MIRADOR - "Kilátó a világra"

Az Otariban eltöltött néhány nap után fel akartunk keresni egy nehezen elérhető asháninka falvat. Quempiri minden, csak nem nehezen elérhető, viszont eredeti. Három éjszakát töltöttünk itt, közben megismertük a helyiek életét és hagyományaikat. Megtudtuk, hogy van egy bájital, amitől azonnal szerelembe lehet esni, hogy a betegség a szemen át távozik, hogy a mazatót ma már csak ritkán erjesztik nyállal, no meg azt is, hogy milyen volt a Fényes Ösvény kegyetlenkedéseit megélni.

Otariban nem ér véget az aszfaltút, az ugyanis egészen Puerto Enéig meg van építve. Puerto Ene az a hely, ahol az Apurímac-folyóból a Mantaro hozzáfolyásával Rio Ene lesz, s ahonnan a folyó hajózhatóvá válik. Érdekes módon a települést egyetlen térképen sem találjuk, pedig elvileg a térség legfontosabb közlekedési csomópontja.

Otariból kb. másfél órán át utazunk egy iránytaxival esőerdőkön és banánültetvényeken át, mire beesünk a kikötőbe. Azonnal egyértelművé válik, hogy miért nem jelölték a térképeken; Puerto Ene egy alig néhány házból álló falu, ami kizárólag azért jött létre, hogy menedéket nyújtson a folyón közlekedő népeknek. Délután 4 óra felé esünk be a faluba, ahonnan ilyenkor már se csónak, se kocsi nem indul Quempiri irányába. Ez utóbbi, mármint hogy van kocsi Quempiribe, minket is meglep, mivel még Otari lakói is azt mondták, testvéreiket csak csónakkal lehet megközelíteni. Alig pár hónapja a markolók csapást vágtak az esőerdőbe, így ma kocsival is elérhető az eddig egyik legelzártabb asháninka falu.

A szépséges Puerto Ene nem véletlenül nem szerepel egyetlen térképen sem

Puerto Ene összes háza boltként és hostelként működik egyszerre. 10 solért, vagyis 850 forintért sikerül kivennünk egy kétágyas szobát, de az olyan tréh, hogy jobb nem is beszélni róla. Annyit azért mégis, hogy mivel az egész épület hulladékfából van összetákolva, ezért mikor megmozdulsz az ágyban, mozog veled az egész ház. Az ilyen helyeken kifejezetten szeretem, mikor a szomszéd szobában szerelmi légyott zajlik, mint jelen esetben is. Az, hogy minden hangot tisztán lehet hallani, egy dolog, de hogy együtt kell mozogj a szerelemre éhes párral, az már nem kóser.

Másnap kora reggel nem éppen kipihenve fogunk egy 4x4-es furgont, ami Selva de Oróig megy. A kb. egy órányira fekvő kikötő pont olyan és akkora, mint Puerto Ene, de azzal ellentétben itt nem kereskedők, hanem ültetvényesek élnek. Sofőrünk közli, hogyha szeretnénk továbbutazni Quempiribe, ő szíves örömest elfurikáz minket, plusz 5 solért cserébe. Persze mikor beszálltunk Puerto Enében, akkor az árban benne volt a fuvar az asháninka faluig, de ezen állításunkat hazugságnak titulálja. Nincs mit tenni, ha nem akarunk 10 kilométert a 20 kilós zsákjainkkal legyalagolni, akkor fizetünk.

Megvan a fésűm!

Quempiri ránézésre teljesen más, mint Otari volt. Sokkal rendezettebb az egész, a házak újak és egész pofásak, az utcákon pedig kevés a szemét. Azonnal szembetűnik, hogy itt a nők sokkal színesebb kusmát viselnek, a férfiak többsége pedig hétköznapi ruhában, rövidgatyában és pólóban van. A kocsi a focipálya szélén rak ki minket, egy kis bolt előtt. Itt ücsörög a törzsfőnök, Rodolfo, aki a legkevésbé sem hasonlít Amadeóra. Nem hogy nem visel kusmát, olyannyira globalizált, hogy rikító rózsaszín pólóban és kockás fürdőnadrágban sörözik a mesztic boltossal és egy fiatal sráccal. Mikor meglát minket, láthatóan zavarba jön.

- Rodolfo Gutierrezt, Quempiri vezetőjét keressük. Nem tudják hol van? - érdeklődünk.
- Én vagyok - válaszol a kivénhedt pornósztárra emlékeztető Rodolfo.
- Turisták vagytok? - veszi át a szót a fiatal srác.
- Igen, Európából jöttünk. Szeretnénk itt tölteni az éjszakát.
- A közösségi házban megalhatnak, nem, Rodolfo? - szegezi a kérdést a srác a megilletődött faluvezetőnek.
- Nem tudom. Biztosan - feleli - Mi járatban vannak? - fordul felénk.
- Filmet forgatunk az asháninkákról. Voltunk Otariban, ott ajánlották, hogy látogassunk el önökhöz.
- Verjék fel a sátrat a közösségi házban, aztán majd beszélünk. Most nem érek rá - mutat Rodolfo a pár méterre álló fal nélküli házikóra, ami vagy még nincs kész vagy már elhagyták lakói, és az enyészeté lett.

Ilyen az asháninka baromfiudvar

Quempiri főnöke nem fogadott minket a legkedvesebben, elkezdünk aggódni, hogy lesz ebből film. Miközben a sátrat állítjuk, megáll előttünk egy fickó, aki barna-fehér csíkos kusmát visel.

- Thomas vagyok, Quempiri ex-vezetője - dicsekszik el. - Honnan jöttek?
- Magyarországról - adjuk a szokásos választ és várjuk a tanácstalan arckifejezést.
- Európából? - kérdez vissza az 50 év körüli Thomas nem kis meglepetésünkre.
- Igen, onnan. Tudja hol van?
- Nem igazán, de már láttam térképen. Néhány éve volt itt két holland, de csak átutazóban, ők nem aludtak itt. Ismerik őket?
- Nem ismerjük. Mit csináltak itt?
- Nem tudom. Csak jöttek, fényképeztek párat, majd elmentek. Senkivel nem beszéltek. Önök minek jöttek?
- Filmet szeretnénk forgatni az asháninkákról, de még nem tudjuk hogy lesz, mert Rodolfo nem ér rá velünk foglalkozni.
- Nagyon elfoglalt a főnök, mert most építik az utat, és emiatt sokat kell szaladgálnia fel Pichariba.

Valóban nagyon elfoglalt lehet. Mióta Thomasszal beszélgetünk, ugyanazon a rönkön ül és sörözik. A nap hátralévő része édes semmittevéssel telik. Nem merünk fotózni, nem tudjuk mit szólnának a helyiek, akik szép lassan mind meglátogatnak minket a sátornál. Persze szóba senki nem áll velünk, csak bámulnak távolról.

Bujócska

A focipálya végében áll egy ház, több ajtóval. A tornácon ránézésre nem indiánok, hanem meszticek üldögélnek. Intenek, hogy menjünk oda.

- Turisták? - kérdezi az egyik.
- Igen. Önök nem asháninkák, igaz?
- Nem. Mindegyikünk nagyvárosból származik. Tanárok vagyunk a helyi iskolában.
- Mióta tanítanak Quempiriben?
- Én már itt vagyok két éve - szól oda a legidősebb.
- És milyen itt az élet?
- Nyugodt. Nem történik semmi.
- Milyen indiángyerekeket tanítani?
- Jó. Nagyon figyelnek, nem olyanok, mint a városiak. Érdeklődők és segítőkészek.

Beszélgetés közben megjelenik a srác, aki érkezésünkkor a törzsfőnökkel sörözött.

- Gyertek! Rodolfo vár titeket.

A faluvezető háza ugyanolyan, mint bárki másé. Az egyetlen kivétel, hogy a ház oldalán lóg egy parabola antenna, az egyik szobában pedig szól a TV. Rodolfo estére sem vált szószátyárrá, inkább csak a sráccal, Julióval beszélgetünk. Elmondja, hogy az itt létért fizetnünk kell, de hogy mennyit, arról igazából nincs fogalmuk, mivel a két hollandon kívül nem látogatott el hozzájuk soha turista. Megalkuszunk, hogy 100 solért cserébe adnak valamit enni pár napig és engedik, hogy filmezzünk. A megbeszélés végére beesik Thomas is, aki régi ismerősként üdvözöl minket.

- Thomas fog titeket segíteni mindenben - veti oda Rodolfo, majd visszaül a sajátjai közé.

Thomas már első látásra is szimpatikusnak tűnt, aztán ahogy elkezdünk beszélgetni egy töknyi mazáto mellett, kiderül, ő az ész és a mindent tudó a faluban.

Az asháninkák kíváncsi típusok

Másnap Thomas már kora reggel a sátrunk előtt toporog. Amint kibújunk a hálózsákunkból, máris ömlik belőle a szó:

- Megbeszéltem egy asszonnyal, hogy sző egy kusmát, lefilmezhetitek. Aztán, ha akarjátok, játszhatunk ősi asháninka labdajátékot, meg benézhetünk egy-két házba. A tanárok is mondták, hogy szívesen várnak titeket az iskolában. Megszervezik, hogy a lányok táncoljanak nektek.

Érezzük Thomason, hogy nagyon meg akar felelni a felkérésnek, de nem akarunk megrendezett dolgokat filmezni.

- Otariban már láttuk hogyan készül a kusma. Inkább arra lennénk kíváncsiak, hogy miként zajlik a boszorkányság és a gyógyítás. És azt szeretnénk tudni, hogy milyen volt az élet a Fényes Ösvény idején. Szeretnénk, ha minden természetes lenne, nem megrendezett.
- Semmi akadálya. Szóljatok, mikor induljunk, és végigmegyünk a falun.

A következő két napban olyan dolgokat látunk, amiket eddig csak dokumentumfilmekben volt szerencsénk. De ne szaladjunk ennyire előre, ugyanis érdemes néhány szót ejteni az áshaninka mitológiáról.

Quempiriben az asszonyok sokkal színesebb kusmát viselnek, mint Otariban

Az embereket és belőlük az egész élővilágot egy hős, Avireri teremtette. Ő volt az, aki egy spanyol hadihajót kővé változtatott a Rio Tambón, és annak matrózaiból veszélyes és nem kívánatos rovarokat hozott létre, mint a hangya, a darázs és a pók. Avireri gyakran jelent meg hárpia képében, s mikor elhagyta egy-egy tollát, azokból kenuk lettek, a tollban meglapuló élősködőkből pedig Amazónia indiánjai, matsigenkák és shipibók. Továbbá ő volt az, aki megteremtette a Holdat (Kashíri) és a gonosz szellemeket, a kamárikat.

Az ősi asháninka hitvilág szerint a halottakból kamárik lettek, akik megátkozták a falvakat. Éppen ezért, ha valaki az örök vadászmezőre lépett, a családja, s gyakran az egész falu elhagyta a települést, és újat alapított.

- Ma már nem számolunk fel falvakat. Utoljára a Fényes Ösvény idején hagytuk hátra korábbi életünket, azóta nem. Ha azonban valaki meghal, akkor a család gyakran új házat épít a faluban. Ezért láttok ennyi elhagyott épületet - okít ki minket Thomas.

Az asháninka őstörténet szerint Káshíri beleszeretett egy asháninka lányba, s szerelmük gyümölcse lett a Nap, vagyis Pava. A szülés közben Pava elégette anyját, ezért annak rokonai el akarták pusztítani Káshírit és a gyermeket, azonban a Hold végzett velük és megette a lelküket. Ezzel magyarázza az asháninka mitológia a Hold növekedését az égen.

Napi öt liter mazátót mindenki elfogyaszt a faluban, így én is

- A yukkát Káshíritől kaptuk, mikor feleségül vette az asháninka lányt. Azóta, ha egy férfi házasodni akar, yukkát visz ajándékba a lány családjának - meséli Thomas.
- Máig hisznek az ősi legendákban az asháninkák?
- Nem. A többség nem ismeri azokat, csak a természetben és a boszorkányságban hisz. Vannak közöttünk evangélikusok, de egyre kevesebben. Korábban én is jártam templomba, de a háború óta nem hiszem, hogy létezik Isten.
- Mi történt a háborúban?
- A gerillák lemészárolták majdnem az egész falut.
- Hogy történt?
- Egyszer csak megjelentek a meszticek és öltek mindenkit, akit értek. Megölték a bátyámat, Humbertót, a nagybátyámat és a nyolc éves fiamat is - közben a könnyeivel küszködik.
- Puskákkal jöttek?
- Nem. Machetével, késsel és botokkal. Rengetegen voltak. A fiamat halálra verték. Úgy vágták át a gyerekek nyakát, mintha csirkék volnának.
- Te hogy menekültél meg?
- Berohantam az erdőbe. Onnan néztem végig, ahogy végeznek a családommal. Mivel akkoriban vezető voltam, kerestek. Cutivireniben tudtam elbújni, sok más asháninkával együtt. Akkoriban több ezren éltünk ott.
- Miután véget ért a háború, mi történt?
- Visszaköltöztünk a faluba. Ez 1992-ben volt. A házaink ugyanúgy álltak, mint mikor szétszaladtunk. Az edények szétdobálva, állataink csontvázai hevertek mindenfelé. Éveken át nyomorúságos volt az életünk. Nem mertünk yukkát termeszteni és vadászni, mert féltünk, hogy az erdőben vadásznak ránk. Aztán lassan mindenki megemésztette a történteket és helyre állt a rend. Azóta béke van, és elhatároztuk, hogy ez többé nem fordulhat elő az asháninkákkal. Azért látsz ma sok fiatalt puskával járkálni, mert ők védik a falut.

Az asháninkákat a Fényes Ösvény megtizedelte. VRAE területén közel 8000 embert mészároltak le, amire az állam csak úgy tudott reagálni, hogy áttelepítette a túlélőket az Urubamba partjára. Quempiri azon kevés települések egyike, ami a háború előtt is létezett. Csak Thomasnak és néhány társának köszönhető, hogy a falut nem nyelte el az erdő, ahogy tette azt több tucat másik településsel a háború után.

Nagymama és unokája

Ahogy sétálunk a faluban, mindenhol meginvitálnak minket egy mazátóra. Sok helyen olvastam, hogy a meghívást visszautasítani illetlenség, de ez nem igaz. Gyakran maguk az asháninkák is továbbadják a tököt anélkül, hogy innának belőle, bár az is igaz, hogy ezt csak pár liter elfogyasztása után teszik. Próbálok jó vendég lenni, de be kell valljam, öt liternél több erjedt yukkalét nem tudok meginni.

A piázgatás közben előkerül egy tollaslabda. Nem olyan, mint az otthoni, ez a labda kukoricalevélből készül és valódi madártollból. A chutankarontzi névre keresztelt labdát kézzel ütik, a cél az, hogy ne essen le. Aki nem tudja visszaadni, annak kötelező meginni egy töknyi mazátót. Mindig szerettem a kiegyenlítő focit, így játszunk pár menetet, aminek a végére már akad a nyelvem. Persze ezzel az asháninkák sincsenek másképp, délutánra az egész falu delíriumban fetreng.

Estefelé Thomas újra megjelenik a sátrunk előtt:

- Akartok boszorkányságot filmezni? Az egyik seripiári éppen gyógyítani készül valakit.

Azonnal felkapjuk a kamerát és követjük vezetőnket. Az egyik háznál elég sokan gyülekeznek, várják a seripiárit, vagyis a sámánasszonyt. A beteg láthatóan nincs jól. Fekszik egy függőágyban bedagadt szemekkel, s azt mondja, lázas. Mikor a spanyolul nem tudó sámánasszony megérkezik, egy sárga színű kusmát húznak a betegre. Az eddigre parázson felhevített köveket beledobják a sámánasszony által gyógynövényekből összeállított és vízzel felöntött koktélba, ami így azonnal forrásnak indul. Az edényt a beteg lába közé tolják és így inhaláltatják.

A seripiári gőzzel gyógyít

Kb. tíz perc gőzölés után a beteget visszafektetik a függőágyba. A kezelés véget ért, de a seripiárinak meg kell győződnie róla, hogy a beteg a gyógyulás útjára lépett-e. Kidobálja a köveket a lábasból, a leveleket pedig egyenként kibontogatja.

- Ha a levelek szépen egymáson fekszenek, akkor a beteg meggyógyult - magyarázza Thomas.
- Néhol összecsavarodva látom őket - bámulok bele az edénybe.
- Igen, az nem jó jel, az azt jelenti, hogy a betegség még mindig benne van.

Egyszer csak az egyik összecsavarodott levélből kiesik egy kődarab. Illetve nem kő az, hanem beton.

- Díos mio! - hördül fel Thomas és a seripiárit körülvevő rokonság.
- Mit jelent a kődarab?
- Nagy a baj. Akkor szokott kő- vagy betondarab a levelek között lenni, ha komoly betegsége van valakinek. Ez nagyon nem jó.
- Hogy került a kő a levelek közé? - hitetlenkedem.
- Tudom, hogy azt hiszed, hogy a seripiári rakta bele, pedig nem. Fiatalon én is ezt hittem, de azóta rengetegszer végignéztem a gyógyítást és biztosíthatlak, hogy nincs semmi csalás.
- Értem, de mégis akkor honnan van a kő?
- A gőz hatására kiesett a beteg szeméből.
- Mindig abból a testrészből esik ki, ami beteg?
- Igen.
- Milyen növényeket használnak a seripiárik?
- Azt csak ők tudják, én csak keveset ismerek közüllük. A szembetegségre azt hiszem ibinisi füvet kevernek össze valami másik növénnyel, talán achiotével. Fejfájásra malairét, hasmenésre ibenkit hasznának, de az arányokat csak a sámán tudja.

A levelek között feltűnik a betegség

Másnap reggel újra ellátogatunk a beteg házába. A srác egyáltalán nincsen jobban, így megismétlik a gőzölést. Nagyon figyeljük a seripiári kezét, de nem látunk semmit. A kezelés után ezúttal a levelek gyönyörűen felfekszenek egymásra, sokak megkönnyebbülésére. A srác azt mondja, nem érzi magát jobban, de ha a seripiári azt állítja, hogy most már meggyógyul, akkor nem aggódik.

Az ilyenfajta kezelések nincsenek ingyen. Általában 10 solt számol fel a sámánasszony egy gőzölésért, ami nem kevés pénz egy olyan faluban, ahol jövedelemhez jutni szinte képtelenség.

Mielőtt újra a mazáto okozta bódult állapotba zuhannánk, megkérem Thomast, hogy mutassa meg, hogy készül a savanyú lé. Az egyik háznál nagy üzemben zajlik az erjesztés, amit ma már élesztővel csinálnak. A yukkát és a camotét ledarálják, majd egy jó 100 literes üstbe rakják. Az élesztő hatására két nap alatt kiforr a massza és egy max. sör erősségű sűrű folyadék keletkezik, amit leszűrnek és máris fogyasztható az ital. Amíg azt filmezzük, hogy az egyik nő kevergeti a mazátót, érkezik egy öregasszony, aki leguggol az üst mellé, beleharap egyet a camotéba, majd kevés rágás után beleköpi azt a masszába. Beugrik egy gyerekkoromban látott dokumentumfilm, ahol pontosan ugyanezt láttam.

Készül a mazáto, aminek az ízét egész megszokja az ember pár nap után

- Máig köpködik a camotét? - kérdem Thomast.
- Csak az öregek, ők is ritkán. Általában akkor szokták csinálni, ha nincs jobb dolguk, és átmennek csevegni a szomszédhoz.
- Férfiak is csinálják?
- Nem. A mazáto készítése a nők feladata. Mi nem is nyúlunk az üsthöz, a tökbe is az asszonyok merik ki nekünk.

Mintha a Bajor Sörfesztiválon lennénk. Ott is népviseletbe öltözött menyecskék szolgálják fel az italt literes korsóban.

- Ha jól beisztok, szoktatok táncolni vagy énekelni?
- Előfordul. Énekelni a nők szoktak.
- A férfiak meg zenélnek...
- Csak a spanyolok érkezése óta. Azelőtt az asháninkák nem ismerték a zenét, nem voltak hangszereink. A spanyoloktól tanultuk a zenét, de ma itt a faluban nincs senki, aki tudna dobolni és furulyázni.
- Az asháninkák szoktak részegen csajozni? - térek át bulvárba.
- Persze. Bár ha biztosra akarunk menni, akkor pusankázunk.
- Pusankáztok?
- Igen, ez egy több napos mágia. Egy tzinanesi nevű növényből készítünk bájitalt, amitől a lányok szerelembe esnek.
- Ez most komoly?
- Teljesen komoly, bár ma már nem sokan használják, mert veszélyes.
- Miért veszélyes?
- A bájital elfogyasztása után három napig nem ehetsz. Ezután a kiválasztott közelébe kell kerülj, akit ha megérintesz, azonnal beléd szeret. Vigyázni kell vele, mert ha mást érintesz meg, akkor belőle is ugyanezt az érzést válthatod ki.
- Még a férfiakból is?
- Akár még a férfiakból is - nevet.

Pusankázás után könnyen meg van a baj

A nap hátralévő részét mazatózással töltjük. Kb. egy hét asháninkák között eltöltött idő után azt kell mondjam, nem olyan rossz ital ez. Könnyűvé teszi az embert, légiessé, kedvem támadna kusmát húzni. Persze nem teszem, mert bármennyire is magával ragadó Quempiri és az asháninka élet, rengeteg dolog vár még ránk Peruban és Dél-Amerikában...

Még több képért és sztoriért látogass el Facebook oldalunkra!

Az asháninka törzs 20 évvel ezelőtt került a figyelem középpontjába, mikor a perui hadsereg és a Fényes Ösvény terrorszervezet szembenállása következtében megtizedelődött. Az indiánok azóta próbálják újraszervezni az életüket, kisebb-nagyobb sikerrel. Kevés olyan település maradt, mint Otari, ugyanis innen nem menekültek el az asháninkák, hanem viselve az elnyomást és a megaláztatást megvédték ősi falujukat. A kegyetlenkedések ellenére az emberek nem vesztették el életkedvüket, mi sem bizonyítja ezt jobban, mint hogy a falu törzsfőnöke 96 gyermeket nemzett élete 88 éve során...

A perui és brazil esőerdőkben élő asháninka falvakat többnyire igen nehéz megközelíteni, de Otari azon kevesek közé tartozik, ahová aszfaltút vezet. A megtizedelt családokon és az elpusztított falvakon túl ez az egyetlen olyan emlék, ami a Fényes Ösvényhez köthető. A Kimbiriből Perto Enébe vezető útszakasz volt ugyanis az egyike a legelső amazóniai burkolt utaknak, mivel az állam ezzel próbálta pótolni a korábbi évtizedek elmaradt fejlesztéseit. Ma Otarinak gyakorlatilag a kellős közepén vezet át a 35 éve épített aszfaltút, így különös érzés fogja el az embert, amikor az erdei falu meghitt csendjét egy-egy átszáguldó gépkocsi zaja töri meg.

Amadeo és néhány közeli rokona - van belőle sok

A falu az autóutat leszámítva csodás környezetben fekszik, a távolban sűrű erdő borította dombok emelkednek. Kipattanunk az iránytaxiból, és a sofőr tanácsára a falu közepén álló félig nyitott, tekintélyes méretű faház felé vesszük az irányt. A pálmalevél tetővel ellátott, durva falécekből eszkábált épület inkább hasonlít egy lepukkant buszmegállóra, mint egy törzsfőnök lakhelyére. A pálmalevelek árnyékában két rozoga fapad és egy ételmaradéktól ragacsos asztal áll, alatta néhány csontsovány kutya szundít. Pár méterrel odébb sötétbarna vászonruhát viselő, hosszú fekete hajú, alacsony termetű asszonyságok kevergetik az ételt egy nagy kondérban a nyílt tűz felett. Arcukra narancsszínű csíkokat festettek.

- Buenos días! Otari törzsfőnökét keressük, Amadeót. Itt van? – szólítjuk meg őket spanyolul.
- Én vagyok Amadeo - lép elő az egyik fa takarásából egy idős, borostás, szintén festett arcú 80 év körüli férfi, remegő kezében egy jókora tökkel, amiből sűrű rózsaszínű lét kortyolgat.

Otari faluja álomszép helyen fekszik

Nagy megkönnyebbülésünkre Amadeo beszél spanyolul, bár láthatóan keresgéli a szavakat. Bemutatkozunk, ahogy azt illik. Elmeséljük, hogy mi járatban vagyunk, hogy szeretnénk néhány napot eltölteni a falujában, egy kicsit megismerni és filmre venni a helyiek mindennapjait, s megkérjük, hadd verhessünk tábort a focipályán. Amadeo bólint, majd lassú és komótos léptekkel a nagy nyitott faházhoz vánszorog. Leül az egyik padra, mi néhány méterre tőle a földön elhelyezett fonott pálmalevél szőnyegekre kucorodunk.

Két nő, anyja és lánya érkezik vendégségbe hétköznapi viseletben, farmernadrágban és pólóban. Az idősebbik nő Amadeo unokahúga, aki bár asháninkaként nőtt fel, ma városban él a családjával. A napokban megbetegedett, de városi élete ellenére hisz a szelleműzésben, így eljött egy gyógyító szertartásra. A nagy tiszteletben álló öreg ugyanis nem csak törzsfőnök, hanem sámán is egyben, gyakran még ma is ayahuasca szertartásokat vezet. Hallucinogén növényeket használ, és az indiánkultúra évezredes tapasztalatai nyomán minden nyavalyára tud valami erdei gyógyírt. Miután - feltehetően - sikeresen kezelte városi rokonát, az a lányával együtt visszaindul a civilizációba. A házban ezután sem áll meg az élet, újabb és újabb látogatók érkeznek, mindenki azért, hogy Amadeo tanácsát vagy gyógyító erejét kérje.

Mindennapi családi program egymás arcának a kifestése

A faluban mindenki egy lepedőszerű ruhát, ún. kusmát visel, amit az achiote növény magjából nyert festékkel barnára festenek. Farmerben és pólóban csak az „idegenek”, azaz a városból érkező vendégek járnak. A férfiak ruhája nem csak szabásban, hanem anyagban is eltér a nőkétől. A teremtés koronáinak kusmáját kézzel szövik az asszonyok, amely a fiatalabb fiúk esetében gyakran nem barna, hanem hosszanti irányban csíkos, fekete-fehér színű. A női kusma nem kézzel készül, a hozzávaló vászont a városban vásárolják. Bő nyaki kivágása arra szolgál, hogy szoptatásnál ne kelljen megszabadulni az egész ruhától.

A szertartásokhoz Amadeo mindig gondosan a fejére helyezi a madártollal ellátott koronaszerű fejdíszét is, az amatzerentzit. A nők nyakát majomfogakból és színes magokból készült nyaklánc díszíti. Amadeo azt is elárulja nekünk, hogy a majmokat nem a fogukért vadásszák, hanem a húsukért, mivel azt máig fogyasztják, bár egyre ritkábban kerül a tányérra belőle. A folyókban a kimbiri és pichari szennyvíz hatására egyre kevesebb a hal, az erdőirtás és túlvadászat miatt pedig nehéz elejteni a vadállatokat, így mára a legfontosabb fehérjeforrás a pajor és a levélkukac lett.

Katia kusmát készít

Hol a pálmaszőnyegen ücsörgünk, hol a rozoga padokon, és figyeljük a történteket. Amadeo házához korántsem mindenki gyógyulni jön. A többség csak beköszön az ősöknek, majd iszik egy kortyot a mazátónak nevezett rózsaszín löttyből. Amadeo az egyik pillanatban feláll, és a mazátóval teli tököt Endre felé nyújtja. Ez náluk a barátság és az elfogadás jele. Éljen! Megtört a jég, de most aztán nincs mese, inni kell.

A mazáto egy yukkából és kamotéból (rózsaszínű édesburgonya) erjesztett savanyú szagú, förtelmes ízű alkoholos ital, amit egész álló nap felváltva kortyolgatnak. A mazátóval teli tököket úgy adják körbe, mint az arabok a vízipipát. Napi szinten egy ember akár öt litert is elfogyaszt belőle, vizet szinte soha nem isznak. Azon túl, hogy enyhén illuminált állapotban mérséklődik az éhségérzet, azt állítják, hogy ennek a gusztustalan lének köszönhető, hogy a törzs tagjai között nincsenek daganatos megbetegedések, sem a férfiaknál prosztata gondok. Az egy éves gyerekeket közvetlenül az anyatej után azonnal a mazátóra szoktatják.

Asháninka kislány

Amadeo mellett jobbról és balról is üldögél egy-egy asszony, láthatóan bensőséges a viszonyuk. Az egyik nő jó 30 évvel fiatalabbnak tűnik a másiknál. A ház körül sok fiatal nyüzsög, kiskorú gyerekek sertepertélnek fel s alá.

- Ezek itt a fiaim. Ők pedig az unokáim - mutat Amadeo a vendégsereg egyes tagjaira.
- És az asszonyok melletted?
- A feleségeim.
- Mind a ketten?
- Igen. Ő itt Szankó - mutat balra -, ő pedig Katia.
- Két feleséged van? - nézünk rá döbbenten.
- Nem, nyolc. De csak ők ketten élnek itt Otariban - öleli magához Szankót és Katiát - És ez itt a te asszonyod? - néz Endrére, miközben felém biccent.
- Igen. Nekem egy is sok -  válaszol Endre nevetve - És hol van a többi asszony?
- Erre is, arra is. Quempiriben, Pichariban, Limában.
- Az ashaninka férfiaknak mind több felesége van? – veszem át a szót.
- Nem. Ma már csak a törzsfőnöknek lehet egynél több asszonya.

Kíváncsiak lettünk, vajon hogyan köttetnek a házasságok Otariban. Az esküvő nem feltétlenül úgy zajlik, ahogy azt otthon a fotelben ülve elképzeli az ember. A régi időkben az apa választott hitvest a lányának, hacsak nem érte olyan megtiszteltetés a családot, hogy a törzsfőnök igényt tartott a lány kezére. A hagyomány szerint gyűrű helyett yukkát adnak a menyasszonynak a házassági szándék jeléül, s ha azt a család elfogadja, a házasság meg is köttetett. Semmi hivatalos papírügy, boldogító igen, hófehér ruha, lagzi vagy épp koszorúslány. Manapság már Otariban is szabad a szerelem, de csak a törzs tagjai között lehet házasodni. A kislányok gyakran egészen fiatal korukban teherbe esnek. Nem ritka, hogy a szexuális élet a gyakorlatban megelőzi az elméleti felvilágosítást.  

Amadeo, Katia és én

- Amadeo, mennyi gyermeked van?
- Azt hiszem, negyvenegy.

Egy későbbi beszélgetés során az egyik fia azt állítja, hogy ő maga több testvért ismer ötvennél. Szerinte apjának legkevesebb kilencvenhat gyereke született nyolc feleségétől.

Otariban egyébként mindenkinek két neve van, egy indián és egy spanyol. A gyerekek általában csak akkor kapnak indiánnevet, amikor elkezdenek járni, a hivatalos spanyol elnevezés pedig 7 éves korban történik.

Délután, miközben a falu életképeit filmezem, valaki hátulról megérinti a vállam. Megfordulok. Egy indián kislány mosolyog rám kedvesen.

A lányoknak első menstruációkor levágják a haját, és elzárják őket a közösség többi tagjától

- Szia! Te ki vagy? - kérdezi.
- Erikának hívnak.
- És honnan jöttél?
- Magyarországról. Európából - pontosítom a választ segítőkészen.
- És ott minden embernek kék a szeme és ilyen furcsa a haja?
- Nem mindenkinek. De vannak sokan.
- Egyszer jártak már itt Európából emberek, Olaszországból. Az is Európában van, ugye?
- Igen.
- Ha nagy leszek, akkor majd én is elmegyek oda messzire. Európába. És megnézem Rómát, meg Párizst is Franciaországban.

Peruban gyakran a felnőttek sincsenek tisztában azzal, hogy hol van Európa, különösen Magyarország. Az, hogy egy indián kislány hallott már Rómáról és Párizsról, meglep.

- Az iskolában tanultál ezekről a dolgokról?
- Aha.
- Hány éves vagy?
- Kilenc.

Egyre több gyerek gyűlik körénk, mígnem azon találom magam, hogy egy egész gyerekcsapat kellős közepén ülök, és minden szem rám szegeződik.

- Van kedved játszani velünk? – kérdezi a gyerekek okos kis szószólója.
- Persze, hogy van.

Megint tíz évesnek érzem magam. A faluban egyetlen gyereknek sincsen semmilyen játéka. Még a labda beszerzése is lehetetlen vállalkozás, de azért nem unatkozunk. A picivel idősebb lányok haja rövidre van vágva, ami szokatlan viselet, hiszen mindenki másnak majd derékig ér. A felnőtté, azaz nővé válás nagy fordulópont az ember életében. A lányok haját életükben egyetlen egyszer vágják rövidre, azon a bizonyos napon, és ilyenkor néhány hétre elzárják őket a közösség többi tagjától.

Katia és Szankó együtt ápolja a másnapos Amadeót

Az esti órákban körbeülünk a tűz mellett, csodálom a sok csillagot. Ilyen sokat egyszerre talán még sohasem láttam. Egyéb étel híjján főtt yukkával csillapítjuk éhségünket, miközben a mazátós tök körbejár. Furcsa kérdéseket szögeznek nekünk a népes család tagjai. Van, akinek olyan tévképzetei vannak, hogy Európa nemrég háborút indított Peru ellen, és akad, aki bennünk látja a jövő nemzedékének ellenségét.

- Tavaly eltűnt egy ashaninka kisfiú. A holttestét néhány nappal később Pichariban találták meg. A gyilkosok kivájták a csöppség szemét. Azt mondják, hogy gringók voltak az elkövetők. Ti is azért jöttetek, hogy megöljétek a gyerekeinket? - kérdezi az egyik fiatal anyuka.

Megnyugtatunk mindenkit, hogy a tragikus esetből butaság volna messzemenő következtetéseket levonni. Különösen azért, mert Pichari környékén nagyon ritkák a gringók. Lassan kezdik megszokni a jelenlétünket és oldódik a hangulat.

Az egész estés mazátószást Amadeo részéről csúnya másnaposság követi. Persze erre is akad gyógymód. Megható pillanat, ahogy Szankó forró achiote fürdőt készít urának, hogy fejfájását enyhítse, majd gondosan megtörölgeti és betakarja. Ezután hárman szép csendesen összebújva pihennek a nyitott faház rozoga ágyán.

Másnaposságra forró achiote fürdő javallott

Majd megöl a kíváncsiság, hogy milyen egy többnejű férfi feleségének élete. Az indián nők azonban meglehetősen zárkózottak és nem könnyű őket szóra bírni. Egy jó darabig nézzük egymást, mire Amadeo második feleségével sikerül szóba elegyednünk.

- Mondd csak Szankó, milyen érzés volt hozzámenni egy olyan férfihez, akinek már volt felesége? Sosem voltál féltékeny Katiára?
- Nem. Ez itt teljesen normális. Együtt vagyunk egy nagy család.
- Milyen az életed egy ilyen családban?
- Nyugodt.
- Ki végzi a házi munkát? Úgy értem ki főz, mos, vagy sző ruhát a férjnek?
- Beosztjuk. Mindenki tudja a feladatát.
- Sok közös gyereketek van Amadeóval?
- Igen. Itt minden asszony sokszor szül. De van egy növény, úgy hívják, hogy pirihapori. És ha nem akarsz több gyereket, abból kell teát főzz.

Azt, hogy a pirihapori tényleg hatékony-e, nem tudom, de bizonyos, hogy a faluban rengeteg csemete szaladgál. Olyat is láttunk, ahol a fiatal édesanya egyszerre szoptat a már középkorú édesanyjával, azaz a csecsemő nagynénje akár vele egy idős is lehet. A terhesség alatt az asszonyok szigorú diétát kötelesek tartani, ugyanis az akkor elfogyasztott állatok húsa kihatással van a születendő gyermek testi és szellemi képességeire. A tiltólistán többek között a teknőshús szerepel, mert hitük szerint lassú mozgásúvá és ügyetlenné teszi a gyereket.

A női feladatok: kosárfonás és gyereknevelés

Elkísérjük Szankót kakaót és yukkát szedni, majd ámulva figyeljük, ahogy a gyerekek percek tört része alatt felmásznak egy nyolc méter magas pálma törzsén, hogy ledobálják az érett kókuszdiókat.

Megint ránk esteledik. Behúzódunk a sátorba, és miközben az eső kopogását hallgatom, a törzs különös életén merengek. Nem kell sokat győzködnie Endrének ahhoz, hogy úgy döntsek, látogassunk meg egy újabb falut mélyen bent az esőerdőben. Így indulunk el másnap Quempiribe...

Még több fényképért és sztoriért látogass el Facebook oldalunkra!

VRAE, vagyis Valle Rio Apurímac y Ene. Erről a vidékről sehol nem lehet olvasni, ha van is róla valami, csak annyi, hogy a völgyben húzódó őserdőkben máig a Fényes Ösvény gerillái rejtőznek. Napokon át próbáltunk rájönni, hogy lehetne felfedezni az Apurímac-folyó völgyét, de csupán azt sikerült kideríteni, hogy Kimbiribe kell utaznunk. Ennyi elég is volt nekünk, hogy megkezdjük legizgalmasabb perui kalandunkat a gerillák és asháninka indiánok földjére. Ki gondolná, hogy pont itt találkozik az ember egy izraeli kémmel?

Információink szerint Ayacuchoból reggel 6 és 7 között kettő busz is indul az őserdei Kimbiri felé. A recepciós által megadott címen nem a terminál szokásos képe fogad. A buszokat üzemeltető magánvállalkozó csöpp kis fabodéja a piaccá alakult utcán csupán jegyeladásra szolgál, de a járatok valószínűleg a helyhiány miatt nem innét indulnak. Ennek ellenére minden potenciális utas ide érkezik, s ezt kihasználva az iroda előtt agresszív taxisofőrök kisebb tömege rohamozza meg az embert. Többségük azt állítja, hogy Kimbiri irányába egyáltalán nincsenek járatok, és próbálja lecibálni a hátunkról a zsákokat, hogy a kocsijába tuszmákolja azokat. Akad, aki néhány solért a jól megrakott platóján kínál helyet a krumplis zsákok mellett, de mivel az út 6 órásnak ígérkezik, nem ez tűnik a legoptimálisabb megoldásnak. Nem dőlünk be, hanem megköszönjük a segítségüket és belépünk abba a kopottas irodába, amelyet a szállásadónk javasolt. Szerencsére kiderül, létezik buszjárat, sőt, a nagybusz árával nyilvánvalóan egyetlen taxis, de még a platós megoldás sem tud versenybe szállni.

Az irodában a jegyárusító lányka már bizonyára amazóniai területről származik, mert nemcsak hiteles információk birtokában van, de a reggeli 15 fokban szó szerint vacog. Egyébként nagyon segítőkészen azt is elárulja nekünk, hogy Kimbiriben nincs szállás, ezért okosabb a tőle néhány kilométerre található Picharit választani úticélként. Így is teszünk.

Ayacucho és Kimbiri között jól láthatóan épül az út

8 órakor becsomagolnak minket egy mototaxiba, amivel átrobogunk a város másik végébe a buszhoz. A buszon rajtunk kívül alig pár ember fészkelődik, így a buszsofőr csak ül a volán mögött járatva a motort, de nem indul el. Talán azon tűnődik, hogy érdemes-e ennyi utassal útnak eredni. Végül egy óra múlva félig üres busszal - talán ez az első alkalom, hogy Peruban nem tömött járaton ülünk - elhagyjuk a várost.

A táj óriási. Zöld hegyek között tekergünk fölfelé, majd újra kopárrá válik minden, ahogy áthaladunk egy 4000 méteres hágón. Ha az ember a perui Andokban utazik, előbb-utóbb leszakadt sziklákba fog botlani, amik rosszabb esetben az egész utat elzárják. Szerencsére a nagy markológépek kezelői rutinos és remek szakemberek, ezért bámulatos módon képesek egy óra alatt járhatóvá tenni egy olyan utat, amelyet ha én volnék a közlekedésügyi miniszter, akkor tuti, hogy hetekre elzárnék a forgalom elől. Pichari felé háromszor egy órát vesztegelünk a felrobbantott sziklák miatt, így a tervezett 6 órás útból majdnem 9 lesz, mire megérkezünk az Apurímac völgyébe, és magunkba szívhatjuk a zöldellő esőerdő friss illatát.

VRAE egyszerűen csak zöld és zöld

Sokáig nem élvezhetjük a hónapok óta várt amazóniai levegőt, mivel a perui viszonylatban amúgy egész hangulatos Pichari városkáját belengi az erjedt kakaó lábszagot idéző bűze. Most van a szüret. A piciny barna magokat neylonzsákokon a házak tornácán szétterítik, hogy száradjanak. Különös, hogy ebből a bántó szagú gyümölcsből a végén mégis milyen mennyei ital készül!

A buszterminál közelében akadunk szállásra. Az épület előtt egy nem éppen túlöltözött hölgy nézelődik, s talán kliensekre vár. A tulaj a szállót vélhetően szobáztatásra használja, így csak lepakoljuk a zsákokat és elugrunk vacsorázni, hogy minél kevesebb időt kelljen a helyen tölteni. A recepciós csaj háromszor is értetlenkedve kérdezi, hogy mi akkor most vacsora után is vissza fogunk térni a szobánkba? Végképp nem fér a fejébe, hogy szeretnénk az éjszakát itt tölteni, és nem csak fél órára vettük ki a szobát.

Az éjszakai meleg általában megvisel, de most a bődületes hőség ellenére remekül alszom. Farkas éhesen ébredek. Úgy döntünk, hogy Peru egyik specialitását, adobót reggelizünk. Eddig azt hittem, hogy Andahuaylillas után tudom, hogy az micsoda, de ma rá kellett döbbennem, hogy halvány fogalmam sincs róla. Amikor legutóbb ilyet ettem, akkor az íze és állaga a lucskos káposztához hasonlított, ami - bár nem a kedvencem - az unalmas sült csirke után kitűnő eledel. Ma azonban nem hogy káposztát nem találok a leveses tálban, de majd leesek a székről, amikor a pincér megjelenik egy tányérral, amin egy disznó teljes fogsora vigyorog rám a zöldségek között. Nem is tudom, mit kellene kezdenem ezzel a disznóállkapoccsal, mert ha akarnám sem tudnám elrágni.

Az adobo Peru sajátossága, de Pichariban a disznó fejéből készítik

Reggeli után egy internetkávézót keresünk. Igen internetkávézót, mert ezekben az őserdei apró városkákba is elért már a világháló. Itt aztán sikerül összeakadnunk egy különös figurával, aki megpillantva minket, tökéletes spanyolsággal, harsányan üdvözöl.

- Hola amigos! Honnan jöttetek?
- Magyarországról. És te?
- Én spanyol vagyok, a nevem Evit - nyújt kezet.
- Az Evit nem egy tipikus spanyol név, vagy tévedek? - közben fogadom a kézfogót.
- Az anyám adta ezt a nevet, mert állítólag nagyon sokat rugdosódtam a hasában és úgy gondolták, problémás gyerek leszek. A bajt pedig jobb elkerülni, ezért kaptam ezt a nevet - röhög. (A spanyol evitar ige azt jelenti: elkerül, megkímél)
- És mit csinálsz itt Pichariban?
- Éppen dolgozom. Jelentenem kell a seregnek - vált át spanyolról angolra.
- Jelenteni a seregnek?
- Igen, az izraeli hadseregnek dolgozom.
- Most akkor spanyol vagy vagy izraeli?
- Hát - nevet -, anyám spanyol, apám pedig arab az Emirátusokból. De Izraelben voltam katona.
- Ezt hogy viselte az apád?
- Nehezen. De nem tudja, hogy még mindig nekik dolgozom kémként. Van egy kis lodzsom Atalayában, ott élek, de közben folyamatosan jelentek Izraelnek.

Pichari szürkületkor a legszebb

Furcsa a srác és a sztori, amivel előáll, meg az, hogy alig pár perc ismeretség után leleplezi magát, ráadásul egy netkávézóban, még ha angolul is teszi azt. Barátunk miután elárulja, hogy havi 3800 dolláros fizetésért szolgáltat információkat Izraelnek Peruról, érzékeny búcsút vesz tőlünk, bár valahogy sejteni lehet, hogy nem most láttuk őt utoljára.

Catarata faluja felé vesszük az irányt, a falu határában ugyanis egy csodásan kiépített őserdei ösvényen öt egymás utáni vízesést lehet megközelíteni. Akad közöttük 130 méteres zuhatag is, de mégis inkább az erdőben tett séta, ami megbabonáz, mintsem a vízesések. Olykor óriási világoskék morfók kerülnek elő a zöld aljnövényzetből, és olyan közel repülnek az emberhez, mintha annak vállán szeretnének megpihenni, máskor meg törékeny kis kolibrik csapdosnak a szárnyaikkal tőlünk egy-két méterre. Rajtunk kívül egyetlen lélek nincs a vízeséseknél, leszámítva néhány fiatalt, akik romantikázni érkeztek a zuhatagokhoz.

Én a 130 méter magas Angel-vízesés előtt

A falu sem érdektelen amúgy. Catarata és néhány környező chakra (perui földbirtok) ugyanis Peru legnagyobb kokatermő vidéke. Mivel a kokalevelet a kakaóval együtt szüretelik, így a falu utcáin mindenhol hatalmas nylonokon vannak kiterítve, hogy száradjanak a napon. Amíg az iránytaxira várunk vissza Pichariba, addig több alkalommal látjuk, hogy a helyiek mezítláb sétálgatnak a levelek között, ezzel forgatva azokat a napon.

Az esti órákban visszatérünk Pichariba és úgy döntünk, keresünk másik, kellemesebb helyet éjszakára, már csak azért is, hogy ne okozzunk több fejtörést a recepciós csajnak, hogy mi a fenét csinálunk már megint a szobában. Ráakadunk arra a meglehetősen olcsó, de nagyon is elegáns hostelre, ahol a szomszéd szobában kém barátunk húzza meg magát. Este egy sör mellett elmeséli, hogy ma délután ellopták a táskáját az útlevelével és a pénzével együtt egy buszban. Emellett jön néhány számomra érthetetlen sztori az útlevél nélkül nem működő pénzfelvételről és jelzi, szeretné, ha kölcsönadnánk néhány száz solt. Az egy dolog, hogy az ember nem szokott vadidegenektől több száz solt kölcsönkérni, az meg egy másik, hogy mióta ellopták a pénzünket a bankkártyás pénzfelvétel kb. fagyipénzre korlátozza a zsebünkben lapuló összeget. Pichariban nincsen automata, így kém barátunk pénzszerző akciója kudarcba fullad.

Catarata faluja Peru egyik legfontosabb kokatermő vidéke

Picharitól alig néhány kilométerre az Apurimac-folyó partján fekszik az őserdei állatoktól hemzsegő Sivia faluja. Ez sajnos nem azt jelenti, hogy az orrmányos medvék minden nap a város főterén kóláznak, hanem azt, hogy itt van VRAE egyetlen állatkertje. Sivia azonban nem csak ettől érdekes. A város komoly belpolitikai viszályoknak volt kitéve a Fényes Ösvény maoista szellemiségű terrorszervezet működése idején.

A szervezetet Abimael Guzmán Reynoso, az Ayacuchói Egyetem filozófiaprofesszora alapította 1970-ben azzal a célzattal, hogy megdöntsék a kisemmiző államot, és azt kommunista eszmék mentén irányítsák tovább. A kezdetben csak ideológiai tömörülés ahogy erősödött, úgy vált egyre agresszívebbé. Az 1980-as évektől kezdve saját katonai iskolákat hoztak létre, ahol erőszakkal odacipelt falusi gyerekeket képeztek ki gerillának. Az évtized végére már nem csak a központnak számító VRAE-ban, hanem Ayacucho és Huancavelica környékén is tisztogatások zajlottak, aminek eredményeképp a helyi közösségek menekülni kényszerültek. Az állam, hogy elkerülje a népirtást, elrendelte a völgyben élő indiánok kitelepítését, így számos asháninka közösség számolódott fel. A legvéresebb harcok Sivia környékén zajlottak, aminek nyomai máig látszanak a falun.

Siviában máig nyakig felvegyverkezve szédelegnek a katonák az utcákon

A folyóparton kiszállunk a csónakból és a falu széles, de kis forgalmú főutcáján a központ felé indulunk. Kissé félelmetes, hogy a településen mindenütt hemzsegnek a fegyveresek, valamennyi utca végén és középület előtt áll egy katona. A bolt cégérén a következő olvasható: Háborús üzlet. Olyan, mintha visszacsöppentünk volna az 1990-es évek elejére, amikor napi szinten keveredtek a katonák tűzharcba a gerillákkal. Az itt élő idősek arca kissé meggyötört, csak az iskola udvarából szűrődik ki a gyerekkacaj. Igyekeznek túllépni a múlton, és amennyire lehet kellemessé varázsolni a város hangulatát. A parkosított főtér fáin óriási színes arapapagájok jártatják a csőrüket, mintha azt kiabálnák: béke van!

Sivia állatkertje szomorú látvány, de sok szép állatot lehet lencsevégre kapni

Az állatkert gondozására úgy tűnik nem sok pénz és energia maradt. Sok, számomra ismeretlen őserdei faj tekinthető itt meg, de az állatok apró ketrecekbe zárva raboskodnak, amitől kíváncsiságom alábbhagy. Itt-ott szétdobált kekszeszacskók, a tó alig látszik a lehullott levelektől és a békanyáltól. Az egész gondozatlan, az állatok pedig ránézésre kínlódnak. Szomorú látvány.

Sivia nem utazásunk csúcspontja. Bár vannak, akik óvva intenek minket attól, hogy mélyebbre hatoljunk VRAE esőerdőibe, másnap reggel már egy kocsiban ülünk és Otari asháninka faluja felé tartunk. Hogy milyen a Fényes Ösvény árnyékában az indiánok élete? Nemsokára az is kiderül...

Ha még több fotóra és sztorira vagy kíváncsi, látogass el Facebook oldalunkra!

Ezt a bejegyzést igazából nem nekem kéne írnom, hanem Erinek, de ő azt mondta, annyira elege lett a hercehurcából, hogy örül, végre vége van. Így helyette én ragadok billentyűzetet, s leírom, hogyan is néz ma ki Dél-Amerikában egy ellopott útlevél pótlása, s mennyire kiszolgáltatottá válik az ember egy olyan országban, ahol nincs nagykövetség. Támogatás nincs, kioktatás és bénázás viszont van.

2013. április 17-én léptük át a perui határt Tumbes városánál. Hosszú, egész éjszakás utazás után értünk a határra, Erin itt mutatkoztak először a gyengeség jelei. Hasmenése, láza volt és olyan energiaszegény állapotba került, hogy alig állt a lábán. Beültünk egy étterembe, ahol Eri azonnal a mosdóban kötött ki, én pedig rendeltem egy adag kaját. Eri soha nem hagyta hátra a kistáskáját, mindig magával vitte még a mosdóba is, most valószínűleg a fáradtság és az altáji problémák miatt megfeledkezett róla, így a pénzes szütyőt, benne kb. 6000 dollárnyi készpénzzel az asztal sarkára helyezte. Kérdezhetnétek, hogy miért utazik valaki ekkora összeggel Peruban? Azért, mert éppen vezetett túra közben voltunk, tehát nem csak kettőnk fél éves budgetje volt nálunk, hanem mindenki pénze. Az is kérdés lehet, hogy miért nem bankkártyával intézzük ilyenkor a dolgokat, erre pedig az a válaszom, hogy Dél-Amerikában a kártyával vásárlás csak nagyon kevés helyen működik, az automatából való pénzkivétel pedig költséges, ráadásul limitált, így nem okos dolog a használata. Egy szó, mint száz, kb. 6000 dollár lapult a szütyőben.

Április 17-én léptünk be Peruba, s még aznap ki is raboltak minket

Eri a mosdóban, közben megérkezik a kaja. A pincér rakja le a tányérokat, én meg próbálok helyet teremteni, így az asztalra nem illő dolgokat reflexszerűen magam mellé helyezem a nagyzsákok mögé. Falatozunk, közben Eri megérkezik a WC-ről és azonnal a szütyőjét keresi. Tök nyugodtan mondom, hogy ne aggódjon, itt van mellettem a zsákok mögött. Nyúlok oda érte, és nincs ott. Eri visszarohan a mosdóba, hogy nem-e vitte be magával mégis, de nem. Az étterem tulaja azonnal fejhangon kezd ordibálni, hogy az ő éttermében nincsenek tolvajok és miért nem figyelünk az értékeinkre. A bejáratnál áll egy rendőr, de ő sem látott semmit. Bevillan, hogy a pincérnő a zsákok felől osztogatta szét a tányérokat, ami fedést nyújthatott a mögöttünk lévő asztalnál ülőknek arra, hogy elbugázzanak valamit. Mázlijuk volt, a sok zsák közül azt emelték fel, amiben a pénz volt. No meg Eri útlevele...

A sokkból felocsúdva elszaladtunk a rendőrségre, ahol felvettük a jegyzőkönyvet, ahogy az illik, majd felültünk a Chiclayóba tartó buszra, mivel  többet ennél nem tehettünk, s mert egy órával korábban megvettük a jegyet rá. Pár órával később, estefelé futunk be Chiclayóba. Másnap, csütörtökön, Eri netkávézót keresett, hogy kiderítse a perui magyar konzulátus elérhetőségét, hogy jelezzük problémánkat. 2010-ben egyik túratársunktól lopták el hasonló módon az iratait Arequipában, így én meg ő tőle kérdezősködtem, mi is pontosan a teendő ilyenkor. Tőle tudtam meg, hogy a konzulátus semmit nem csinált, neki az argentin magyar nagykövetséggel kellett felvenni a kapcsolatot, végül a finnek állították ki az ideiglenes okmányokat. Eri így nem csak a limai konzulátusra, hanem a Buenos Aires-i nagykövetségre is írt egy e-mailt, hogy jelezze miként jártunk.

A nagykövetségről szinte azonnal érkezett a válasz, melyben az állt, hogy ha továbbutazásra alkalmas okmányokra van Erinek szüksége, akkor az igénylőlapot alá kell irattatnia a limai konzullal, aki ezzel igazolja Eri személyazonosságát, majd az egészet postára kell adni a nagykövetség Buenos Aires-i címére. Az egész folyamat maximum 3 hetet vesz igénybe. Tiszta sor. A sztori pedig itt kezdődik...

Pénteken semmilyen választ nem kaptunk a konzultól, közben pedig továbbutaztunk Chachapoyasba. Hétvégén nyilván zárva tart a konzulátus, így nem maradt más, mint várni hétfőig. Hétfő délutánig sem érkezett válasz, így rácsörögtünk a konzulátusra, de csak sokadik próbálkozásra vették fel a telefont. Egy titkárnővel sikerült beszélnünk, aki közölte, hogy a konzul épp vakációját tölti, valamikor május közepén áll újra hivatalba, helyettese pedig nincs, így nem tudnak segíteni. Gondolhatjátok, pislogtunk Erivel egymásra, hogy ez most micsoda?!

A problémát azonnal jeleztük a nagykövetségnek, akik pár nap múlva azt a válaszlevelet küldték, hogy ők a konzul aláírása nélkül nem tehetnek semmit, így a legjobb, ha megvárjuk, amíg visszatér a vakációról. Mivel éppen szervezett túra közben voltunk, így nem jelentett gondot az egy hónapos várakozás, de kérdem én, mi van akkor, ha nekünk 1 hónapon belül hazajegyünk lett volna valamelyik szomszédos országból? Furcsáltuk a dolgot, de nem idegeskedtünk, végülis ekkor még vissza volt kb. 80 napunk a hivatalos itt tartózkodásból.

Letelt a hónap, pontban május 15-én hívtuk a konzulátust. A titkárnő négy alkalommal rázta le Erit azzal, hogy a konzul nincs bent, talán picit később. Végül a délutáni órákban sikerült beszélni a konzullal, aki nem értette, minek zaklatjuk őt ezzel a kérdéssel, mikor ez a nagykövetség hatásköre. A stílus, amilyen hangnemben elmagyarázta, hogy neki ehhez a dologhoz semmi köze, közel állt a minősíthetetlenhez, tulajdonképpen zaklatásnak vette a hívásunkat.

Eltelt egy hónap, egy lépést nem léptünk az ügyben előre, és kiderült, vagy a nagykövetség hülye vagy a konzul dilettáns, ráadásul a stílus sem épp az volt, amire egy bajba jutott magyar vágyik egy ilyen helyzetben. Nekünk sem kellett több, megfogalmaztunk egy élesebb hangvételű levelet a nagykövetségnek, miszerint az egy dolog, hogy a konzul faragatlan (Peruban elég sokan azok), de szedjék össze magukat, mert nem tudjuk kihez fordulhatnánk, mivel mindkét fél a másikra mutogat. Ha a nagykövetség gondolja, szívesen postázzuk mi magunk a kitöltött papírokat, meggyorsítva ezzel a folyamatokat, ezzel megspórolva rengeteg időt és pénzt, mivel ekkor épp a Titicaca-tó partján voltunk, több mint 1000 kilométerre a fővárostól.

A nagykövetségtől érkezett a válasz, hogy sajnos a jog az jog, nem tehetnek semmit, szükségük van a konzul aláírására, hiszen odahaza sem lehet útlevelet igényelni csak úgy a neten. Ez így van, csakhogy az okmányiroda nem mondja azt a telefonba, hogy neki az útlevél kiállításához semmi köze. Jeleztük, hogy nem igen van arra keret a rablás után, hogy közvetlen buszokkal Limába utazzunk, továbbá filmezni vagyunk a Titicaca-tónál (eddigre a csapat hazarepült), így mivel 3 hét alatt elkészülnek az okmányok, ezért azokat június közepéig postázzuk.

Így is lett. Június 14-én, pénteken vettük fel újra a kapcsolatot a konzulátussal. A titkárnővel beszéltünk és megállapodtunk, hogy következő hétfőn érkezünk aláirattatni a papírokat. Érdekes módon ekkor nem mondták azt, hogy nekik ehhez semmi közük, hanem hogy várnak minket délelőtt. Június 17-én, két hónappal a rablás után végre elindult a folyamat.

Miközben várakoztunk a konzulátuson, befutott a konzul. Egy ősz hajú idősebb úr volt az, olyan 70 év körüli, korához képest remek állapotban. Köszönt a titkárnőknek, majd mi is köszöntünk, hogy "Jó napot kívánok!", erre ránk nézett, majd visszaköszönés nélkül belépett az irodájába. Mintha derogált volna megszólalnia magyarul.

Az ügyintézésért fizettünk 51 solt (kb. 4200 Ft), majd az amúgy nagyon mosolygós titkárnő közölte, hogy természetesen az oda-vissza postaköltség is minket terhel, ami kb. 500 sol (42 000 Ft) lesz. Itt jött az újabb pislogás. Azzal tisztában voltunk, hogy a nagykövetség semmit nem fizet ki ilyen esetben, de egy borítékért Lima-Buenos Aires-Lima szakaszra 42 000 Ft-ot kifizetni eléggé mellbevágó élmény. Ennyiért akár Eri is elvihetné személyesen a papírokat. Kiderült, az ár azért ennyi, mert a konzulátus biztonsági okokból kizárólag a DHL-lel postáz. Közöltük, hogy mi biztosan nem fogunk, mert nem tudunk ennyit fizetni egy levélért, így ha megengedik, keresünk egy másik lehetőséget.

Az útlevél igénylő papírok postára adása június 17-én

Csak úgy kíváncsiságból benéztünk a DHL irodájába, ahol valóban 250 solért (kb. 21 000 Ft) akarták elpostázni a levelet Buenos Airesbe. Végül elkocogtunk a perui állami postára, a Serposthoz, ahol légipostaként feladva "csak" 58 solt (kb. 4900 Ft) fizettünk. Jeleztük a nagykövetség felé, hogy június 17-én postára adtuk a kért papírokat, valamint megkértük őket, hogy ne küldjék az útlevelet DHL-lel, mert nem fogjuk kifizetni a 250 solt, nyugodtan postázzák azt az argentin állami postával. Automatikus válaszlevél érkezett, miszerint az argentínai konzul június 28-ig szabadságon van, ezért keressük a helyetteseit. Helyetteseinek küldtünk egy levelet, akik csak annyit írtak vissza, hogy amint megérkeznek a papírok, intézik az útlevelet. Ezután nem volt mást tenni, csak várni.

Július 6-án (szombaton) ellenőrizte Eri a leveleit, melyben egy július 3-i keltezésű e-mail szerepelt a Buenos Aires-i konzul egyik helyettesétől, melyben jelzi, hogy az útlevél elkészült, és kérdezi, hogy milyen címre küldjék azt. A korábbi levelekben többször meghagytuk, hogy küldjék nyugodtan a perui konzulátus címére, de megismételtük, hogy Limában érte megyünk személyesen, valamint azt, hogy ha DHL-lel postázzák, nem fogjuk kifizetni a postaköltséget.

Két nappal később (július 8.) Eri kapott egy újabb e-mailt, amiben a nagykövet helyettese nagyon segítőkészen azt írta, hogy nyugodtan megadhatjuk a saját címünket, nem kell befáradnunk a konzulátusra az útlevélért, ha az nekünk könnyebbség. Még aznap küldtük a választ, hogy nincsen semmilyen címünk Peruban, mivel utazunk, így legyenek szívesek küldjék azt a konzulátus címére, jelezve, hogy július közepén lejár a 90 napos itt tartózkodásunk, ami után büntetést kell fizessünk a határon. Ezután az a válasz jött, hogy küldik az útlevelet.

9 nap alatt Limában volt idő arra, hogy főzzünk egy vadast Ancelmo barátomnak és családjának

Július 11-én érkeztünk vissza Limába. Az airmail és a DHL is 3-4 munkanap alatt ígéri a levél kézbesítését, így pénteken hívtuk a konzulátust, hogy kaptak-e valamit Buenos Airesből. A válasz nemleges volt. Jött egy unalmas hétvége, majd a hétfő, amikor ugyancsak nemleges választ kaptunk. Ekkor Argentínából a konzultól kaptunk egy levelet, miszerint azon a napon, tehát július 15-én postázzák az útlevelet, benne egy scannelt képpel, amin az új útiokmány szerepel, július 3-i kiállítási dátummal. 12 nap alatt nem sikerült megtalálniuk a postát.

Az útlevélhez végül július 19-én, 94 nappal a rablás után sikerült hozzájutnunk, 4 nappal azután, hogy el kellett volna hagyjuk Perut. A tisztességhez hozzátartozik, hogy megírjuk, az  Buenos Aires-i konzul 15-i levelében jelezte, hogy a postaköltséget nem kell kifizetnünk (nyilván érezték, hogy kezd vaj lenni a fülük mögött). Hogy végül DHL-lel küldték-e vagy állami postával, nem tudjuk. Közben megkértük a nagykövetséget, hogy küldjenek már valamilyen hivatalos dokumentumot, amiben jelzik, hogy azért késünk a határátlépéssel, mert az útlevelet későn kaptuk kézhez, mely kérésünknek a nagykövetség eleget tett. Nem maradt más hátra, mint elindulni a határ felé. Kezünkben az új útlevéllel, a feljelentéssel valamint egy dokumentummal, ami igazolja késésünket, nyugodt tempóban haladtunk Ecuador felé.

Július 19-én végre kézhez kapta Eri az útlevelét

Augusztus 3-án értünk a határra, ahol jött az újabb meglepetés. A határőr tett a nagykövetségtől kapott levélre, és megtagadta a kilépésünket az országból, amíg nem fizetünk büntetést. Nincs nagy összegről szó, fejenként napi 1 dollárról. Összesen 36 dollárt (kb. 7900 Ft) gomboltak le rólunk, hiába minden magyarázkodás, hogy nem a mi hibánk, ráadásul pontosan itt a határon, Tumbesben rabolt ki minket egy földije. Nem volt mit tenni, két óra egymásnak feszülés után fizettünk.

KONKLÚZIÓ

Nyilván mi is hibáztunk itt-ott az ügymenetet nézve, hiszen a konzul munkába állása után kb. 1 hónappal érkeztünk Limába, de bíztunk a nagykövetség szavában, miszerint 3 hét alatt megérkeznek a papírok. Viszont az egy vicc, hogy

1) a konzul elmegy nyaralni, és senki nincs ki helyettesítse ezalatt,
2) a konzulátusnak fogalma nincs arról, hogy mi a teendő, vagy a nagykövetség vár el olyat a konzultól, ami nem feladatköre,
3) a konzul faragatlan módon viselkedett velünk mindkét alkalommal, mikor kapcsolatba kerültünk vele,
4) elvárják az utazótól, hogy miután megfosztották 6000 dollárjától, még fizessen ki 42 000 Ft-os postaköltséget,
5) hogy sokadik levél után is mindig ugyanaz a kérdés hangzik el, hogy hova postázzák az útlevelet,
6) hogy a Buenos Aires-i nagykövetségen nem volt senki, aki július 3. és 15. között megtalálta volna a posta vagy a DHL épületét,
7) hogy - s ez már a perui határátlépési szabályzat kritikája - téged rabolnak ki, mégis te fizeted a büntetést.

Az egy dolog, hogy megszabadítottak minket egy halom pénztől, de egyéb költségként kifizettünk az ideiglenes útlevélért 17 000 Ft-ot, ami azért "csak" ennyi, mert nem voltunk hajlandóak megfizetni a hivatalos, valamint ajánlott (postázz DHL-lel) költségeket. Ebbe nem számoltuk bele azt, hogy kétszer kellett Limába utaznunk ügyintézés okán, így teljesen átalakítva az útitervünket, valamint azt, hogy 9 napon át csak ültünk és vártuk a csodát, illetve azt, hogy a nagykövetség eltaláljon a postára és feladja az útlevelet.

Jöhetne a kérdés, hogy hogyan tovább, mert szerintünk sincs ez így jól. Én nem reklamálok, bár a büntetés fele engem illet, mivel hivatalosan nekem minden esélyem meg volt arra, hogy átlépjem a határt időben, valamint annyi a kapcsolatom Magyarországgal, hogy ott élnek szeretteim és barátaim, de Eri esete más. Ő világ életében tisztes, adófizető állampolgárként élte odahaza az életét, és úgy gondolom, ez a fajta ügyintézés és bánásmód nem megfelelő. Ha valaki adót fizet, férjen bele az, hogy ilyen esetben ne kelljen az áldozatot újból és újból megsarcolni. Ez egy dolog, tudjuk miként működik a bürokrácia, de az, hogy a fentebb említett 7 pontból 5 egyszerűen emberi hanyagságból, nemtörődömségből és oda nem figyelésből származik, felháborító. Hogy a konzul faragatlan? Nem érdekel, Peruban elég sokan azok...

(Slusszpoénként... fél évvel azután, hogy Eri hozzájutott az ideiglenes útleveléhez, Magyarországra látogattunk. Új útlevelet igényelt, mivel az ideiglenessel csak egyszer lehet Európa területére lépni, de mivel az még érvényes volt fél évig, annak bevonásáért dupla illetéket számoltak fel a magyar hatóságok.)  

Még több képért és sztoriért látogass el Facebook oldalunkra!

Huancavelicáról minden útikönyv ódákat zeng, pedig a város egy nagy semmi. A klímája is elég szörnyű, viszont a környéken van egy-két látnivaló, amik létezéséről csak helyben értesültünk. Ilyen például Santa Barbara elhagyatott és véres történelmű bányái vagy Cachí Alta színpompás faluja, ami egy itt élő spanyol házaspár agyszüleménye. Huancavelicáért magáért nem érte meg az ideút, de a környéket kár lett volna kihagyni.

Elhagyva huancayói ritka remek szállásunkat kikutyagolunk a buszterminálra. A pályaudvar közelében nagy élet van, a város négy sávos sugárútja valóságos piaccá alakult úgy, hogy közben az autós közlekedés sem állt le. A járdákon hol jobbról, hol balról kerülgetjük a gyümölcsöt, zöldséget, kínai zoknit, főtt fürjtojást, zsemlét vagy élő csirkéket áruló zsibongó kofásokat, az úton pedig alig lehet átkelni a türelmetlenül dudáló mototaxiktól.

Huancayóból a 150 km-re fekvő Huancavelicába szeretnénk jegyet vásárolni. 10:25-öt mutat az óra, a busz pedig pontban félkor hagyja el a terminált. Mivel ma még nem ettünk egy falatot sem, beiktatva egy reggelit, az eggyel későbbi járatra váltunk jegyet.

Klasszikus kép az Andok mélyéről

A táj az út során ismét szemet gyönyörködtető. Hatalmas hegyekkel és bámulatosan mély völgyekkel találkozunk, arra pedig bőven van idő, hogy bámészkodjunk, mert a távot több mint 5 óra alatt abszolváljuk. Az egyik kanyar után megtorpanunk, mert az azonos busztársaság járata vesztegel az út közepén. Ahogy megkerüljük látjuk, hogy a szélvédője ripityára van törve. A Huancayoból érkező korábbi járat az, ami frontálisan ütközött egy másik járművel. Hogy megsérült-e valaki az nem derült ki számunkra, de nagy szerencsénk volt, hogy a 11:30-ason ülünk.

Huancavelica szép helyen fekszik, szép a főtere és ennyi

Az egyik völgyben hosszan elhúzódó Huancavelicát egy közeli dombról pillantjuk meg. A város tetszetős főterével együtt épp olyan, mint a legtöbb perui nagyobbacska település, összeépült kopott házakkal, poros és forgalmas utcákkal, apró sarki közértekkel. Az áprilisi rablás óta kissé megcsappant napi költségkeretünkből meglehetősen nehezen akadunk szállásra annak ellenére, hogy Huancavelica nem egy turistaparadicsom. Végül rábukkanunk egy elfogadható áru hostelre, de nekik csupán szimpla ágyas szabad szobájuk van, ami olyan apró, hogy az ajtót is csak az ágyon állva lehet belülről kinyitni. Nem mondom, hogy komfortos, de annyi előnye van, hogy könnyen beleheljük a helyiséget, ami 3700 méter tengerszint feletti magasságban az 1-2 fokos éjszakai hőmérséklet mellet nem utolsó szempont.

Másnap gyalogosan vágunk neki a hegyeknek, hogy megkeressük az elhagyatott Santa Barbara higanybányát. Huancavelica rég eltűnt már a hegyek mögött, ahogy jó másfél órája gyalogolunk kutyahidegben a szeles dombokon át. A kacskaringós ösvény mentén szürke terméskövekből rakott vén házak tűnnek fel az egyik völgyben, ahol egy teremtett lélek nincs. A házak falain a téglák olyan katonás rendben sorakoznak, hogy mértani pontosságukkal óhatatlanul az inka épületeket idézik. A süvítő szélben a távolból egy kutya csaholása hallatszik. Van ebben a szellemfaluban valami hátborzongatóan kísérteties, ugyanakkor mégis vonzó és mesebeli.

A szomszédos hegy oldalában feltűnik néhány raktárépület, vélhetően az egykori bányához tartoznak. Szemmértékre még legalább egy órás séta vár ránk odáig, pedig már jócskán kipurcantam az idevezető úton. A csendet egy autó motorzaja töri meg, ami Huancavelica irányából közelít. Egy taxi, ki tudja mit keres itt. Mindenesetre 10 solért felvisz minket a bányához.

- Hogy hívják ezt a szellemfalut? - kíváncsiskodunk.
- Sacsamarca.
- Miért nincs itt senki?
- A Fényes Ösvény miatt.
- Itt is ödököltek a gerillák?
- Igen. Mikor még működött a bánya, sokan laktak itt. Aztán bezárt, a többség munka nélkül maradt. A nincstelenek közül rengetegen beálltak a gerillák közé, és ment a tisztogatás. Alig pár család maradt itt, ők ilyenkor a lámáikkal vannak fent a hegyekben.

A bányák bejárata felett máig látható a spanyol királyi címer

A kocsi megáll a kopár hegy oldalában, ahol kiszállunk. Sofőrünk visszafordul és elhajt. A bejárat előtt egy bányászruhába öltöztetett vasból tákolt madárijesztő és egy halálfejes tiltótábla fogad: Belépni tilos és életveszélyes! A bánya mellett az egykori bányászfalu maradványaira bukkanunk. A néhány romos fal között egy fekete bika legelészik, ami zokon veszi látogatásunkat, ráadásul nem szimpatizál Endrével. Menekülni kényszerül előle, de szerencsére sikerül kitérnie az állat elől, így a bika végül odébb áll.

A romok egy kis utcát alkotnak, amely az egykori főtérre vezet. Ki gondolná, hogy épp itt, az Andok egy elhagyott falujának közepén találunk rá Peru egyik legrégibb és legszebb, faragott kövekből épített templomára. Ahogyan Sacsamarcát, úgy Santa Barbarát is elhagyták lakói. Az 1500-as évek második felében nyitották meg a spanyolok a bányákat, amikor egy helyi inka felhívta rá a figyelmüket, hogy a hegyek mélyén higany van. A higany elengedhetetlen az arany kiválasztásához, ahogy azt mi is megtudtuk Rinconadában, így a spanyol király küldött néhány zsák aranyat, hogy megkezdjék a munkálatokat. A higany bányászása közben azonban mérges gázok szabadultak fel, amik gyakran bányarobbanáshoz vezettek. A spanyol krónikák szerint 200 év alatt több mint négyezren haltak meg (ezzel máig a Santa Barbara Dél-Amerika legvéresebb bányája) a járatokban, az utolsó nagy baleset 1786-ban történt, ami 200 halálos áldozatot követelt. Ezután a spanyolok összepakoltak, és elhagyták a vidéket. A következő évszázadokban a peruiak többször megnyitották a tárnákat, de csak rövid időszakokra, mivel a robbanások elkerülhetetlenek voltak. Az utolsó ilyen próbálkozás 40 éve volt, azóta Santa Barbara és környéke igazi szellem lakta vidék. 

Cachí Alta bejárata mindent elárul

Miután a bikától már biztonságban érezzük magunkat, letelepszünk az elhagyott tér közepén. Felállítjuk a kameraállványt, hogy filmre vegyük a látnivalókat, mígnem a semmiből megjelenik egy nagy csapat láma és felvétel ide, felvétel oda, keresztülvonul rajtunk. A láma azonban háziasított állat, így sose jár egyedül. Ezt a csordát is egy kisebb helyi család követi.

Átadjuk magunkat Peru igazi hangulatának a romokkal, a csípős időjárással, a kopár hegyekkel és a lámákkal, majd visszaindulunk Huancavelicába. Ismét szerencsénk van, az egyik kanyarban feltűnik egy autó. Egy fickó hozta fel feleségét és gyerekét a hegyekbe egy kicsit nézelődni. Visszavisznek minket a városba, és kitesznek a piacon. Egyes árusok frissen sült malachúst és burgonyát kínálnak. Peruban van egy krumplifajta, a chuño, amit - kihasználva a mostoha időjárást - nem megfőznek, hanem éjszakára beássák a földbe, ahol megfagy, reggel pedig, mikor kiolvad, épp olyan az állaga mint a főtté. A különbség csupán a barnás szín és az áporodott íz. Huancavelica pont azon a magasságon van, ahol ez az elkészítési folyamat kivitelezhető, így nagy bánatunkra chuñót kapunk a malac mellé.

Beszédes falfestmény az egészségünk megőrzése érdekében

Idefelé úton felfedeztük, hogy a hegyek között, Huancavelica közelében van egy parányi falu, ahol minden házat nemcsak színesre mázoltak, hanem különféle figurákat, madarakat és virágokat festettek a falakra. Elhatározzuk, hogy meglátogatjuk Chachí Altát.

Leszállunk a buszról, és a buszmegállóban máris tréfás képekre akadunk. A váró falát egy egészségügyi központ társadalmi célú hirdetése díszíti, amelyen a legkülönbözőbb emésztési és női problémákat jelölik meglehetősen naturális stílusban. A képen egy helyi asszonyság először kidobja a taccsot, majd összecsinálja magát, végül elvetél, vagy valami ilyesmi. Az ilyen apró falvakban elég nagy az írástudatlanság, a nők pedig többnyire férjük árnyékában élnek, így az egészségügyi problémákról nem nagyon beszélnek senkivel. Sok helyen láttam már Latin-Amerikában felvilágosító reklámokat, de minden kétséget kizáróan a Cachí Alta-i ezek közül a leghatásosabb.

Utcakép Cachí Altában

Betoppanunk a színes falu közértjébe, ahol igen örülnek a két gringónak.

- Nahát, gringók! Honnan jöttetek, Amerikából?
- Nem. Magyarországról, Közép-Európából.
- Lakik itt egy spanyol házaspár is Európából. Minden évben jönnek. A völgyben vettek házat. Ők intézték a falu épületeinek festését.
- Hogyhogy?
- Egy spanyol szervezet fizette.
- Nagyon szépek. Miért festették be a házakat ilyen szokatlan módon?
- A spanyolok hostelt nyitottak a völgy aljában nem messze innen, és úgy gondolták, ez jó turistacsalógató lesz. Mivel a házak eléggé kopottasak voltak, a lakók belementek, hogy lefessék azokat. De ennek már jó pár éve.

Ráérősen fotózgatunk a házak között. Minden ház előtt üldögélnek vagy sétálgatnak a helyiek. Megállítanak, kíváncsiak. Van, aki egy fotót szeretne, a másik a hajamat fogdossa, hogy igazi-e, mert szerinte furcsa a színe, de olyan is akad, aki rögtön előáll furulyájával, dobjával és tánccal kísérve előad egy dalt. Úgy tűnik, hogy Chachí Altában az elmúlt években rajtunk kívül nem sok turista fordult meg, a házfestés tehát nem érte el eredeti célját. Érdekes, hiszen a Huancayóból Huancavelivába tartó busz áthalad az apró falun, így igazából minden turista látja, hogy itt van.

Gyönyörű az út Ayacucho felé

Másnap Huancavelicából elindulunk Ayacuchóba. Mára az Andokon tulajdonképpen végigszalad egy aszfaltút Ecuadortól Bolíviáig, az egyetlen szakasz, ahol a perui útépítőkön eddig kifogtak a hegyek, az ez. Buszok se nagyon közlekednek errefelé, csak iránytaxik, amik egy ilyen hosszú szakaszon nem kicsit költségesek. Az első etap Lircayig tart. Mit mondjak?! Ez az egyik legszebb út az Andokban. Sok 5000 méteres hágón haladtunk már át, de mind közül a Lircay fölötti tetszett eddig a legjobban.

Lircayban kicsit tanácstalanokká válunk, mert fogalmunk nincs, hogyan tovább. Ayacuchóba közvetlenül hetente csak egy kisbusz megy, és az nem ma van. Térképünk nincs erről a vidékről, így kénytelenek vagyunk rábízni magunkat a taxisokra. Ez az ország turistásabb vidékein elég veszélyes vállalkozás lenne, mivel mindenki le akarna húzni, de itt valahogy senkinek nem jut eszébe, hogy átverje a gringót. Seccllába utazunk egy újabb csodálatos úton, ahonnan délután 3-kor indul egy kisbusz Ayacuchóba. Végül a Fényes Ösvény fővárosába este 7 után futunk be. 200 kilométer 11 óra alatt. Vajon meddig marad meg ez a szakasz ilyen ismeretlennek?