MIRADOR - "Kilátó a világra"

Puerto Viejo de Sarapiqui alig másfél óra kocsikázásra van La Fortunától, de ezen a szakaszon is van mit nézni. A jobb kéz felől feltűnő Poás- és Barva-vulkán látványa is megér egy misét, de az igazi meglepetést a nicaraguai határ felé eső alföld rejti. A Lagarto Lodge-on jártunk, ahol elámultunk a rengeteg madártól, majd csalódtunk egyet a La Selva Biológiai Állomásban.

2010-ben Bakos Gábor fotós barátommal jártuk körbe a vidéket. Sok turistának nem jutna eszébe Boca Tapada felé fordulni, mivel arrafelé nincsen semmi, csak ananászültetvények, mi mégis rákanyarodtunk az oda vezető útra. Jó okkal tettük, hiszen az ültetvényeken túl, közel a nicaraguai határhoz áll a Lagarto Lodge, ami közismerten a madárfotósok paradicsoma.

Magamtól soha nem jöttem volna ide, de Gábor ragaszkodott a helyhez, mivel a világhíres, millió díjjal megkínált Máté Bence itt lőtte azokat a fotókat, amikkel kivívta a szakma tiszteletét.

Boca Tapada tényleg nem szól másról, csak az ananászról. Bármerre fordítja az ember a fejét, szürke bokrokat lát valamint ültetvényekről kikanyarodó traktorokat. Mondanom sem kell, ez az út sem volt leaszfaltozva, de ehhez Costa Ricában már hozzászoktunk.

Papagájok harca (fotó: Bakos Gábor, 2010)

Boca Tapadától úgy tíz kilométerre volt maga a lodge, ami elsőre nem tűnt hívogatónak. A tulaj egy félig tico, félig német fickó, aki szüleitől örökölte meg a birtokot. Nem akart sem ananászt termeszteni, sem marhákat tartani, így néhány évtizede kitalálta, hogy megkíméli azt a falatnyi erdőt, ami még megmaradt, és turistáknak fogja mutogatni.

Az 1980-as években ez még nem volt nagy buli, de mostanra a lodge szépen kinőtte magát és tényleg nevet szerzett magának a fotósok körében. A szállás az árához képest nem volt nagy szám, de mi nem is a luxus miatt kanyarodtunk erre, hanem azért, hogy lencsevégre kapjunk néhány tukánt és oropendolát. 

Tukán az esőben (fotó: Bakos Gábor, 2010)

Nem maradtunk kapás nélkül. Két napot töltöttünk a lodge-on, ami alatt Gábor barátom egészen hihetetlen képeket készített. Tudni kell, hogy a szálló személyzete minden reggel kikötött egy fürt banánt az egyik közeli fára, amire az állatok berepültek. Ez jó volt a fotósoknak, jó volt a szállónak és jó volt a mezőgazdászoknak is, hiszen így nem az ő terméseiket dézsmálták le a madarak. Egészen elképesztő volt az, mikor a tukánok berepültek a teraszra és azt figyelték a kerítésen ülve, ahogy babráltuk a fényképezőket.

Boca Tapadától nem messze található az a Puerto Viejo de Sarapiqui, amit minden túra alkalmával útba ejtünk, mivel innen szoktunk lecsónakázni a Karib-tenger partján fekvő Tortugueróba. Így történt ez 2010-ben is. 

     A vörösszemű levelibéka Costa Rica egyik jelképe (fotó: Bakos Gábor, 2010)

Puerto Viejo unalmas kisváros, ahol azon túl, hogy néha megjelenik pár turistákat szálító busz, nem történik semmi. Tőle pár kilométerre azonban van egy park, ami miatt mégis érdemes ide ellátogatni. A La Selva Biológiai Állomás Costa Rica első kutatóbázisa, ami mai napig évi több száz önkéntest és egyetemi hallgatót foglalkoztat. Hogy miért? Azért, mert a mindössze 1500 hektár nagyságú őserdei parkban 467 fajta madár és mintegy 300 000(!) rovar figyelhető meg, nem beszélve az emlősökről, köztük a nem ritkán feltűnő jaguárról is. Ilyen fajsűrűséggel a Földön csak a panamai Canában lehet találkozni, máshol nem.

Mivel nem akartuk a klasszikus turisták útját járni, ezért úgy döntöttünk, bent alszunk a parkban, már csak azért is, mert ebben az esetben elengedik a 32 dolláros, kb. 9000 forintos belépőt. Ennek megfelelően a szállás sem volt olcsó. Egy bungalóban szállásoltak el minket, amiben volt vagy 10 ágy, egyenként 65 dollárért. Szerencsére rajtunk kívül nem volt senki a házikóban, így tulajdonképpen nem jártunk rosszul, bár ha a bungaló nem a parkon belül lett volna, egy lyukas garast nem adtunk volna érte.

Aracari küzd a papagájjal (fotó: Bakos Gábor, 2010)

Azt persze csak a számla kiegyenlítése után árulták el, hogy hiába alszunk bent a parkban, magunktól nem kolbászolhatunk csak úgy. Vezetőt kellett magunk mellé kérni, és csak meghatározott órákban léphettünk az ösvényre, akkor, mikor a turistacsoportok ellepték a parkot.

Bíztunk a szerencsénkben, de szemben a Lagarto Lodge-dzsal, itt elkerült minket. Egyrészt két napon át esett az eső, másrészt a több száz amerikai nyugdíjasnak hála egyszer sem volt esélyünk állatot fotózni. Néhány agutin, egy pekarin és két curassow-n kívül semmit nem láttunk. Itt hagytunk egy valag pénzt a semmiért. Beigazolódott az örök érvényű utazó törvény: ha élvezni akarod a természetet, olyan helyre menj, ami nincsen benne az útikönyvekben.

Még több fotóért és sztoriért látogass el Facebook oldalunkra!

Az Arenál-vulkán 2010-ig Costa Rica egyik highlightja volt, aztán a kürtő egyszercsak eltömődött, és a több éven át tartó lávafolyásnak vége lett. Ma már a turisták nem az Arenál miatt jönnek La Fortunába, hanem a ráépült szolgáltatások miatt. Rengeteg a spa, a termálfürdő, a latin viszonylatban jónak mondható étterem és a fiatal gringókat megcélző bár. Minket inkább a La Fortuna-vízesés és a Cerro Chato érdekelt.

Reggel nyolckor érkezik értünk egy busz, amivel az Arenál-tó partjára tartunk. Az utat itt sem sikerült az államnak megcsinálnia, így a 40 kilométert közel két óra alatt tudjuk le.

A táj egyébként szép, bár erdőknek errefelé nyoma sincsen. A testes marhák által belakott legelőkön szélkerekeket pillantunk meg. Costa Rica 2014 végétől kizárólag megújuló erőforrásokból termeli meg a szükséges áramot, ezzel az első ország a Földön, ami elhagyta a fosszilis energiahordozókat. A környezetvédelem jó dolog, de azért a szélkerekek rendesen elrondítják a tájat.

Costa Rica 100%-ban megújuló energiaforrásokat használ

A tópartra valamivel 10 után érkezünk meg. Rengeteg turista toporog egy helyben, senki nem tudja, mire várunk. Jobban mondva, de. Csónakokra, amik ki tudja, miért, de nem állnak a helyükön. Jó fél órán át ácsorgunk, mire befutnak a ladikok, amikbe kissé fejetlenül szállítják be a külföldieket. 

Nehezen jöttek rá, ki melyik csónakba szálljon

Az út kellemes, de extrának egyáltalán nem mondanám. Sajnos az Arenál csúcsát felhők borítják, így igazán jó képeket nem sikerül lőnünk. Mint minden turistajárathoz, ehhez is tartozik egy guide, aki mesél a víztározó történetéről és arról, hogy amerikaiak ezrei vásárolták fel a környező rancheket, hogy azokban lodzsokat alakítsanak ki. Nem tudom miért, de olyan, mintha egy osztrák tavacskán csónakáznék, azt leszámítva, hogy itt a part nincsen kiépítve.

Ilyen ranchek sorakoznak a part mentén

La Fortunába kisbusszal visznek be minket. A főtértől két sarokra szállunk meg egy kellemes hotelben, amit egy testvérpár üzemeltet, ketten együtt biztosan nyomnak vagy 300 kilót. Hihetetlen jófejek, de megmozdulni soha egyiküket sem látjuk, csak ücsörögnek a recepción a székükben, mint két don. A személyzet nicaraguai, mint majdnem mindenhol Costa Ricában. Mivel az északi szomszédnál magas a munkanélküliség és a bér is töredéke az itteninek, ezért az elmúlt években mintegy 200 000 nicaraguai költözött a határ ezen oldalára. Többségük a turizmusban helyezkedett el.

La Fortuna pont ugyanolyan turista falu, mint volt Santa Elena. Hoteleken, éttermeken és bárokon kívül nincs itt semmi, a főtéren álló templom is pont olyan, mintha ideiglenesen tervezték volna oda, aztán valamiért a helyén maradt. 

Templom La Fortuna főterén

Délután a szállónk buszával megyünk fel a La Fortuna-vízeséshez. A Cerro Chato oldalában alázúduló vízeséshez egy meredek lépcső vezet le, amit éppen ideje volt megcsinálniuk a jó ticóknak, mivel korábban a turisták estek-keltek a csúszós ösvényen. Csapatunk fiatal, így nekünk tulajdonképpen mindegy, de Costa Ricába többnyire nyugdíjas amerikaiak járnak, akiknek kínszenvedés volt a kirándulás a völgy aljáig.

Bár a Wikipedia azt írja, a vízesés 70 méter magas, szerintem ha 30 van, sokat mondok. Néhányan próbálnak fürdőzni a patakban, de a víz olyan hideg, hogy én a bakancsomat sem vagyok érte hajlandó levenni. Csapatunk lustábbik fele busszal tér vissza La Fortunába, ketten azonban vállalják, hogy legyalogolnak velem a hegyről. Megéri a másfél órás séta, mert így érti meg az ember, miért is olyan remek ország Costa Rica.

     A La Fortuna-vízesés biztosan nincs 70 méteres

Bármerre tekintünk, madarak százai tűnnek fel a szemünk előtt. Tukánok, papagájok, oropendolák, motmotok, csirögék és oriolok tucatjait látjuk, nem győzzük kapkodni a fényképezőnket.

Oropendola és tukán - kettő a számtalan egzotikus madárból

Féltávnál megállunk egy helyi család portája előtt, ahol elszürcsölünk egy kókuszdiót, majd a lemenő Nap fényében fotózzuk az Arenál-vulkánt és a Cerro Chatót. Amint az ember 10 méterrel eltávolodik a turistahordáktól, Costa Rica egy hihetetlenül nyugodt és varázslatos hellyé válik, ahol minden annyira, de annyira egyszerű. Itt és most eldöntjük, hogy este kihagyjuk a bulit, inkább felkelünk hajnali 5-kor és megmásszuk a Cerro Chatót, csak hogy mégegyszer átérezzük ennek a környéknek a romantikáját.

Ezért a látványért érdemes reggel visszatérni

Este azért elfogyasztjuk a megérdemelt vacsoránkat. Én mindig abba a főtéren álló evőbe szoktam menni, ahol bár nem főznek túl jól, de legalább az adagok méretesek. Jellemzően egész Latin-Amerikában gyenge a főzőtudomány, de ha valahol tényleg ócska a konyha, az Costa Rica. Ha nem lenne itt az a pár millió amerikai, akik miatt a ticók kénytelenek a steaket tisztességesen elkészíteni, mindenki gallo pintót zabálna. Nincs baj a babos rizzsel, ha helyén tudnák kezelni a Costa Rica-i konyha remekét, csakhogy a ticók úgy gonolják, hogy az annyira jó, hogy simán el lehet érte kérni 7 dollárt. Persze a csóringer hátizsákos kifizeti, mert ahol egy spagetti 4000 forintba kerül, ott a 2000 forintos gallo pinto valóban olcsónak számít. Levest eszem, abban legalább nincs hiba, de két és fél év távlatából egyre inkább hiányzik édesanyám főztje.

Ritkán mutatja meg magát a vulkán csúcsa

Hajnali 5-kor még teljesen kihalt a város. A főtéren ilyenkor jelennek meg az első taxik, mi is egy ilyennel megyünk a Cerro Chato csúcsára vezető ösvényhez, ami egyébként nem messze található a La Fortuna-vízeséstől. 

A Cerro Chato "szoknyája" magántulajdonban van. Az ösvényt egy hotel gondozza, így legombolnak rólunk 10-10 dollárt belépő gyanánt, majd a szálló kertjén keresztül nekiidulunk a hegynek. A napfelkelte az erdő határán ér minket, de az első napsugarak gyorsan bebújnak a hegy fölé tornyosuló esőfelhők mögé. Rákapcsolunk, de nem ússzuk meg a trópusi esőt. 

Napfelkelte a Cerro Chatoról nézve

2009-ben, mikor először másztam a Cerro Chatót, sikerült bőrig áznom, ez most sincsen másképp. A csúcs előtt pár méterrel leszakad az ég, így hiába érünk fel a kilátóhoz, a lagúnából nem látunk semmit. Ismerem eső idején a vulkánt, ezért futásra szólítom fel a csapatot. Az ösvényt sikerült egy meredélyben kialakítani,ezért ha esik, minden víz itt csurog le. Mire pont bokáig érne a víz a mederben, visszaérünk a hotel parkjához. Én még ilyen sebesen soha nem rohantam le egy vulkánról.

 Egy jófejet azért sikerült lefotózni az eső előtt

Ilyen korai órán taxit fogni nem lehet a hegyen, de mázlink van. Egy kisbusz forgolódik a parkolóban, s mivel szakad az eső, kinyitja nekünk az ajtót. Turistákért megy le a városba, de egy kis borravalóért cserébe kitesz minket a főtéren.

2009-ben volt szerencsém látni a Cerro Chato lagúnáját két tico cimborával

Az Arenál-vulkán környéke kellemes hely, de igazán varázslatos akkor lenne, ha a tűzhányó lávát ontana magából. De nem ont. 2010-ben eltömődött a kürtő, azóta csak unalmasan pöfékel. Ismét láttunk sok szép állatot, amiért egyértelműen megérte a kiruccanás, de az igazi szabadtéri állatkert még csak most következik...  

Még több fotóért és sztoriért látogass el Facebook oldalunkra!

Közép-Amerika Svájca. Így szokták emlegetni Costa Ricát, de azért azt senki ne gondolja, hogy a Panama és Nicaragua közé szorult ország valóban olyan, mint Svájc. Hiába a jólét, a milliónyi turista és a brutális árak, Costa Rica máig őrzi latinos mivoltját. Monteverdében jártunk, ott, ahová az amerikaiak már nem turistáskodni, hanem lakni járnak.

Costa Ricába évente 2,4 millió turista látogat el, többségük tiszteletét teszi Monteverdében. Ennek ellenére San Joséból mindössze két busz indul egy nap egy olyan úton, amit 20 éve nem sikerül leaszfaltozni. Már kora reggel beszereztem a jegyeket a délutáni járatra, így nyugalomban várjuk a szállónk előtt az oda rendelt taxikat.

A három kocsiból kettő meg is érkezik, az utolsó azonban csak nem akar befutni. Amíg a Mirador csapat nagyobbik része gond nélkül kiér a terminálra, addig én és másik két ember fel-alá rohangászunk, hogy taxira leljünk. Végül egy elég rossz arcú fickó áll meg mellettünk. Jobb híján beülünk mellé.

- A terminálra? De hát tüntetés van a belvárosban - világosít fel minket.
- A többi taxis nem ezt mondta - okoskodom.
- Elviszlek titeket, ne aggódj! Kerülünk a piac felé.

   Az egyszínű taxi még nem jelent biztonságot

Úgy is tesz. Nem tudom, hogy mi van a belvárosban, de a piacnál rosszabb nem lehet. Öt perc van a busz indulásáig, mi pedig mangóárusok és más piaci kofák között araszolunk.

- Ha lekésnénk a buszt, elviszlek titeket Alajueláig. Ott majd befogjuk őket - bíztat minket a rossz arcú.

Kezd az az érzésem lenni, hogy a fickó szimplán át akar verni minket. Costa Ricában taxizni pont olyan jutányos, mint Magyarországon, így tudtára adom, hogyha lekéssük a buszt, biztos, hogy nem megyünk vele Alajueláig, de még ezt a fuvart sem fogom kifizetni. Érzi, hogy rossz lóra tett, így hirtelen vesz egy éles jobbost és visszatér a belvárosba, ahol csodák csodájára nincs semmiféle tüntetés. A csapat többi tagja szerencsére feltartotta a buszt, így nem kell azon töprengjünk, hogyan jutunk Monteverdébe.

A busz csurig van turistákkal, Costa Rica-i nincs is az utasok között; amerikai tizenévesek, német huszonévesek és lengyel ötvenesek zsúfolódnak rajta. Costa Rica néhány éve profilt váltott. Nem akar több hátizsákost, inkább a tehetősebb turisták felé nyitna, ezért nem fejleszti a tömegközlekedést, nem sűrűsíti a járatokat a turista desztinációk irányába. Aki lemarad a buszról, az fogjon taxit vagy fizessen egy méregdrága shuttle-t.

Tiszta időben ilyen a táj

Mellettem egy amerikai srác ül. Elmondása szerint 2009-ben költöztek Monteverdébe, s bár az Egyesült Államokban dolgozik, a szünidejét mindig itt tölti a szüleinél. Elmeséli, hogy a városukból nem ők voltak az egyetlenek, akik itt kezdtek új életet, sőt. Állítólag az elmúlt öt évben 2,5 millió amerikai állampolgár költözött Costa Ricába, és másik 1 millió Panamába. A 2008-ban kezdődő gazdasági világválság nyertesei ezek az emberek, hiszen többségük az USA-ban jelzáloghitelt vett fel a házra, majd az ingatlant hátrahagyva és a pénzt felmarkolva Közép-Amerika felé vették az irányt. Az Egyesült Államokban hét évvel ezelőtt több millió lakáshitel omlott be, ami bankcsődökhöz, később pedig gazdasági válsághoz vezetett. Costa Ricában ebből csak annyit lehetett érezni, hogy egyik hónapról a másikra megugrottak az ingatlanárak. Aki tehette, eladta a házát, így ma Monteverde és környéke tulajdonképpen amerikai tulajdonban van.

Hiába azonban az országba érkező külföldi tőke és az évi 5 %-os gazdasági növekedés, arra nem futja a kormánynak, hogy az utat leaszfaltozza Coyolar és Monteverde között. Az egész táv San Josétól nincs 150 km, mégis 5 órán át tart az utazás. 

     A szállónk nagyon rendben van

Mikor lekászálódunk a buszról, megcsap minket a zord monteverdei időjárás. Fúj a szél és szitál az eső, mint mindig errefelé. 1400 méter magasan, a köderdők szintjén vagyunk, ami még nem indokolná a rossz időt, de a völgynek saját mikroklímája van. A hegyek mögött húzódik az Arenál-tó, ami egy szélcsatornában fekszik, de a hegyek errefelé terelik a felhőket. A csapadék magasabban hull, de a szél olyan erős, hogy befújja az esőt Santa Elenába.

Merthogy Monteverde igazából egy tájegység, a települést, ahová minden gringó befut, Santa Elenának hívják. A szállónk szerencsére nincs messze a termináltól, így csak egy kicsit ázunk el. A bungalók, amiket a Mirador csapatnak foglaltam, egészen mesések. Fából épültek, a teraszokon függőszékek himbálódznak, a házakat pedig sűrű köderdő veszi körbe. Tényleg paradicsomi a hely, csak ne lenne ilyen csúnya, nyálkás az idő. 

Rendesen megéheztünk az úton, így felbaktatunk a városka központjába és beülünk egy étterembe. Pizza 6000 forint, spagetti 4000, a húsokról pedig ne is beszéljünk, mert nem tudok annyi nullát leütni a gépen. Monteverde még Costa Rica-i viszonylatban is drága helynek számít, éppen ezért nem értem, hogy miért kell az embert ilyen árak mellett átverni. A szomszédos alja kocsmában, ahová rajtunk kívül csak az itt ragadt helyiek járnak, a 700 forintos sört a harmadik kör után 1000-ért, az ötödik kör után 1200 forintért mérik. Mikor szóvá tesszük a nyilvánvaló bunkóságot, nekik áll feljebb. Hiába az itt élő több millió amerikai, a helyiek még mindig azt gondolják, hogyha fehér vagy, akkor neked Costa Rica olcsó. Istenem! De jó is lenne 200 forintért legurítani egy jó Kőbányait!

0,33-as sör 1200 forintba kerül (fotó: Kovács Zoli)

Monteverdében, aki tud, a turizmusba fektet be. Több tucat kalandpark és botanikus kert nyílt az elmúlt 20 évben, és akkor még nem beszéltünk a béka-, kígyó- és pillangóházakról, amik tulajdonképpen minden sarkon felbukkannak. Az összes létesítmény közül a leghíresebb a Selvatura, ahol egyszerre mindent megkap a látogató, már ha nem sajnál kifizetni egy fél napos programért több mint 100 dollárt. Szerencsére a programok szétszedhetők, így a csapattal a függőhidakra, a kolibriparkra és a kígyóházra esik a választásunk.

Amint rálépünk az ösvényre, szakadni kezd az eső. Ettől függetlenül tisztességgel végigjárjuk az amúgy profi módon kialakított függőhídrendszert, bár az utolsó állomásig egy-két bromélián és sárgarigón túl nem sok mindent látunk. Aztán az egyik faágon feltűnik az az állat, amire minden Costa Ricába vágyó turista vágyik: a quetzal. Lefotóznom nem sikerül, mert mostanra a fényképezőm rendesen bepárásodott, így jobb híján csak bámulom a kontinens legfenségesebb madarát. 

Quetzal helyett csapatkép a Selvaturában

2010-ben jártam utoljára a parkban, akkor fedeztem fel, hogy a Selvatura legizgalmasabb része a kolibrikert. Tíz évvel ezelőtt, mikor egy kis guatemalai faluban éltem, az öreg Candelario mesélte el nekem, hogy az ősei miért tisztelték annyira ezt az apró madarat.

"A kolibri szó az aztékok nyelvén azt jelentette, hogy a Háború Istene. A kolibrik területvédők, folyamatosan csatároznak egymással. Úgy óvják a saját virágaikat, mintha az életük múlna rajta, de mindezt úgy teszik, hogy soha nem érnek egymáshoz. Mi maják is anno vívtunk olyan szakrális háborúkat, amik vérontás nélkül zajlottak le. Focimeccseken dőlt el egy-egy város bukása vagy felemelkedése. A kolibriktől tanultuk." - emlékszem vissza az öreg Cande szavaira minden alkalommal, mikor kolibrit látok. 

     A kolobrik úgy harcolnak, hogy soha nem érnek egymáshoz (fotó: Bakos Gábor, 2010)

Azt mindenki tudja, hogy a kolibri percenként 3000-et csap a szárnyával, ami rengeteg energiát emészt fel. Éppen ezért, ha teheti, megpihen. A Selvaturában annyira megszokták a madarak az ember jelenlétét, hogy akár az ember ujjára is rászállnak, csak hogy fújjanak egyet. A műanyag itatók körül állítólag 22 fajta kolibri figyelhető meg, de nekem csak 16-ot sikerül összeszámolnom. Az is igaz, hogy nem időzünk túl sokáig a kertben, mert az eső egyre csak erősödik.

Percenként 3000-et csapnak a szárnyukkal (fotó: Bakos Gábor, 2010)

A kígyóház szerencsére fedett, így több időnk van megfigyelni az állatokat. Látunk pitonokat és viperákat, de sajnos az összeset egy szűk kalitkában tartják, így elég siralmas képet mutat a létesítmény. Ráférne a kócerájra egy alapos átépítés, az állatokra pedig a vérfrisstés, mert elég rossz bőrben vannak. 

Egyike a Monteverdében élő mérges kígyóknak

Monteverde a canopy hazája, de ezúttal kihagyjuk a drótkötélen való csúszkálást, mert durván szakadni kezd az eső. Az alig pár kilométerrel odébb található Santa Elenában olykor előbukkan a Nap, az eső pedig szitálássá csendesül. A jobb idő hatására a szállónkon megjelenik egy halom csuklyás majom. Ágról ágra ugrálnak, távolról szemlélnek minket. A szálló recepciósa megjelenik egy tál dinnyével, mire a jófejek megrohamozzák a teraszt.

- Ha jó az idő, bejönnek a városba. Ilyenkor adok nekik gyümölcsöt - magyarázza a csaj.

Hála Istennek! Így legalább sikerül néhány remek fotót lőnünk a majomcsaládról. 

Csuklyás majmok lepték el a szállónkat

A délután csendes esővel telik el, így előkerül csapatunk legújabb barátja, egy 7 éves Centenario. Jobb így, mint egy helyi kocsmában azon vitatkozni a pultossal, hogy miért kerül kétszer annyiba ugyanaz a sör, amit alig tíz perce fele annyiért adott.

Monteverde egy ökológiai csoda, csak nagy mázli kell ahhoz, hogy az ember tényleg élvezni tudja. Két feltételnek kell teljesülnie: a ritkán előforduló jó időnek és a rengeteg pénznek. Kimulattuk magunkat, jöhet az Arenál-vulkán!

Még több fotóért és sztoriért látogass el Facebook oldalunkra!

Három éve nem jártam Costa Ricában. Korábban nagyon vegyesek voltak az érzéseim az országgal kapcsolatban, mert bár sok szépséget láttam itt, minden iszonyatosan drága volt. A helyzet nem sokat változott azóta, Costa Rica nem vált a hátizsákosok paradicsomává.

Isla San Andrés-ról Panamaváros érintésével érkezem meg San Joséba, Costa Rica fővárosába. Dühömben, hogy a Copa Airlines lerántott 1000 dollárral, végigvedelem a másfél órás utat, így sikerül oldott állapotban megérkeznem az előre foglalt szállásomra.

A hostel, ahol korábban mindig megszálltam, bezárt, a többi hátizsákos helyből pedig amerikai tinikre szakosodott parti hostel lett, így egy kellemes guesthouse-ra esik a választásom. Megtehetem, mert holnapután Mirador csapat érkezik, akikkel amúgy is kellemesebb ilyen helyen éjszakázni, semmint hálóteremben összezárva egy tucat örjöngő fiatallal.

Pura Vida - Isten hozott Costa Ricában!

Costa Rica már régóta nem a hátizsákos utazók fellegvára, amit árainak köszönhet. Csak azért kapok 50 dollár alatt szobát, mert csoportot hozok a szállóra, amúgy 65 dollárt kéne fizessek egyetlen éjszakáért. Az ország már öt éve is döbbenet drága volt, mostanra azonban már a pofátlanság határát súrolják az árak. Hogy mást ne mondjak, egy fél literes kóla boltban vásárolva 500 forint, egy három decis ócska sör pedig 650 magyar pénz. Ugyanennyibe kerül egy literes ásványvíz is, egy minősíthetetlen gallo pintóért (rizses bab) pedig nem átalkodnak 2000 forintot elkérni még a legaljasabb kifőzdében sem.

 San José nem szép, de legalább drága város

San José az elmúlt években semmit nem változott, ugyanolyan szedett-vetett közép-amerikai nagyváros maradt, mint Tegucigalpa vagy Guatemala. A belváros aránylag biztonságos, de pár utcával odébb már igazi dzsindzsa várja az utazót, a reptérre vezető út egyik hídja pedig továbbra is életveszélyes, mivel folyamatosan távolodik el a sziklafaltól valamint az aszfalt válik el az úttesttől. Az egyetlen szembetűnő változás az, hogy mostanra minden sarkon nyílt egy McDonald's vagy Burger King.

Egyike az értékelhető épületeknek

A csapat érkezése előtti napot azzal töltöm, hogy leszervezek minden transzportot és szállást a következő két hétre, így a pályaudvarok, bankok és a vendégház között ingázva sikerül alaposan bejárnom a várost. Szerencsére nem felejtem a szobámban a fényképezőt, így tudok pár értékelhető fotót lőni az amúgy borongós városról.

Mivel a csapat tagjai különböző időpontokban érkeznek, a szálláson várom őket. Ilyenkor, ahogy lenni szokott, veszek pár üveg rumot, ezzel feloldva a jetlag okozta fáradtságot vagy éppen álmatlanságot. Olyan ritkán van, hogy már az első napon bulira vágyik a csapat, de a 7 éves Centenario megteszi a hatását. Így esünk be a San José-i éjszakába.

Biztos jó lehet

A szállásunktól pár sarokra van egy utca, ahol egyetemi klubok sokasága sorjázik. Korábban ezek a mulatók hétköznap zárva tartottak, de itt is változnak a szokások, így hiába van csütörtök este, helyi fiatalok százai hömbölögnek az utcákon, bárról bárra vándorolva.

Amíg Magyarországon az egyetemistákra szakosodott kocsmák olcsók és aljasak, addig San Joséban drágák és trendiek. Latin-Amerikában főiskolásnak lenni kiváltság, többnyire jómódú családok csemetéi tanulnak tovább, így semmi meglepetés nincs abban, hogy egy kis üveges Imperial sör 2000 colónba, kb. 1100 forintba kerül. Csórónak érezzük magunkat.

Irány a Poás-vulkán!

Megfáradva vágunk neki túránk első állomásának, a Poás-vulkánnak. Tegnap intéztem két furgont a csapatnak, szerencsére időben jönnek értünk a szállóra. Amíg tegnap ragyogó napsütés volt, addig mára lóg az eső lába, de hiába burkolódzik ködbe a vulkán teteje, egész a 2700 méteres csúcsig megyünk. A belépőt 10 dollárról 15 dollárra emelték, és annak ellenére nem adnak semmilyen kedvezményt, hogy szakad az eső és rajtunk kívül egyetlen turista sincs a hegyen.

Amilyennek 2009-ben és 2015-ben láttuk a Poás-vulkánt

A Poás-vulkán kráteréhez aszfaltút vezet. 2009-ben jártam itt először, akkor megmutatta magát a gejzír, azóta azonban nem láttam az örökös köd és eső miatt. Most sincs ez másképp. Lövünk egy gyors csapatképet a tejfölben, majd elindulunk a Botos-lagúna irányába.

Izgalmas növények nőnek az erdőben

A Poás-nak három krátere van. A képekről mindenki által jól ismert, de az örökös köd miatt csak kevesek által látott gejzír, egy évezredek óta inaktív, erdővel benőtt beszakadás és a Botos-lagúna, amit szegény ember esernyőjeként gúnyolt óriás rebarbarák ölelnek körül.

   Eri a rebarbarák között hat évvel ezelőtt

A lagúnához szépen kialakított ösvény vezet, de az egyre erősödő eső miatt nehéz élvezni a kirándulást, pedig tiszta időben sok szép trópusi madarat lehet itt látni. Az időjárás és a tegnap elfogyasztott rum hatására a csapat szó szerint visszamenekül a furgonokhoz. 

     A Botos-lagúnát is régen láttuk utoljára

Az első napok felejtősre sikeredtek, de biztos vagyok benne, hogy látunk még ebben az országban sok-sok csodát.

Még több fotóért és sztoriért látogass el Facebook oldalunkra!   

Amíg nem jártam Kolumbiában, nem jutott eszembe, hogy főzzek egy jó cazuelát vagy ajiacót, sőt mi több, még csak nem is hallottam ezekről az ételekről. Nem csoda, hiszen Kolumbia nem tartozik a gasztronómia dobogósai közé. Az ország jó részén nem esznek mást, csak rizses csirkét, de elvétve bele lehet botlani néhány jellegzetes, afrikai, amerikai, francia és spanyol ízekkel operáló ételbe. 

Nagy az átfedés a venezuelai konyhával, de a tipikus ételeket az etnikai csoportok és a kulturális hagyományok  változatosabbá tették. Az elmúlt két és fél év alatt négy alkalommal jártunk Kolumbiában, ez alatt közel minden tipikusnak mondott ételt sikerült megkóstolnunk.

Azok kedvéért, akik gasztronómiai blogunkkal most találkoznak először, tisztázzuk a jól bevált pontozást:

1: bűnrossz, ehetetlen 
2: elfogadható, ötlettelen, túlélni jó 
3: meg tudom enni minden nap, ha kell 
4: szívesen választanám étlapról 
5: ízorgia

REGGELI VAGY ELŐÉTEL

Azt már a venezuelai konyháról szóló bejegyzésünkben részletesen kifejtettük, hogy a kukoricalisztből készült hússal, zöldséggel vagy sajttal töltött arepa és a kenyértésztából gyúrt, félhold alakú empanada Kolumbia nemzeti eledeleként is ismert. Nincs ez másképp azzal a dedito, azaz 'ujjacska' nevű sajttal töltött tekercsszerű rudacskával sem, amit itt tequeñonak neveznek.

1) Tequeño

3 csészényi liszthez adnak egy tojást, egy csészényi tejet, egy kis étolajat, ízlés szerint cukrot és sót, élesztőt, és az egészet massza állagúra gyúrják, majd körülbelül 40 percig letakarva egy nagy tálban kelni hagyják. Ezután hosszúkás szalagformákat nyújtanak belőle sodrófával, majd gondosan beletekernek egy szelet sajtot. Az így keletkezett tekercsszerű rudacska két végét lezárják, forró olajba dobják. A venezuelai változatában a tejet gyakran vajjal és meleg vízzel helyettesítik, de nekem a kolumbiai változat jobban bejön. Mivel már nagyon untuk az empanadát és az arépát, a tequeñoból gyorsan nagy kedvenc lett, bár a tésztája sokkal olajosabb és nehezebb a hazai sós péksüteményeknél. 

Pontszám: 4/5

     A tequeño pont olyan, mint Venezuelában a dedito

2) Buñuelo

Nincs olyan kolumbiai település, ahol valamelyik utcában ne sütögetnék az arany színű, körülbelül 5 cm átmérőjű golyócskákat. Az egész művelet úgy kezdődik, hogy 1 kg reszelt sajthoz ugyanennyi búzalisztet, 2 teáskanál cukrot, 2 teásknál yukkaport és fél teáskanál sütőport kevernek majd a tésztát jól összekeverik. Egy kis só mehet bele, majd 2 tojás és a legvégén a víz. A tésztából kis labdákat gyúrnak és forró olajba dobálják őket. Akkor vannak készen, ha nem csak úsznak az olaj tetején, de a külsejük szép aranybarnára is pirult. Ha a tequeño bejött, akkor ezt is szeretni fogod.

Pontszám: 4/5

3) Carimañola

Ez egy henger alakú yukkakifli megtöltve tetszés szerint fűszeres darált hússal, zöldségekkel, esetleg sajttal. Az alapját természetesen nem az általunk jól ismert szobanövényből nyerik, hanem a maniókából, amit a dél-amerikai országokban étkezési céllal termesztenek. Mivel ez Magyarországon nagyon nehezen beszerezhető, nem hinném, hogy bárki kipróbálja. Ha mégis kedved szottyan hozzá, forró vízben főzd puhára a yukkadarabokat, majd turmixold le massza állagúra és töltsd meg olajon finoman megpirított hússal és a szezonnak megfelelő zöldségekkel. Az így keletkezett kis töltött kifliket süsd ki napraforgóolajban. Ötletelennek nem nevezném, de azért nem egy ízorgia. Viszont laktató. 

Pontszám: 3/5

4) Ceviche

Elsősorban nem Kolumbia, hanem Peru konyhájának híres darabja a citromlébe áztatott nyers hal. A kolumbiai csak abban különbözik a peruitól, hogy ők az egészbe belenyomnak egy fél tubus ketchupot. Mivel ki nem állhatom a paradicsomszószt, a nyers haltól pedig egyenesen feláll a szőr a hátamon, ne várd, hogy szuperlatívuszokban beszéljek róla, de be kell vallani, hogy a parányi rákokból készült változatával Santa Marta tengerpartján sikerült békét kötnöm. Endre viszont minden formában imádja. 

Pontszám: 2/5

5) Hormiga culona, a pörkölt hangyapopsi

Nem ismeretlen, hogy egyes indián kultúrákban, ahol bonyolult és kockázatos volt a húshoz való hozzájutás, az ízeltlábúakat használták fehérjeforrásként. Ebből Kolumbiában annyi maradt meg, hogy San Gil környékén pörkölt óriáshangyákat árulnak a kisboltokban, mint nálunk a tökmagot, vagy a szotyit. Ezek a körülbelül három centis jószágok szárnyukat és fejüket vesztve kerülnek a sós forróvizes fazékba, majd utána a forró serpenyőbe pirulni. Az ízük hasonlít a pirított magokhoz és az eredmény messze nem olyan szörnyű, mint ahogyan hangzik. Persze csak akkor, ha jól viseled, hogy időnként a kis ízelt lábak a torkodon akadnak. 

Pontszám: 3/5

LEVESEK

1) Sancocho

Krumplis húsleves, amit gyakran friss hagymás-paradicsomos, citrommal és jalapeñoval fűszerezett salátával tálalnak. Marha vagy disznúhúsból készül, amit leveskockával, chilivel és apróra vágott yukkával, krumplival együtt főznek meg, majd végül korianderrel füszereznek. 

Pontszám: 2/5 (mert szörnyen utálom a koriandert)

2) Changua

Ennek a sós tejlevesnek már az elkészítése is annyira gusztustalan, hogy úgysem lesz kedved megkóstolni. De ha nagyon bevállalós és kíváncsi természetű vagy, akkor azért elárulom, hogy olajon pirított egész fokhagymára és vöröshagymára kell vagy három liter tejet önteni (egy liter víz és só kíséretében), majd jó sok koriandert keverni bele (én a szagától is rosszul vagyok), végül ráütni három-négy tojást. Kb. akkor van készen, mikor a tojás "kimenekül" a fehér kotyvalék tetejére. Akiknek még nem elég exrtém a sós, tojásos tejleves, azok tálaláskor úsztathatnak a leves tetején egy pirítóst és egy kis sajtot is. Állítólag az ételt az indiánok találták ki, bár megtarthatták volna maguknak.

Pontszám: 1/5

3) Ichituyca'ava

Az arhuaco indiánok tradicionális feketebablevese, amit Nabusimake környékén volt szerencsénk megkóstolni. Sajnos a receptjét nem sikerült megszereznünk, de nem lehet nagyon bonyolult, mert a kész étel úgy néz ki, mint egy nagyon híg babfőzelék a rántás előtt. Én inkább a jókai bablevesre szavazok.

Pontszám: 2/5

Ichituyca'ava, az arhuaco bableves

4) Amun

Az ugyancsak arhuaco étel egy speciális tökleves. Érdekessége, hogy édes, mivel tejjel és rengeteg cukorral készítik. A pontos elkészítési módot itt sem árulták el nekünk, bár annyira nem bánom, mert biztosan nem fogom otthon elkészíteni. Nekem túl vad volt az íze.

Pontszám: 2/5

5) Cazuela de mariscos

A levesek királya, amiben megáll a kanál. Polipból, kagylóból, rákból és friss halból készült zseniális étel. Az elkészítése egy kicsit időigényes, de az íze minden fáradtságot megér, persze csak akkor, ha szereted a tengeri herkentyűket. Első lépésként olívaolajon meg kell pirítani 1 csészényi apróra vágott metélőhagymát és ugyanennyi felszecskázott vöröshagymát. Amikor megpirult mehet bele 1 kg előre megfőzött polip, negyed kg fésűkagyló, fél kg tintahal, esetleg negyed kg garnélarák. Sóval és borssal igény szerint füszerezzük, majd beleszórjuk a keskeny csíkokra vágott paprikát, ami paprikaporral is helyettesíthető, kiegészíthető. Beleöntünk 2 csésze paradicsomszószt és az egészet fedő alatt kb. 15 percig főzzük. Közben megkeverjük, beleteszünk 1 kanálnyi fokhagymapürét, majd a kockára vágott és már előzőleg megfőzött halat. 10-15 perc múlva ellenőrizzük, hogy a tengeri herkenytűk megfőttek-e. A cazuela de mariscos nem kimondottan kolumbiai étel, de itt ettük belőle a legjobbat.

Pontszám: 5/5

Kolumbia legfinomabb kajája, a cazuela de mariscos

6) Ajiaco Bogotano

Avokádóval és rizzsel tálalt csirkehúsleves, zöldséggel. Nagyon tartalmas, de nem sorolnám a kedvenceim közé. Megfőzik a kicsire vágott csirkemellet és eközben a levébe kukoricát, felszecskázott koriandert, húsleveskockát, picire vágott póréhagymát, ízlés szerint sót, borsot, fokhagymát és krumplit tesznek, majd kiveszik a csirkét, és a zöldségeket a hús levében főni hagyják. A végén a csirkehúst még kisebbre vágják és visszateszik a lébe egy kis tejszínnel együtt. 

Pontszám: 4/5

Kolumbia klasszikus étele az ajiaco

FŐÉTELEK

1) Friché

A Guajira-félszigeten mindenhol árulják a frissen sült, natúr kecskehúst. Erős túlzás egytálételnek nevezni, de az éhség gyors elűzésére és fehérjepótlásnak elmegy. A hátránya, hogy iszonyú erős kecskeszaga van akkor is, ha már megsült és fogyasztásra kész. A szegény emberek fantáziátlan eledele, szerintem egy igazi rémálom.

Pontszám: 1/5

2) Bandeja paisa

Kolumbia talán legismertebb étele, a mindenhol rendelhető sült hús (olykor kolbász vagy hurka) fehér rizzsel, babpürével, tükörtojással, avokádóval és arépával tálalva. Ennél ezerszer jobb kajákat lehet kóstolni, mégis mindenhol ezt erőltetik.  

Pontszám: 2/5

Kolumbia büszkesége a szörnyen unalmas bandeja paisa

3) Fritanga vagy picada

Az egyik legfantáziátlanabb étel, amivel valaha találkoztam. Nem más, mint sóval, borssal és fokhagymával fűszerezett, olajon megsütött vegyes hústál (kolbász, hurka és oldalas), amit rendszerint sült banánkarikákkal tálalnak. Venezuelától Argentínáig bárhol fellelhető, Kolumbiában sem csinálják jobban, mint bárhol máshol.

Pontszám: 3/5

4) Lechona colombiana

Vélhetően az egyik legbonyolultabb és legidőigényesebb kolumbiai étel, amire külön 'lechonázó' helyeket hoztak létre. Malacbőrben sült disznó- és marhahús rizzsel, amiből fogyasztásra a töltelék kerül a tányérra. A húst nyersen vöröshagymából, fokhagymából, metélőhagymából, borsból és piros paprikából (vagy valami piros színt adó füszernövényből) alló szószban áztatják, és zárható neylonban egy napig a hűtőben hagyják pácolódni. Másnap a malacbőrt kibélelt tepsibe terítik, belső felét megkenik narancslével és rétegesen belepakolják az előzőleg megfőzött rizst és a szószban pácolt húst, majd az egészet pár órán át sütik. Jobban hangzik, mint amilyen, a végeredmény így is csak hús rizzsel, amihez ráadásul nem esznek salátát, így iszonyúan száraz.

Pontszám: 3/5

5) Sült marhanyelv maracujás szószban

A marhanyelvet olajon megsütik. A friss maracujából cukorral vagy mézzel, csipet sóval, borssal, citrom vagy narancslével 15-20 perces főzés során szószt készítenek, amivel jól nyakon öntik a húst. A szósznak markáns, savanykás íze van, a nyelv pedig kifejezetten omlós, ha átsül, így sokkal jobb, mint bármely más marhahús, amit Kolumbiában nagyon rágósan készítenek.

Pontszám: 4/5 

     A marhanyelv yukkával meglepően jó

6) Mazorcada

Többféleképpen is lehet készíteni, de nagyon egyszerű és kolumbiai viszonylatban remek gyorsétel. Négy adag elkészítéséhez 400 g kockákra vágott disznócsülökre van szükség, amit serpenyőben növényi olajon megpirítunk és kakukkfűvel, sóval, borssal fűszerezzük. Adunk hozzá egy-egy apróra vágott paradicsomot, hagymát, fokhagymát. Miután a hús megsült, a zöldségek megpirultak, keverünk hozzá főtt szemezett kukoricát és majonézt, majd sajtot olvasztunk a tetejére. Tökéletes buli kaja. 

Pontszám: 4/5 

Remek gyorskaja a mazorcada

ITALOK

1) Gyümölcslevek

Ha valamit ki kéne emeljek, amit igazán imádok, azok a kolumbiai turmixok lennének. Sok helyen lehet gyümölcsleveket inni, de olyanokat, mint Kolumbiában, sehol. Ráadásul nem drágák, egy dollárért adnak belőle fél litert, és olyan gyümölcsökből készítik őket, amiket máshol nem is ismernek. Aki járt már Kolumbiában, az tudja, hogy a lulónál zseniálisabb ital nincs a Földön.  

Pontszám: 5/5

2) Sörök

Dél-Amerikában egyetlen országban lehet jó sört inni és az Kolumbia. A Club Colombia nem olcsó sör, cserébe azonban nagyon markáns, édeskés íze van. A Poker egy fokkal gyengébb, de még abszolút iható, az Aguila azonban pont olyan, mint bármelyik latin light sör.

Pontszám: 4/5

     A Karib-tenger partján mindenki Aguilát iszik

3) Rumok

A fiatalok az Aguardiente nevű szörnyűségre esküsznek, ami olyan, mint egy rossz ouzo. Nem értem, hogy tudják ezt a szörnyű ánizsos ócska rumot vedelni, amikor olyan csodái vannak Kolumbiának, mint a Caldas vagy a Medellín. Ráadásul ez utóbbi elindult a premium rumok útján, és nagyon jó irányba halad. Kolumbiában jó rumozni!

Pontszám: 4/5

Még több fotóért és sztoriért látogass el Facebook oldalunkra!