Az elmúlt néhány napot a San José környéki látnivalók felfedezésével töltöttem, de a sort még nem sikerült lezárni. Két rom és egy vulkán felkeresésével lesz teljes a kaland, amit egyetlen napba sikerül belesűrítenem. Az elmúlt egy hét legnagyobb élményét azonban egy vízesés adja, aminek létezéséről a ticók sem tudnak.
A Mirador csapat néhány tagja egy nappal korábban érkezik a vártnál, és valamilyen oknál fogva nem minőségi rumokkal, hanem utazással akarják magukat akklimatizálni. Ám legyen! Olykor jó az, ha az ember csapatban utazik, mert így olyan dolgokat is megengedhet magának, amiket egyedül utazva nem. Ilyen például egy kisbusz kibérlése, amivel jelentősen lerövidül az utazással töltött idő.
Én magam szeretek mindenhol tömegközlekedni, mert így a legkönnyebb megismerni a helyieket, de Costa Rica e téren egy kicsit más világ. Szemben a többi latin-amerikai országgal itt kőkemény menetrendek vannak, amik pont ugyanolyan jól működnek, mint odahaza, vagyis folyamatosan lecsúsznak a buszcsatlakozások egymásról. Ha az ember szeretné megnézni Ujarrás és Guayabo romjait, valamint szeretne látogatást tenni az Irazú-vulkán tetején, minimum három nappal kell készüljön.
A kisbusznak hála mi az imént felsorolt három helyszínt egyetlen nap alatt járjuk végig. Egy kicsit azért félünk ettől a naptól, mert a 250 dollárért értünk küldött kisbusz annyira szakadt, hogy San Joséból kifelé autózva nehezen tudjuk elképzelni, hogy képes lesz elérni az Irazú csúcsát.
Cartagóig ismét csak araszolunk. Amikor megpillantjuk a várostáblát, leszakad az ég, így sok időt nem töltünk a bazilika és a Parroquia de Santiago Apóstol felkeresésével. Az Irazú-vulkán felhőben áll, ezért úgy döntünk, inkább a Cachí-víztározó felé vesszük az irányt. A mesterséges tó jó 500 méterrel lejjebb található, mint Cartago, így jó eséllyel ott nem esik.
A hirtelen jött zápor olyan erővel csapott le a hegyoldalra, hogy az egyszerűen leszakadt, rá a Cartagót Cachíval összekötő útra. Mire odaérünk, az utat már lezárták a forgalom elől, ezért sofőrünk kénytelen kerülni. Ennek hála egy kilátónál kötünk ki, ahonnan még ilyen borús időben is belátni a tavat.
Kilátás a Cachí-víztározóra egy neve sincs kilátóból
Ahogy ereszkedünk lejjebb és lejjebb, úgy szakadozik fel a felhőzet. Mire megérkezünk Ujarrásba, már a Nap is kisüt olykor, így sikerül képet készítenünk Costa Rica legöregebb templomáról, a Virgen de Rescatéról, amit annak tiszteletére emeltek a 17. szézad végén, hogy a vidék felszabadult a kalózok fosztogatásai alól.
Az itt élők 1833-ban elhagyták Ujarrást, és kicsit feljebb megalapították Paraíso faluját. Ennek oka az volt, hogy a völgyben a nagy esők után rengeteg lett a szúnyog, amik lázas betegséget terjesztettek és tizedelték a lakosságot. Így lett a falu és a templom az enyészeté.
Virgen de Rescate - Costa Rica legöregebb temploma
Az ujarrási park amúgy nagyon hangulatos, rengeteg benne az egzotikus növény, így a rossz idő ellenére is sok turistába botlunk.
Egy érdekes virág az ujarrási parkból
Visszaszállunk a trogyoga kisbuszba, és a Turrialba-vulkán lábánál fekvő Guayabo romvárosához utazunk. Mire megérkezünk, ismét esni kezd. Mit esni? Úgy ömlik, ahogy csak a trópusokon tud, így mindegyikünk beáll egy-egy fa alá, és várja, hogy elálljon a víz. Mikor kicsit alábbhagy az eső, felbaktatunk a kilátóhoz, ahonnan rálátni Guayabo romjaira.
Guayabo romjai nem túl látványosak
A várost a 19. század elején fedezték fel kávétermesztők, de a romokat csak 80 évvel később kezdték el feltárni. Ahogy az ebben az időszakban jellemző volt, a magukat régésznek mondó kutatók inkább csak összebarbárkodták a helyszínt, megnehezítve ezzel a 20. századi archeológusok munkáját. Az 1968-as munkálatok során sikerült datálni Guayabo fénykorát, amit 1000 és 1400 közé tesznek.
Ma már csak az épületek alapjai látszanak, amik 1-4 méter magas kőrakások, az egykori fa építményeket megette az idő vasfoga. A legtöbb prekolumbián romra a régészek könnyedén ráhúzták a szakrális jelzőt, de Guayabóra egyszerűen nem tudták, mivel semmilyen erre utaló épületet, tárgyat nem találtak. Sokkal valószínűbb, hogy az egykor itt élő indiánok pusztán elkezdtek várost tervezni, ennek eredménye lett a közel szimmetrikus alaprajzú város, amit ráadásul gondosan kiépített csatornarendszer hálózott be.
Ma már csak az épületek alapjai látszanak
A romok keleti végébe egy hosszú kőút vezet, aminek célját nem tudták megfejteni, az azonban biztos, hogy egyszer csak végetér az erdőben.
Örökös törzsutasunk, Pista ácsorog a kőút szélén
A legizgalmasabb az a kő, aminek egyik felére jaguárt, a másikra pedig egy kajmánt véstek az egykor itt élők. Ennek a célja sem ismert.
Ez itt a régészek szerint egy kajmán
A romokat nem nehéz körbejárni, fél óra alatt simán végére ér az ember. Korábban, mikor Erivel itt jártunk, rengeteg állatot láttunk, de az eső miatt most nem mutatják meg magukat.
Nekiindulunk az Irazú-vulkánnak. Sofőrünknek nem sok fogalma van róla, hogy miként jutunk oda a hegyek oldalában lavírozva, de fél óra forgolódás után sikerül rátalálnia a helyes útra. Érintünk néhény hegyi falvat, mint Capellades és Pacayas, de az út többnyire legelők és kávéföldek között vezet.
Másfél óra múlva érkezünk meg a nemzeti park bejáratához. Hatalmas a köd, a parkőr is jelzi, hogy nem sok értelme van feljebb menni. A csapat úgy dönt, hogy megspórolja a 15 dollárt, és lemond a kráter látványáról. Ez van, a Poás után az Irazúból se látunk sokat.
Egy héttel ezelőtt, mikor Alajuelába érkeztem, az volt a tervem, hogy eljutok a Catarata del Toro névre keresztelt vízeséshez. Egyedül odajutni csak iszonyú drágán lehet, mert semmilyen tömegközledés nem ejti útba a zuhatagot, de csapatban már más a helyzet. La Fortunából Puerto Viejóba tartván megszavazzuk, hogy ugorjunk be az általam sem ismert vízeséshez, hátha látunk valami szépet.
Rio Cuartónál kanyarodunk rá az egészen szörnyű állapotban lévő 708-as útra, amin jó húsz percen át kanyargunk, mire feltűnik a Catarata del Toro nevű lodzs. A parkolóban egyetlen autó vagy busz sincsen, így kezdünk félni, hogy feleslegesen tettünk kitérőt. Costa Ricában ugyanis csak ott nincsen turista, ahol tényleg nincs mit nézni.
Costa Ricában neked is lehet ilyen vízesésed
A lodzs tulajdonosa német, de nem csak a hotel az övé, hanem a vízesés is. A legtöbb latin-amerikai országban simán birtokolhatsz egy zuhatagot, de azért olyat, mint a Catarata del Toro, nem sok helyen. Hogy miként jutott hozzá a fickó, elképzelni nem tudom, de iszonyú mázlija van, mert kétségkívül ez a legszebb vízesés, amit Costa Ricában láttam.
Jó 40 perces ereszkedés után egy kráterszerű beszakadás alján találjuk magunkat, amibe 90 méter magasról szakad bele a víz. Jártam már az Angelnél (nem is egyszer) és az Iguazúnál is, de egyikük sem volt olyan hatással rám, mint ez a zuhatag. A kráterrel, a köderdei növényzettel és azzal, hogy rajtunk kívül nincs egy turista sem, egészen elvarázsol a hely. Az sem nagyon érdekel, hogy ismét szakadni kezd az eső, egyszerűen csak bámulom ezt a csodát teljesen letaglózva.
Mirador-csapat a Catarata del Torónál
Ujarrás és Guayabo is szép volt, de az elmúlt napok legnagyobb élménye egyértelműen a Catarata del Toro. Hogy lehet az, hogy erről a vízesésről szinte senki nem tud? Vannak még felfedezésre váró csodák Costa Ricában is...
Még több fotóért és sztoriért látogass el Facebook oldalunkra!
