MIRADOR - "Kilátó a világra"

A shuarokkal nincs minden rendben. Az összes faluban megtalálnak minket a vad bürokraták és számon kérik rajtunk még a létezésünket is. Ettől függetlenül nem adjuk fel a kutatást, nem tántoríthatnak el minket attól, hogy ráleljünk Amazónia mélyén Móricz egykori vezetőjére, Juan Ramosra. Ugyanolyan kihívás ez, mint a fiatal shuargyerek uwishinné válása, aki ha sámán szeretne lenni, meg kell érintse Arutamot, a teremtő erőt. Minket azonban nem Arutammal, hanem a Juan Ramosszal való találkozás éltet.

Yukiantzából stoppal jutunk el a kb. 50 kilométerre fekvő Tiwintzába, más néven Santiagóba. Ahogy az a dzsungeltúrák után lenni szokott, az amúgy jelentéktelen kisváros igazi metropolisznak hat. Ehhez nem kell semmi más, mint hogy lehet enni sült csirkét és van sör.

Az Ayauch-lagúna igazán kellemes hely

Pihenésképpen ellátogatunk a közeli Ayauch-lagúnához, ami alig pár kilométerre fekszik nyugati irányba. Bár Tiwintza környékén már nincsenek érintetlen esőerdők, a lagúna körül egy vékony sávban a falusiak megóvták a természetet. Rengeteg színes rovart, főként lepkét látunk, és maga a lagúna sem csúnya, így nem bánjuk a sétát, még ha fáradtak is vagyunk.

Másnap pihenő napot rendelünk el. Kimossuk a csupa sár ruháinkat és a bakancsokat, majd úgy döntünk, lesétálunk a folyópartra. Menet közben megállít minket egy shuar srác a feleségével, hogy telejesen eredeti fosszíliákat és aranyrögöket adjon el nekünk. Sűrűn rázzuk a fejünket, hogy nem veszünk semmit, a beszélgetést pedig inkább a kutatási téma medrébe tereljük.

Pecás fiú a lagúnán

- Nem ismered véletlenül Juan Ramost Nantipból?
- Juan Ramost? Nem, nem tudom ki az - válaszoja a srác.
- Van a falunkban egy José Ramos - vág közbe a felesége - Ő nem Nantipból származik? - fordul a férjéhez.
- Tényleg, José a falunk tanára. Őt kéne megkérdezni, lehet ő tud segíteni.
- Hol van a falutok? - kérdezősködünk.
- Ott a folyó túlpartján. Sétáljatok át a hídon és kövessétek az ösvényt. Húsz perc és ott vagytok.

Elbúcsúzunk a pártól és átkelünk a Rio Santiago felett. A faluba valóban nem több az út 20 percnél. José Ramost könnyen felkutatjuk, mert az övé az első ház a településen. Bent ül a szobájában elég rendesen betintázva.

- Az apám Nantipban él, de nincs túl jó színben - közli akadozó nyelvvel.
- Mi az, hogy nincs jó színben?
- Van valami a lábával, nehezen jár. Mondjuk jó ideje nem láttam.

Rio Santiago

A tanárember nem a legtökéletesebb hírforrás. Olyan távolról mesél az apjáról, mintha nem is lenne egymáshoz közük. Nem időzünk tovább a házában, megköszönjük az infókat, majd indulunk vissza Tiwintzába. Illetve csak indulnánk, mert kifelé menet elkap minket a falu elnöke.

- Van engedélyük itt lenni? - kezdi ugyanúgy, mint Coangos elnöke.
- Csak José Ramost kerestük.
- Mit akarnak Josétól?

Elmeséljük neki, miért vagyunk itt, miközben bőszen bólógat, majd közli velünk, hogy mivel nincs engedélyünk a faluban lenni, fáradjunk vissza Tiwintzába. Én nem tudom mi van a shuarokkal. A falvak előtt mindenhol ki van rakva egy tábla, hogy a belépés szigorúan tilos, és idegen még az ösvényre sem teheti rá a lábát. Életem során számos indiántörzzsel találkoztam, de ilyen zárkózott és a szabályokat állandóan felemlegető bürokrata közösséggel még nem hozott össze a sors.

Eri küzd a Kapisunba tartó ösvénnyel

Másnap abban a reményben, hogy rátalálunk Juan Ramosra, elindulunk Nantip felé. A sofőr nem tudja hol kell leszálljunk, de szerencsére a buszon utazik velünk egy fickó, aki jelzi, hogy a két gringó megérkezett. Az ösvény bejáratánál ismét belebotlunk a tiltó táblába, valamint egy férfibe, aki éppen most érkezik a folyótól.

- Hova tartanak? - kérdi.
- Nantipba - adjuk a rövid választ.
- Én vagyok Kapisun elnöke. Van engedélyük rá, hogy Nantipba menjenek?

Egyike a sok csodás őserdei teremtménynek

Ismét jön a sztori elmagyarázása, de szerencsére Kapisun elnöke értelmesebb a tegnapi fickónál, így engedélyét adja, hogy használjuk a falu ösvényét, ami a coangosi menet után egész kellemes. Jó egy óra alatt letekergünk a Rio Santiago partjára. Az ösvény mentén - az Ayuach-lagúnához hasonlóan - csodaszép pillangókat, hernyókat és botsáskákat látunk. Átkelünk a folyót keresztező függőhídon, majd elindulunk felfelé Kapisun falujába. Itt az ösvény ismét Coangost idézi, olykor térdig süllyedünk a sárban. Szerencsére ez a szakasz nem tart sokáig, a dombtető után már meg is pillantjuk a falut, illetve az azt körülölelő ültetvényeket. Az is feltűnik, hogy van távvezeték. 2013-ban a shuarok sem maradhatnak áram nélkül.

Kapisun inkább egy tanyabokor, semmint falu, mivel házai egymástól távol esnek, ahogy az a shuarokra anno jellemző volt. A shuarok évezredeken át nomád nép voltak, ideiglenes házaikat véletlenszerűen az erdő közepén húzták fel. Ha egy család egy adott erdőrészt levadászott, akkor továbbállt. A spanyolok gyakran bukkantak a dzsungel mélyén üres házakra, de ezek nem csak azért lettek hátrahagyva, mert elfogyott a vad az erdőkből. Shuar hagyományok szerint, ha egy házban valaki meghalt, azt a házat meg kellett hagyni a halott lelkének.

Kapisun faluja csodás környezetben fekszik

A lélek a shuar mitológiában nagyon fontos szerepet tölt be. Az ellenséges törzsek megölt harcosainak fejét például előszeretettel vágták le és csináltak belőlük tzantzákat. A tzantzák zsugorított fejek (innen származik a zanza, zanzásít szavunk), amiket nagy műgonddal készítettek el. Elsőként a bőrt lenyúzták a fejről, majd a fejtetőnél kivágtak belőle egy darabot, hogy kisebb legyen a térfogata. Ezután a bőrt gyógynövényes vízben kifőzték, majd ráhúzták egy fagolyóra. Miután az kiszáradt, az így kapott tzantzák száját és szemét bevarrták, hogy az ellenség gonosz lelke ne tudjon kiszabadulni. Hogy biztosra menjenek, a fejeket hamuval dörzsölték be, ugyanis a hamu benntartja a lelket az emberben. Ilyen tzantzákat a keresztény hitre térés óta, több mint 150 éve nem csinálnak, bár a 20. században még kerültek elő zsugorított fejek, melyekről utóbb kiderült, hogy hamisítványok. Azért gyártották le a shuarok őket többnyire majombőrből, mert műkincskereskedők jó pénzt fizettek érte.

A gonoszság a shuaroknál nem csak tzantzák képében jelenik meg. Ahogy más amazóniai népcsoportoknál, így náluk is fontos szerep jut a sámánoknak, akiket a shuarok uwishineknek neveznek. Az uwishin lehet jó és rossz. A jó uwishin gyógyít, átkot űz, valamint kapcsolatot létesít a túlvilági lényekkel és szellemekkel. A rossz uwishin rontást hoz az emberre, betegséget és halált okoz. Ma már a shuarok nem hisznek az uwishinekben, ha megbetegszenek, orvoshoz fordulnak, és az átok okozójának sem kell retorziótól tartania. Sok turistát persze megtévesztenek az amazóniai sámánizmussal és elhitetik velük, hogy az indián sámánizmus még létezik. A 21. századi uwishinek hatásköre azonban ma már nem tart tovább annál, minthogy párszáz dollárért néhány napra turistákat fogadnak, hogy azokat bevezessék az ayahuasca (shuarul natem) világába.

A tzantzák az ősi shuar kultúra leglátványosabb ránk maradt emlékei 

Az ayahuasca egy lián, amit Amazónia majd minden közössége előszerettel fogyaszt, hogy megtisztítsa lelkét és testét. A barnás színű pszichoaktív főzettől az embernek víziói támadnak, olykor szorosan kapcsolódva a valós életben átélt és feldolgozatlan traumákhoz, amik tudatalatt emésztik az ember lelkét. Az uwishin feladata az, hogy a delikvens ne ragadjon le a szembejövő gondoknál, hanem túllépve rajtuk kikerüljön a problémák világából. Miután a szer hatása elmúlik, hihetetlen könnyebbség lesz úrrá az emberen, valóban túllép a gondokon, és minden egyszerűnek és könnyűnek tűnik. Az emelkedett érzelmi állapot akár több napig is elhúzódhat. A szertartás velejárója a hányás, azaz egyfajta méregtelenítés, amit a shuarok a problémák fizikai távozásaként fognak fel. Ma már a shuarok nem tartanak egymásnak szertartásokat, csak nagyon ritkán. Általában magukban iszogatják a főztjüket, s ahogy ők mondják azért, hogy lerészegedjenek tőle. 

Az ayahuasca mindenkire más hatással van. Amíg az európaiak többnyire személyes gondjaikkal találják magukat szembe, addig a shuarok legtöbbször félelmeik leküzdéséről mesélnek. Az indiánok látomásai között legtöbbször kígyók, jaguárok és más veszélyes állatok jelennek meg, jellemzően torz formában. Igen, amíg mi fehérek társadalmi, gazdasági és párkapcsolati gondokkal küzdünk, addig a shuarok a természetből fakadó félelmeikkel kénytelenek megharcolni.

Az uwishinek az ayahuascát azonban nem csak a megtisztulás jegyében fogyasztották. Feladataik közt szerepelt a kapcsolattartás Arutammal, a teremtő erővel, aki a vízesésekben él. A shuarok a vízeséseket szentként tisztelték, bizonyos zuhatagokat csak a sámánok látogathattak. A vízeséseknél elfogyasztott ayahuasca (amit gyakran dohánnyal kevertek az erősebb hatás elérése érdekében) segítette az uwishineket lemerülni a tsunkik, vagyis a folyók népének világába. A shuar teremtéstörténet is a tsunkikhoz köthető, illetve a tsunki asszonyokhoz, akik gyönyörű teremtmények hírében álltak.

Shuar gyerekek Nantip határában

Egyszer egy shuar vadász a folyóparton aludt, amikor megjelent neki egy tsunki asszony. A férfi azonnal szerelembe esett és követte a nőt a víz alatti világba, ahol házasságot kötött vele. Egy napon a tsunkik szóltak a vadásznak, hogy vissza kéne térnie a falujába, mert a földi felesége már biztosan hiányolja. Tsunki felesége nem akarta magára hagyni urát, így követte őt a Földre, s hogy ne legyen féltékenység, kígyó képében tette azt. A férfi visszatérve a faluba ráébredt, hogy már nem szereti shuar asszonyát, ezért az éjszakákat a férfiak házában töltötte együtt a tsunkival. Egyik este a shuar asszony megleste urát és látta, hogy az egy tsunki nővel hál, aki ráadásul állapotos. Másnap a férfi vadászni indult. A kígyót egy kosárba helyezte, majd megeskette földi feleségét, hogy az nem nyúl hozzá. Az asszony azonban kíváncsi volt, így kinyitotta a kosarat, amiben megpillantotta a terhes kígyót. Azonnal tűzre dobta, mire a kígyó vízzé változott és visszatért a Föld alá. A tsunki asszony beszámolt apjának az esetről, aki haragra gerjedt, és egy emberevő anakondát, valamint hatalmas vihart küldött a shuarokra. A vadász az erdőben megpillantotta a viharfelhőt, így visszaszaladt a faluba, ahol az asszony bevallotta, hogy tűzre dobta a kígyót. A férfi dühében felkapta a shuar feleségétől származó lányát, és elrohant vele az erdőbe, ahol felmásztak egy hatalmas fa tetejére. A férfi hallotta, ahogy az anakonda megeszi az embereket, az eső pedig özönvizet hozott a Földre. Mikor a víz levonult, a shuar vadász lemászott a fáról lányával, akit feleségül vett, és újrateremtette vele a shuarokat.

Minden uwishinnek egyik gyermeke ugyancsak uwishinné válik. Az ilyen gyerekeket már egészen pici koruktól kezdve látomások gyötrik, majd nyolc éves korukban részt vesznek egy beavatási szertartáson. A sámán elviszi magával fiát a szent vízeséshez, ahol malikawát, egy ayahuascánál is sokkal erősebb halucinogén főzetet kell innia. Mikor megjelenik neki Arutam, akkor meg kell érintse. Ha elég bátor hozzá, hogy testi kontaktust teremtsen a teremtő erővel, akkor a fiúbúl uwishin válik.

Portrék

Nincsenek ábrándjaim, hogy Kapisunban vagy Nantipban belefutunk egy uwishinbe, vagy hogy részt vehetünk egy natem szertartáson. Turistavakító ceremóniára nem vágyom, pénzünk sincs nagyon rá, s lássuk be, a vidék sem épp úgy néz ki, mint ahol virágzik az idegenforgalom. Kapisunban nem hogy uwishinnel, emberrel se nagyon találkozunk. Az egyetlen faluhoz köthető esemény az, hogy néhány kutya megkerget minket az ösvényen, de ennél semmi több. Fél órányira Kapisuntól egy széles folyó állja utunkat. Fejem fölé tartom a zsákot és átbaktatok a nagy sodrású víztömegen. Eri is követ szépen lassan, de a folyóátkelés soha nem volt az ő műfaja. Szerencsére megússzuk elázás nélkül. Újabb tíz perc séta és mégegy folyó. Újabb egyensúlyozás a csúszós köveken, de ezt az akadályt is leküzdjük. Kb. húsz perc után kiérünk az erdőből és egy banánligetben találjuk magunkat. A háttérben dörögni kezd az ég, néhány pillanat múlva pedig ömleni kezd az eső. A banánliget szélén áll egy házikó, amolyan magtár lehet. Behúzódunk alá és csak reméljük, hogy nincs a környéken egy területét örző kutya. Az indiánok kutyái vadász ebek, ezért ha nem ismerős élőlényt látnak, azonnal jeleznek és támadnak. Ebből a szempontból szerencse, hogy rosszul tartják őket, mert nem nőnek nagyra, de azért az ő harapásuk is fáj.

Az eső eláll, így folytatjuk utunkat Nantip felé. Az erdőből kilép egy fiatal nő két kislánnyal. Néznek ránk tágra nyílt szemekkel, láthatóan nem tudják hova tenni az ott létünket.

- Elnézést kisasszony! - szólítom meg az amúgy nagyon helyes indián lányt - Nantipba tartunk, Juan Ramost keressük.
- Juan Ramos a nagyapám. Jöjjenek velem!

Eri legyőzi a folyót

Ötösben baktatunk végig az esőtől sárossá vált ösvényen. Mi a bakancsunkban csak csetlünk botlunk, ők hárman a gumicsizmájukban nagyon ügyesen szögdécselnek. A gyerekek papaját és banánt visznek műanyag vödrükben. Az út alatt beszélgetünk Juan Ramos unokájával, Sofiával, aki 28 éves kora ellenére öt gyermek édesanyja. Megtudjuk, hogy az öreg nincs túl jó állapotban, nagyon nehezen jár, mert baj van a lábával. Egyszercsak megérkezünk Nantipba. Az alig pár házból álló falu egy csodálatos völgyben fekszik, körben érintetlen esőerdővel. Az egyik ház előtt gyerekek játszanak. Sofia megáll és bekiált a házba:

- Nagyapa! Téged keresnek!

A házból lassan előcammog egy idős indián, aki olyan fehér, hogy akár Eri rokona is lehetne. Haja félig ősz, félig barna, vöröses árnyalattal. Hunyorít egyet, mi pedig közelebb lépünk hozzá.

- Ön Juan Ramos? - kérdezzük.
- Én volnék. Maguk kicsodák?

Bemutatkozunk, majd belekezdünk a történetbe.

- Mond magának valamit az a név, hogy Juan Móricz?
- Juan Móricz? 30 éve nem hallottam ezt a nevet. Hogy van a druszám?

(Folytatjuk...)

Még több fényképért és sztoriért látogass el Facebook oldalunkra!

Coangos egy csodaszép falu, nagyon kellemes emberekkel. Az öreg José, aki ismerte Móriczot, azonban nem a titkok tudója, viszont ismeri azt, aki segíthet nekünk. Megérte napokon át várni és semmit tenni, még akkor is, ha egyes bürokrata indiánoknak ez nem tetszik.

Még épp csak erőlködnek az első napsugarak, amikor Coangosban megkezdődik az élet. Csörgőóra és mobiltelefon helyett arra ébredünk, hogy az asszonyok átkurjongatnak egyik házból a másikba, hogy a napi teendőket egyeztessék. Alighogy kilépek a faházikóból, ismét térdig tűnök el a sárban, így sikerül nyugtáznom, hogy száraz évszak ide, száraz évszak oda, ez az éjszaka sem múlt el csapadék nélkül. Cserébe mesés táj kényezteti a szememet olyan gazdag és zavarbaejtően zöld növényvilággal, amit eddig igen kevés helyen láttam.

Eső után még a zöld is kizöldül

A házak között tehenek és lovak legelésznek, itt-ott feltűnik egy-egy gumicsizás férfi jókora fegyverrel az oldalán. Vendéglátónk, San - ahogy a többi felnőtt férfi - útnak indul. Általában halászni vagy vadászni mennek, de ma a városban akad tennivaló. Elena (San felesége) első útja a földekre visz néhány 8-10 éves lurkó és a hűséges Peter kutya kíséretében, hogy betakarítsák a terményeket (yukka, banán, kínai burgonya). A faluban általában nincs is más ennivaló. A konyhában már lobog a tűz, s mivel nem maradhat őrizetlenül, a legidősebb, 14 éves lányka tesz-vesz körülötte. 

Endrével az egész napot Conagosban töltjük és figyeljük a történéseket. A házak kiürülnek, mindenki megy a dolgára, de a tisztás megtelik játszadozó gyerekekkel. Egyéb játék híjján egy döglött kígyóval hoznak frászt egymásra. Ahogy a nap feljebb kúszig az égen, egyre tikkasztóbb lesz a hőség. Ki ne vágyna egy hűsítő zuhanyra? A falu huncutkái meglelik a slagot, és a napi tisztálkodást kergetőzve, órákig tartó, mókás pancsolással viszik véghez.

Pancsolás

Coangosban népviseletet senki sem visel, és nagy bánatunkra sámánok sincsenek, de ezt leszámítva a shuarok hétköznapi élete semmiben nem különbözik más őserdei indián népektől. A hal- és az állatállomány csökkenése miatt már kissé háttérbe szoruló halászat és vadászat a férfiak feladata, a nők szerepe a tűz őrzése, a csecsemők ellátása és a mosás a pataknál, ami remek lehetőséget biztosít egy kis tereferére és fűrdőzésre is. Minden háznál tekintélyes a gyermekáldás, nem is találkozunk olyan családdal, ahol ne volna legalább hat-nyolc csemete. A kisebbek nevelése jobbára a nagyobb testvérekre és unokatestvérekre hárul. Ahogy ez a természeti népeknél lenni szokott, a felhőtlen gyermekkor nem is tart tovább a nemi érettség elérésénél. 

Az egyoldalú táplálkozás nyomai meglátszanak a pocakon

A falu közepén a rögtönzött focipálya mentén egy hosszú faépület húzódik. Gyermeki kíváncsisággal merészkedem fel a tornácára, de sajnos az ajtót zárva találom. Az ablakon át látom, hogy padok sorakoznak bent, ez az iskola. Az egyik padon néhány könyv látható, a falon egy tekintélyes méretű poszter az ABC betűivel, valamint néhány képpel illusztrált shuar szóval. Nyelvtanár vagyok, így nem csoda, hogy lázba hoz a lehetőség, hogy egy parányi indiánfalu iskolájába besétáljak egy tanórára, de ez a terv valahogy mindig kudarcba fullad. Annak idején a tawahka indiánoknál olyan nagy eseménynek számított a fehérek látogatása, hogy tanítási szünetet rendeltek el ott tartózkodásunk idejére, az asháninkáknál pedig érkezésünk véletlenül a pedagógushétre esett. Most sincs nagyobb szerencsém. Az üres iskola ablaka előtt állva betűzgetem suttogva a shuar szavakat, majd a jelentésükön töprengve sétálok le a tornácról. Olyan érzésem támad, mintha valaki figyelne. A sulival szomszédos ütött-kopott iroda tárva nyitva áll. Egy fiatal férfi téblábol az ajtóban, rámköszön és rosszallóan végignéz. Megkérdezi a nevem, és hogy mi járatban vagyok errefelé. Kiderül, hogy nincs egyedül a furcsa idegen. A másik férfi Endrével beszélget az orvosságos házikóban, majd mindkettőnket betessékelnek a kaotikus berendezésű rögtönzött fairodába.  

A shuarok ma már nem hordanak népviseletet

- Tudjátok, hogy a shuar települések engedély nélküli látogatása tilos? - teszi fel a kérdést barátságtalanul a szigorúbb arcú - Van engedélyetek arra, hogy Coangosban tartózkodjatok? - folytatja kissé feldúltan.
- Sucúában a shuar önkormányzat adott engedélyt a Coangosba való belépésre - válaszolunk hivatalosan.
- Én vagyok itt az alelnök, és hozzám nem jutott el az érkezésetek híre.
- Valószínűleg ebben nem mi vagyunk a hibásak.
- Honnan valók vagytok? - kezd megenyhülni.
- Magyarországról.
- Az hol van? Európában?
- Igen. Közép-Európa.
- A Tayos-barlang miatt vagytok itt? Oda ugyanis én szoktam túrákat vezetni a helyi turistáknak. Mostanában sokan látogatják. Mutatok fotókat róla - válik az alelnök elvetemült bürokratából pénzéhes kapitalistává.

Miközben  a képeket nézegetjük, mesélni kezdünk nekik Móriczról, és hogy miért jöttünk pontosan. A sztori minden részlete az újdonság erejével hat rájuk, bár egyikük sem mutat különösebb érdeklődést a téma iránt. A barlangászatban azonban meglehetősen kompetensnek tűnik a magát alelnöknek nevező fickó. Megkérjük, hadd készítsünk vele egy rövid interjút a Tayos-barlangról, de gyorsan fel is hagyunk a dologgal, mert előrebocsátja, hogy 50 dollár alatt még a nevét sem hajlandó a kamerának elárulni. Fontoskodva felírják a nevünket egy egérrágta papírcetlire, majd kitessékelnek az irodából. Átsétálunk az orvosságos házikóba. A feszült hangulat csak akkor oldódik egy kicsit, amikor megpillantják a laptopokat, amin mutatunk néhány felvételt más indián közösségről, megnyugtatva őket, hogy nem mindeki kér 50 dollárt egy felvételért. Bő fél órás kevésbé paprikás társalgás után búcsút intenek, és a következő napokban nem is tisztelik meg jelenlétükkel a falut.

Endre és a gyerekek

San csak másnap, azaz kedden érkezik vissza a faluba. Nagyon izgatottan várjuk, hiszen első este ígéretet tett, miszerint bejelent bennünket a falu öreg és nagy tiszteletben álló bölcsénél, a 76 esztendős José Bajarenál, aki jó eséllyel ismerte Móricz Jánost. Az első találkozásunk előtt úgy gondoltam, hogy az öreg José talán nem kedveli a társaságot, ezért költözött fel egyedül az örök magányt biztosító szomszédos hegy tetejére. Se kutya, se macska, csak az erdő csendje. Amikor San népes családjával együtt megérkezünk, egy padon tűnődve üldögélő, barátságos, szelíd, ugyanakkor komoly idős férfit látok, akiből sugárzik a nyugalom és az elégedettség. Arcán keresem az indiános vonásokat, de akár lehetne egy európai derűs nagypapa is, ha nem viselne a szeme alatt szolíd, apró tetoválásokat. Mindenkit egyesével, mosolyogva üdvözöl.

Naplóíráshoz szurkolnak a bakancsok

A következő néhány óra kellemes beszélgetéssel telik. Hamarosan szó esik Juan Móriczról, José szíves örömest áll a kameránk elé. Megható a segítőkészsége, ahogy meg-megáll egy-egy mondat után, hogy kutasson emlékeiben, és minél pontosabb választ adjon mindarra, amire kíváncsiak vagyunk.

- José! Hol találkozott először Juan Móriczcal?
- Limónban. Még fiatal voltam, nem lehettem több 25-28 évesnél.
- Juan miért jött ide?
- A barlang miatt.
- Már tudott a barlangról, amikor megérkezett? 
- Igen. Többször is visszajött. 
- Egyedül jött?
- Nem mindig. Volt amikor öt katona volt vele. Meg egy nő és egy orvos is. Meg járt itt az az atya is, Crespi.
- Ők miért jöttek ide?
- A barlangba akartak leerszkedni. Volt, amikor három hónapig is itt voltak, de nem a faluban, hanem a völgyben táboroztak. Mikor elfogyott az ennivaló, elmentek.
- Miért mentek a barlangba?
- Juan aranyat talált lenn. Arany tárgyakat.
- Milyen tárgyakat talált?
- Olyat, mint ez a szék itt - mutat arra a fapadra, amin Endre ül - De lehet, hogy mást is.
- Tudja, hogy mi történt azokkal a tárgyakkal?
- Szerintem Juan elvitte őket a barlangból. Meg akarta őket vizsgálni.
- Látta a tárgyakat?
- Nem. Juan Móricznak nem én voltam a vezetője, nem voltam lenn a barlangban, amikor azokat felhozták.
- Emlékszik, hogy ki volt a vezetője?
- Persze. Juan Ramos volt.
- Ő kicsoda? Él még?
- Egy rokonom. Él, Nantipban van.
- Nantipban? Hol van Nantip?
- Egy falu Kapisuntól nem messze. A Tiwinzába vezető útról visz oda az ösvény. 

Endrével egymásra nézünk nagy boldogan. Máris megvan a következő úticél.

José Bajare arcán furcsa tetoválás látható

- José! Ön szerint shuar eredetűek voltak ezek az arany tárgyak? Lehet, hogy ősi shuar táblák voltak?
- Nem, biztosan nem. Senki nem ismerte ezeket a tárgyakat. Juan talán tudta, hogy mik azok, de mi nem.
- A shuarok tudták, hogy ott vannak azok az arany tárgyak a barlangban?
- Senki nem tudta.
- Milyen ember volt Juan?
- Nagyon kedves. Jóbarát. Azt mondta, ő nem gringó, hanem közülünk való.
- Értett shuarul?
- Egy-két szót megtanult, de spanyolul beszéltünk.

Beszélgetünk még egy kicsit a régi dolgokról és a shuar nyelvről, amiből be kell vallanom, egy árva mukkot sem értek. Aztán közeledik a délutáni vihar, mi pedig visszabaktatunk a hegy túloldalára a coangosi kis orvosságos háziókóba, ahol a sátorba rejtőzve hallgatom az eső kopogását a laminatetőn, s közben már a nantipi kiruccanáson töprengek. Igyekszem elfojtani türelmetlenségemet. Legszívesebben már holnap indulnék, de a Santiago-folyón csak csütörtök reggel lesz legközelebb csónak, és ma még csak kedd van.

Életkép Coangosból

A másnap édes láblógatással telik, élvezzük az apró őserdei falu meghitt hangulatát. Nagy a boldogság, mert José a délelőtt folyamán egyszer csak betoppan látogatóba. Vállára akasztott tarisznyájában néhány banánt cipel. Meghatódom, amikor kiderül, hogy nekünk hozta ajándékba. Endrének és nekem négy napja egy-két darab kínai krumpli és egy marék üres rizs a menü, bár tegnap Elena a tiszteletünkre egy vén tyúkot is levágott, és azon osztoztunk a népes családdal. Az egy dolog, hogy kopog a szemünk az éhségtől, de azt is tudjuk, hogy vélhetően Josénak sincs egyéb ennivalója mára, mint ez a pár banán. Megoszjuk vele az aznapi ebédet, majd váltunk pár kedves szót, aztán búcsút int és nézem, ahogy az öreg nehézkes léptekkel visszabandukol a magányos hegyre.

Épp csak lenyugszik a nap, amikor visszahúzódunk a sátorba. Nehezen alszom el, mert emészt némi nyugtalanság. A csónak rendszerint reggel 7 körül ér az ösvényhez, érkezésünk pedig fényes nappal majdnem három órát vett igénybe. A terv szerint San egy lóval a segítségünkre lesz, és vállalja a húsz kilós zsákok szállítását a folyóig, de a sár attól még nagy erőpróba marad, csakúgy, mint a csúszós meredek hegyoldal. Az eső pedig csak nem akar csillapodni. 

A Rio Santiagón utazni felejthetetlen

Hajnali négykor már elemlámpával rámolok befelé a zsákomba és kezdem lebontani a sátrat Endre feje fölül. Az eső elállt. Csípkednünk kell magunkat, ha elkésünk félő, hogy a bányászokat szállító Cristóbal odébb áll, s akkor itt ragadunk még néhány napra. San gondosan a ló hátára kötözi a nagy zsákokat, aztán rendelkezésünkre bocsát két pár 44-es méretű gumicsizmát, amiből egy is elég lenne, mert nekem 38-as, Endrének meg 40-es lába van. Jóllehet a gumicsizmákat nem kell úgy óvni, mint a bakancsokat, de az ösvény a sok esőzés hatására még nehezebben járható. Rejtély, hogy csináljuk, de bő másfél óra dagonyázás után a folyóparton találjuk magunkat. Csónak egyelőre sehol, így van időnk alaposan lemosni a kölcsön csizmákat, valamint ruhát meg lábbelit váltani. A csónak látványát néhány másodperccel megelőzi a hangja. Feltűnik az ezúttal teljesen józan állapotban lévő Cristóbal néhány műanyag sisakot viselő férfi kíséretében. Santól búcsút veszünk, majd újra belefeledkezünk a számtalan vízesés gyönyörű látványába. Irány Nantip, ahol remélhetőleg rátalálunk Juan Ramosra.

Még több fotóért és sztoriért látogass el Facebook oldalunkra!

Az első benyomás a shuarokról pont ugyanolyan, mint más indián közösségeknél. Megbízhatatlannak tűnnek. Aztán felkapaszkodva Coangos faluban egy más világ fogad. A shuarok vendégszeretőek, segítőkészek és nagyon kíváncsiak. A Tayos-barlang bár ismert a turizmus előtt, külföldi csak nagyon ritkán, szinte soha nem vetődik ide. Móricz nem véletlen szeretett bele a vidékbe, de hogy mit talált a barlang mélyén, még nem derült ki a számunkra.

Péntek reggel jelenünk meg a sucúai shuar önkormányzatnál, ahol a helyi indiánok tanácsára Khart (spanyol nevén Alfit) keressük (a shuaroknak két neve van: egy indián és egy spanyol). Az önkormányzat épületében tett második látogatásunk alkalmával sikerül személyesen találkoznunk vele. A fiatalember még nem hallott Móricz János kutatásairól, még kevésbé az esetleges magyar rokoni szálakról, de olyan lelkesnek bizonyul a témában, hogy amikor visszakísér bennünket a szállodai szobába, megígéri, hogy délután 5 órakor a shuar kultúrában jártas édesapjával együtt visszatér hozzánk. Egész este várunk fiatal barátunkra, de sem aznap, sem másnap nem jön. Azonnal érzékeljük, hogy szavahihetőségben a shuarok sem jobbak a többi indiánközösségnél, de szerencsére van tapasztalatunk a témában, így nem anyátlanodunk el.

Sucúában egy turistának nincs semmi érdekes, ráadásul a száraz évszakban is óránként elered az eső, így a fojtogatóan dohos szobában halálra unjuk magunkat. Elhatározzuk, hogy kezünkbe vesszük a dolgok irányítását és vasárnap, ha törik, ha szakad, nekivágunk a több naposnak ígérkező indiánozásnak. 

Van egy busz hajnali 4-kor, de annyira korai, hogy hagyjuk veszni a lehetőséget, annak reményében, hogy csak lesz valami a későbbi órákban. Éppenséggel lenne, csakhogy ma vasárnap van, így a következő járat Moronába 10:30-kor indul. A jegyárusnak fogalma nincs, hol van Coangos, az a shuar falu, ami a legközelebb fekszik a Tayos-barlanghoz, s ahol Móricz kutatásait végezte. A sofőr szerencsére jobban informált, így tudatja velünk, hogy Yukiantzánál kell leszállnunk.

A Rio Santiagóba ehhez hasonló csodák esnek bele

Négy órán át kacskaringózunk a lélegzetelállítóan zöld dombok között, majd egy éles kanyarban lassít a busz, a jegyellenőr pedig hátrabiccent, hogy a két fehér megérkezett. A meredek partszakasz felső részét sűrű zöld növényzet borítja, közvetlenül a főút mellett pedig egy uszadékfából összetákolt boltocska áll néhány rozoga asztallal, egy cingár kölyökmacskával, meg néhány heverésző kóbor kutyával. Az asztaloknál rézbőrűek iszogatnak, nagy érdeklődéssel fogadnak minket. Miután kiderül, hogy mi járatban vagyunk, egyikük feltápászkodik az asztaltól, és az italtól kissé megbódult állapotban odabaktat hozzánk, majd tisztelettudóan kezet nyújt. Cristóbalnak hívják, ő a Coangos-Yukiantza szakasz csónakosa. Fogalma sincs róla, hogy hol van Magyarország - épp úgy, ahogy általában az összes dél-amerikai indiánnak -, de cserébe jól ismeri a Santiago-folyót, így az ösvényig szívesen vállalja a szállításunkat.
 
Kivételesen az elhagyott kikötőben néhány méteren kissé megpihen a folyó. Ez azt jelenti, hogy az őrült robogás helyett csendes csordogálásba kezd és keskeny, hosszú, egytelen fatörzsből faragott indián csónakokat ringat. Leereszkedünk a meredek parton és bepakolunk az egyik csónakba.

Küzdök az elemekkel - Khar erről nem szólt

- Khar már jelezte rádión, hogy turisták jönnek, de a coangosiak tegnapra vártak benneteket. Egy shaur vezető órákig ácsorgott a folyó partján, hogy majd mutatja az utat. Hogyhogy nem tegnap jöttetek? - kérdezi akadozó nyelvvel. 
- Khar nem érkezett meg egy megbeszélt találkozóra és őt vártuk a városban.
- Nem baj. Az ösvény ugyan hosszú és sáros, de talán nem fogtok eltévedni. 
- Az ösvényen? Hát nem egészen Coangosig visz a csónakkal?
- Nem. Coangos még jópár kilóméter a parttól. Csak gyalogosan vagy lóháton lehet megközelíteni.

Aggódni kezdek. Nálunk vannak a 20 kilós zsákok is, amikkel ritkán sikerül nagyobb teljesítményt produkálnom egy 40 perces komótos sétánál, ráadásul eddig még azt is csak sík terepen sikerült abszolválnom.

Cristóbal beindítja a zajos motrot, ami olyan ledületet ad a könnyű csónaknak, hogy valósággal repülünk a víz felszínén. Át kell kelnünk néhány nagyobb zugón. Nem vagyok egy nagy rafting-bajnok, úgyhogy nem kis erőfeszítéssel próbálom eltusolni zaklatottságom attól való félelmemben, hogy csomagostól az erős sodrású vízbe pottyanunk. A táj a hondurasi Patuca partjára emlékeztet, azzal a különbséggel, hogy 50 méterenként óriási vízesések zúgnak le a partmenti meredek sziklafalakról. Úgy elbűvöl, hogy bele is feledkezem a látványba, és mire eszembe jut az aggodalmam, már csak három méter választ el a sziklás partszakasztól.

Endrének sem a kedvence az őserdőben menetelni több mint 20 kilóval a hátán

Kikötünk. A hegyoldal olyan meredeken tör az ég felé, hogy alig akad egy vízszintes talpalatnyi rész, ahová a csónakból kipattanhatunk. Már most látszik, hogy kemény túra vár ránk. Cristóbal jó utat kíván, majd búcsút int és fülsüketítő motorzaj kíséretében távozik. Figyelem még néhány percig, ahogy sziluettjének nyoma vész a távolban. Hátuknra pakoljuk a nagy, hasunkra pedig a kisebb zsákokat, aztán útnak indulunk. Ekkor még mit sem sejtünk abból, hogy mi vár ránk, és abban reménykedünk, hogy a hegy tetejéről majd feltűnik a falu. Csalódnunk kell. 15 perces kaptató után az ösvény ereszkedik pár métert, majd újabb kaptató következik egy még magasabb hegyre, ahol viszont már térdig süllyedünk a sárban. A bakancsom minden lépésnél lemarad a lábamról, egyik kezemmel azt szabadítom ki és húzom vissza a lábamra, a másikkal pedig csúszós gyökerekben próbálok kapaszkodóra akadni, attól tartva, hogy egy rosszul irányzott lépéssel a mélybe zuhanok. Minden erőmet felemészti a meredek sáros ösvényen menetelés, amit az első két óra múltán sík mocsaras vidék vált fel. Minden kitartásomra és türelmemre szükségem van. A legrosszabb a tanácstalanság Endre arcán. Hátrahagyhatná a csomagokat velem együtt, miközben ő előremegy, hogy a faluból segítséget kérjen, de nem tudjuk, hogy mennyi van még hátra és félő, hogy az őserdő kellős közepén rámsötétedik. 

Coangos faluja csodás helyen fekszik

Két és fél óra telik el így. Van néhány mély pontunk, míg végül kutyacsaholást hallunk, és megpillantunk egy házat egy tisztás szélén. Megérkeztünk. Coangos néhány bádogtetős igénytelen faházból áll, mesés környezetben. A shuarok nagy szeretettel és örömmel fogadnak minket, és azonnal kisöprik az orvosságos házikót, hogy szálláshellyel kínáljanak. Ez a faluban az egyetlen ház, ami üresen áll, így itt felállíthatjuk a sátrat. Bár a padló kevésbé kényelmes a puha gyepnél, de legalább tető van a fejünk felett és ez egy ilyen csapadékos vidéken nem utolsó szempont csakúgy, mint a jaguárok éjszakai látogatása. Az ivóvíz a környező patakokból érkezik, két háznál kerti csapon keresztül is elérhető. Az egyiket még vacsora előtt ki is próbálom, ugyanis a Coangosba vezető ösvény megpróbáltatásai során olyan formát öltöttem tetőtől talpig, mint egy jókora sárgolyó.

Elena és lánya yukkáért megy az erdőbe, hogy enni tudjanak nekünk adni

A szomszéd házban Alfonso (shuarul San) lakik népes családjával. Felesége, Elena azonnal nekilát, hogy yukkából és rizsből vacsorát készítsen a vendégeknek. A konyhában nyílt tűzön főz. A fapadló itt-ott megrongálódott, így nem csak a család keresi a társaságunkat, de még a kutyák is bekukkantanak egy-egy félméteres repedésen. A nap lenyugszik, óriási csend és sötétség ül a falura, mindenütt égnek a gyertyák, itt-ott egy elemlámpa fénye kíséri a házak között szaladgáló gyerekeket. Alfonso az egyetlen a faluban, aki benzinmotoros generátorral és ezzel együtt televízióval is rendelkezik. Igaz, Coangosban egyetlen csatornát sem lehet fogni, de van egy DVD lejátszójuk egy darab lemezzel, ezért minden este ugyanazt a filmet nézi az egész falu. 8 óra körül a motor megtöri az őserdő meghitt csendjét és a film elindul. 

Jófej befigyel a padlón keresztül

Bennünket is odacsábítanak, de a film helyett inkább a két gringót nézik kíváncsian. Rövid tanácskozás után megengedik, hogy a következő napokban részt vegyünk a falu mindennapi életében, és hogy filmezzünk. Mesélünk nekik Móricz Jánosról, de a többség nem hallott róla. Teljesen jogos, hiszen Móricz utoljára az 1970-es évek közepén járt itt, az azóta eltelt 40 évben meghaltak azok, akik ismerhették.

- Én emlékszem rá - szól a népes csapatból egy férfi - Gyerek voltam akkoriban, de emlékszem Juanra, édesapám jóban volt vele.
- Édesapád még él? - puhatolódzunk.
- Nem, régen meghalt már. De az öreg tudhat valamit, igaz, San? - fordítja tekintetét vendéglátónkra.
- Igen, az öreg biztosan ismeri.
- Találkozhatunk az öreggel?
- Persze. Holnap majd beszélek vele, biztosan fogad titeket - zárja le a témát San, s fordul a képernyő felé, hogy életében valószínűleg századszor is megnézze a Tiwintzáról szóló turisztikai műsort, amit néhány lelkes amatőr forgatott a falujáról. Jókat mosolyognak rajta, mert felismerik barátaikat a képernyőn.

Egy egész házat a rendelkezésünkre bocsátottak

Az egész este meghitt. Imádom az őserdei hangulatot az ilyen kis közösségek között, az ember itt újra embernek érzi magát. Nincs sürgés-forgás, zajártalom, semmi. Mikor a film véget ér, mindenki visszatér a házába, és a falu nyugovóra tér. Nekem a sátorban feküdve a másnapon jár az agyam. Elképzelem milyen lesz az öreg, aki ismerte Móriczot. Izgatott vagyok, mert ha ő tud valamit és megosztja velünk, akkor kiderül az igazság Móricz körül...

Még több fotóért és sztoriért látogass el Facebook oldalunkra!

Több mint 10 évvel ezelőtt hallottam először azt a képtelen történetet, ami egy magyar kutató ecuadori felfedezéséről szólt, miszerint a dél-amerikai ország őserdőjében magyarul beszélő indiánokkal találkozott. A sztori annyira hihetetlennek hatott, hogy egy nagy mosoly után dobtam is a témát, de mikor Ecuador földjére léptünk, újra bevillant a kalandregénybe illő történet. Egyre többen és többen kerestek meg minket, hogy ha már Ecuadorban járunk, miért nem keressük fel ezt a közösséget, és bizonyítjuk vagy cáfoljuk Móricz János elméletét, aki a magyarok őshazáját az amerikai kontinensen vélte felfedezni. A sztori abszurd, de időnk éppen van, így elindulunk Móricz nyomában, hogy kiderüljön az igazság, vajon tényleg élnek magyarul beszélő indiánok Ecuadorban...

Az emberiség és a magyarság eredetét, amióta világ a világ, óriási homály fedi. Tanultam az iskolában a finnugor elméletről, ami gyerekfejjel egészen elfogadhatónak tűnt, bár már akkor akadt olyan tanárom, aki elmondta, hogy a tankönyvben olvasható teóriák nem feltétlen a valóságot tükrözik. Az internetnek hála a múlt és történelem megnyitja kapuit, illetve sokkal több elmélettel ismerkedhet meg az ember, mint amit az iskolában tanítanak neki. A magyarokat vannak, akik a baszkokkal, vannak, akik a japánokkal rokonítják, és elég sokan vannak, akik nem az Uraltól, hanem Mezopotámiából eredeztetnek bennünket. Az igazságot és a múltat valószínűleg senki nem ismeri, márpedig azt mondják, "nincs jövője az olyan nemzetnek, amely nem ismeri, nem becsüli múltját".

Móricz János neve összeolvadt a Tayos-barlanggal (forrás: tudatbazis.hu)

1969-ben számolt be arról az ecuadori és nemzetközi média, hogy egy magyar származású őstörténetkutató, Móricz János, Ecuador területén egy Tayosnak nevezett barlangrendszer egyes termeiben olyan írást tartalmazó aranytáblákra bukkant, amely egy eddig ismeretlen ősi civilizáció létezését feltételezi. Ha az ember kicsit utánanéz a lassan 45 évvel ezelőtti ecuadori sajtónak, akkor valóban talál cikkeket a felfedezésről, amikben azt is tényként közlik, hogy - Móricz elméletét alapul véve - az ecuadori nép a magyarok rokona. De ne szaladjunk ennyire előre, haladjunk lépésről lépésre, és nézzük meg alaposabban, ki is volt Móricz János!

Rövid összefoglalómban igyekszem tényszerűen és röviden áttekinteni Móricz ecuadori kutatásait amolyan lexikális anyag gyanánt. Mindezt pártatlanul és előítéletek nélkül teszem, amely nehéz feladat, hiszen az interneten és a nyomtatott sajtóban fellelhető valamennyi tudásanyag meglehetősen elfogult és szélsőséges álláspontot képvisel e témában.

Móricz János elmélete megjelenik az ecuadori sajtóban (forrás: csillagosveny.uw.hu)

Móricz a vas megyei Horvátnádalján született 1923-ban, a II. világháborút követően Argentínába költözött. Vélhetően fiatal korától kezdve foglalkoztatta őt a magyar nép eredete, így nagy lelkesedéssel fogadta a baszk származású argentin mérnök, Florencio de Basaldúa teóriáját, ami a magyarokkal rokon baszkokat az amerikai kontinensről származtatta.

Az 1960-as években egy német aranybánya megbízásából Ecuadorban, pontosabban Morona-Santiago tartományban végzett felméréseket, és ezalatt az idő alatt sikerült remek kapcsolatot kialakítania az őslakos shuar népcsoporttal. Hogy tőlük vagy más forrásból szerzett-e tudomást egy az Andok alatt húzódó óriási barlangrendszerről, azt nem sikerült kiderítenünk, de több alkalommal leereszkedett shuar helyi vezetők kíséretében a barlang mélyére Coangos falu közelében. Az egyik ilyen alkalommal eljutott egy addig felfedezetlen csarnokba, ahol több ezer ismeretlen írást tartalmazó arany- és egyéb fémlemezre bukkant. A termet Fémkönyvtárnak nevezte el. A barlangrendszer más területein emberi alakokat és állatokat ábrázoló arany-, kő- és kerámiaszobrok rejtőztek a guanó alatt. A shuarok állítása szerint mindezeket egy ősi civilizáció helyezte biztonságba a barlangban egy megsemmisítéssel fenyegető karasztrófa elől.

Dr. Peña Matheus, Stanley Hall és Móricz János az 1975-ös ismerkedő expedíción (forrás: goldlibrary.com)

Móricz János szerint ezek a tárgyi emlékek bizonyítékul szolgálnak arra, hogy a magyarság őshazája nem más, mint Amerika. Elméletét nem sikerült tudományos alapokra helyeznie, de igyekezett azt más tudományterületek kutatási anyagával alátámasztani. Egyik fő vesszőparipája a nyelvészet volt. Közös szavakat vélt felfedezni a cañari, a puruha, a perui mochika és a magyar nyelvben, valamint számos azonos, illetve rokonítható földrajzi és családnevet talált Ecuador területén. Továbbá úgy vélte, hogy a shuar és a magyar eredetmítoszok közötti hasonlóságot is nagy hiba volna figyelmen kívül hagyni.

Lelkesedését és meggyőződését mi sem bizonyítja jobban, mint ez a részlet abból a levélből, amit Pataky Lászlónak küldött Békéscsabára:

"Bejártam Paraguayt, Boliviát, ott kutattam a Nap kapunál, s találkoztam Poznászky fiával, keresztül hajóztam a Titicaca tavat, a Popo-t, Fönt jártam a Macsu-Picsu-i szikla várban, s az Urubamba völgyében, s mielőtt éreztem, hogy mindehhez közünk van, hogy mindezt, magyar szellem teremtette, de mindhiába az érzés, a nyom, az azonos lelki világ, a néprajz, a pentatonikus zene, ha kézzel fogható bizonyíték nincs.

1965.-ben, tovább jöttem, elhatároztam, hogy ékvádort fogom átkutatni, mert úgy gondoltam, hogy legjobb minden országot átnézni, hátha itt, tudok valami olyat találni, mi az egész kérdést megoldja. Ezért jöttem ide, arra gondolva, hogy innen majd az észak perui Chan-Chan-ba megyek, hol föltétlenül fogok találni kézzelfoghatóbizonyítékot is, mert az előző kutatásaim alapján, úgy láttam, hogy Chan-Chan-ba kell mennem. Nem úgy történt, ahogy azt én elképzeltem, hanem itt, a világ közepén találkoztam a ma is élő valósággal.

Váratlanul ert, s nem voltam fölkészülve, arra, hogy ma is élő magyar valóságot fogok találni. Mikor rádöbbentem, hogy mi történt, hogy ős-magyar földön vagyok, hogy ide jött Csaba, s innen mentünk a Kárpát medencébe, hogy ez nem "amerika" , hanem a sokat keresett, ismeretlen nagy scythia, akkor sok-sok minden, világos lett előttem. Innen belátva egész nagy scythia területét, s felismertem a sok előzőleg talált nyom összefüggését is.Itt, már nem az álom szárnyain lovagolva szállt képzeletem, őseink után nyargalva, hogy kérdőre vonjam őket, vajon onnan jöttünk? Itt, az álom hagyott el, s éjjeleken át, róttam az alvóváros utcáit, mert nem tudtam elaludni, s ha igen, úgy fölriadva, hamar le mentem az utcára, hogy meggyőződjek arról, hogy nem-e álom az egész. Három végtelenül hosszú hónapig vajúdtam így, küzködve önmagammal. Mindent leellenőriztem. A vörösnek nevezett törzs nyelve, ma is érthető magyar ember számára, ha az nem ragaszkodik ahhoz, hogy a pesti szalonok Karinthy nyelvét hallja, mert biz akkor egy mukkot sem ért, Viszont ha valaki egy táj vagy nyelv járást ismer, akkor az akadálytalanul tud velük rövid pár óra múlva, ha kissé vontatottan is, de beszélgetni. Tudom, hogy ezt így nehéz elhinni, mert magam sem hittem saját füleimnek, s így nem kívánhatom Tőletek, hogy ezt elhiggyétek, viszont, mindezt le lehet és le kell ellenőrizni, nem egy vagy két nyelvésznek, de bárkinek módjában áll idejönni s meggyőződni mind erről..."

Móricz Pataky Lászlóval folytatott levelezést éveken át (forrás: magyarvagyok.com)

1969-ban Móricz hivatalosan is bejelentette a barlangban tett felfedezéseit az ecuadori elnöknek, jobbára azzal a céllal, hogy a magyarság amerikai eredetének bizonyítására kutatások indulhassanak, továbbá, hogy a barlangrendszert a világörökség részévé téve megmentse a kifosztástól és a végleges megsemmisüléstől. A bejelentés sokak érdeklődését felkeltette, így 1969-et követően több expedíció szervezése is megkezdődött, azonban egyik sem tudta biztosítani a leletek érintetlenségét, ami nem egyezett a shuarok és Móricz kérésével. Éveken át nem történt hivatalosnak tekinthető leereszkedés, majd 1976-ban - Móricz és a shuarok együttműködése nélkül - egy brit expedíciós csapat katonai kísérettel és Neil Amstrong űrhajós reklámarcával behatoltak a barlangba.

A kutatásról tett első jelentések arról számoltak be, hogy többszáz évre elegendő kutatási anyag került elő, majd a következő években szigorú, tulajdonképpen napjainkig tartó hírzárlat következett.

Móricz és Erich von Däniken

Móricz több ízben is kísérletet tett arra, hogy a média segítségével elméletét a nyilvánosság elé tárja, de bizonyítékai tudományos elismerése nélkül a kutatók és a tudósok körében süket fülekre talált. 1991-ben épp egy nemzetközi konferenciát szervezett a témában, mikor meghalt. Egyesek szerint túl sokat tudott, így rosszakarói a guayaquili hotelszobájában meggyilkolták, bár az tény, hogy pár hónappal halála előtt ecuadori orvosok súlyos tüdőbetegséget állapítottak meg nála.

Mindenesetre az általa felfedezett aranylemezeknek nyoma veszett. Egyesek szerint Carlos Crespi szerzetes hagyatékában találhatók meg, mások a Vatikánra esküsznek, de olyan elméletek is napvilágot láttak, hogy a mormon egyház tette rájuk a kezét. Az is elképzelhető, hogy a mai napig a barlang egyes járataiban vannak elrejtve, ha egyáltalán létezett ez a bizonyos aranykönyvtár.

A magyar nép amerikai eredeztetése azóta is két szélsőséges csoportra osztja a közvéleményt. Az egyik oldal kissé fanatikusan minden témával kapcsolatos hipotézist tényszerűen tálal. Össznépi sértettségében előszeretettel gyárt olyan összeesküvés-elméleteket, hogy az egész világ összefog ellenünk csak azért, hogy eltitkolják a magyarság nagyságát. Ezzel együtt olyan irracionális és hajmeresztő történetekkel színezik ki Móricz téziseit, hogy a barlangot óriási földönkívüli lények népesítik be, amivel azt gondolom, nagy a felelősségük abban, hogy a tudós társadalom gúnyos mosollyal fordul el a témától. Valljuk be persze azt is, hogy az sem segíti a történet hitelesítését, hogy a témát a meglehetősen gazdag fantáziával megáldott író, Erich von Däniken  is meglovagolta. A másik csoportot azok alkotják, akik következetesen elutasítanak mindent, ami ezzel a témával kapcsolatos, és a teóriát egyenesen nevetségesnek, sőt, felháborítónak tartják.

Neil Armstrong és Stanley Hall a Tayos-barlangban (forrás: cienciasparalelas.com.br)

Mi Endrével a témát pártatlanul közelítjük meg. A következő időszakban az a célunk, hogy kamerákkal felszerelkezve végigjárjuk Móricz útját. Első lépésként holnap bevetjük magunkat az őserdőbe, és a barlang közelében található shuar falvakban megpróbáljuk felkeresni Móricz János egykori indián barátait és barlangi vezetőit. Ehhez róluk mindössze annyi információ áll rendelkezésünkre, hogy a Rio Santiago folyón kell lefelé haladnunk csónakkal a yukiantzai elágazástól, majd követnünk kell egy ösvényt Coangos falujáig. A shuar falvakba belépési engedélyre van szükség, amit a shuar önkormányzatnál már beszereztünk, úgyhogy indulhat a kutatás...

Holnap vasárnap, ami azt jelenti, hogy a Lojától egy órányira fekvő Saraguróban színes piaci kavalkád fogadja az embert - mondja az LP és az internet. Rengetegszer ültem már fel az ilyesfajta "invitációnak", de Saraguróba amúgy is szerettünk volna elmenni, hogy megismerjük az ott élő közösséget, mivel magukat az inkák közvetlen leszármazottainak tartják, ráadásul 500 éve megállás nélkül gyászolnak. Persze kiderül, a legszebb népviseletet nem is ők hordják, hanem a tengerimalacok. 

Jackie-t, a vilcabambai hostelben megismert holland lányt lázba hozza a lehetőség, hogy két hónap együtt utazás után lepattanhat német barátnőjéről, így velünk tart Saraguróba. Loja pályaudvarán az a meglepetés fogad minket délelőtt 11 órakor, hogy már csak a délután 5 órási buszra van hely. Remek, ülhetünk egész nap a terminálon.

Saraguro főtere kedves, de ennyi és nem több

A nagy semmittevésben sokat beszélgetünk Jackie-vel, akivel két és fél éves utazása során számos elmebetegség történt meg. Arra a sztorira a legbüszkébb, ami alig pár hónapja esett meg vele Huancayóban, Peru talán lerondább nagyvárosában. Ha valaki éveken át tartó utazásba kezd, olykor dolgoznia kell. A többség vagy beáll egy hostelben recepciósnak, vagy koktélt kever valamelyik gringó bárban. Jackie azonban nem ezt választotta, hanem elszegődött egy perui orvos mellé asszisztensnek, hogy a huancayói piacon vért vegyen a szegényebb népektől kivizsgálás céljából. Az egy hónapos melóért 1000 sol ütötte a markát, de már az első héten gyanús lett az ügy, mivel a vérvizsgálatot a "doktor úr" az utcán végezte.

A saragurók Atahualpa iránti tiszteletük jeléül viselnek állandóan feketét

Két hét után nyilvánvalóvá vált, hogy vajákos mellé szegődött felcsernek, de szólni nem mert, mert félt, hogy a végén nem kap fizetést. A végén persze nem akarta az áldoktor kifizetni a jussát, de Jackie nem az a fajta lány, akivel egy perui férfi szembe merne szállni. 180 centis magasságához igazi Suriname-i testalkat párosul, szerintem Klicsko sem kezdene vele pofozkodni. Végül hozzájutott a pénzéhez, még ha azt falusiak átverésével is szerezte.

Saraguróba naplementekor futunk be. Az álmos falun sűrű köd ül, hideg van. Sikerül egy egészen csinos kis szállót találnunk 5 dollárért fejenként, igaz, fürdőszoba nem tartozik hozzá. Jackie az egyik ágyon, mi a másikon.

Az inka fürdőt láttuk, túl vagyunk rajta

Reggel már korán kint vagyunk a főtéren, hogy megnézzük magunknak a híres vasárnapi piacot. Nem okoz meglepetést, hogy semmi nem történik, ez a nap is pont ugyanolyan, mint valószínűleg bármelyik átlagos nap Saraguróban. Egy-két népviseletbe öltözött család lézeng az utcákon, néhányan empanadát árulnak, a templomban pár család imádkozik. A főtértől pár sarokra található piacon ugyanazok a termékek kaphatók, mint bárhol máshol. Csalódás a piac, de legalább látunk pár hagyományörző saragurót.

A férfiak fekete rövid nadrágot és poncsót viselnek, fejükön fekete vagy hehér kalappal. A nők ugyancsak gyászosan festenek, bár a blúzuk gallérján általában kék virágos hímzés látható, kabátjukra pedig hatalmas, virágot vagy Napot ábrázoló medált, ún. toput tűznek. A fekete népviseletet azért választották maguknak, mert ezzel gyászolják az inkák utolsó nagy uralkodóját, Atahualpát, akivel a spanyolok végeztek. A saragurók nyelve a kicsua, ami néhány kifejezéstől eltekintve a Peruban beszélt kecsua. Hogy korábban beszéltek-e más nyelvet, ma már nem tudjuk, de nagyon büszkék inka származásukra.

A győztes pár (Jackie fotója)

Délelőtt ellátogatunk a falutól nem messze található inka fürdőhöz. A főúttól nem messze emelkedő vízesés egy átverés, pláne úgy, hogy két dolláros belépőt szednek érte. Egy kb. 20 méter magas kerti csap vízmennyiségű csurgóra gondolj, ami egy retkes medencébe érkezik. Nagy duzzogva megyünk vissza a faluba, ahol délutánra kezd valami alakulni. Távollétünk alatt felállítottak egy színpadot, amin egy saraguró férfi 10 percenként bemondja, hogy nemsokára kezdődik a táncos mulatság. Ez déltől este hat óráig megy így, ez idő alatt az egyetlen említésre méltó esemény az évente ezen a napon megrendezésre kerülő tengerimalac szépségverseny. Nem bikinis felvonulás van, sőt. Az a malac diadalmaskodik, amelyiken a legszebb saraguró népviselet látható. A műsort táncok zárják le, ami engem, mint kulturálisan érzéketlent, hidegen hagynak.

Zamorában található Dél-Amerika legnagyobb órája

Másnap Zamora felé vesszük az irányt. A Lojától keletre fekvő városka arról híres, hogy itt található Dél-Amerika legnagyobb órája. A pályaudvar mögötti domboldalon a virágokkal kirakott időmérő percmutatója 11 méteres. Ennél többet nem is lehet Zamoráról írni, mert nincs itt semmi. A közelben van azonban a Podocarpus Nemzeti Park. A paramóval, köderdővel és trópusi erdőkkel büszkélkedő nemzeti park Dél-Ecuador egyetlen erdős vidéke. Sajnos Machalától idáig nem sűrűn találkoztunk fával, az elmúlt 100 évben a farmerek mindent leirtottak.

A Podocarpus Nemzeti Park igazi dzsungelélmény

A Podocarpus azonban valóban egy csoda. Úgy pedig még szimpatikusabb, hogy 2013 januárjától kezdve a többi ecuadori nemzeti parkhoz hasonlóan nincs belépő. Taxival érkezünk a park bejáratához, majd egy jó fél órás séta következik egy hangulatos erdei ösvényen. Magával ragadna a látvány, ha nem kezdene el ömleni az eső. Egy rövidebb csapadékmentes időszakot kihasználva elszaladunk a visitor centerhez, ahol nincsen senki. Igyenesek lettek a nemzeti parkok, cserébe nem is dolgozik senki.

Több vízesést ejtünk útba, majd elindulunk fölfelé a hegyoldalon. Az ösvény sáros és csúszós. Jó egy órányi kaptató után szembetalálkozunk néhény ecuadori lánnyal, akik nyakig sárosan, gatyaféken jönnek lefelé.

- Rátaláltatok a kilátóra? - kérdezősködünk.
- A fenét. Ez az ösvény járhatatlan - panaszkodnak.

Valóban az. Toljuk még a szekeret felfelé jó fél órán át, aztán mi is feladjuk. Az ösvény elhanyagolt, az állandóan eleredő eső pedig korcsolyapályává varázsolja. Mivel én bírom az őserdei sártúrást, nekem kedves emlék marad, Erinek azt hiszem kevésbé.

Álomszép tájon át vezet az út Sucúába

Másnap buszra szállunk és megkezdjük utunkat fel a shuar indiánok földjére. Zamora után még akad néhány apró település, utána azonban végtelen esőerdőkön át vezet az út. Nem győzök kattintgatni a busz ablakából, bár tudom, hogy a látványt a kép nem fogja visszaadni. Az asháninkák óta nem láttunk ennyi zöldet és érintetlen természetet, bár itt a táj még az ott tapasztaltnál is sokkal szebb. Az a pár település - mint Pangui és Gualaquiza - amit érintünk az út során, bár ne is léteznének, mert csak belerondítanak az édenkertbe.

Két napi buszozás után érkezünk meg Sucúa városába. Itt sincs az égvilágon semmi érdekes, azonban muszáj itt éjszakáznunk, mert holnap jelenésünk van shuar önkormányzatnál, hogy belépési engedélyt kérjünk az indiánok földjére...

Még több fotóért és sztoriért látogass el Facebook oldalunkra!