MIRADOR - "Kilátó a világra"

Rio, Buenos Aires, Panamaváros, Cartagena... néhány azok közül a dél-amerikai városok közül, amik miatt érdemes átrepülni az óceánt. Villa de Leyváért vagy Baricharáért már nem sokan taxiznak ki Ferihegyre, bár ezek után a képek után talán változik majd a helyzet...

Mivel az észak-kolumbiai koloniális falvakról már írtunk korábban, most csak képeket mutatunk róluk. Szépek a Káli-medence települései, de azért sokkal inkább Barichara, mint Köveskál!

   Az 1572-ben alapított Villa de Leyva 2150 méter magasan fekszik egy aránylag száraz andoki völgy közepén. A bogotái és tunjai gazdagok kedvelt kirándulóhelye, éppen ezért az árak sem gyengék.

  Aki számít, annak van háza Villa de Leyvában. Ingatlanhoz jutni nagyon nehéz, nem elsősorban az ára miatt, hanem azért, mert a házát itt senki nem akarja eladni.

Hétköznap este Villa de Leyva csendes, de hétvégente megélénkül a falu. Ilyenkor gazdag családok gyermekei lepik el a főtér körüli bárokat és mulatókat.

    Mi hétköznap voltunk a faluban, így nyugodtan szürcsölhettük a Marqués Pince remekeit. Bár a kolumbiai borok nem túl híresek, a Villa de Leyva határában álló borászat egészen iható lőréket állít elő.

Villa de Leyvában egyetlen dolog tud zavaró lenni, az a bármelyik pillanatban eleredő eső. Persze ebben is van valami jó. Ilyenkor egészen jó képeket lehet lőni a kiürült főtérről.

   Eri és a Mirador csapat baktat végig Barichara egyik meredek utcáján. A falut a latin sorozatok tették ismerté a nagyvilág számára, lévén vagy egy tucat novellát forgattak itt.

     A háttérben látható templom helyén 1702-ben megjelent Szűz Mária egy helyi pásztornak, így a spanyolok azonnal falut alapítottak a tiszteletére. Jól tették, mert Barichara tényleg csodaszép falu.

Hihetetlen, hogy a Baricharához hasonló településeken nem csak az ott élők, de a papok és apácák is fehérek.

Barichara kevésbé elit, mint Villa de Leyva, de házhoz jutni itt is képtelenség. Egy 300 éves, átlagos méretű ház ára a 100 millió forintot is elérheti.

Baricharában számtalan hotel működik, de 100 dollár alatt egyikben sem lehet megaludni. Ha a telenovellák sztárjaira akarsz hasonlítani, azért bizony csúnyán pengetni kell.

     A Baricharától 8 kilométerre fekvő Guanéban mindenre számítottunk, csak arra nem, hogy egy román Arót látunk majd a főterén.

     A Bucaramanga mellett található Girónban minden hétvége buli. Ilyenkor emberek ezrei lepik el a tereket, és késő estig majális van. Igen, minden hétvégén!

Még több fotóért látogass el Facebook oldalunkra! 

Kolumbiában az a jó, hogy minden sarkon van egy koloniális falu, amiért megéri leszállni a buszról. Playa de Belén is egy ilyen falu. Mellette Los Estoraques pedig pont olyan, mint Kappadókia. Miért nem járnk ide turisták?!

Valledupar nincs rajta a gringó ösvényen, pedig egészen pofás kis város. Persze nem egy Cartagena vagy Villa de Leyva, de egy napot Nabusimake után pont el lehet itt tölteni levezetés képpen. 

Valledupart 1560-ban alapították a spanyolok, de érdekes módon nevét nem az aktuális spanyol királytól vagy valamilyen szenttől örökölte, hanem egy chimilia törzsfőnökről, Eupariról. Bár a konkvisztádorok erőltették a Santos Reyes nevet, az itt élők Valle de Euparinak hívták a várost, ami az évszázadok során Valleduparrá lett.

Valledupar főtere

A főtér, amit egy neves kolumbiai politikusról, Alfonso López Pumarejóról neveztek el, nagyon szépen meg van csinálva. A templom pofás, a teret körbevevő koloniális házikók nem kevésbé, csak a függetlenségi háború emlékére emelt szobor zavar be egy kicsit a látképbe.

Nekem ez a szobor valahogy nem passzol a képbe

A városka legjobb étterme a főtértől egy sarokra áll, ahol olyan csodákat lehet enni, mint a maracuyalében főzött marhanyelv. A kaja Kolumbiában kifejezetten drága és rossz tud lenni, de ebben az étteremben amellett, hogy jól főznek, az árakkal sem szálltak el nagyon. Az öt dolláros menübe még egy tamarindolé is befigyel, amit Közép-Amerika óta nem ittam.

Mivel pár nap múlva Mirador csapat érkezik Bogotába, ideje elindulnunk délnek. Nincs kedvünk 20 órát buszon ülni, ezért úgy döntünk, Ocañánál megszakítjuk az utunkat, már csak azért is, mert a várostól nem messze van egy La Playa de Belén névre keresztelt koloniális falu, amiről meseszép képeket láttunk az interneten. Hogy miként jutunk oda Ocañából, azt még nem tudjuk, mert a képeken kívül túl sok infót nem találtunk róla.

Ocañába az út elméletben hat órás, a valóságban azonban más a helyzet. Másfél óra sem telik el, mikor hatalmas kocsisor alakul ki a puszta közepén. Először valamilyen tüntetésről magyaráz a sofőr, majd tíz perc ácsorgás után a homlokához csap:

- Dehogy tüntetés! Ma van a becerrili fesztivál - fordul a kisbuszban ücsörgő kb. tíz utashoz - Sokáig fogunk itt ücsörögni.

És tényleg. Három órán át lépésben haladunk, tisztes távolból követve a felvonulókat, akik Casacara faluból Becerrilbe cipelnek át egy Mária-szobrot. Azt mondjuk nem értem, hogyha ez a fesztivál minden évben ezen a napon van, akkor a busztársaságok miért nem terveznek vele és mennek kerülőúton? Merthogy mehetnének, van olyan. Mondjuk az sem világos, hogy a rendőrség miként engedélyezhet egy olyan felvonulást, ami órákra lezárja a Valleduparból Bogotába vezető főutat?

Ebben a pusztában ácsorgunk három órán át

Két órányi éhezés és szomjazás után azért a türelem kezd elfogyni. Az sem derít minket jobb kedvre, hogy a hülye jelmezekbe öltözött embersereglet szappanos vízzel locsol minket. Az út mentén végig kerítés van, így nincs hova menekülni, rommá áztatnak nem csak minket, a hátizsákjainkat is. Vannak bulik, amiket nem szeretek, és a becerrili felvonulás ilyen.

Három óra ácsorgás után végre megnyílik az út, és megindulhatunk Ocaña felé. Délután 4 órakor sikerül először ételhez és italhoz jutnunk, nemsokra rá befutunk Aguachicába. Szerencsére nem kell sokat az átszállással tökölnünk, azonnal indul egy kisbusz Ocañába. Az út egészen mesés, Bolívia óta nem láttunk ilyen szakadékokat. Annyi a különbség, hogy itt jó az út, bár a szembejövő kamionok itt sem kevésbé félelmetesek.

A busz Ocaña főterén rak le minket. A 200 ezres város így a koraesti órákban egészen zseniális; a templom gyönyörűen ki van világítva, milliónyi ember korzózik a koloniális utcákon. Néhány sarokra a központtól áll a San Francisco templom, ami ma múzeumként funkcionál. 1828-ban itt írták alá azt a dokumentumot, amiben felfrissítették az 1821-es, Cúcutában elfogadott függetlenségi egyezményt. 

     A San Francisco templom csak egy az ocañai látványosságok közül

Hihetetlen, hogy bár Ocaña az ország egyik legfontosabb történelmi helyszíne, egyetlen útikönyv sem említi a nevét. Így vakon keresünk szállást, de nem tart sokáig, hogy 40 000 pesóért találjunk szobát. A recepciós lány tök aranyos, mindenben segít. Elmondása szerint a városukba szinte soha nem érkezik turista, pedig 30 kilométerre ide La Playa de Belén nagyon szép falu. Azt is megemlíti, hogy akkor sem fogunk csalódni, ha beugrunk Aspasicába.

   La Playa de Belén látképe a Kálváriáról

Másnap kora reggel kibaktatunk a piacra, ahonnan 9 személyes kisbuszok indulnak La Playa de Belén irányába. A falu 1500 méter magasan fekszik, hasonlóan Salentóhoz, Baricharához és a legtöbb koloniális faluhoz Kolumbiában. A három párhuzamos utcára felfűzött település tényleg egy ékszerdoboz, nem véletlenül választották meg 1995-ben Észak-Santander megye legszebb falujának.

Klasszikus utcakép La Playa de Belénben

A legjobb képeket a falu fölé magasodó kálváriáról lehet készíteni, ahonnan azonban nem csak a házakra, de az innen nem messze fekvő, Los Estoraques névre keresztelt badlandig is ellátni.

   Eri háttérben a Los Estorques badlanddel

A La Playa de Beléntől alig negyed órányi sétára álló Los Estoraques pont ugyanúgy alakult ki, mint a törökországi Kappadókia. Némelyik kárpiramis a száz méteres magasságot is eléri, a tornyok gyakran olyan sűrűn állnak, hogy ember át nem fér közöttük. Jó egy órán át mászkálunk a túlvilági homokkővidéken, majd egy gyors, ebédre elfogyasztott leves után elkapunk egy buszt, ami Aspasica irányába tart. 

 Los Estoraques kárpiramisai

Az út innentől nincs leaszfaltozva, az alig 20 kilométeres utat több mint egy óra alatt tudjuk le. A táj, mondanom sem kell, mesés. Mindenhol gazdag birtokok sorakoznak, a földeken káposztát, paradicsomot és chilit termesztenek. 

Aspasica La Playa de Beléntől is sokkal kisebb, tulajdonképpen egy tér és más semmi. A helyiek ujjal mutogatnak ránk, nem szokványos látvány Kolumbia ezen részén a külföldi. Lövünk pár képet, ücsörgünk egy sort a templommal szemben, majd leintünk egy 40 éves teherautót, ami Ocaña felé tart. 

Aspasica főtere

A platón egy észak-santanderi parasztcsalád ücsörög, velük próbálunk kommunikálni, nem sok sikerrel. Nem azért, mert nem beszélnek spanyolul, hanem mert annyira egyszerűek, hogy nincs miről velük társalogni. Csak az elágazásig visznek, mert a főúton nem lehet idegeneket engedély nélkül szálítani, így végül busszal érünk vissza Ocañába.

Ilyen teherautóval utaztunk mi is

Azért imádjuk annyira Kolumbiát, mert bárhol megáll az ember, talál valami látnivalót. Vagy egy szép vízesést, vagy egy gyönyörű völgyet, vagy egy koloniális falut. Egy percig nem lehet itt unatkozni, s még csak most jön a Mirador csapat!

Még több fotóért és sztoriért látogass el Facebook oldalunkra! 

Minden utazásnak vannak olyan állomásai, amik megváltoztatják egy kicsit az embert. Ilyen volt nekünk korábban a Qoyllur Rit'i Fesztivál Peruban vagy a találkozás a shuarokkal Ecuadorban, s ilyen lett Nabusimake, az arhuacók szent faluja is. Ha az édenkert a Földön van, akkor jó hírünk van: megtaláltuk azt. Egy olyan közöséget ismertünk meg az elmúlt néhány napban, akikről a tudomány máig nem tud szinte semmit, pedig lassan 400 éve vagyunk velük kapcsolatban. Bár az arhuacók hihetetlenül zárkózottak, mi mégis bejutottunk egy mamó temetésére, ahol új értelmet nyert számunkra a halál utáni élet megítélése.

A Sierra Nevada de Santa Martát egykoron négy népcsoport lakta: kankuamák, kogik, sánhák és arhuacók. A kankuamák és a sánhák az elmúlt évszázadokban nem tudták megőrizni kultúrájukat, kogikkal és meszticekkel keveredtek és asszimilálódtak. A kogi indiánok némiképp homogénnek tekinthetők, ők a Sierra Nevada északi oldalát elfoglaló erdőkben, valamint a Tucurinca- és a Guatapurí-folyó termékeny völgyeiben élnek. Az arhuacók a hegyvidék déli lejtőin szigorúan zárt társadalmi struktúrát hoztak létre, ami az antropológusok számára is rejtély.

Amióta Palomino tengerpartján megpillantottunk egy népviseletes kogi családot, semmi másra nem tudunk gondolni, minthogy ellátogassunk egy a Sierra Nevada de Santa Marta mélyén megbúvó indián faluba. Valledupar városában a szállásadónktól hallunk egy érdekes nevet: Nabusimake. A hegyvidék napfényes déli lejtőjén, 2000 méter tengerszint feletti magasságban húzódó falu neve az indiánok nyelvén annyit tesz: a hely, ahol a Nap született. Az arhuacók szent faluja egy bizonyos Puerto Belloból közelíthető meg, ami mindössze 50 kilométerre található Valledupartól. 

Másnap hajnalban indulunk útnak, ekkor még mit sem sejtve abból, hogy az elmúlt évek egyik legnagyobb kalandja veszi kezdetét. A legédesebb álmából felkeltett recepciósnak halvány fogalma sincsen, hogy honnan indulnak a buszok Pueblo Bellóba, csak annyit mond, a legokosabb, ha a piac felé vesszük az irányt. Az utcák néptelenek, a város még mély álmát alussza. Végül a piac mögött bukkanunk egy beállóra, ahol piros kisbuszok sorakoznak Pueblo Bello felirattal a szélvédőn. Nagy meglepetésünkre az egyik már majdnem teli, épp csak két utasra vár, így azonnal indulunk.

Reggel 8 előtt érkezünk meg a jellegtelen hegyvidéki faluba, Pueblo Bellóba. A néhány utcás kereskedelmi csomópont vélhetően azért jött létre, hogy a hegyekből érkező indiánok eladhassák terményeiket és beszerezhessék azokat a dolgokat, amiket odafenn a hegyekben nem tudnak maguknak megtermelni vagy előállítani.

Ilyen 4x4-es dzsippel lehet Nabusimakéba jutni

Egy óra múlva érkezik egy négy kerék meghajtású dzsip, ami állítólag minden nap egyszer megteszi az utat a 30 kilométerre található Nabusimakéba, összesen 3 óra alatt. Hogy a menetidő ezen a 30 kilométeren miért vesz igénybe egy fél napot? Világossá válik nem sokkal azután, hogy elhagyjuk Pueblo Bellót. 

Az erodálódott homokkőbe vájt úton mindenütt több méter mély, hosszanti irányban húzódó beomlások, valamint az út közepén emelkedő jókora sziklák jelentenek kihívást a sofőröknek. Európában az ilyenfajta úton max extrém terepversenyeket rendeznének, nem utasokat szállítanának, de hát ez Kolumbia. Bár az anyósülésen ülök, így is kis híján kijön a reggeli fánkom.

Tényleg pocsék az út

- Ugyan ki jön majd a segítségünkre, ha fenékkel végleg benne maradunk egy jó méteres kátyúban? - tör ki belőlem az aggodalom, mivel a dzsip függőleges irányban többet mozog, mint vízszintesen.
- Ne aggódjon, hölgyem! 20 éve minden nap megteszem ezt az utat és eddig csak egyszer ragadtam benne - szólal meg Eduardo nevű sofőrünk, aki egyébként tényleg zseniálisan kormányozza a járművet egyik mélyedésből a másikba.
- Hogyhogy 20 éve? Azóta nem újította senki fel ezt az utat?
- Felújítani?! - nevet - Az arhuacók elvannak a maguk világában, nem érdekli őket az út. Az állam minden évben felajánlja nekik, hogy leaszfaltozza az utat, de ők nem akarnak gépeket látni a hegyekben. Egyszer majd végleg járhatatlanná válik, akkor talán meggondolják magukat.

Eduardo vicces figura és úgy tűnik, szereti a kihívásokat. A sofőrködésnél csak a nősülés megy neki jobban, mert eddig összesen kilencszer házasodott, és pont ugyanennyiszer vált is el. Most épp nőtlen. Endrét arról győzködi, hogy hozzon neki egy gringát a következő alkalommal, ha erre jár. 

Folyókon is átkelünk

Rajtunk kívül még két utas van a kocsiban. Rafael egy köpcös kereskedő, aki azt mondja, az arhuacók földje kiváló a kávétermesztésre, de hiába fizet nekik kétszer annyit, mint egy átlag gazdának, az indiánok nem akarnak senkivel sem együttműködni. Ez alól csak az a néhány család a kivétel, akik felismervén, hogy a 21. században nem éri meg bezárkózni, gyerekeiket a városokba küldik továbbtanulni.

Egy 18 év körüli, hosszú, fekete hajú, jóképű srác, Alexandro ül mellette, arhuaco népvisleletben. Fehér, lepedőszerű ruhát visel, fején merev, szintén fehér színű fejfedőt hord, oldalán egy mintás, horgolt tarisznya van, amiből kokalevél szag árad. Egyik kezében egy maroknyi méretű tököt tart, a másikban egy parányi botot, amit időnként beletuszkol a tök belsejébe, majd gondosan lenyalogatja azt, máskor meg szabálytalan formákat, vagy köröket rajzol vele a levegőben. Keveset beszél, de azért a három órás zötykölődés alatt ő is szóra bírható. Azt mondja, hogy programozónak tanul az egyetemen, de most hétvége van, így hazamegy meglátogatni a családját. Hét közben erre nincs esélye, mivel a majd öt órás utazás után még vagy két órás gyaloglás vár rá. 

Bőven dél van, amikor egy gyönyörű völgyben megpillantjuk a másfél méter magas, tömör sziklafallal körülvett indiánfalut. Eduardo a tisztás túlsó végében áll meg, és egy ranch kapujánál tesz ki bennünket. A kerítésen belül egy jókora barna kutya heverészik. 

Elsőre ennyit látunk a faluból

- Ebben a házban lakik Lorena, aki ad ki bungallókat a bonachiknak.
- Bonachiknak? - nézünk rá bután.
- Az ő nyelvükön a bonachi idegent, külföldit jelent. 
- És a kutya? - nyilal át az agyamon a thaiföldi kutyaharapás lidérces emléke. 
- Brunslinak hívják. Menjetek be nyugodtan, nem bánt! - bíztat, majd visszaül a kocsiba és megkerülve a tisztást eltűnik az erdőben a fák közötti földúton.

A zárt kaputól a ház vagy 20 méterre van. Csengő sehol, így kezünkbe vesszük az irányítást és átmászunk rajta be az udvarra. Egy jó házőrző már régen lerángatta volna rólunk a gatyát, de Brunsli szerencsére nem veszi zokon a területsértést. A háznál egy fiatal lány nyit ajtót, európai viseletben.

- Lorenát keressük.
- Én vagyok. Miben segíthetek?
- Turisták vagyunk, Eduardo tanácsára jöttünk ide. Szállást keresünk éjszakára.

Lorena beenged minket a házikó mögötti udvarba, ahol csodás veteményeket látunk. Guayaba illat lengi be a yukka-, a bab-, a tök- és kávéföldeket, míg a kert végében egy kristálytiszta patak csörgedezik, aminek a partján három pálmatetős vályogház áll, döngölt padlóval, apró ablakokkal. Belül nagy a sötétség, az ajtón beáradó kis fénynél három ágy körvonalai vehetők ki.

     Itt kaptunk szállást Lorenától

 - Itt megalhatnak. A bungaló 60 000 pesoba kerül fejenként, napi háromszori étkezéssel. Hamarosan elkészül az ebéd. Addig is a legjobb, ha átmennek a faluba és kérik a sámánok engedélyét az itt tartózkodásra!

Lorena elég szűkszavú, de egyenes lány, így szedjük a sátorfánkat és átkutyagolunk a tisztás túlsó oldalára, ahol lovak, birkák és malacok legelésznek. Jó 20 perc múlva érünk a körülfalazott szent falu bejáratához. A kapu gondosan be van lakatolva, pár percig tanácstalanul álldogálunk előtte. Eközben megjelenik egy asszony. A kocsiban megismert sráchoz hasonlóan fehér lepelt visel, ami a derekán egy madzaggal van átkötve, nyakán apró gyöngyökből fűzött láncok lógnak. Messziről jöhet, mert fáradtnak tűnik.

Ebben a völgyben fekszik Nabusimake

Fedetlen fejéről kissé ápolatlan, koromfekete haja egészen a háta közepéig lóg félig takarva a zsákforma táskáját, amit a homlokán megtámasztva cipel a hátán és amiből egy egy év körüli kölyök kamillázik kifelé. Az asszony egy pillanatra sem néz ránk, üdvözlésünkre egy halk 'dusano'-val válaszol. A kapu mellett az egyik falrészhez támasztott létrához ballag, átmászik rajta és eltűnik a rejtélyes fal túloldalán. Összeszedjük a bátorságunkat és követjük, elvégre valahogy be kell jutnunk a sámánokhoz. 

A fal másik oldalán egy egészen más világ tárul elénk. Kör alapú, tapasztott sárból épült, pálmatetős fehér házak sorakoznak, amik között gömbölyű kövekkel kirakott szűk, árnyékos sikátorok futnak. Egy-két asszony tűnik fel fehér lepelben, de alighogy megpillanatanak minket, azonnal a házaikba menekülnek. Beparancsolják a gyerekeket is és becsukják az ajtót. Egy férfi megáll mellettünk, barátságtalanul biccent a fejével, hogy kövessük és az egyik parányi, dohos szagú házikóba vezet minket. Annyira nagy a sötétség odabenn, hogy kezd rám törni a félelem, amikor egy férfi hangját hallom meg, aki indiánnyelven motyog valamit, majd megszólal spanyolul.

Arhuaco kislány

- Dusano bonachik! Mi dolguk erre? - üdvözöl minket az arhuaco indián.
- Turisták vagyunk - adja Endre a lényegretörő választ - szeretnénk pár napot eltölteni a faluban és készítenénk néhány fotót. Ehhez kérnénk a sámánok engedélyét. 

Lassan hozzászokik a szemünk a sötéthez. Egy rozoga asztal körvonalazódik ki, előtte két népviseletbe öltözött, hosszú hajú indián férfi áll, mögöttük a ház félhomályában két másik fekete szempár figyel némán és szigorúan. Magunkra erőltetünk egy kis mosolyt, de a jég csak nem akar megtörni.

- Írják föl a nevüket erre a papírra - vet elénk az egyik férfi egy egérrágta füzetet - és fizessenek fejenként 20 000 peso regisztrációs díjat! - adja ki az ukázt - A faluban nem maradhatnak, csak a kerítésen kívül. Fotózni tilos! Most távozzanak, nem érünk rá!

A sámánok szava komoly dolog, eszünk ágában sincs vitázni, bár azt nem értjük, ha a faluban úgysem maradhatunk, akkor miért kell kifizetni a fejenként 10 dollárt? Tudomásul vesszük a lehúzást, majd visszabattyogunk a szállásunkra, ahol Lorena egy-egy tál ichituyca'ava nevű feketebablevessel vár minket.

Egyszerűen csak ichituyca'avának hívják az arhuacók a bablevest

- Te nem vagy arhuaco, ugye Lorena?
- Az apám az volt, de anyám bogotái. Én öt éve költöztem vissza a városból a hegyekbe azután, hogy férjhez mentem egy arhuacóhoz. De nekünk már nem lehetnek mamók a gyerekeink.
- Mamók?
- Az arhuacók így nevezik a sámánjaikat.

Lorena körül két pici gyerek sertepertél, majd megjelenik népviseletben a nagymama. Mesélni kezdenek nekünk. 

Az arhuaco indiánok nagyon zárkózottak, máig őrzik hagyományaikat. A természeti képződményeknek szent, emberfeletti erőt tulajdonítanak. A Nap a vallásukban az apa szerepét tölti be, csakúgy mint a havas hegycsúcsok, a Föld és a Hold pedig az anya. A nők a faluban szülnek, nem kórházban, és minden gyermek születésénél jelen kell legyen egy mamó, aki a születés pillanatában a kezébe veszi a gyermeket, és a szellemek segítségével eldönti, hogyha kisfiú, akkor azért érkezett-e a földre, hogy ő is sámán legyen vagy azért, hogy ételt termesszen a népének. 

Talán belőle is mamó lesz

Mamónak lenni nagy megtiszteltetés, de óriási felelősséggel és számos kötelességgel járó feladat. A sámánjegyeket viselő kisfiút 8 éves kor körül egy barlangba kísérik és ott magára hagyják. A következő 8-10 évben ez lesz az ifjú mamó új otthona és amíg felnő, az öreg sámánok naponta oktatják, miként kell gyógyítani és a szellemek tanácsait megfogadni. Azután, ha felnőtt, visszatér a faluba és ugyanúgy dolgozik, mint a többi arhuaco, de mamóként haláláig az lesz a feladata, hogy fordítson az emberek és szellemek között. 

     A mamók a kapocs a földi lét és a szellemvilág között

A mamóknak rendszerint két feleségük van. Az első egy korban hozzájuk illő, a második egy fiatalabb nő, akit akkor választanak, ha a feleségük terméketlenné válik. A házasságkötési szándék minden arhuaco indián számára egy mamó felkeresésével kezdődik, aki látomásai alapján eldönti, hogy a két fiatal egybekelhet-e. A ceremóniát egy hónapos megtisztulási szertartás előz meg, ami alatt a jegyesek nem találkozhatnak, és be kell tartsák a mamó által előírt dolgokat. Akad, aki napokig nem fürödhet, nem ehet vagy nem aludhat, azért, hogy ne kerüljön kapcsolatba negatív energiákkal, amik fertőznék a lelkét, illetve akadályoznák a tisztító szertartás sikerét. A férfiaknak és a nőknek külön temploma van, amit curvának neveznek.

Szent fa Nabusimakéban

Az arhuacók életében fontos szerepet tölt be a völgy több pontján feltűnő szent fa. A közép- és dél-amerikai ősi kultúrákban az életfának mindig kiemelt szerep jutott, de a shuarokon kívül eddig nem találkoztunk olyan közösséggel, akik a jelenkorban is mágikus erővel ruháznák fel a fákat. Mostanáig.

Bár a szent faluba egyelőre nem áll szándékunkban újra belépni, a délutáni órákban nekivágunk, hogy fölfedezzük a környéket. A völgy egy igazi édenkert. A tisztást minden oldalról erdő veszi körül, amiben kristálytiszta, hűvös vízű patakok csörgedeznek. Az ösvényen sétálva egy különös alakba botlunk. A 40 év körüli emberről, akit Cocopilnak hívnak, lerí mesztic mivolta, mégis arhuaco ruhát visel. Azt mondja, épp egy halott sámánt készül meglátogatni. 

Mesés völgyben fekszik Nabusimake

- Tegnap éjjel meghalt a falu bölcse, hozzá megyek látogatóba. Ha van kedvetek, tartsatok velem!

Lehet erre nemet mondani? Cocopil, ha szeretné se tudna minket magáról levakarni. A 96 évesen elhunyt öreg sámán háza a völgy másik végében található, szerencsére a szent falun kívül, így mi sem vagyunk kitiltva a területről. A másfél órás séta különös beszélgetéssel telik. Kiderül, hogy a srác egy bogotái természetgyógyász, aki mélyen tiszteli az arhuacókat, akiknek sámánjai titokzatos tudás birtokában állnak.

Tíz éve tanulja tőlük a gyógynövényekkel való gyógyítást, és a tegnap meghalt sámánra már-már úgy tekint, akár a nagypapájára. Az élet az arhuacók szerint a halállal nem ér véget, csak éppen a lélek új útra térését jelenti. De mielőtt ez megtörténne a halált követő két napig a halott a saját házában marad abban a helyzetben, ahogy a halál érte, és várja, hogy minden élő, aki búcsút akar venni tőle, személyesen meglátogassa és vigyen neki valami ajándékot. Út közben felbukkan néhány arhuaco a házhoz vezető ösvényen, akikkel Cocopil kokalevelet cserél a vállán lógó tarisznyájából. Érdekes, az arhuacók pont úgy üdvözlik egymást, mint a taquileiek a Titicaca-tavon. 

Fiatal mamók egy csokorban

A háznál óriási a tömeg. Kicsik, nagyok, közepesek, férfiak és nők sorakoznak a bejáratnál. Akik már tiszteletüket tették a megboldogult öregnél, azok a szomszédos házak előtt összetákolt padokon ücsörögnek. Nem sokat törődnek velünk, pedig vélhetően ritkán látnak szőke bonachit. Mindenki végzi a dolgát. Sok asszony kezében orsó van - ők usának nevezik -, amire hihetetlen gyorsasággal tudnak gyapjút feltekerni. A fiatalabbak láncot fűznek, egyesek - köztük sok 15 év körüli lányka - előrehúzzák az egyébként hátukon fityegő zsákjukat és szoptatják a csemetéjüket. 

A férfiak első pillantásra lepedőszerű ruhájukkal és hosszú fekete hajukkal nagyon hasonlítanak a nőkre, de aztán sikerül felfedeznem a népviseletben rejlő, nemhez kapcsolódó különbségeket. Azontúl, hogy a férfiakon kemény fejfedő van, a térdig érő lepel alatt rövidnadrág szerű szőttes anyagot viselnek, oldalukon pedig kis kokalevél tartó tarisznya fityeg. Szemben a kecsuákkal és az aymarákkal, az arhuacóknál a nők nem fogyaszthatnak kokalevelet. 

Poporó, az arhuacók misztikus eszköze

Sok férfi kezében van egy tök és egy pálca. Időnként megnyalják a pálcát és rajzolgatnak vele a tök körül, mint Alexandro tette azt a kocsiban idefelé. Cocopil nem sokkal később elárulja nekünk, hogy a tök neve poporó, a pálcát pedig soknának hívják, de a hozzá kapcsolódó ceremóniát máig homály fedi. Senki nem tudja, hogy a pálcával miért rajzolnak "rúnákat" a poporó körül, és hogy a rajzoknak van-e valami értelme. Az antropológusok máig nem fedeztek fel benne rendszert, s mivel az arhuacók számára a poporóról tabu beszélni, nem tudjuk pontosan mi célt szolgál az egész.

Egy biztos, a sárga színű tökben kagylóból nyert meszet tartanak. Állítólag azért kell, hogy felerősítse a kokalevél hatását, ami segítséget nyújt ahhoz, hogy a mamók meghallják a szellemek szavát. Merthogy a poporót állítólag csak mamók használhatják. Ezek szerint Alexandro is egy arhuaco sámán? Hétköznap a városban ül a számítógép előtt és programoz, majd eljön a péntek, amikor európai ruháját népviseletre cseréli, rágja a kokalevelet, nyalja a soknát és egyszeriben indián mamóvá alakul át. Cocopil azt mondja, a kagylópor a kokalevéllel nagyon durva, úgy mar, mintha chilivel tömné ki a száját az ember. 

Arhuaco asszony

Nem akarunk tolakodóak lenni, így nem megyünk be a halotthoz, egy közeli padon várjuk meg, amíg Cocopil visszatér. Azt mondja, hogy a temetés holnap a délelőtti órákban várható, de a helyszín még bizonytalan, mert azt az éjszaka folyamán a mamók fogják megálmodni. A szellemek utasítása alapján lehet akár a falu közelében vagy odafenn a havasokban is. Búcsút veszünk új barátunktól és visszatérünk a völgy túloldalára. Megtisztálkodunk a patak vizében és lelkesen belapátoljuk Lorena vacsorára szánt amun nevű édeskés töklevesét egy kis kecskesajttal.

Rémült tekintet

Másnap reggeli után szállásadó családunk népviseletbe öltözik, és várják, hogy kiderüljön, hol lesz a temetés. Az egyik szomszéd érkezik a hírrel, miszerint a mamók jóslata alapján az öreget a házától nem messze eső domboldalban helyezik örök nyugalomra. Délelőtt fél 10-kor, nem sokkal a család távozása után mi is a halottas házhoz indulunk. Nem tudjuk, hogy mehetünk-e, de tegnap is megtűrtek minket az egyik padon ücsörögve, tán most sem zavarja majd őket, hogy ott téblábolunk.

Arhuaco kislány portréja

Elhaladunk a sírhelynek kijelölt domboldal mellett is, ahol a kopár földben négy fiatal férfi ás egy jókora gödröt. A háznál nagy a tömeg, sokan még most is a bejárat előtt sorakozva bebocsátásra várnak, hogy búcsút vehessenek a mamó lelkétől. Nem merünk fotókat készíteni, csak figyelünk és várunk.

A tömegben kevés a bonachi. Van egy pár fős fehér csoport, akikkel sikerül még a temetés előtt szóba elegyedni; az állam küldte őket, hogy a falu lakóit regisztrálják és személyi igazolványt készítsenek nekik. Egyikük büszkén mutatja a halott mamóról készített fényképet a mobilján.

     A halott mamó (Fotó: Alexander Moreno)

Feltűnik egy fiatalabb srác is, akiről később tudjuk meg, hogy antropológus és második éve él az arhuacók között. Neki sem sikerült még megfejtenie a poporó célját, de azt mondja, jó úton halad. Az egyik fa alatt néhány mesztic beszélget, szívesen váltanak velünk pár szót. Földművesek, családjukkal 20-30 éve érkeztek a környékre, és a most elhunyt mamó segítette őket földhöz. Egyikük azt állítja, apa-fiú viszonyt ápolt az öreg sámánnal, ezért ha szeretnénk, megadja nekünk az engedélyt a fényképezésre. Körbenézünk, s azt látjuk, a környéken ácsorgó arhuacók mind biccentenek a fejükkel, hogy fotózhatunk. Egy dolgot szigorúan tilos: fiatal, termékeny nőt fotózni! Az arhuacók hite szerint ugyanis, ha fénykép vagy rajz készül egy nőről, az meddőséget okoz. 

A tömeg csendes készülődését három idős nő siratóéneke töri meg, akik egyszer csak egymást karöltve, apró tánclépésekkel kisétálnak a ház ajtaján és a sírhely felé indulnak. Mögöttük arhuaco férfiak kisebb csapata lépdel egy fára kötött függőágyat cipelve, amiben az időközben zöld növényekbe bugyolált holttest ül.

     A sirató asszonyok kilépnek a házból

A tömeg a domb derekáig követi őket. Itt a férfiak a mamót a gödörbe csúsztatják, vizet, élelmet és kokalevelet helyeznek mellé. Lorena később elárulja nekünk, hogy mindez azért történik, mivel a mamó lelke előtt most igen hosszú út áll, szüksége van némi útravalóra. Ezután elégetnek néhány növényt és páran arhuaco nyelven beszédet intéznek az elhunythoz. Ebből ugyan egy szót sem értünk, de a hangulat olyan vidám, hogy ha nem tudnám, hogy temetésen vagyunk, az időnként felnevető tömegről könnyen azt hihetném, hogy vicceket hallgat.

     A holttestet behelyezik a sírba

A beszédek után a sírhely fölé egy nagy, kövekből álló tornyot építenek. Olyan, mint egy chullpa, ami megint csak a Titicaca-tó körül volt jellegzetes temetkezési forma. Ez úgy történik, hogy mindenki visz egy követ a sírhelyhez, amit a torony oldalára és tetejére a tapasztott sárba helyez.

Köveket cipelnek a temetkezési toronyhoz

A sírt végül egy férfi - az utolsó pillanatban kimászva a holttest mellől - egy 4-5 méter hosszú farúddal zárja le, ami az ég felé mutat. Egy kötelet csavarnak rá, aminek a végét a halotthoz kötik. Állítólag a lélek ezen keresztül tud majd "kimászni" a sírból, hogy megkezdhesse hosszú útját következő élete felé. 

     A kötél azért kell, hogy a lélek el tudja hagyni a testet

A temetési ceremónia után az egész falu a hegy oldalában marad és kellemes hangulatú beszélgetéssel, közös italozással múlatja az időt. Minket egy dolog zavar csupán: az irdatlanul erős nap, aminek hála másfél óra alatt minden naptej ellenére paprikavörösre sülünk.

Mindenki a temetést figyeli

Az antropológus srác (aki már kétszer járt amúgy Budapesten és a kedvenc városának tartja) azt mondja, ilyenkor már nem történik semmi, lassan mindenki visszatér a házához. Rövid trécselés után mi is visszamenekülünk a szállásunkra, és a délután további részét patakban hűssöléssel és peto (az arhuacók édes tejbekukoricája) majszolással töltjük abban reménykedve, hogy másnap végre megkapjuk a sámánok engedélyét a szent faluba való belépésre és fotózásra. Lorena nem fűz hozzá nagy reményt, azt mondja, eddig csak néhány TV-stábnak és újságírónak engedték a filmezést és fényképezést odabenn.

Fiatal arhuaco a hegyoldalban

Másnap reggeli után útnak indulunk Nabusimakéba. Már rutinosak vagyunk, rögtön a létra felé vesszük az irányt és hipp-hopp a falakon belül találjuk magunkat. A falu épp olyan rideg, mint amilyen első alkalommal volt: az asszonyok és a gyerekek igyekeznek másodpercek töredéke alatt eltűnni a szemünk elől. 

Egyenesen ahhoz a házhoz megyünk, ahol két napja a mamók csapata fogadott bennünket. A házban ugyanazok a figurák ülnek az asztal körül a nagy sötétségben és semmivel nem tűnnek barátságosabbnak, mint ezelőtt két nappal. Húzzák a szájukat, végül kinyögik, hogy újabb 20 000 peso ellenében két fotót engedélyeznek, no és azt, hogy egészen addig a faluban maradhatunk, amíg elsétálunk a kijáratig. Nyugtázva, hogy ismét két lábon járó bankjegynek néznek, letesszük az újabb 20 000 pesót az asztalra, majd kijövünk a házból. Mondanom sem kell, hogy "véletlenül többször eltévedünk", mielőtt megtalálnánk a kijáratot, a fényképező pedig kettőnél kicsit többször exponál. 

Nabusimake, az arhuacók szent faluja

Ahogy hátranézünk, látjuk a sámánok elégedett arcát, mi pedig szintén elégedetten átmászunk azon a bizonyos létrán, ami mögött megtaláltuk a rejtélyes, szent falut. Visszatérünk a szállásra, hogy búcsút vegyünk Lorena családjától és a földi paradicsomtól. Nem sokkal dél után befut a tisztásra Eduardo, hogy küzdelmes útját vissza Pueblo Bellóba a mi társaságunkban tegye meg... 

Még több fotóért és sztoriért látogass el Facebook oldalunkra!

Kolumbia az elmúlt száz évben néhány focistán és Pablo Escobaron túl két nagy hírességet adott a világnak: Shakirát, az énekesnőt, valamint Gabriel García Márquezt, a Száz év magány Nobel-díjas íróját. Shakira Barranquilla szülöttje, Gabo - ahogy a helyiek hívják - pedig Aracataca falujában nevelkedett. Mindketten magukkal vittek egy életérzést, amit csak az érthet meg, aki már járt Barranquillában és Aracatacában.

Felbuzdulva a Santa Marta-i szervizes srác javaslatán, másnap kirobogunk a terminálra és felülünk egy Barranquillába tartó autóbuszra. Közel két óra alatt érkezünk meg Atlántico megye ipari és kulturális központjába, az ország negyedik legnagyobb városába. Azt, hogy nekünk, mint turistáknak a kamerajavításon kívül nincs itt a világon semmi keresnivalónk, nyugtázzuk az első másfél óra után, ami alatt a város szedett-vedett utcáit rójuk, hogy szállást találjunk. Látjuk például a katedrálist, aminél rondábbal még nem nagyon sikerült találkoznunk utunk során.

Színháznak néz ki Barranquilla katedrálisa

Végül egy egészen újnak ható panzió elfogadható minőségű szobájában kötünk ki, ahol gyanúsan sok a nagy méretű tükör. Bordélyház vagy sem, ez van 25 dollárért, a városnak ezen a viszonylag biztonságosnak tartott részén egyszerűen nincs olcsóbb opció.

Mire lepakoljuk a csomagokat 5 óra is elmúlik, így a Sony szervíz felkutatása másnapra marad. Helyette a szállóval szomszédos park felé vesszük az irányt. Amíg a szülők a padokon ücsörögnek, addig a gyerekek valami új őrületnek hódolnak: kerekekkel felszerelt, mókás nyugágyakban kergetik egymást a járdán. Hamarosan sötétedik, így a mai napba már csak egy jó sült hal, egy zseniális maracuyás szószban forgatott marhanyelv és egy frissen facsart luló fér.

Másnap reggel nagy lelkesen összecsomagoljuk a meghibásodott fotómasina minden papírját és útnak indulunk. Csak a kapuban tör ránk a felismerés: vasárnap van. A Sony szervíz? Naná, hogy zárva. Hurrá! Nyertünk egy hangulatos vasárnapot a világ egyik legrondább metropoliszában. 

     A San Nicolas tér jól néz ki, de a környéke szörnyű

Barranquilla a legveszélyesebb városok listáján mindössze az ötvenedik, így nem sokat teketóriázva vágunk neki a város másik végében található San Nicolas térnek. Az elhagyatott utcákon a vasárnap délutáni hőségben könnyen lehet, hogy csak mi ketten kóválygunk. Ez azért nem túl bizalomgerjesztő, ráadásul a térhez közeledve megváltozik minden, és a csendes utcákat egyszeriben rossz arcú tolvajoktól és nincstelenektől hemzsegő, rothadt szagú piac váltja fel, ahol bokáig gázolunk a bűzös szemétben, miközben igyekszünk nem tudomást venni a hozzánk intézett keresetlen szavakról. Minden percben az az érzésünk, hogy a kameránkért vagy a zsákunkért simán kést mártanának belénk. Gyorsan lövünk pár fotót a San Nicolas térről, majd eltiplizünk a környékről.

Barranquilla valódi arca

Másnap végre hétfő, irány a Sony. Már reggel 9-kor 36 fok van, így nem mondom, hogy jól esik a másfél órás kutyagolás a szervízig, ami juszt se ott van, ahol a térkép mutatja, és egyáltalán nem olyan, mint amilyennek egy Sony szervízt európai fejjel gondolnánk. Mondjuk úgy, hogy kívülről nézve semmiben sem különbözik azoktól a nevenincs fényképezőjavító műhelyektől, amik egy-egy piszkos és parányi garázsféleségben üzemelnek. Az aggodalmunk csak akkor kezd a tetőfokára hágni, amikor a szervizes srác fél órás javítás után a fejét csóválva megjelenik a gépünkből kiszerelt képstabilizátorral, és közli velünk, hogy ilyen alkatrész sajnos nincs nekik. 

Piaci hangulat Barranquillában

- Ezt csak Japánból lehet beszerezni, így egészen biztos, hogy nem tudunk segíteni. Talán próbálkozzanak Bogotában - adja a tanácsot.
- Képstabilizátor nélkül működik?
- Igen, megy, de nem fog sokáig tartani. Mindenképp vigyék el Bogotába!

Barranquilla veszélyes és ronda, a gépet nem javítják meg, el innen! Délután kettőkor már a terminálon vadászunk az Aracatacába induló buszra. Mázlink van, épp 10 perc múlva indul. Két órás zötykölődés vár ránk kietlen vidéken keresztül, mire berobogunk a Barranquilla után nagyon kedvesnek és hangulatosnak mondható kis faluba, ami Gabriel García Márquez Száz év magány című regénye nyomán Macondo néven lett ismert. Az író itt töltötte élete első 9 évét a jómódú nagyszülők parasztházában, amiben jelenleg a róla elnevezett múzeum működik, és mint olyan, hétfőn zárva tart. Másnap reggel viszont irány a nagyszülői ház.

     A templom, ahol megkeresztelték Gabriel García Márquezt

Márquez 1928-ban született, és mivel a nagyszülei ellenezték a szülők házasságát, a kisfiú nevelését kivették az anya kezéből és magukra vállalták. Ez több szempontból is érdekes. Egyrészt az elsöprő sikerű regényben is találunk példát hasonló sorsú gyerekre, aki ráadásul épp úgy a nagynénjével együtt nevelkedett, mint az író, másrészt ez az időszak a nagypapa meséivel annyira meghatározó volt az életében, hogy ő maga azt vallotta, 9 éves kora után nem is történt az életében semmi említésre méltó, ami mókásan hangzik annak tudatában, hogy külföldi tudósítóként dolgozott Rómában, Párizsban, Barcelonában, majd élt Caracasban és New Yorkban is.

     A nagyszülői ház és a fa, amihez kikötötték José Arcadio Buendíát

Azt mondják, a Száz év magány önéletrajzi ihletésű. És valóban, a parasztház egyes udvarra nyíló helyiségeiben a regény történetei olyan mértékben elevenednek meg az előtt, aki ide belép, mintha maga a könyv válna valósággá. Az az érzésem, hogy a konyhában bármikor ott teremhet Ursula vagy Amaranta, a műhelyben az asztal mellett pedig úgy sorakoznak az aranyhalacskák, mintha Aureliano épp csak az imént tette volna le a szerszámokat, amivel készítette őket. A kertben a vén fánál szinte már keresem a megtébolyult, öreg José Arcadio Buendiát.

Aureliano asztala és az aranyhalak

Hogy maga a falu milyen? Pont olyan, mint bármelyik falu Észak-Kolumbiában. A főutca mentén mindenki árul valamit, a csacsis szekerek és az őket kerülgető tuktukok gázolnak a szemétben. Aracataca pont olyan szedett-vetett, mint amilyennek Macondót gondolja az ember a könyv alapján. A legtöbb házról lerí az igénytelenség, senkit nem érdekel a kosz. Van néhány család, akik próbálnak kitörni ebből a latin valóságból, de Aracataca messze van attól, hogy olyan legyen, mint Barichara vagy Salento.

Életkép Macondóból

A múzeum megtekintése után leintünk egy minibuszt, ami Rio Bello felé tart. Ott átszállunk és másfél óra múltán megérkezünk Valleduparba. Azért kerültük meg a Sierra Nevada de Santa Martát, hogy találkozzunk a hegyekben élő arhuaco indiánokkal, bár azt továbbra sem tudjuk, hogy kontaktálunk velük.

Még több fotóért és sztoriért látgass el Facebook oldalunkra!

Rátalálunk egy nagyon kellemes karibi falura, majd Santa Martában időzünk egy rövid ideig. Tönkrement a fényképezőnk...

Riohachából a Sierra Nevada de Santa Marta lábánál fekvő Palominóba utazunk. Ahogy közeledünk a Föld legnagyobb szigethegységéhez, úgy változik meg a növénytakaró; a Guajira-félsziget borzalmasan unalmas félsivatagos bozótját végre zöldellő erdők váltják. Amazónia óta nem láttunk trópusi erdőt, és már nagyon hiányzott.

Palomino egy nagyon apró falu, amit csak most kezdenek felfedezni a turisták. Annak rendje és módja szerint mindenki hostelt vagy kajáldát nyitott az elmúlt években, ránézésre azonban csak minden második üzemel. Bár Tagangánál jóval olcsóbb Palomino, így is nehezünkre esik megfizethető szállást találni. Végül hosszú alkudozás után Luciana, egy bogotái idősebb nő bambuszhostelében kapunk szobát 20 dollárért, de könyörög, hogy a többi turistának ne áruljuk el, hogy csak ennyit fizetünk érte, mert a normál ár 35 dollár.

   80 dollárba, vagyis kb. 22 000 forintba kerül egy éjszaka ebben a hostelben

A falu tengerpartja szép, pláne Cabo de la Vela után. Bár a hullámok elég nagyok, a majd 5 kilométeres strand azért hívogató. Közvetlen a parton két menő hostel áll, medencével, bárral és rengeteg turistával. Puszta kíváncsiságból rákérdezünk az árakra, de a 180 000 pesós (kb. 80 US$) ártól azért leesik az állunk. Attól meg méginkább, hogy a recepciós lány azt mondja, két hétre előre nincsen szobájuk. Valami kezd nagyon megváltozni Kolumbiában. Vagy mi szegényedtünk el nagyon az elmúlt években, vagy a turisták cserélődtek ki az országban, de az biztos, hogy ez a Kolumbia már nem az, mint volt pár éve.

Bár Palomino strandja rendben van, a tengert elég könnyű megunni. Eri még csak-csak el van pár napot a parton, de én egy óránál tovább képtelen vagyok a tengert bámulni, így másnap ahelyett, hogy kifeküdnénk a turisták közé a homokba, nyakunkba akasztunk két gumibelsőt és nekivágunk az erdőnek. Azért tesszük mindezt, mert szállásadónk azt mondja, a Rio Palominón végigcsorogni hatalmas élmény.

Divathippik lepik el Palominót

Mototaxikkal vitetjük el magunkat az erdő széléig, majd onnan gyalog indulunk neki az erdőnek. Lucianának igaza volt: ez a túra tényleg hatalmas élmény. Főleg ez a papucsban csetlés-botlás az erdő mélyén, amit 40 percen át csinálunk, mire a folyó partjára érünk. 

Papucsban az erdő mélyén

A csorgás a folyón tényleg jó dolog, bár kissé unalmas. Másfél órán át nézni az erdőt és a gémeket jópofa, de ahogy közeledünk a tengerhez, úgy lassul be a folyó, a végén pedig olyan sekéllyé válik, hogy gyalogolhatunk a folyómederben egész a torkolatig. Az egyetlen izgalmat csak az a tehéncsorda jelenti, amelyik pont akkor akar átkelni a folyón, mikor mi is ott vagyunk. Egy kis hullámverést leszámítva nincs ok az izgalomra.

Csorgás a Rio Palominón

A part mentén visszasétálva látunk egy kogi családot, ahogy túrnak a homokban. Nem várat építenek, hanem kagylót keresnek, ugyanis a kogi férfiak napi rutinjához hozzátartozik az abból készített por szívása. A kogik Kolumbia egyik legzárkózottabb és legmisztikusabb közössége, kultúrájukat máig nem tudták az antropológusok teljesen feltérképezni. Ezzel szemben ez a család nagyon nyitottnak tűnik. Bár fotót csak titokban tudunk róluk készíteni, de szóba elegyednek velünk, ami nagy megtiszteltetés. Ráadásul ők kezdeményezik a társalgást azzal, hogy mindenképp meg akarják fogni Erinek a haját. Itt döntjük el, hogy a következő hetekben valahogy megpróbálunk bejutni a kogik közé, de hogy miként csináljuk, még nem tudjuk.   

Titokban készített fotó az egyik kogi kislányról

Palomino nagyon kellemes hely, de két napnál többet csak az tud itt eltölteni, aki kőkemény tengerbuzi. Mi nem vagyunk azok, így hát harmadnap elbuszozunk Santa Martába. Hihetetlen, de én még soha nem aludtam meg ebben a városban, valahányszor erre jártam, mindig Tagangába vitt az utam. Pedig Santa Marta egyáltalán nem rossz hely. Még a piac is - ahol a busz letesz - elfogadható, nem tűnik veszélyesnek, a belváros pedig kezd egészen exkluzív hely lenni. Ennek megfelelően az árak sem akármilyenek. Újra kezdődik a szállásvadászat, de 40 dollár alatt csak úgy tudnánk megszállni, ha dormitorióba mennénk, amihez nem igazán fűlik a fogunk. Így kötünk ki a csóró negyed határán egy bordélyházban, ahol sikerül 15 dollárért kivennünk egy csótányjárta, lepukkant szobát. 

Bár Santa Marta szeretne a második Cartagena lenni, azért annyit messze nem tud. Van pár szép koloniális épülete ugyan, de a főtéren álló tíz emeletes betonkocka - ami valószínűleg már építésekor is cikinek számított -, valamint az innen pár sarokra kezdődő lepukkant kikötő elcsúnyítják a látványt. Pedig a város nem kisebb címmel rendelkezik, minthogy ő Kolumbia legöregebb települése; Cartagena előtt 8 évvel, 1525-ben alapították. Mivel azonban a nagytestvér gyorsan túlnőtt rajta, Santa Marta lassan fejlődött. Sem a koloniális időkben, sem a függetlenség kiharcolása után nem jutott igazán szóhoz, így valószínűleg a turizmus sem lesz képes Santa Martát igazán izgalmas várossá tenni. Ezen az sem segít, hogy a város tényleg nagyon drágává vált. Az éttermek étlapjain tíz dollár alatt nincsen semmi, egy másfél literes víz ára a boltban 500 forint.

Gyönyörű betonkocka Santa Marta főterén

Santa Marta napközben elég unalmas hely, a többség ilyenkor Rodaderón sütteti a hasát. A szomszéd öbölben felépült nyaralóváros pont olyan, mint egy spanyol üdülőfalu a Costa del Solon. Hotelek és resortok sorakoznak a parton, az épületek aljában drága éttermek kínálják ugyanazt az ötlettelen kolumbiai kaját, mint bárhol máshol. A strand hétköznap is dugig van emberekkel, akik között fagyi- és sörárus rúgja a homokot. Ha csak úgy letettek volna ide, biz' Isten azt mondanám, a Földközi-tenger partján járok.

Brutális tömeg Rodaderón

Este azonban Santa Marta megváltozik. Kinyitnak a bárok, az óváros romkocsma hangulatot áraszt, bár a turisták hiányoznak belőle. Ennek oka, mint oly sok mindennek Santa Martában, az árakban keresendő. Még egy norvég is kétszer meggondolja, hogy kifizet-e négy dollárt ugyanazért sörért, amit a hostelben egy dollárért is megihat, így az asztaloknál többnyire csak jómódú kolumbiai fiatalok ücsörögnek.

Romkocsma hangulatot áraszt az esti Santa Marta

A nap végére a tavaly ősszel Paraguayban megszerelt fényképezőnk ismét bemondja az unalmast. Ugyanaz a hiba, mint korábban, a képstabilizátor ment tönkre. Beadjuk egy Santa Marta-i szervízbe, de onnan fél nap után visszaküldik, hogy nem tudnak vele mit kezdeni, mivel a Sony fényképezők képstabilizátorát csak a Sony tudja cserélni. Azt ajánlják, menjünk Barranquillába, mert ott van hivatalos márkaszervíz, így bár nem állt szándékunkban útba ejteni Kolumbia negyedik legnagyobb városát, másnap kénytelenek vagyunk buszra ülni...

Még több fotóért és sztoriért látogass el Facebook oldalunkra!