MIRADOR - "Kilátó a világra"

A Torres del Painéről a leghíresebb képeket helikopterről készítik. Soha nem álmodtam arról, hogy egyszer felrepülök az Andok leghíresebb csúcsai fölé, de egyik barátomnak hála erre most sor került. Hatalmas élmény volt, ennyi szép, havas csúcsot nem láttam még sehol. 

Az időjárással hihetetlen szerencsénk volt, egyetlen felhő nem volt az égen, s mivel széllökések sem voltak, nagyon könnyű volt fényképezni. Mondjuk 2000 mter magasan a -10 fokban a kezem majdnem lefagyott, de megérte. A 40 perces repülés során mintegy kétszáz képet készítettem, személyes kedvenceim a Grey-gleccser felett készültek. Íme néhány exkluzív fotó a Torres del Paine kevésbé ismert szegleteiből:

 Egy névtelen csúcs közvetlen napfelkelte előtt

Lago Dickson: a park kevésbé ismert szeglete

Elnyeli a jég a Nunatak-szigetet

Ezeken a jégmezőkön még nem járt ember

Megcsillannak a Nap első sugarai a Cordillera Paine Grande csúcsain

 Egy ismertebb fotó: Cuernos del Paine

Lassan mindent beterít a napfény

Híres kép: Torres del Paine

Nincs ennél szebb látvány

Végül annyira megtetszett a hegyek közti repkedés, hogy - kiváltva a hosszú és poros buszutat - a délutáni órákban helikopterrel tértünk vissza Puerto Natalesbe. Ez az út sem volt kevésbé csúnya, íme néhány fotó a Torres del Painén túlról:

Gleccservizet szállít a Rio Paine

Lago del Toro

 Egy ilyen jelentéktelen csúcsnak nem is adnak nevet

1895-ben a Milodón-barlangban egy 10 000 éve kihalt őslajhár csontjaira bukkantak

Még a tavakat is lekerítik Patagóniában

Még több fotóért és sztoriért látogass el Facebook oldalunkra!

Nincs élő ember, aki ne ismerné fotókról Patagónia legszebb hegységét, a Torres del Painét. Dél-Chile egyik legeldugottabb szegletében található a vonulat, ami mostanra sokkal inkább a gazdag turisták kiváltsága lett, semmint a túrázóké. Hogy miért? Hát az ára miatt. Ha sok pénzt akarsz elkölteni, felejtsd el Párizst és Tokiót! Irány a Torres del Paine!

Mielőtt az ember a Torres del Painéhoz készül, jobb, ha informálódik kicsit. Nem elég csak a fotókat nézegetni, keményen tervezni kell. Nem csak a pénzzel, azzal is, hogy chileiekkel kell alkudozni, aminél keményebb meló Dél-Amerikában nem nagyon van. Félreértés ne essék, a hegyvidék meseszép, de az árak és a helyiek hozzáállása miatt egy rémálom az egész. Szolgáljon tanulságként mindenkinek, aki úgy gondolja, belevág a "nagy" kalandba.

Ezekért a hegyekért a turisták százezreket hagynak ott

A belépő árát lenyeli az ember (32 dollárt fizettünk már kevésbé híres látnivalóért is), de ami a nemzeti parkon belüli szállásárakat illeti, az egészen elképesztő. Évek óta nem néztem rá a Fantastico Sur honlapjára (kizárólag rajtuk keresztül lehet szállást foglalni a menedékházakba és kempingekbe), így a szemem elkerekedett, mikor úgy két hónapja ismét felkerestem az oldalukat. Emeletes ágy közösségi szobában 78 dollár, azaz 21 000 forint. Sátorhely kempingben fejenként(!!!) 14 dollár, vagyis 3800 forint. 7600 forintért verhetsz fel egy kétszemélyes sátrat, de ha nincs, bérelhetsz egyet újabb 27 dollárért, vagyis 7300 forintért.

Az ember azt remélné, hogy ezért az árért kap is valamit, de nem. A foglalási oldal nem működik, így kénytelenek vagyunk személyesen kontaktálni a céggel. Ja, azt nem lehet! E-mailre nem válaszolnak, telefont nem veszik fel, mikor Puerto Natalesbe érkezünk, akkor az iroda meg persze zárva tart. Beadjuk a derekunkat, és megkeresünk néhány utazási irodát, hátha tudnak nekünk és a csapatnak szállást foglalni.

     A Torres del Paine egyik jelképe, a huemul

- Képtelenség! - kapjuk a választ mindenkitől - A Fantastico Surral nem lehet kapcsolatot teremteni. Ha nem reagálnak az e-mailetekre, akkor felejtsétek el, hogy sikerül szállást intéznetek odabenn.

Remek! Ezek szerint hiába 21 000 forint egy emeletes ágy, lefoglalni nem lehet. Öt nappal az érkezésünk előtt végül a menedékháztól nem messze álló Hotel Las Torresben foglalunk szobát. Egy négy ágyas szoba egy éjszakára 518 US$, vagyis 140 000 forint. Mi van?! Nincs mit tenni, Mirador csapat nem maradhat szállás nélkül a Torres del Painéban, így kifizetjük a képtelen összeget. 

Legelő valahol Puerto Natales és a Torres del Paine között

Végül három nappal az érkezésünk előtt a Fantastico Surnak sikerül válaszolnia. Azt írják, hogy természetesen vannak szabad ágyaik és szívesen állnak rendelkezésünkre. Két hónapon keresztül nem álltak, de most már igen. Írok vissza nekik egy Puta madre! kezdetű levelet, valószínűleg jól aláásva ezzel egy gyümölcsöző munkakapcsolatot. Még el sem indultunk a Torres del Painéhoz, máris okádnom kell tőle.

Ezen élmények birtokában nem éppen a legjobb hangulatban vágunk neki a Torres del Painénak. Reggel szállásadónk kivisz minket a pályaudvarra, ahol hihetetlen tömeg verődik össze. Tíz percenként indulnak a buszok a nemzeti park irányába, s mindegyik busz tömve van emberrel. A főszezon még legalább egy hónap, el nem tudom képzelni, akkor hogy néz ki a terminál.

Egy óra buszozás után, Cerro Castillónál kötelezően előírt szünetetet tartunk. Lehet pisilni és inni egy kólát 1000 forintért. A pontosan a határon fekvő Cerro Castillo semmi másról nem szól, mint az ide reggelente befutó turistabuszok fogadásáról és a turisták megkopasztásáról. Velünk nem járnak jól.

Cerro Castillo

Az út a falu után egészen drámai. Feltűnik előttünk a Torres del Painét Argentínától elválasztó hegyvidék, ami már önmagában megérne egy 4-5 napos trekkinget. Miután a buszunk vesz egy éles bal kanyart és kelet felé megpillantjuk a Torres del Paine sziluettjét, azonnal bánni kezdjük, hogy nem jöttünk ide legalább két hétre.

Ahogy közeledünk a nemzeti park bejáratához, úgy sűrűsödik a guanacók száma. Mindenki ugrál jobbra-balra a buszon, de szerintem értelmes képet nem sikerül lőnie senkinek. Ennek legfőbb oka az, hogy a buszok hatalmas port kavarnak, mert hát ugye arra nincs pénz, hogy Chile leglátogatottabb és legdrágább nemzeti parkjához aszfaltozott út vezessen.

 Egy majdnem értékelhető kép a guanacókról

A bejáratnál iszonyatos káosz fogadja a turistát. Több száz ember áll sorban azért, hogy kitöltsön egy akármilyen papírt, amivel megveheti a belépőt, végül pedig megnézzen egy tíz perces filmet a természetvédelemről. Az egész full zavar, senki nem tudja, merre menjen, csak lökdösődnek az emberek. Nagy nehezen, jó egy óra bénázás után sikerül a dolgok végére érnünk. A buszosok kidobják a csomagjainkat az út szélére, ahol meg kell várjuk azt a buszt, ami a Hotel Las Torreshez visz minket. Hiába 518 dollár egy négy ágyas szoba az európai léptékkel mérve max. három csillagos szállodában, a recepción senkinek nincs fogalma semmiről. Egy órán át tart a becsekkolás, ami nem kicsit dühítő annak fényében, hogy milyen pofátlan árakkal dolgoznak.

     A Hotel Las Torres-ben 140 000 forint egy éjszaka

A csapat azon felével, akik vállalták a kempinget, felverjük a sátrat a 7600 forint napi díjjal bíró 2x2 méteres placcon, majd nekiindulunk a hegyeknek, hogy bemelegítsünk a holnapi túrára. A Los Cuerros menedékház felé vesszük az irányt, mely ösvény a kezdetekben nem túl élvezetes, de amint felbukkan az egyik domb mögött a kimondhatatlan nevű Nordenskjöld-tó, mindenkinek eláll a lélegzete. A tó vize olyan színben pompázik, amihez foghatót még sehol nem láttam, pedig voltam már egy-két tó partján.

Mirador csapat a Nordenskjöld-tó partján

Mivel a hegyek fölött esőfelhők gyülekeznek, nem megyünk tovább, hanem visszafordulunk. Nem akarunk szétázni a holnapi menet előtt.

Gyülekeznek a hófelhők a hegyek fölött

Bár van kajánk, egy tál leves jól esne, mielőtt nekiállunk főzöcskézni. Betérünk a menedékházba (ahol végül nem sikerült megaludnunk), s kettőnkre kirendelünk egy 24 dolláros, vagyis 6500 forintos(!!!) menüt. Ezért az árért még New Yorkban is osztrigát kap az ember, de a Torres del Painénál nem. A leves még ehető, de a főételnek minősülő kotyvalékot még a rossz hírű magyar iskolai menzákon is jelentenék. Slussz poén, hogy mikor kérünk egy pohár vizet az ételhez, a felszolgáló csaj csak annyit vet oda, hogy ott a bár, lehet sört és kólát venni. Valóban lehet, 2000 forintért. Letuszkoljuk valahogy a tápot, majd visszabattyogunk a sátrunkhoz és készítünk valami ehetőt. 

A sátorban nem túl kellemes az idő, mivel nagyon erős, hideg szél tombol egész éjszaka, de túléjük valahogyan. Nem mondom, hogy reggel kipihent vagyok, de ez most egyáltalán nem számít, fel kell jussunk a szarvakhoz. Szerencsére csodaszép időnk van, így mindenki nagy kedvvel vág neki az amúgy egész jól kitáblázott ösvénynek.

Ezekben a sátrakban 15 400 forintért lehet megaludni két főnek

Elsőként felkapaszkodunk egy hágóba, ahonnan feltűnik a Chileno menedékház. Alig másfél óra alatt érjük el a hoteltől, ami egészen remek idő, főleg annak fényében, hogy ez alatt mintegy 400 méter szintet és vagy 4 kilométert küzdöttünk le.

Ilyen szép idő is tud ám lenni a Torres del Painénál

Nem sokat pihenünk a hűs lengaerdő mélyén megbúvó menedékháznál, főként azért nem, mert be akarjuk előzni a nagy tömeget. Az ösvény innen nyugodtan kanyarog végig egy pataknak a partján, s mivel követi annak az esését, nem igazán vesszük észre, hogy emelkedünk újabb 150 métert.

     A völgy szép, de a szarvak még nem látszanak

Az utolsó szakasz fel a kilátóhoz eléggé macerás. Egyrészt sikerül belefutnunk egy jó 30 fős olasz csoportba, akiket nehezen kerülgetünk a mostanra emberszélességűre zsugorodott ösvényen, másrészt egy nem oly régi hegyomlás következtében a kilátó közelében kőről kőre kell ugráljunk. Végül jó három és fél órás erőltetett menet után végre megpillantjuk a hőn áhított szarvakat.

Turista karaván a hegyomlás mentén

Nem először vagyok itt, a látvány mégis letaglóz. A három torony szinte teljesen kibukik a felhőkből, csak a csúcsuk vége burkolódzik ködbe, az előttük elterülő tavon szépen tükröződnek. Keresünk egy turistamentes zugot, és az igen erős szél ellenére vagy fél órán át úgy fotózkodunk, mint japán turisták a Halászbástyánál. A végére még az idő is teljesen kitisztul.

   Én a tornyok előtt

Aztán győz a hideg, így elindulunk lefelé. Alig két és fél óra alatt érünk vissza a hotelhez, valamivel 4 óra előtt. A buszunk csak este 8-kor indul a nemzeti park bejáratától, ezért a csapat úgy dönt, kisétál odáig. Nem döntünk rosszul. Hiába van már közel 20 kilométer és 1700 méter szint a lábunkban, ez a kirándulás is megér minden szenvedést. Guanacót sajnos egyet sem látunk, cserébe azonban megcsodálhatjuk, ahogy a Nap lebukik a Torres del Paine mögött.

   Eri búcsúzik a Torres del Painétól

Végül a buszunk csak fél 9 tájékán fut be, így sikerül kellőképp átfagynunk. A buszon végigzongorázom magamban ismét ezt az egész Torres del Paine sztorit. Végül arra jutok, hogy bár a hegyek szépek, ilyen áron azért keserédes az élmény. Ha belegondolok, hogy a Fitz Royt ennek tizedéből sikerült megnéznünk, akkor azt kell mondjam, sokkal inkább az, mint ez. A W-túra még várat magára, de lehet, megvárom vele, hogy a chilei gazdaság kicsit meginogjon, és csökkentsenek az árakon. Mondjuk úgy tizedére a mostaninak...

Még több fotóért és sztoriért látogass el Facebook oldalunkra!

Átlépünk Chilébe. A Torres del Paine felé tartunk, de előtte még benevezünk egy nem túl olcsó hajós kirándulásra a Bernardo O'Higgins Nemzeti Parkban. Nem csak a kirándulás drága, minden. A chilei Patagónia más világ, az emberek is furcsák.

El nem tudom képzelni, mit csinál az egyszeri hátizsákos a főszezonban, mert mi még bőven nem vagyunk benne, mégis szinte képtelenek vagyunk buszjegyhez jutni Puerto Natalesbe. A szállásunkon azt mondják, hogy legalább két héttel az indulás előtt szerezzük be a jegyeket, mert a helyi túraszervezők előre felvásárolják azokat, és aki lemarad, az heteket ülhet El Calafatében arra várva, hogy az egyik napra talál magának valamit. A Mirador csapatnak úgy sikerül három héttel az indulás előtt jegyet szereznünk, hogy mi visszük el az utolsó helyeket. 

350 kilométer. Ennyit buszozunk az unalmasabbnál is unalmasabb dél-patagóniai pampán, mire megérkezünk a chilei határra. Bár a Torres del Paine mindössze 60 kilométerre fekszik El Calafatétól, út hiányában évente több tízezer turista kerüli meg fél Argentínát, hogy lássa az Andok valószínűleg legismertebb hegyeit. 

A buszunk csurig van, így jó két órát vesz igénybe, mire mindenkinek belepecsételnek az útlevelébe a határon. Az argentinok nem sokat pepecselnek velünk, de a chileiek akkora bürokraták, hogy azért is visszadobják a - ma már rajtuk kívül csak a venezuelaiak által erőltetett - bevándorlási papírokat, ha csúnyán kerekíted rajta a betűket. Mi szerencsére nem hibázunk, de van pár amerikai, aki nyelv hiányában összekeveri a mezőket, így kezdődhet előről a barkóba. Azt persze nem értjük, hogy egy olyan határon, ahol az átkelők 90 %-a külföldi, miért nincs valaki, aki beszél angolul, de hát ilyen apróságokon nem akadunk fenn.

     A chilei oldalon már nincsenek pampák, csak havas hegycsúcsok

A határ túloldalán megváltozik a táj. Az unalmas és szürke pampát erdőkkel borított hegyvidék váltja fel. Mintha Perito Moreno anno úgy húzta volna meg a határt, hogy minden, ami rideg és barátságtalan Argentínához, és minden ami szép és élettel teli, Chiléhez tartozzék.

Végül a késő délutáni órákban, jó nyolc órás utazás után sikerül megérkeznünk Puerto Natales-be. A városka pont olyan, mint volt El Calafate; minden második épület panzió vagy étterem. Amiben más Chile Argentínához képest, azok az árak. A legolcsóbb lebujban is 20 dollár egy ágy, ha az ember picit normálisabb szobára vágyik, azonnal 70-80 dollárt fizet. Az étlapokon a legolcsóbb fogás a 14 dolláros hal, egy tál spagetti már 18 dollárba kerül. A marhahúsokat és a tengeri herkentyűket meg sem merjük nézni, mert 30 dollárnál kezdődnek. A boltban sem jobb a helyzet, minden háromszor annyiba kerül, mint a szomszédban, Magyarországhoz pedig nem is hasonlítanám. Ez van, tudtuk, hogy Dél-Chile drága lesz. Különben is, a Torres del Painéhoz képest Puerto Natales filléres tétel, de erről majd később.

Puerto Natales egy később készített légi felvételen

Mielőtt azonban beülnénk egy evőbe, pénzt kell váltsunk. Az árak láttán nem kis összeget tolok a nőszemély elé, aki gond nélkül nyújt át egy meglett pénzköteget chilei pesóban. Megköszönvén együttműködését visszasétálunk az étterembe, ahol kirendeljük a 14 dolláros halat, majd a biztonság kedvéért átszámolom a pénzt. A luvnya simán átvert, az ötvenezres címleteket kicserélte ötezresekre. Remek! A 14 dolláros halam azonnal 140 dollárba kerülne, de megelőzvén az éttermi hisztit, visszakutyagolok a pénzváltóhoz és azonnal üvölteni kezdek. A nő kihívja a férjét, aki látja, hogy tajtékzom a dühtől. Nyugalomra int és magyarázkodni kezd, hogy az egyik kollégájuk véthetett hibát, hogy a néhány ötvenezres bankó alá véletlenül ötezreseket tett. Persze, véletlenül. Szúrós szemmel nézek, mire kicserélik a bankókat, én pedig aljas bosszútól vezérelve belemarkolok a cukorkás köcsögbe és megköszönvén segítségüket, távozom.

Puerto Natalesben nem túl keresztényiek a pénzváltók

Nem jó szájízzel telik az első nap Chilében. Nem értem miért kell trükközni egy olyan városban, ahol ránézésre mindenki jól él. Puerto Natales hiába van elzárva Chile többi részétől, a gazdagság kézzel fogható. A házak jól néznek ki, ócska kocsit alig lát az ember az utcákon.

Hófelhők gyülekeznek a havasok felett

Másnap kora reggel egész napos kirándulásra indulunk a Bernardo O'Higgins Nemzeti Parkba. A több mint 35 000 km² nagyságú park - ami az ország egyik nagy szabdságharcosáról kapta a nevét - Chile legnagyobb természetvédelmi területe, s mivel milliónyi apró fjord tagolja, kizárólag hajóval járható be. A hajóút ára nem olcsó, 135 dollárba kerül, ezért nagy várakozásokkal nézünk elébe.

Hajóval megyünk a Bernardo O'Higgins Nemzeti Parkban

A bárka majdnem tele, a tenger durván hullámzik. A távolban csúnya hófelhők gyülekeznek, a szél is felerősödik, de azért mi kint állunk a hajó orrában. Az sem zavar minket, hogy a vízpermet olykor teljesen beteríti a társaságot, csak fotózzuk a havas csúcsokat. Egy órányi hajókázás után vízesések tűnnek fel az északi szirteken, többségük száz méter magasból szakad bele a tengerbe. Az egyik sziklán fókák sütkéreznek, bár nem tudom mit élveznek annyira, mivel napfénynek nyoma sincsen. Sajnos a hullámverés miatt nem tudunk elég közel menni hozzájuk, hogy értékelhető fotókat készítsünk róluk.

Vízesések szakadnak a tengerbe

Ilyen közel mentünk a vízesésekhez

Jó két és fél órás utazás után tűnik fel a hófelhőkből kirajzolódó Balmaceda-gleccser. Egykoron ez volt a környék legnagyobb jégmezője, de a globális felmelegedésnek köszönhetően az utóbbi három évtizedben a felére zsugorodott. Ma már nem éri el a tenger szintjét, jó száz méterrel feljebb ér véget a gleccser.

     A Balmaceda-gleccser a felére zsugorodott

Lövünk náhány fotót, majd egy még szűkebb fjordra kanyarodunk rá. Nem sokkal később - pont mikor a havaseső esni kezd - kikötünk. A majd száz turista libasorban indul neki a Serrano-gleccser által táplált tó körüli ösvényen, hogy karnyújtásnyira megközelítse a jégfolyamot. Senki nem rohan, mindneki fotóz, így nem zavar, hogy lépésben haladunk. A látvány tényleg mesés, bár a Perito Moreno-gleccsert nem tudja űberelni a Serrano.

   Én a Serrano-gleccser előtt

Dél is elmúlik, mire ismét a hajón találjuk magunkat. Iszonyú éhes vagyok, ezért rendesen fejbevág az a pohár viszki, amit kissé teátrális módon a Serrano-gleccserből kivájt jéggel szolgálnak fel. Szerencsére féltávnál megállunk a környék egyetlen lakott épületénél, a Perales farmon, ahol jó fajta birkahúst szolgálnak fel, vörös borral. Annyira eltöm mindenkit, hogy az út utolsó egy órájában a népek kókadtan ücsörögnek a helyükön, az sem érdekli őket, hogy menet közben kisüt a Nap.

Kellemes kirándulás volt a gleccserekhez, de holnap végre tényleg megnézzük magunknak a Torres del Painét.

Még több fotóért és sztoriért látogass el Facebook oldalunkra!

A Perito Moreno-gleccser az Iguazú-vízesés után Argentína második számú látványossága. Mint ilyentől, félni szoktunk, de ezúttal nem csalódunk. A gleccser zseniális, az idő szép, a táj felejthetetlen. Kell ennél több?

Elhagyjuk El Chaltént. A napi egyetlen busz délután 5 körül indul, ráadásul 20 dollárba kerül fejenként, úgyhogy hallgatván Izire és Eloi-ra, mi is kibaktatunk a falu határát jelképező hídhoz, majd hüvelykujjunkat az égnek felfelé tartván várjuk a csodát. 

Hogy ne legyen torlódás, a holland párost egy órával magunk elé engedjük. Mikor odaérünk a hídhoz, látjuk, hogy ők már pakolnak is be egy kocsiba. Nekik szerencséjük volt, most mi jövünk.

Esni kezd az eső, ráadásul öt foknál biztosan nincs melegebb, így gyorsan kihűlünk. Két órán át didergünk az út szélén, mikor végre jön egy kocsi. Már távolról látjuk, hogy az az amerikai páros az, akikkel tegnap a Fitz Royról lefelé jövet találkoztunk. Elsőre nem ismernek meg, de mikor leesik nekik a tantusz, azonnal nyomnak egy satuféket és visszatolatnak értünk. Meg vagyunk mentve!

    El Calafate körül ismét vannak legelők

A táj El Calafate irányába iszonyatosan unalmas, ugyanaz a kietlen pusztaság, mint Esqueltől volt idáig. A 220 kilométeres út felénél van egy ház, ahol mindenki megáll egy pillanatra. Kávét és üdítőt lehet kapni nyugat-európai árszínvonalon, mi jobb híján egy hátrahagyott kocsitengelyt fotózunk, amire a ranch lakói kitűztek egy argentin zászlót.

Az amerikaiak csak a reptérig mennek, mert gépük van Buenos Airesbe. Sajnos nem rakatjuk ki magunkat a lehajtónál, így fizethetünk fejenként 100 pesót a buszért, ami El Calafatéba viszi az embereket.

El Calafate El Chalténhez képest igazi nagyváros. Nincs száz éve, hogy megalapították, létezésének oka nem más, mint az innen 80 kilométerre fekvő Perito Moreno-gleccser. Az 1990-es évekig a városkának alig 500 lakója volt, aztán jött a nagy turista bumm, és a jobb élet reményében boldog-boldogtalan ideköltözött.

     A Cerro Fríast egyszerűen körbekerítették

Mivel nincs foglalásunk sehol, ezért a város központjában rakatjuk ki magunkat. Véletlenszerűen a Lago Argentino irányába indulunk el, s jól tesszük, mert az olcsóbb vendégházak itt találhatók. Néhány megtekintése után egy idős asszony panziójában kötünk ki, ahol bár papírvastagságúak a falak, a 15 dolláros szobaár maradásra bír minket.

El Calafate mögött magasodik a Cerro Frías. Remek kirándulás lenne fel a csúcsra, ha az elmúlt pár évben ne szögesdrótozták volna ezt is körbe. Egy órán át nyeljük a port a hegy oldalában vezető úton, hogy ráleljünk egy nyílásra a kerítésen, de semmi. Hermetikusan elzárták a hegyet. Szerencsére nem azért jöttünk ide, hogy felmásszunk egy csúcsra, hanem azért, hogy lássuk a Perito Moreno-gleccsert. 

Útban a Perito Moreno-gleccserhez

Ha az embernek nincs saját kocsija, akkor két módon juthat el a gleccserhez. Vagy a tömegnyomort jelentő túlárazott turista busszal, vagy taxival. Hihetetlen, de három főre a taxi már olcsóbb, mint a busz, így - egyik menet közben hozzánk csatlakozó magyar cimboránkkal - kisétálunk a remis-állomásra (Argentínában a taxit remis-nek hívják). 800 pesót, mindössze 53 dollárt fizetünk a 160 kilométeres útért, ami kevésnek tűnik, de azt tudni kell, hogy Dél-Patagóniában a benzin filléres tétel. Alig két évtizede hatalmas gáz- és kőolajmezőkre bukkantak Comodoro Rivadavia környékén, aminek hála a gázolaj ára errefelé alig 70 cent (északon egy dollár), a gázfűtés pedig tulajdonképpen ingyenes.

Az út a gleccserhez egészen mesés. A távolban feltűnnek a nagyon bénán hangzó Gleccserek Nemzeti Park havas csúcsai, de az igazi látványt a Lago Argentino nyújtja világoskék vizével, előtte sárga homokpaddal és zöld pampanövényzettel.

Lago Argentino

- Látjátok azokat a csúcsokat ott a távolban? - mutat balra sofőrünk - Az ott a Torres del Paine.
- Alig 50 kilométerre van - okoskodok.
- Nincs az 50. Most tervezik, hogy utat építenek a völgyön keresztül arrafelé, mert most meg kell kerülni fél Patagóniát.

Ez így van. El Calafatéból a többség a chilei Torres del Paine felé utazik tovább, de út hiányában egy 400 kilométeres kerülővel kell azt megtegye, amivel tulajdonképpen mindenki veszít egy teljes napot.

Eközben megérkezünk a nemzeti park bejáratához, ahol kipengetjük a fejenként 190 pesós belépőt, majd irány a gleccser. Az út továbbra is gyönyörű, bár a gleccser felett csúnya hófelhők kezdenek gyülekezni. Fél óra autókázás után megérkezünk a kikötőhöz, ahonnan komppal viszik az embereket be a gleccser lábához. Iszonyú a tömeg, elképzelni nem tudom, mi lehet itt a főszezonban. 

     A gleccser a hajóról fotózva

Szerencsére sofőrünk már induláskor ideszólt telefonon, így félretették nekünk a jegyeket. Remek, nem maradunk le a hajóról. A csónakázás alig 40 percig tart, de azt kell mondjam, megéri. Azon túl, hogy remek kilátásban van részünk, megtudjuk, hogy a glecser helyenként 40 méter magas, közben több mint egy kilométer széles, és hogy Patagónia azon vidékéről ered, ami mai napig felfedezetlen az emberiség számára. Az van ugyanis, hogy a jégtakaró olyan vastag a magasabban fekvő részeken, hogy a hegycsúcsok egyszerűen eltűnnek alatta.

     A jéghegy csúcsa

Perito Moreno (akiről elnevezték a gleccsert) sem tudta kijelölni a Chile és Argentína közötti határt ezen a részen, ami a későbbiekben folyamatos surlódáshoz vezetett. A repülőgép felfedezésével sem kerültek közelebb a megoldáshoz, csak igazolni tudták az argentin felfedezőt, miszerint az Andok vízválasztó vonala kijelölhetetlen ezen a vidéken. Gyalogosan megközelíteni a gleccserek origóját nem lehet, helikopter képtelen a barázdás felszínen leszállni, így egyelőre várat magára a pontos határnak a kijelölése, fenntartva a feszült viszonyt a két ország között. Arra se nagyon lehet várni, hogy a gleccser majd leolvad, mert a Perito Moreno azon kevés jégmezők egyike, aminek mérete nem csökken, hanem nő.

Leszakad egy jéghegy a gleccserről

A hajón ücsörögve hatalmas mázlink van. Elkapjuk a pillanatot, amint egy hatalmas jéghegy leszakad a gleccserről, kisebb fajta cunamit előidézve. A hajónk kellemesen ringatózik a szökőáron, majd miután kihuny a hullám, visszafordul a kikötőbe.

Senki nem tudja, hol van a valódi Argentína-Chile határ

A kikötőben visszaszállunk a taxinkba, ahonnan a kilátóponthoz igyekszünk. Nem egy toronyra kell gondolni, hanem egy több kilométer hosszú hídrendszerre, amin végigsétálva több oldalról lehet megfotózni a gleccsert. Közben a hófelhők szertefoszalanak, kisüt a nap, mi pedig élvezzük a lélegzetelállító látványt. Leírni úgysem lehet, úgyhogy itt vannak a képek:

Perito Moreno-gleccser

El Calafate felé taxisunk felmutat egy sziklára, amin kondorok ücsörögnek, de olyan távol, hogy sajnos nem tudunk róluk normális képet lőni. Nem úgy az Elefánt-sziklákról, amiknél jobbat faragni sem lehetett volna.

Ráadásként az Elefánt-sziklák

Megnéztük a Perito Moreno-gleccsert és nem csalódtunk. Szemben az Iguazú-vízeséssel, ami nem tett ránk mély benyomást, Argentína második legismertebb nevezetessége örökre bevéste magát az emlékezetünkbe. A Fitz Royhoz és a Cerro Torréhoz hasonlóan ezt is látni kellett. Eddig Patagónia beváltotta a hozzá fűzött reményeket, de még csak most jön a legjava; irány a Torres del Paine!

Még több fotóért és sztoriért látogass el Facebook oldalunkra!

El Chaltén körül a Fitz Royon és a Cerro Torrén kívül is van élet. Sem a Viedma-gleccsernél, sem a Desierto-tónál nem sikerült jó időt kifognunk, de mindegyik kirándulás megérte valamiért. Két Mirador csapattal is sikerült bebarangolnunk a vidéket, a képek magukért beszélnek.

Az első Mirador csapattal sikerül elég korán befutni ahhoz El Chalténba, hogy pont be tudjunk nevezni egy hajós kirándulásra a Viedma-gleccserhez. Az idő elég zord, de a Viedma-tó fölött süt a Nap, így jó ötletnek tűnik befizetni a 40 dolláros kiruccanásra.

    El Chaltén körül van mit nézni

- Sajnos a buszaink már elindultak a tóhoz, így ha szeretnék elérni a kompot, gyorsan fogjanak egy taxit - kapjuk az intelmet a túraszervező csajtól.

Szerencsére nem nehéz kocsit szerezni El Chalténban. Minden hotelnek van kontaktja, így végül a buszok előtt érkezünk meg a falutól úgy 15 kilométerre lévő kikötőhöz. A hajóra felszállni még nem lehet, fedett helyiség pedig nincs a tóparton, így nem vagyunk túl boldogok, mikor elered az eső. Végül nem kell sokat áznunk, mert amint befutnak a turistabuszok, azonnal kinyitják a kiránduló hajó ajtajait.

     A Viedma-gleccser Patagónia második leghosszabb gleccsere

Sajnos az eső végigkísér minket, így a Viedma-gleccsert csak az utolsó percekben sikerül megpillantanunk. Kimerésszkedünk ugyan a fedélzetre, de a hideg szél és a szakadó eső gyorsan visszazavar minket. Kénytelenek vagyunk ablakon keresztül bámulni Patagónia állítólag második legnagyobb gleccserét és a róla leszakadó jégtömböket.

Jéghegy a Lago Viedmán

A gleccser szélénél megállunk, hogy felszedjünk egy halom turistát, akik hágóvassal próbáltak mászkálni a jég hátán. Sűrű anyázások közepette özönlenek be a hajóba, üvöltöznek a szervezőkkel, hogy ilyen időben miért szerveznek túrát a gleccserre. Kis híján lincselésbe torkolik a vita, végül a szervező csaj ígéretet tesz arra, hogy visszafizetik a kirándulás árát a "károsultaknak". Erre fel a sok éhenkórász amerikai, akik csak nézelődni jöttek, azonnal óbégatni kezdenek, hogy akkor ők is kérik vissza a pénzt, mert alig láttak valamit a gleccserből. Mi csak ülünk és nem értjük, hogy lehetnek ennyire pofátlanok a turisták.

Ronda az idő, de a jéghegyek szépek

Sok jó képpel nem távozunk a helyszínről, de ezt is láttuk, s nem lettünk tőle kevesebbek.

Az idő sajnos másnapra sem javul. Ki kell hagyjuk a Fitz Roy túrát, mert a hegyek között hóvihar tombol, de hogy ne teljen el feleslegesen a nap, a szálló tulajával lebeszéljük, hogy vigyen el minket a Lago del Desiertóhoz, vagyis a Sivatag-tóhoz. Hogy a folyton csapadékos Patagóniában miért hívnak egy tavat Sivatagnak, az ördög tudja. A mai napon sem szolgál rá a nevére, mivel a Fitz Roy felől betörő felhőből félútnál elkezd szakadni a hó. Mire a tóhoz érünk, már majd 10 centiméter vastag fehér lepel borítja a tájat, így sem a tóból, sem a környező vízesésekből nem látunk sokat. Ismét lövünk pár értékelhetetlen fotót, és elraktározzuk magunkban, hogy hiába közeledik a főszezon, az időjárást ez egyáltalán nem érdekli.

Igazi téli időben volt részünk a Sivatag-tónál

A második csapattal sincs szerencsénk El Chaltén környékén. Bár érkezésünkkor még szép az idő, már a Desierto-tó felé közeledvén látjuk, hogy a következő napok ismét esősek lesznek. 

Távolról látszik, hogy jön a vihar

Ezúttal megússzuk a havat, így sikerül tennünk egy rövid, három órás kirándulást a tó körül, de mikor visszatekintünk az egyik kilátópontból a Huemul-gleccser hegyeire, látjuk, hogy jobb, ha sietősre fogjuk. Lövünk néhány képet, majd megállunk a Chorrillo-vízesésnél, ahová még pont az eső előtt sikerül befutnunk.

Chorrillo-vízesés

Hogy a következő két nap minként telik? A Laguna de Torréhoz még csak-csak megérkezünk, de olyan orkán erejű szél tombol a partján, hogy többeknek, köztük nekem is sikerül seggre ülnöm a széllökésektől. Az esőt sikerül megúsznunk, de másnap a Fitz Roynál nagyon nincs szerencsénk. A szél mellett szakad az eső, a terep nem könnyű. A csapat kettészakad. Egyik része a két órás fagyoskodás után velem együtt visszatér a faluba, anélkül, hogy a hegy közelébe férkőzne. Eri két elszánt utassal délutánra feljut az utolsó kilátópontig, de csak bőrig ázniuk és szétfagyniuk sikerül.

Hegyek a Lago del Desierto túloldalán

Patagónia nem mindig kegyes az emberhez. Talán majd a Perito Moreno-gleccsernél nagyobb szerencsénk lesz...

Még több fotóért és sztoriért látogass el Facebook oldalunkra!