Régóta nincsenek illúzióim indiánközösségekkel kapcsolatban. Tudom, hogy az ősi viselet már a múlté, s amelyik törzs őrzi is hagyományait, az a turisták oda csalogatása miatt teszi azt, nem azért, mert isteneik vagy a hagyományok azt megkövetelik. Ettől függetlenül szeretek indiánfalvakban vegyülni a helyiekkel, mert gyökereikben máig sok tudást rejtenek. Arra azonban nem számítottam, hogy a pemónok örökre végezteka múltjukkal.
A pemónok ma kb. 20-25 000-en élnek szerte Venezuelában, többségük a Gran Sabanán, közel a Santa Elenát Las Claritasszal összekötő autóút, valamint a vidék legnagyobb folyója, a Rio Caroní mentén. Kisebb közösségek találhatók a tepuik lábánál, ők azok, akik a külvilágtól kvázi elzártan élik mindennapjaikat. Ezek közül is az egyik legizoláltabb közösség Yunek falu, amit jelenleg csak privát repülővel lehet elérni. Nincs ennél jobb hely arra, hogy az ember elmélyedjen az indiánok kultúrájában.
Leonardo és családja
Korábban már jártam Yunekben, de soha nem volt időm elbeszélgetni a helyiekkel múltjukról, jelenükről és jövőjükről. Amíg majd egy napon át a repülőt vártuk, sikerült interjút készítenem Leonardóval.
- A falunkat eredetileg Yunek Kukuynak hívják. Édesapám alapította a közösséget 1935-ben, s mivel nagyon szerette a kaszavát csípős szósszal, a falut Yuneknek nevezte el (yunek: csípőst jelent taurepanul, a pemónok nyelvén). Kukuy pedig egy nagy pemón harcos volt, aki a Roraima környékén élt, az ő nevét tiszteletből tette Yunek mögé.
- Ha jól tudom, nem csak Kukuy az egyetlen pemón hős. Yuneknek is megvan a maga mítikus alakja.
- Nem mítikus, valós személy. És a történet sem legenda, bár én is csak nagyapámtól tudom. Valamikor réges-régen élt egy hárpia a tepuik tetején. Több alkalommal lecsapott a szavannán játszó gyerekekre és megölte azokat. Karinacón lakói úgy döntöttek, véget kell vetni ennek, de nem tudták, hogyan kezdjenek hozzá. A faluban élt egy öreg, aki fejszeélezéssel foglalkozott. Apró és könnyű ember volt, közel élete végéhez, így felajánlotta, hogy kiül a szavanna közepére és megpróbálja megölni a sast. A madár nem váratott magára sokáig, lecsapott az öregre és felrepült vele az Akopánra. Az öreg már reptében megsebesítette a madarat a baltájával, ami így nem tudta azonnal a fészkéhez vinni, hanem tepuiról tepuira cipelte. Végül a hárpia annyira elkészült az erejével, hogy az öreg könnyed szerrel ölte meg őt a Churí tetején. A piachi (pemónul: sámán) közben beszélt a hárpiával, aki elmondta neki, hogy az öreg nagyon erős és halálosan megsebesítette. Az idős pemón végül visszasétált a faluba, ahol nagy ünnepség fogadta, mivel a helyiek a piachi révén már tudták, hogy végzett a gyilkos hárpiával. Az ünneplés azonban gyorsan abba maradt, mert az öreg csatában szerzett sebei elfrtőződtek és még aznap este meghalt.
Pemón gyerekek az 1920-as években
- Igaz az, hogy az öreg találta meg az ösvényt le a tepuiról?
- A pemónok korábban nem mászták meg a tepuikat. Azokat az istenek és rossz szellemek lakhelyének tartották, így tabu volt azokra felmászni. Elképzelhető, hogy ő fedezte fel az Akopánra és a Churíra felvezető ösvényt.
- Most már másszák?
- Nem sűrűn. A többség, aki eléri az Akopán tetejét, az sziklamászó, és nem tart igényt pemón vezetőkre vagy hordárokra. Többségünk soha nem volt fent a tepuikon. Pedig jó lenne, ha az Akopánhoz is több turista érkezne, mert ez sokkal szebb, mint a Roraima vagy az Auyantepui.
- Két évvel ezelőtt, mikor itt jártam, akkor az egyik házban élt egy idős asszony, aki népviseletet hordott. Van, aki még tartja a hagyományokat?
- Nincs. A régi viselet idejét múlt. Ma már mindenki farmerben és gumicsizmában jár.
Pemón gyerekek 2013-ban
- De valamit csak örököltek az őseiktől. Például biztos máig használnak gyógynövényeket.
- Ma, ha megbetegszünk, akkor gyógyszert szedünk be. Nehéz beszerezni, mert ritkán kapunk valamit az államtól. 2012-ben pl. egyetlen gép sem landolt nálunk, mert a vezetés megtiltotta a berepülést, hogy az aranymosók ne tudják kicsempészni az aranyat a Gran Sabanáról. Sajnos az őseink tudását elvesztettük, gyógyszert meg nem kapunk, így nehéz az élet errefelé.
- És mi van a sámánokkal?
- Megszűnt az ő hivatásuk is. Minimális ősi hagyomány öröklődött át, talán csak annyi, hogy vannak, akik máig hiszik, hogy ha a szülő nő mellől elugrik a varangy, akkor fia születik, ha azonban az állat odapisil, akkor lánygyermek jön a világra. De a többség ma már kórházban szül, Santa Elenában.
- Pedig a feleséged - ha jól tudom - bába.
- Igen, így van. De ma már nem sűrűn hívják házhoz.
- Egy hagyományt azonban máig őriznek a pemónok. Ez nem más, mint az erdőégetés.
- Én személy szerint nem művelem és nem is nagyon értem, mások miért csinálják.
Klasszikus pemón ház és családkép
- Én azt hallottam, hogy a kígyók és a pókok miatt.
- Kígyók, pókok vagy csak úgy passzióból. Ki tudja?! Azért biztosan nem, hogy termesszenek valamit, mert azt régóta tudjuk, hogy ott, ahol az erdőt leégetjük, a talaj a sok eső miatt tönkremegy és soha többé nem terem meg benne semmi.
- Tényleg, hol vannak a földjeitek és mit termesztetek. Állatokat tartanak a pemónok?
- Yuccát, batatát és más gyökereket termesztünk. De messze a falutól, jó két órányira innen, az erdő határában. Állataink nincsenek, de láttam Wonkénben, hogy van aki marhákat tart. Lehet, mi is megpróbálkozunk vele.
- Én a kecskét ajánlanám. Az megeszik mindent, a szavanna füve meg nem elég dús a marhának.
- Miért? Venezuelában van kecske?
- Van bizony! Amúgy hogyan jutnak a helyiek húshoz? Vadásztok?
- Igen, vannak, akik olykor elmennek vadászni. De az erdők leégetése miatt nagyon kevés a vad. Többnyire lapa (más néven paca vagy tepezcuintle) vagy arapapagáj kerül az asztalra. Vannak akik a tukánt is megeszik. A folyóban vannak halak, de nem túl nagyok. Kevés húst eszünk.
Nemi szerepek: a férfiak fociznak, a nők gyereket nevelnek
- Milyen jövőt jósolsz Yuneknek?
- Ez a hely nyugodt és a táj csodaszép. A fiatalok mégis inkább felköltöznek Santa Elenába vagy elszegődnek segédnek aranymosók mellé. Amikor ilyen jó az arany ára, akkor egyre többen és többen mennek le a folyókhoz. Remélem, hogy édesapám öröksége túl fogja élni ezeket az időket. Hála Istennek ti is itt vagytok, s talán egyszer itt is fellendül a turizmus, mint a Roraimánál.
- Lehet Yunek a második Canaima?
- Második? Inkább az első!
Igaza van. Most, hogy megmásztuk a Roraimát és láttuk az Angel-vízesést, azt kell mondjam, hogy Yunek és térsége a leglátványosabb mind közül. Az emberek egyszerűek, nem tolakodók és segítőkészek. A táj gyönyörű és érintetlen. Persze mindez csak addig tart, amíg nem lesz belőle második Canaima. Vagy éppen első...
