MIRADOR - "Kilátó a világra"

Huancavelicáról minden útikönyv ódákat zeng, pedig a város egy nagy semmi. A klímája is elég szörnyű, viszont a környéken van egy-két látnivaló, amik létezéséről csak helyben értesültünk. Ilyen például Santa Barbara elhagyatott és véres történelmű bányái vagy Cachí Alta színpompás faluja, ami egy itt élő spanyol házaspár agyszüleménye. Huancavelicáért magáért nem érte meg az ideút, de a környéket kár lett volna kihagyni.

Elhagyva huancayói ritka remek szállásunkat kikutyagolunk a buszterminálra. A pályaudvar közelében nagy élet van, a város négy sávos sugárútja valóságos piaccá alakult úgy, hogy közben az autós közlekedés sem állt le. A járdákon hol jobbról, hol balról kerülgetjük a gyümölcsöt, zöldséget, kínai zoknit, főtt fürjtojást, zsemlét vagy élő csirkéket áruló zsibongó kofásokat, az úton pedig alig lehet átkelni a türelmetlenül dudáló mototaxiktól.

Huancayóból a 150 km-re fekvő Huancavelicába szeretnénk jegyet vásárolni. 10:25-öt mutat az óra, a busz pedig pontban félkor hagyja el a terminált. Mivel ma még nem ettünk egy falatot sem, beiktatva egy reggelit, az eggyel későbbi járatra váltunk jegyet.

Klasszikus kép az Andok mélyéről

A táj az út során ismét szemet gyönyörködtető. Hatalmas hegyekkel és bámulatosan mély völgyekkel találkozunk, arra pedig bőven van idő, hogy bámészkodjunk, mert a távot több mint 5 óra alatt abszolváljuk. Az egyik kanyar után megtorpanunk, mert az azonos busztársaság járata vesztegel az út közepén. Ahogy megkerüljük látjuk, hogy a szélvédője ripityára van törve. A Huancayoból érkező korábbi járat az, ami frontálisan ütközött egy másik járművel. Hogy megsérült-e valaki az nem derült ki számunkra, de nagy szerencsénk volt, hogy a 11:30-ason ülünk.

Huancavelica szép helyen fekszik, szép a főtere és ennyi

Az egyik völgyben hosszan elhúzódó Huancavelicát egy közeli dombról pillantjuk meg. A város tetszetős főterével együtt épp olyan, mint a legtöbb perui nagyobbacska település, összeépült kopott házakkal, poros és forgalmas utcákkal, apró sarki közértekkel. Az áprilisi rablás óta kissé megcsappant napi költségkeretünkből meglehetősen nehezen akadunk szállásra annak ellenére, hogy Huancavelica nem egy turistaparadicsom. Végül rábukkanunk egy elfogadható áru hostelre, de nekik csupán szimpla ágyas szabad szobájuk van, ami olyan apró, hogy az ajtót is csak az ágyon állva lehet belülről kinyitni. Nem mondom, hogy komfortos, de annyi előnye van, hogy könnyen beleheljük a helyiséget, ami 3700 méter tengerszint feletti magasságban az 1-2 fokos éjszakai hőmérséklet mellet nem utolsó szempont.

Másnap gyalogosan vágunk neki a hegyeknek, hogy megkeressük az elhagyatott Santa Barbara higanybányát. Huancavelica rég eltűnt már a hegyek mögött, ahogy jó másfél órája gyalogolunk kutyahidegben a szeles dombokon át. A kacskaringós ösvény mentén szürke terméskövekből rakott vén házak tűnnek fel az egyik völgyben, ahol egy teremtett lélek nincs. A házak falain a téglák olyan katonás rendben sorakoznak, hogy mértani pontosságukkal óhatatlanul az inka épületeket idézik. A süvítő szélben a távolból egy kutya csaholása hallatszik. Van ebben a szellemfaluban valami hátborzongatóan kísérteties, ugyanakkor mégis vonzó és mesebeli.

A szomszédos hegy oldalában feltűnik néhány raktárépület, vélhetően az egykori bányához tartoznak. Szemmértékre még legalább egy órás séta vár ránk odáig, pedig már jócskán kipurcantam az idevezető úton. A csendet egy autó motorzaja töri meg, ami Huancavelica irányából közelít. Egy taxi, ki tudja mit keres itt. Mindenesetre 10 solért felvisz minket a bányához.

- Hogy hívják ezt a szellemfalut? - kíváncsiskodunk.
- Sacsamarca.
- Miért nincs itt senki?
- A Fényes Ösvény miatt.
- Itt is ödököltek a gerillák?
- Igen. Mikor még működött a bánya, sokan laktak itt. Aztán bezárt, a többség munka nélkül maradt. A nincstelenek közül rengetegen beálltak a gerillák közé, és ment a tisztogatás. Alig pár család maradt itt, ők ilyenkor a lámáikkal vannak fent a hegyekben.

A bányák bejárata felett máig látható a spanyol királyi címer

A kocsi megáll a kopár hegy oldalában, ahol kiszállunk. Sofőrünk visszafordul és elhajt. A bejárat előtt egy bányászruhába öltöztetett vasból tákolt madárijesztő és egy halálfejes tiltótábla fogad: Belépni tilos és életveszélyes! A bánya mellett az egykori bányászfalu maradványaira bukkanunk. A néhány romos fal között egy fekete bika legelészik, ami zokon veszi látogatásunkat, ráadásul nem szimpatizál Endrével. Menekülni kényszerül előle, de szerencsére sikerül kitérnie az állat elől, így a bika végül odébb áll.

A romok egy kis utcát alkotnak, amely az egykori főtérre vezet. Ki gondolná, hogy épp itt, az Andok egy elhagyott falujának közepén találunk rá Peru egyik legrégibb és legszebb, faragott kövekből épített templomára. Ahogyan Sacsamarcát, úgy Santa Barbarát is elhagyták lakói. Az 1500-as évek második felében nyitották meg a spanyolok a bányákat, amikor egy helyi inka felhívta rá a figyelmüket, hogy a hegyek mélyén higany van. A higany elengedhetetlen az arany kiválasztásához, ahogy azt mi is megtudtuk Rinconadában, így a spanyol király küldött néhány zsák aranyat, hogy megkezdjék a munkálatokat. A higany bányászása közben azonban mérges gázok szabadultak fel, amik gyakran bányarobbanáshoz vezettek. A spanyol krónikák szerint 200 év alatt több mint négyezren haltak meg (ezzel máig a Santa Barbara Dél-Amerika legvéresebb bányája) a járatokban, az utolsó nagy baleset 1786-ban történt, ami 200 halálos áldozatot követelt. Ezután a spanyolok összepakoltak, és elhagyták a vidéket. A következő évszázadokban a peruiak többször megnyitották a tárnákat, de csak rövid időszakokra, mivel a robbanások elkerülhetetlenek voltak. Az utolsó ilyen próbálkozás 40 éve volt, azóta Santa Barbara és környéke igazi szellem lakta vidék. 

Cachí Alta bejárata mindent elárul

Miután a bikától már biztonságban érezzük magunkat, letelepszünk az elhagyott tér közepén. Felállítjuk a kameraállványt, hogy filmre vegyük a látnivalókat, mígnem a semmiből megjelenik egy nagy csapat láma és felvétel ide, felvétel oda, keresztülvonul rajtunk. A láma azonban háziasított állat, így sose jár egyedül. Ezt a csordát is egy kisebb helyi család követi.

Átadjuk magunkat Peru igazi hangulatának a romokkal, a csípős időjárással, a kopár hegyekkel és a lámákkal, majd visszaindulunk Huancavelicába. Ismét szerencsénk van, az egyik kanyarban feltűnik egy autó. Egy fickó hozta fel feleségét és gyerekét a hegyekbe egy kicsit nézelődni. Visszavisznek minket a városba, és kitesznek a piacon. Egyes árusok frissen sült malachúst és burgonyát kínálnak. Peruban van egy krumplifajta, a chuño, amit - kihasználva a mostoha időjárást - nem megfőznek, hanem éjszakára beássák a földbe, ahol megfagy, reggel pedig, mikor kiolvad, épp olyan az állaga mint a főtté. A különbség csupán a barnás szín és az áporodott íz. Huancavelica pont azon a magasságon van, ahol ez az elkészítési folyamat kivitelezhető, így nagy bánatunkra chuñót kapunk a malac mellé.

Beszédes falfestmény az egészségünk megőrzése érdekében

Idefelé úton felfedeztük, hogy a hegyek között, Huancavelica közelében van egy parányi falu, ahol minden házat nemcsak színesre mázoltak, hanem különféle figurákat, madarakat és virágokat festettek a falakra. Elhatározzuk, hogy meglátogatjuk Chachí Altát.

Leszállunk a buszról, és a buszmegállóban máris tréfás képekre akadunk. A váró falát egy egészségügyi központ társadalmi célú hirdetése díszíti, amelyen a legkülönbözőbb emésztési és női problémákat jelölik meglehetősen naturális stílusban. A képen egy helyi asszonyság először kidobja a taccsot, majd összecsinálja magát, végül elvetél, vagy valami ilyesmi. Az ilyen apró falvakban elég nagy az írástudatlanság, a nők pedig többnyire férjük árnyékában élnek, így az egészségügyi problémákról nem nagyon beszélnek senkivel. Sok helyen láttam már Latin-Amerikában felvilágosító reklámokat, de minden kétséget kizáróan a Cachí Alta-i ezek közül a leghatásosabb.

Utcakép Cachí Altában

Betoppanunk a színes falu közértjébe, ahol igen örülnek a két gringónak.

- Nahát, gringók! Honnan jöttetek, Amerikából?
- Nem. Magyarországról, Közép-Európából.
- Lakik itt egy spanyol házaspár is Európából. Minden évben jönnek. A völgyben vettek házat. Ők intézték a falu épületeinek festését.
- Hogyhogy?
- Egy spanyol szervezet fizette.
- Nagyon szépek. Miért festették be a házakat ilyen szokatlan módon?
- A spanyolok hostelt nyitottak a völgy aljában nem messze innen, és úgy gondolták, ez jó turistacsalógató lesz. Mivel a házak eléggé kopottasak voltak, a lakók belementek, hogy lefessék azokat. De ennek már jó pár éve.

Ráérősen fotózgatunk a házak között. Minden ház előtt üldögélnek vagy sétálgatnak a helyiek. Megállítanak, kíváncsiak. Van, aki egy fotót szeretne, a másik a hajamat fogdossa, hogy igazi-e, mert szerinte furcsa a színe, de olyan is akad, aki rögtön előáll furulyájával, dobjával és tánccal kísérve előad egy dalt. Úgy tűnik, hogy Chachí Altában az elmúlt években rajtunk kívül nem sok turista fordult meg, a házfestés tehát nem érte el eredeti célját. Érdekes, hiszen a Huancayóból Huancavelivába tartó busz áthalad az apró falun, így igazából minden turista látja, hogy itt van.

Gyönyörű az út Ayacucho felé

Másnap Huancavelicából elindulunk Ayacuchóba. Mára az Andokon tulajdonképpen végigszalad egy aszfaltút Ecuadortól Bolíviáig, az egyetlen szakasz, ahol a perui útépítőkön eddig kifogtak a hegyek, az ez. Buszok se nagyon közlekednek errefelé, csak iránytaxik, amik egy ilyen hosszú szakaszon nem kicsit költségesek. Az első etap Lircayig tart. Mit mondjak?! Ez az egyik legszebb út az Andokban. Sok 5000 méteres hágón haladtunk már át, de mind közül a Lircay fölötti tetszett eddig a legjobban.

Lircayban kicsit tanácstalanokká válunk, mert fogalmunk nincs, hogyan tovább. Ayacuchóba közvetlenül hetente csak egy kisbusz megy, és az nem ma van. Térképünk nincs erről a vidékről, így kénytelenek vagyunk rábízni magunkat a taxisokra. Ez az ország turistásabb vidékein elég veszélyes vállalkozás lenne, mivel mindenki le akarna húzni, de itt valahogy senkinek nem jut eszébe, hogy átverje a gringót. Seccllába utazunk egy újabb csodálatos úton, ahonnan délután 3-kor indul egy kisbusz Ayacuchóba. Végül a Fényes Ösvény fővárosába este 7 után futunk be. 200 kilométer 11 óra alatt. Vajon meddig marad meg ez a szakasz ilyen ismeretlennek?

Ha az ember teljes egészében szeretné megismerni Dél-Perut, nem hagyhatja ki a Rio Mantaro völgyét. Persze Jauja és Huancayo nem Cuzco és Arequipa, de azért érdemes tenni egy kitérőt errefelé is. Ha másért nem, hát azért, hogy megtudjuk: hegyekben nem eszünk tengeri halat.

A szmogban fuldokló, ködös perui fővárosból újra a hegyekbe emelkedünk. A cél Tarma. Nem visszük túlzásba az úti elemózsia beszerzését, hiszen a terminálon jegyet árusító öreglány szerint az utazás nem több négy óránál.

Az első két órában klasszikus partvidéki táj fogad, majd ahogy egyre följebb kacskaringózunk a szerpentineken, úgy jelenik meg a növényzet. Aztán amilyen gyorsan jött, olyan gyorsan is tűnik el ismét az élővilág. Áthaladunk egy 4800 méteres hágón, jobbra-balra havas hegycsúcsok tűnnek fel. Látványuk elkísér minket néhány kilométeren, majd a meredek szakadékok mentén szürke sziklák követik egymást órákon át. Itt-ott szánalmasan szegény, omladozó viskókból álló apró piszkos bányavárosok bukkannak elő a nagy kopár semmiből. Közülük a legmegdöbbentőbb látvány a gyárakkal és bányákkal teli La Oroya, ami a Blacksmith Intézet 2007-es vizsgálata nyomán elnyerte a Föld legszennyezettebb városa címet. A helyzetet súlyosbítja, hogy a város egy völgyben helyezkedik el, ahol kicsi a légmozgás, így gázok gyakorlatilag élhetetlen méregburkot hoznak létre a hegyek között.

Jauja főtere hangulatos, a többi erősen felejtős

Ezen az útvonalon csaknem teljesen új, tökéletes műszaki állapotban lévő emeletes luxusbuszok töltik be a lokál perui járatok szerepét. Ez nem meglepő, ma már az ország jelentős terültén effélék koptatják az újonnan aszfaltozott, remek minőségű utakat. Az egyetlen idegesítő az ilyen perui luxusjáratokon, hogy a WC-ket lelakatolják. Érthető módon a negyedik óra elteltével Endre és én kissé frusztráltan feszengünk az ülésen. Kínunkban kezdjük azt gondolni, hogy a perui emberek szervezete bizonyára másképp működik, mint a miénk. Sosem éhesek, mi több, még pisilniük sem kell soha. Eközben Tarma csak nem akar előbukkanni a kopár sziklák közül.

Szürke viharfelhők közelednek egyre fenyegetőbben. A busz megáll, majd a sofőr közli, hogy értesülései szerint az utak járhatatlanok az esőzések miatt, ezért a legokosabb, ha a kevésbé viharos, de magasabban fekvő Jauja felé kerülünk, és úgy közelítjük meg Tarmát. Ez persze plusz három órás kitérőt jelent. Az utasok méltatlankodnak egy kicsit, de a busz jobb híján elkanyarodik a jaujai elágazásnál, beiktatva ezzel egy nem tervezett megállót. Nekünk aztán édes mindegy, hogy Tarmában vagy Jaujában töltjük-e az éjszakát, s mivel a szemünk kopog az éhségtől, ezért az idétlen nevű város bekötőútján leszállunk a járatról.

Huaca romjai majdnem igézőek, de mégsem azok

Másnap kiderül, hogy nem döntöttünk rosszul, mert a szomszédos Tarmáig még több órás vesztegelés várt volna ránk. A hátralévő útszakaszon ugyanis egy busz megcsúszva a sáros úton a szakadékba zuhant és a szerencsétlenségben csaknem harmincan vesztették életüket.

Bár a helyiek Jaujáról odákat zengenek, azért nem egy igéző csoda, számomra legalábbis van benne valami barátságtalan. Ráadásul 3350 méter tengerszint feletti magasságban a klímája is hagy némi kívánnivalót maga után az olyan nyárrajongók számára, amilyen én vagyok. Ma este sem kúszik 10 fok fölé a hőmérő higanyszála, és ha még nem fáznánk eléggé, a legtöbb házat kékre vagy fehérre mázolták, amitől az embernek olyan érzése támad, mintha még hűvösebb volna.

A város - nevezzük így a néhány egymás mellé épült jellegtelen házat  - bizonyára megélt szebb időket is. Annyira falusi hangulatot áraszt, hogy nehezemre esik elhinni, hogy valaha Peru fővárosa volt. Francisco Pizarro ugyanis 1534-ben azzá tette, de alig egy évvel később már át is adták a címet Limának, ami gyorsan megfékezte Jauja virágzását.

Néhány gyarmati korból származó templomtól eltekintve az egyetlen, ami kellemes érzéssel tölti el az ide tévedő turistát, az az ütött-kopott sétálóutca. Az egész olyan, mint egy nagy falu közkedvelt találkozóhelye, s bár cseppet sem hasonlít a Váci utcára, attől még egész hangulatos.

Ahuac falu temploma egybefolyik az éggel

A szomszédos kis utcában baráti áron bukkanunk szállásra. A recepciós srác 25 solért meleg vizes zuhanyzót és internetet ígér, bár gyanút kelt bennünk, hogy a wifikódot semmi pénzért nem hajlandó elárulni, és valami éppen dolgozó villanyszerelőkre hivatkozik, akik persze teljesen láthatatlanok. Mosolyogva nyugtázzuk a kis huncutságot, majd elfoglaljuk a hűvös szobát. Úgy döntünk, felmelegszünk egy forró zuhannyal. Megnyitom a csapot, de nem történik semmi. Nemhogy meleg víz, de még hideg sem csordogál. Leszaladok a recepcióra, hogy közöljem a sráccal a problémát, de ő megnyugtat, hogy minden rendben van, csak legyünk türelemmel. Átfut az agyamon, hogy talán a láthatatlan vízvezetékszerelők is itt dolgoznak valahol.

Lemondunk a vacsora előtti zuhanyról, helyette járunk egyet a hűvös utcákon. Ideje valami harapnivaló után nézni. Nem könnyű étteremre akadni, de a néhány kis kifőzdében a megszokott kínálat fogad. Sült csirke vagy sült hal. Én ezúttal az utóbbi mellett döntök ezzel egész éjszakára szóló programot szerezve magamnak. Amikor visszaérünk a szállásra olyan hányinger vesz erőt rajtam, hogy még a szokásos vacsora utáni Sublime csokimat - az egyetlen ehető perui édességet - sem tudom lenyelni. Pedig egyébként az édességeket illetően mindig kitűnő volt az étvágyam. Berontok a fürdőszobába - ahol természetesen továbbra sincs víz – és a WC fölött görnyedve a megszokottól eltérő módon szabadulok meg az emésztetlen sült haltól. A mutatványt a hosszúra nyúló éjszaka során még vagy háromszor megismétlem.

Másnapra a gyomorrontásnak nyoma sincs - legfeljebb annyi, hogy szörnyen utálom a sült halat -, de olyan halásosan fáradt vagyok, hogy a tükörből visszanéző zombinak is magázódva köszönök. Igyekszem mielőbb túllépni a dolgon, ezért a mai nap egyetlen percét sem vagyok hajlandó gyengélkedésre hivatkozva a szálláson tölteni. Szerencsére Endre remek egészségi állapotban van, így a mai program elsősorban rajtam áll vagy bukik.

A kimondhatatlan nevű Ñahuimpuquio-lagúnában halott lelkek laknak

Első utunk a város fölé emelkedő dombra, a Huanca romokhoz vezet. Peruban úton-útfélen romvárosokba botlik az ember, de a Jauja fölött húzódó néhány preinka falmaradvány pont nem az, ami mély nyomot hagyna bennünk. A hegy tetejéről csodás kilátás nyílik a kék városkára, így legalább nem bánjuk annyira a taxisnak kifizetett 2 solt.

Miután visszacaplatunk a központba, felpattanunk egy Huancayóba tartó buszra. Az andoki város 3200 méteren fekszik, tehát csak picivel Jauja alatt, mégis sokkal barátságosabb a klímája. Hogy a kínai bevándorlóknak is az időjárás miatt tetszett-e meg a város azt nem tudom, de az bizonyos, hogy minden utcában legkevesebb három kínai kajáldába botlik az ember.

A főtér 19. századi példásan felújított, kéttornyú katedrálisán kívül azonban itt sincs túl sok látnivaló, ami azért is van így, mert Huancayo földrengéstől romba döntött épületeit lakói nem egyszer építették újjá az elmúlt száz évben. Mindenesetre én már attól boldog vagyok, hogy a szobánk tiszta, a wifi száguld, mi több, a fürdőszobában széles sugárban ömlik a forró víz a méretes zuhanyrózsából. Valósággal újjászületve vesszük célba a csillagtúrával megközelíthető környékbeli falvakat.

Arwaturo romjai majdnem olyan lenyűgözőek, mint Huaca - sok lesz az inkákból

Utunk következő állomása Chupaca, de itt épp csak annyit időzünk, amíg találunk egy iránytaxit Ahuac falujáig. Az iránytaxik a minibuszok mellett Peru legtipikusabb és egyben leghatékonyabb közlekedési eszközei. Mivel kisebb települések között nincsen buszközlekedés, helyettük olyan iránytaxik közlekednek, amik összeszedik az egy irányba tartó utasokat, akiket így jóval kisebb útiköltség terhel. Erről egy hülye vicc jut az eszembe:

- Szerinted hány elefánt fér el egy trabantban?
- Egy sem.
- Dehogyis. Négy.
- Négy?!? De hát hogyan?
- Kettő elől, kettő hátul.

Nem meglepő módon ezek a taxisofőrök azt állítják, hogy egy kis Suzukiban akár 9 embert is lehet szállítani. Hátul négyen, elöl a sofőr mellett legkevesebb ketten, a csomagtartóban pedig hárman férnek el. Ehhez az elképzeléshez annyira tartják magukat, hogy addig nem is nagyon hajlandóak útnak indulni, amíg a sebváltón nem ül legalább két utas. Szerencsére azért vannak annyira előzékenyek, hogy a sebváltóra egy párnát helyezzenek, így nem sűrűn kerülök kellemetlen helyzetbe. A sofőr Ahuac nevét kurjongatja, mi eközben a hátsó ülésen ülünk összepréselődve, míg nem végre előbukkan egy három fős család, és beköltöznek az anyósülésre. Végre indulhatunk.

Szerencsére az út csak fél órás. Ahuac nem több néhány vályogháznál, amelyek egy kedves lagúna, a Ñahuimpuquio partjára épültek. A helyiek azt mesélik, hogy aki megmártózik a vízében, az megtisztul, bár egy olyan legenda is kering róla, hogy a tóban a nem messze nyújtózó Paca-lagúnába belefulladt emberek lelke lakozik. A taxiban velünk utazók is azért jöttek ide, hogy megmártózzanak és megtisztuljanak a kb. 5 fokos vízben.

Huancayo pont olyan, mint bármelyik klasszikus perui város: csúnya

Ami a falut illeti, hiba volna meg nem említeni az aprócska, de mesés templomot, amelynek külső falát és homlokzatát olyan igényes festményekkel díszítették, hogy ahhoz foghatót még egyetlen perui településen sem láttunk. A falucska, bár öreg, nagyon hangulatos, az emberek pedig végtelenül kedvesen fogadnak, mosolyogva üdvözölnek, származásunk felől érdeklődnek. Ami miatt ide jöttünk az nem a templom, hanem az Arwaturo névre keresztelt romok. Az egyik házból kilép egy fiatalos asszonyság, akitől az irány felől érdeklődünk.

- Látjátok azt a magas dombot? Annak a tetején vannak a romok. A ház oldalában vezető lépcsősor oda visz.

Nem egyszer támad olyan érzésem, mintha a lépcsők a mennyország kapujába vezetnének. El is tart vagy 20 percig, mire a domb tetején feltűnik a néhány régi faldarab. Persze ezek is nagyon érdekesek, de nem tudom, hogy miért vagyok még mindig annyira naív, hogy valahányszor egy romvárosba indulunk, mindig a második Machu Picchu előbukkanására készülök. Ahogy Jauja preinka falainál, úgy itt is a kilátás nyújtja az élményt, nem pedig a romok.

Visszaereszkedünk a völgybe, ejtőzünk egy picit a lagúna partján, majd gyalog vágunk neki Chupacának. Szerencsére nem kell sokáig kutyagolnunk, mert egy kisbusz lassít le mellettünk. A sofőr nagy büszkén felveszi és fuvarozza a két gringót, akik olyan ritkák errefelé, mint a fehér holló.

Chupacából aztán ismét irány Huancayo, ahol buszt váltunk és Concepciónba utazunk. A buszokon is tartják az „eggyel több utas mindig elfér” elvet, mígnem az ajtót is alig lehet becsukni a bő szoknyás perui csicsókaszagú asszonyságoktól. Concepciónból iránytaxi közlekedik a Santa Rosa de Ocopa nevű ferences kolostorhoz, amelyet egy bizonyos Francisco Jiménez de San José szerzetes alapított 1725-ben. Lényegében azért jött létre, mert innét indultak a szerzetesek hittéríteni Amazóniába.

Santa Rosa de Ocopa kolostora üdítő látvány a jellegtelen Mantaro-völgyben

Az iránytaxi alig párszáz méterre tesz ki bennünket a kolostor bejáratától. A csodálatosan zöldellő és virágzó kertje már messziről elvarázsol. A friss illatoktól bódultan bóklászunk a fák és a bokrok között boltívekkel ellátott régi épület előtt, majd a létesítmény reneszánsz stílusú, kéttornyú templomának bejáratánál találjuk magunkat. Kívül a hófehér falakon vakítóan játszik a napsugár, az épület belsejében pedig méltóságteljes, meghitt hangulat uralkodik.

A csendet - visszaérkezve a kolostor kertjébe - kutyakölyökkel játszadozó kisgyerekek önfeledt nevetése töri meg, akik bizonyára a kolostor épületszárnyában kialakított hostel vendégei. A kolostorhoz tartozó múzeumot délutáni órákban nyitják meg a látogatók előtt, de az itt fellelhető amazóniai kitömött állatoktól borsózik a hátunk. A missziókból származó fotós emlékek a mi szemszögünkből leginkább arra jók, hogy újra ellenállhatatlan vágyat ébresszenek az őserdő és annak indián lakói iránt, ahová néhány napon belül menni készülünk.

A visszaúton Huancayóba, ahogy kucorgok a sebváltón eljátszom a gondolattal, hogy vajon milyen lehet egy ilyen kolostorban szerzetesként élni. Ma már a legtöbben csak egy-két éves szolgálatra érkeznek, és ha azt ténylegesen őserdei kiküldetésben töltik, akkor bizonyára az átformálja a személyiségüket. Nem tudom velem mi lesz, de már nagyon vágyom rá, hogy Ayacuchóból elinduljunk VRAÉ-ba az asháninka indiánok közé...

Hogy milyen az Peruban, mikor már csak 1 sol van a zsebedben? Hogy miért kapta néhány ősi falfirka a Halott Bika nevet? Hogy hol élnek Peruban a legpofátlanabb alakok? Ezeket tudtuk meg két nap leforgása alatt azon az útvonalon, amin naponta több száz turista utazik. A tanulság: bankkártyával utazni nem lehet, turista központok között pedig nem fogsz kedves emberekkel találkozni.

Hajnalok hajnalán kelünk, mert a busz a leszakadt sziklától reggel 9-kor indul vissza Cotahuasiba. Azon az úton túrázunk végig, amin jöttünk, s azt kell mondjam, kipihenve még szebb a táj. A sziklán visszafelé Eri már sokkal ügyesebben mozog, pedig a munkások egy gramm követ odébb nem vittek.

A délután folyamán nyalogatjuk sebeinket, valamint busz után nézünk, hátha sikerül valami nappali járatot fognunk vissza a partvidékre. Idefelé két napot bénáztunk el arra, hogy napközben keljünk át a Coropuna és a Solimana közötti hágón, most azonban meghallgattatnak imáink. Egy héten egyszer, kedden, azaz holnap indul egy busz reggel 7 órakor Limába. Utolsó centimosainkat összedobva azonnal veszünk két jegyet Coriréig. Cotahausiban nincs automata, így mióta ellopták Tumbesben a valutánkat, állandó pénz szűkében vagyunk. A jegyek megvásárlása után összesen 10 solunk marad, amiből futja majd valami ebédre Chuquibambában, Corirében pedig már csak hozzájutunk valami kis pénzhez.

A Coropuna 6425 méteres csúcsa

Másnap reggel már fél 7-kor ott toporgunk a busztársaság ajtaja előtt. Hatalmas a tömeg, mindenki tonnás csomagokat ad fel. A mérleg gyakran kiakad az ember nagyságú krumplival tömött zsákok alatt, s mikor a jegyárus bemondja a túlsúly ellenértékét, megkezdődik az alkudozás. A vita közel két órán át zajlik, így 7 óra helyett fél 9-kor sikerül kigurulnunk a faluból.

Nem hiába akartunk nappal utazni ezen a vidéken. Mivel mára a hófelhők eltűntek a vulkánok fölül, fenomenális látvány fogad 5000 méteren. Az út egy széles medencében tekereg, először a Solimana oldalában, majd a Coropuna lábánál. Az egyik kanyarban feltűnik egy lerobbant busz, a három éjszakai járat közül valamelyik. Este 10 óra magasságában érhetett ide. A sofőr és segédje nem néznek ki valami jól, ami nem csoda, hiszen az egész éjszakát egy fűtetlen buszban töltötték 5000 méter magasan. Az utasokat átpakolták a másik két járatra, de őket sem irigylem; Arequipáig az út tíz óra, s az egész éjszakát álva tölthették. A két fickó egész eddig arra várt, hogy mi megérkezzünk, és kisegítsük őket. Sofőrjeink kiadnak néhány szerszámot, majd megkezdjük az ereszkedést Chuquibamba felé.

Pisiszünet 5000 méteren - ennél kellemesebb hely a megállóra nincs is

Már távolról feltűnik a Colca-folyó sivatagba vájt völgye. Tényleg kár lett volna kihagyni ezt az utat nappali fényben, nem igazán értem, hogy a busztársaságok miért preferálják az éjszakai utazást és a hajnali 3-as érkezést.

Délután 4 óra magasságában futunk be Corirébe. Sikerül egy nagyon kulturált és olcsó szobát találnunk, a recepcióst pedig megnyugtatom, hogy fizetek mindjárt, csak előbb pénzt kell felvegyek. Lekcogok a főtérre, behelyezem a kártyám az automatába, az pedig közli, hogy MasterCardot nem áll módjában elfogadni. Van ez így, elég sokszor történik ilyen, az viszont már meglep, hogy egy Corire nagyságú településen nincs mégegy automata. Pontosan 1 solunk maradt, valamint 5 dollárunk, azt ugyanis másfél hónapja a rablónak nem sikerült magával vinnie. El kell jussak Aplaóba, ott múltkor működött az automata, így beváltok 2 dollárt az 5-ből, felpattanok egy kisbuszra és a naplemente fényében elindulok visszafelé a hegyek közé.

Én egy megmagyarázhatatlan kő tetején Toro Muertóban

Aplaóban mellém áll a szerencse, az automata megkínál 400 sollal. Az egész egy vicc. Az automaták jó része Peruban nem fogadja el a MasterCardot, a maximum kivehető pénzmennyiség 700 sol, azaz 260 dollár, ráadásul a BCP névre keresztelt helyi bank kivételével az összes pénzintézet levon kivételkor 14,5 solt, vagyis 1200 forintot. Világ életemben utáltam a bankkártya intézményét, és nagyon bénának találom, hogy a pénzügyi szektor mennyire erőlteti ezt az Európán és Észak-Amerikán kívül sehol nem működő rendszert. Bankkártyával utazni nem lehet!

Másnap feltett szándékunk felkeresni a Corire környéki sivatag mélyén található petroglifeket, amiket a köznyelv Toro Muertóként, vagyis Halott Bikaként ismer. Az 1500 éves graffitik elnevezése egy csúnya balesethez köthető. Az Andokból egy gazda úgy 100 évvel ezelőtt levezényelte a marháit azzal a célzattal, hogy a partvidéken túlad rajtuk. Az elgondolás alapból egy marhaság volt, mert az állatok egy ekkora táv után úgy összecsoffadnak, hogy nincs az az épeszű kereskedő, aki a négy lábon járó élőhalott állatokat ne csont áron venné át. Szerencsétlen főhősünk azonban eltévedt a sivatagban, aminek az lett az eredménye, hogy a marhái összerogytak a homokban és elpusztultak. Ami a gazdának veszteség volt, az a tudománynak nyereség. Mikor ugyanis a helyiek a ranchero megsegítésére igyekeztek, észrevették, hogy a sivatagban álló köveken firkák láthatók. A tudósok azt mondják, a Halott Bika petroglifek wari korból valók, tehát valamikor kr.u. 200 és 800 között vésték őket kőbe, de hogy mindezt honnan következtették ki, azt nem tudom, mivel a sivatagban a halott marhákon kívül egykori élőlények maradványai nem kerültek elő.

Néhány pálcikaember

A petroglifek amúgy többynire lámákat, kutyákat és folyókat ábrázolnak, de némelyik sziklán emberalakok is feltűnnek. Ezek meglehetősen szofisztikált módon kidolgozott pálcikaemberek, de legnagyobb megdöbbenésünkre az egyik alak egy igazi rasztafári. A mellette vigyorgó zsiráfon már meg se lepődünk. Szerintem sokkal valószínűbb, hogy az ősi falfirkákat a múltból visszamaradt beszívott hippik hagyták maguk után, sem mint egy 1500 éve élt harcos népcsoport, de hát a tudósok biztos jobban tudják.

Nyilván a warik között is voltak raszták

Másnap leereszkedünk a Pánamerikai autóúthoz és várunk. Rajtunk kívül egy család és néhány melós vár itt buszra, üldögélve az árnyékban. Úgy 10 perc után sikerül fognom egy kisbuszt. Hátralépek a zsákomért, mire a roppant szimpatikus család már el is foglalta az összes ülőhelyet. Eddig is tudtam, hogy néhány kivételtől eltekintve a peruiak tahók, de ez azért minden határon túl megy. Bősz puta madrézás után hátatfordítok a bunkóknak és leintek egy másik kisbuszt. Mázlink van, mert az üresen jön, ráadásul nem is menetrendszerinti járat. Két sofőr megy fel Limába, mert holnap jön valami francia turistacsoport, és őket viszik körbe Peruban. Menetdíjat azért elkérnek Chaláig, de a 4 órás útért a 10 sol baráti.

Hogyan kerül a zsiráf Dél-Amerikába?

Chalába régóta vágyom, ugyanis tőle pár kilométerre található az a Puerto Inca, ami állítólag Cuzco kikötője volt. Tudom, ostobaság, hiszen Cuzco ide légvonalban vagy 500 kilométer, de régészek egybehangzóan állítják, ez volt az inka főváros tengerparti negyede.

Azt ugye tudjuk, hogy az inkák hatalmas úthálózattal bírtak Ecuadortól Argentínáig, s ezen utak egyike állítólag ide vezetett a tengerhez. Az ösvények mentén tambókat, azaz pihenőket alakítottak ki, ahol a futárok szusszanhattak, ehettek valamit. A feltételezés, miszerint Puerto Incából vezetett ösvény Cuzcóba onnan származik, hogy a Szent-völgy egyes feltárásai során tengeri halmaradványokra bukkantak. Később a Parinacocha-lagúnáig találtak elszórtan tambókat, a mögötte emelkedő Sara-vulkán környékén azonban már nem, de feltételezhető, hogy ezen az 5000 méter magas platón át váltóban cipelték a futárok a friss tengeri halat az inkák fővárosába.

Chala ma egy aljas autópálya széli halászváros, ami újabban nem halból, hanem az aranyból él, ugyanis a lagúna környéki városokból zsákokban hordják ide a nemesfémet. S ha már amúgy is mindenki az aranyból él, mindent arany áron is mérnek. Az összes minősíthetetlen hotel 70-80 solt kér egy éjszakáért, végül nagy izzadva sikerül 45 solért, az elmúlt hetek rekordáráért kikötnünk egy munkásszállón.

A sivatagban jobb a homok társaságában lenni, mint az emberekében

Reggel jön a chalai sokk újabb lépcsőfoka. A várostól 11 kilométerre fekvő romokhoz nem kevesebb, mint 40 solért akar elvinni a taxis, egy irányba. Gondoljuk, legyen akkor busz, bármelyik Nazca felé mozgolódó járat megteszi kétharmad útig, utána majd sétálunk. Az amúgy a még turisták által is preferált Flores busztárasásg ügybuzgó jegyárusa 15 solt akar rólunk fejenként legombolni a 7 kilométeres útért. Olyan szinten húzzuk fel magunkat az itteniek takony viselkedésén és Svájcot meghazudtoló árképzésén, hogy felkapjuk a zsákjainkat, és felpattanunk egy buszra, ami Nazcába visz. Nazcából végül Huacachinán keresztül érkezünk vissza a mostanra a köd leple alatt szmogosodó Limába, ahol Ancelmo barátunk már vár ránk. Jó ismerős arcot látni ennyi sivatagi bunkó után...

Még több képért és sztoriért látogass el Facebook oldalunkra!

A Föld legmélyebb kanyonja a Cotahausi. Mint mindenki, így mi is ezért utaztunk oda, hogy lássunk egy leget, de úgy jöttünk onnan vissza, hogy megtudtuk, a kanyonban sokkal több a leg. Itt készül ugyanis Peru legjobb piscója, itt fekszik Peru legöregebb lakott települése, itt láttuk Peru legszebb kőerdőjét és itt élnek Peru legaranyosabb emberei. Perut sokan tartják a legek országának, de azt kevesen tudják, hogy a legek legje a Cotahuasi-kanyon.

Mivel hajnali 3-kor sikerül ágyat érnünk, így a másnapot a kanyon névadó falujában, Cotahuasiban töltjük. Ha Kolumbiában lennénk, azt mondanám, egy csúnya porfészek, de Peruban igenis a legszebbek közé tartozik. Szűk utcáival, fehérre mázolt romos vályogházaival nekem leginkább Chachapoyasra hasonlít, bár annál jóval kisebb.

A Cotahuasi-kanyon mélyén apró falvak sorakoznak

Reggel nem alhatunk sokáig, mert 6 óra magasságában indulnak a munkagépek. Döngölik a földet és hordják a viacolort - burkolják Cotahuasi utcáit. Szerintem a fél várost foglalkoztatja az önkormányzat, mert mindenki kalapál, pakol vagy ás. Csak a bolttulajdonosok bámészkodnak, fürkészik a munkálkodó tömegeket azon drukkolva, hogy minél előbb fejezzék be a felújítást, mert üzleteik megközelíthetetlenek az odahordott sóderkupacoktól. Mivel mi se nem burkolunk, se nem vagyunk bolttulajdonosok, a nap édes semmittevéssel telik. Arra azért jó, hogy Eri ráfázzon a Qoyllur Rit'i óta tartó náthájára, így úgy dönt, holnap ágyban marad.

Hogy a lényegről ne maradjon le, úgy döntök, a kanyon azon szegletébe teszek kirándulást, amit ő amúgy sem látogatna meg, mivel a Qoyllur Rit'i után kijelentette, nem áll szándékában a következő hetekben 4000 méter felett túrázni.

Cotahuasi népviselet egy lányon Mungui faluban

Cotahuasiból elég trogyoga buszok indulnak a kanyon minden irányába, többnyire reggel 6 és 7 óra között. A napi két busz egyike is ilyenkor cammog ki a faluból észak felé, Pampamarcába. Rajtam kívül csak egy négytagú család ül a buszon, a körmükre tekintve nyilvánvaló, hogy krumplitermesztésből élnek. Nem is tartanak sokáig velem, egy zöldellő burgonyaföldnél búcsút intenek. Mungui falujában többen felszállnak, a busz pedig elkezd emelkedni fel a hegyekbe. Cotahuasi faluja az andoki szemszögből nagyon kellemes 2700 méteres magasságban fekszik, Pampamarca azonban már újra 3500-on. A busz ablakából visszatekintve elámulok a látványtól; a Cotahuasi szemben a Colcával, valóban kanyon.

A kilátás zseniális Pampamarcából

Bár Pampamarca alig 30 kilométerre fekszik Cotahuasitól, az utat két és fél óra alatt sikerül abszolválnunk. Korog a gyomorom, így beugrok megreggelizni a falucska egyetlen evőjébe, ahol afelől érdeklődnek, hogy megyek-e fel a kőerdőbe.

- Igen, az a terv - adok választ az érdeklődő házinéninek és a rendőrnek, aki ránézésre nem idevaló.
- És itt alszol? - kérdi a csendőr.
- Nem, az egy órási busszal visszamegyek Cotahuasiba.
- Mindjárt fél 10. Az erdő több mint 4000 méter magasan van.
- Akkor ideje indulnom?
- Vagy talán már késő is - kapom a lekezelő választ, mintha úgy gondolnák, egy gringó nem tud hegynek felfelé rohanni.

Favágó barátunk egy igazi jelenség

Pedig tud. Annyi időt töltöttünk már magashegyek között, hogy 4000 méteres magasságba ugyanazzal a hévvel érek fel, mintha a Csóványost céloztam volna meg.

Menet közben két igen jókedélyű favágóval találkozom. A két baltát szorongató öreg épp küzd egy húsz méter magas eukaliptusszal, aminek rönkjeit pakolják fel egy bicikli hátuljára. Óhatatlanul eszembe jut a világhíres youtube videó, amin két cigány mocsolya részegen esik-kel a kerékpárral, miközben favágó barátaimhoz hasonlóan stabilitást keresnek a farönk és a jármű között. A két hegyi kobold szerencsére jobb bőrben vannak, mint a youtube sztár zülledékek, így próbálkozásukat siker koronázza. Mikor azonban meglátnak, eldobnak mindent és kérik, fényképezzem le őket. Szemben a Colca-kanyonnal itt a helyi népek nem tartják a markukat egy fotó után, hanem megköszönik, hogy a turista megtisztelte őket azzal, hogy rájuk emelte a masináját. Más világ.

A Cotahuasi-kanyon háttérben a 6093 méter magas Solimanával

A Huito kőerdő valóban 4000 méter magasan van. Mire felérek, kemény zimankó fogad, hulló hópelyheket vélek látni, de lehet csak a szemem káprázik. Van is mitől. A kőerdő felülmúlja minden elképzelésemet, mivel nem csupán klasszikus kárpiramisok fogadnak a hegy tetején, hanem tűéles homokkő lándzsák is. Olyan, mint a madagaszkári Tsingiföld. A kőerdő azonban csak az egyik okozója a szájtátásnak, a másik maga a panoráma. A hegy tetejéről kitűnő kilátás nyílik a 6093 méter magas Solimana hófödte csúcsára, ami csupán egyetlen pillanatra mutatja meg magát az arrafelé vonuló viharfelhők fogságából kiszabadulva, de az a pillanat minden idáig tartó fáradozást megért.

Panamarcából felhallatszik a déli harangszó, így rohamléptekben indulok le a hegyről. Valamivel 1 óra előtt érek vissza a faluba. A busz áll a főtéren, a sofőr és segédje pedig fetrengenek a lépcsőn.

A Huito kőerdő túlvilági látvány 4000 méter magasan

- A vízesést láttad? - kérdezik.
- Nem. Milyen vízesést? - nézek rájuk bután.
- Hát az Uscunét.
- Hol van? Mi az? - sürgetem őket a válasszal.
- Itt van húsz percnyire, lent a völgyben.
- Azt buktam. Mindjárt indulunk, nem?
- Már egy óra van? - csodálkoznak rá a karórájukra - Nem számít. Az Uscunét látnod kell. Menj, megvárunk.

Mindenhol kell ugrálós képet készíteni

Lepattanok a buszról és rohanok le a völgybe. Nincs kitáblázva az ösvény, de elsőre rátalálok a zuhatagra, vagyis arra a kilátóra, ahonnan tökéletesen belátni a 80 méter magas vízesést. Szép, de láttam már ilyet százat, bár óhatatlanul felidéződik bennem a Smaragd románca azon jelenete, mikor Kathleen Turner és Michael Dougles rájönnek, hogy ha összehajtják a térképet, megkapják a vízesés pontos helyét egy szívbe rajzolva, mivel az Uscune hasadéka is mintha valami ilyesmire emlékeztetne. Mármint egy szívre.

A 80 méter magas Uscune-vízesés szív alakú hasadékot vájt

Mire visszaérek a falu főterére, a busz már tele van. Senki nem idegeskedik, hogy a gringó miatt fél órát késik, sőt, nagyon kedvesen üdvözölnek, s aki tud, próbál szóba elegyedni velem, hogy megtudja honnan jöttem és egyáltalán minek.

Másnapra Eri kicsit összeszedi magát, de lájtosra tervezzük a programot. Ezúttal a völgy keleti kapuja felé vesszük az irányt, Alca falujába. A falucska főtere nagyon hangulatos, a házak élénkszínűre lettek festve. Ennél nem is nagyon tud többet a település, így elhatározzuk, felkaptatunk Cahuana falujába, ami egy Alca fölé magasodó platón fekszik. Két gyerek kísér minket, ők a teheneiket jöttek lecsekkolni. A 14 éves forma lányka meglepő módon nagyon értelmes és érdeklődő. Minden álma, hogy utazhasson, hogy láthassa Rómát és Európát. Nem vagyunk hozzászokva ahhoz, hogy errefelé ismerik a földrajzot, a többség a faluhatáron se nagyon lát túl.

Életkép Cahuanából

Cahuana az igazi andoki vályogfalu. Alig pár öregnéppel találkozunk, akik vagy birkáikat legeltetik, vagy házuk udvarán kukoricát morzsolnak. Most van a betakarítás, az összes udvar tele van quinuával, krumplival vagy tengerivel. A néhány népviseletes öregasszony között kitűnik egy farmert viselő fiatalabb nő és gyermeke. Mikor megpillantanak, azonnal nyúlnak a zsákjukba és megkínálnak tumbóval. A tumbo apró banánra emlékeztet, belül olyan, mint egy sárga gránátalma, íze pedig, mint egy éretlen maracuya. Nem a legízletesebb perui gyümölcs, de nem is az a lényeg, hanem hogy a Cotahuasi-kanyonban mindenki hihetetlenül aranyos és közvetlen.

Eri egész jól érzi magát, így ahelyett, hogy visszabuszoznánk Cotahuasi faluba, gyalog vágunk neki a távnak. A Coropuna és a Solimana fölött napok óta keringő hófelhők közül gyakran sávosan tör elő a nap, egészen mesés fényjátékot űzve a kanyon sziklafalán. Taurisma falu határában egy helyi lányka szegődik mellénk beszélgetni.

Chakra a kanyonban - csak mint Toscana

- Achambiban voltatok? - érdeklődik.
- Nem. Az hol van?
- Tomepampa felett. Minden szombat hajnalban megy oda kocsi, nagyon szép hely. Menjetek el oda szombaton.
- Ma van szombat - értetlenkedem.
- Tényleg. Akkor lemaradtatok róla.
- Miért, mi van ott?
- Egy nagyon szép lagúna fent a havasokban. Azt mondják, minden éjjel egy bika mászik ki a vízből, majd kiáll a Coropuna egyik kiszögellésére és onnan nézi meg a napfelkeltét.
- Valaki látta már ezt a bikát vagy csak legenda?
- Persze, sokan. Nekem is van nem egy ismerősöm, aki látta.

Szeretem a perui legendákat és misztériumokat. Ahogy a Qoyllur Rit'in is mindenkinek volt egy haverja, akit megsegített Apu Ausangate, úgy itt is akad mindenkinek olyan ismerőse, aki már látta kimászni a bikát az 5000 méter magasan fekvő Apalcocha-lagúnából.

A Cotahuasi hajnalban a legszebb

Alcából Cotahauasi nincs közel. Szerencsére féltávnál érkezik egy furgon egy halom mérnökemberrel, akik visszafurikáznak a faluba. Este korán nyugovóra térünk, mert holnap korán indulunk Quechuallába, a kanyon legmélyebb pontjához.

Éppen csak pirkad, mikor indul a napi egyetlen busz a kanyon nyugati csücskébe. A hajnali órákban egészen hihetetlenül gyönyörű arcát mutatja a kanyon, a busz ablakából zseniális panorámaképeket lövünk. Fél órányi zötykölődés után a semmi közepén leszállunk. Egy apró ösvény tekereg le a folyó partjára a Sipia-vízeséshez, Cotahausi legismertebb látványosságához. Mikor odaérünk, nekünk is egyértelművé válik, miért is Sipia a kanyon húzóneve. A közel 100 méter magas vízesés hatalmas robajjal zúdul alá egy olyan szűkületben, aminek párkánya benyúlik a hasadék fölé. Sehol életemben nem álltam még ilyen közel egy vízesés leszakadásához. Hátborzongató és megindító érzés.

Eri és a Sipia-vízesés

Miután jól kifotózzuk magunkat, elindulunk a földút mentén Velinga irányába. Nem hoztunk sok vizet magunkkal, mert a térkép, amit cotahausi szállásunkon kaptunk, jelöl egy Chaupo nevű falut, ahol reméljük, olthatjuk majd szomjunkat. A látvány az útról végig lenyűgöző. Lefelé haladunk, egyre nagyobb a hőség. Már vagy két órája megyünk, de a falu nem akar megérkezni. Az egyik völgyben rengeteg fát és egy házat látunk, ami teljesen elhagyatottan áll. A folyó túlpartján néhány bódé tűnik fel, de azok inkább borospincének tűnnek, semmint lakóépületnek. A kiszáradás szélén vagyunk, de embereknek nyoma sincsen.

Az út szélén feltűnik egy guayaba fa. Azonnal bepakolunk a zsákunkba vagy két kilót az éppen érő gyümölcsből, de vízhez továbbra se jutunk. Újabb egy órás gyaloglás, mire végre feltűnik két ház, az egyik előtt gyerekek játszanak a porban. Mikor meglátnak, beszaladnak a házba. Bekiabálunk az udvarra, az anyuka nagyon kedélyesen fogad.

Chaupónak valahol itt kéne lennie, de nincs

- Nem tudja, hol vehetnénk vizet? - adjuk elő magunkat félholtan.
- Vizet? Itt sehol. Talán a másik háznál a családnak van üdítője.

Átrohanunk, de sehol senki. Öt perc is beletelik, mire egy 25 éves forma tetszetős lányka megjelenik.

- Víz nincs, de van kóla és sör.

Meg vagyunk mentve. A sör durva lenne így dél magasságában, maradunk a kólánál.

- Ez itt Chaupo? - kérdezősködünk felocsúdva a szomjúságból.
- Nem, azt már elhagytátok jó egy órája.

Összenézünk Erivel, mert sehol nem volt falu az úton.

- Mi nem láttunk sehol semmilyen falut - értetlenkedünk.
- Az a ház az, a domb oldalában.
- Arra az elhagyatott kőhalomra gondolsz a guayaba ligetben?
- Arra, igen - röhög - Az Chaupo.
- És akkor most hol vagyunk? A te házadnak is van neve?
- Persze, ez Rosapampa.

Vagyis Rózsarét. Rózsát mondjuk egyet nem látunk a ház körül, csak kaktuszokat és elhanyagolt szőlőt, de az is lehet, a csajt hívják Rosának. Újabb két órás gyaloglás következik Velingáig, közben érintjük a Judiopampa, azaz Zsidómező névre keresztelt kaktuszerdőt. Itt még nem, de később megtudjuk, azért kapta a Zsidómező nevet a látványos kaktuszliget, mert itt soha nem esik az eső, így olyan száraz, mint Izrael. Mondjuk ez alapján az egész perui partvidéket is nevezhetnék így.

Judiopampánál a kaktuszok 10 méteresre nőnek

Velingába végül nem kell elmenjünk, mivel az a földúttól jó fél órányi sétára van fent a hegyekben, hanem csak egy hídig, ahol megszűnik az út és hegyi ösvénnyé alakul. Innen elvileg 8 kilométer Quechualla, azonban nem kis akadállyal találjuk magunkat szembe. Néhány munkás áldogál magatehetetlenül a folyó partján, bámulva a hegyoldalt.

- Leszakadt tegnap a hegy, nehéz továbbmenni.
- Hogy-hogy leszakadt?
- Igazából lerobbantottuk, mert építjük az utat Quechuallába. De nem így gondoltuk, sikerült eltorlaszolnunk az ösvényt és a hidat.
- És miért nem tisztítjátok meg?
- Vasárnap van, ilyenkor nem dolgozunk.

Mármint hogy béna módon rárobbantják a hegyet az ösvényre, majd vasárnapra hivatkozva nem tisztítják azt meg. Mondja nekem azt valaki, hogy a magyar munkamorál rossz.

- Hogy jutunk el Quechuallába?
- Kifeszítettünk egy kötelet. Azon fel lehet mászni a hídhoz, de vigyázzatok, nagyon mozog az egész.

Eri azonnal ráparázik a dologra. Tériszonyos, ha egy öt méteres szakadékot lát, azonnal remegni kezd, nem még ha kötélen kell felmásznia. A szikla megközelítése és megkerülése sem veszélytelen. Nem hazudtak a melósok, valóban mozog az egész. Szerencsére velünk tartanak ketten, tán érezve, hogy rossz fát tettek a tűzre, így Eri is nyugodtabban kapaszkodik bele a kötélbe. Végül nagy nehezen átérünk, de a fél órás kapaszkodás után Eri pihenőt rendel el, meg kell nyugodjon. Legalább elfogy pár guayaba a zsákomból.

Teljességgel elképzelhetetlen, hogy itt lesz valahol egy virágzó völgy

Az utolsó 8 kilométert nehezen tesszük meg. Eri belassul a szikla okozta stressztől, de este öt óra magasságában sikerül megérkeznünk Quechuallába. Ha láttatok már sivatagi oázist, akkor azt szorozzátok meg tízzel. Kb. négy hete vagyunk a hegyekben, ez idő alatt csak egyszer éreztük magunkat a paradicsomban, Putina Puncóban. Ez a második alkalom.

Quechualla állítólag a Cotahuasi-kanyon legrégebbi települése, már a preinka időkben lakott volt. Romokat nem hagytak maguk után az ősök, csak a klasszikus építkezési módot, amit Peruban valószínűleg csak itt csodálhat meg az ember eredeti pompájában. A szűk földutcákat szürke vályogházak határolják, amik teteje nádból lett rakva. Az épületeket vadszőlőlugas köti össze, amik fölé a kertből akáciák lombja lóg be, teljesen leárnyékolva az utcákat. Quechualla mindössze 1600 méteren van, a völgy ezen a ponton (illetve innen 3 kilométerre) 3535 méter mély, ezzel odaítélve a Cotahausinak a Föld legmélyebb kanyonja címet.

- Mióta termesztenek itt szőlőt? - kérdezem szállásadónkat, Rafaelt.
- Mindig is termesztettek.
- Jó, de a szőlőt a spanyolok hozták be.
- Az európait igen. De volt már előttük is szőlőnk, csak nem az európai fajta.
- És abból csináltak bort?
- Igen. Ma már nem, mivel nem olyan jó, mint az európai, de itt a spanyolok érkezése előtt is volt bor. Vagyis valami ahhoz hasonló.
- Gondolom készítetek piscót is.
- Persze. Meg akarod kóstolni?

Szőlő és vályogházak - ez Quechualla 1000 éve

Persze, hogy megakartam. És jól tettem. Mióta évekkel ezelőtt sikerült megkóstolnom a Rum Zacapát, azt vallom, a pálinka rossz ital. Ezen kijelentésemmel csak addig vitatkoznak emberek, amíg nem kóstolták a rumok királynőjét, a Zacapát. A pálinkák közül a legrosszabbakat a törkölyök közül lehet kifogni, de azt is elismerem, a legjobbak is a szőlőszármazékokból kerülnek ki, csak ritkák, mint a magyar válogatott a világbajnokságon. Rafael törkölypálinkája azonban az egyik legfinomabb azok közül a rossz pálinkák közül, amiket életem során fogyasztottam. Nem büdös, nem fanyar, hanem édes és krémes. Oké, nem egy Zacapa, de attól még igenis iható. Elnyalunk pár kupicával, amit guayabaszörppel kísérünk és csicsókával fojtjuk le.

A Cotahausi a föld legmélyebb kanyonja, de nem emiatt marad emlékezetes a számomra. Bár minden ága izgalmas és változatos, az igazi élményt az emberek közvetlensége jelentette. A helyiek barátságosak voltak, próbáltak haverkodni és ahol tudtak, megkínáltak valamivel. Meglepő volt ez a hozzáállás, mert Peru lakóit ezidáig távolságtartónak tartottam (illetve sokkal zárkózottabbnak más andoki népeknél), de itt erre egy kicsit rácáfoltak. Hogy miért nem jön ide egyetlen turista se? Az ördög tudja. Annyira azért nincs messze, hogy így nélkülözzék, pedig ha szembesítenem kéne a Colcával, 9:1 arányban nálam a Cotahuasi nyerne. Biztosan visszajövünk még ide...

Még több fotóért és sztoriért lájkold Facebook oldalunkat!

Van úgy, hogy az ember hiába próbálkozik valami alternatív ötlettel, nem jön össze. Többe kerül, napokig tart, a végén pedig marad a hagyományos út. Így jártunk mi is a Colca- és a Cotahuasi-kanyon közötti szakaszon, de hát ettől kalandos az utazás. Ha nem szivatjuk be magunkat az úttalan utakon, akkor nem láttuk volna kitörni a Sabancaya-vulkánt, nem bámulhattuk volna a Colca mély árkát Aplaónál és nem stoppoltunk volna hiába hat órán át Csokibombánál.

A Cotahuasi-kanyonba eljutni minden útikönyvben és netes fórumon fellelhető információ alapján csak egyetlen módon lehet, Arequipából egy éjszakai busszal. A Cotahausi a Colca-kanyontól északra, Arequipa pedig délre van, így eszünk ágában sincs visszautazni 6 órát, hogy utána 12 órát jöjjünk ugyanebbe az irányba. A történethez az is hozzátartozik, hogy ezidáig megúsztok a belépő megvásárlását a Colca-kanyonba, amit visszafelé utazva valószínűleg számonkérnének rajtunk. És itt álljunk meg egy pillanatra.

2007-ben, ha jól emlékszem, 15 solt kellett fizetni a Colca-kanyonba való belépéshez. Furcsáltam egy kicsit a dolgot, mivel a Colca nem nemzeti park, de még csak nem is természetvédelmi terület, egyszerűen csak egy kanyon. A belépőhöz nem járt semmi, még egy térkép se. 2009-től ugyanezért a belépőért már 35 solt kellett letenni az asztalra. Az ember fizet pár évig, cserébe várná, hogy történik valami infrastruktúra fejlesztés, útépítés, templomok felújítása, stb. De semmi.

A Colca-folyó közel a Csendes-óceánhoz ilyen dolgokat művel

Idén a belépő ára 70 solra emelkedett, ami kb. 6000 Ft. Mikor csoporttal vagyok, természetesen fizetem mindenkinek, hogy ne legyen vita, de mikor így édes kettesben utazgatunk Erivel, már többször meggondolja az ember. Nem vagyok egy izraeli utazó típus (ők egy külön állatfaj az utazók világában), aki egy darab narancsra is alkuszik, de a pofátlanságnak van határa. Néhány év leforgása alatt a Colca-kanyonba a belépő ára az ötszörösére emelkedett, viszont ezért a turista semmit nem kap. A sok látogató miatt az utak és az ösvények egyre rosszabb állapotban vannak, a falvak házai omlanak össze, a szemét ugyanúgy áll halomba, mint korábban.

Cabanacondéban elkap minket egy nő, hogy nála kell megvenni a belépőt (ez is meglepő, mert korábban felszálltak a buszra és ott ellenőrizték a jegyet). Kérdezem, mennyi, mintha életemben először járnék itt. Játszom a hülyét, hogy nincs 140 solunk, éppen csak annyi pénzünk van, hogy megérkezzünk másnap Pedregalba (a Colca-kanyon délnyugati kijárója) és ott keresnünk kell egy automatát, meg különben is csak átutazóban vagyunk, egyetlen itt töltött éjszakáért amúgy sem fizetnék ekkora összeget. A művelet bejön, a csaj elenged, így fellélegzünk, nem szabadítanak meg minket két napi budgettől.

Huambóban senki nem érti, mire várunk

Másnap, tartva magunkat a hazugságunkhoz, elindulunk Pedregal felé. A nálunk lévő térkép jelöl egy utat keresztül a hegyeken a városba, s nem kis meglepetésünkre busz is indul Cabanacondéból hajnali 5-kor. Hihetetlen, hogy a turisták mennyire ugyanazon az útvonalon mozognak. Amíg a Chivay-Cabanaconde szakaszon a buszon ülők fele gringó volt, a Cabanaconde-Pedregal távon csak mi vagyunk külföldiek. Az okát igazából nem értem, a Colca-kanyon legszebb látványa ugyanis Huambo felé tárul a szemünk elé. Balra a Hualca Hualca tűnik fel, előre a Vulkánok-völgye, jobbra pedig maga a kanyon. A havas csúcsok mögül egyszercsak kibukkan a Sabancaya füstölgő kúpja.

Huambóba reggel 7-re érkezünk. Hogy milyen megfontolásból ácsorgunk két órát annak főterén, valószínűleg csak a buszsofőr tudja, bár így legalább van időnk bekapni egy klasszikus perui reggelit, bőrös csirkeszárnyat rizzsel. Az út Huambóból Pedregalba nem kifejezetten tetszetős. Ahogy ereszkedünk lejjeb, úgy válik ismét egyre sivatagosabbá a táj. Az egész út nincs 80 kilométer, mégis 5 órán át tart. Mindent elmond a vidék járatlanságáról, hogy ez idő alatt egyetlen szembejövő kocsival sem találkozunk.

Visszatekintve a Colca völgyébe Chuquibambából

Pedregal egy igazi sivatagi porfészek. Elképzelem, hogy 30 éve itt még ugyanolyan nádbungallók voltak mindenfelé, ahogy a partvidék mentén szinte mindenhol, s ahogy a semmiből emelkedett egy 20 000-es város annak minden megoldatlan problémájával, mint a szemét, a vízellátás vagy az úthálózat. A buszterminálnak se találtak még igazán helyet, pedig az éppen lenne bőven. Délután 2 óra van. Az éjszakai busz este 8 körül ér ide, ráadásul ha lehet, megúsznánk az éjszakai menetet, így úgy döntünk, irány Aplao.

A kisbusz Pedregal másik végéből indul, így mototaxiba (az itteni tuktuk) pattanunk és végigcsalinkázunk a csodás város még csodásabb főútján. Emlékszem, a Budapest-Bamakót többször megjárt Tomi barátom pár hete azt mondta velünk erre járva: "Csak nem Mauritániában vagyunk?".

Erinek láthatóan ízlik Latin-Amerika legnépszerűbb édessége, a zselé

Az út Aplaóba egészen lenyűgöző. Amint lekanyarodunk a Panamericanáról, a Colca-folyó völgyében tekergünk fel Aplaóba. A megfogalmazás helytelen, ugyanis hiába esik Aplao közelebb az Andokhoz, a Colca ezen a részen is olyan mély kanyont vájt, hogy a folyóparton álló városok alacsonyabban vannak, mint az óceánhoz 50 kilométerrel közelebb fekvő települések. A szürke sivatagi homokba egy 500 méter mély árkot vájt magának a folyó, s míg mi az unalmas és poros homokdűnék között tekergünk a kanyon oldalában, addig alattunk egy virágzó völgy terül el.

Aplao meglepetésünkre egy nagyon hangulatos és tiszta kisváros, az egyik legrendezettebb azok közül, ahol eddig megfordultunk Peruban. Szálláslehetőség is van bőven, ráadásul nem drágán, 30 solért egész kellemes kis szobát kapunk közvetlen a főtéren. Az egyetlen idegesítő dolog, hogy a sivatag és folyó találkozása tökéletes terep a puripuriknak (ez a venezuelai elnevezése a muslinca méretű vérszívóknak), ezért hiába van kellemesen meleg, nem lehet rövid gatyában és papucsban flangálni az utcán.

Másnapi tervünk, hogy eljussunk végre a Cotahuasi-kanyonba, még pedig nappal, hogy láthassuk a Coropuna havas csúcsát. Aplaóban kötik az ebet a karóhoz, kizárólag éjszakai busz megy arrafelé, ne is reménykedjünk másban. Nem lennénk mi, ha feladnánk a küzdelmet, így felülünk egy buszra, ami az utolsó aszfaltúton elérhető településre, Chuquibambába visz. Erinek tetszik a név, konzekvensen Csokibombának hívja a falut, de nem ezért töltünk ott egy napot.

Így néz ki a Cotahausi-kanyon 4500 méter magasból

Sajnos itt végleg eldől, Cotahuasiba valóban nem lehet máshogy eljutni, csak éjszakai busszal. Egész áldott nap ücsörgünk a falu kivezető útján, de egy lélek nem megy arrafelé. Hat órányi stoppolás után feladjuk és visszavánszorgunk a falu termináljára. Ide este 10 után egyszerre három busz is befut, vadászva az utasokra. Az amúgy álmos Chuquibamba ilyenkor elevenedik meg, a fél falu odacsődül, hogy bámulja a benzingőzt eregető tunningbuszokat. A megemelt tengely, a hatalmas és redős gumik azonnal megmagyarázzák, miért is nem megy arrafelé semmi. Az út olyan rossz minőségű, hogy csak erre a célra átalakított buszok, teherautók és dzsipek tudnak rajta végigmenni.

Éjfél körül buszunk megáll valahol a végtelen nagy semmi közepén. Az ablak be van fagyva, nem látni semmit, néhány család mégis leszáll. Állítólag a Coropuna oldalában van egy falu, oda igyekeznek gyalogosan. Nem értem a peruiakat, minek éjszakai buszokkal bénázni és szívatni a népeket, ha ezt az utat napközben is meg lehet tenni. Hajnali fél 3-kor futunk be Cotahuasiba. Ez az időpont érkezésnek a legrosszabb. Bár csak 2700 méter magasan vagyunk, hideg van, egy teremtett lélek az utcákon, amik egyébként fel vannak túrva. A szegényes falucska amúgy nagyon hangulatos ilyenkor, a vörös vályogházakról lekopó fehér festék és a növények által benőtt cseréptetők a lámpa fényében szívmelengető érzéssel töltenek el. Egyetlen szállót találunk nyitva. 20 sol egy kétágyas szoba és a folyosó végi zuhanyzóból tűzforró víz folyik. Nem kell más a boldogsághoz egy napi pornyelés után...