MIRADOR - "Kilátó a világra"

San Salvadorról az ember nem sok jót hall. A Föld harmadik legveszélyesebb városába nehéz turistaként jó előérzettel bevetődni, de ha az ember már itt van, akkor sem talál benne túl sok pozitívumot. San Salvadorban két jó dolog van: a Santa Tecla-i kézműves piac és az El Rosario templom, amihez csak az elején kell gyomor.

San Salvadort a Csendes-óceántól öreg, kihunyt tanuhegyek választják el, északnyugatról a kihűlt El Picacho és az aktív San Salvador-vulkán kettős kúpja határolja. A szegénynegyedek nyomorult viskói a tűzhányók oldalán majdnem egészen a kráterig sorakoznak, táptalajt biztosítva a bűnözésnek. A bandaháborúknak hála a világ egyik legveszélyesebb városa lett San Salvador, a statisztikák alapján Caracas és San Pedro Sula után itt ölik meg a legtöbb embert. A gyilkosságok száma 2015-ben 80 %-kal nőtt, ami annak köszönhető, hogy a börtönök telítettsége miatt a kormány amnesztiát hirdetett több tízezer rabnak. 

Bár szálláshelyünk, a Hostel Café San Andrés tüneményes tulajdonosa igyekszik meggyőzni bennünket arról, hogy Colonia Ávila negyedén kívül is van egészen élhető városrésze San Salvadornak, azt azért ő is elismeri, hogy külföldiként sehol sem életbiztosítás sétálgatni.

- Az apám lengyel volt, de én már itt születtem. Sokan azt hiszik, hogy a szőke haj és a kék szem előny El Salvadorban, pedig nem az. Nem beszélek lengyelül, 100 %-ig salvadori vagyok, mégis minden nap bizonygatnom kell, hogy nem vagyok gringó. San Salvadorban nem nyerő a fehér bőr - magyarázza a velünk egykorú csaj.
- Tényleg nem tudsz lengyelül?
- Csak pár szót. Mikor apámat meglátogatták a nagybátyáim és berúgtak, csúnya szavakat mondogattak. Azokat mind tudom - vigyorodik el.

"Akklimatizáció" céljából az első San Salvadorban töltött napon a város fölé magasodó vulkán felé vesszük az irányt. A Divino Salvador del Mundo emlékműnél felpattanunk egy buszra, és Santa Tecla városrészbe utazunk. A városi busszal nincs semmi gond, egészen kulturált, de az ablakából látszik, hogy San Salvadornak nem véletlenül olyan a híre, amilyen. Az utcák zsúfoltak, mindenhol sok a szemét, tisztán látszik, hogy az itt élők nem túl gazdagok.

Santa Tecla egész jól néz ki

Aztán egyszercsak megérkezünk Santa Teclába, ami bár összeépült San Salvadorral, mégis más város. Színes, koloniális házak szegélyezik az utcákat, s bár itt is van piac, mégis sokkal rendezettebb minden. Úgy tervezzük, hogy majd visszafelé nézzük meg alaposabban, így közvetlenül a vulkán tetejére tartó buszok megállója felé vesszük az irányt. Az ám, csakhogy senki nem tudja, hogy az hol van, így terveinkkel ellentétesen alaposan sikerül körbejárnunk Santa Teclát. 

A buszmegállót fél óra mászkálás után sem találjuk meg, viszont egy félig megrakott teherautót igen, ami majdnem a kráterig megy. Mivel a sok kacat mellett marad a platón hely, azonnal busszá válik, s rajtunk kívül még vagy egy tucat másik utast is feltuszkolnak rá.  

Nem hazudott a sofőr, majdnem a kráterig jutunk a platós kocsival; mindössze negyed órát kell felfelé kutyagoljunk az El Boqueron Nemzeti Parkig, aminek a kráter is része. Az egyik kanyarban egy idősebb nő málnaszerű gyümölcsöt árul. Két dollárért adja a tálkát, de az ár ebben a pillanatban egyáltalán nem fontos. Mivel négy éve nem ettünk málnát, akár öt dollárt is kérhetne érte, azt is odaadnánk. Természetesen csalódnunk kell. A salvadori málna a formájától eltekintve semmiben nem hasonlít az európaira, teljesen íztelen, savanyú vacak. 

Csak kinézetre málna, amúgy majdnem ehetetlen

A San Salvador-vulkán közel száz éve nem működik, ez az idő elegendő volt a természetnek arra, hogy láva helyett sűrű, zöld növényzet vegye birtokába a tájat. A kilátóból már csak egy szabályos alakú óriási mélyedés és annak a közepén egy parányi, szikkadt lyuk emlékeztet az egykori kitörésekre. 

Megérkeztünk a vulkán tetejére

Miután kifotóztuk magunkat, gyalog ereszkedünk vissza a városba. Kicsit lejjebb megállunk a rögtönzött pupusasütödék egyikénél, ahol szokatlan módon lorocóval töltik az unalmas kukoricalepényt. A zöld színű, virág formájú növény nem teszi sokkal ízletesebbé a pupusát, de legalább az újdonság erejével hat. 

Száz éve inaktív a San Salvador-vulkán

A vulkán tetejétől hosszan, lankásan kígyózik az út vissza Santa Teclába. Jó egy óra kutyagolás után rábukkanunk egy pompás kávézóra, ami nem csak a feketeleves miatt válik számomra a nap fénypontjává, hanem azért is, mert a teraszt a város fölé magasodó hegy meredeken leszakadó oldalába sikerült megépíteni. Olyan kilátásunk van San Salvadorra, hogy nem akaródzik újra elindulni.

 San Salvador háttérben az Ilopango-tóval és a San Vicente-vulkánnal

A kávézó mögött elterülő néptelen parkolóba egyszer csak befut egy platós autó, ami szíves örömest visszaszállít bennünket Santa Teclába, így sötétedés előtt marad még egy kis időnk a koloniális városrészben bóklászni. 

A teherautóról a főtér közelében szállunk le, amit körbevesz egy hatalmas piac. Két, általam eddig nem próbált gyümölcsöt kóstolunk meg. Az egyikük a nance, ami egy apró, sárga színű, száraz húsú bogyó rumra emlékeztető illattal, nagy maggal a közepén. Az íze a több hónapja romlott rumos süteményre emlékeztet, szerintem kifejezetten rossz. A másik gyümölcsöt mamónnak hívják. Ez egy nagyjából két centi átmérőjű, zöld héjú bogyó, aminek a külseje nem ehető, de megrepesztve könnyen elválik az alatta lévő, narancsszínű, kocsonyás hústól, aminek egész finom, édes-savanykás íze van. Kicsit olyan, mint a licsi. Ízlik.

Piac Santa Teclában

Santa Tecla már reggel is tetszett, de délután még pofásabb a hely. A minden este kézműves piaccá változó sétáló utcát színes házak és egy kívülről egészen jól kinéző templom szegélyezi. A kézműves piacon helyi őstermelők árulják a portékájukat, igen drágán. A lekvár, a méz és a házi készítésű sütemény itt a szűk közép- és felsőréteg úri huncutsága. 

Délutánonként Santa Tecla sétálóutcája kézművespiaccá változik

Öt óra magasságában felszállunk egy San Salvadorba tartó buszra, így még sötétedés előtt sikerül visszaérnünk San Salvadorba. 

Másnap hajnalban motorzúgásra és tömény benzingőzre ébredünk. A szállónk nem turista-, sokkal inkább munkásszálló, ami tegnap, lévén hétvége volt, nem zavart, de most, hogy hétfő van, már annál inkább. A háttal az ablakunk elé parkolt autóból hajnali 5-től 6-ig folyamatosan dől be a füst, ennyi idő kell ugyanis a hostelben lakó salvadori munkásoknak, hogy elkészüljenek a reggeli mosakodással. Hogy miért kell a fogmosáshoz és a reggeli kávéhoz beindítani a motort, azt nem tudom, de Latin-Amerikában nagy divat a napot a kocsi elindításával kezdeni. Felkeltem Endrét, hogy csináljon valamit, de őt mintha még (vagy már) nem zavarná a benzingőz. Dühömben kiülök a teraszra, de a melósok nem igazán veszik észre magukat. Nem atomfizikusok.

Délelőtt bevetjük magunkat San Salvador sűrűjébe. Busszal jutunk be a központba, ami teljesen más, mint volt Santa Tecla. Bár San Salvadort 1528-ban alapították, koloniális bájából semmi nem maradt, ugyanis 1917-ben egy földrengés porig rombolta. A későbbi vezetés nem akarta a korábban elnyomó spanyol éra műemlékeit helyreállítani, inkább modern városépítésbe kezdett, aminek az eredménye egy kaotikus betondzsungel lett. A szűk utcákat batár cementcsodák szegélyezik, amik az évtizedek során annyira lepukkantak, hogy ma az ember azt sem bánná, ha jönne egy újabb földrengés, és porig rombolná ezt a 20. századi otrombaságot. Nem akarok én senkinek sem rosszat, de San Salvadornál kevés rondább várost láttam életemben.

 San Salvador 80 %-ban így néz ki

A főtéren áll egy nagy, jellegtelen katedrális, tőle jobbra pedig a neoklasszikus Nemzeti Palota. A kettő együtt nem nézne ki rosszul, ha az előtte elterülő tér nem egy böszme nagy betonplacc lenne, amin milliónyi galamb hagyja hátra nap mint nap az ürülékét. Az épület előtt dülöngélő villanypóznák csak emelik a hely fényét.

Nemzeti Palota

Innen egy sarorka egy fokkal pofásabb tér, a Plaza Libertad található. Amíg a tér üde színfoltja a városnak, addig a környéke iszonyú. A sarkon álló La Libertad bevásárlóközpont börtönnek is gusztustalan lenne, de a vele szemben álló Iglesia El Rosario még rajta is túltesz. Kívülről az épület olyan, mint egy otromba, szürke félkerék, amit félig a földbe gyömöszöltek. Annak ellenére, hogy a templom a Föld egyik legrondábbja, ez San Salvador legnagyobb nevezetessége. Endre azt mondja, majd akkor alkossak véleményt, ha már jártam benne, mert emlékei szerint (2006-ban már járt itt) odabenn a templom egy valódi csoda. Nehéz hinnem neki.

Ízléses belvárosi pláza

Korán érkeztünk, mert a templom csak kettőkor nyit. Keresünk a környéken egy kifőzdét, ahol eszünk egy sült huisquilt rizzsel, majd fotózzuk az embereket a tér körül. Kicsit olyan ez a város, mintha megragadt volna az 1970-es években. Mindenki árul valamit, de az a valami jellemzően kacat. Távirányító, TV-antenna, visszapillantó, régi könyv és elhasznált szerszámosláda is van a repertoáron, amikről el nem tudom képezlni, hogy valaha is gazdára találnak. Az egyik utcában mindenki cipőt pucol, a másikban hajat vág, a harmadikban pedig csak kínai póló kapható. La Paz volt utoljára ennyire zsúfolt, de San Salvador azért rajta is túltesz. 

Nagyüzemi cipőpucolás

Kettőkor visszasétálunk a templomhoz, ahol José Matías Delgadónak, az 1811-es függetlenségi mozgalom atyjának hamvait is őrzik. Száz meg száz szentélyt és katedrálist láttunk életünkben, végigjártuk a bolíviai jezsuita kör összes templomát, de egy sem vált olyan emlékezetessé, mint a keresztény templomépítés minden elemét már-már lázadóan mellőző El Rosario.  

   Az Iglesia El Rosario csodás homlokzata

Rubén Martínez Bulnes salvadori építész tudta, hogy mit miért csinál. 1971-ben sikerült felszenteltetnie a Vatikánnal a templomot, amibe belépve az embernek tényleg leesik az álla. A földbe süllyesztett betonkerék belül egy szívárvány, amit a mértani pontossággal elhelyezett színes üvegablakok által megtört fény fest meg. A belsejében egyetlen oszlop vagy pillér sincsen, ehelyett van néhány absztrakt kovácsoltvas- és kőszobor, de a vakító, káprázatosan színes fényár önmagában is elég, ahhoz, hogy az El Rosario szerethető és feledhetetlen legyen. A templom egyszerre hagyományörző, egyszerre újító, egyszerre science fiction.

Egyszerre szívárvány és űrhajó belülről az El Rosario

Kilépve a templom ajtaján úgy érezzük, mindent láttunk, amit látni akartunk. A zsúfolt, piszkos utcákon nincs kedvünk csatangolni, így átvágunk a piacon és buszra szállunk. A hostelünktől nem messze találunk egy nagy szupermarketet, ahol sikerül olcsón tintahalkonzervet vennünk. Megkínáljuk vele a lengyel csajt, aki bár salvadori, még soha nem evett ilyet.

 San Salvador nem nyerte el a tetszésünket

- Én csak rizst tudok főzni csirkével - röhög - Emlékszem, mikor itt voltak a nagybátyáim, apámmal mindig készítettek valami lengyel finomságot. Apám soha nem tanított meg rá, pedig úgy ennék újra olyasmit - nosztalgiázik. 

Hosszan beszélgetünk Európáról és El Salvadorról, felidéz néhány lengyel káromkodást gyerekkorából, a végén még ajándékot is ad nekünk. Hiába született és nevelkedett itt a csaj, nagyon nem illik ide. Ahogy mi sem. San Salvador nehezen élvezhető város. Sem a közbiztonság, sem a látvány nem marasztalja az embert, úgyhogy ideje továbbállni.

Még több fotóért és sztoriért látogass el Facebook oldalunkra!

El Salvador egyetlen világöröksége Joya de Cerén, amit Közép-Amerika Pompejijének is neveznek. Egy vulkánkitörés okozta a vesztét, akár csak az olasz romvárosnak, Joya de Cerént mégis igen kevesen ismerik. Pedig megéri ellátogatni ide, még ha valójában semmiben sem hasonlít Pompejire.

Santa Anától kissé délkeletre, a mai San Andres városának közelében található egy maja romváros, amit alig egy órás buszúttal érünk el. A busz a település határában tesz le, ahonnan elballagunk az archeológiai park bejáratáig. 

Útban San Andrés romvárosába

A Zapotitán-folyó völgyében először Kr. e. 900 körül létesült lakott település, amit a környező vulkánok erőteljes tevékenységének köszönhetően kr. u. 250 körül elhagytak a lakók. Ezzel azonban még korántsem ért véget a város története, mert a maják az 5. században visszatértek, és nem csak újra benépesítették a völgyet, hanem virágzó politikai-ceremoniális központot hoztak létre, aminek helyén ma az említett park áll. 

San Andrés múzeuma elég nagy számú prekolumbián régészeti emlék birtokában van, aminek egy részét a festett kerámiaedények mellett azok a faragott obszidiánkések alkotják, amikre jellemzően a Yucatán-félszigeten bukkantak a régészek. Hogy ide miként került belőle egy, nem tudjuk. 

Faragott obszidiánkés a San Andrés-i múzeumban

A maja kultúrában az obszidiánról úgy vélték, hogy a villámlás megkövesedett formája, vagyis a villámlás K'awiil néven ismert istenének szerszáma, aki egyúttal az anyaföld termékenységéről is gondoskodott. Ezért a követ nagy becsben tartották és kiváló művészi érzékkel munkálták meg, miközben emberi arcokat, istenségeket, kígyókat vagy skorpiókat, esetleg a maja kultúrával kapcsolatban álló geometriai formákat faragtak belőle.

 San Andrés romvárosa

A múzeum mögött kisebb maja piramisok bukkannak elő. Ez izgalmasabb a cserépedény-kiállításnál, de van pár dolog, ami miatt mégsem érzem magam Tikalban. Csalódottan bámulom, hogy autentikusnak cseppet sem nevezhető módon San Andrésban a piramisok felső részét rekonstrukció címén egyszerűen betonba öntötték. 

 Van ennél elegánsabb módja is az állagmegóvásnak

Fél órás fotózással egybekötött kóválygás után behúzódunk az árnyékba, és a park büféjében megtömjük a bendőnket egy forró pupusával, miközben a parkban hemzsegő motmotokat etetjük a morzsákkal. Ebéd után konstatálom, hogy Endre a hátizsákomat szerencsésen egy hangyaboly kellős közepébe helyezte, így nem csak a zsákom telik meg a parányi ízeltlábúakkal, hanem én is piros csípésekkel tetőtől talpig. A trópusi hangyák persze nem úgy csípnek, mint a hazaiak, hanem úgy harapnak beléd, mint egy felbőszült bestia. Még akkor is vakarászom magam, amikor úgy másfél órával később befutunk a következő romvárosba, Joya de Cerénbe, amit Közép-Amerika Pompejijének is neveznek.

Costa Rica óta csodáljuk ezeket a pompás madarakat

Joya de Cerén meglepő módon nem ceremoniális központ volt, hanem pici mezőgazdasági település, de azért a szakrális fürdőt nem bírták kihagyni, annak helye ma is jól kivehető a romok között. 

Joya de Cerén egykori gőzfürdője

A terület feltárása egyébként csak a '70-es évek végén kezdődött meg azután, hogy 1976-ban egy állami mezőgazdasági program megvalósítására "kivezényelt" buldózer feltúrta a földet és 14 réteg vulkáni hamu alatt gyanús romokat vélt felfedezni. Ma már tudjuk, hogy lakóépületek egészen jó állapotban megmaradt maradványaira bukkant rá, amik 590 körül a San Salvador-vulkán kitörése miatt elnéptelenedtek. 

   Az egykori lakóépületek falain látszik a több réteg hamu nyoma

A hamu jó állapotban konzerválta a leleteket, amik között érdekes módon nem csak bútor, kerámia és hétköznapi használati tárgyak voltak, hanem félig megevett élelmiszer is, mintha a forró láva elől menekülő maják hátrahagyták volna az uzsonnájukat. A vulkáni kitörés előtti evakuálás viszont nagyon eredményes lehetett, mert a régészek emberi maradványokat egyáltalán nem találtak. 

Joya de Cerén azért nem egy Pompeji

A romváros után ismét buszra pattanunk, amivel egy óra múlva San Salvadorba érkezünk. Ez az első alkalom, hogy El Salvador fővárosában járok. Az utcai bandaháborúkról híres városról olyan kép kering a fejemben, mint Tegucigalpának azon negyedei, melyekben 2009-es utazásunk alkalmával fényes nappal is gyomorideggel léptem az utcára. A hondurasi fővárosban évente körülbelül 1100 ember hal meg hála az erőszaknak, San Salvador azonban rajta is túltesz napi átlag öt gyilkossággal. Szerencsére a helyi alvilág feletti uralomért vívott harc általában nem érinti a turistákat, de azért óvatosságból taxival utazunk a busztermináltól az egészen kellemes hangulatú Colonia Avila nevezetű városrészbe. 

Ránk nagyon nem jellemző módon egy a neten látott címre igyekszünk, a Hostel Café San Andrésbe, ahol 20 dollárba kerül egy szoba. A taxi a Salvador del Mundo emlékmű közelében parkol le. A környék kellemes csalódás, olyan, mint egy igényes villákkal beépített nyaralóövezet, csak az elnéptelenedett utcák emlékeztetnek arra, hogy veszélyes városban járunk. 

     A Divino Salvador del Mundo emlékmű

A hostelben nincsen rajtunk kívül egy teremtett lélek sem. A szállás tulaja egy szőke hajú, cseppet sem latin kinézetű fiatal csaj, aki annyira megörül nekünk, hogy nem csak egy tiszta, nagyon szép és tágas szobát bocsát a rendelkezésünkre, hanem meghív minket egy ananászlére a hostel kellemes hangulatú teraszán. Azt mondja, hogy a nagyszülei lengyelek, gyerekkorában többször is járt Európában, de a hostelében még sosem jártak európaiak. Elmeséli, mennyire nem szereti San Salvadort pont amiatt, hogy állandóan gringónak nézik, pedig ő nem az. No meg azt, hogy bár tudja, a fővárosnak rossz híre van, azért ne féljünk tőle, mert vannak egészen elfogadható részei is. A következő napokban majd meglátjuk.

Még több fotóért és sztoriért látogass el Facebook oldalunkra!

47 évvel ezelőtt ezen a napon, vagyis 1969. június 26-án játszották a történelem legnagyobb hatású futballmérkőzését, ami milliók életét változtatta meg. El Salvador és Honduras ki-ki meccset vívott egymással Mexikóvárosban az 1970-es világbajnokságra való kijutásért. Végül egy hosszabbításban szerzett góllal El Salvador nyert 3:2-re, de a meccs nem amiatt került be a történelemkönyvekbe, hogy az apró ország története során először kijutott a világbajnokságra, hanem mert ennek követeztében kirobbant Honduras és El Salvador között minden idők legérthetetlenebb vérontása, a száz órás futballháború.

2006-ban, mikor először jártam El Salvadorban, még semmit sem tudtam az 1969-es eseményekről. Santa Ana-i hotelemben bámultam a térképet és feltűnt, hogy a várostól nem messze, a guatemalai határon fekszik a Güija-tó, mellette a San Diego La Barra erdő. Jó kirándulásnak ígérkezett, így egyik reggel felpattantam egy Metapánba tartó buszra, amiről bő fél óra múlva már szálltam is le, mivel a sofőr hátraszólt, hogy megérkeztünk a tóhoz. 

Egy Belén névre hallgató koszfészekben találtam magamat, ami néhány kőházból és annál sokkal több bádogviskóból állt. Iszonyúan ki volt égve minden, volt vagy 40 fok, a tó felszínén pedig zöld alga lebegett. Az egész úgy nézett ki, mint valami menekülttábor egy posvány partján. A helyiek ültek a tornácukon és úgy pihegtek, mint a déli napra kifekvő kutyák. Többségüknek arra sem volt indíttatása, hogy fogadják a köszönésemet, max intettek, hogy vették az üdvözlésemet, de ebben a kánikulában ne várjam, hogy beszéddel fárasszák magukat.  

    Az 1969-es El Salvador-i focicsapat (forrás: elbaloncuscatleco.com)

Leültem a partra és néztem a nagy semmit; a Güija-tó minden, csak nem szép. Épp szedni kezdtem volna a sátorfámat, mikor két tíz év körüli gyerek jelent meg biciklivel. Leparkoltak mellettem, elővettek egy madzagot és egy horgot, majd nem messze tőlem leültek horgászni. Egy ideig nézték, ahogy bámulom őket, majd feladva a pecázást odaslattyogtak hozzám, hogy megtudják, ki vagyok és mit keresek a tavuknál. Mikor meghallották, hogy külföldi vagyok, kézen ragadtak és húzni kezdtek az erdő felé.

- Apu imád a turistákkal fecsegni. Gyere, bemutatunk neki - mondták.

Nem féltem attól, hogy csapda. Errefelé nincsenek banditák, akik a turisták kifosztására rendezkedtek volna be, már csak azért sem, mert erre egyáltalán nem járnak turisták - gondoltam. Tisztán emlékszem, hogy egy száraz jocote ligeten keltünk át, majd kaptattunk fel a San Diego La Barra erdőn keresztül egy hihetetlenül lepukkant, bádogból és nylonból összetákolt viskóhoz.

A tornácon egy atléta nélküli, sörhasú fickó ücsörgött, mellette egy faágakból összetákolt priccsen egy nyolc éves forma kislány feküdt nyakig bekötözve, szeme alatt lila folttal. Amint a fickó megpillantott, felpattant és hatalmas mosoly közepette nyújtotta felém a kezét.

- Isten hozott! Mi járatban minálunk? - kezdte.
- A parton ücsörgött. Turista - sikították a fiai.
- Valóban? Foglaljon helyet! - nyújtotta felém házilag összeeszkábált sámliját - Beszélsz spanyolul?
- Persze - feleltem. 
- Juan vagyok, ők meg itt a fiaim. Ő pedig a lányom, szegényt pár hete elütötte egy kamion az úton, azóta lábadozik. Igaz, kicsim? - pillantott a lányra, aki erre befordult a fal felé - Szegény negyedik hete nem tud felkelni. Kész csoda, hogy megmaradt. Az orvosok azt mondják, még pár nap, és megpróbálhat lábra állni. No, de te ki vagy? Honnan jöttél?
- Andrés vagyok Magyarországról.
- Magyarország?! - kiáltott fel Juan - Tőletek kaptunk ki 1982-ben 10:1-re - röhögött - Srácok! Hozzatok ki egy tál jocotét!

A két gyerek berohant a ház mögötti fészerbe, és pár pillanat múlva megjelentek egy tál zöld és piros szilvaszerű gyümölccsel. Enyhén édes, de fanyar íze volt. Sokszor ettem ilyet Guatemalában. Nem a kedvencem, de azért tisztességből elmajszoltam párat.

- Mi ebből élünk. Jocotéból. Mostanában volt a szüret. Te tényleg magyar vagy? - haverkodott Juan.
- Igen - bólintottam.
- Nem emlékszel az 1982-es világbajnokságra?
- Fél éves voltam akkor. De tudom, hogy nagyon elvertünk titeket.
- Tényleg, fiatal vagy még - állapította meg - Hallod! Az a meccs nagyobb katasztrófa volt, mint a polgárháború vagy a fociháború.
- Fociháború? - értetlenkedtem.
- Nem hallottál róla?
- Nem, soha. Mi történt?
- Hosszú történet, de ha kíváncsi vagy, elmesélem.
- Van időm.

   Az ilopangói repülőgép-támaszpont 1969-ben (forrás: diez.hn)

Azzal Juan belekezdett egy sztoriba, aminél szürreálisabbat még életemben nem hallottam. Az 1960-as évek végén El Salvador komoly gazdasági válságot élt meg. A túlnépesedés hatására felaprózódtak a földek, aminek következtében közel egymillió paraszt maradt munka nélkül. Ezzel szemben Hondurasban új területeket vontak művelés alá, a banánültetvényeken komoly munkaerőhiány jelentkezett. Több százezer salvadori lépte át a határt, és próbált zsebszerződésekkel földhöz jutni. Hondurasban ez a rendszer mai napig működik, Közép-Amerika legnagyobb nemzeti parkját, a Rio Patucát például maga a nemzeti park kezelője árusítja ki a rancheróknak, hogy az esőerdők felégetésével legelőkhöz jussanak.

1968-ban aztán jött egy földreform, ami az oligarchák kezére juttatta az alig pár hektáros hondurasi földeket, kisemmizve ezzel több mint félmillió salvadori földművest. Sokaknak arra sem maradt pénze, hogy visszatérjen az országába, így a határ mentén menekülttáborok jöttek létre, amiket hondurasi fegyveresek őriztek.

- Mi is menekülttáborban éltünk a szüleimmel és testvéreimmel. Gyerekként az egész egy nagy buli volt, de aztán szüleim egyszercsak úgy döntöttek, hogy visszatérnek El Salvadorba - mesélte Juan - Tíz éves lehettem ekkor. Emlékszem, hogy több napon át mezítláb sétáltunk az erdőn keresztül, mire visszaértünk. A falvakban mindenhol katonák voltak, az utakon pedig tankok.

    El Salvador-i katonák egy koponyával pózolnak (forrás: footballrepublik.com)

Ebben az időben mindkét országnak erősen militáris szemléletű vezetése volt. El Salvador azzal vádolta Hondurast, hogy úgy viszi az ültetvényeire a salvadoriakat, hogy megzsarolja őket a zsebszerződések miatt, aztán persze keveset fizet a munkásoknak, akikre pedig nincsen szüksége, azokat egyszerűen menekülttáborokban helyezi el. Honduras pedig azzal vádolta El Salvadort, hogy az ügyetlen gazdaságpolitikájuknak hála a nyakukba szakadt közel félmillió gazdasági bevándorló, akik el akarják lopni a földjeiket, hogy aztán azokat majd erőszakkal El Salvadorhoz csatolják. A két ország között pattanásig feszült a húr, majd jött az 1969. június 8-i pótselejtező a soron következő, mexikói világbajnokságra.

Tegucigalpában volt az első találkozó, a rádió pedig bemondta, hogy az El Salvador-i nemzeti tizenegy melyik hotelben lett elszállásolva. A hondurasi fanatikusoknak más sem kellett. Egész éjjel üvöltöttek a szálló előtt, betörték a hotel ablakait, gyújtogattak az utcán, fenyegették a játékosokat. Meglett az eredménye. A salvadori csapat csak kóválygott a pályán és kikapott 1:0-ra.

A vereség miatt egy feltételezhetően mentális problémákkal küszködő salvadori lány öngyilkosságot követett el. A sajtó persze gyilkosságként tálalta a történteket, a temetésére kivonult az egész El Salvador-i vezérkar, a lányból pedig mártírt csináltak. A kormány ígéretet tett, hogy felkutatja a bűnösöket és megtorolja a hondurasiak kegyetlenkedését.

Hondurasi katonák a július 16-án induló offenzíva idején (forrás: taringa.net)

Egy héttel később jött a visszavágó. A salvadori rádió is bemondta, hogy a hondurasi focisták melyik hotelben lettek elszállásolva, így megismétlődött a tegucigalpai eset, csak fordított szereposztásban. Másnap a stadiont tankokkal vették körül, hogy a biztonságot fenntartsák, de a stadionban így zavargás tört ki. A salvadori szurkolók a meccs előtt leengedték a hondurasi zászlót, elégették azt, majd szaros pelenkát húztak a helyére. Ennek ellenére a meccset lejátszották, ahol Honduras kikapott 3:0-ra.

- A meccs idején még a menekülttáborban éltünk. Emlékszem, ahogy több százan ugyanazt a TV-t bámultuk. Amikor a stadionban zavargás volt, a menekülttáborban is elcsattant pár pofon. Hirtelen a barátokból ellenségek lettek. Az ilyen táborokban rengeteg hondurasi is volt, boltosok, kereskedők, akik abból éltek, hogy mi ott voltunk. A visszavágó után minden megváltozott - mesélte Juan.

És tényleg. A meccs után Honduras és El Salvador lezárta a határokat, tankokat vezényeltek a környező falvakba.

- Pár nap múlva szüleim szóltak, hogy pakoljunk, mert indulunk haza. Tudták, érezték, hogy történni fog valami.

Az 1970-es világbajnokság selejtezőin még nem számított a gólarány. Megismételt meccsre került sor, amit 1969. június 26-án rendeztek meg Mexikóvárosban. A két csapat élet-halál harcot vívott, amin El Salvador játszott jobban. Kétszer is vezettek, de Honduras mindkétszer egyenlített. Főleg az első egyenítő gól volt emlékezetes, amit ollózva szerzett Mendoza. Hosszabbítás következett, aminek 11. percében Pipo Rodriguez betalált, ezzel El Salvador életében először kijutott egy világbajnoksára. Pipo Rodriguezből nemzeti hőst faragtak. Minden létező kitüntetést bezsebelt, könyvet írtak róla, ami mai napig az ország legnagyobb példányszámban eladott kötete.

A meccs után a menekülttáborokban zendülés tört ki. Mivel a hondurasi hadsereg eddigre a határra lett vezényelve, kevés volt a rendfenntartó, a maroknyi katona képtelen volt megfékezni a balhét. Belelőttek a tömegbe, ezzel megölve több tucat salvadori menekültet.

Az El Salvador-i kormány hangot adott felháborodásának, s megfenyegette Hondurast, hogyha nem hagy fel az agresszióval, ellencsapást fognak rájuk mérni. Hogy megfélemlítsék a szomszédot, július 14-én berepült egy salvadori gép Tegucigalpa fölé, és ledobott egy apró bombát, ami végül fel sem robbant, kárt sem okozott. A hondurasi vezetés ezt hadüzenetnek vette, s jelezte, hogy támadást fog indítani El Salvador ellen.

A salvadoriak azonban nem várták meg, amíg lép Honduras. Puskákkal és századeleji fegyverekkel felszerelkezve kisebb csapatok bevonultak hondurasi falvakba Ocotepeque és El Amatillo környékén, ahol kitűzték a zászlójukat és Hondurashoz csatolták őket. Egyes seregek a menekülttáborok felé vették az irányt, ahol megtorolva a salvadoriakkal szemben elkövetett agressziót, lelőtték a katonákat. Ezután már Honduras sem maradhatott tétlen. Július 16-án tankokkal és bombázókkal indultak El Salvador ellen.

Négy nap alatt 6000 emberrel végeztek minden idők legostobább háborújában (forrás: bbc.co.uk)

- Eddigre mi már El Salvadorban voltunk, La Palma környékén. Ott vártuk a rokonoknál, hogy mi lesz. Én pont nem voltam otthon, éppen elzavartak a boltba venni valamit. Ekkor kezdődött a bombázás. Repülők érkeztek, a következő pillanatban mindenhonnan robbanást lehetett hallani. Nagy volt a füst és a kiabálás. Gyorsan történt minden, alig két perc alatt véget is ért. Visszaszaladtam a házhoz, de az összeomlott. Szüleim, kilenc testvérem és minden rokonom a romok alatt halt meg. Egy pillanat alatt kiirtották az egész családomat. Teljesen egyedül maradtam - forrázott le az amúgy folyamatosan mosolygó Juan.

A következő két napban nem csak a határmenti falvakat, de minden fontosabb katonai támaszpontot és El Salvador összes olajfinomítóját porrá bombázták a hondurasi gépek. Július 18-án értek véget a harcok. Az eredmény közel 6000 halott és 15 000 sebesült, valamint El Salvador infrastruktújának megsemmisülése. A menekülttáborokat felszámolták, a félmillió salvadori hazatért. Békét csak 1980-ban kötöttek, mire mindkét ország kilábalt a gazdasági összeomlásból, amit a száz órás foicháború okozott.

    El Salvador-i kiskatonák El Poynál (forrás: home.bt.com)

- Veled mi lett, Juan? - érdeklődtem.
- Velem? Metapánba kerültem és dolgozni kezdtem. A földeken voltam bérmunkában, mint most is. Ez a jocoteliget nem az enyém, én csak gondozom. 
- Meg lehet ebből élni?
- Így - mutatott körbe a szakadt házon - Nyolc gyerekem van, de csak ez a három van itt velem és a feleségemmel. A többiek Metapánban és San Salvadorban járnak iskolába. Mesélj nekem az országodról. Kitől kaptunk ki anno 10:1-re? - nevetett.

Beszélgettünk egy kicsit Magyarországról, arról, hogy 1982 óta a mi és ő focijuk is mennyit romlott. Egész délutánig maradtam a családnál, akik végül még egy adag babbal is megkínáltak. Búcsúzásom előtt a fickó felpattant és a házból előhozott egy zacskó obszidiánt. Nyílhegyek, kések, antik dolgok voltak benne.

- Ezeket hol szerezted? - kérdeztem.
- A maják hagyták őket hátra az erdőben. Tele van velük a vidék. Válassz egyet és vidd magaddal, emlékül.

Juan családját kiirtották, mégsem veszítette el az emberkbe vetett hitét. Hihetetlenül pozitív figura, annak ellenére, hogy tíz évesen magára maradt. Azzal búcsúzott tőlem, hogy reméli, egyszer még lesz lehetőségük visszavágni egy világbajnokságon a 10:1-ért. Legyen úgy!

Még több fotóért és sztoriért látogass el Facebook oldalunkra!

A Santa Ana-vulkán El Salvador első számú látványossága. Meghódítása nem nehéz, de azért van mitől félni. Sajnos az ország ezen részén sok a bandita, így katonai kíséretet kapunk a mászáshoz. Emellett ismerkedünk a maja kultúrával, valamint betekintést nyerünk a salvadori kuplerájok életébe is.

Juayúát hátrahagyva megindulunk a Ruta del Cafén Ahuachapán városába. Egyértelműen ez a legszebb út El Salvadorban, apró hegyi falvak és végtelen kávéföldek között tekergünk. Az El Imposible Nemzeti Park erről az oldalról egészen lélegzetelállító, nem igazán értem, miért csak délről van bejárata.

Ahuachapán egy jelentéktelen kisváros alig tíz kilométerre a guatemalai határtól. Nem sok értelme van itt időzni, így a Pánamerikai autóúton felpattanunk egy Santa Anába tartó buszra, de ezzel sem utazunk túl sokáig. Tíz évvel ezelőttről rémlik, hogy Chalchuapánál van két apró romváros, így megszakítjuk utunkat, és lepattanunk a Casa Blancának nevezett régészeti parknál. Nevét egy régi nemesi család fehérre mázolt haciendájáról kapta, amiben ma apró múzeum működik.

Casa Blanca egykor haciendaként működött

Chalchuapa kétezer évvel ezelőtt a maják egyik fontos városa volt. Egészen kr.u. 900-ig regnált, aztán lakói hátrahagyták, mint sok más maja várost a környéken. A régészek szerint Chalchuapa elsősorban obszidián, vagyis vulkáni üveg bányászatából élt. Casa Blanca apró múzeumában is több obszidián kést és nyílhegyet lehet látni, de a leglátványosabb az a két piramis, amik közvetlen a hacienda mögött emelkednek. 

Nem túl látványosak a piramisok, de izgalmasak

Aki már járt Tikalban vagy Palenquében, annak talán Casa Blanca nem nagy szám, de mivel én 2012 óta nem voltam a maják földjén, egyszerűen lenyűgöz. Mindig is sokkal izgalmasabbnak találtam a maja kultúrát az inkánál, így az alig 10 méter magas, szinte teljes egészében fűvel borított piramisok látványától kezdek bizseregni.

Misztikus a maják múltja

Chalchuapa déli csücskében fekszik Tazumal, az egykori maja város szakrális központja. Imádom a szakrális kifejezést, minden régész ezt a szót használja azokra az épületekre, amiknek nem tudja, mi volt a funkciója. A zsákjainkat hátrahagyva kaptatunk fel az enyhén emelkedő utcán, aminek szélét számtalan comedor és szuvenír bolt szegélyezi. Olyan az egész, mintha egy turistaközpontban járnánk, csak itt nincsenek turisták.

Tazumal El Salvador legszebb romvárosa

Tazumal szép. Központi épülete teljesen fel lett tárva, 23 méterével ez El Salvador legmagasabb maja temploma. Sajnos a tetejére nem lehet felmenni, cserébe azonban itt is van egy apró múzeum, amiben rengeteg környéken talált kerámia és apró szobor látható. A leghíresebb Sipe-Totek (vagy Xipe-Tótec) szobra, ami a felkelő Nap és vetés azték istene. Bár Chalchuapa maja város volt, gazdasági kapcsolatot ápolt a toltékokkal, akik mitológiájából sokat vettek át később az aztékok. Hogy a szobor pontosan miként került az elvileg 12. században végleg elnéptelenedő Tazumalba, senki nem tudja. Egyes feltételezések szerint Sipe-Totek nem más, mint Kinich Ahau, vagyis a maja Napisten. 

Sipe-Totek, a Napisten

Miután kifotóztuk magunkat, visszasétálunk a haciendához, felkapjuk a zsákjainkat, majd felpattanunk egy Santa Anába tartó buszra. Fél óra múlva be is futunk El Salvador második legnagyobb városába, ahol 2006-ban egyszer már sikerült három napot eltöltenem. A buszról a főtértől nem messze szállunk le, így gyalogosan indulunk neki szállást keresni. Azt tudom, hogy van egy hostel Santa Anában, de az igazat megvallva Juayúa után nem igazán kívánjuk a gringók társaságát. Az ám, csakhogy Santa Anában ezen az egy szállón kívül vagy méregdrága üzleti hotelek vagy aljas bordélyházak üzemelnek. Inkább hallgatunk egész éjjel kéjes nyöszörgést, mint talaj részeg ausztrál üvöltést, így 10 dollárért kiveszünk egy szobát Santa Ana egyik menő dugófészkében, a Hotel Libertadban. 

 Egy órára 4 dollár, két órára 5 dollár - a hülyének is megéri

Hogy milyen egy ilyen szoba belülről? Nagyon durván lepukkant, az ágyban a rugók érthető módon el vannak törve, zuhanyrózsa nincs, a fal mindenhol foltos. A csótány és az ágyi poloska alapfelszerelés, az extra pedig a plafonba beszerelt hangszóróból halkan szóló latin muzsika, amit lesz szerencsénk egész éjjel hallgatni. Íme egy videó arról, milyen is egy ilyen szoba:

Santa Anát a pokomán maják alapították, de nevet csak a 12. században bevonuló, nahuatl nyelvet beszélő pipilek adtak neki. Sihuantehuacán annyit tesz, hogy a Papnő városa. Valószínűleg emiatt kapta végül a város a spanyoloktól a Santa Ana nevet (Szent Anna Mária édesanyja volt). Bár a konkvisztádorok már a 16. században elfoglalták a várost, koloniális hangulatot egy pillanatig nem áraszt. Sőt, Santa Ana annyira csúnya, amennyire csak lehet, a két említése méltó épület a neogótikus katedrális valamint a szecessziót és a neoklasszikus stílust ötvöző színház.

Santa Ana katedrálisa

A város legöregebb műemléki épülete az El Carmen, amit 1822-ben kezdtek építeni, de csak 30 évre rá fejezték be. Ma domonkos parókiaként működik.

    El Carmen parókia

Santa Anába az ember csak azért jön, hogy megmássza az azonos nevű, 2381 méter magas vulkánt. A hegy bár közel van, elérése mégis egy rémálom. Santa Ana külvárosából ugyan indul egy busz a Cerro Verde Nemzeti Parkba (ezen belül van a vulkán), de senki nem tudja megmondani, pontosan honnan és mikor. Hogy ne kockáztassunk, reggel fél 7-kor taxiba ülünk, és megkérjük a sofőrt, hogy vigyen minket a buszmegállóba. Barátunk jajveszékel egy sort, hogy arra mindig tömeg van, ráadásul a busz szerinte már elment, de ha nagyon akarjuk, hát legyen. 

Jó húsz percet állunk a dugóban, mire megérkezünk az apró terminálra, ami körül egy amerikai páros is forgolódik. Legalább nem leszünk egyedül. Végül a busz csak fél 8-kor indul, így van időnk bedobni egy pupusát, majd kigurulunk a városból. Egy ideig a Pánamerikai autóúton csámborgunk, majd El Congónál délnek fordulunk, s a Coatepeque-tó régi kráterének a peremén buszozunk végig. Ez El Salvador talán leggazdagabb környéke, mindenhol szép nyaralók és villák tűnnek fel.

Majd két órán át tart az út mindenféle hegyi utakon, mire befutunk a nemzeti park látogatóközpontjába. A Cerro Verde Nemzeti Park három vulkánt, a 2030 méter magas kihunyt Cerro Verdét, az 1950 méter magas Izalcót és a 2381 méteres Santa Anát foglalja magába. Ez utóbbi kettő aktív, az Izalco oly annyira, hogy momentán nem is engednek fel rá.

     A Santa Ana-vulkán alulról nem túl látványos, de...

A Cerro Verde, mivel kihunyt, ma már csak egy domb, amit trópusi köderdők borítanak. Itt lett kialakítva a nemzeti park főhadiszállása, ahol a turistáknak meg kell várni a 11 órát, ekkor indul ugyanis a vezetett túra fel a csúcsra. Nem túl értelmes dolog, mert eddigre általában beködösödik a teteje, ráadásul ilyenkor van a legmelegebb, de hát Közép-Amerikában vagyunk, nem kell mindenben logikát keresni.

Rajtunk és az amerikai pároson kívül nem gyűlik össze több ember, így 18 éves vezetőnkkel, Jonatánnal együtt ötösben vágunk neki a vulkánnak. Először kifizetjük a 3 dolláros belépőt, majd leereszkedünk a San Blas-völgybe, ami állítólag El Salvador legjobb kávétermő vidéke. Itt ismét lehúznak minket fejenként 2 dollárra a völgyön való átkelés címén, majd tíz perccel később egy viskónál újabb egy dollárra, mint túravezetői támogatás. Nem igazán világos mit és miért fizetünk, de van egy olyan sanda gyanúnk, hogy ezeket a tételeket kizárólag gringóktól szedik be. Amúgy nem bánjuk, mert a vidék meseszép. Érdekes, hogy kicsit odébb csatlakozik hozzánk két fegyveres katona, akik egész a csúcsig követnek minket.

     A San Blas-völgy és mögötte az Izalco-vulkán

- Miért jönnek velünk? - kérdezem Jonatánt.
- Errefelé sok a bandita. Általában nem szokott gond lenni, de a külföldiek mellé mindig kirendelnek két fegyverest.
- Sem a San Miguelre, sem a San Vicentére nem engednek fel ugyanerre hivatkozva. Tényleg ennyire gáz a helyzet?
- Errefelé az emberek szinte semmi pénzt nem keresnek. A kávéföldeken csak idénymunka van, amivel havi 120 dollárt lehet megkeresni. Sokkal kifizetődőbb kirámolni a turistákat. 
- Ha nem vagyok túl indiszkrét, egy helyi vezető mennyit kap egy hónapban? 
- Nem hónapra kapjuk a fizetést, hanem alkalomra. Én tíz dollárt kapok azért, hogy felviszlek titeket a csúcsra.
- Az nem túl sok, havi max. 300 jön össze.
- Nem jön össze annyi. Hárman vagyunk a munkára.
- És havi 100 dollárból itt ki lehet jönni?
- Dehogy lehet. Már az összes barátom lelépett az Egyesült Államokba. Én szeretnék egyetemet végezni, de ennyi pénzből nem tudom fizetni a tandíjat. A vidéki ember El Salvadorban nem tanulhat. Iszonyú alacsony a kereset, abból a kajára sem futja, nemhogy iskolára. 

Jonatánnal épp megvitatjuk a salvadori nincstelenség okát, mikor feltűnik a fák között egy szarvas.

- Na, hát ezért maradok én inkább itthon. Szeretem az állatokat és az itteni tájat - magyarázza Jonatán.

A San Blas-völgyből meredek kaptató kezdődik a Santa-Ana vulkánra. Először erdőkön át visz az ösvény, majd közeledve a csúcshoz egyre sziklásabbá válik a terep. A háttérben feltűnik az Izalco-vulkán fekete kúpja, balra pedig a Coatepeque-tó sötétkék víztükre.

Erős kaptatóval jutunk fel a csúcsra

Jó két és fél órás túra után érjük el a vulkán tetejét. Hihetetlen szerencsénk van, mert nincsen köd, így belátni az egész krátert. Sokan a Costa Rica-i Poást tartják a legszebb közép-amerikai vulkánnak, de ott az ember túl messze van a krátertől, ráadásul minden nap százak gyűlnek össze a tetején, hogy aztán egymást fellökve konstatálják, balszerencséjükre köd van. A Santa Ana azonban nem ilyen. Egy picit alacsonyabb a Poásnál, így gyakrabban tisztul ki a teteje, ráadásul kéznyújtásnyira van a kráter.

   Ez Közép-Amerika legszebb vulkánja

Fél órán át élvezzük a látványt, aztán olyan erős szél kerekedik, hogy lezavar minket a tetőről. Visszaereszkedünk a San Blas-völgybe, majd onnan felkapaszkodunk a Cerro Verdére. Bár lenne idő az Izalco meghódítására is, sajnos aktív, így nem tudjuk megmászni. Pupusaevéssel csapjuk el az időt, amíg nem indul vissza a busz Santa Anába. 

Ereszkedés közben, háttérben a Coatepque-tóval

Az elmúlt másfél hónapban majdnem egy tucat vulkánt másztunk meg, de eddig ez volt a legszebb. Ha El Salvadorban jársz, mindenképp mászd meg!

Még több fotóért és sztoriért látogass el Facebook oldalunkra!

El Salvadorban mindenki hihetetlenül kedves velünk, állandóan mosolyognak ránk, ahol tudnak, segítenek. Mégis van bennünk egy kis hiányérzet, mert sok természeti szépséget eddig nem láttunk. Mostanáig. Juayúa környékét barangoltuk be, és ez a vidék teljesen elvarázsolt minket. Egyszerűen jó itt lenni.

A szállásadó család szerint a La Perla irányába közlekedő autóbuszok La Libertad piacáról indulnak, így jó 20 perces séta vár ránk keresztül a tömegen. A színes házakkal szegélyezett poros utca ma reggel is csordultig telt élettel. Meglett asszonyok árulják a frissen facsart gyümölcslevet, az üdítőt és a pupusát, gyerekek szaladgálnak visongva, miközben időnként egy-egy szakadt csirkebusz csap robajt végigszáguldva az utcán. 

Felszállunk egy Teotepequébe tartó buszra, ami az óceánpart mentén északnyugati irányba közlekedik. Fél óra múlva érkezünk meg La Perlába, egy kevésbé forgalmas kereszteződésbe, ahol egy fiatal anyuka és két kicsi gyereke várakozik a sonsonatei járatra. Jó másfél órát toporgunk a hármas elágazásnál a tikkasztó déli hőségben, miközben azzal kísérletezünk, hogy lehet elférni öten az egyetelen, útszéli facsemete talpalatnyi kis árnyékában. Mire épp hőgutát kapnánk, végre befut a sonsonatei busz. 

Várjuk a sonsonatei buszt

Az út a part mentén kellemes, olykor feltűnik egy-két szép öböl, de semmi olyat nem látunk, ami miatt le akarnánk szállni. Az egész úton egy szakáccsal fecsegünk, aki óceánjárókon bejárta a világ nagy kikötőit. Európát is jól ismeri Ciprustól Norvégiáig, de Magyarország neki is csak az 1982-es vb-ről ugrik be, amikor 10-1-re kikaptak tőlünk.  

A jellegtelen Sonsonatéban nem töltünk több időt, mint hogy buszt váltunk. Bő egy óra múlva már a vulkánok által körülvett Juayúa fehér temploma előtt bámészkodunk. 

Juayúa jellegzetes temploma

Juayúa egy varászlatos völgyben fekvő bájos település, szökőkutas zöld főterén már nem csak a mosolygós helyiektől pezseg az élet, hanem meglepően sok gringó arcot is látunk. El Salvador, mivel megelőzi a rossz híre a médiában, nem egy turistás ország, az itt töltött másfél hétben eddig csak Alegríában futottunk bele egy holland párosba. Itt azonban meglepően sokan vannak, ami valószínűleg annak köszönhető, hogy Juayúában két hostel is működik.

Nem szoktuk a hosteleket preferálni, de ezúttal tényleg ez a legolcsóbb opció. Végülis a nicaraguai Ometepe-sziget óta nem aludtunk meg ilyenben, és igazából nem bánjuk, hogy egy hónap után lehet angolul beszélni. Aztán persze gyorsan rájövünk, miért is nem szeretjük az ilyen gringó gócokat. Éjjel kettőig fülsértő hangerővel bömböl a TV az ajtónk előtti társalgóban, amit 10-15 európai, amerikai és ausztrál fiatal próbál olyan mértékben túlkiabálni, hogy az éjszaka közepén kiszállunk Endrével az ágyból, és csapra verjük a délután vásárolt 8 éves Cihuatán rumunkat, hátha gyorsabban telik vele az idő. Sajnos a Cihuatán nem egy Zacapa; Endre két felestől olyan másnapossá válik, hogy reggel nem tudom őt kicsalogatni az ágyból, és csak a délutáni órákban érez magában elég erőt ahhoz, hogy a környéket körbebóklásszuk. 

Salvadori zenészek Juayúában

Azt olvasom a hostel információs falán, hogy a szomszédos faluban, Nahuizalcóban, minden szombat éjjel gyertyafényes piac van. Mivel ma épp szombat van, ráadásul már Endre is szépen gyógyul, felülünk a kövevetkező buszra, ami a Ruta de Los Flores névre hallgató főúton délnek tart. A sofőr nem megy be Nahuizalcóba miután megtudja, hogy csak mi ketten tartunk oda, így 20 percet kell sétáljunk a faluig.

Nahuizalco pont akkora, mint Juayúa, így gyorsan megérkezünk a főtérre. Éppen felvonulás van. A helyes kis falu közepén felállított színpad felé araszol a tömeg néhány virágokkal diszített autót követve. A motorháztetőkön habos-babos ruhákba öltöztetett, alaposan kisminkelt 5-6 éves kislányok üldögélnek, a falu gyermekszépe választás lelkes jelöltjei, akiket felfegyverzett katonák őriznek. Elég abszurd látvány.

Fontos a biztonság, de azért ez egy kicsit erős

A kis csajok fonott kosarakból színes cukrokat szórnak a tömegben viháncoló gyerekeknek azt remélvén, hogy ezzel megnyerik a szakértő tömeg szavazatát. Szegény lánykák nem úgy néznek ki, mint akik élvezik ezt a nagy felhajtást. Egy ideig kísérjük mi is a tömeget, majd a piac felé vesszük az irányt. 

Apró salvadori szépségek

Belebotlunk ugyan néhány ajándéktárgyat árusító kofába, de azt sajnos nem sikerül megtudnunk, hogy lesz-e estére gyertyafény, mert az utolsó busz Juayúába 5-kor indul, taxit pedig nem látunk a faluban. 

Visszakullogunk a főútra a falu bejáratához, de nem kell megvárnunk a buszt, mert azonnal lelassít mellettünk egy pick-up. Nem Juayúába, hanem csak Salcoatitánba tart, de mivel az alig három kilométer a falunktól, bátran pattanunk fel a platójára. A platón ücsörgő család út közben elmeséli, hogy Salcoatitánban is buli van a főtéren, ráadásul az asztaloknál rigast lehet enni. Nem tudjuk mi az, de kíváncsivá tesz, így mi is elveszünk a salcoatitáni forgatagban. Aztán az egyik standnál látjuk, hogy ki van írva: hay rigas. Az édes kukoricamassza tejkrémmel és fehér, túrószerű sajttal elég rémes kombináció, de errefelé úgy eszik, mint mi a Balatonnál a sajtos-tejfölös lángost. Az édes-sós ízt muszáj lefojtanunk valamivel, így a sarkon benevezünk egy egész ananászban felszolgált helyben préselt és szűrt ananászlére. A rigasszal szemben ez valami mennyei. A felemás gasztronómiai élmény után visszasétálunk Juayúába.

Rigas és a mennyei ananászlé

Másnap a Los Chorros de la Calera nevű vízeséshez indulunk, ami a falu határától néhány kilométerre található. Hétköznap veszélyes lenne a túra a környéket járó banditák miatt, de vasárnap lévén meg merjük kockáztatni a sétát. Hosszú és lankás ösvény vezet a zuhatagot körülvevő park bejáratához, ahol a rekkenő hőségben csúszós kövek nehezítik a gyaloglást, ezért majd fél órán át bukdácsolunk, mire célba érünk. A Los Chorros de la Calera tényleg csodásan hull alá a szomszédos hegy oldalából alatta pár vízgyűjtő medencével, amit a falubeliek hétvége lévén családi pancsolásra használnak. 

 Los Chorros de la Calera

A túra jó kis bemelegítés a másnapi kiruccanásunkra, amit az  El Imposible Nemzeti Parkba tervezünk. A hostelben megint későig tart az üvöltözés, így alig alszunk valamit. Olyan fáradtan ébredek, hogy a ruháimat csukott szemmel rángatom magamra. Az első csirkebusszal Sonsonatéig utazunk, majd ott egy Cara Suciába tartó járatra szállunk fel. Cara Sucia neve nagyon találó, mert a guatemalai határhoz közel fekvő kisváros egy igazi koszfészek. A poros út szélén mindenki valamilyen buszra vár, ahogy mi is. Valamivel tíz után befut az El Refugióba közlekedő napi egyetlen járat, amivel délelőtt 11 körül érkezünk meg a hegyek között megbúvó apró faluba. A táj mesés, bár akkora a pára, hogy nem látunk el túl messzire.

Tiszta időben egészen mesés lehet ez a táj

A faluból gyalog kell felkaptatnunk a park bejáratáig, de mivel a busz 13:30-kor indul vissza Cara Suciába, nagyon meg vannak számlálva a perceink. A hol murvás, hol kövekkel borított úton közel 40 perc alatt érkezünk meg a park bejáratánál fekvő tanyabokorba, San Miguelitóba. A helyiek mindenütt kedvesen üdvözölnek, mosolyogva kiabálnak ki a házak udvaráról. San Miguelito utcájának legvégén egy gyönyörűen kialakított hostel áll étteremmel, de mindkettő kong az ürességtől. A hosteltől 15 percre található az Imposible bejárata. A parkőr háza nem tűnik elhagyatottnak, így Endre fellép a tornácára, de ekkor hiretelen a semmiből előkerül egy nagy termetű, fekete kutya, aki rátámad. Oltári mázlija van, hogy maga elé tudja kapni az egyik tornácon felejtett széket, mert így a kutya annak lábára harap rá. Endre beugrik a nyitva hagyott ajtón, és bevágja maga mögött, én pedig bebújok a tábla mögé, hogy a kutya nehogy észrevegyen. A vicsorgásra előkerül kér parkőr, és nagy röhögcsélés közepette megnyugtatnak minket, hogy a kutya csak játszani akar, de azért biztonság kedvéért bezárják egy ketrecbe. Nyilván, ha egy kutya játékos, azt én is ketrecben tartom.

   Az El Imposible Nemzeti Park bejárata

A két parkőr bekísér minket a közeli visitor centerbe, ahol megmutatják, merre haladnak a tanösvények. Az egészet bő egy óra alatt végig lehet járni, de elmondásuk szerint nincs nagy állatvilág errefelé, mert az elmúlt évtizedekben olyan mértékű lett az erdőirtás a környéken, hogy minden nagyobb emlős kipusztult. Kis szerencsével meg lehet pillantani a park emblematikus állatát, a malachit sövényleguánt, de ennyi és nem több. Ráadásul a tanösvényekre kötelező vezetőt bérelni 10 dollárért, plusz 2x6 dollár belépőt fizetni, ami elég sok egy röpke egy órás sétáért, úgyhogy nem erőltetjük a dolgot. Felmegyünk az ingyenes kilátóba, ahonnan alig látni valamit, mert a Csendes-óceán felől vastag pára fedte be a dombokat.

Amint kilépünk a nemzeti park területéről, az egyik fa törzsén megpillantjuk a sövényleguánt. Sok helyen láttunk már kékfarkú gyíkot, de ez az eddigi legszebb példány. Nem véletlenül biggyesztette a park a zászlajára. Így végképp nem bánjuk, hogy nem szabadultunk meg 22 dollártól; hiányérzet nélkül térünk vissza San Miguelitóba, onnan pedig Cara Sucia érintésével Juayúába.

     A malachit sövényleguán az El Imposible Nemzeti Park emblematikus állata

El Salvadorból eddig messze ez a környék nyerte el leginkább a tetszésünket, de a java még csak most következik. Itt az ideje, hogy megmásszuk a Santa Ana-vulkánt...

Még több fotóért és sztoriért látogass el Facebook oldalunkra!