Vannak Venezuelának olyan részei, ahol külföldi még akkor sem fordult meg, mikor létezett az országban turizmus. Most, hogy a politika tönkrevágta az idegenforgalmat, ezek a helyek még elhagyatottabbá váltak. Maripa és Las Mercedes között Venezuela legszomorúbb vidékére tévedtem, ahol még egy nemzeti park is felszámolta magát.
Irány Caracas! A Puerto La Cruzba tartó utat már ismervén alternatív útvonalon szeretnék eljutni Venezuela fővárosába. Maripától 50 km-re nyugatra találhato Caicara faluja. Az Orinoco partján fekvő település lassan 15 éve várja, hogy elkészüljön a híd a folyó felett, s ezzel öszeköttetésbe kerüljön a fővárossal, eddig mindhiába. A szocialista vezetés országimázs beruházása a pillérekig jutott, aztán elfogyott a pénz, így Caicara megmaradt álmos kisvárosnak.
A Caicarát Cabrutával összekötő híd tervei és ami a valóság - 15 éve
A kikötőben furcsán néznek rám, nem megszokott, hogy turisták ezen az útvonalon próbáljanak Caracasba jutni. A 40 perces csónakút a folyó északi partján fekvő Cabrutába roppant unalmas. Cabruta faluja a Las Mercedesből jövő út végénél fekszik, ahol számtalan kereskedő, gyümölcsárus és taxis várja a beérkező csónakokat. A többség csak vásárolni jár ide a környező falvakból, így jó másfél órát kell várjak arra, hogy egy por puesto megteljen.
Innen északra fekszik az Aguaro-Guariquito Nemzeti Park, amit gondoltam, megnézek magamnak. Mikor a parkról kérdezem a sofőrt, csak rázza a fejét, hogy ő ilyesmiről nem tud. Az utasok közül az egyik fickó bólogat, hogy igen, a térképeken szerepel egy nemzeti park, de azzal 20 éve senki nem foglalkozott, jó részét eladták földnek, ami meg megmaradt belőle, az szimpla bozótos, ahová senki nem megy, mert nincs ott semmi. Eközben keresztülautózunk egy falun. Egy szálló tűnik fel, ami a nemzeti park nevét hordozza. Ablakai betörve, a tetőből fa nő ki.
- Ez volt anno a nemzeti park szállója - mondja a hátsó ülésen ücsörgő fickó -, ez lett belőle. A faluban sem lakik szinte már senki.
A környék amúgy pont úgy néz ki, mint amiről tényleg elfeledkezett volna az emberiség. A korábban kétsávos út egysávosra szűkült a gaz miatt, az aszfalt, ahol még van, kátyúsabb, mint a budapesti Bartók Béla út volt a 90-es években.
Caicara kikötője
Két óra elteltével futunk be Las Mercedes vársokába. Innen már sűrűbben közlekednek a por puestók Pascuába, ahol pont egy hónapja jártam. A szálló a buszpályaudvarhoz közel jó volt, így újra itt töltöm az éjszakát. A recepcióstól a takarítóig mindenki emlékszik rám. Rákérdeznek, hogy mégis milyen üzlet miatt vagyok én immáron másodszor Pascuában, mert hogy egy külföldi ide max bizniszelni jöhet. Venezuela ezen részén nem ismert a turizmus, s mára felnőtt egy generáció, akik soha nem láttak külföldit. Emlékszem, mikor pár hónapja az egyik - éppen tőlünk lopni próbáló - fiatal katona szó szerint azt kérdezte tőlünk, hogy "mi az, hogy turista?".
Másnap reggel már korán a pályaudvaron vagyok, hogy a por puestónál jóval olcsóbb buszt elkapjam Caracasba. Hiába vettem meg rá a jegyet még tegnap este, a busz az ideúton sajnos balesetet szenvedett, így az egyetlen lehetőségem a fővárosba jutni az, hogy felülök a Maracayba tartó járatra. Végül a három órásra tervezett útból hat órás buszozás lett egy ugyanolyan unalmas szakaszon, mint a tegnapi volt. Ezt is láttam, ezzel sem lettem kevesebb...
Még több fotóért és sztoriért látogass el Facebook oldalunkra!