MIRADOR - "Kilátó a világra"

A Fitz Roy kétségkívül az Andok legismertebb hegycsúcsa. Egy kicsit félek tőle, mert a legnépszerűbb természeti csodáknál általában csalódni szoktam, de ezúttal nem így van. A Fitz Roy tényleg mesés, olyan szeglete a Földnek, amit egyszer mindenkinek látnia kéne.

Normális esetben egy ilyen hideg hajnalon nem akaródzik kimászni a  testmeleg hálózsák fogságából, de a mai nap egészen más. Tegnap a Cerro Torrénál mindketten egyetértettünk abban, hogy patagóniai utazásunk eddigi legszebb túráján vagyunk túl. Nem várunk azonban kevesebbet a vidék leghíresebb csúcsától, a Fitz Roytól sem.

  Fitz Roy, az Andok legszebb hegycsúcsa

A Cerro Fitz Roy egy különleges alakú, nagyon nehezen mászható, 3375 méter magas hegycsúcs. A vad Patagónia merészen égbetörő, szürke sziklái az év nagy részében csak ritkán tűnnek elő a felhők alkotta misztikus félhomályból, ezért a csúcsot a korábban itt élő indiánok - a később létrejött faluval megegyezően - Chalténnek, azaz Füstölgő hegynek nevezték el. A mai nevét Francisco Moreno adta Robert Fitzroy iránti tisztelete jeléül, aki a Charles Darwin nyomán elhíresült Beagle nevű brit felfedezőhajó kapitánya volt, és az 1830-as években vezetett expedíciót Patagónia és Tűzföld felfedezésére. 

   Az első kilátó a Rio de las Vueltas-ra

Magát a csúcsot eddig kevesen hódították meg, hiszen a mostoha időjárás és a meredek sziklafal a 8000-es tapasztalattal rendelkező hegymászókat is elbizonytalanítja. Elsőként Lionel Terray és Guido Magnone francia alpinisták jutottak fel a csúcsra 1952-ben, majd az 1960-as évek végétől a 2000-es évek elejéig alig néhány mászó kísérletezett vele. Az utóbbi tíz évben azonban egyre több és több mászó veselkedik neki a közel függőleges sziklafalnak, bár többségük nem jár sikerrel. Mi nem vagyunk hegymászók, sziklamászók még annyira sem, így maradunk a túrázásnál. Ha az időjárás ma is olyan kegyes lesz hozzánk, mint az elmúlt napokban volt, akkor a hegy lábánál fekvő Laguna de los Tres és Laguna Sucia mögött mi is megpillanthatjuk a Fitz Royt.

Endre annál a kilátónál, amin túl a többség nem megy

Izgatottan és nagyon lelkesen kezdünk neki az El Chaltén határában húzódó első kaptatónak. Az ösvényen több száz turista halad felfelé, libasorban. Szerencsére többször megállnak fotózni, ami jó alibi egy kis szusszanásra. Már majdnem a domb tetején járunk, amikor találkozunk egy budapesti lánnyal, aki egy csapat indiai férfi gyűrűjében halad. Váltunk néhány szót, majd mivel azt mondja, hogy nem áll szándékukban egészen a Fitz Royig túrázni, csak kirándulnak egy jót, búcsút veszünk tőlük.

Közeledünk a hegycsúcshoz

A gondososan kiépített ösvény következő szakasza lenga bükkösön át vezet. A Poincenot névre hallgató táborhelyig nem sokat változik a táj, de errefelé jóval több a szürke és vörös sziklák közt futó patak és bozótos borította széles völgy, mint a Cerro Torre felé volt. A völgyben olyan erős szél tombol, hogy többször hanyat vágódok a lökésektől. Már kezdem feladni a küzdelmet, mire végre befutunk a Poincenot táborba, amit egy magas fákból álló, a szél elől védelmet nyújtó erdőben alakítottak ki. A turisták erre a szakaszra elfogynak, alig egy-két ember halad előttünk vagy mögöttünk.

Endre és a hegy

A táborhelytől következik a legnehezebb emelkedő a Fitz Roy előtt húzódó hegy tetejéig. Csúszós és omladozó sziklatörmeléken kell felkaptatnunk, ami átlagos tempóval durván egy óra alatt teljesíthető. Azt hiszem, ez életem egyik leghosszabb egy órája annak ellenére, hogy az elmúlt években sokkal komolyabb fizikai megpróbáltatásokon estem már keresztül (mint például a venezuelai Roraima vagy a perui Qoyllur Rit'i volt). Talán az alváshiány, vagy a nem megfelelő táplálkozás teszi, de ma nem vagyok formában. 

Régen szenvedtem ennyire

Endre már rég odafenn fotózik valahol, míg én csak levegő után kapkodok és lassan bukdácsolva haladok felfelé, vért izzadva. A szikla második harmadánál potyogó könnyek között pillantom meg, ahogy egy 75 év körüli néni, ráncos kezeivel két túrabotjára támaszkodva halad lefelé és biztatóan rám mosolyog. Atyaég! Megcsinálta. Őt bámulom elképedve, miközben összeszedem minden erőm és keresztülmászok az utolsó, már térdig érő, hóval borított szakaszon. Megérkeztem. Előttem a világ egyik legtöbbet fotózott, döbbenetesen szép sziklája. A Fitz Roy lábánál fekvő Laguna de los Tres-t még jég és vastag hó borítja, a tőle balra és kicsit lejjebb fekvő Laguna Suciát pedig töredezett jégtáblák. Itt még bizony tél van.

Endre régóta vár rám odafenn

 Délután fél 5 magasságában indulunk vissza. Nem kicsit parázok, hogy a terep miatt nem sikerül a távolságot sötétedés előtt abszolválnom, de végül minden úgy történik, ahogy a nagykönyvben meg van írva. Mi több, visszafelé bevállaljuk az ösvény eddig számunkra ismeretlen szakaszát a Capri-lagúnával. A lagúna gyönyörű környékét erdők borítják, de az ösvény itt is könnyen és gyorsan járható. Olyannyira könnyen, hogy nem csak turisták, hanem lámák is járnak rajta; úgy négy kilométerrel El Chaltén előtt futunk bele egy csordáját terelgető pásztorba. A láma errefelé nem őshonos, fogalmam nincs, mit keresnek itt ezek a szegény párák.

     A Laguna Suciáról már leolvadt a jég

Kicsit odébb belefutunk egy idősödő amerikai párosba. Nagyon el vannak készülve az erejükkel, de annyit sikerül megtudnunk tőlük, hogy holnap bérelt kocsijukkal El Calafatéba mennek. Endre - miután elhagyjuk őket - viccesen megjegyzi, hogy holnapra meg van a fuvarunk. Legyen úgy! A buszjegy El Calafatéig majdnem 20 dollár fejenként, úgyhogy tényleg jól jönne egy kocsi.

     A Laguna de los Tres-t még jég borítja

Izivel és Eloijal ez az utolsó közös esténk. A párolt zöldségből álló búcsúvacsorát borozós terefere követi, ami nem nyúlik sokáig, mivel mindannyian holtfáradtak vagyunk. Sok ezer kilométer van mögöttünk, de azt kell mondjam, megérte a rengeteg utazás. A Cerro Torre és a Fitz Roy látványa igazán fenséges. Aki teheti, az mindenképp látogasson el ide, mert ilyen szép havas csúcsokat nem sok helyen lehet látni.

Még több fotóért és sztoriért látogass el Facebook oldalunkra!

A Cerro Torre formája miatt az egyik legnehezebben mászható szikla a Földön. Eddig kevesebb, mint száz ember állt a csúcsán, mi meg sem próbáltuk megmászni. Megelégetdünk a látvánnyal. Patagóniai utazásunk eddigi legszebb túráján vagyunk túl. 

Borús reggelre ébredünk, de a felhők nincsenek olyan sűrűn, hogy ne induljunk neki a hegyeknek. Mára a Cerro Torrét terveztük be, ami a kicsit furcsán hangzó Gleccserek Nemzeti Parkban található, közvetlenül a Fitz Roy háta mögött. A terv kivitelezése nem egyszerű. El Chaltén annyira kihalt (Endre már említette az előző bejegyzésben, hogy hivatalosan csak ketten lakják a falut), hogy az év nagy részében, vásárló híján, a boltok zárva tartanak. Aki van akkora vagány, hogy a téli időszakot is itt tölti, az jó előre feltankolja az éléskamráját, így a boltosoknak csak nyáron kell kinyitniuk.

    El Chalténnak hivatalosan csak két lakója van

De mi van a hátizsákosokkal, akik a költséghatékonyságot figyelembevéve ilyenkor vágnak neki Patagóniának? Na, ők vagy csalódottan jó nagyra nyitják a tárcájukat, és beülnek valamelyik hotel méregdrága éttermébe, vagy fogyókúráznak. Reggel 8 óta járjuk a falu közértjeit, mindhiába. Amelyik nyitva van, abban sem lehet semmit kapni, de végül rálelünk egy kis pékségre, ahol legalább találunk túlélésre és töménytelen cukorbeviltelre kiválóan alkalmas kókuszos sütit. Bevágunk egy zacskónyit belőle a túrazsákba, majd jó két órás késéssel végre irány az ösvény. 

   Én az ösvény bejáratánál

Az időjárás ma kiváltképp kegyes hozzánk. Nem havazik, sőt, olykor még a nap is előbukkan a fehér bárányfelhőkkel tarkított égbolton. Az ösvény jól követhető és könnyen járható, az elágazásoknál az argentinok szépen kitáblázták a helyes irányt. Az első egy órás szakasz kopasz, dimbes-dombos vidéken visz keresztül, majd szürke sziklák között kanyarog meredek kaptatókon - inkább fel, mint le -, így a hidegről tökéletesen megfeledkezünk. A táj még kopár, téli álmát alussza eltekintve pár vörös virágba borult bokortól. Út közben meg-megállunk, átszellemülve bámuljuk a nemzeti park fotókról már jól ismert havas csúcsait. A Cerro Torre 3128 méter magas, merészen égbe törő tűhegye már abból a kilátóból is lélegzetelállítóan szép, ahová indulástól számítva két óra múltán érkezünk. 

   Az első kilátópontnál

Innen vár még ránk egy leereszkedés a csúcs előtt elterülő völgybe, ahol valótlanul misztikus táj fogad minket. Szürke, kiszáradt, élettelen fatörzsek ezrei sorakoznak egymás mellett, mint egy leégett erdő utolsó maradványai. Patagónia ezen vidékén állandóan erős szél fúj, ezért ha az erdő egyszer lángra kap, a tűz megállíthatatlanul perzsel fel mindent maga mögött. 

Misztikus, túlvilági táj

Bő fél óra múlva érkezünk a kékeszzöld színben játszó Torre-lagúnához, ami az azonos nevű hegycsúcs lába előtt terül el. A Cerro Torre szürke, óriási sziklája elsőre szűrt fényben mutatja meg magát nekünk. Körös-körül a hegyeket mindenütt hó borítja, a Cerro Torre tó felőli oldalán gleccser tekereg egészen a lagúna partjáig. Döbbenetes, ember nagyságú, hegyes jégtornyok alkotják, amik időnként életre kelnek, és hátborzongató morajlás kíséretében, hatalmas reccsenéssel szakadnak bele a tóba, ahogy megolvasztja őket az első tavaszi napsugár. 

     A Laguna Torrénál muszáj vagyok filmezni

Letelepszem a lagúna partján és előszedem a kókuszos sütit. Azonnal akad rá komoly érdeklődő egy sasmadár személyében. Nem gondolom, hogy új barátunk édesszájú fajta, de ez a példány olyan kíváncsi, hogy nem tudom megállni, hogy ne kínáljam meg. Miután lelkesen összeszedte a földre hullott morzsákat, majdnem lenyúlja a zsákomat is; még az sem tartja vissza, hogy ehhez gyakorlaitlag fél méterre kell megközelítenie minket.

Ilyen közel jött hozzánk

A Cerro Torre látványa annyira lenyűgöz minket, hogy tökéletesen megfeledkezünk az idő múlásáról. A sziklák között átmászunk a szomszédos hegy hótól mentes, kőtörmelékes nyergébe, így egészen közel kerülünk a gleccserhez. Minden tökéletes és gyönyörű. 

     A tériszony el van felejtve

Endre produkálja magát a Cerro Torre előtt

Izi és Eloi már réges-rég visszaindultak El Chalténba, de mi Endrével sikeresen ott felejtjük magunkat a lagúna partján pár órára. Mivel nincs elemlámpánk, okosabb ha iparkodunk, hogy még sötétedés előtt elérjük a falut. A tervet nagy rohanás árán sikerül abszolválni, végül este 8 után nem sokkal futunk be a fő utcára farkaséhesen és iszonyú fáradtan. Úgy érezzük, hogy megérdemlünk a hosszú nap után valami finomat, ezért beülünk az egyik étterembe enni egy jó locrót, ami olyan, mint a bableves, csak csicseriborsóból. 

Ezért a látványért nagyon megérte

Az élménytől és az egész napos gyaloglástól kimerülten térünk vissza a szállóra, ahol Izi és Eloi az aznapi "védőitallal" már vár ránk. Az esti eszmecsere során megint gyorsan repülnek az órák, így azon kapjuk magunkat, hogy máris éjfél. Ideje ágyba kerülni, másnap ugyanis irány Patagónia jelképe, a Fitz Roy!

Még több fotóért és sztoriért látogass el Facebook oldalunkra!

Az Esquel és El Chaltén között elterülő pampán mindig hideg szél fúj, ami élhetetlenné teszi Patagónia ezen vidékét. Megállunk két napra a semmi közepén fekvő Perito Morenóban, hogy lássuk a Világörökség részét képező Kezek barlangját, de elérhetetlensége miatt le kell mondanunk róla. Nem baj, annál több energiánk marad a Fitz Royra.  

Esquel nem csak világvégi városnak tűnik, az is. Innen délnek csak két naponta van busz, szerencsénkre azonban ma délután 5-kor pont indul egy. Az egész napot lődörgéssel töltjük, nehezen múlik az idő. Szerencsénkre a terminálra pontosan fut be a busz, így bevethetjük magunkat végre az igazi Patagóniába.

Klasszikus patagóniai táj valahol Esquel és Perito Moreno között

Minden útikönyv azt írja, hogy Esquel után nem csak a táj és az időjárás változik meg, hanem az árak is. Ebben sajnos igazat kell adjunk az útikönyveknek, mivel a hét órás utazásért Perito Morenóba nem átalkodnak fejenként több mint 500 pesót, azaz 33 US$ lehúzni rólunk. A válasz a miértre azonnal érkezik, amint felszállunk a buszra. Rajtunk kívül alig egy tucat ember, többnyire turisták foglalnak helyet rajta, a kétszintes busz maradék 50 ülése teljesen üres. Esquelből El Calafatéba csak október és május között közlekedik bármi is, így örüljünk annak, hogy bár drágán, de legalább megy valami.

A látvány nem túl izgalmas, nagyon hasonlít az Esquel utáni vidék az Altiplanóra. Néhány patak árterén még vannak zöldellő legelők és rajta marhacsordák, de ahogy megyünk délnek, úgy tűnnek el az állatok. Illetve nem eltűnnek, csak átalakulnak. A marhákat guanacók, a gémeket nanduk, strucc méretű futómadarak váltják, a legelőket pedig sivár, szürke pampa. Ami feltűnő, hogy bár több száz kilométeren belül sehol egy ház, mégis az egész vidék körbe van kerítve. A teljesen értelmetlennek tűnő szögesdrótokon mindenhol fennakadt és elhullott guanacókat látunk.

Esquel környékén még vannak legelők, aztán azok is megszűnnek

Este fél 9 magasságában esik le a Nap a horizont mögött, először narancssárgára, majd vérvörösre festve az ég alját. A buszon lassan mindenki bedobja a szunyát, mi pedig vadul pislogunk az éjszakába, nehogy elfelejtsünk leszállni Perito Moreno falujánál. Valamivel fél egy után futunk be a hideg és szeles településre. 

Mesés naplementénk volt

Rajtunk kívül egy másik pár is itt gondolta megszakítani az utazását. Izi és Eloi hollandok, bár a srác anyja révén katalán, amire nagyon büszke. Izi 22 éves és balett táncos, Eloi pedig 24 és fizioterapeuta. A busz elmegy, mi pedig forgolódunk, hogy miként is tovább?! Nem kell sokáig töprengenünk, mert a terminálon ácsorog egy fickó, aki a falu kempingje felé irányít minket.

Keresztülbattyogunk az alig két utcás falun. Hihetetlen, de 300 pesóért, valamivel kevesebb mint 20 dollárért tudunk kivenni egy öt fős bungalót négyen, amit ráadásul úgy befűtöttek, hogy a meleget még az 50 kilométeres, jeges szél sem képes kisöpörni. 

Perito Moreno arról a fickóról kapta a nevét, akit az argentin állam az ország függetlenedése okán Patagóniába küldött, hogy jelölje ki az Andok vízválasztó vonalát, egyben az Argentínát Chilétől elválasztó határt. Ténykedése tiszteletéül Patagónia legszebb gleccsere mellett ezt a falvat is róla nevezték el. Hogy pontosan mi célja volt ezen település megalapításának, nem tudom, mert a környéken sem bánya, sem legelő nincsen, csak állandó por és szél. Mégis kb. 500-an élnek itt, a téli hónapokban a világtól teljesen elzártan, mivel akkortájt megközelíthetetlen a falu.

Másnap reggel szörnyen hideg időre ébredünk. Szitál az eső és tombol a szél, de hogy ne teljen unalmasan a nap, kikocogunk Iziékkel a pályaudvarra, ahonnan 10 óra után indul egy busz a chilei határon fekvő Los Antiguosba. A változatosság kedvéért itt is van egy szép tó, bár a faluból nem könnyű megközelíteni, mert mint minden Patagóniában, ez is le van kerítve. Többször mászunk át szögesdrótokon, mire sikerül megérkeznünk a partra, ahonnan átlátni a már Chiléhez tartozó havasokhoz. 

Azok a havasok már Chilében vannak

     A Buenos Aires-tó partján

A Los Antiguos mögötti platóról (amiből állítólag Argentína legújabb nemzeti parkja lesz rövid időn belül) csúnya viharfelhők kúsznak a falu felé, ezért rövidre nyúlik a tónál tett látogatásunk. Visszaspurizunk a faluba, ahonnan csak délután 5 után indul vissza busz Perito Morenóba, így beülünk pizzázni egy chilei árakkal operáló étterembe, majd konstatálva, hogy itt is voltunk, visszautazunk a falunkba. 

Állítólag ebből a hegyből nemsokára nemzeti park lesz

A hideg ellen védekezve Perito Morenóban veszünk egy üveg rumot és pár üveg olcsó, argentin bort, amit a lányok hallgatólagos beleegyezése mellett lenyelünk Eloi-jal, közben pedig eltervezzük, hogyan tovább. Holnap csak késő este megy busz dél felé, ugyanaz a járat, amivel mi is érkeztünk. Ott van az egész holnapi nap, ami alatt elmehetnénk a Cueva de las Manoshoz, vagyis a Kezek barlangjához.

Perito Morenótól úgy 120 kilométerre fekszik a Világörökség részét képező, több száz kezet ábrázoló barlangrajz, ami állítólag 9300 éves, ezzel a kontinens legősibb kulturális emléke. Nagyon szeretnénk látni, de főszezonon kívül szinte lehetetlen odajutni. Van ugyan egy kis túraszervező iroda a faluban, de ott reggel azt mondják, ha csak négyen vagyunk, akkor fejenként több mint 100 dollárt kéne fizetnünk, s ha nem akarunk ennyit, jöjjünk vissza januárban, amikor 30-40 fős csoportokat indítanak a barlangokhoz. Próbálunk kocsit bérelni, de nem sikerül, mert a faluban ezzel nem foglalkozik senki, stoppolni pedig eszünkbe se jut, mivel egész nap egyetlen falun áthaladó autót sem láttunk. Három órás próbálkozás után végül feladjuk és tudomásul vesszük, hogy a Világörökség ezen tagját nem most fogjuk megnézni.  

Kissé csalódottan ugyan, de kisétálunk a pályaudvarra, ahol megvesszük a jegyeket El Chalténba. A patagón árak tegnapelőtt óta továbbemelkedtek, az újabb 500 kilométeres szakaszért már 810 pesót, mintegy 55 dollárt kérnek el tőlünk. Ez már jó európai ár.

Buszablakból fotózott, még élő guanaco

A busz hajnali egykor fut be Perito Morenóba. El Chalténba az út majdnem tíz óra, mivel a Ruta Nacional 40 elnevezésű főút egyik szakasza máig nem került leaszfaltozásra. A rázós szakaszon pont éjnek évadján kelünk át, így egy hunyást nem sikerül aludnunk.

Gaucho a Viedma-tónál

Reggel a táj továbbra is változatlan. Kopár dombok, szögesdróton fennakadt guanacók, fiókáikat terelgető nanduk. 10 óra magasságában megérkezünk a Viedma-tóhoz. ahol a buszunk vesz egy éles jobb kanyart. Alig pár perc múlva feltűnik a távolban a Fitz Roy lélegzetelállító csúcsa. Minden turista rohan előre, hogy fotózzon, mi sem maradunk ki az őrületből. 

Ezért érdemes volt tíz órát a buszon ülni

Az argentin Patagónia jelképeként szolgáló Fitz Roy az a hegy, amiért megérte ennyit sínylődni a buszon. Láttam már szép csúcsokat életemben, de ehhez foghatót még nem, így izgatottan szállunk le El Chalténban. Az apró településnek állítólag csak két állandó lakója van, mindenki más csak időszakosan, a turizmus miatt tartózkodik a faluban. Tulajdonképpen az összes épület étterem vagy szálloda, így főleg most, szezonon kívül, kedvünkre válogathatunk.

Reméljük, holnap is szép időnk lesz

Megnézünk egy-két panziót, de egyiket sem találjuk megfizethetőnek. Látván toporgásunkat megáll mellettünk egy kocsi. Nem szoktunk csak úgy beszállni bárki mellé, de ezúttal kivételt teszünk. A fickó elvisz a falu végében álló hostelébe, ahol 70 pesóért, kevesebb mint 5 dollárért kapunk ágyat egy négy ágyas szobában. Hihetetlen! Itt vagyunk Patagónia közepén, és fillérekért tudunk megaludni. Ráadásul jár a szobához fűtés, van közösségi konyha, s még a wi-fi is működik úgy ahogy. Annyira megörülünk az olcsóságnak, hogy Eloi-jal ismét berúházunk pár üveg olcsó, argentin borra, italozás közben pedig azért fohászkodunk, hogy a következő napokban legyen szép, tiszta idő...

Még több fotóért és sztoriért látogass el Facebook oldalunkra! 

Ahogy átlépjük Patagónia határát, a táj és az időjárás azonnal megváltozik. Ismét látunk pár csodás tavat, majd a Los Alerces Nemzeti Parkban megtudjuk, miért vadásszák errefelé a marhákat, s hogy az argentin elnökasszony Patagónia kiárusításával próbálja megfékezni a gazdasági válságot. Hong Kongban pedig nem dolgoznánk... 

Bariloche és Bolsón között ugyanolyan mesés a táj, mint volt ezidáig. Bár már fulladásig vagyunk a szép tavakkal és havas hegycsúcsokkal, azon kapom magamat, hogy röpke két óra alatt újabb ötven fotót sikerült lőnöm a busz ablakából. 

Este 9 óra után futunk be Bolsónba, ahol nem megy könnyen a szálláskeresés. Csepereg az eső és hideg van, így mire találunk egy megfizethető szobát, mindenünk tele van mindennel. A szállónk rém egyszerű, a konyha, amit használhatnánk, a főszezon óta nem volt kitakarítva.

Bariloche és Bolsón között továbbra is szép a táj

A kései érkezésnek egyetlen előnye azért még is csak akad: nem kell megvárnunk a szieszta végét, hogy kinyissanak az éttermek. Ismét hús-tészta kombót választunk az étlapról, amiből kezd lassan elegünk lenni, de hát szegény ember vízzel főz.

Az étterem falán mindenhol festett tányérok sorakoznak, a szemünk megakad egy Budapestet ábrázoló darabon.

- Egy kedves magyar barátunk hozta Budapestről néhány éve. Korábban sokat járt ide, de egy ideje már nem láttuk - magyarázza a pincér, aki egyben szakács is.

Dög fáradtan, de legalább jóllakottan térünk nyugovóra, hogy másnap szakadó esőre ébredjünk. Egész nap csak esik és esik, nem tudunk kimozdulni a szállásról, ahol ráadásul nincs fűtés. A hideget legyőzendő a szálló egyetlen macskájával játszunk, akit a youtube megérdemelt hőse után Boiler Gyulának nevezünk el. A kandúr, amint magára hagyjuk öt percre, azonnal feltelepszik a boiler tetejére és várja, hogy jöjjön a nyár.

Ő itt Gyula!

Elunjuk a játékot Gyulával, ráadásul meg is éhezünk, így eső ide, eső oda, nyakunkba vesszük a várost. Ebédre betérünk egy jobb panzió étkezdéjébe, ahol a legzseniálisabb argentin kajára, a guiso de lentejasra bukkanunk. Látszik az argentinokon az európai vér, tudják, hogy kell a lencsét elkészíteni. Nem mondom, hogy a guiso van olyan, mint édesanyám lencsefőzeléke, de két év után enni valami ahhoz hasonlót igazán felemelő érzés.

Argentin lencsefőzelék

Délután kitisztul kicsit az idő, így megpillantjuk a Bolsónt körülölelő hegyeket. Konstatáljuk, hogy ismét csodaszép helyen vagyunk, még ha maga a város nem is túl látványos. 

Másnap végre ragyogó napsütésre ébredünk, így felkapjuk a kis zsákokat és irány Epuyén. A Bolsóntól úgy 30 kilométerre fekvő Epuyén pont akkora, hogy ne vegyük észre, mikor átsuhanunk rajta. Szerencsére a busz a falutól pár kilométerre fekvő tónál megáll, így nem maradunk le semmiről. 

Bolsón felett a hegyek

A tó ugyanolyan, mint az eddig látott tavak mindegyike volt, azonban a teljes szélcsendben ennek tükörsima a felszíne. Csak bámulunk és bámulunk, gyönyörködésünket csak megkorduló gyomrunk zavarja meg. Visszasétálunk Epuyén falujába, ahol néhány hétvégi házon és egy kicsi kórházon kívül nincsen semmi. Szerencsére a falu egyetlen boltjában lehet kenyeret kapni, így nem kell sokáig szenvednünk az éhségtől.

Nyugodt az Epuyén-tó vize

Kora délután érünk vissza Bolsónba. Kihasználva a szép időt egy újabb tavat, a Lago Puelót vesszük célba. A busz alig húsz perc alatt levisz minket a külön nemzeti parkként funkcionáló tóhoz, aminek keleti partvidékét körbe lehet járni, persze csak a főszezonban, mert ilyenkor, tavasz derekán az ösvény és az annak végén álló menedékház le van zárva. Nem marad más, mint bámészkodni a parton. Dél felől szürke felhők kezdenek gyülekezni, így nem kockáztatván egy rommá ázást, felülünk a következő buszra és visszatérünk bolsóni szállásunkra. Boiler Gyula továbbra is ott tesped a vízmelegítő tetején, várja, hogy jöjjön a nyár.

A Lago Puelóval nincs szerencsénk

A következő állomásunk Esquel. A két város között igazi, patagón táj fogad; végtelen füves sztyeppe, ameddig a szem ellát. Valahol féltávnál átlépünk Chubut megyébe, ami már hivatalosan is Patagónia. Annyira egyhangú a látvány, hogy óhatatlanul felelevenedik bennünk az Altiplano kietlen vidéke.

Esquel is teljesen más, mint az eddigi települések voltak. Színes, kopár hegyek között fekszik, létezésének oka már nem a turizmus, hanem a bányászat. Nincsenek panziók és hostelek, csak minőségi szállodák és munkásszállók. Hosszú keresgélés után mi is egy ilyenben kötünk ki. Rajtunk kívül a dormitorióban csak kereskedők és bányászok alszanak, de más megfizethető helyet sajnos nem találunk. A recepciós lány nagyon rendes, ellát minket kismillió infóval. Mar del Platából származik, s mikor ide jött dolgozni, azt hitte, hogy hátizsákos hostelben kap munkát, de mint mondja, turistát csak akkor lát, ha felutazik Bolsónba. Pedig Esquel környékén van egy nemzeti park, ami éppen idevonzhatna egy kupac külföldit, de mégsem.

Kezdődik Patagónia!

Tegnap, a Puelo-tónál látott déli esőfelhők vélhetően innen származtak, mert a kora esti órákban ismét locsogni kezd az eső. Hideg van, de a legrosszabb nem az eső és a hőmérséklet, hanem a messze földön híres patagón szél. Néha bizony meg kell kapaszkodjunk a villanyoszlopokban, hogy talpon maradjunk. 

Sem Esquel, sem a szállásunk nem marasztal minket, így hiába borongós a reggel, felülünk a Los Alerces Nemzeti Parkba tartó buszra. Negyven percnyire a várostól egy szörnyű baleset nyomaira leszünk figyelmesek. Egy kocsi a felismerhetetlenségig összezúzva fekszik az árok mélyén, belőle egy ránézésre halott fickó lóg ki. A mentők már itt vannak, így nem állunk meg.

Mire a park főhadiszállására érünk, már szakad az eső, de ettől függetlenül a belépők megvétele után visszaszállunk a buszra, és egész a Laguna Verdéig utazunk. Mikor megérkezünk, a buszsofőr figyelmeztet minket, hogy nehogy lekéssük az este 8-kor visszainduló buszt, mert az az egyetlen járat így szezonon kívül, amivel visszajuthatunk Esquelbe. A hátsó sorokból előrejön egy kínai srác is, hogy ő is a Laguna Verdéhez tart, így végül édes hármasban kezdhetünk szétázni az erdő mélyén.

Los Alerces Nemzeti Park

Teke egy 48 éves Hong Kong-i fickó, aki hozzánk hasonlóan második éve van úton, bár jóval nagyobb léptekkel halad, mivel ez idő alatt bejárta már Európát és Ausztráliát is. Miközben baktatunk fel a Laguna Verde fölé emelkedő kilátóba, azt is megtudjuk tőle, hogy 46 évesen nyugdíjaztatta magát, mert 25 év szabadság nélküli meló után kezdett az egészsége leromlani.

- 25 év szabadság nélkül? - értetlenkedünk.
- Igen. Hong Kong ilyen. Ha szeretnél valamit elérni az életben, akkor nem lehet lazítani. Ha szabadságra akarsz menni, akkor rossz szemmel néznek rád és elkönyvelnek munkakerülőnek.
- Mi történt két éve?
- Besokaltam. Azon kaptam magam, hogy évek óta nincs kapcsolatom senkivel, csak a munkámmal. A gyerekeim az anyjukkal Bangkokba költöztek, azt sem tudom, mi van velük. Nem állnak szóba velem. Depressziós lettem, az orvos azt mondta, ha nem lazítok, elpatkolok. Így hát felmondtam, de rendesek voltak a cégnél, és nyugdíjaztak. Annyi pénzt kapok havonta, amiből életem végéig oda utazok, ahová csak akarok. Most az Antarktisz a cél. Budapest amúgy nagyon tetszett, kétszer is voltam az elmúlt két évben. A legjobb város egész Európában.

Közben felérünk a kilátóba, ahol mondanom sem kell, esik. Egy tisztább pillanatban sikerül lőnünk egy fotót, majd leereszkedünk a tó partjára, ahol ott állnak azok a kiránduló hajók, amik főszezonban elviszik a turistákat a legöregebb alerce fához. Merthogy a nemzeti park azokról a fákról kapta a nevét, amik a chilei határvidéken lengedeznek évszázadok óta.

Egyre erősebben esik az eső, így bemenekülünk egy használaton kívüli erdészház teraszára. Iszonyatosan fázunk, így - mikor kicsit alábbhagy az eső - továbbindulunk. Egy óra baktatás után egy újabb erdészházhoz érünk, aminek tornácán egy kutya ücsörög. A ház lakott, de zárva van. Már egy lépést nem vagyunk képesek ebben az időben megtenni, így megvárjuk, hogy a ház lakója visszaérjen. Szerencsére nem kell sokat a tornácon ücsörögnünk. 

Hajók munka nélkül

Juan, a nemzeti park alkalmazottja egy Daciára hajazó, 40 éves Renault-val érkezik. Amint meglát minket, betessékel a házba és forró teával kínál. Nem mondom, hogy nem esik jól kibújni a vizes bakancsból és teát szürcsölni a kandallónál.

- Hárman lakunk itt erdészek - kezdi a mesét Juan.
- Nem unalmas?
- Nem. Én szeretek itt élni. A főszezonban rengeteg a munka, mert az argentinok nem tudják, miként kell viselkedni az erdőben. Elindulnak mindenféle felszerelés nélkül, mi meg kereshetjük őket - nevet.

Egyszercsak megcsörren a telefonja, majd közli, hogy mennie kell, mert meghalt az egyik kollégája.

- Csak nem a reggeli balesetben?
- De igen. Nem tudom mi történhetett, de nem élte túl. Kivigyelek titeket a park bejáratához?
- Megköszönnénk.

Bekucorgunk a szakadt Renault-ba és folytatjuk a beszélgetést.

- Közeli ismerősöd volt a srác?
- Nem igazán. A park hátsó részében élt, ő üzemeltette a menedékházat.
- Az ilyenkor zárva tart, nem?
- De igen. Egyedül élt ott, ha jól tudom. Azt mondták a többiek, hogy újabban keményen ivott, talán a magány miatt. Most meg lett az eredménye.

Egyszercsak félrekapja Juan a kormányt, mert tehenek lépnek ki az útra.

A patagón íbiszből rengeteg van a parkban

- Ezek mit keresnek itt az erdőben?
- A hideg elől menekülnek ide a pampáról. Megszokják az erdőt és itt maradnak. Iszonyú károkat okoznak, lelegelnek mindent. Újabban ugyanúgy lövik őket, mint a szarvasokat. 
- Vadásszák a marhákat?
- Ezek már vadmarhák. Több tízezren élnek a park területén, vannak olyanok, amelyek már vadon nevelkednek. A legtöbb gondot azonban nem ők okozzák, hanem a patkányok. Láttátok a házak körül a paravánokat?
- Igen. Az a patkányok ellen vannak? Azt hittem, a vadak ellen.
- A patkányok ellen. Tavaly virágzott a colihue. Ötven évente csak egyszer virágzik és hoz termést, amit imádnak a patkányok. Akkora lett a túlszaporulat, hogy még most, egy év után is irtjuk őket. Ezidáig több mint egy millió példányt öltünk le. Volt olyan erdészház, amit pár nap alatt szinte felfaltak.
- De honnan jönnek a patkányok?
- Onnan, ahonnan a marhák. A környező birtokokról. Azt tudtátok, hogy a szomszéd hegy a North Face tuladonosáé? Állítólag több mint 100 000 négyzetkilométer birtoka van csak neki. A parktól jobbra pedig a Benetton tulajdonol több ezer négyzetkilométert.
- Hogy juthatnak ekkora földbirtokhoz?
- Tudom én? Kérdezd Kirchnert. Állítólag Patagónia felét eladta izraeli befektetőknek. Ezzel próbálja megakadályozni, hogy a peso továbbromoljon.  

Közben megérkezünk a nemzeti park főhadiszállására, ahol elbúcsúzunk Juantól. Délután 5 óra van, még vagy három óra a buszig. Egy kis bolt ugyan nyitva tart, de nem lehet benne semmit kapni. Nincs hová bújnunk a hideg elől, így jobb híján összeborulunk Tekével a buszmegállóban. Egyszer csak befut két biciklis. Egy ausztrál pár, nem kevésbé fáznak mint mi. 

Teke és én a Laguna Verdénél

- Mennyi még ide Esquel? - kérdezősködnek.
- Úgy 30 kilométer lehet.
- Remek! Szétfagyunk - mondják, majd leülnek mellénk egy rövid időre - Tűzföldig akarunk lejutni, de nem tudom hogyan kivitelezhető? - panaszkodik a srác.
- Hát, a java még hátra van - nyugtatjuk meg őket.

Az eső közben eláll, így nyeregbe pattannak és tekernek tovább. A busz végül fél 9 magasságában fut be. Hosszú nap volt. Nem sok mindent láttunk, de legalább megtudtunk ezt-azt a parkról és a vidékről. Még egy éjszaka a bányászok és kereskedők között, aztán irány a messzi dél, az igazi Patagónia!

Még több fotóért és sztoriért látogass el Facebook oldalunkra!

Villa La Angosturába két dolog miatt jönnek az emberek. Az egyik, hogy túrázzanak egyet az Argentína szerte híres Los Arrayanes Nemzeti Parkban, a másik pedig, hogy egyenek egy jót valamelyik helyi étteremben. Mi is követtük a klasszikus példát, de arra nem számítottunk, hogy magyar pörkölttel fogjuk tömni magunkat. 

Egy teljes napon át a szobában ücsörgünk, mert hol az eső, hol a hó esik. Csak egyetlen órára függeszti fel magát a csapadék, ekkor kimerészkedünk ebédelni. Egy jópofa fickó faluvégi kajáldájában kötünk ki, ahol nyolc dollárért két személyes, szarvaspástétommal töltött sorrentino tálat eszünk. Visszagondolok a Peruban eltöltött hónapokra, ahol nyolc dollárért max egy tál spagettit toltak elém, itt pedig ugyanezért az összegért szarvast töltük magunkba, ketten.

   Eri és a két személyes szarvas tál

Másnap gyönyörű reggelre ébredünk. Szikrázik a Nap, így gyorsan húzzuk a bakancsot és kicsattogunk a pályaudvarra. Mivel nincs szezon, a buszok a Nahuel Huapi-tó partjára csak három óránként közlekednek, így nem marad más hátra, mint végiggyalogolni az úton. Másfél óra múlva érkezünk meg a kikötőbe, ahol pont indulásra kész a napi egyetlen hajó, ami az Arrayanes-félsziget déli csücskébe szállítja azt a maroknyi turistát (többnyire córdobai és Buenos Aires-i diákokat), akik a nemzeti parkot szeretnék felkeresni.

A jegyszedő lány közli, hogy a jegy ára fejenként 180 peso, azaz 12 dollár. Nem igazán hátizsákos ár, így megpróbálunk alkudni:

- Nincs valami kedvezmény hátizsákosoknak? - kezdem a flörtöt a roppant dekoratív hölggyel.
- Nincs. De adok feláras, nyugdíjas jegyet, oké? - néz rám mosolyogva.

Hajókázás a Nahuel Huapin

Engem - így 33 évesen - mélységesen felháborít, ha egy négy éves gyerek a liftben lecsókolomoz, most meg legszebb mosolyomat elővéve egy 20 éves lány nyugdíjas jeggyel kínál. Ez van! Ami elmúlt, az elmúlt. Hiúságomon győzedelmeskedik a hátizsákos vér, így megköszönöm a lehetőséget, és örülök, mint majom a farkának, hogy fél áron szállhatunk fel a hajóra (köztünk legyen mondva, szerintem meglátta Erit a hátam mögött, azért akart nyugdíjas jegyet adni).

A komp félig üres, a másik fél mi vagyunk és két iskolás csoport, akik folyamatosan a fényképezőnk előtt toporognak, így nyögvenyelősen sikerül fotókat lőnünk az amúgy mesés tájról.

Kicsit beállított távolba nézős természetfotó

Egy órás ringatózás után érkezünk meg az Arrayanes-félsziget déli csücskébe. Szerencsére a gyerekeket a tanárok nehezen szedik össze, így sikerül előttük az ösvényre tévednünk. Az út első negyed órájában a nemzeti park névadó fájának ligeteiben bóklászunk. Az arrayanes (vagy magyarul chilei mirtusz) egy igen lassú növésű örökzöld, aminek legöregebb, 600 éves példányai itt, valamint a pár száz kilométerrel délebbre fekvő Los Alerces Nemzeti Parkban lelhetők fel.

Enyém a tó!

Amint elhagyjuk az arrayanes erdőket, az ösvény klasszikus, alpesi tájra téved. Hosszan, jó három órán át baktatunk a nem túl izgalmas erdőségben, majd a csapás felkapaszkodik egy kiszögellésre. Ha másért nem, hát ezért a látványért mindenképp megérte: a lábunk alatt a Nahuel Huapi-tó a zöld és a kék minden színében pompázik.

Bócorgás a chilei mirtuszok között

Órák múltával arra leszünk figyelmesek, hogy az idő messzi távolba rohant, így kénytelenek vagyunk szedelődzködni és - busz ismételt hiányában - visszasétálni a faluba. Este ismét szarvast vacsorázunk, igazolva ezzel a Junín de los Andes-i Hernandez állítását, hogy Argentína ezen részén a szarvashús annyiba kerül, mint a marha.

Ezer színben pompázó Nahuel Huapi

    Mi a Nahuel Huapi-tóval a háttérben

Másnap, bár kicsit borongós és szeles az idő, nekivágunk a Villa La Angostura fölé magasodó hegyeknek. Tesszük ezt azért, mert állítólag van a hegyekben egy szép vízesés, amit Inacayalnak neveznek a helyiek. Nehezen találunk rá a faluból kivezető ösvényre, de másfél óra bócorgás után csak rálelünk a helyes útra. Az ösvény egy erdők mélyén megbúvó mapuche falun, bizonyos Paycil-Anxeawon át vezet. Alig pár ember tartozkódik a településen, s mindenki azonnal mutogat, hogy eszünkbe ne jusson felemelni a fényképezőt. Mintha érdekelne minket az a pár romos viskó, amit felhúztak a bozót közepén?! Hát persze, hogy érdekel, de tiszteletben tartjuk kérésüket, így nem lövünk fotókat, csak nagy titokban.

Sasmadár a faágon

A faluból az ösvény meredeken kaptat fel a hegy oldalában. Több mint egy órán át mászunk fölfelé, mire meghalljuk a zuhatag hangját. Kilátó nem nagyon van, így jó fotót az amúgy magas vízesésről nem sikerül lőnünk. Visszafelé fel akarunk mászni a Belvedere-csúcsra, de az sajnos le van zárva. Háromszor ugyan átküzdjük magunkat a szögesdrótokon, de a negyedik kerítés után úgy döntünk, ennyit nem ér az egész.

   Az Inacayal-vízesés

Kissé csalódottan ereszkedünk vissza a faluba, ahová betoppanván azonnal megváltozik a hangulatunk. Az egyik étterem előtt azt látjuk kiírva, hogy goulash. Ez az első alkalom Dél-Amerikában, hogy magyar kaját látunk egy étterem étlapján, így gondolkodás nélkül betérünk. Egy tál 150 peso, így Erivel arra az elhatározásra jutunk, hogy kóstolás címén csak egy adagot rendelünk ki. 

   Az argentin gulyás igazából tejkrémes pörkölt

Jól tesszük, mert csalódunk, bár nem tudom pontosan mire számítottunk? Az argentin gulyás ugyanis egy olyan pörkölt, amit a szakácsnő a német felmenőitől tanult, de amíg ők valószínűleg tejfölözték azt, ő nyakon önti tejkrémmel. Nem baj! Tíz dollárért a tudat, hogy két év után pörköltet ettünk, már megérte.

Mivel a Belvedere-csúcsra nem sikerült felmásznunk, így elég korainak érezzük ahhoz az időt, hogy búcsút intve az elmúlt időszak legjobb szállásának meginduljunk Bariloche érintésével délnek, El Bolsón felé.

Még több fotóért és sztoriért látogass el Facebook oldalunkra!