez El Salvador legmagasabb maja temploma. Sajnos a tetejére nem lehet felmenni, cserébe azonban itt is van egy apró múzeum, amiben rengeteg környéken talált kerámia és apró szobor látható. A leghíresebb Sipe-Totek (vagy Xipe-Tótec) szobra, ami a felkelő Nap és vetés azték istene. Bár Chalchuapa maja város volt, gazdasági kapcsolatot ápolt a toltékokkal, akik mitológiájából sokat vettek át később az aztékok. Hogy a szobor pontosan miként került az elvileg 12. században végleg elnéptelenedő Tazumalba, senki nem tudja. Egyes feltételezések szerint Sipe-Totek nem más, mint Kinich Ahau, vagyis a maja Napisten. 

Sipe-Totek, a Napisten

Miután kifotóztuk magunkat, visszasétálunk a haciendához, felkapjuk a zsákjainkat, majd felpattanunk egy Santa Anába tartó buszra. Fél óra múlva be is futunk El Salvador második legnagyobb városába, ahol 2006-ban egyszer már sikerült három napot eltöltenem. A buszról a főtértől nem messze szállunk le, így gyalogosan indulunk neki szállást keresni. Azt tudom, hogy van egy hostel Santa Anában, de az igazat megvallva Juayúa után nem igazán kívánjuk a gringók társaságát. Az ám, csakhogy Santa Anában ezen az egy szállón kívül vagy méregdrága üzleti hotelek vagy aljas bordélyházak üzemelnek. Inkább hallgatunk egész éjjel kéjes nyöszörgést, mint talaj részeg ausztrál üvöltést, így 10 dollárért kiveszünk egy szobát Santa Ana egyik menő dugófészkében, a Hotel Libertadban. 

 Egy órára 4 dollár, két órára 5 dollár - a hülyének is megéri

Hogy milyen egy ilyen szoba belülről? Nagyon durván lepukkant, az ágyban a rugók érthető módon el vannak törve, zuhanyrózsa nincs, a fal mindenhol foltos. A csótány és az ágyi poloska alapfelszerelés, az extra pedig a plafonba beszerelt hangszóróból halkan szóló latin muzsika, amit lesz szerencsénk egész éjjel hallgatni. Íme egy videó arról, milyen is egy ilyen szoba:

Santa Anát a pokomán maják alapították, de nevet csak a 12. században bevonuló, nahuatl nyelvet beszélő pipilek adtak neki. Sihuantehuacán annyit tesz, hogy a Papnő városa. Valószínűleg emiatt kapta végül a város a spanyoloktól a Santa Ana nevet (Szent Anna Mária édesanyja volt). Bár a konkvisztádorok már a 16. században elfoglalták a várost, koloniális hangulatot egy pillanatig nem áraszt. Sőt, Santa Ana annyira csúnya, amennyire csak lehet, a két említése méltó épület a neogótikus katedrális valamint a szecessziót és a neoklasszikus stílust ötvöző színház.

Santa Ana katedrálisa

A város legöregebb műemléki épülete az El Carmen, amit 1822-ben kezdtek építeni, de csak 30 évre rá fejezték be. Ma domonkos parókiaként működik.

    El Carmen parókia

Santa Anába az ember csak azért jön, hogy megmássza az azonos nevű, 2381 méter magas vulkánt. A hegy bár közel van, elérése mégis egy rémálom. Santa Ana külvárosából ugyan indul egy busz a Cerro Verde Nemzeti Parkba (ezen belül van a vulkán), de senki nem tudja megmondani, pontosan honnan és mikor. Hogy ne kockáztassunk, reggel fél 7-kor taxiba ülünk, és megkérjük a sofőrt, hogy vigyen minket a buszmegállóba. Barátunk jajveszékel egy sort, hogy arra mindig tömeg van, ráadásul a busz szerinte már elment, de ha nagyon akarjuk, hát legyen. 

Jó húsz percet állunk a dugóban, mire megérkezünk az apró terminálra, ami körül egy amerikai páros is forgolódik. Legalább nem leszünk egyedül. Végül a busz csak fél 8-kor indul, így van időnk bedobni egy pupusát, majd kigurulunk a városból. Egy ideig a Pánamerikai autóúton csámborgunk, majd El Congónál délnek fordulunk, s a Coatepeque-tó régi kráterének a peremén buszozunk végig. Ez El Salvador talán leggazdagabb környéke, mindenhol szép nyaralók és villák tűnnek fel.

Majd két órán át tart az út mindenféle hegyi utakon, mire befutunk a nemzeti park látogatóközpontjába. A Cerro Verde Nemzeti Park három vulkánt, a 2030 méter magas kihunyt Cerro Verdét, az 1950 méter magas Izalcót és a 2381 méteres Santa Anát foglalja magába. Ez utóbbi kettő aktív, az Izalco oly annyira, hogy momentán nem is engednek fel rá.

     A Santa Ana-vulkán alulról nem túl látványos, de...

A Cerro Verde, mivel kihunyt, ma már csak egy domb, amit trópusi köderdők borítanak. Itt lett kialakítva a nemzeti park főhadiszállása, ahol a turistáknak meg kell várni a 11 órát, ekkor indul ugyanis a vezetett túra fel a csúcsra. Nem túl értelmes dolog, mert eddigre általában beködösödik a teteje, ráadásul ilyenkor van a legmelegebb, de hát Közép-Amerikában vagyunk, nem kell mindenben logikát keresni.

Rajtunk és az amerikai pároson kívül nem gyűlik össze több ember, így 18 éves vezetőnkkel, Jonatánnal együtt ötösben vágunk neki a vulkánnak. Először kifizetjük a 3 dolláros belépőt, majd leereszkedünk a San Blas-völgybe, ami állítólag El Salvador legjobb kávétermő vidéke. Itt ismét lehúznak minket fejenként 2 dollárra a völgyön való átkelés címén, majd tíz perccel később egy viskónál újabb egy dollárra, mint túravezetői támogatás. Nem igazán világos mit és miért fizetünk, de van egy olyan sanda gyanúnk, hogy ezeket a tételeket kizárólag gringóktól szedik be. Amúgy nem bánjuk, mert a vidék meseszép. Érdekes, hogy kicsit odébb csatlakozik hozzánk két fegyveres katona, akik egész a csúcsig követnek minket.

     A San Blas-völgy és mögötte az Izalco-vulkán

- Miért jönnek velünk? - kérdezem Jonatánt.
- Errefelé sok a bandita. Általában nem szokott gond lenni, de a külföldiek mellé mindig kirendelnek két fegyverest.
- Sem a San Miguelre, sem a San Vicentére nem engednek fel ugyanerre hivatkozva. Tényleg ennyire gáz a helyzet?
- Errefelé az emberek szinte semmi pénzt nem keresnek. A kávéföldeken csak idénymunka van, amivel havi 120 dollárt lehet megkeresni. Sokkal kifizetődőbb kirámolni a turistákat. 
- Ha nem vagyok túl indiszkrét, egy helyi vezető mennyit kap egy hónapban? 
- Nem hónapra kapjuk a fizetést, hanem alkalomra. Én tíz dollárt kapok azért, hogy felviszlek titeket a csúcsra.
- Az nem túl sok, havi max. 300 jön össze.
- Nem jön össze annyi. Hárman vagyunk a munkára.
- És havi 100 dollárból itt ki lehet jönni?
- Dehogy lehet. Már az összes barátom lelépett az Egyesült Államokba. Én szeretnék egyetemet végezni, de ennyi pénzből nem tudom fizetni a tandíjat. A vidéki ember El Salvadorban nem tanulhat. Iszonyú alacsony a kereset, abból a kajára sem futja, nemhogy iskolára. 

Jonatánnal épp megvitatjuk a salvadori nincstelenség okát, mikor feltűnik a fák között egy szarvas.

- Na, hát ezért maradok én inkább itthon. Szeretem az állatokat és az itteni tájat - magyarázza Jonatán.

A San Blas-völgyből meredek kaptató kezdődik a Santa-Ana vulkánra. Először erdőkön át visz az ösvény, majd közeledve a csúcshoz egyre sziklásabbá válik a terep. A háttérben feltűnik az Izalco-vulkán fekete kúpja, balra pedig a Coatepeque-tó sötétkék víztükre.

Erős kaptatóval jutunk fel a csúcsra

Jó két és fél órás túra után érjük el a vulkán tetejét. Hihetetlen szerencsénk van, mert nincsen köd, így belátni az egész krátert. Sokan a Costa Rica-i Poást tartják a legszebb közép-amerikai vulkánnak, de ott az ember túl messze van a krátertől, ráadásul minden nap százak gyűlnek össze a tetején, hogy aztán egymást fellökve konstatálják, balszerencséjükre köd van. A Santa Ana azonban nem ilyen. Egy picit alacsonyabb a Poásnál, így gyakrabban tisztul ki a teteje, ráadásul kéznyújtásnyira van a kráter.

   Ez Közép-Amerika legszebb vulkánja

Fél órán át élvezzük a látványt, aztán olyan erős szél kerekedik, hogy lezavar minket a tetőről. Visszaereszkedünk a San Blas-völgybe, majd onnan felkapaszkodunk a Cerro Verdére. Bár lenne idő az Izalco meghódítására is, sajnos aktív, így nem tudjuk megmászni. Pupusaevéssel csapjuk el az időt, amíg nem indul vissza a busz Santa Anába. 

Ereszkedés közben, háttérben a Coatepque-tóval

Az elmúlt másfél hónapban majdnem egy tucat vulkánt másztunk meg, de eddig ez volt a legszebb. Ha El Salvadorban jársz, mindenképp mászd meg!

Még több fotóért és sztoriért látogass el Facebook oldalunkra!

El Salvadorban mindenki hihetetlenül kedves velünk, állandóan mosolyognak ránk, ahol tudnak, segítenek. Mégis van bennünk egy kis hiányérzet, mert sok természeti szépséget eddig nem láttunk. Mostanáig. Juayúa környékét barangoltuk be, és ez a vidék teljesen elvarázsolt minket. Egyszerűen jó itt lenni.

A szállásadó család szerint a La Perla irányába közlekedő autóbuszok La Libertad piacáról indulnak, így jó 20 perces séta vár ránk keresztül a tömegen. A színes házakkal szegélyezett poros utca ma reggel is csordultig telt élettel. Meglett asszonyok árulják a frissen facsart gyümölcslevet, az üdítőt és a pupusát, gyerekek szaladgálnak visongva, miközben időnként egy-egy szakadt csirkebusz csap robajt végigszáguldva az utcán. 

Felszállunk egy Teotepequébe tartó buszra, ami az óceánpart mentén északnyugati irányba közlekedik. Fél óra múlva érkezünk meg La Perlába, egy kevésbé forgalmas kereszteződésbe, ahol egy fiatal anyuka és két kicsi gyereke várakozik a sonsonatei járatra. Jó másfél órát toporgunk a hármas elágazásnál a tikkasztó déli hőségben, miközben azzal kísérletezünk, hogy lehet elférni öten az egyetelen, útszéli facsemete talpalatnyi kis árnyékában. Mire épp hőgutát kapnánk, végre befut a sonsonatei busz. 

Várjuk a sonsonatei buszt

Az út a part mentén kellemes, olykor feltűnik egy-két szép öböl, de semmi olyat nem látunk, ami miatt le akarnánk szállni. Az egész úton egy szakáccsal fecsegünk, aki óceánjárókon bejárta a világ nagy kikötőit. Európát is jól ismeri Ciprustól Norvégiáig, de Magyarország neki is csak az 1982-es vb-ről ugrik be, amikor 10-1-re kikaptak tőlünk.  

A jellegtelen Sonsonatéban nem töltünk több időt, mint hogy buszt váltunk. Bő egy óra múlva már a vulkánok által körülvett Juayúa fehér temploma előtt bámészkodunk. 

Juayúa jellegzetes temploma

Juayúa egy varászlatos völgyben fekvő bájos település, szökőkutas zöld főterén már nem csak a mosolygós helyiektől pezseg az élet, hanem meglepően sok gringó arcot is látunk. El Salvador, mivel megelőzi a rossz híre a médiában, nem egy turistás ország, az itt töltött másfél hétben eddig csak Alegríában futottunk bele egy holland párosba. Itt azonban meglepően sokan vannak, ami valószínűleg annak köszönhető, hogy Juayúában két hostel is működik.

Nem szoktuk a hosteleket preferálni, de ezúttal tényleg ez a legolcsóbb opció. Végülis a nicaraguai Ometepe-sziget óta nem aludtunk meg ilyenben, és igazából nem bánjuk, hogy egy hónap után lehet angolul beszélni. Aztán persze gyorsan rájövünk, miért is nem szeretjük az ilyen gringó gócokat. Éjjel kettőig fülsértő hangerővel bömböl a TV az ajtónk előtti társalgóban, amit 10-15 európai, amerikai és ausztrál fiatal próbál olyan mértékben túlkiabálni, hogy az éjszaka közepén kiszállunk Endrével az ágyból, és csapra verjük a délután vásárolt 8 éves Cihuatán rumunkat, hátha gyorsabban telik vele az idő. Sajnos a Cihuatán nem egy Zacapa; Endre két felestől olyan másnapossá válik, hogy reggel nem tudom őt kicsalogatni az ágyból, és csak a délutáni órákban érez magában elég erőt ahhoz, hogy a környéket körbebóklásszuk. 

Salvadori zenészek Juayúában

Azt olvasom a hostel információs falán, hogy a szomszédos faluban, Nahuizalcóban, minden szombat éjjel gyertyafényes piac van. Mivel ma épp szombat van, ráadásul már Endre is szépen gyógyul, felülünk a kövevetkező buszra, ami a Ruta de Los Flores névre hallgató főúton délnek tart. A sofőr nem megy be Nahuizalcóba miután megtudja, hogy csak mi ketten tartunk oda, így 20 percet kell sétáljunk a faluig.

Nahuizalco pont akkora, mint Juayúa, így gyorsan megérkezünk a főtérre. Éppen felvonulás van. A helyes kis falu közepén felállított színpad felé araszol a tömeg néhány virágokkal diszített autót követve. A motorháztetőkön habos-babos ruhákba öltöztetett, alaposan kisminkelt 5-6 éves kislányok üldögélnek, a falu gyermekszépe választás lelkes jelöltjei, akiket felfegyverzett katonák őriznek. Elég abszurd látvány.

Fontos a biztonság, de azért ez egy kicsit erős

A kis csajok fonott kosarakból színes cukrokat szórnak a tömegben viháncoló gyerekeknek azt remélvén, hogy ezzel megnyerik a szakértő tömeg szavazatát. Szegény lánykák nem úgy néznek ki, mint akik élvezik ezt a nagy felhajtást. Egy ideig kísérjük mi is a tömeget, majd a piac felé vesszük az irányt. 

Apró salvadori szépségek

Belebotlunk ugyan néhány ajándéktárgyat árusító kofába, de azt sajnos nem sikerül megtudnunk, hogy lesz-e estére gyertyafény, mert az utolsó busz Juayúába 5-kor indul, taxit pedig nem látunk a faluban. 

Visszakullogunk a főútra a falu bejáratához, de nem kell megvárnunk a buszt, mert azonnal lelassít mellettünk egy pick-up. Nem Juayúába, hanem csak Salcoatitánba tart, de mivel az alig három kilométer a falunktól, bátran pattanunk fel a platójára. A platón ücsörgő család út közben elmeséli, hogy Salcoatitánban is buli van a főtéren, ráadásul az asztaloknál rigast lehet enni. Nem tudjuk mi az, de kíváncsivá tesz, így mi is elveszünk a salcoatitáni forgatagban. Aztán az egyik standnál látjuk, hogy ki van írva: hay rigas. Az édes kukoricamassza tejkrémmel és fehér, túrószerű sajttal elég rémes kombináció, de errefelé úgy eszik, mint mi a Balatonnál a sajtos-tejfölös lángost. Az édes-sós ízt muszáj lefojtanunk valamivel, így a sarkon benevezünk egy egész ananászban felszolgált helyben préselt és szűrt ananászlére. A rigasszal szemben ez valami mennyei. A felemás gasztronómiai élmény után visszasétálunk Juayúába.

Rigas és a mennyei ananászlé

Másnap a Los Chorros de la Calera nevű vízeséshez indulunk, ami a falu határától néhány kilométerre található. Hétköznap veszélyes lenne a túra a környéket járó banditák miatt, de vasárnap lévén meg merjük kockáztatni a sétát. Hosszú és lankás ösvény vezet a zuhatagot körülvevő park bejáratához, ahol a rekkenő hőségben csúszós kövek nehezítik a gyaloglást, ezért majd fél órán át bukdácsolunk, mire célba érünk. A Los Chorros de la Calera tényleg csodásan hull alá a szomszédos hegy oldalából alatta pár vízgyűjtő medencével, amit a falubeliek hétvége lévén családi pancsolásra használnak. 

 Los Chorros de la Calera

A túra jó kis bemelegítés a másnapi kiruccanásunkra, amit az  El Imposible Nemzeti Parkba tervezünk. A hostelben megint későig tart az üvöltözés, így alig alszunk valamit. Olyan fáradtan ébredek, hogy a ruháimat csukott szemmel rángatom magamra. Az első csirkebusszal Sonsonatéig utazunk, majd ott egy Cara Suciába tartó járatra szállunk fel. Cara Sucia neve nagyon találó, mert a guatemalai határhoz közel fekvő kisváros egy igazi koszfészek. A poros út szélén mindenki valamilyen buszra vár, ahogy mi is. Valamivel tíz után befut az El Refugióba közlekedő napi egyetlen járat, amivel délelőtt 11 körül érkezünk meg a hegyek között megbúvó apró faluba. A táj mesés, bár akkora a pára, hogy nem látunk el túl messzire.

Tiszta időben egészen mesés lehet ez a táj

A faluból gyalog kell felkaptatnunk a park bejáratáig, de mivel a busz 13:30-kor indul vissza Cara Suciába, nagyon meg vannak számlálva a perceink. A hol murvás, hol kövekkel borított úton közel 40 perc alatt érkezünk meg a park bejáratánál fekvő tanyabokorba, San Miguelitóba. A helyiek mindenütt kedvesen üdvözölnek, mosolyogva kiabálnak ki a házak udvaráról. San Miguelito utcájának legvégén egy gyönyörűen kialakított hostel áll étteremmel, de mindkettő kong az ürességtől. A hosteltől 15 percre található az Imposible bejárata. A parkőr háza nem tűnik elhagyatottnak, így Endre fellép a tornácára, de ekkor hiretelen a semmiből előkerül egy nagy termetű, fekete kutya, aki rátámad. Oltári mázlija van, hogy maga elé tudja kapni az egyik tornácon felejtett széket, mert így a kutya annak lábára harap rá. Endre beugrik a nyitva hagyott ajtón, és bevágja maga mögött, én pedig bebújok a tábla mögé, hogy a kutya nehogy észrevegyen. A vicsorgásra előkerül kér parkőr, és nagy röhögcsélés közepette megnyugtatnak minket, hogy a kutya csak játszani akar, de azért biztonság kedvéért bezárják egy ketrecbe. Nyilván, ha egy kutya játékos, azt én is ketrecben tartom.

   Az El Imposible Nemzeti Park bejárata

A két parkőr bekísér minket a közeli visitor centerbe, ahol megmutatják, merre haladnak a tanösvények. Az egészet bő egy óra alatt végig lehet járni, de elmondásuk szerint nincs nagy állatvilág errefelé, mert az elmúlt évtizedekben olyan mértékű lett az erdőirtás a környéken, hogy minden nagyobb emlős kipusztult. Kis szerencsével meg lehet pillantani a park emblematikus állatát, a malachit sövényleguánt, de ennyi és nem több. Ráadásul a tanösvényekre kötelező vezetőt bérelni 10 dollárért, plusz 2x6 dollár belépőt fizetni, ami elég sok egy röpke egy órás sétáért, úgyhogy nem erőltetjük a dolgot. Felmegyünk az ingyenes kilátóba, ahonnan alig látni valamit, mert a Csendes-óceán felől vastag pára fedte be a dombokat.

Amint kilépünk a nemzeti park területéről, az egyik fa törzsén megpillantjuk a sövényleguánt. Sok helyen láttunk már kékfarkú gyíkot, de ez az eddigi legszebb példány. Nem véletlenül biggyesztette a park a zászlajára. Így végképp nem bánjuk, hogy nem szabadultunk meg 22 dollártól; hiányérzet nélkül térünk vissza San Miguelitóba, onnan pedig Cara Sucia érintésével Juayúába.

     A malachit sövényleguán az El Imposible Nemzeti Park emblematikus állata

El Salvadorból eddig messze ez a környék nyerte el leginkább a tetszésünket, de a java még csak most következik. Itt az ideje, hogy megmásszuk a Santa Ana-vulkánt...

Még több fotóért és sztoriért látogass el Facebook oldalunkra!

Úttalan-utakon stoppolunk El Salvadorban olyan helyeken járva, amikről nem is tudtuk, hogy léteznek. Két napon át egyik kocsiból szálltunk át a másikba, mégsem unatkozunk, köszönhetően a rengeteg jó fej salvadorinak.

Egy kora reggeli busszal hagyjuk el Perquín faluját. Ha tartani akarjuk a korábbi tervünket, akkor kezd feszítetté válni a tempó, mert szűk három hét múlva már a mexikói Cancúnban kell lennünk, márpediglen addig még négy ország és több mint 1000 km van hátra. 

A Delicias De Concepciónba tartó busz az osicalai elágazásnál tesz le bennünket, ahonnan egy meredek út kapaszkodik fel a falu főteréig. Ha nem tudnám, hogy a latin települések főterein mindig roppant mód pezseg az élet, azt hinném, ma majális van. A nyalókákkal szaladgáló gyerekek tömegében utat törünk magunknak a legközelebbi pupusaárushoz. Nem mondom, hogy nem unjuk a közép-amerikai sajtos "kukoricacsodát", de egyéb híján ma is ezzel csillapítjuk a reggeli gyomorkorgásunkat. A pupusasütő asszonyság azzal a felettébb hasznos információval lát el bennünket, miszerint a következő busz délután háromkor indul San Gerardo felé. Nem áll szándékunkban órákon át Osicala főterén lopni a napot, ezért úgy határozunk, hogy visszasétálunk ahhoz kereszteződéshez, ahol a busz letett bennünket, és megpróbálunk fogni egy kocsit. 

Várjuk a csodát, hátha eljutunk egész Chalatenangóig

Röpke két perc után egy pick-up platóján találjuk magunkat. Üröm az örömben, hogy csak az alig pár kilométerre található Gualococti bevezető útjáig tudnak elvinni minket. A szerencsénk azonban itt sem hagy cserben. Szinte azonnal érkezik egy San Simonba tartó szimpatikus El Salvador-i pár, akik nagyon kíváncsiak arra, mit keres két magyar El Salvador ezen vidékén. Elbeszélgetünk az 1982-es világbajnokságról, amin 10-1-re vertük őket, majd mesélünk nekik Magyarországról és Európáról, így gyorsan elrepül a következő fél óra.

San Simonból Ciudad Barriosba egy elektronikai cikkeket szállító furgonnal sikerül eljutnunk. Nem sok helyünk van, mert a kocsi tele van mindeféle kütyüvel, de a srác nagyon segítőkészen hátradobál mindent. Azt mondja, nagy mázlink van, mert San Simomból nincsenek buszok ebbe az irányba, és a forgalom is elég gyér. Igaza van, sok autóval nem találkozunk út közben, cserébe azonban mesés a kilátás a déli a vulkánokra.

   Az északi hegyek között ilyen táj fogad minket

Ciudad Barrios elágazásánál egy teherautót sikerül leintenünk. A sofőr, Efrai, felettébb morcos. Ezt csak azért mondom, mert El Salvadorban még sosem találkoztam olyan emberrel, akinek nem automatikus reakciója a szemkontaktus felvételekor a mosoly. Efrai valahogy kilóg a sorból, így a következő 20 perc csendben telik.

Mielőtt morcosságának okára fény derülne, befutunk San Luis de La Reinába, majd onnan már busszal sikerül eljutnunk a közeli San Gerardóba. Alig tettünk meg 60 kilométert, de már öt különféle kocsiban ültünk. San Gerardo a térség legnagyobb települése, még sem nagyobb, mint volt Perquín, s pont emiatt a közlekedése is szörnyű. Busz naponta egyszer van Doloresbe, kora reggel, s mivel már dél is elmúlt, nem sok esélyünk maradt elhagyni a falut. Szerencsére azonban van pár ember, akik ugyancsak ebbe az irányba utaznának, így sikerül leszervezni egy teherautót, ami elfurikáz minket pár dollárért cserébe következő állomásunkig.

Nuevo Edén egyike a környék településeinek

A hegyek dombbá szelídülnek, a Rio Lempa után pedig egy majdnem síkvidéken találjuk magunkat. Nem megyünk be Doloresbe, annak határánál leszállunk a teherautóról. Chalatenangóba szeretnénk eljutni, de ahhoz előbb Sensuntepequét kell útba ejteni. Nemsokára jön is egy busz, ami ismét visszakapaszkodik a
hegyekbe.

Átkelünk a Rio Lempán

Sensunt (ahogy a helyiek hívják) délután 3 magasságában érjük el. Jó lenne még ma megérkezni Chalatenangóba, de a poros buszpályaudvaron azt mondják, ez esélytelen, mivel az utat alig pár hónapja aszfaltozták le, s még nem indítottak buszokat abba az irányba. Bízunk a szerencsénkben, így visszabuszozunk a chalatenangói elágazásig, és nekiállunk stoppolni. Egy órán át nem jön semmi, majd egyszercsak feltűnik egy dzsip. Egy nő az három gyerekével, de nem Chalába, hanem egy közeli faluba tartanak. A kocsit a 13 éves nagyfia vezeti, jogsi nélkül, de azt mondják, nem gond, mivel új az út, kicsi rajta a forgalom, és a rendőrök sem fedezték még fel maguknak. A srác a korához képen jól vezet, de azért örülünk, mikor pár kiométerrel odébb kiraknak minket.

Egy buszfordulónál vagyunk, amit néhány ház vesz körbe. Az egyik előtt egy család ücsörög, elkerekedett szemmel bámulnak ránk. Szóba elegyedünk velük és megtudjuk, innen egyetlen út van, vissza Sensunba. Chalatenango bár csak 50 kilométer ide, mégsem közlekedik arra senki. Egy órán át próbálunk kocsit fogni, de fel kell adjuk. Az utolsó városi busszal visszatérünk Sensunba, ahol szálló után nézünk. Nem könnyű, mert a városka egyáltalán nem turistás, de végül sikerül egy egészen kellemes hotelben kikötnünk 12 dollárért cserébe.   

A több mint 40 ezer lakosú város neve nahuatl nyelven azt jelenti, hogy ’nagy hegy’. Az igaz, hogy egy domb tetejére építették, de 820 méteres tengerszint feletti magasságával azért az elnevezése kicsit erős. Sok látnivaló annak ellenére sincs a városban, hogy 1550-ben alapították. Sajnos koloniális jellegét rég elvesztette, csak a főtéren álló templom maradt vissza a múltból. A hangulata mégis kellemes, főként annak a sok mosolygós arcnak köszönhetően, amik annyira jellemzik ezt az országot. Hiába tartják El Salvadort a Föld egyik legveszélyesebb országának, ennél kedvesebb népekkel még sehol nem találkoztunk.

Sensuntepeque koloniális hangulatú temploma

Chalatenangót majd útba ejtjük akkor, mikor Suchitotóban leszünk, addig azonban még lemerészkedünk a Csendes-óceán partjára. Egy fővárosba tartó busszal a Pánamerikai autóút mentén fekvő San Rafael Cedrosba utazunk, onnan pedig San Vicentébe buszozunk. Az ország közepén fekvő kisváros - hasonlóan Sensunhoz - nem túl látványos, a főterén azonban áll egy furcsa, de jó magas torony, aminek tetejéről belátni nem csak a várost, de a San Vicente-vulkánt is. Mivel van fél óránk a következő busz indulásáig, 25 centért felmásszunk a kilátótoronyba, és élvezzük a mesés látványt. 

San Vicente közepén ilyen torony áll

Amikor Zacatecolucán keresztülhaladunk, már nagy bennem az izgalom, mert alig várom, hogy újra megpillantsam a tengert. Endrével ellentétben rajongok a vízpartokért, különös tekintettel a tengerekre és az óceánokra. Ezúttal azonban csalódok. 

 San Vicente látképe a kilátóból

A koraesti órákban érkezünk La Libertadba, aminek minden egyes épületében amerikai, ritkábban helyi tulajdonú hostel vagy zavarba ejtően színes latin bár üzemel, amik - lévén El Salvador nem egy turistaparadicsom - konganak az ürességtől. La Libertad jellemzően egyébként sem a fürdőzők, hanem a hatalmas hullámokra utazó szörfösök édenkertje, akik most valami miatt nincsenek itt. Olyan kevés a vendég, hogy fillérekért sikerül tengerre néző, teraszos szobát kivennünk, a hely azonban így sem marasztal.

   La Libertad nem nyeri el tetszésünket

Teszünk egy jókora sétát a part menti mólón, beülünk egy babos-tojásos tortillára az egyik kifőzdében, majd egy álmatlan estének nézünk elébe. Az ágyunkon egy egész regiment kövér csótány masírozik fel s alá, rendszerint az arcunkon keresztül, így az éjszaka nagy részét ébren töltjük. Kivégzünk vagy egy tucatot közüllük, aztán győz a kimerültség és elnyom minket az álom. Nagyon nem jön be a Csendes-óceán, így holnap irány vissza a hegyekbe!

Még több fotóért és sztoriért látogass el Facebook oldalunkra!

1981. december 11. - a dátum, ami örökre beégett minden salvadori emlékezetébe. Ezen a napon történ ugyanis az El Mozote-i mészárlás, aminek során 800 embert, többségben nőket és gyerekeket kaszaboltak halomra a kormány zsoldosai Ronald Reagen amerikai elnök asszisztálása mellett. Megnéztük, mi a helyzet ma El Mozotéban, három és fél évtizeddel a népirtás után.

Hiába kis ország El Salvador, az utazás egyáltalán nem könnyű, mivel minden busz csak a szomszédos kisvárosig, faluig közlekedik. Első körben San Francisco Goteráig, majd onnan Osicaláig utazunk, ahonnan azonban egy nap csak két-három alkalommal indul busz Perquínbe, abba a faluba, ahol az éjszakát szeretnénk tölteni. Nincs kedvünk órákon át ülni és várni, így az elágazásnál stoppolni kezdünk. Tíz perc múlva már egy vízszállító teherautóban ülünk, így még délelőtt sikerül befutnunk a faluba.

Észak-Salvadorban szép táj fogad minket

Perquín egyetlen hotele megfizethetetlen a számunkra, így a helyi hospedajék között kutakodunk. 16 dollárért egy igen csak spártai szobát sikerül felhajtanunk. Öröm az ürömben, hogy rajtunk kívül nincs senki a szállón, csak egy macska, ami viszont az őrületbe kerget minket azzal, hogy megállás nélkül gekkókra vadászik.

Perquín nem túl látványos település. A főtéren áll egy csúnyácska templom, aminek külső falán egy naiv festmény látható, de ennyi és más semmi. Mindenképp pozitívuma a helynek, hogy a környező cédruserdőknek hála napközben sincs meleg.

Perquín temploma

Bedobunk a falu egyetlen kifőzdéjében egy gyors rizses csirkét, majd a deles busszal az El Mozote-i elágazáshoz vitetjük magunkat. Állnak néhányan buszra várva a sarkon, de azt nem tudják megmondani, hogy mikor jön. El Mozote nincs olyan messze, a buszt ráadásul bárhol leinthetjük, úgyhogy nekivágunk gyalog.

Alig húsz perc séta után elfogy a lábunk alól az út, az előttünk tátongó hatalmas gödörbe hatalmas betoncsöveket fektetnek le. Elképzelésem sincs, miként kel át ezen a busz. Megkerüljük az útépítést, nem sokkal később pedig befut egy piros furgon, ami egy anyát és annak fiát, valamint egy köteg műanyag csövet szállít a közeli ranchekre. Annak ellenére felszállunk, hogy közlik, a közeli Arambala faluban tartanak egy negyed órás megállót.

Ezzel a furgonnal utazunk El Mozote felé

Mikor a sofőr visszatér a dolgáról, megemlíti, hogy ők El Mozotén túlmennek a Rio Sapo irányába, de hogy az - ellentétben a faluval - nagyon szép, így ha szeretnénk, letesznek minket ott. Van időnk, úgyhogy hajlunk a dologra. 

Arambala főtere egészen kedves

A Rio Sapo csak El Salvador-i szemmel szép, de azért nem bánjuk, hogy látjuk ezt is, legalább kicsit jobban megismerjük a környéket. A folyótól végül egy kék furgon platóján jutunk vissza az El Mozote-i elágazásig, ahonnan egy sörszállító teherautó hátuljában utazva érkezünk meg a népirtás helyszínére.

Végülis megérte elmenni a Rio Sapóhoz

El Mozote inkább tanyabokor, mint falu, bár van temploma, ami települési címre pedesztrinálja a helyet. A templom mellett áll egy apró ajándékbolt, mellette pedig az 1981-es mészárlás áldozatainak emlékműve. A fekete emberalakok mögött egy magas fal emelkedik, benne a kivégzett 800 ember, köztük rengeteg nő és gyerek urnájával. 

Megérkeztünk El Mozotéba

Miközben fotózunk, mellénk lép Sra. Serapia, az ajándékbolt vezetője, s afelől érdeklődik, honnan és miért jöttünk. Rövid eszmecsere után beinvitál minket a boltjába, ahol mindenféle kacat kapható, valamint egy könyv, ami Rufina Amaya, az egyetlen túlélő történetét meséli el. Sra. Serapia látja rajtunk, hogy a mészárlás története jobban érdekel minket, mint a karkötők és hűtőmágnesek, így felajánlja, megosztja velünk, mi történt 1981. december 11-én:

   Az El Mozote-i áldozatoknak emelt emlékmű

- Azon szerencsések közé tartozom, akik nem voltak a faluban, mikor a katonák bevonultak. Édesanyámmal San Salvadorba mentünk pár nappal korábban, ott értesültünk arról, mi történt a falunkban - kezdi az 50-es éveinek közepén járó asszony - Utána hónapokig nem mertünk hazatérni, nem akartuk látni a felégetett házunkat és leölt rokonainkat. A következő pár év iszonyú volt.
- Mi történt pontosan?
- Az 1970-es évek végétől egyre megosztottabbá vált az ország. A vezetésünk nyalta az amerikaiak hátsóját, a vidéki szegény emberre pedig tettek magasról. Ennek köszönhetően a kommunista ideológia mentén gerillamozgalmak alakultak, akik a városokban terrorcselekményeket hajtottak végre, jelezvén, a vidéki emberekkel is illene foglalkozni. Csakhogy kormányunk az amerikaiak kezében volt, akik utáltak mindent, ami kommunista.
- Hogy jött a képbe El Mozote?
- Úgy, hogy az amerikai hírszerzés tévedett. Azt gondolták, El Mozote lakói rejtegetik, támogatják a gerillákat. Pedig azok soha nem bújkáltak falvakban, veszélyes lett volna. Fincákon szállásolták el magukat és két napnál tovább soha nem maradtak egy helyen. Mivel állandóan mozgásban voltak, senki nem tudta ki gerilla és ki nem. Aztán jött a Reagen-kormány, akik eldöntötték, kifüstölik El Salvadorból a kommunistákat. A CIA azonban hibázott. A gerillák megtudták, hogy zsoldos sereget küldenek ellenük, és szétszéledtek. Voltak a faluban olyanok, akik képben voltak, így azok is távoztak, de az idősek, nők és gyerekek semmit nem sejtettek. Ez lett a vesztük.

    El Mozote pár héttel a mészárlás után (forrás: Rufina Amaya - Luciernagas en El Mozote)

- Hogy történt a mészárlás?
- December 10-én este több tucat katona vonult be a faluba. A gerillákat keresték, de a falusiak hiába mondták, hogy nincs egy szál se, a sereget ez nem érdekelte. Egy éjszakányi gondolkodási időt adtak mindenkinek. Reggel kihajtottak mindenkit az utcára, és újra feltették a kérdést, de a válasz ugyanaz volt. A katonák nem hitték el, hogy nincsenek gerillák a faluban, így a férfiakat kivezényelték az erdőbe, majd halomba lőtték őket. Közben az anyákat elválasztották a gyermekeiktől, akiket betereltek a templomba.
- A katonák salvadoriak voltak?
- A többségük. De állítólag voltak köztük amerikaiak is, illetve azok, akik a katonák vonulása közben délebbre találkoztak velük, azt mesélték, hogy volt velük néhány gringó is.
- Mi lett a gyerekekkel?
- Mind megölték, ráadásul az anyjuk szeme láttára. Rufina egy fán rejtőzött el, onnan bámulta, ahogy a gyerekeket halálra késelik a katonák. A könyvében - amit közben fellapoz Sra. Serapia - azt meséli, hogy látta, ahogy egy fél éves forma kisgyereket kitépnek az anyja kezéből, majd feldobnak a levegőbe és átdöfik egy machetével. Sok nő könyörgött, hogy előbb őket lőjjék agyon, de a katonák kegyetlenek voltak, és előbb a gyerekekkel végeztek. Sajnálták rájuk a golyót, így mindnek átvágták a torkát vagy szétszúrkálták a testüket. Rufina lemászott a fáról és beszökött a templomba, hogy megpróbálja kimenekíteni a gyerekeit, de már késő volt. Mind a négyet meggyilkolták. A saját gyerekei holtteste alá bújt be, hogy ne vegyék észre. Ezután lemészárolták a nőket is, de csak miután megerőszakolták őket. Azt is írja, hogy hallotta a gyermekei alatt feküdve, amint rádión parancsot kapnak a katonák, hogy senkit ne hagyjanak életben. Ezek az állatok még a kutyákat és teheneket is agyonlőtték. 

 Kép halott férfiakról El Mozotéhoz közel (forrás: Rufina Amaya - Luciernagas en El Mozote)

Közben lapozgatom a könyvet. Régi fotókat látok benne halott emberekről. Sra. Serapia megengedi, hogy lefotózzam a képeket, majd továbbmesél:

- Ezek a képek pár héttel a mészárlás után készültek. Egy amerikai fotóriporter a katonai zárlat ellenére bejutott a faluba. Állítólag cikket írt belőle egy amerikai lapban, de nem volt sok eredménye. Reagenék azt állították, hogy az egész hamisítvány, soha nem ismerték el, hogy közük lett volna a vérengzéshez. 
- Mi lett a katonákkal?
- Senki nem tudja. Állítólag mind az Egyesült Államokban él, de ez csak feltételezés. Egyedül a parancsnok személyére derült fény, őt egy hónappal később Perquín közelében meggyilkolták. A többi katonáról azóta sem tudunk semmi konkrétat.

     A vérengzés után ott hagyták a holttesteket az utcákon (forrás: Rufina Amaya - Luciernagas en El Mozote)

Az 1980-as években az Egyesült Államok kőkeményen fellépett a kommunistákkal szemben Közép-Amerikában. Korábban már írtunk arról, hogy Ronald Reagen milyen gusztustalanságokat követett el Nicaraguában, ami az Irongate-botrány során balszerencséjére kitudódott, de ahogy a kontra háborúkért, úgy az El Mozote-i mészárlásért sem vállalta soha a felelősséget. Nicaraguának az Egyesült Államok azóta is tartozik 17 milliárd dollárral és annak kamataival, de ne legyenek hiú ábrándjaink, soha nem fogják nekik átutalni a pénzt. Ahogy azt sem fogják soha elismerni, hogy 1981. december 11-én a CIA nyomására végeztek ki 800 öregembert, nőt és gyermeket. 

Rufina Amaya, az egyetlen túlélő azóta halott. A falu lakossága az elmúlt 35 évben kicserélődött. Sra. Serapia azt mondja, már csak ő és egy másik idős asszony maradt, akik tőzsgyökeres El Mozote-iek, és ismerik a töténetet. Ha ők is meghalnak, El Salvador legsötétebb napjáról majd csak a történelemkönyvek fognak mesélni abban a formában, ahogy az az aktuális vezetésnek megfelelő. Nem kergetnek ábrándokat, tudják, hogy az igazi felelősöket soha nem fogják rabláncra verni.

Halott nő portréja (forrás: Rufina Amaya - Luciernagas en El Mozote)

- Nekem tíz év kellett, mire sikerült feldolgoznom a történteket - mondja Sra. Serapia - Csak az 1990-es években mertem visszaköltözni a falumba.
- Sokan meghaltak a családjából?
- Mindenki. Unokatestvéreim, nagyszüleim, az összes rokonom itt halt meg. Csak mi ketten maradtunk édesanyámmal.

Eri azt mondja, nem akar innen hűtőmágnest, mert az a szörnyűségekre emlékeztetné. Sra. Serapia megérti, így rámutat arra a ládikára, amiben az adományokat gyűjtik az emlékmű karbantartásához. Bedobunk pár dollárt, majd búcsút intünk Sra. Serapiának és El Mozoténak.

Gyalogosan indulunk vissza Perquínbe, de nem sokkal később jön egy furgon, ami visszavisz minket a faluba. Éjszaka hideg van, nagyon hideg. Legyen ez a legkisebb gondunk.

Még több fotóért és sztoriért látogass el Facebook oldalunkra!