A Caura-folyót kevesen ismerik, pedig ha valaki kényelmesen akar valami egzotikusat átélni Venezuelában, amitől még dzsungelharcosnak is érzi magát, akkor ide kell elutazni. Az esőerdő érintetlen (az indiánok már kevésbé), a Salto Pará (indián nevén Kuyuwishodü) pedig lélegzetelállító.
Miguellel évekkel ezelőtt találkoztam Ciudad Bolívarban. A Posada Don Carlos egyik függőágyában heverészve elegyedtem szóba a ye'kwana származású apró emberrel, aki sokat mesélt az otthonáról, a Rio Caura vidékéről. Korábban, mikor még létezett turizmus Venezuelában, Miguel csónakosként kísért turistákat a Salto Parához, aztán ahogy fogytak a külföldiek, úgy maradt ő is munka nélkül. Néhány éve saját maga próbál túrákat szervezni a folyóra, elmondása szerint elég kis sikerrel. Januárban vele és egy Mirador csapattal vágtam neki a Rio Caurának, ahol ami lehet, megváltozott az elmúlt években.
Bár az állami csatornákon folyamatosan azt hangoztatják, hogy a vezetés erőfeszítéseinek hála a mezőgazdaság virágzik, a valóság az, hogy a megművelhető területek közel 90%-a parlagon van. Kirakatgazdaságok persze feltűnnek itt-ott, de az egykor dús legelőket mára benőtte a dzsindzsa, állatoknak nyoma sincsen.
- A legnagyobb gond az, hogy nincs orvosság az állatoknak. Kuba ilyeneket nem gyárt, így az elmúlt években mindenki levágatta az állatait, hogy legalább a húsért kapjon valamennyit. Ezért nincs az éttermekben marha- és disznóhús. Kolumbiában, ha beülsz egy étterembe, akkor tenyésztett halból kapod az ételt. Nálunk újra fogni kell a halat, mert az a kevés haltenyészet is, ami volt, megszűnt. Vicc ez az ország! - fakadt ki valamelyik nap José barátom, kedvenc szakácsom Ciudad Bolívarban.
Chávez mindenhol ott van, csak közben a gazdaság haldoklik
Amikor Maripa felé utazik az ember, akkor azt látja, hogy minden terület le van kerítve, de a földeken nem dolgozik senki, a 200 kilométeres út során alig látni egy-két kóbor marhát legelészni. Féltávnál befutunk Guarataro faluba, ami magát a gyümölcs fővárosának nevezi. Sehol nem látunk gyümölcsfákat, az út szélén is csak egy család árul dinnyét és banánt. A lényeg azonban ott figyel a tér közepén: egy majd tíz méter magas, katonai jelmezbe bújtatott Chávez-szobor.
Maripa bár a megye központja, nem több egy jelentéktelen falunál a Rio Caura partján.
- Régebben Trincherasnál kellett hajóra szállni, nem? - teszem fel a kérdést Miguelnek, a Rio Caura vidékéről származó ye'kwanának.
- Igen, ott. Sajnos az odavezető utat az állam nem hajlandó felújítani, a buszok pedig nem tudnak bemenni a faluba. Csak rusticóval (4x4-es dzsip) lehet megközelíteni.
Maripa kikötője
Csónakosunk már várt ránk, Miguel szépen mindent elrendezett nekünk, sok terhet levéve a vállamról. A folyó alsó szakasza nem annyira izgalmas, Trincheras után kezdődnek a látnivalók. A Rio Caura a Guayanai-ősmaszívum lekopott felszínén át kanyarog, néhol ősidőből származó gránittömböket a felszínre mosva. Ahol a hatalmas sziklák kibukkannak a vízből, zúgók keletkeznek. Az egyik ilyen az 5000 névre hallgató szoros. Nevének két magyarázata van, az egyik szerint pontosan 5000 gránittömb található a zúgóban, a másik szerint egykor 5000 pénz vámot kellett fizetnie annak, aki csónakkal át akart kelni a sziklák között. Nem számoljuk a köveket, fizetni sem fizetünk, bár rezeg a léc, mert guardia persze itt is van. Mikor intenek a folyópartról, hogy kössünk ki, Miguel azonnal odaszól, hogy dugjuk el a rumot és a sört, amit a túrára készítettünk be magunknak, mert ha a katonák megérzik a szagát, elszednek mindent. Szerencsére nem szúrják ki, hogy a zsákok alatt ott hever egy egész láda Polar Ice és egy öt literes demizson, csurig rummal.
Magányosan ácsorgó fa a Rio Caura közepén
Egy órával az ellenőrzés után vihar támad a folyón. Ömleni kezd az eső, s bár van tető a csónakon, az oldalról becsapó víztől rommá ázunk. Egyáltalán nem bánjuk, mert kikeveredve a viharból csodás látványban van részünk. Azt mondják, hogy a szivárvány lábát elérni nem lehet. Nos, én ezt az állítást cáfolnám, lévén nem hogy csak sikerül megközelítenünk azt, át is csónakázunk rajta. A csapatra féktelen jóhangulat telepszik a természeti csoda láttán, így azonnal rácuppanunk a demizsonra - az ilyen események után illik koccintani.
Igenis el lehet jutni a szivárvány lábához
Az első erdei éjszakát a szépen felújított Cocuza táborhelyen töltjük. Bár turista kevés látogat ide, Miguel és barátai folyamatosan gondozzák a pihenőt. A naplemente egészen csodálatosra sikeredik, így sok szép emlékkel esünk mély álomba függőágyba tekeredve.
A tábor Cocuzánál csodálatos
Másnap másfél órás csónakázás után érkezünk meg a Rio Caura legnagyobb monolitjához, a Cerro Cangrejóhoz, azaz a Rák-csúcshoz. Hogy miért nevezték el a 150 méter magas dombot ráknak, Miguel sem tudja. Az ösvény a természetes kilátóhoz nem túl sűrűn használt, eléggé benőtte a természet. A két órás oda-vissza út persze, hogy megéri; a kilátás zseniális a folyóra. Kicsit feljebb a Caurán lemossuk magunkról az izzadságot egy csodás partszakaszon. A finom homok és a majd 30 fokos víz a Karib-tengert juttatja eszünkbe, bár ez jobb, mivel itt édes a víz.
A csapat két tagja a Cerro Cangrejón, alattuk a Rio Caura
A második éjszakát korábban El Playónnál töltötték a turisták, az elmúlt néhány hónapban azonban aranymosók százai lepték el a táborhelyet, így Miguel ajánlására egy apró ye'kwana faluban, Surapirében kötünk ki. Egyáltalán nem bánom, mert bár szépek a táborok a folyó mentén, a falu mégis csak falu. Meglepő, hogy mennyire nem tartanak tőlünk a falulakók, a gyerekek azonnal körbevesznek minket és nézik, hogy szerencsétlenkedünk a függőágyakkal.
Surapire, a ye'kwana falu
A harmadik nap reggelén újabb másfél órás csónakázás következik, ezúttal El Playónhoz. Ennél a pontnál a Rio Caura beszűkül és egy keskeny kanyonban végződik, amin felhajózni képtelenség. Kikötjük a csónakot, s konstatáljuk, hogy az aranymosók mennyire tönkrevágták ezt a korábban paradicsomi partszakaszt. A turistáknak fenntartott bungalókat elfoglalták, köréjük fóliatáborokat állítottak fel, a folyó pedig orrfacsaró bűzt áraszt.
Útban a Salto Parához
- Hányan élhetnek most itt? - kérdezem Miguelt.
- Nem tudom. Kb. 2000-en lehetnek.
- Honnan jönnek ezek az emberek?
- Többnyire sanemák, de van köztük ye'kwana és mesztic is.
- Kik azok a sanemák?
- Ők a Caura felső folyásánál élnek. A yanomamik rokonai, elég agresszív népség, bár nagy a teherbírásuk.
Ezt mi is igazolhatjuk. El Playón a Rio Caura fontos kereskedelmi központja; innen viszik fel a sanemák a Salto Parához a benzint és az élelmiszert, ahol a termékeket ismét csónakba teszik és irány a folyó felső szakasza.
El Playón, amit elfoglaltak az aranymosók és a kereskedők
A trópusi hőségben elég lassan haladunk a csapattal, az alig 140 centis sanemák eközben rohamléptekben szállítják az 50 literes benzines kannákat és a 100 kilós motorokat a hátukon a vízeséshez. Az ösvény olyan, mint a levélvágó hangyák sztrádája; libasorban haladnak az apró indiánok a cél felé. Mi kétharmad távnál lekanyarodunk, hogy alulról is lássuk a 60 méter magas zuhatagot. Rövid botladozás a partmenti sziklákon és máris szemünk elé tárul a mesés vízesés. Nem lehet kihagyni, hogy ne csobbanjunk egyet.
A sanemák akár a 100 kilós motort is a hátukra kapják
A Salto Pará a Föld állítólag második legszélesebb vízesése 5600 méterrel. Ezeket az adatokat alátámasztani nem tudom, bár cáfolni sem cáfolnám, mivel most száraz évszak van, de az biztos, hogy jelen pillanat a zuhatag három ágából egyik sem éri el a 200 méteres szélességet.
A Salto Pará, vagyis a Kuyuwishodü négy különböző szögből
Felkapaszkodván a vízesés tetejére az ember megérti, hogy tudta a Rio Caura a felszínre hozni a több milliárd éves gránittömböket. A majd 1000 méter magas Angel-vízesésnek nincs ereje, de a Salto Parában olyan energiák rejtőznek, hogy az ember a közelébe merészkedvén egyenesen fél. Fotózkodunk, majd elindulunk vissza Surapirébe, a ye'kwana faluba...
Még több fotóért és sztoriért látogass el Facebook oldalunkra!
