MIRADOR - "Kilátó a világra"

Kevesen tudják, de a Föld egyik legősibb városa Peruban található. Az 5000 éves romokról nincs sok ismeretünk, annyi azonban van, hogy a carali emberek inkább buliztak, mint hogy háborúztak volna. Sechín lakói sem fegyverkeztek, inkább orvososat játszottak és táncoltak. Nem csoda, hogy ezen a vidéken még a rendőr is jófej...

Buenos Airesből érkezett ideiglenes útlevelemmel a kezemben nyugtázzuk, hogy végre megszűnt két hetes limai fogságunk. Endre reggeli gyanánt bedob egy adag cevichét, majd buszra szállunk és északi irányba utazunk tovább. A perui fővárosból óránként indulnak buszok Barrancába, ami éppúgy nem tartozik Dél-Amerika gyöngyszemei közé, mint ahogy - kevés kivételtől eltekintve - a perui városok többsége.

A garúa júniustól októberig az egész perui partvidéket betakarja

A garúának nevezett makacs köd ide is kitartóan elkísér minket, a hűvös idővel összekötve számomra a hazai novembert idézi. Talán a ceviche teszi - mondom én, mert hogy utálom a nyers halat -, de alighogy elfoglaljuk a perui viszonylatban kiválónak mondható szállásunkat, Endre beront a fürdőszobába és kvázi két napig nem is hajlandó távozni onnét, így egyedül indulok a három-négy utcás poros kis Barranca felfedezésére.

A városka kicsiny méretei ellenére olyan zajos, hogy a fővárossal is könnyen versenybe szállhatna. Nappal az utcákon hemzsegnek a mototaxik, amik olyan agresszív módon közlekednek, mintha az egész város egy nagy versenypálya volna. Próbálok átkelni a szomszédos oldalra, ahol a pékségek sorakoznak, de nem tudok. Kénytelen vagyok a főtér felé menni, ahol feltűnik egy kávézó.

Caral romvárosát lassan betakarja a köd

Nagy kávéimádó vagyok, de ezt a legkevésbé sem nevezném függőségnek. Vicces, hogy a világ legnagyobb kávétermelő országaiban az európai ember számára általában csapnivaló fekete készül, ezért amióta úton vagyunk, rendszerint le kell mondjak erről az élvezetről. Ma azonban nem tudok ellenállni a kísértésnek, és betérek a kávézóba.

Életem legérdekesebb kávéját itt sikerül elfogyasztanom. A pincér először kihoz egy apró üvegkancsót, aminek tartalma pont úgy néz ki, mint a kínai éttermekben használatos szójalé. Gyanakodva körülnézek, hogy tuti nem chifában (kínai étterem) ülök-e, de nem. A parányi kancsót egy decis csésze követi csurig töltve forró vízzel. Ebbe kell ízlés vagy inkább űrtartalom szerint önteni a szójalének nézett löttyből néhány millilitert. Az így nyert langyos, áttetsző, halványbarna folyadék garantáltan nem okoz szívdobogást.

Barrancától néhány kilométerre keletre található Dél-Amerika kultúrájának bölcsője, a mintegy 5000 éves romváros, Caral. Olyan izgalmas látnivalónak ígérkezik, hogy ezt másnap még Endre sem hagyja ki, bármennyire is a WC-hez kötötte az életét.

Caral piramisai a Föld egyik legősibb városának emlékei

Kevesen tudják, hogy Paul Kosok és Richard Schaedel amerikai régészek 1948-ban Limától 200 kilométerre olyan romváros maradványaira bukkantak, aminek korát korábbra datálják az ókori Mezopotámia, Kína, India és Egyiptom virágzásánál. Caral az amerikai kontinens legősibb városa volt, s már akkor fénykorát élte, mikor az egyiptomi piramisokat csak építeni kezdték.

A zseniális felfedezés piramisokból, gondosan kivitelezett templomokból, egy amfiteátrumból, valamint lakóházakból állt, mintegy 60 hektárnyi területen, sejtelmesen megbújva a perui sivatag homokjában. Az építmények pontos kora és a caral kultúra ma is vizsgálat tárgyát képezi a tudósok körében, valószínűleg ennek köszönhető, hogy a romváros a turistáktól eddig igen kevés figyelmet kapott.

A régészek nem találtak háborúkra utaló nyomokat, sem fegyvereket, vagy megcsonkított testeket, ezzel szemben a leletek közül meglehetősen sok hangszer került elő, főként keselyű- és pelikáncsontból készült fuvolák, valamint szarvas- és lámacsontból készült kürtök. Drogok, valamint a nemi aktivitást és vágyat élénkítő afrodiziákumok használatára utaló jeleket sikerült kimutatni. Zene, hallucinogén szerek, vágyfokozók... Caral nem volt más, mint az ókor bulivárosa, egy Szodoma és Gomora.

Paramonga erődje bár a Pánamerikai autóút mellett fekszik, még sem könnyű odajutni

Caral bár régóta fogadja a turistákat, a helyiek csak most kezdtek el komolyabban foglalkozni az idegenforgalom fejlesztésével. Ma a bejáratnál igényesen kinéző jegyiroda üzemel, ahová kis létszámú csoportokban érkeznek a vendégek befizetett túra keretében, főként Limából. Mi csak ketten vagyunk Endrével, így megvásároljuk a belépőket és várunk. A jegyszedő hölgy udvariasan közli velünk, hogy a helyi vezető bérlése a piramisokhoz kötelező, de belépni csak csoportosan lehet. Egy órán át dekkolunk a bejáratnál, de a csoport csak nem jön, így nincs kihez csatlakozni, be viszont nem engednek. Végül megjelenik egy helyi család. A jegyárus odalép hozzánk és közli, hogy ha be akarunk menni, akkor mi fizetjük a vezető bérleti díjának a felét, jól lehet, mi csak ketten vagyunk, még a család hat fővel érkezik. Ugye egyetértünk abban, hogy ez így nem fair? Nem vagyunk akadékoskodó típusok, de annyira felmegy a pumpa, hogy a belépők visszaváltása után életünkben először vendégkönyvet követelünk. Nagy szerencsénk, hogy néhány piramis a külső részen őrizetlenül áll, így belépőjegy és vezető nélkül belógunk, legalább lássunk valamit.

Nem maradhatunk romok nélkül, így délután megcélozzuk Paramongát. A buszsofőr kirak minket egy kereszteződésnél, ahonnan gyalogosan folytatjuk az utat a Pánamerikai autóút szélén. Fél percenként óriási teherautók zúgnak el mellettünk, néha olyan közel, hogy kénytelen kelletelen bevetjük magunkat az út melletti sűrű cukornád közé. A jó paramongaiak azt állították, hogy az erőd alig több mint fél órás séta a kereszteződéstől. Nagy lelkesen kutyagolunk, de egy óra elteltével kezd gyanús lenni a dolog. Stoppolunk. Egy elképesztően nagy cukornádszállító kamion áll meg, a sofőr pedig röhögve közli, hogy az erőd innen még legalább 10 perc kocsival. Kicsit bánatos, remélte, hogy legalább Trujillóig vele utazunk, de természetesen így is elvisz minket. 

A Nap és Hold háza a bizonyíték arra, hogy Paramonga nem csak erőd volt

Az erődöt állítólag 875-ben építették szakrális és csillagászati céllal, csak úgy, mint a benne található Nap és Hold házát. A két apró épületet úgy pozícionálták, hogy a napfordulók alkalmával a felkelő nap fénye pont besüssön az ajtaján. Azt azért nem mondanám, hogy Paramonga nagyon megfogott, de be kell valljam, hogy amikor megpillantottam az erőd tetejéről a sivatagos dombokat és a messze elnyúló óceánt, akkor egy pillanatra elakadt a szavam.

A Barranca környéki romok kipipálva, épp itt az ideje, hogy odébb álljunk. A hátizsákolás két aspektusa a rugalmasság és a gazdaságosság, így a kora reggeli órákban már a Panamericana szélén ácsorgunk és stoppolunk. A forgalom elég nagy, és ebben a kereszteződésben mindenki lassít, ha nem is miattunk, hát a melletünk parkoló trafipaxos rendőrök miatt. Az egyik egyenruhás odalép hozzám.

- Jó reggelt! Európaiak?
- Igen.
- Hová mennek?
- Ha minden jól megy, akkor egészen Trujillóig.
- Nem probléma. Egy percig se aggódjanak, majd mi megállítunk Önöknek egy autót.

Barranca környékén a legkönnyebb a cukornádat szállító kamionokat lestoppolni

A rendőrök kedvessége nagyon jólesik, s még az sem zavar, hogy közbejön a műszakváltás, így távozniuk kell, mielőtt megfelelő kocsit fognának. Úgy bő egy órája ücsörgünk az út szélén, amikor lassít mellettünk egy szürke dzsip a trujilloi Eduardóval, aki négy órája egyedül ül a volán mögött és majd megöli az unalom. Nagy örömmel szállít minket egészen Casmáig, Sechín romváros bejáratáig. Eduardo igazi szószátyár, elmeséli az egész életét A-tól Z-ig, majd a fuvar végén közli, ha ma megérkezünk Trujillóba, mindenképp keressük meg, nála megszállhatunk teljesen ingyen. Ma valahogy csupa jófejjel találkozunk.

Sechín romvárosa a hegyoldalból fotózva

Sechín romjainál az azonos nevű népcsoport élt, a kultúra virágzásának idejét Kr. e. 1600-ra datálják. Az óceántól kb. 10 kilométerre, a homokdombok lábánál rendeztek be egy múzeumot a kultúra tárgyi emlékeivel, valamint egy-két múmiával. Endre szerint kicsit perverz, de engem a tárgyi emlékeknél sokkal jobban lázba hoznak az emberi test maradványai. Most is rátapadok arra az üvegfalra, amely mögött egy hosszú, barnásvöröses hajú, kiszáradt női múmiát helyeztek el. Sok ép foga arra a következtetésre juttat, hogy fiatalon veszíthette életét. Ruhája és a nedvesség hiányától összeaszott bőre között alig látszik a határ. Mellette mágikus mintákkal telitetovált levágott kezek láthatók.

A Sechín kultúra épületkomplexumának jelentős része épen maradt. A homokos domboldalon húzódó kőfalakon fantasztikus gondossággal kidolgozott faragványokat fedezünk fel, amelyek táncoló embereket, feltehetően isteneket vagy félisteneket, harcosokat, papokat, megcsonkított testeket és végtagokat ábrázolnak. A faragványok készítésének okára többféle magyarázat létezik. Egyesek szerint a casmai harci jeleneteket ábrázoltak a valós életből, míg más tudósok azt állítják, hogy a helyszínen létezett egy ősi anatómiai laboratórium, és az emberi test tanulmányozása magyarázza a testrészek, a csontok és a végtagok megfaragását.

Az ókori Dél-Amerika csak bulizott és táncolt

Sechínből a parkőr furikáz minket vissza Casmába, ahonnan kisbusszal Chimbotéba utazunk. Az alig egy órányira fekvő város Peru legnagyobb halászkikötője, és itt található Dél-Amerika legnagyobb halfeldolgozója is. Mikor kiszállunk a buszból, öklendezni kezdünk. Az egész várost átitatja a rothadó hal szaga, s ez nem csak minket zavar, minden velünk utazót is. Azt mondják, az orr a leglustább szervünk, de ezt a bűzt fél óra után sem tudom megszokni. Még szerencse, hogy nem kell sokat várni a Trujillóba tartó buszra...

Még több fotóért és sztoriért látogass el Facebook oldalunkra!

Lima környékén van mit nézni, de nem kell úgy készülni, hogy hátast is dobsz a látványtól. Azonban egy helyen, alig 100 kilométerre északra a fővárostól nagyot néz az utazó, pláne így, szeptemberben. Viszont az is tanulság, hogy a sivatagba nem dzsippel elindulni őrültség, pláne ha utána repülőre akarsz ülni.

Limát már kivesésztük kettővel ezelőtti posztunkban, de egy valamit kihagytunk a felsorolásból, ez pedig a Larco Múzeum. Tettük mindezt azért, mert a Larco az egyetlen olyan nevezetessége a fővárosnak, amit mindenki kötelezőnek és zseniálisnak tart. Évek óta készültem ide, de a több mint 10 dolláros belépő mindig visszatartott. A majd két hetes limai semmittevés annyira lefárasztott minket, hogy eldöntöttük, itt az ideje megnézni a Larcót.

Néhány szépség a Larco Múzeumból

Költséges napnak ígérkezik a mai, így se taxit nem fogunk, se buszra nem ülünk, hanem kisétálunk a Pueblo Libre városrészbe. A várostérképen Pueblo Libre sokkal inkább belváros, mint külterület, mégis iszonyat messze van mindentől. Legalább másfél órán át kutyagolunk olyan városrészeken át, ahol a helyiek pontosan ugyanúgy néznek ránk, mint tették azt Espinarban. Aztán a múzeum körül minden megváltozik. Megjelennek a hatalmas turistabuszok, amikből ömlik ki a rengeteg gringó. Hirtelen a sarki boltban a kóla is kétszer annyiba kerül, megint mintha a Machu Picchunál lennénk.

Eri elveszik a Larco raktárjában

Előttünk néhány hátizsákos vesz jegyet, és szörnyülködik el a 30 solos belépőn. Mivel nekik is azt mondták, hogy a Larcót látni kell, hát nagy duzzogva lerakják az asztalra a pénzt. Mi is így teszünk, aztán elindulunk felfedezni a múzeumot. Első lépésként egy több termes raktárban kötünk ki, ahol öt méter magas állványokon mindenféle kerámiák láthatók, ömlesztve. Olyan, mintha egy köcsöggyár éppen dobozolásra váró termékeit bámulnánk. Némelyik alatt egy-egy cetli lóg, rájuk csak ennyi írva: majomfejű kerámia, inka harcost ábrázoló edény, festett chichatartó.

Erivel nézünk egymásra, hogy ez most micsoda, ez lenne a Larco? Egy hatalmas ömlesztett kerámiakollekció, aminek csak annyi a célja, hogy megmutassa, a Larco család kb. 100 éve mit vásárolt össze? Mert hogy a Larco valójában nem adományokból és régészeti feltárásokból táplálkozott, hanem egy jómódú perui család pénzen vett gyűjteménye. Aztán felfedezzük a többi termet is, ahol világossá kezd válni, miért is oly népszerű ez a múzeum. Igényesen kialakított termek, amikben már nem csupán preinka kerámiák kaptak helyet, hanem ezüst és arany leletek is. Az egyetlen probléma az a múzeummal, hogy nehezen érthető a szisztémája.

Királyi koronázási ékszerek

A terem egyik végében moche hangszerek, a másik végében paracasi szőttesek, a következő teremben arany királyi ékszerek és gyönyörűen festett chichatartók láthatók. A harmadikban kipuk és kagylóból készült láncok lógnak a falon, a negyedik szobában újra agyagedények, majd arany korongok láthatók. Persze mindegyikhez tartozik magyarázat, nekem valahogy mégsem áll össze a kép, hogy a Larco pontosan mit is akar bemutatni azon túl, hogy egy bámulatos gyűjtemény. Egy szó mint száz, nem lettem tőle okosabb, s messze nem varázsolt úgy el, mint tette azt a Sipán királyt bemutató múzeum Lambayequében.

Mikor kilépünk az ajtón, az egyik őr közli, hogy menjünk le a földszintre, mert ott még van egy terem. Lebotorkálunk, s beesünk egy egészen hihetetlen terembe, ahol a mochék szexualitást egyáltalán nem visszafojtó kerámiái láthatók. Van itt orális szex, gruppen, a Kámaszútra minden felállása, gyerek szülés, szűzesség vizsgálat és önkielégítés. Nekünk is tetszik a tárlat, de az előttünk haladó német fiatalok egyenesen kúrjongatnak örömükben. Ez az a terem, ahol legalább leesik, hogy mit is akartak bemutatni, szemben a felső szint ömlesztett cuccaival.

A Larco legizgalmasabb tárlata az igen beszédes preinka szexkiállítás 

S ha már történelem... A fővárostól úgy 20 kilométerre délre fekszik Pachacamac romvárosa. Az egykor wari, majd ichsma, végül inka erődnél évekkel ezelőtt jártam először. Akkor is feltűnt, hogy milyen rossz állapotban van, s most is konstatálnom kell, semmivel sincs jobb színben, mint pár éve. Annyi változás történt csupán, hogy minden sarokra állítottak egy őrt, akik nagy hévvel sípolnak, amint azt látják, hogy filmezni próbálunk. Nem értjük a dolgot, de később kiderül, azért nem engednek mozgóképet készíteni, mert a 2008-as földrengés után a szervezet, ami a helyreállítást kéne végezze, azon kívül, hogy a sérült falrészleteket fekete nylonnal eltakarja, egy kapavágást nem tesz, csak felmarkolja a nemzetközi adományokat. Pachacamac pedig úgy esik elemeire, ahogy akar, bár az is igaz, hogy egy vályogváros megóvása ezen a vidéken csak adományokból nem megmenthető.

A sivatag homokja elnyeli a korábban feltárt épületeket - ez Pachacamac

Több mint egy hete vagyunk Limában, s a garúától kezdünk befordulni. Úgy döntünk, hogy ha nem is magasra, de egy nap erejéig és a Nap erejéért kicsit felkapaszkodunk a hegyekbe. Chosicába a limaiak hozzánk hasonlóan azért jönnek, hogy feltöltődjenek. Nincs itt az égvilágon semmi látnivaló, de már attól is tök jó hangulata van az embernek, hogy Chosica a garúa felett fekszik, így állandóan süt a nap. Az emberek kint szédelegnek a tágas park sétányán, beszélgetnek vagy beöltöztetett kutyáikat sétáltatják. Igen, Lima és környékén, meg amúgy a legtöbb nagyvárosban, hihetetlen divatja van a kutyák beöltöztetésének. Hogy ezt a hülyeséget kitől szedték, nem tudom, de olyan gazdával is találkoztunk, aki a plusz 20 fokos hideg téli időjárás hatására a huskyjára húzott pulcsit. Én magam azon is kiakadok, amikor Budapest belvárosában remegő lábú csivavákon látok kardigánt, de hogy egy szibériai szánhúzóra minek rugdalózót adni, fel nem foghatom.

Pachacamacban már csak néhány helyen maradt meg olyan falrészlet, ami áll is

Talán két éve volt, hogy először jutottam el Lachayba, egy sivatagi völgybe, ami szeptember közepe táján virágzásnak indul. Mióta jártam itt, azóta minden szeptemberi csapatomat rábeszélem, hogy vállalja be azt a kis plusz költséget, ami az ide való eljutást jelenti, mert olyat fog látni, amit csak kevesen. Az odavezető út nem kifejezetten látványos, bár egy szakaszon Ancón felé az út a parti homokdűnék oldalában halad, csodás kilátást biztosítva a Csendes-óceánra. Lachay úgy 10 kilométerre a pánamerikai autóúttól beljebb fekszik, egy meglehetősen vacak földút végén.

Lachay szeptemberben kizöldül

Ilyenkor szeptember közepén az történik, hogy a sivatag fölött több hónapja nyújtózó garúából annyi csapadék gyűlik össze a talajon, aminek hatására a homokban rejtőző magokból élet fejlődik. Alig két-három hét alatt a semmiből virágzó, majd zöldellő mezők, végül kiszáradt kórók keletkeznek. Az Andok magasabban fekvő vidékeiről rágcsálók ereszkednek alá és lepik el az aljnövényzetet, amikből az ugyancsak az Andokból iderepülő sasok csemegéznek. Hihetetlen kontraszt van ilyenkor Lachay és a környéke között, vannak olyan limai családok, akik napokra ideköltöznek, hogy magukba szívják a virágillatot.

350 napig semmi, aztán két hét édenkert

2012 szeptemberében azonban nem csak a növények és az állatok miatt volt emlékezetes számomra Lachay. Sikerült egy olyan balfék sofőrt kifognunk a csapattal, aki a pánamerikai autóutat egészen a Lima tábláig ismerte, onnantól kezdve elvesztette minden tájékozódó képességét. Szerencsésen elirányítottam a völgyig, azonban visszafelé benézte az elágazást, s nem visszatolatott, hanem úgy gondolta, hogy átvágja a sivatagon keresztül a kurflit. Mint mikor a Macskafogóban a patkányok időt akarnak nyerni Grabovszkival szemben és leszaladnak az árok mélyére. Mi ugyan fel nem robbantunk, de a félnótás pilótánknak sikerült úgy elakadnia a főúttól 10 méterre, hogy a kisbuszunk tengelyig süllyedt a sivatag homokjában. Emlékszem Karesz barátom beszólására a hátsó ülésről.

- Bravó pajti! Ezt innen bizony ki nem szeded!

Még a Hortobágyon sem fotózol olyan könnyen sast, mint itt

A sztorin ma már jót röhögünk, de akkor nem volt ilyen vicces a helyzet, mivel nekem alig három órán belül indult a gépem Kolumbiába. Többszöri nekifeszülés után a busz olyan szinten ásta be magát a homokba, hogy a végén hozzáférni is nehéz volt. Végső kiábrándultságomban kirohantam a Panamericanára és leintettem egy szemetet szállító teherautót. 10 dollárért a srác nagyon szívesen állt a rendelkezésünkre, az egyetlen gond csupán az volt, hogy a kötele a szemét alatt hevert. Mire kibányásztuk azt, mindenünkből folyt a rohadt káposztalé, de megérte, mert három kötélszakadás és egy lökhárító letépés után buszunk kikerült a homok fogságából

A reptérre az utolsó pillanatba sikerült kiérnem. Gondolhatod mennyire örült az, aki mellettem, a rohadt káposztaszagú mellett kapott helyet a gépen?

Rengeteg gazdasággal foglalkozó oldalon lehet olvasni, hogy Latin-Amerika felzárkózott Európához, egyes államok pedig túl is nőttek rajta. A legtöbb ilyen oldal hivatalos statisztikák alapján operál, ami elég kevés ahhoz, hogy érdemben válaszoljuk meg azt a kérdést: jobb-e ma az élet Latin-Amerikában, mint Magyarországon? Nem kisebb dolgot találtunk ki, mint hogy a lehető legrészletesebben bemutatjuk a latin országok mindennapjait, hátha kapunk valami használható végeredményt. Elsőként kezdjük Peruval.

1) KERESETEK

A Világbank éves kimutatása szerint Magyarországon az elmúlt pár évben nem történt jelentős változás a GDP adatok alapján. Ahogyan 5 éve, úgy 2013-ban is 12 600 US$ volt a GDP/fő mutatónk. Ezzel szemben Peruban ez az érték 2008 óta közel megduplázódott, idén a GDP 6600 US$/fő. Ez persze semmit nem jelent, csak azt mutatja, hogy az ország állampolgárai mennyivel járulnak hozzá átlagosan az ország termeléséhez.

Kérdésünk megválaszolásában sokkal fontosabb részlet az, hogy mennyi is ma az átlagkereset Peruban. Magyarországon tudjuk, 148 000 Ft-ot keresünk adózás után. Fontos, hogy a mi jövedelmünk adózott, mivel emiatt úgy ahogy ingyenes az oktatásunk, az egészségügy és van szociális hálónk, valamint feltételezhetően a következő egy évtizedben is lesz még nyugdíj. Peruban, mint majd lejjebb látni fogjuk, a többség nem adózik, viszont az állam más bevételekből finanszírozni tudja az oktatást és az egészségügyet, a nyugdíjakat és segélyeket viszont nem.

Vannak, nem is kevesen, akik nem szerepelnek a statisztikákban

Magyarországon tehát 148 000 Ft-ot kapunk kézhez. Peruban a hivatalos adatot levadászni nehéz a netről, de Limában átlagosan 1350 solt, azaz kb. 115 000 Ft-ot keresnek a népek. Amíg odahaza egy diplomás átlag 180 000 Ft körül keres, addig ez az érték Peruban 2070 sol, tehát 176 000 Ft, közel ugyanannyi. Ezzel kijelenthető, hogy Peruban a diploma ma többet ér, mint Magyarországon. Persze ezt a munkaerőpiacon is kamatoztatni kell.

Otthon a 2013-as első negyedévi munkanélküliségi ráta 10,5%, ezzel szemben Peruban ez az arány csak 5,6%, tehát Peruban átlagosan ugyan 20%-kal kevesebbet keresnek az emberek, viszont nagyobb valószínűséggel találnak munkát. Ezek az adatok azért ne tévesszenek meg senkit, mert Peruban jelentős azok aránya, akik tradicionálisan nem jelennek meg a statisztikákban, így Amazónia őslakói vagy az Andok lámatartó közösségei, akik aránya elég magas.

Sokak vesszőparipája odahaza a közalkalmazottak bérezése, közte a rendőrök és orvosok alulfizetése. Peruban ők nem keresnek rosszul, Ancelmo barátom, aki rendőr, havi 1700 solt (145 000 Ft) visz haza, tehát bőven többet az országos átlagnál. Egy orvos állítólag a 2000 solt (170 000 Ft) is megkapja havonta, míg a tanárok átlag 1300 solt (110 000 Ft) kapnak kézhez.

2) ADÓZÁS ÉS VÁLLALKOZÁS

Két dolog biztos: a halál és az adók - szokták mondani. A peruiak biztosan nem ismerik ezt a mondást, ugyanis Peruban jellemzően nincs adó. Amíg nálunk azért is fizetsz, mert dolgozol, addig Peruban egy átlag embertől még egészségügyi hozzájárulást és TB-t sem vonnak. Gondolnánk, ha nincs adó, akkor nincs szociális háló, ingyenes oktatás, egészségügy vagy közút fejlesztés, de ez nincs így, bár kétségkívül az élet ezen aspektusai nem olyan fejlettek, mint nálunk.

Peruban egyetlen adónem van, az pedig az ÁFA, ami 17%-os, legyen szó a kenyérről vagy a luxus Merciről. Azt, hogy ezt ki fizeti, tulajdonképpen nem tudom, mert blokkot szinte sehol nem kap az ember. Illetve olykor igen, így pl. a Metróban (lásd lejjebb) vagy a patikákban mindig jár számla, kisebb boltokban, éttermekben, vasboltban vagy autószerelőnél azonban sehol nem találkoztunk ilyesmivel. Ennek az oka az, hogy a kisvállalkozókat Peruban nem ellenőrzik, így nem is kötelezik őket az ÁFA megfizetésére.

Nincs számla, nincs adó - a kisvállalkozó szabadon gazdagodhat

Ma Peruban működési engedélyt kapni nem nehéz, csak hosszadalmas, mivel a bürokrácia malmai errefelé igen lassan őrölnek. Ha azonban az ember hozzájutott az engedélyekhez, onnantól szabad az út a meggazdagodás felé. Egyesek szerint 3000 solig (255 000 Ft), mások szerint 10 000 solig (850 000 Ft) terjedő havi bevételig az éves adó 30 sol (2550 Ft). Ezt egy összegben kell letenni az év elején az adóhivatal asztalára, utána már csak az ÁFÁ-t kell fizetni, illetve nem fizetni, mert az senkit nem érdekel. Ha tehát igaz az, hogy havi 850 000 Ft-ig nem emelkedik az adó, akkor évi 10 000 000 Ft-os bevételig mindössze 2550 Ft adót kell fizetni, tehát az éves adó mértéke 0,02%, szemben a mi olykor kb. 60% + ÁFA adóalapunkkal. És akkor nem beszéltünk az olyan járulékos költségekről, mint a könyvelő tartása.

Az engedély megszerzése hosszadalmas folyamat ugyan, de a későbbiekben a fogyasztóvédelem és egyéb hatóság sem piszkálja a kisvállalkozót. Ennek persze vannak hátulütői, így például az ételek minősége olykor nagyon gyatra az éttermekben, a szállások piszkosak, de azért ezek a dolgok elég könnyen kivédhetők a fogyasztó részéről.    

3) ÉLELMISZERÁRAK

Ami Európában a Tesco, az Peruban a Metro. Minden nagyobb városban megtalálható, de errefelé jellemzően a középréteg vásárol benne. Íme egy lista arról, mi mennyibe kerül egy bevásárló kosárban, forintosítva (1 sol = 85 Ft).

1 kg kenyér: 420-450 Ft
1 liter tej: 300 Ft
1 kg krumpli: 85 Ft
1 kg cukor: 170 Ft
1 kg rizs: 140 Ft
1 kg sertéshús: 1300 Ft
1 kg tengeri hal: 1000-2500 Ft
1 kg banán: 200-250 Ft
1 kg paradicsom: 85-250 Ft
2 liter víz: 170-250 Ft
0,5 liter kóla: 150 Ft
1 üveg sör (600 ml): 300-400 Ft
1 db Nivea testápoló (250 ml): 1400 Ft
Pantene hajsampon: 1000 Ft
1 tekercs WC-papír: 70 Ft

Az árakból látszik, hogy a perui Metro egyáltalán nem olcsóbb az otthoni Tescónál. Tapasztalataink szerint Peruban egy bevásárlás 10-20%-kal kerül többe, mint Magyarországon. Az illatszerek és alkohol jóval drágábbak, az import élvezeti cikkek ára duplája az otthoninak. A jellemzően helyi termékek - köztük a krumpli és a kukorica - viszont olcsóbbak, mint otthon.

A Metróban, mint már említettem, csak a középréteg vásárol. Vidéken marad a piac, ahol nagyon változó árakkal szembesültünk. Volt, hogy fillérekért sikerült egy kiló banánhoz jutnunk, máshol, főleg a partvidéken az árak meghaladták a Metro árait. Valószínűleg minden idényfüggő, viszont pont emiatt vidéken az éppen nem termő zöldségek beszerzése lehetetlen vagy nagyon költséges. Mindent összevetve úgy gondolom, hogy Peruban az élelmiszer árak valamivel magasabbak a magyarnál, olcsóbban csak akkor jön ki az ember, ha kizárólag idénytermékeket vásárol.

A mirafloresi étterem a turisták és gazdagok kiváltsága

Mivel az alapélelmiszerek nem olcsók, ezért a többség nem is nagyon főz, inkább kifőzdékben eszik. Egy átlagos perui menü ára 5 sol, azaz 425 Ft. Ez általában tartalmaz egy levest és egy főfogást, bár a minősége ezeknek igen alacsony, az európai gyomor éhes marad tőle, ha egyáltalán befogadja. Egy európai színvonalú menü, ami áll ugyancsak egy levesből, egy spagettiből és valami édességből (többnyire zselé), 10-12 solba, kb. 850-1000 Ft-ba kerül. Étlapról rendelni csak a gazdagabbak tudnak, pizzázni pedig még a náluk is gazdagabbak. Íme egy lista, milyen árakkal is operálnak a perui éttermek:

- klasszikus menü bárhol Peruban: 400-500 Ft
- európai menü turistás helyeken: 850-1000 Ft
- egész grillcsikre csirkézőben: 3000 Ft
- pizza (többnyire mirelit): 1700-3800 Ft
- ceviche étteremben: 1500-2500 Ft
- sült tengerimalac Cuzcóban: 2500-5000 Ft
- alpakka steak ugyancsak Cuzcóban: 2000-3500 Ft
- chifa (perui kínai): 650-1000 Ft
- menü a McDonald'sban: 1100-1400 Ft
- 1 üveg sör egy aljas kocsmában: 400-500 Ft
- 1 üveg sör egy belvárosi bárban: 600-850 Ft

Ha nem kizárólag energiabevitel céljából étkezel Peruban, tehát ízekre is vágysz, akkor 2013-ban legalább 30%-kal többet kell fizess egy étteremben, mint Magyarországon. Az egyetlen hely, ahol aránylag olcsón és jót ehetsz, a helyi chifa, vagyis kínai étterem. Borravaló nincs.

4) LAKHATÁS, ÉPÍTKEZÉS

Kezdjük Limával, a fővárossal. Egy átlagos negyedben (értsd: nem ölnek meg éjjel) aránylag közel a belvároshoz a panel négyzetméterárak 80-100 000 Ft között vannak. Az épületek állaga jellemzően nagyon rossz, kinézetük szegényes. Az üzleti negyednek minősülő Mirafloresben egy új építésű, európai szemmel is tetszetős 100 nm-es lakás ára beljebb a tengerparti sétánytól 20-40 millió forintba kerül, kilátással az óceánra a 100 milliót is elérheti.

Vidéken az árak jóval alacsonyabbak. Kisvárosokban átszámítva már 2-3 millió forintért egész normális lakást lehet kapni, házakat pedig 5-8 millió forint között találtunk.

A lakásbérlésben is nagyok a különbségek. Amíg Limában (nem Mirafloresben) egy hónapra egy lakótelepi lakás havi bérleti díja 50 000 Ft körül mozog (rezsivel), addig vidéken akár már 10 000 Ft-nak megfelelő solért is lehet bérelni.

Az építkezés a helyiek elmondása szerint jóval olcsóbb és egyszerűbb, mint Magyarországon. Nem igazán vannak szabályok, mindenki ott épít át, ahol akar, ettől a legtöbb város szedett-vedett hangulatú. Egy házat nulláról 5 millió forintból lehet felhúzni.

A sivatagban számos helyen lehet látni területfoglalókat

A rezsi jellemzően nagyon alacsony. Egy átlagos lakás havi rezsiköltsége árammal és vízzel (a fűtés errefelé nem ismert fogalom, pedig igény lenne rá) kb. 2500-3000 Ft. Ha bérelsz, a havi díj tulajdonképpen mindenhol tartalmazza a rezsit.

A lakások és házak ára valamivel olcsóbb, mint Magyarországon, az építkezés költsége pedig annak töredéke. A bérlés jelentősen kedvezőbb az otthoninál, mivel rezsit alig kell fizetni. A lakhatásért tehát Peruban kevesebbet kell fizetni, viszont a minőség is elmarad a magyar mögött. Ettől függetlenül úgy gondolom, ma egy átlag nem Limában élő perui előbb tud lakáshoz vagy házhoz jutni, mint egy magyar.

5) KÖZLEKEDÉS

Városi buszokon a jegy ára távolságtól függően 1-1,5 sol (85-120 Ft), az európai színvonalú zártpályás buszokon 2 sol (170 Ft). Bérletről nem tudunk. A távolsági buszoknál nincsenek egységes kilométerárak, mivel azok magánkézben vannak. Ahol nagy a verseny, ott az árak hihetetlenül alacsonyak tudnak lenni. Másodosztályú buszon egy Puno-Cuzco szakasz (kb. 450 km) 1300 Ft, luxusbuszon (gyakran kajával a fedélzeten) ennek duplája. Rossz minőségű utakon a menetdíj magasabb, de ott sem éri el soha a magyarországi 20 Ft/km árat.

Peruban többnyire csak 84-es és 90-es oktánszámú benzin kapható. 1 liter 90-es 340 Ft-ba, 84-es pedig 290 Ft-ba kerül. A Pánamerikai autóút fizetős, általában 100 kilométerenként van fizetőkapu, ahol 6-8 solba (510-680 Ft) kerül az útdíj. Városokban vannak fizetős parkolók, ahol egy órára általában 150 Ft körül lehet leparkolni, egy napra 450 Ft-ért hagyhatod hátra a kocsidat. 

Mindent összevetve a városi tömegközlekedés ára kevesebb mint fele az otthoninak, bár a bérlet hiánya miatt nehéz az összehasonlítás. A távolsági buszközlekedés ára kb. ötöde a magyarnak, minősége viszont annak sokszorosa.

6) KULTÚRA, SZÓRAKOZÁS, SZABADIDŐ

Egy átlagos élethez mindenképp hozzátartozik a szabadidő, s nem mindegy, az ember azt milyen módon tölti el. Peruban, hasonlóan Magyarországhoz, kb. 20-25 fizetett szabadnap jár. Ez persze csak az állami alkalmazottakra és a nagyvállalatoknál dolgozókra érvényes, kisvállalkozók maguk döntik el, mennyi szabadságot biztosítanak a beosztottnak. Tapasztalat, hogy hiába van állami ünnep, a legtöbb bolt ugyanúgy nyitvatart, mint egy átlagos napon.

A szabadságot a többség január és március között veszi ki, ilyenkor van elég meleg ahhoz a partvidéken, hogy a tengerparton múlassák az időt. A peruiak nagy fiesztázók, bármilyen ünnepről is legyen szó, az utcán örömködnek és iszogatnak. A rohamosan épülő plázákban megjelentek a mozik, színházat viszont csak nagyvárosokban láttunk, azokból is csak párat.

A legaljasabb kocsmában is minimum 400 Ft egy üveg sör

Összehasonlítva Magyarországgal, a szabadidő eltöltésére Peruban sokkal kevesebb opció adódik, illetve ha vannak is lehetőségek, azok rosszul vannak marketingelve, mert velünk nem jöttek szembe. Ha döntenem kéne, akkor a szabadságomat inkább Magyarországon tölteném.

7) KÖZBIZTONSÁG

Ebben a kérdésben nincs vita, Peruban sokkal rosszabbak a statisztikák, mint Magyarországon. Amíg Magyarországon a bűnözés a keleti országrész kisvárosaiban és falvaiban a legkimagaslóbb, addig Peruban a nagyvárosok vezetik a listát. A legveszélyesebb városok Rinconada, Tumbes, Trujillo és Callao, de a biztonságosnak tartott településeken is érhetik az embert meglepetések.      

8) EGÉSZSÉGÜGY ÉS OKTATÁS

Peruban az állami kórházak ingyenesek, viszont ránézésre rossz minőségűek és zsúfoltak. Gyakran nincs elegendő gyógyszer, így azt a beteg hozzátartozóinak kell állniuk, bár ez Magyarországon sincs másképp. A többség a magánklinikákat preferálja, az állami egészségügyet csak a rászorulók és a szegények használják. Ismereteink szerint a magánkórházak jó minőségűek, de nem olcsók. Egy konzultációs vizit ára 100 soltól 300 solig terjed (8500-25500 Ft), attól függően, hol és milyen klinikát választunk.

Peruban a fogászat nagy biznisz. Egyszer sikerült egy fogászat szállóján megaludnunk, s láttuk miként mennek a dolgok. A kezelő modern volt és jól felszerelt, bármelyik európai fogászatra beillett volna. A kezelések pedig olcsóbbak, mint odahaza.

A gyógyszerek ára kb. ugyanannyi Peruban, mint Magyarországon. A patikákat nem nagyon szabályozzák, a gyógyszerek többsége recept nélkül is kiváltható, előfordult, hogy számlát sem kaptunk a vásárlásról. Érdekes, hogy a gyógyszertárakban nem dobozra adják a tablettákat, hanem darabra.

A többség magánklinikán kezelteti magát

Peruban sok latin-amerikai országgal ellentétben az állami egyetemi oktatás ingyenes. 10 év általános és középiskola után a különböző szakokon ugyanúgy 4-6 évig tanulnak a diákok, mint Magyarországon. A legtöbb nagyvárosban van egyetem, de láttunk kihelyezett tanszékeket 5000 fős településeken is. Állami pénzen az elmúlt 5 évben rengeteg egyetemet újítottak fel vagy költöztetek modern épületekbe. A kampuszok állapota ma jobbnak mondható, mint az otthoniak. A színvonal azonban messze elmarad az otthonitól, már ha a fiatalok tájékozottságát vesszük alapul a világról.

Ha állami kórházba kéne mennem, akkor azt hiszem Magyarországot választanám, ha lenne pénzem magán klinikára, akkor mindegy, hogy Peru vagy odahaza. Tanulni mindenképpen Magyarországon tanulnék.

9) NYUGDÍ ÉS SZOCIÁLIS HÁLÓ

Írtunk már a havi átlagkeresetekről és arról, hogy Peruban a többség nem adózik. A nem létező adóból, viszont más állami bevételekből az állam képes finanszírozni az oktatást és az egészségügyet, viszont a szociális háló ezzel véget is ért. Nyugdíjat csak az állami alkalmazottak kapnak, jellemzően 60 éves kor felett. Mértéke általában az utolsó havi fizetés fele, ami nem elegendő a megélhetéshez, viszont a nyugdíjba vonulók közül sokan (pl. rendőrök és orvosok) kapni fognak "lelépési pénzt", amit az állam egy összegben utal majd át az időskorúnak. Erről a parlament 2013 második felében szavaz. Ancelmo barátom, aki rendőr, néhány év múlva megy nyugdíjba, s elmondása szerint, ha a törvénytervezet átmegy a parlamenten, akkor 20-25 000 sol, azaz 1,7-2,1 millió forint lelépési pénzhez jut, amiből könnyedén nyit majd boltot nyugdíjas éveire. A nem állami alkalmazottak nem jogosultak nyugdíjra, így náluk marad az öngondoskodás és a család támogatása. Van állami biztosító, így ha akarnak, fizethetnek nyugdíjjárulékot, de ezt csak kevesen teszik.

Kérdezősködtünk arról, hogy jár-e gyermekek után állami támogatás, munka elvesztése esetén segély, de állami mentöőv csak a mozgáskorlátozottaknak és szellemi fogyatékosoknak jár, az is nagyon kevés, a megélhetéshez nem elegendő.

Nyugdíjas csak állami alkalmazottként lennék Peruban, segélyre pedig nem szívesen szorulnék sehol, de ha muszáj lenne, azt egyértelműen Magyarországon tenném. A szociális háló Peruban nagyon gyenge.

10) PÉLDA

Sok dolgot soroltam fel, itt az ideje átültetni azt a valós életbe. Vegyünk egy átlag keresettel bíró peruit és magyart, és nézzük meg, hogyan jön ki a fizetéséből havonta.

Perui havi átlagkeresete: 115 000 Ft   

- átlagos limai lakás bérleti díja: 50 000 Ft
- rezsi: 0 Ft (tartalmazza a bérleti díj)
- kaja ára havonta a Metróban vásárolva: 40 000 Ft
- napi 2 buszjegy a munkahelyére és vissza: 5500 Ft
MARAD: 19 500 Ft (a fizetés kb. 17%-a)

Magyar havi átlagkeresete: 148 000 Ft

- átlagos budapesti lakás bérleti díja: 60 000 Ft
- rezsi: 35 000 Ft
- kaja ára havonta a Tescóban vásárolva: 32 000 Ft
- havi bérlet: 0 Ft (többynire állja a munkáltató)
MARAD: 21 000 Ft (a fizetés kb. 14%-a) 

Peruban minden hülyeséget rásóznak a turistára, ebből (is) él az ország

Ahogy látjuk, a hónap végén egy havi átlagkeresetből nem marad sokkal több a magyar zsebekben a hétvégi sörözésre. Peruban az alkohol, az éttermek és amúgy a szórakozás drágább az otthoninál, az utazás viszont töredéke a magyarnak. Nem véletlen, hogy a peruiak szabadidejükben leginkább az ország strandjait látogatják vagy a romvárosokat keresik fel, míg mi szívesebben járunk színházba, kiállításra vagy romkocsmákba.

Az is kérdés, mennyi idő alatt jön össze egy lakásravaló. Limában egy átlagos 70 nm-es panellakás ára kb. 6 millió forint, Budapesten 10 millió. Egy peruinak így 25,5 évet kell dolgoznia, hogy lakást vásároljon, egy magyarnak 39,5 évet. Igazából teljesen mindegy, segítség nélkül valószínűleg egyik sem vesz semmit, bár egy perui könnyebben vág bele az építkezésbe. 

11) ÖSSZEGZÉS

Lássuk, miben győzött Peru és miben Magyarország.

-  Amiben Peru nyert: lakáshelyzet, közlekedés, adózás és vállalkozás.
- Amiben Magyarország nyert: keresetek, élelmiszerárak, szabadidős lehetőségek és kultúra, közbiztonság, oktatás minősége, szociális háló.
- Döntetlen: egészségügy.

Minden gazdasági adatot nézve Peru jövőképe jobb a magyarnál, mivel a többi latin-amerikai országhoz hasonlóan folyamatos a gazdaság növekedése. Öt évvel ezelőtt a perui keresetek jóval a magyar jövedelmek alatt voltak, ma ezek közel kiegyenlítődtek, néhány éven belül pedig biztosan jobban keres majd egy perui programozó, mint egy magyar.

Vállalkozni könnyű, adók tulajdonképpen nincsenek, egyelőre. Az országnak jelentős színesfém és kőolaj tartalékai vannak, halászata világelső, az öntözéses mezőgazdálkodásban kiemelkedő, turizmusa évek óta aranyérmes a kontinensen, fejlődési üteme tehát fenntartható. Az egészségügy gyenge lábakon áll, szociális háló nincsen, mindkettőt fejleszteni kéne, bár nem feltétlen van rá szükség, mivel a keresetek rohamosan nőnek, így egy átlag középosztálybeli állampolgárnak a gazdaság növekedési ütemét nézve nem jelent majd problémát magánklinikán kezeltetnie magát, s lesz tartaléka a nyugdíjas évekre is.

A szegény rétegek és elzárt közösségek integrálása megkezdődött az oktatásba és a gazdaságba, de a folyamat jóval lassabb, mint amit az ország gazdasági szintje megkövetelne, így a perui rohamtempó vesztesei egyértelműen ők lesznek.

Mindent összevetve Peruban ma egy főiskolát végzett fiatalnak sokkal jobbak a kilátásai, mint magyar sorstársának. 2013-ban biztosabban talál munkát a szakmájában, keresete eléri a magyar átlagot, bár a szórakozás többe kerül neki. A félretett pénzt az adózási és vállalkozási kedvezmények miatt kockázatmentesen fektetheti be.

Egy szó mint száz: Peru 2013-ban talán egy picit Magyarország mögött van életszínvonal tekintetében, de néhány éven belül biztosan beelőznek minket.

Még több fotóért és sztoriért kövess minket Facebookon!

Nehéz Limáról szuperlatívuszokban beszélni. Egyszerűen azért, mert Limában nincs semmi szuperlatívuszos. Bármelyik latin-amerikai fővárosban jártam eddig, mindig találkoztam olyan utazóval, aki imádta azt, legyen szó a hondurasi Tegucigalpáról vagy a guyanai Georgetownról, pedig e kettőben tényleg nincs mit szeretni. Olyannal azonban, aki azt mondta volna, hogy Lima jó és élhető, még nem hozott össze a sors. Kivétel ez alól az a magyar páros, akik szerint a kürtös kalácsban van a jövő.

Nem először, és félek, nem is utoljára vagyunk Limában. A perui főváros úgy zavaros, ahogy van, s ilyenkor tél derekán még annál is keszekuszább minden. Gyakran az ember az orráig sem lát, várja, hogy a köd esőre váltson, de nem, soha nem vált arra, mindig csak az a szomorkás szürkület fedi be a házakat. Érdekes módon a garúát, vagyis az óceán felől érkező soha ki nem csapódó párafelleget a helyiek egész jól viselik. Viszont mi nem.

A Plaza de Armas esti kivilágításban megtéveszti az embert

A perui partvidék az ecuadori határtól a chileiig élettelen sivatag. Ennek oka a part menti hideg tengeráramlat, ami annyira lehűti az óceán vizét, hogy annak párája hűvösebb a levegőnél, így az nem tud felemelkedni. S mivel nem tud felemelkedni, eső sem esik belőle soha. Annak ellenére, hogy a téli időszakban a partvidék jó része ködben áll, az évi csapadékmennyiség nem éri el az 50 mm-t. Ez a minimális csapadék csupán arra jó, hogy az utcák állandóan nyálkásak legyenek, s az amúgy színes óváros is szürkévé váljon. A helyzetre a köd alatt megrekedő szmog rátesz még egy lapáttal, így Lima nem véletlenül nem szerepel a legélhetőbb városok listáján.

Majd két hetet sikerül eltöltenünk ebben a remek városban, így azt hiszem, egész jól sikerült feltérképeznünk minden zugát. Kezdjük Lima megismerését az óvárossal, mivel turistaszemmel ez a városrész a leglátványosabb. Francisco Pizarro 1535-ben fektette le a város alapkövét. Nem kellett hozzá sokat melóznia, mivel a Rímac-folyó völgye ekkor már rég lakott volt, így Pizarro egyszerűen csak széthordta a meglévő várost, és templomépítésbe kezdett. A La Merced templommal kezdte, ami sokáig Lima főkatedrálisának számított.

Eri halad a bíróság felé

Tudni kell, hogy Limának nem csak a klímája szörnyű, hanem a földrajzi helyzete is, mivel alig pár kilométerre a partoktól az óceán mélyén fut a Nazca-lemez törésvonala, így állandóan reng a föld. A koloniális időkben sem volt ez másképp, ezért Limát minden évszázadban legalább kétszer kellett újjáépíteni. Volt olyan időszak, mikor a spanyolok ráuntak a természeti erőkre, és a fővárosi címet más településnek adományozták (lásd Jauja), de a végén valahogy mindig sikerült visszatérniük a ködös Limába. Biztosan hiányzott nekik a spanyol télre annyira emlékeztető borongós időjárás.

A katedrális oltára nem rossz

A La Merced templomot is számtalanszor újjáépítették, utolsó alkalommal annyira, hogy kinézetre az egyik legjelentéktelenebb lett mind közül. Nem úgy a nem sokkal később emelt, ma rózsaszínre mázolt Santo Domingo templom, ami egész pofásan néz ki. A legizgalmasabb templom azonban nem ez, hanem a szállásunk mellett található San Fracisco, valamint a szomszédjában álló ferences rendi monostor, annak is a katakombái. Valamilyen oknál fogva 1808-ig Limában nem volt temető, így a halottakat a monostor alatt temették el. 70 000 embernek a csontjai hevernek hatalmas kőteknőkben, koponyák, lábszárcsontok, csigolyák. A temető megnyitása után a katakombák feledésbe merültek, s csak 1943-ban fedezték fel őket.

Limában a sárga hangulatú Plaza de Armas és a hófehér Plaza San Martin a két legismertebb tér. A terek közepén ácsorogva az ember azt hihetné, Lima szép, azonban nem az. A nevezetességeket összekötő utcák ugyanis jellegtelenek, állandó rajtuk a dugó. A járdák keskenyek, így ha nem lenne egy Limát átszelő sétálóutca, a turisták nagyon ki se mozdulnának a szállodájukból.

Miraflores úgy néz ki, mint egy tengerparti spanyol város

Lima ma egy közel 10 milliós metropolisz, de nem volt ez mindig így. 100 évvel ezelőtt fél millióan se éltek itt, de az 1950-es évektől megkezdődött a népvándorlás a főváros felé a jobb élet reményében. A tőzsgyökeres limaiak nem szívesen vegyültek a hegyekből idevándorló csóró falusiakkal, így azokat többnyire a környező településeken, Rímacban és Callaóban engedték letelepedni. Azok a limaiak, akik nem bírták a városukat körülölelő nyomornegyedeket, a tengerpartra költöztek Mirafloresbe, ezzel új elit negyedet létrehozva. A Fényes Ösvény idején pár év alatt több százezren menekültek Limába, így az óváros elgettósodott, az élettelen hegyoldalakon pedig elszaporodtak a szegénynegyedek. Ezt a népességrobbanást Lima azóta sem heverte ki, az óvárosból a hegyek felé tekintve lepukkant nyomornegyedeken akad meg a szemünk.

Ha az ember azonban a tengerpart felé fordul, más látvány fogadja. San Isidro városrész átmenet az óváros és a modern városrész, Miraflores között. Itt él a limai középréteg, és itt kezdik építeni a felhőkarcoló negyedet. Persze ezt is várostervezés nélkül, így félő, néhány évtized múlva Limának lesz egy újabb szégyenfoltja. Miraflores viszont soha nem lesz az. A gazdasági élet jelenlegi központja a perui gazdagok, a külföldi üzletemberek és a tehetősebb turisták olvasztótégelye. A parton sétálva az embernek olyan érzése van, mintha Malágában vagy Valenciában lenne, sokkal több a fehér arc, mint a perui. Megy is a rongyrázás ezerrel; lakóparkok, szuper kocsik, megfizethetetlen éttermek, plázák és ötcsillagos szállodák. Ha nem lenne ez a fél éven át tartó komor szürkeség, azt mondanám, tudnék itt élni. De mivel van, azt mondom, Miraflores sem az esetem.

A limai elit kedvenc időtöltése a röpködés az óceán felett

Nem úgy Zolinak és Gyuribának, akiktől úgy két hónapja kaptunk e-mailt, mikor megtudták, Erinek ellopták az útlevelét. Gondoltuk, ha már ilyen jófejek, hozzunk össze egy sörözést. Lima belvárosában futunk össze, s rövid időn belül egyik limai törzshelyemen, egy eldugott késdobálóban találjuk magunkat.

- Gyuribá! Miért Lima? - teszem fel a triviális kérdést az 50 év körüli világjárónak, miután bevallom neki, Lima nem tartozik a kedvenc városaim közé.
- Miért ne? Jó ez itt, én szeretem - jön a székelyes válasz - Nincs bajom a köddel, a rizst is bírom, úgyhogy jó ez itt.
- És Te, Zoli! Miért költöztél ide? - fordulok a 30-as éveinek végén járó sráchoz.
- Asszony perui, jó ötletnek tűnt.

Konstatálom, hogy nem kell sok tervezés egy új kontinensen való élethez. Sokan regálják túl az ilyen kérdést tudatlanságuk és félelmeik miatt, pedig ha valakit tényleg nem zavar a köd, akkor éppen Lima is megteszi.

Ritka pillanat, mikor Chorillos sziklái kivillanak a garúából

- Jobb itt az élet, mint odahaza? - érdeklődöm.
- Nekem bejött - válaszol Zoli - Otthon elegem lett abból, hogy bármit akartam csinálni, küszködni kellett a bürokráciával, és már azelőtt költségekbe vertem magam, hogy egy kapavágást ejtettem volna. Itt minden sokkal egyszerűbb. Persze a bürokráciával itt is meggyűlik az ember baja, de csak egyszer, utána senki nem csesztet.
- Ezt hogy érted?
- Nincs ellenőrzés, nincs adó, nincs semmi. Ha van egy ötleted, nem akadályoznak meg benne, hogy véghez vidd. Hagynak élni és nekem ennyi elég.

Az biztos, hogy Peruban nem parázzák túl a dolgokat. Bár emiatt a "mindenki azt csinál, amit akar" elv miatt néz ki Lima úgy, ahogy.

- Miből éltek? - intimizálódom.
- Most éppen kürtős kalácsban utazunk. Holnap megyünk az első vásárunkra, most kiderül, van-e értelme vele komolyabban foglalkozni.

Másnap lekocogunk a Magdalena városrészbe, ahol egy apró termelői piac fogad minket. Nem nagy az egész, ha van 40 stand, sokat mondok. Házi lekvárok, sajtok, kolbászok lógnak mindenhol. Minden olyan európainak hat, a peruiak most ismerkednek az új dolgokkal. Az egyik kofa málnát és áfonyát árul, 10 dekát 15 solért, vagyis 1300 forintért. Viszik, mint a cukrot. A legnagyobb sor hol máshol lenne, mint Zoli és Gyuribá standja előtt. Feltűnik egy újabb magyar arc, Máté, aki korábban hajón dolgozott, majd azon beleszeretett egy perui lányba, így most ő is Limában él.

A kürtős kalácsban van a jövő (balról jobbra: Máté, Zoli, Máté felesége, Eri és Gyuribá)

- Tudod mi a vicc, Endre? - néz rám Zoli - Mátéval Kecskeméten egy utcában nőttünk fel. Soha nem találkoztunk odahaza, nem is tudtam, hogy a világon van. Erre itt Limában tudom meg, hogy majdnem szomszédok voltunk 20 évig.
- Na, és hogy megy a kalács?
- Remekül. 9-kor kezdtünk, most 11 óra, s tulajdonképpen eladtunk mindent.
- Ennyire tetszik a népeknek?
- A limaiak nagyon nyitottak. Te is tudod, hogy a kaja itt nem olyan jó, most kezdenek ismerkedni az újjal. Mindent megvesznek. Ezeknél annyi pénz van, mint a pelyva.
- Egy kalács előállítása nem kerül másfél solba - veti oda Gyuribá - Tíz solért adjuk. A kürtős kalácsban van a jövő!

Na, ki nyitja az első magyar éttermet Limában?

Még több fotóért és sztoriért kövess minket Facebookon!

Az asháninka falvak után ismét az Andok felé vettük az irányt. Az már most egyértelmű, hogy a jövőben Satipo és La Merced környékét alaposabban be kell járni, mert rengeteg csodát rejteget a vidék. Azt se gondoltuk volna, hogy Tarma körül lelünk rá a legszebb perui kanyonra. Az, hogy az LP nem is említi, nem meglepő.

Quempiriből való távozásunk egy szombati napra esik. Mivel eszünk ágában sincs még egy éjszakát eltölteni a piszkos és nyomasztó Puerto Enében, és egyébként sem akarunk ugyanazon az útvonalon távozni, mint amin érkeztünk, úgy döntünk, hogy csónakra szállunk és Satipo felé vesszük az irányt. Az asháninka faluból egy három kilométer hosszú földút vezet a folyópartra. Az eső már órák óta szemerkél, így mire a kikötésre alkalmas folyópartra érkezünk, ki sem látszom a fejem búbjáig érő sárból.

Üzemanyag-takarékos szállítás

A folyó csendesen csordogál, partját burjánzó, szédítően zöld esőerdő borítja. Erős lenne azt állítani, hogy a csónakok Puerto Enéből menetrend szerint közlekednek, kiváltképp hétvégén, de a part menti köveken ücsörgő asháninka srác szerint a délelőtti órákban érkeznie kell egy személyszállító motorcsónaknak, amely Puerto Ocopába szállítja utasait. Négy nap őserdő és yukka evés után az ember már vágyik valami ehető vacsorára, egy forró zuhanyra és egy ágyra. Várunk, de jó ideig nem történik semmi. Aztán egyszer csak távoli motorzaj üti meg a fülünket. Lassan közeledik. A ma esti szállás képe lebeg a szemeim előtt, s közben olyan lelkesen integetek a látóhatárra érő csónaknak, mint egy hajótörött egy lakatlan szigeten. A csónakos lassítás nélkül repíti tovább a kis hajót a hullámokon. Az indián srác a parton a fejét csóválja.

A turisták nem ismerik a Rio Enét, ettől zseniális

- Nem volt kedvük megállni. Szerintem ma már nem jön több csónak.

Vállára kapja a zsákját s elgondolkodik:

- Végülis nincs semmi fontos dolgom a városban. Visszamegyek a faluba a délutáni meccsre. Ti meg, ha gondoljátok, maradjatok.

Nem adjuk fel ilyen könnyen. Jó két órán át etetjük még a szúnyogokat, mire felbukkan egy újabb motorcsónak néhány helyi utassal a fedélzetén. Térdig gázolok a vízben, miközben a lelkesedésem az integetésben nem hagy alább, és ezúttal nem is múlik el hatástalanul. Két percen belül már a csónak belsejéből pislogunk kifelé. A közel hat órás út során lencsevégre kapjuk a partmenti rengetegben megbújó madarakat. Sőt, van szerencsénk üdvözölni egy napon sütkérező krokodilt is.

Érintetlen természet

Félúton Puerto Ocopa felé az egyik partszakaszon egyenruhás katonák állnak és fontoskodva megállítják a csónakot. Szigorú szemekkel, gyanakodva mérnek végig mindenkit, és az első betűtől az utolsóig végigolvassák a személyazonosításra alkalmas dokumentumokat. Megakad a szemük Endre magyar útlevelén, végül nyugtázzák, hogy turisták vagyunk, jóllehet ezen a vidéken azok sosem járnak. Ezután figyelmeztetnek bennünket, hogy a vidék nagyon veszélyes a Quiempiriig vezető szakaszon, de innentől már biztonságban érzethetjük magunkat.

Este 6-kor kötünk ki Puerto Ocopában, ami csak egy fokkal hangulatosabb a hulladékfákból összetákolt Puerto Enénél. Nem kell sokáig győzködnöm Endrét, hogy induljunk tovább még ma este. Hetedmagunkkal iránytaxiba préselődünk és meg sem állunk Satipóig. Az autó belsejében förtelmes a szag, mert a csomagtartóban négy zsák erjedő kakaóbab figyel. A földúton a szembejövő sávban elhúzó járművek úgy felverik a port, hogy az orrunkig sem látunk. A sofőr valószínűleg jól ismeri az utat, mert a szürkületben lassítás és világítás nélkül belevetjük magunkat a sejtelmes porfelhőkbe. Már alig várom, hogy megpillantsuk a Satipo táblát az út szélén.

La Merced környékén ilyen a táj

Satipo helyes és barátságos amazóniai város, remek pálmafás főtérrel büszkélkedik, de ettől azért még nem egy turistaparadicsom. A meleg vacsora és a forró zuhany azért valósággá válik, de sok időt nem töltünk a városban. Másnap La Merced felé vesszük az irányt.

Ha az ember erre jár, akkor a városka határában húzódó erdőt érdemes beilleszteni a programba. A túraösvény a 30 méter magas El Tirol-vízesésig csodás zöld völgyben halad, ahol garantáltan több rikítozó papagájjal és a világoskék morfóval találkozik az ember, mint ahány turistával.

 Én és az El Tirol - nem, nem Ausztria

A park csupán egy karnyújtásnyira van La Mercedtől, ahonnan szinte minden órában indul busz a 3050 méteren fekvő kissé mostoha klímájú Tarmába. Endrének úgy tűnik hiányoznak már a hegyek, mert ragaszkodik hozzá, hogy Tarmából feltétlenül ellátogassunk a 3800-on található San Pedro de las Cajas falujába. Tesszük mindezt azért is, mert állítólag ez a falu a környék legnagyobb szövőüzeme és a kézzel készített szőnyegek mindkettőnknek nagy kedvencei. A főtéren pattanunk ki az iránytaxiból és kevesebb, mint tíz perc alatt sikerül is körbejárnunk a csöppnyi település valamennyi utcáját. A falu csendes és hangulatos, de nem hogy szövőüzemeket nem látunk sehol, még egy árva szőttest sem. A faluban mindössze két ház kapuján díszeleg az Artesania felirat, de azok ajtaja gondosan le van lakatolva.

Busz San Pedro de las Cajasba

Egy autó csomagtartójában ereszkedünk lejjebb a hegyről. Igen, a csomagtartóban, ugyanis a Tarma környéki taxisok képesek felülmúlni délebbi kollégáikat, ahol már említettük, hogy sebváltón is utasok ülnek. San Pedro de las Cajasból csak akkor indul útnak a taxi, ha a sofőr már csomagtartót is megtömte utasokkal. Szerencsére az út nem hosszabb negyed óránál, mert a Huagapo-barlangnál kiszállunk. A Huagapo egyike azoknak a titokzatos perui barlangoknak, amelyet még nem nyitottak meg a látogatók előtt, ezért csak a bejárattól számított első 100 méterig lehet bemerészkedni. Bánom egy kicsit, bár nem vagyok nagy barlangász. A barlang alján csordogáló áttetsző színű patak csodás fényjátéka kárpótol valamelyest.

Huagapo nem ronda barlangja

Játszadozunk egy kicsit a tükörkép adta fotótémákkal, majd gyalog vágunk neki az Ushto-kanyonnak. Azt gondoltam, hogy a Colca- és a Cotahuasi-kanyon után már nem érhet nagy meglepetés, de tévedtem. Manónak érzem magam a mindössze két méter széles ösvényen állva a kilométer hosszú hasadékban, és beleszédülök a háromszáz méter magas függőleges hegyoldalak látványába.

Ushto-kanyon, ami nem szerepel az LP-ben

Úgy fél órányi sétára innen a kevésbé meredek hegyek oldalán kicsiny teraszok tűnnek fel, ahol helyiek dolgoznak. Nagy szeretettel és kíváncsian üdvözölnek minket. Tőlük tudjuk meg, hogy az ösvény egy csak gyalogosan megközelíthető faluba visz, úgy kétórányi járóföldre innen. Mivel nincs nálunk a sátor és hamarosan leszáll a sötét, ezért kicsivel beljebb a kanyonban úgy döntünk, visszafordulunk. Hirtelen az ösvényen feltűnik egy nagy fekete bika, ahogy őrült tempóban közeledik felénk. Fejvesztve menekülünk le az ösvényről, és csak az utolsó pillanatban sikerül kitérnünk előle. Épp csak felocsúdunk a nagy ijedtségből, amikor azt látjuk, hogy a bika egy vastag kötelet húz maga után. A kötél végén egy férfi - mondhatni - szinte lobog a levegőben. Tulajdonképpen olyan a látvány, mintha a bika sárkányt eregetne. A kanyonban nem járnak autók, így vitathatatlanul ez a leggyorsabb közlekedési mód. Úgy fél óra kutyagolás után érjük utol őket. Akkorra már az állat békésen legelészik a hegy egyik keskeny teraszán, a pásztor pedig egy sziklán ülve zihál.

A kanyonból ismét Tarma felé vesszük az irányt, mert holnap visszatérünk a fővárosba, Limába.

Még több sztoriért és fényképért látogass el Facebook oldalunkra!