MIRADOR - "Kilátó a világra"

Az Altiplano nem nyerte el a tetszésemet. Sárgára égett füves pusztaságaival, végeláthatatlan távolságaival olyan, mint az Alföld október végén. Ha nem lennének legelésző láma- és alpakkacsordák úton-útfélen, azt mondanám, Peru legunalmasabb vidéke. Aztán mikor megérkeztünk Lampába, a rózsaszín városba, egy csapásra megváltozott a véleményem: az Altiplano igenis mesés. Persze lehet csak azért, mert Lampa többet nyújt az eddig megszokottnál.

Az Altiplano fővárosában, Juliacában csak fél órát töltünk, amíg az egyik buszterminálról a másikra kutyagolunk át. A főtérnek nehezen nevezhető valamin álló romos katedrálison kívül nincs túl sok látnivaló a városban, a peruiak is az egyik legcsúnyább településként tartják számon. Sürgő-forgó tömeg, utcai árusok, dudáló tuktukok, poros utcák, szorosan összeépült jellegtelen téglaházak, nem is beszélve a terminál környékén megforduló arcokról, akikkel sötétedés után nem szívesen akadnék össze. Juliaca egyszerűen az a hely, amit jobb kihagyni a túratervből, ha pedig már belekerült, akkor minimálisra kell redukálni az itt töltött időt. Szerencsések vagyunk, a lampai járat épp csak két utasra várt, így nem kell a tervezettnél hosszabban időznünk a városban.

Lampa városkája éjszaka a legszebb

Juliacánál már csak az onnan induló tömegközlekedés rosszabb. A busz belső terében terjengő szagok révén felállítom kulturantropológiai elméletemet: szerintem van egy bizonyos tengerszint feletti magasság, ami fölött a tisztálkodás kultúrája egyszerűen nem alakult ki, és az Altiplano bizonyára fölötte van ennek a határnak.

Dimbes-dombos mezőkön kanyarog a busz. Itt-ott elakad néhány percre, mert a mezőről az útra tévedő rémült lámacsordákat, marhákat vagy épp szerte-széjjel szaladó birkákat kerülgeti. Az út nem tart tovább fél óránál, gyorsan megérkezünk Lampába.

Kevés helyen szép az Altiplano, de ahol az, ott az emberek is azok

A Rózsaszín városnak is nevezett Lampának van egyfajta bája, amely szinte az első pillanatban magával ragad. A főtér hangulata egyszerűen zseniális, csak úgy pezseg az élet, a teret lezáró öreg templom pedig, ha beszélni tudna, biztosan sok jó sztorit osztana meg velünk. A téren és az összeépült apró házak közötti utcákon batyus, népviseletbe öltözött, ráncos arcú nénik sietnek ide-oda, mások sült húst, krumplit és pattogatott kukoricát árulnak a járda szélén, s közben az útpadkán ücsörögve lármásan pletykálnak egymásnak. A többnyire rózsaszínűre festett, gondosan bepucolt házak előtt ember nagyságú, színes ruhákba öltöztetett indiánszobrok állnak. Olyan ritka errefelé a külföldi turista, mint a fehér holló, ezért szinte mindenki mosolyogva üdvözöli a két kíváncsi, kamerás marslakót.

A Santiago Apóstol az Altiplano legszebb ás legizgalmasabb temploma

Érkezésünknek gyorsan híre megy. Fotómasinával felszerelkezve, tanácstalanul ácsorgunk a Santiago Apóstol templom kulcsra zárt ajtaja előtt, amikor - állítólag a helyi pap közreműködésével - az egyik utcából előkerül egy egyetemista lányka, aki nemcsak birtokában van a templomkulcsnak, de még a tájékozott idegenvezető szerepét is lelkesen felvállalja.

A templom hajója egy klasszikus székesegyház képét mutatja. Amit viszont a hajó mögötti épületrészben találunk, olyat kevés templom mondhat magáénak. Az épület alatt titkos katakombák vannak, amelyek egy inka legenda szerint egészen Cuzcóig vezetnek. Azt is tartják, hogy aki egyszer oda belép, az soha élve ki nem jön onnan. Ezt nem áll szándékunkban megkockáztatni (bár módunkban sem lenne, ugyanis a katakombák le vannak zárva az idegenek előtt), helyette beérjük a henger alakú kriptával, amelyben a tetőtől a padlózatig csontvázak lógnak. Állítólag spanyol bányászok, földbirtokosok és plébánosok utolsó földi maradványai. A sírhelyet eredetileg egy dúsgazdag földbirtokos és bányász, bizonyos Enrique Torres Belón építette magának és családjának, a többi csontváz csak amolyan díszítésként szolgál a sírhelyet körülölelő falakon.

Jövőbe nézés - morbid hely

Enrique 1950-ben kifizette az egész templom felújítását, és megkérte XXIII. János pápát - akivel baráti kapcsolatot ápolt -, hogy engedélyezze neki Michelangelo Pietájának másolatát elhelyezni a kripta tetején. A pápa beleegyezett, az elkészült szobor azonban nagyon nehéz lett és attól való félelmében, hogy beszakad a kripta teteje, ismét engedélyt kért a pápától, hogy alumíniumból is elkészíthesse Michelangelo remekét. A pápa ismét igennel felelt, így került hát a kripta tetejére egy alumínium Pieta, mely nem csak készítője, de sok más ember holttestét is őrzi. A második, úgymond eredeti másolat azóta a városházán búslakodik. Mindkét szobrot felszentelték, így Lampa a Föld egyetlen olyan városa, ahol két, a katolikus egyház által is elismert Pieta látható.

A piacon megüti a fülünket egy pletyka. Azt mondják a jó lampai emberek, hogy a falutól öt kilométerre van egy barlang, ahol ősi vikunya- és lámaábrázolások láthatók. Nekünk sem kell több, nyakunkba vesszük az Altiplanót és útnak eredünk.

Pieta alumíniumból, az egyház mégis felszentelte

Az Altiplano kiégett kopár síkságán a délutáni órákban tikkasztó hőség fogad. Úgy éget a nap, mintha egy kemencében sétálgatnánk. A földút mentén nincsenek házak, csak a pusztaság és a nagy kiégett semmi. Időnként aztán ebből a semmiből előkerül egy-egy népviseletbe öltözött, bő szoknyás, jól táplált asszonyság, aki a hátán csíkos kendőbe csomagolva szállítja apró csemetéjét.

Egy órás egyhangú kutyagolás után a távoli domb oldalán megpillantunk egy tehén formájú lyukat, vélhetően a barlang bejáratát. A domb alján húzódó néhány vályogház elhagyatva áll. Megértjük az egykori tulajokat, mi sem tudjuk, mit keresünk itt. Bizonyára nem a megfelelő ösvényen közelítjük meg a nyílást, mert sziklákból épített, másfél méteres kerítések keresztezik az utunkat. Legalább 20 percig kapaszkodunk felfelé, mire elérjük a barlangot. Csalódva nyugtázzuk, hogy ez nem más, mint egy nyolc négyzetméteres üreg néhány olyan falfirkával, amilyet akár a 6-os villamos Moszkva téri megállójában is láthatnánk. Csalódásunkért cserébe lövünk néhány jó naplementés képet a turistaszemmel leginkább csak erre alkalmas Antiplanóról.

Ha nem lennének perui rajztehetségek, észre se vettük volna az ősi falfirkákat

Lampa faluja amilyen forró klímát nyújtott nap közben, olyan mostohává válik az éjszaka folyamán. Amikor az ember magasan fekvő településre érkezik, az első dolog, amivel meggyűlik a baja - a magas hegyi betegségen túl - az a napi hőmérsékletingadozás. A nappali órák rendszerint tikkasztó és égető napsütésben telnek, miközben éjszaka akár fagypont alá is kúszhat a hőmérő higanyszála. Mindig csodáltam azokat a különös embereket, akik képesek ilyen időjárási viszonyok között leélni az egész életüket. Igen, tudom, ők már megszokták, de nem fér a fejembe, hogy lehet a napi 30-35 fokos hőmérsékletingadozáshoz hozzászokni.

Mert az Altiplano szép

Az éjszakai alvás helyett csak hánykolódom az ágyban, az Andok álomszép havas hegycsúcsaival és a következő napok megpróbáltatásaira gondolok. Tudom, hogy a ma esti hideg csak a kezdet, hiszen holnap a Föld legmagasabban fekvő városába, Rinconadába utazunk...

Amikor két héttel ezelőtt életemben először jártam a Dél-Amerika legnagyobb tavaként számon tartott Titicaca-tónál, ahol többek között Amantani szigetének hagyományőrző népével ismerkedtünk meg, már akkor tudtam, hogy a többi szigetet is látni akarom. Így történhetett meg, hogy az Andokban tett kiruccanásaink után hamarosan ismét egy autentikusnak cseppet sem nevezhető hajón találtuk magunkat, amely Puno városából ezúttal Taquile szigetére tartott.

A kora reggeli órákban szállunk hajóra a hűvös tóparti városka vacogó turistáktól zsongó kikötőjében. A mi hajónk meglehetősen kis létszámmal indul útnak, aminek oka az első fél órában válik világossá. Olyan lassan haladunk, mint egy vemhes teknősbéka. Az utánunk fél órával startoló csónakoknak is bottal üthetjük a nyomát, de ahelyett, hogy emiatt dühbe gurulnék, igyekszem belefeledkezni az egyébként nem túl izgalmas tájba. Az úszó szigetekhez érve aztán jön a múltkori színelőadás, amit még két órás hánykolódás követ a barátságos méretű hullámok hátán.

Nyalókázó taquilei kisfiú

Kikötünk. Mivel Taquile szigetén a partvonal és a belső területek között meglehetősen nagy a szintkülönbség, a kikötőbe érkező látogatókra kénytelen kelletlen legkevesebb 20 perces meredek hegymenet vár. Az ösvényen csupán néhány helyi asszonyság kémleli kíváncsian az idegeneket, jóllehet nem aggodalomból teszik, hanem potenciális szállásvendégekre vadászva. Egy szigorú arcú, fiatalos asszonyság torpan meg mellettünk.

- Buenos días! Szállást keresnek a szigeten?
- Igen, szeretnénk maradni egy éjszakát – feleljük.
- Az én házamban megalhatnak.

Miután sikerül megegyeznünk az árban, követjük. Végigkanyargunk a házhoz vezető sziklákkal és kövekkel kirakott meredek ösvényen itt-ott kisebb birkacsordákat kerülgetve. Az egész apró vályogházakkal, cserjékkel borított szigetet fantasztikus friss muñaillat lengi be. A vendéglátó család szegényes háza a szigetet képező domb tetején egy belső udvar köré épült. Öt külön bejáratú helyiséget foglal magába és egy nyílt tűzön főzős konyha kivételével az összes helyiség hálószoba funkcióját tölti be. Egyben a család húzza meg magát, a többi pedig kiválóan alkalmas turisták fogadására. Nem elfelejtendő, Taquile szigetén is a turizmus biztosítja a legnagyobb bevételt a helyiek számára, annak ellenére, hogy a legtöbben csak Amantaníról visszafelé ugranak ide be néhány órára.

Készül a film

Egy apró ablakkal ellátott kicsiny, de hangulatos helyiséget bocsátanak a rendelkezésünkre egy rozoga ággyal és egy girbegörbe lábú faasztalkával. A döngölt padlót szalma borítja, amely kiváló szigetelő, jóllehet, ettől a helyiség hálószoba helyett inkább egy nyúlól hangulatát idézi. Nagy a szegénység, de a család olyan szeretettel és lelkesedéssel vesz körül bennünket, hogy a fürdőszoba és az angol WC hiánya okozta kellemetlenség már-már teljesen feledésbe merül.

Taquilére tett látogatásunk időzítésével óriási mázlink van. A sziget sziklákkal szegélyezett ösvényén bármerre tekint az ember - merthogy a domb tetejéről szinte mindent belát, - mindenütt népviseletes rögtönzött zenekarok csapnak dáridót, síppal, dobbal, nádi hegedűvel. Felszerelkezünk kamerával és fényképezőgéppel, majd az egyik mulató menet nyomába szegődünk.

A harminc-negyven szigorúan népviseletbe öltözött taquilei egy domb tetején üt tábort. A férfiakon fekete nadrág, vakítóan fehér ing, azon felül fekete mellény van, fejüket pedig pompomos piros mintás vagy fehér sapka borítja. Derekukon széles öv, rengeteg motívummal. Az asszonyok Amantanihoz hasonlóan színes térd alatti szoknyát viselnek, alatta barna bokában végződő harisnyával és fölül pedig többnyire egyszínű piros bő blúzzal, fejükön fekete kendővel. Mezítláb járnak vagy saruban, ami az éjszakai talaj menti fagyok esetén nem lehet olyan kellemes.

A zenészek húzzák a nótát, a többiek a földre óriási nejlonzsákokat terítenek, majd ezekre tömérdek főtt burgonyát és csicsókát szórnak. Egy törzsfőnök kinézetű nagyon színes sapkát viselő férfi egy jókora bottal a földet szúrkodja. Kétségkívül egy áldozati szertatásba csöppentünk bele.

A San Isidro Macchun mindenki tanácstalanra issza magát

Lehet, hogy csak a nagy mennyiségű elfogyasztott alkohol teszi, de mindenki mosolyog, mint a tejbetök. Nagyon barátságosak velünk, az ünneplő seregbe nem illő két fehér turistát hamarosan mindenki a szívébe fogadja.

- Mit történik itt? – kíváncsiskodunk a legjózanabbnak tűnő álarcos férfinél.
- Már 48 órája tart a mulatság, ez a San Isidro Macchu.
- Az pontosan mit jelent?
- Azt jelenti, hogy az időjárás már éppen megfelelő a magok elvetésére. Ezért meg kell nyernünk a Földanya, Pachamama támogatását, hogy segítsen meg bennünket bőséges terméssel.
- És hogyan fogjuk megnyerni őt?
- Csicsókát, burgonyát és kukoricát hoztunk neki ajándékba – válaszolja, miközben jókorát harap az egyik főtt krumpliba.
- Az ő ajándékát az emberek is fogyaszthatják?
- Persze. Együtt vendégeskedünk. Eszünk-iszunk, táncolunk – azzal a kezembe nyom egy édes csicsókát.
- És a bot mi célt szolgál? – mutatok a hadonászó színes ruhába öltözött alakra, aki nem csupán népviseletet, hanem néhány társa kíséretében ijesztő álarcot is visel.
- A szertartás közben bottal szúrkodjuk a földet. Így Pachamama azt hiszi, hogy már vetünk és megáldja azt.

Tíz perc sem telik bele és az egész áldozó tömeg a földön fetrengve lakmározik jóízűen és vidáman. Alkohol fogyasztására csak ünnepek alkalmával van lehetőség Taquile szigetén, és úgy látszik ilyenkor meg is adják a módját és tisztességesen felöntenek a garatra. Feltűnik, hogy a különös társaság egyik férfi tagja női ruhát visel.

Férfiak azért húznak női ruhát, hogy nőkkel is rophassák. Persze a végén annyira leisszák magukat, hogy marad a férfitársaság.

- Miért viseled azt a ruhát, amit az asszonyaitok hordanak?
- Hát mert szeretek az asszonyokkal táncolni. Így olyan mintha én is az lennék és megtehetem.

Tudvalévő a nemek külön választása az áldozati szertartások és más ceremóniák esetén igen szigorú dolog, férfi és nő nem táncolhat együtt. Bár felteszem, ez csak az elfogyasztott alkoholmennyiség kérdése.

A sziget másik végéből szintén muzsikaszó hallatszik. Visszaballagunk a szállásadó családhoz és a családfőt, Fernandót faggatjuk.

- Mi ez a zenebona a sziget túloldalán?
- Áh, lakodalom van a szigeten. Az esküvő utáni lagzi egy egész hétig tart – válaszolja.

(Hozzátenném, hogy ezt itt annyira komolyan gondolják, hogy egész éjjel egy percet sem lehetett aludni a muzsikától. Nem is értem, hogy bírják egy hétig egyfolytában.)

Az ifjú pár a jellegzetes fehér kalapban

- Fernando, hogy zajlik itt egy házasságkötés?
- Taquilei férfi csak olyan asszonyt vehet el, aki ismeri a szövésmintákat, hogy ruháit el tudja készíteni. És mivel ezek a szövésminták meglehetősen egyediek, az asszony jó eséllyel szintén a szigetről származik.
- Mit jelentenek a különböző színű sapkák és pomponok?
- Ma már nincs túl nagy jelentőségük. De eredetileg a nőtlen férfiakat illeti a fehér, a nős férfiakat pedig a piros sapka. Az ifjú házasokon pedig fehér kalap van. A pomponok színe a családi állapotra utal mind a nők szoknyáján, mind a férfiak sapkáján vagy övén. Ha valaki házas, azé szolídabb.
- A fiatalok szabadon választhatnak párt magunknak?
- Ma már igen. Az egyetlen szabály a szövésminta ismerete a nő részéről.
- És mi van a lányok szüzességének kérdésével?
- Most már a legtöbb pár évekig él együtt, mielőtt egybekelne, tehát bizonyára van közöttük szexuális kapcsolat. Ezt az emberek elfogadják. Az esküvő igen sok anyagi ráfordítással jár. A házasulandóknak közösen házat kell építeni. Az alkalomra pedig birkákat, csirkéket kell leölni, sok italt vásárolni. A pénzt előteremteni pedig hosszú idő.

Nagyon izgatottan sétálunk át a lakodalmas házhoz, amelyhez kanyargós meredek ösvény vezet fel. Kicsit nehezemre esik folyton felfelé menni. Bár a helyiek megszokták az ilyesmit, néha azért nekik is meggyűlik a szintkülönbséggel a bajuk.

A legjellemzőbb tánc a bikatánc. A férfi öklelni készülő bikaként toporzékol a nő mellett, majd pörgeti mindenféle szabály nélkül. Nyilvánvaló, hogy a tánclépéseket is részegen találták ki.

Egy csoport fiatal beszélget a kapu előtt s az egyik, már nem szomjas fickó hátrafelé lebucskázik a bokrokkal borított domboldalon, máris biztosítva ezzel a násznép számára a vidám hangulatot. Ma van a lagzi első napja, ezért az itteni szabályok szerint az ifjú pár nem hagyhatja el a házat és nem fogyaszthat alkoholt. Nem úgy, mint a násznép. Az egész udvar tántorgó, önmagát tanácstalanra ivott alakokkal van tele, körülöttük sertepertélő apró, színes ruhába öltöztetett csemetékkel. Az örömapák föl-alá szaladgálva osztogatják a poharakat, ami nem személyenként jár, hanem a társaság gondosan körbeadja.

A hét napig tartó dínom-dánom alatt a zajos esküvői házhoz alkalmanként minden vendég többször is betér. Hordják az ajándékokat, többnyire ételt, italt és élő állatot. A vőlegény gallérján többszáz sol papírpénz fityeg egy csipesszel odaerősítve. Az udvaron igen nagy a káosz, és ami a muzsikusokat illeti, a zenében sem több a harmónia. Az egész azt a benyomást kelti, mintha minden zenész csak úgy véletlenül rábukkant volna egy rosszul hangolt ütött-kopott gitárra és találomra elkezdte volna pengetni azt.

Egy enyhén illuminált arc

Alig pár perccel azután, hogy a táncparkettként szolgáló udvarra érkezünk, a mulatozó vendégek máris táncra invitálnak. Endre a színes sapkájával törzsfőnök szerepéről árulkodó öreggel ropja, aki jókedvében olyan lelkesen énekel krumplival a szájában, hogy jó néhányszor szakállán köpi szegény táncpartnerét. Nekem egy enyhén illuminált, de felettébb kedves sráccal van szerencsém bikatáncot járni, aki miközben jobbra-balra forgat, úgy mozog, mint egy öklelni készülő bika.

A ház egyik udvarról nyíló helyiségét az előrelátó pár átmenetileg elfekvővé alakította át. Betekintünk. Orrunkat bántóan savanyú szag csapja meg. Az egyik sarokban egy tucat részeg fekszik egymás hegyén-hátán és tátott szájjal húzza a lóbőrt. A másik sarokban a vendégek körben ülnek, rosszabb esetben a földről, jobb esetben egymás tenyeréből sült birkahúst eszegetnek, földes burgonyával, babbal (errefelé awasnak hívják) és csicsókával. Barátságuk jeléül megkínálnak, így van szerencsénk egy kis kóstolóhoz.

Amíg a pihenőszoba egyik sarkában az örömapák és a násznagyok lakmároznak, addig a másik sarokban a megfáradt násznép kergeti az álommanót.

Kóstolni azonban nem csak ételt lehet, italt is. Újra az udvarra lépve egy négy fős vigyorogva tántorgó fiúcsapat gyűlik körénk és Endre kezébe egy sörösüveget nyomnak. Endre illedelmesen megissza az utolsó kortyot, mire közlik velünk a játékszabályt:

- Aki kiürítette, az töltse is tele!

Így hívatják meg magukat mindenkivel egy 10 solos sörre. Endre jót mosolyog, s már veszi is meg az újabb üveg sört. 

Lerázva magunkról a mókás társaságot a ház mellett kijelölt rétre érünk, ami jelenleg konyhaként funkcionál. Egy tucat ünneplőbe öltözött asszonyság néhány kondérban készíti a főfogást. A környéken orrfacsaró bűz terjeng, vélhetően a leölt állatok miatt. Vesszük a bátorságot és belenézünk egy kondérba. Bár ne tennénk! A fazékból egy fekete lében úszkáló riadt birkafej néz velünk farkasszemet. Már nem is bánom, hogy vacsorára nem vagyunk hivatalosak.

Semmilyen lakodalomból nem hiányozhat az esküvői menü. Taquilén ez speciel a birkafej.

Elbúcsúzunk az ifjú pártól és a násznéptől, aztán visszaballagunk vendéglátóinkhoz. Bár végigkóstoltuk az összes krumplit, csicsókát és birkahúst a San Isidro Macchun és a lakodalomban, jól esik lefekvés előtt a nagy hidegben a már Amantanin is megszokott quinualeves. Beszélgetünk Taquile jövőjéről, s megtudjuk, a sziget ugyanazokkal a problémákkal küzd, mint Amantani. Nincs elég föld, s így a megélhetés reményében a fiatalok egy része a városokba költözik. Fernando és Enez éppen emiatt csak két gyereket vállalt, de az ő jövőjükért is aggódnak. Azt mondják, sok család perlekedik a nagyobb birtokért, s ez megmérgezi a kapcsolatot taquilei és taquilei között.

Perui utazásunk eddigi legnagyobb élménye volt az a másfél nap, amit Taquile szigetén töltöttünk. Amantanival szemben itt nem alszanak meg a turisták, így leszámítva azt a két órát, amíg a gringó horda a szigeten tartózkodik, Taquile a nyugalom és béke földje. A hagyományok bár már nem olyanok, mint régen, de amennyire lehet, próbálják őrizni azokat. Reméljük így marad sokáig.

Még több fotóért és sztoriért látogass el Facebook oldalunkra.

Bár ostobaságnak tűnik, ismét a Titicaca-tó felé vesszük az irányt. Tesszük ezt azért, mert nethez jutva az ember sok olyan dologra talál rá, amit bűn lenne kihagyni. Tipón vagy Raqchi romvárosát jóval kevesebben látogatják, mint Pisacot vagy Ollantaytambót, pedig legalább olyan varázslatosak. Nem beszélve Kallasayáról, Lampáról vagy Amaru Mururól, a túlvilág kapujáról. Így hát irány vissza a Titicaca-tó és Dél-Peru kevésbé ismert inka romjai.

Hat éve tök véletlenül leltem rá a térképen Tipón romvárosára. Akkortájt még nem szerepelt a helyi irodák programjában, most azonban egyre többen hirdetik azt. Ez nem jelenti azt, hogy tömve lenne turistával, mivel annyi sok szépség lakozik Cuzco környékén, hogy mindenre, így pl. Tipónra, nem marad a külföldieknek ideje. Nekem egyik kedvenc romvárosom és Erinek is szerettem volna megmutatni.

Mi ez kérem, ha nem fallosz?

Reggel felpattanunk az Urcos felé tartó buszra. Hét órakor Cuzcóban is ugyanolyan tömeg van, mint odahaza a 6-os villamoson, de mázlink van, pár megálló után ülőhelyhez jutunk. Valószínűleg csak ennek köszönhetjük, hogy a buszon portyázó tolvajbanda nem minket szemel ki célpontjának, hanem a mellettünk ácsorgó urat. Persze nem lehet minden tolvaj vérprofi, így sikerül az egyikük kezére csapni, aki naná, hogy tiltakozik - az idős cuzcói tárcája nyilván magától pottyant a földre. A kaller megelőzve a lincselést letaszigálja a tolvajt a buszról, így gyorsan helyre áll a rend.

Tipón faluja kb. 40 percre van Cuzcótól, de a reggeli csúcsban sikerül másfél órán át pöfögnünk az úton. Végül megérkezünk Peru tengerimalac központjába. A főút szélén már kora reggel mindenhol sült malacokat árulnak, az ember azt gondolná, hogy itt majd olcsón jut hozzá egy adaghoz. Egy fenét! Egy nyársra húzott jószág 40 solba, azaz 3300 Ft-ba kerül. Ennyiért valószínűleg Budapesten is eszem tengerimalacot, úgyhogy a kulináris élmény egyelőre várat magára.

Eri és az izgatóan elheveredő Pachamama

A romváros fenn van a hegyoldalban, a főút szélén rostokoló taxisok pedig a cuzcói lehúzós mintát követve egy tengerimalac áráért szeretnének minket felfuvarozni. Úgy döntünk, megpróbáljuk gyalogosan elérni a romokat. Fél órányi napon baktatás után besokallunk és leintünk egy éppen lefelé jövő taxit. Jófej a srác, látszik, hogy nem Cuzcóból idetévedt cápa. 5 solt fizetünk a menetért.

Ha Tipónról olvastál már valaha, valószínűleg olyan infókhoz jutottál, hogy fontos mezőgazdasági központ volt. A teraszok biztosan e célt szolgálták, csak azt nem értem, hogy ezek a jó régészek soha nem néztek még fel a hegyekbe? Azt ugye már írtuk, hogy az inkák mindig olyan helyen építkeztek, ahol a sziklák valami általuk szentnek tartott formát öltenek. Na már most, ha a Tipón fölé magasodó hegyre nézek, akkor egy meztelen női felsőtest jelenik meg olyan tökéletes valóságában, hogy azt 20 éve Cindy Crawford is megirigyelte volna. Továbbá, ha az ember veszi a fáradtságot és felkapaszkodik az amúgy elég jellegtelen palotához, onnan azonnal látszik, hogy a teraszokat egy fallosz formájára építették. Ha Tipón nem termékenységi központ volt (ami persze nem zárja ki, hogy mezőgazdálkodtak is itt), akkor megeszem a kalapomat.

Rumicolca, vagyis Cuzco kapuja

Másnap elindulunk vissza a Titicaca-tó irányába. Hogy elkerüljük a reggeli dugót és fáradtságot, megszavazunk egy késő délelőtti indulást. Első megállónk a Cuzcótól kb. 50 kilométerre fekvő wari romváros, Pikillacta. Mivel a warik nem szerettek annyira követ faragni, mint az inkák, így városuk sem olyan látványos. Sőt, a kerengőn túl az égvilágon nincs itt semmi látnivaló, csak kilométer hosszan alapig beomlott házmaradványok. Nem baj, megnéztük és nem lettünk tőle kevesebbek.

Pikillactától úgy 500 méterre áll Rumicolca, vagyis Cuzco kapuja. Egy magas fal két nagy kapuval, amit a legtöbb turista csak a busz ablakából fotóz le. Itt sem dobunk hátast a látványtól, viszont attól a német sráctól igen, aki biciklivel érkezik a romokhoz. Azt mondja Punóból jön, 4 napja indult. Puno ide közel 400 km, ráadásul menet közben volt egy 4321 méteres hágó, a La Raya. Nem tűnik kipihentnek a srác.

Raqchi Virakocha temploma biztos nézett ki jobban is

Az inka kaputól pár kilométerre található Andahuaylillas kimondhatatlan nevű faluja. Itt is jártam korábban, de akkor nem akartak lehúzni a templomban 10 solra, így tartva magunkat a fogadalomhoz, hogy templomért nem fizetünk, kihagyjuk. A falu azonban így is érdekes, a főtere például nagyon tetszetős. A Chiss vendégházban szállunk meg 25 solért. Végre egy hely, ahol nem akarnak rajtunk pofátlan módon meggazdagodni. A szálló háziura amúgy az egyik legkedvesebb vendéglátó, akivel ezidáig Peruban találkoztunk.

- Nem emlékszem, hogy lett volna magyar vendégem korábban.
- Mi lennénk az elsők?
- Szerintem igen, s minden első vendégnek, így nektek is jár az ingyen kakaó.

Az öreg nekiáll kakaót főzni én meg cserébe meghívom egy sörre, így igen gyorsan jóba leszünk. Másnap korán kelünk, mert hosszú az út Punóig, de már 6 órakor fantasztikus illatok áradnak ki a konyhából. Az öreg meglátva minket azonnal reggelivel kínál, méghozzá egy jófajta adobóval, ami ecetes hagymafőzelék malachússal. Olyan, mint a lucskoskáposzta, amit amúgy utálok, de másfél hónap perui konyhán vegetálás után azt kell mondjam, a lucskoskáposzta és az adobo jó. 25 solba (kb. 2200 Ft) belefért kettőnknek egy-egy welcome drink és egy ötcsillagos reggeli.

A romok helyett mindenki Erit fotózta... még én is

Következő megállónk a két órányira fekvő Raqchi romvárosa. Balfék módjára sikerül pont akkor érkeznünk, mikor a cuzcói turistacsapatoknak. Hatalmas buszokból ömlik be a sok nép Virakocha templomához, ami egykoron igen látványos lehetett, ma azonban csupán egy falrészlet. A romok között keringve egyszer csak elhagyom Erit. Pár perc múlva rátalálok egy perui egyetemi csapat fiútagjainak gyűrűjében, akik egyesével szeretnének Shakirával fotózkodni. Hiába mondom Erinek, hogy kérjen fotónként egy solt, nincs üzleti érzéke.

Jellegzetes arc a raqchi piacról

Raqchiból egy rozoga kisbusszal jutunk el a féltávnál fekvő Sicuani városába. A perui városok többsége alapból ronda, az Altiplano települései még rondábbak, de Sicuani egyenesen ocsmány. Az emberek sem kivátképp kedvesek, Pucara falujáig, ami két órányira fekszik innen, a kisbusz sofőrje fejenként 20 solért akar minket elfuvarozni. Nézünk egy nagyot, majd levetetjük vele a zsákjainkat a kisbusz tetejéről, amit botor módon felrakattunk azelőtt, hogy kifaggattuk volna a menetdíjról. A pályaudvaron kötünk ki, ahol teljesen normálisan csak 8 solt követelnek rajtunk.

Pucara faluja arról nevezetes, hogy itt gyártják a Peruban mindenhol látható agyagteheneket. A falu főterén egy szerencsét és áldást hozó óriásmarha áll, jelezvén, itt valóban minden az ökrökről szól. Azokról a turistákról beszélek, akik befizetnek 70 dollárt azért, hogy Punóból vagy Cuzcóból idehozzák őket, hogy maguk gyártsák le saját teheneiket, amiket jó pénzért utána megvehetnek. A turistacsapdából menekülve inkább felkaptatunk a hegyoldalba, ahol egy újabb rom, Kalasaya teraszai láthatók. Annyi teraszt láttunk már az elmúlt napokban, hogy ha egyszer hazamegyek, édesanyám erkélyén tutira krumplit fogok ültetni.

Az Altiplano vihar előtt

Pucarában sem a romok, sem az agyagozás nem fogott meg, viszont a helyi múzeumban olyan sztéléket látunk, amik alteregói a kolumbiai San Agustínban látott szobroknak. Ezúttal sem értem, hogy a régészek hová tették a szemüket, vak, aki nem látja a hasonlóságot.

Sötétedik, mégis úgy döntünk, hogy irány Puno. Este 9 körül futunk be, ami azt jelenti, hogy 5 foknál nincs melegebb, így nem baktatunk fel a szokott punói szállásunkra, hanem a belvárosban nézünk valami olcsó helyet. Két sarokra a főtértől lelünk rá egy perui szemmel is csúnya zebracsíkos épületre. Gondolván, ide úgysem téved be turista, mert annyira ronda, bepróbálkozunk. 30 solért olyan luxuslakosztályt kapunk, hogy a fülünk ketté áll tőle. A víz forró, a wifi vágtázik, síkképernyős TV 100 csatornával és ami a legjobb, a szálló szigetelt. Én még a perui Andokban sehol nem flangáltam rövid gatyában az éjszaka derekán, de itt igen.

Pucara templomát is védik az agyagtehenek. Lehet villámhárító is van rajta.

Emlékeimben élt valami inka túlvilági város, ahol sámánok közlekedtek az istenek és emberek országa között. Az is derengett, hogy ez a hely valahol a Titicaca-tó környékén van. A hipergyors netnek hála alig egy órámba telik rálelni Amaru Murura, a túlvilág kapujára. Persze azt nem sikerül kiderítenem, hogy miként juthatunk oda, csak annyit találok róla, hogy valahol Ilave után van a hegyekben, nem messze az országúttól.

Ilavéba könnyedén elérünk, onnan azonban az utca emberére vagyunk kénytelenek hagyatkozni. "Életemben nem hallottam róla", "fogalmam nincs hol van", "biztos itt van ez?" és ehhez hasonló útbaigazításokat kapunk. A legtöbbre azzal az asszonnyal megyünk, aki azt ajánlja, sétáljunk ki a helyi terminálra, ott csak lesz egy buszsofőr, aki hallott már róla. Nem téved a nő, a pályaudvaron esküsznek rá, hogy Santiago faluja közelében van a hely. Elindulunk a kisbusszal, de menet közben azért próbálunk informálódni, biztosan nem csak a menetdíj lehúzó akció részesei vagyunk-e. A sofőr egyszercsak lassít, majd szól, hogy megérkeztünk. Santiago faluja kb. akkora, mint Tornanádaska kertvárosa. Van itt tíz ház, annak is a fele elhagyatott.

Róka koma is a túlvilág kapuját keresi

Állunk a puszta közepén és kémleljük az előttünk álló hegyet. Céltalanul, de határozottan átvágunk a szántón, majd Eri szól, hogy szerinte felesleges itt bóklásznunk, menjek előre, keresgéljem csak a túlvilág kapuját, úgyis én vágytam annyira ide. Nem adom fel ily könnyedén, szikláról sziklára ugrálok. Minden élesebb kőbe inka faragást vélek látni, de a kapu csak nem mutatja meg magát. Nem úgy egy róka, ami alig 20 méterre tőlem megtorpan, rám néz, majd konstatálva, hogy alkalmatlan vagyok prédának, tovább áll. Az egyik völgyben nagytestű madarak hangoskodnak jövetelemkor. Láttam már őket korábban, ők az ún. segundo condorok, azaz másod kondorok. Nem hiszem, hogy a tudományosnak nehezen mondható elnevezés etológusoktól származik.

Jó egy órás bóklászás után egyszer csak egy ösvényre bukkanok. Nem is ösvény, kikövezett járda ez - érzem, hogy célba értem. És valóban. A hegy túloldalán feltűnik a kapu, előtte egy négy fős családdal, akik kokaleveleket jöttek áldozni Pachamamának. A kaputól persze nyílegyenes út vezet ki az országútra, a buszsofőr pusztán félkegyelmű volt és a hegy túloldalán rakott ki minket. Visszaszaladok Eriért, fél óra múlva pedig már együtt próbálunk átjárót találni a túlvilágra.

Ez csak a túlvilág ablaka lehet

A legenda szerint egyszer egy sámán érkezett a kapuhoz, bizonyos Amaru Muru, aki Múról, az elsüllyedt földrészről származott. Egy arany korongot tartott a kezében, ami az istenek kulcsa volt a túlvilághoz. Ha a korongot a kapu közepén látható lyukba helyezik, akkor az kék fényt sugározva megnyitja az átjárót a túlvilághoz. Amaru Muru azonban nem csak a titkok őrzője volt, egyes legendák úgy tartják, ő adta az inkáknak a templomépítés művészetét, valamint ő ismertette meg Cuzco népével a chacanát, azt az andoki keresztet, ami minden romvárosban feltűnik, s amit ma a piacokon nyakláncként árulnak a turisták pénzére vadászó kofák. Úgy tartják, hogy Amaru Muru egyszer visszatér a koronggal, és a túlvilág hét kapuját egyszerre működésbe hozva létrehozza a Titicaca-tó felett a Fényesség templomát, mely Amerika népeinek újraegyesülését segíti majd.

A legenda annyira szép, hogy spiritiszták Amaru Murut a Föld egyik legszentebb helyének tekintik. Jeles napfordulókon rengeteg misztériumot kedvelő turista érkezik a kapuhoz, ami - a helyi őr elmondása szerint - nem kicsit zavarja a helyieket. Ma Peruban a spirituális utazás ipari méreteket ölt, boldog boldogtalan keresi fel az inkák szent helyeit, hogy ráleljen a lelki békére és kapcsolatot teremtsen a hegy szellemével, Apuval.

Várom a csodát, de csak nem jön (Amaru Muru)

- A legtöbb sámán csak szemfényvesztő. Drágán adják a túlvilági élményt, de ez nem érdekli a gringókat. Hetente van már itt valami ceremónia, mázlitok van, hogy most nincs itt senki - mondja az őr. (Eddigre már a család is eltűnt a helyszínről)
- De azért vannak itt eredeti ceremóniák?
- Persze! Van, hogy több sámán jön egyszerre. Ilyenkor sem külföldieket, sem helyieket nem engednek a kapu közelébe.
- És ilyenkor történik itt valami túlvilági?
- Nem tudom. Ahogy mondtam, ilyenkor csak ők vannak itt, nem engedik a kapuhoz közel az egyszerű embereket.

Erivel végül mi sem lelünk rá a kulcsra, így nem lépünk át a túlvilágba. Nem baj, majd elfoglaljuk magunkat valahogy a következő 60 évben. Addig is holnap irány Taquile szigete.

Mégtöbb képért és szoriért látogass el Facebook oldalunkra!

Machu Picchu álomszép völgyét magunk mögött hagyva a Szent-völgy többi érdekessége felé vesszük az irányt. Előre tudom, hogy látványban egyik sem fog vetélkedni vele, de azért izgatottan várom Ollantaytambo és Moray romjait. A legkedvesebb mégis Chinchero.

Ma megint nem alszunk többet 4 óránál. A hold még javában világít a csillagokkal teli égbolton, amikor kikutyagolunk az állomásra, hogy a napi első vonattal elhagyjuk Aguas Calientest. A Machu Picchu lenyűgöző látványától elvarázsolva robogunk Ollantaytambo felé. Lassan pirkadni kezd az ég alja. Végre nem csupán az útikönyvek leírása alapján tudjuk, hogy a világ legszebb vasútvonalán van szerencsénk végigkacskaringózni, hanem a felkelő nap fényében saját szemünkkel is meggyőződhetünk róla. A vasútvonal olykor burjánzóan zöld, máskor hófedte hegyek félelmetesen meredek szurdokában halad végig párhuzamosan, mondhatni kézenfogva, a méltóságteljesen hömpölygő Urubambával. Alig tudom nyitva tartani a szemem az álmosságtól, de azért valljuk be, ezért a látványért érdemes ébren maradni.

Ilyen és ehhez hasonló látvány fogad a vonat ablakából Aguas Calientes és Ollantaytambo között

A vonat a kora reggeli órákban döcög be komótosan az ollantaytambói állomásra. A város határában inka romok láthatók, amiket az ideúton a Machu Picchuhoz való siettünkben kissé méltatlanul elhanyagoltunk. Végiggyalogolunk a városka főterére vezető hosszú utcán. Figyelmünket elsősorban nem a messziről látható romváros köti le, hanem a szemközti hegyen egy természeti képződmény. A sziklákról egy tisztán kivehető arcforma mered ránk. Garantáltan nem a fáradtság okoz hallucinációt, hiszen párszáz évvel korábban az inkák is valami hasonló dologra lettek figyelmesek. Az arcot Viracocha istenük képével azonosították. Ahol ilyen csoda történik s az inka főisten - mondhatni - földre száll, ott nyilvánvalóan várost is illik építeni. Ollantaytambo 2400 méter magasan fekvő kellemes klímájú csöpp kis települése és ceremoniális központja szintén Pachacútec Yupanki inka király parancsára épült a 15. században, ahogy Machu Picchu is.

Viracocha zsákos vándorként tűnik fel az Ollantaytambót körülölelő hegyekben

A város egy részét ma is lakják és többségük a turizmusból keresi meg a napi betevőt. A nagy szürke gránitkockákból felépített utcákon számos faragott kőszobrot vagy épp színes szőttest vásárolhat a látogató. Megérkezünk az elhagyott romos városrész bejáratához. A hegy lábánál egy ősrégi kútból csordogál a víz. A Hercegnő fürdőjétől emberpróbáló mennyiségű lépcső vezet fel a romokhoz. A néhány megfaragott, bizonyára ceremoniális szerepet betöltő kőtömb kivételével a párhuzamosan elhelyezett falmaradványok - bár bizonyára értékesek archeológiai szempontból - a Machu Picchu látványa után már nem tudnak világmegváltó élményt nyújtani.

Az Urubamba völgye Ollantaytambónál megihletett

Cuzco felé az út azonban még mindig kecsegtet néhány olyan állomással, amit hiba volna kihagyni. Marastól kissé nyugatra, a kopár andoki táj egyik kiszáradt völgyében útba esnek például Salinas fehér sóteraszai. Már a preinka kor óta ismeretes, hogy ezen a területen a föld alatt tömény sót tartalmazó víz választódik ki, amit okos inkáink jól ki is használtak. Olyan négyzetrácsos csatornarendszert építettek ki, amely a vizet könnyedén apró medencékbe vezeti, s amelyek között alig fél méter széles ösvényeken sétálhat a turista.

Salinas sóteraszai az Urubamba-völgy szélén

Ropog a só a lábunk alatt, olyan, mintha jégen járnánk. Letörök egy apró darabot az egyik tavacska falából és megkóstolom. Nem csalás, valóban só. Ezekben a kis medencékben a nap hatására a víz párologni kezd, majd miután a víz utánpótlását szolgáló réseket elzárják, a sókristályok vastagon lerakódnak a mesterséges tavacskák alján és fala mentén. Állítólag több mint 600 családot foglalkoztatnak a teraszok, akik átlag 3-4 hetente "szüretelnek".

A teraszoktól a parkolóig vezető úton ajándékboltok üzemelnek és fehér, barna, vagy épp vöröses árnyalatú gondosan faragott sószobrokat és emberi fogyasztásra is alkalmas sókristályokat értékesítenek, ezzel teremtve kontrasztot a szegény sóbányászok és az őket fotózó turisták között.

A sóteraszok közelről

Marastól néhány perces autóúttal közelíthetők meg Moray különleges teraszai, amelyet a Föld köldökének is neveznek. Bár már számtalan inka mezőgazdasági teraszt tekintettünk meg az elmúlt napokban, de ez a 30 méter mély, epicentrikus köröket formáló bemélyedés mégis egészen más. Ha a közepén volna egy küzdőtér, akkor sokkal előbb nézném amfiteátrumnak, mint egy agrikulturális létesítménynek.

A Föld köldöke azonban sokkal több ennél. Nem is volna inka, ha nem volna benne valami igazán misztikus. A tudósok még nem fejtették meg száz százalékos biztonsággal az építésének a célját, de tény, hogy a romok középpontjában található mélyedés, olyan szélvédett, napsütötte pontját képezi a völgynek, valamint olyan erős a geotermikus kisugárzás, hogy a teraszok teteje és alsó része között akár 15 fokos lehet a hőmérsékletkülönbség. A sajátos klíma jól érzékelhető, ahogy lesétálunk a teraszok mélyére, ezért sokan Moray mezőgazdasági teraszait érthető módon túlvilági helynek tartják.

Moray, a Föld köldöke

Morayból úttalan utakon jutunk el az eldugott kis faluba, Chincheróba, a szivárvány földjére, ahol Dél-Amerika második legöregebb temploma vár ránk egy közel 500 éves freskóval. Az esős évszakban nagyon gyakori jelenség a szivárvány, amit egykor inka istenségek megjelenésének véltek és emiatt az andoki emberek a mai napig különös tisztelettel viseltetnek a hely iránt.

A meseszép templom, bár már önmagában sem kevés, még korántsem minden. A templom alatt ugyanis egy inka palota falaira bukkantak az előterében meghúzódó domboldalon pedig egy trapéz alakú résekkel ellátott inkakori fal áll.

Chinceróban található Dél-Amerika második legöregebb temploma

Cuzco és környéke nem csupán inkakori romvárosairól híres, hanem szivárványszínekben tündöklő szőtteseiről és más kézműves termékeiről is. Chinchero szinte valamennyi házában fellelhető a szövőpad az élénk árnyalatú fonalak elképzelhetetlenül nagy választékával. Egy mosolygós népviseletbe öltözött férfi betessékel az egyik ház kézműves műhellyé alakított udvarára.

A családfő felesége segítségével lelkesen bemutatja, hogyan lesz a láma vagy birka gyapjából szőnyeg és pulóver anélkül, hogy bármilyen mesterséges anyaggal érintkezne. Endre mindig is következetesen elutasította a tisztításra és a tisztálkodásra előállított vegyszereket. Azt kell mondjam, hogy részben igaza van. A természetben szinte minden megtalálható.

A chincherói asszonyok a turisták kedvéért népviseletben szövögetnek

- Hogy lesz ebből a sáros, szürke gyapjúból ilyen szép színes fonál? – érdeklődünk hitetlenkedve.
- Látjátok ezt a fehér gyökeret? Lereszelem, beáztatom langyos vízbe, majd amikor habzik, kimosom benne a gyapjút – a mosás után kiemeli a vakítóan fehér lámaszőrt az edényből.
- Na és mi van a színekkel?

A férfi egy padon sorakozó tálakban különböző, számomra ismeretlen nevű növény terméseit, gyökereit és leveleit keveri össze vízzel, majd az így létrejött folyékony festékanyagba beáztatja a megtisztított gyapjút, ami az áztatás idejétől függően halvány vagy élénk színűvé válik.

- És meddig tart elkészíteni egy ilyen darabot? – mutatok rá egy gondosan megmunkált, mintás faliszőnyegre.
- Úgy harminc napig dolgozunk rajta, napi 4-6 órában.
- És mennyiért lehet eladni a piacon?
- Az attól függ, hogy hol. Itt Chincheróban úgy 100 sol az ára, de Cuscóban akár a dupláját is megkapod érte.

100 sol az ma úgy 8000 forint. Hogy megéri-e a sok munkát, mindenki döntse el maga. Az biztos, hogy a műhelyben olyan zavarba ejtően gyönyörű munkákat találok, amikkel szívesen kitapétáznám a fél házat, már ha lenne házam.

A chincherói szőttesek szimbolikája összetett és misztikus

Visszasétálunk a falu határában parkoló minibuszhoz és a koraesti órákban már Cusco utcáit koptatjuk. Valahányszor elhaladunk egy kézműves üzlet előtt, mindig bevillan az agyamba a kedves chincherói kézművescsalád.

Azt kell mondjam, az elmúlt három nap eseményei Pisactól a Machu Picchun át Chincheróig nem véletlenül emelték a Szent-völgyet Peru és Dél-Amerika első számú turistaközpontjává. Kevés megpróbáltatással rengeteg csodát láthat itt az ember, s ha nem lenne olyan sok turista mindenhol, azt mondanám, ez Peru legcsodálatosabb része. Persze tudom, sok van még vissza az országból...

Machu Picchu. Mindenki nagy álma, az enyém is az volt. Mivel Endre felkészített, hogy mi vár majd rám a romok között, ezért nem reméltem azt, hogy találok egy csendes zugot, ahol leülhetek és élvezhetem a festői tájat elmerülve gondolataimban. Rengeteg a turista, az emberek lökdösődnek, de ettől függetlenül Machu Picchu az, amit a borsos árak ellenére is érdemes egyszer az életben meglátogatni. Na jó, én megtenném másodszorra is.

Ollantaytambo aprócska mesebeli hangulatú falujában a hegyek között a régi, amolyan vasrúdra felfüggesztett lámpások sejtelmesen megvilágítják a szürke kövekből kirakott szűk kis utcákat. Ezért a hangulatért nem is bánom, hogy az éjszaka kellős közepén gyalogolunk ki az állomásra, bár tény, hogy az álomkórtól alig látok ki a fejemből.

Machu Picchu szíve a hajnali ködben

A nap utolsó vonata az egyetlen megfizethető, de így is irreálisan drága opció arra, hogy az Ollantaytambótól kb. 40 kilométerre fekvő Aguas Calientesbe jussunk. Cserébe az ember a világ valószínűleg legszebb vasúti vonalán halad végig, igaz, naplemenete után az orráig sem lát. Kárpótlásul a fekete-fehér ünneplőbe öltözött elegáns kalauz, aki inkább pingvinre, mint jegyszedőre emlékeztet, a jegyek ellenőrzése helyett minden utasnak egy elemózsiás zacskót nyom a kezébe, amelyben szám szerint 6 szem pirított mogyoró vagy sós bab található gondosan becsomagolva. Ha szerencsénk van, még a fejenként egy deci forró teáról vagy kávéról sem kell filter hiányában lemondanunk. Egyszóval megéri.

Na de most csípős, de amúgy jogos irónia helyett nézzük a dolgok pozitív oldalát! Holnap nagy álmom válik valóra, irány a legendás Machu Picchu. Endre már olyan sok alkalommal bolyongott a napi több ezer turistát vonzó romok között, hogy ha ő fogalmazná meg ezzel kapcsolatos gondolatait, az attól félek, hogy hagyna némi kívánnivalót maga után. Így helyette én írom meg az élményeket, mivel szűz szem másként látja a dolgokat.

Kicsit lelakott, de légkondis szoba csodálatos kilátással

Aguas Calientes a perui hegyek között előbukkanó jótékony hatású termálvizeiről kapta a nevét. A legtöbb turistát azonban mégsem ez vonzza ide, hanem érthető módon a világ ma létező legnagyobb és remek állapotban megőrzött inka romvárosa, amely naponta átlag 2500 turistát fogad. Aguas Calinetes egészen más képet mutat, mint amilyennek a perui valóságtól gyakran elrugaszkodó álmaimban képzeltem.

Éjfél körül jár, amikor leszállunk a napi utolsó vonatról. A késő esti órán meglehetősen forgalmas az apró vasútállomás, ami nem véletlen, mivel nyilván sokaknak fájna a korábban érkező 2-300 dolláros vonat. A település főutcája, ami sétálóutca is egyben, egy meredek domboldalon vezet végig az elegáns kávézók, éttermek, vendégházak és drága hotelek között kígyózva. Az az első benyomásom, hogy a város minden latin jelleget mellőz, inkább egy európai mediterrán nyaralóhelyen érzem magam, mint Peru egyik legturistásabb településén. Ezt az érzést az is erősíti, hogy ritkán botlunk perui arcokba a meglehetősen zajos és nyüzsgő, nagy gonddal kivilágított zenés-bulis utcákon.

A viscacha, vagyis az andoki nyúl annyira őshonos a Machu Picchunál, mint Magyarországon a vombat

Megérkezünk a szállásra. Bár több telefonhívással jeleztük érkezésünket, a recepciónál megszokott setesuta keresgélés a foglalások között itt sem maradhat el. Végül 70 solért egy példásan tiszta, tágas, privát fürdős szobát kapunk meleg vizes zuhannyal. Ez a Cuzcóban megszokott viszonyokhoz és árakhoz képest olcsó, ezért számomra igen kedves meglepetés. Jóllehet éves szinten itt sem kevesebb külföldi fordul meg, mint Cuzcóban, de úgy tűnik a Machu Picchu előtti utolsó állomás szállásárai még nem szálltak el. Nem kizárt, hogy ez is csupán ideig-óráig lesz így. Azt mondják mindennek annyi az ára, amennyiért a vásárlónak el lehet adni. Valljuk be, Peruban a turizmus nagyon jó üzlet, így tényleg csak idő kérdése, mikor ugranak fel itt is a szállásárak az egekbe.

A Hold még mindig magasan jár, amikor másnap kora hajnalban elindulunk, a napfelkeltét ugyanis már a romvárosból szeretnénk látni. Bár általában megvisel a koránkelés, a mai hajnal egészen más. Alig tudom kivárni, hogy megérkezzünk az eddig csak könyvekből ismert inka városba.

A klasszikus kép, amit mindenki meglő

Aguas Calinetesben már a kora hajnali órákban kígyózó sorok várják türelmetlenül, hogy megvásárolhassák az ugyancsak nem olcsó 19 dolláros buszjegyet fel a romokhoz. A buszok tömegei a Machu Picchutól Aguas Calinetesig oda-vissza közlekednek hajnaltól késő délutánig kb. 5 percenként. Fölpréselődünk az egyik járatra.

Az egykori inka birodalom legfestőibb és legbámulatosabb természeti környezetében fekvő városát meglátogató turisták három módon közelíthetik meg a romokat. Azok a kalandorok, akiknek belefér a perui látogatásuk idejébe és pénztárcájukba egy kis séta, négy napi gyaloglással érkeznek az inka ösvényen. A náluk is módosabb látogatók helikopterről lövik meg a legeredetibb fotókat, de a túlnyomó többség vasúton, majd Aguas Calintesből autóbusszal tekereg föl a Az Urubamba-folyó völgyében. Vannak persze azok a hátizsákosok, akik nem hajlandóak 100 dollárt kifizetni a vonatjegyért, ők inkább illegalitásba vonulva az éjszaka leple alatt a vonatsíneken sétálva közelítik meg Aguas Calientest. Korábban Endre is érkezett így párszor a romokhoz, de mostanra ez a cselekedet tiltott, ami persze a nincstelenebb világjárókat egy percig nem érdekli.

Az Inka-híd Machu Picchu távoleső felén

Az autóbusz az Andok déli oldalán 2450 méteres magasságban a Cordillera Vilcabamba egyik elképesztően meredek sziklás hegyoldalán kiépített parkolóban teszi le utasait. Még alig világosodik, amikor a Machu Picchu bejáratához érkezünk. Vagy fél órát toporgunk izgatottan a jegyek ellenőrzésére váró tömegben. Ellopott útlevelem hiányában a rendőrségi feljelentés az egyetlen személyazonosításra alkalmas dokumentumom, kényelmetlenül feszengek is kicsit emiatt. Az őröket azonban úgy látom a dolog cseppet sem érdekli -  biztos nem én vagyok ma az egyetlen, aki rendőrségi feljelentéssel érkezik -, így alig néhány perc múlva már az inka romváros falain belül találom magam.

A nap szép komótosan bukkan elő a szomszédos hegyek mögül és a hajnali ködben sejtelmes fénybe vonja a tájat. Az épületek, az egykori paloták maradványai, a templomok romjai, a lakóházak, lépcsők, kutak, csatornák és teraszok többszintes együttese a hegyoldalon fokozatosan bontakozik ki a reggeli párában. A látvány egyszerűen megbabonáz.

Szezonon kívül a kora reggeli órákban is durva a tömeg

De a romvároson kívül van itt még valami, amihez foghatót - bár sok helyen jártam már - még nem láttam soha életemben. Ez a táj. Meredek falú és kúp alakú, olykor a felhők fölé emelkedő hegycsúcsok, sűrű, szövevényes növényzettel borított szédítően mély kanyonok és az alattunk hömpölygő Urubamba. A Salkantay több mint 6000 méter magas csúcsa és az Urumbamba-folyó völgye között majdnem 4600 méteres szintkülönbség tátong, amely egyedülállóan gazdag növényvilágot hozott létre. A vidék a burjánzóan zöld babérfákon túl broméliák és színes orchideák egész tömegével gyönyörködteti a sivataghoz és kopár vidékhez szokott szemünket. Az inkák hittek benne, hogy a különlegesen szép természeti tájaknak természetfeletti erejük van. Kezdem érteni, hogy miért tartották Machu Picchut az ég és a föld találkozási pontjának.

A város inka lakói számára fontos szempont volt a védelem, de a védelmi célokat nem elsősorban a mesterségesen épített falak látták el, hanem maga a természet az inka várost körülvevő 700 méteres szakadékkal. A várost állítólag 1450 körül Pachacútec Yupanki inka király parancsára építették. 1570-ben hagyták el, elnéptelenedésére azonban egyelőre nincs magyarázat. Az biztos, hogy az inkák nem a konkvisztádorok miatt hagyták hátra a várost, mivel a spanyolok Machu Picchut soha nem találták meg.

Demóláma a teraszokon. A viscachához hasonlóan ő sem őshonos errefelé.

A tökéletesen simára csiszolt, hibátlanul illeszkedő vörös gránittömböket kötőanyag nélkül, száraz falazással illesztették egymáshoz és így tekintélyes méretű falakat alakítottak ki. Nem értem, statikailag hogy lehettek biztonságosak ezek az épületek.

A Nap különleges tiszteletének nyomai a város szinte valamennyi pontján megtalálhatók, amerre sétálunk. A tömérdek turista itt-ott csoportokká szerveződik és mellettük kicsit elidőzve hallgatom, ahogy helyi vezetőjük másról sem beszél, mint, hogy melyik kőre mikor hogy esik a napfény. Ebből tudták megállapítani, hogy éppen milyen évszak, illetve hónap van, valamint ennek megfelelően tartották a rituális áldozatokat.

Az inka hitvilág alapeszméje a Napisten, azaz Inti tisztelete volt. Hitvilágukból az egyéb bolygók sem maradhattak ki, azok alkották a Nap kíséretét. Vallásuk szerint Viracocha teremtette a világot és az embereket, kőből kifaragva. Ezért sok követ szentként tiszteltek, különösen, ha valami állati vagy emberi alak megtestesülését vélték benne fölfedezni. Ennek nyomai Machu Picchunál is tetten érhetők. Egyesek a romok fölé emelkedő Huayna Picchu oldalában egy jaguár vagy puma pofáját látják megjelenni, míg mások Viracocha ég felé néző arcát vizionálják.

Spontán pózolás ott, ahol kell

Végigjárjuk az ún. Szent kerületben a templomok és a királyi rezidencia maradványait, valamint a Főtér közelében a Naptemplom és a Királyi sír romjait, majd a romok fölé emelkedő sziklás teraszok felé vesszük az irányt.  Bevallom, a látvány megbabonáz, de a rengeteg turista folyamatos lökdösődésétől már-már kezd felforrni az agyvizem. Kissé nehezemre esik órákon át utat törni magamnak a mindent látni akaró tömegben. A teraszokról már ismerős a kép, ami minden inka kultúráról szóló képeskönyvből visszaköszön, azzal a különbséggel, hogy az emberek óriási sokaságában a látvány is kevésbé élvezhető.

A teraszoktól úgy fél órás gyaloglásra a szomszédos hegy derekán található keskeny ösvényen a régi inka hídhoz vezet az út. A legtöbben megelégednek a Machu Picchu klasszikus látványával, így ide már kevesen merészkednek el. Nem is turistákat, hanem helyettük egy kisebb csapat demólámát kell kerülgetnünk az alig fél méter széles úton, ami meglehetősen szórakoztató feladat. Az itteni állatok annyira megszokták az emberek állandó jelenlétét, hogy valósággal a nyakadba szuszognak és nemcsak elfogadják, de kérik a kézből kapott elemózsiát, a szörnyű ízű perui kekszeket. A régi vadregényes inkahíd a hegy oldalán „függeszkedik”. Életveszélyes, ma már senki nem használja, ezért benőtte a gaz.

Még bizonyára sok tudós elme fogja hosszú ideig törni a fejét azon, hogy a Machu Picchu az inka uralkodók szülőhelye volt-e, vagy királyi nyaraló, esetleg épp csillagászati központ. Egy biztos, csodálatos hely, csak az a baj, hogy ezt nagyon sokan tudják, ezért már-már élvezhetetlen a látogatása. A délutáni órákban egy újabb zsúfolásig tömött busszal érkezünk vissza Aguas Calientesbe és ezúttal nem rummal, hanem egész emberi áron mért sör mellett dolgozzuk fel a felülmúlhatatlan élményt...