MIRADOR - "Kilátó a világra"

Meggyőződésem, hogy a többség számára az inka kultúra egyenlő a Machu Picchuval. Pedig Cuzco környékén számos gyönyörű romváros fekszik s ezek ugyanolyan érdekesek, mint Peru legismertebb turistacélpontja. Azt persze csak kevesen tudják, hogy Pisac vagy Ollantaytambo városai fontosabb szerepet töltöttek be az inka történelemben, mint Machu Picchu, s bár nem olyan látványosak, megérdemlik, hogy látogatást tegyünk náluk. Az inkák valódi gazdagságáról azonban nem ezeken a helyeken informálódunk, hanem Señor Quillo pincéjében.

Cuzcótól alig pár kilométerre, Saqsaywaman tőszomszédságában található Quenko romvárosa. A labirintus (quenko kecsuául labirintust jelent) igazából nem volt város, épített része minimális, sokkal inkább szakrális központként funkciónált. A központi rész egy nagy kőszikla, amit a jó inkák úgy 700 éve elkezdtek faragni, s tették ezt a spanyolok érkezéséig. Több falát lecsiszolták, máshol apró göböket alakítottak ki, amik jeles napokon (napfordulók, napéjegyenlőségek) árnyékot vetettek az odahordott sziklákra vagy kialakított bemélyedésekre. Ottlétünkkor épp egy lengyel Baraka méretű turistacsapatnak magyarázza egy helyi vezető, hogy mikor hová esik a fény. Vicces, hogy az ember bármelyik romot látogatja meg, a vezetők csak erről a napjátékról tudnak mesélni. De valóban nincs miről sztorizgatni, mert a spanyolok olyan szépen lemosták az inka kultúrát a Föld színéről, hogy civilizációjukról szinte semmit nem tudunk.

Ha valamit az inkák nagyon tudtak, akkor az a csiszolás volt (Quenko)

Kivétel ezalól annak a néhány főinkának az élete, akikre oly nagyon büszkék a peruiak. Pachacútec, Manco Capac, Túpac Amaru (vajon a rapper is tőle örökölte a nevét?) vagy Atahualpa neve nemcsak utcanevekben jelentkezik, a cuzcói völgyben minden második autószerelőt vagy boltot is róluk neveztek el. Ők voltak azok, akik alig 300 év alatt az amerikai kontinens legnagyobb birodalmát hozták össze és ők építették - főként Pachacútec - a Szent-völgy városait is.

Quenkótól nem messze található a Hold-templom. Pár éve jártam ott lóháton, s azon túl, hogy lovagoltam egy jót, nagy élményben nem volt részem. Egy Quenkóhoz hasonló nagy szikladarabot kell elképzelni a mező közepén, amibe az inkák lépcsőt véstek, így könnyítve meg a feljutást a "templom" tetejére. Aztán mikor az ember felér oda, akkor visszafordul és továbblovagol Puka Pukara felé.

Puka Pukara, a Vörös erőd

Puka Pukara, vagyis a Vörös erőd, nevéhez hűen valóban erőd. Mivel nem volt több puszta katonai állomásnál, a spanyolok nem fordítottak nagy energiát az elpusztítására, ennek köszönhetően Puka Pukarára azt lehet mondani, hogy szép. Pár száz méterrel odébb található Tambomachay (jelentése kecsuául pihenőhely), egy apró fürdő és vízközpont. Egész hangulatos lenne a legelésző alpakákkal a háttérben, ha nem gondolná úgy minden órában vagy 300 turista, hogy le kell előtte fotózkodnia. Itt érzem elsőként azt, hogy Peruban a turizmus meghaladta a normális szintet. A helyi árusok simán hülyének nézik az embert, s tehetik, mert vannak olyan külföldiek, akiknek nem sok 100 dollár egy olyan szőnyegért, amit a cuzcói piacon egy 20-asért utánad dobnak.

Véletlen pillanat - egy turista sincs a képen (Tambomachay)

Mivel tudjuk, hogy a nagybuszos kirándulók is a mi útvonalunkon mozognak, ezért rohamléptekben elindulunk Pisac felé, hátha elkerüljük a tumultust. Nem sikerül. Mire a kondor tetejére épülő romokhoz érünk, legalább húsz darab luxusbusz tologat balra-jobbra olyan szmogot gyártva a csodás fekvésű Pisac fölé, amit Lima is megirigyelne télvíz idején. Szerencsére a legtöbb túraszervező csak Pisac bejáratát engedteti megnézni a turistáknak, így átvágtatva a Q'allaqasa városrészen csak egy-két hátizsákossal futunk össze.

Pisacot az inkák alapították, bár egyes tudósok azt feltételezik, hogy a bejárati épületek korábbról származnak. Pisac az első olyan romváros utunk során, ahol valóban kirajzolódik egy egykori város alaprajza. Q'allaqasa az elit lakhelye volt. Bár Pizarro elpusztította, a régészek egészen remek munkát végezve szinte teljesen újjáépítették azt, így ma közel eredeti fényében tündököl. A fellegvár ugyan szép, de a klasszikus inka köveket hiányoljuk.

Pisac nem csúnya völgyben fekszik, ezt Eri is tudja

Hátrahagyjuk a turistatömeg által elárasztott bejárati részt és az Intihuatana felé vesszük az irányt. Intihuatanák (jelentése kb. annyi, mint napkő) tulajdonképpen minden egykori inka városnál megtalálhatók voltak, mivel azoknak a napfordulók alkalmával csillagászati funkcióik voltak. A helyiek azt is tudni vélik, hogy ezek a napkövek nem csupán szakrális helyek voltak, hanem fontos szerepet töltöttek be a hírek terjesztésében, mivel állítólag összeköttetésben álltak egymással. Ahhoz, hogy ez a feltételezés igazolást nyerjen, a tudósoknak még nagyon sokat kell sétálniuk az Andokban. Mindenesetre Pisac intihuatanáját már megtalálták, és nagony jól tették, mert a város legszebb, mégis legkevésbé látogatott része ez. Itt a kövek már valójában úgy állnak egymáson, ahogy azt egy inka várostól a turista elvárja - egy tű se fér be a téglák közé.

Pisac az első húsz percet leszámítva, amíg az ember megfullad a benzingőztől, egészen nagyszerű élmény. A látvány a Vilcanota völgyére lenyűgöző, a város alatt húzódó teraszok pedig megértetik az emberrel, miként is éltek az inkák a spanyolok érkezése előtt. Úgy döntünk, hogy az intihuatanától gyalogosan jutunk le Pisac városkájába, hogy ne kelljen kerülgetni ismét a buszokat.

Eri pókembert játszik (Pisac)

A teraszokon át vezető ösvény a városka főterére fut be. Illetve futna, ha már ideje-korán nem keveredne el az ember a piaci forgatagban. A pisaci piacon van minden; kaphatsz itt kézzel szőtt gyönyörű szőnyegeket horror áron vagy rossz esetben Kínában géppel készített takarókat olcsón. Van régiségkereskedő, CD árus, színes cipőket kínáló kofa, kukoricát főző öreglány és persze rengeteg külföldi. Sokat változott a kép 2007-hez képest, mikor először jártam itt. Akkor csupán pár stand vette körül a főtéren ácsorgó hatalmas fát, mára azonban Pisac egy hatalmas piacváros.

Emlékszem, mikor hat éve a réginek tűnő szobrokat árusító pultnál mellém és velem utazó barátom mellé lépett egy öreg és azt kérdezte: "Szeretnétek valóban eredeti dolgok közül válogatni?" Persze, hogy szerettünk volna. Bólogattunk nagy bőszen, két perc múlva pedig egy nagy sárga vasajtó előtt álltunk.

- Keressétek Quillót! Neki vannak cuccai - azzal az öreg továbbállt.

Bekopogtam a nagy vasajtón, aminek kinyílt a kukucskáló ablaka. Egy női szempár figyelt rám meredten.

Így kell kinéznie egy magára valamit is adó inka épületnek, na!

- Señor Quillót keressük. Azt mondták, itt találjuk.
- Miért keresitek? - jött a nem annyira meglepő visszakérdezés.

Kezdtem úgy érezni magam, mint Michael Douglas a Smaragd románcában, mikor kocsit szeretett volna szerezni a kolumbiai drogbárótól, de helyette pisztolyt nyomtak a szeme közé.

- Azt mondják, van valamije, ami minket érdekelhet - vágtam vissza kicsit megrémülve, hogy ebből nem lesz semmi.

De a jelszó működött. A zár kattant egyet, majd kinyílt a nagy vaskapu. Belépve az udvarba klasszikus kép fogadott minket: egyszerű kétszintes vályogház, laminatető és morzsolt kukorica szétterítve a földön. Az idillt csak egyetlen kép rontotta, az pedig az udvar végében egy fickó volt, aki két ugató pitbullt próbált visszafogni a nyakörvénél fogva.

- Nem kell félni tőlük. Szelídek - szólt oda az enyhén kerekded hölgy - Mindjárt szólok Señor Quillónak.

A fickó elengedte a két pitbullt, amik megindultak felénk, de mire a lábunkhoz értek, már csóválták is a farkukat. A következő pillanatban az emeleti erkélyen megjelent egy közel két mázsás alak fekete öltönyben és napszemüvegben. Utólag visszagondolva Oláh Ginó és május 1. jutna róla eszembe, de ez a fickó valahogy méltóságteljesebbnek tűnt.

Pisac faluja és a Szent-völgy

- Quillo vagyok. Mit szeretnétek?
- Azt mondták a faluban, hogy vannak dolgai, amik érdekelhetnek minket - beszélek spanyolul nem tudó barárom helyett is.
- Milyen dolgokra gondoltok?
- Régi inka kori dolgokra.
- Mázlitok van. Azok pont vannak nálam.

Eközben Señor Quillo leért a lépcsőn. A 200 kilóhoz társul egy 190 centis magasság, ami nem szokványos Peruban. Megáll egy garázsajtónál, s annyit mond:

- Ha bemegyünk, kötelező vásárolni, rendben?

Bólogatunk. Nyílik az ajtó, majd egy röpke pillanat alatt olyan dolgot látunk, amitől földbe gyökerezik a lábunk. A ház pincéje csurig van mindenféle inka és preinka szobrokkal, de nem csak ilyen pár centis fittyfenékkel, hanem 10 méter magas faragott sztélékkel.

- Ez Tiwanakuból van - mutat rá az egyik elfektetett oszlopra Señor Quillo, látván a döbbenetet az arcunkon - Tetszik a látvány? Ez nem a Larco Múzeum - röhög.

Pisac védi a Szent-völgy bejáratát

Soha nem voltam még a Larco Múzeumban, de ezután nem hiszem, hogy tudna újat mutatni. Az egyik asztalon ezrével hevernek a kőből és kristályból faragott lámaszobrok, a falon ezüstből készült Virakochát ábrázoló korongok lógnak. Itt-ott feltűnik egy hatalmas szépen festett chicha edény, máshol csak úgy összehajtogatva ezer éves pokrócok.

- Honnan van ez a sok minden? - teszem fel az intim kérdést, de meglepő módon Señor Quillo simán válaszol.
- Munkás brigádjaim vannak, akik ásatásokon dolgoznak. Jó pénzt fizetek nekik, hogyha találnak valamit, azt hozzák el.
- Azt értem, hogy szobrokat zsebrevágnak, de a szobor Tiwanakuból hogy került ide?
- Teherautóval. Egy éjjel feldobták a platóra, reggelre itt volt.
- Senkinek nem tűnt fel a hiánya?
- De, biztosan. De elég sok ember meg volt fizetve, hogy ne legyen belőle gond.

Ezután nem kérdeztem rá, hogy a határon hogyan hozták át.

- Mutatok valamit - szól oda nekünk Señor Quillo, miközben az ősrégi pokrócokat bontogatjuk.
- Ez itt a kedvencem. Láttatok már ennél szebbet? - tart a kezében egy ezüstből készült caballitót, aminek minden részlete a végletekig ki van dolgozva. A fedélzeten inka harcosok és evezősök ücsörögnek, de az igazi csoda Quillo másik kezében van - Ezt a kettőt együtt találták valahol a Titicaca-tónál. A hajót és a bálnát.

A bálna aranyból készült, szemei pedig rubinból vannak. Az egész úgy néz ki, hogy biztosan nem kellene otthonra, mert félném őrizni még széfben is.

Pisac falu templomából csak ennyi látszik a piac ponyvái felett

- 25 000 dollár az ára, de a tiétek 22 000-ért.
- Ennyink biztosan nincsen, de ha lenne se venném meg. Hogy viszem haza? - kérdezem bután.
- Ne aggódjatok! Az árban benne van a szállítási költség. Magyarok vagytok, igaz? Akkor nincs gond, egy szlovák srác szokta Európába csempészni a dolgokat.
- Kik veszik ezeket?
- Többnyire gyűjtők. Az ő megrendelésükre dolgozunk.

Így sikerült hat éve belebotlanom egy műkincskereskedőbe. Hogy Señor Quillo a legnagyobbak közé tartozik-e Peruban, nem tudom, de azt állíthatom, hogy egy évre rá, mikor a budapesti inka kiállításon voltam a Szépművészetiben, harmad annyi csodát nem láttam, mint az ő pincéjében. Hogy él-e vagy hal-e, nem tudom, a későbbiekben nem éreztem úgy, hogy kapcsolatot kéne fenntartsak vele, így most sem kerestük fel a házát.

Estére vonatjegyünk van Aguas Calientesbe a Machu Picchuhoz, így kisbusszal a Rio Vilcanota (mely 40 kilométerrel lejjebb Urubambára vált) folyását követve Ollantaytambóba utazunk. Naplementére futunk be az aprócska településre, melynek határában áll az azonos nevű romváros. Mivel a Nap lassan a horizont alá kerül, a romok körbejárását kénytelenek vagyunk későbbre halasztani. Nem marad más, mint várni a fél 10-kor induló szuperdrága vonatra...

Cuzcót sokan Dél-Amerika legszebb városának tartják. Szűk utcái, koloniális épületei, inka romjai és fényes katedrálisai valóban alkalmasak lennének arra, hogy Cuzcót nem csak a kontinens, de a Föld legszebb városává tegyék. Valahogy azonban mégsem az és erről leginkább maguk a cuzcóiak tehetnek.

Úgy döntünk, adunk a kényelemre. A fényűző Transzela busztársaság alvóbuszát választjuk Punóból Cuzcóba, aminek alapból semmi értelme nincsen, mivel nappal utazunk és a hét órás út egészen látványos, viszont árban majdnem ugyanannyi, mint a rozoga Expreso Power. Döntésünk azért is jó, mert ezzel a busszal többnyire csak turisták utaznak, így engedékenyebb a sofőr és egy kis unszolás hatására rábólint egy megállóra La Rayánál.

La Raya, a Puno-Cuzco közötti út legszebb állomása

La Raya egy 4321 méteres hágó valahol félúton Cuzco és Puno között. Azon túl, hogy a hágót körülölelő havasok látványa mesés, nekem mindg külön élmény itt megállni. Egyik kedvenc filmem ugyanis a Nagy Kékség, aminek andoki jeleneteit itt vették fel, pontosabban a film azon részét, amikor Rosanna Arquette vonaton utazik kecsua asszonyokkal és lámákkal együtt, hogy egy kamionbaleset részleteit tisztázza. A film 1988-ban készült, s azt mondják, akkortájt még valóban lehetett így utazni Peruban. Ma már nem. Bár vonat az van, de a Peru Railt először chilei, majd brit üzletemberek vásárolták meg, s a személyszállítás árát turisták részére a Puno-Cuzco távon nem kevesebb mint 250 dollárra emelték fel... egy irányba. Nem tudom, hogy van-e akkora sznob ma a Földön, aki a 12 dolláros 7 órás luxusbusz helyett a 250 dolláros 12 órás vonatutat választja, de a járat biztosan üzemel, mert ott létünkkor pont befut a szerelvény.

La Raya után végre zöldül valamit a táj. No ez nem jelenti azt, hogy a kolumbiai Cocora-völgyhöz hasonló köderdőkben kanyarogna a busz, csak a végtelen ichu mezőket végre virágzó krumpliföldek és itt-ott eukaliptusz erdők váltják. Ez az elmúlt tíz napban a sivataghoz és Altiplanóhoz szokott szemnek igenis zöld. Mindemellett az Altiplano végtelenbe nyújtózó pusztasága helyett egy szűk völgyben haladunk tovább, a Rio Vilcanota szurdokában.

Cuzco látképe

Urcos városkájánál elbúcsúzunk a folyótól és megérkezünk a Cuzcói-völgybe. Bár sokan mondják, hogy Cuzco álomszép, az első benyomása senkinek nem ez. A busz jó fél órán át araszol a retkes és poros külvároson át, majd a repteret megkerülve megérkezik egy zajos és benzingőzös pályaudvarra. Bár szállásadónk igéri, hogy taxit küld értünk, ez nem történik meg (ha háromszor nem hívtam fel a buszból a fickót, hogy fixáljam érkezésünk időpontját, akkor egyszer sem), így magunk vagyunk kénytelenek fuvart intézni fel San Blasra.

San Blas-i utcakép

Az első aprócska kellemetlenséget követi másik kettő, miszerint a szálló tulaja nincs a városban, s nem hagyta meg a recepciós libának, hogy érkezünk, így azon túl, hogy a taxit fizethettük magunk, szobánk sem volt foglalva. Illetve jött a mese, mint tavaly, hogy a szobánkban egy betegeskedő pár van és értsük meg, nem dobhatják ki őket. Közlöm a hölggyel, hogy ősszel is betegek voltak a szobánkban érkezésünkkor, és hogy jó lenne eldönteniük, hogy kórházat vagy hostelt üzemeltetnek. Végül kapunk egy fürdőszoba nélküli szobát, amit olcsóbb ár fejében természetesen elfogadunk. Persze kérdezhetnétek, hogy minek megyünk vissza abba a szállóba, ahol tavaly is hülyének néztek? Erre a válasz egyszerű. Cuzcóban normális szobát normális áron (értsd 30 dollár körül) nagyon nehéz intézni. Az ágyak itt jók, olykor még meleg víz is van és az az aprócska hiba, hogy a szálló személyzette dilettáns, még mindig azt mondatja velünk, hogy megéri.

Ezzel azt hiszem vázoltam is, hogy Cuzco miért nem tud a legszebb lenni. Ahogy látni fogjátok a belváros maga gyönyörű, de a helyiek irtó sok pénzt kérnek el mindenért, cserébe a szolgáltatás minősége a béka segge alatt van. Az ember pedig értetlenkedik, mert Cuzcóba évente 3 millió külföldi és kb. 1 millió belföldi turista érkezik, és teszik ezt immáron lassan 30 éve, a helyiek pedig csak azt tanulták meg, hogyan gazdagodjanak meg belőlük, azt nem, hogy a jó pénzért valamit szolgáltatni is kéne.

A Plaza de Armas éjszaka

Ahogy írtam, 30 dollár alatt nehéz normális szobát találni. Ha az ember tényleg olyan szobát akar, ahol garantálják a meleg vizet és azt, hogy a kliens nem fagy meg éjszaka, azaz adnak elég pokrócot, esetleg még működőképes wifit is biztosítanak és nem vernek át a transzferrel, annak 50 dollár körül kell kutakodnia. Azok az olcsónak mondott kifőzdék, ahol pár éve még 2 dollárért remek chicharonokat lehetett enni, ma továbbra is a városban olcsónak számító 8 dolláros kajáldák. Éttermekben, ahol 5-6 éve még otthoni árakon tudtam vacsorázni, ma már nem áll meg a ceh 15 dollár alatt fejenként és akkor nem ittál semmit. Hátizsákosként nyomozni kell, hogy hol egyen vagy igyon az ember, az óváros erre egyértelműen alkalmatlan.

A piac - s ezzel rátérnék Cuzco varázslatos részeire - viszont az a hely, ahol a magunkfajta hátizsákos még ma is megtalálja a számítását, bár félek már nem sokáig. Itt továbbra is ehetsz 5 solos menüt, igaz, ettől ne várj sokat. A Cuzcóban töltött kb. egy hét alatt ettük - azt hiszem Eri nevében is mondhatom - a legrosszabbakat. Estofado con pollo, chuleta de cerdo, caldo blanco és társai lassan elérik, hogy a jövőben ne kelljen fésülködjek, egyszerűen hajhullást kapok tőlük. De nézzük a jó oldalát, nem költünk sokat kajára.

Röhög az egész banda

A piac kajapultjai mögött húzódik a hentes részleg. Én speciel szeretem a belsőségeket, legyen az zúza, pacal vagy kakashere, de hogy Peruban az állatok minden részét feldolgozzák és árusítják, az nekem már egy picit sok. A pultokra ki van pakolva a birka húgyhólyag, a disznó epezacskó és a marahszáj is, amikből el nem tudom képzelni mit főznek ezek a félnótások. Remélem semmi olyat, amit én megeszek, bár ezzel talán magyarázhatóak lennének a szörnyű piaci ízek. Kicsit odébb hatalmas zöldség- és gyümölcspiac látható. Van itt minden, s ami nagyon kedves a lelkemnek, szőlő is van dögivel. Mégpedig az a jófajta zselésbelű mézédes, ami Európában nincs. Jó szőlőért Dél-Amerikába kell jönni, na!

A legizgalmasabb rész azonban csak ezután következik. Az ember azt hinné, hogy Chiclayo után már nem lát semmi újat, de a cuzcói sárkányfűárusok túltesznek a sivatagi társaikon. Többségük a fotózni érkező turisták miatt nem túl kedves, az egyik srác azonban látva a kameránkat hirtelen megnyílik.

Ayahuasca, San Pedro kaktusz, lámaembrió, maca - ettől színes a cuzcói piac

- Van itt minden! San Pedro kaktusz, szárított és bekevert ayahuasca, maca, kondortoll és láma embrió. Mit szeretnétek?
- Igazából semmit, csak lefilmezni a dolgokat, ha lehet.
- Lehet hát!
- Köszi! Mi az a maca?
- Természetes viagra. Egy kanál a porból és kész.
- És a kondortoll mire való?
- A sámánok ezzel tisztítják meg a testet, nagyon fontos kellék.
- A lámaembriók?
- Azokat apunak, a hegy szellemének kell feláldozni.
- Az ayahuasca és a San Pedro nálunk tiltólistás. Itt teljesen legális?
- Persze. Sokan használják, van aki otthon is, bár az veszélyes.
- Mennyibe kerül egy üveg bekevert ayahuasca?
- Olcsón számítom, 300 sol. De ebből egy 10 fős társaság jól lakik - nevet.

Az kb. 25 000 Ft. Természetesen nincs ennyink és nem is áll szándékunkban magán ayahuasca akciókba kezdeni, majd valahol az indiánok között, ha szembejön a lehetőség. Addig marad Cuzco és annak nevezetességei.

Qorikancha, ahogy a spanyolok elképzelték

A Plaza de Armas valóban varázslatos. A két csodaszép templommal és a gyönyörűen faragott teraszos épületekkel valóban az egyik legszebb főtér, amit látni lehet Dél-Amerikában. Az, hogy a templomba a belépő 25 sol, egy kicsit fáj, pláne, hogy elterveztük, templomért nem fizetünk. Tartva magunkat elveinkhez nem is megyünk be, bár én évekkel ezelőtt már jártam benn és láttam az Utolsó vacsorát, ahol Jézus és tanítványai tengerimalacot csemegéznek. Érdekes, de hát 25 sol az 25 sol.

A főtérnél sokkal izgalmasabb Qorikancha, Cuzco szíve. A várost az inkák egykoron egy jaguár/puma formájára építették, aminek feje a domb tetején álló Saqsaywaman volt, szíve pedig Qorikancha. Itt székelt a főinka mindaddig, amíg Atahualpa át nem tette a birodalom központját a mai Ecuadorba. Mivel Cuzco magára maradt, a spanyolok könnyűszerrel törtek be és foglalták el az egykori inka fővárost. A pusztítást is itt kezdték. Qorikancha aranytemplomáról, mint valami fémtolvajok, lekaparták az aranyat, köveiből pedig ráépítették a Santo Domingo templomot. Ma Qorikancha csupán egy múzeum két szakrális épülettel és egy kúttal. A legizgalmasabb lelet egy rézlemez, ami az inkák világról és annak működéséről alkotott képét hivatott bemutatni, bár megértéséhez bámulni kell azt egy darabig.

Saqsaywaman, 22 cikk-cakk, félmillió turista

Ahogy Qorkianchát, úgy egész Cuzcót átépítették a spanyolok. A köveket Saqsaywaman erődjéből hozták le hozzá, de csak azokat, amik mozdíthatók voltak. Ugyanis a Cuzcó fölött 3500 méteren álló egykori katonai erőd az otthona a legnagyobb faragott inka köveknek, némelyik súlya állítólag a 100 tonnát is eléri. Hogy miként állították fel őket, az máig rejtély. Saqsaywaman leglátványosabb része egyértelműen a 22 cikk-cakkból álló falrészlet, amin egészen zseniális a fényjáték. Az erőd túloldalán egy dombon faragott trónok láthatók. Ezek az egykori katonai ceremóniák alkalmával voltak használatban, ma a giccsparádénak számító Inti Raymi ünnepségkor kerülnek a figyelem központjába. Az Inti Raymi a nyári (itt téli) napforduló ünnepe. Ez az inkák legszentebb ceremóniája volt, a megújulást hirdették vele. Ma több százezer turista fotóesélye, hogy beöltözött inkát kapjon lencsevégre. Egyszer sikerült belecsöppennem ebbe a grandiózus színházba, soha többé.

Cuzco bár valóban szép, már messze nem az, mint volt akkor, mikor először jártam itt. 2007-ben is rengeteg volt a turista, de megfizethető volt a magunkfajta hátizsákosoknak is és nem arról szólt, hogy mindenkit ott húzzunk le, ahol csak tudunk. Este, mikor betérünk a Peru Rail irodájába, hogy vonatjegyet vegyünk holnapra a Machu Piccuhoz, ledöbbenéssel tapasztaljuk, hogy a tavalyi 66 dollárról 99 dollárra emelték a legolcsóbb jegy árát. Hol kell még a világon egy 80 kilométeres alsóosztályú vonatútért 22 000 Ft-ot fizetni?

Hűvös klímájú magashegyi városok, lámák, tenger méretű zord tó, vízen úszó nádszigetek és egy különleges kultúra a tó egyik szigetén. A Titicaca-tó környékétől pontosan ezt vártuk. Arequipából a reggeli órákban vettük a sátorfánkat és tovább álltunk északi irányba. Az úticél az Andokban 3800 méter tengerfeletti magasságban fekvő Puno városa, ahonnan turisták sokasága fedezi fel magának nap, mint nap a Titicaca-tavat.

Felpattanunk a buszra az arequipai pályaudvaron. Egy csapat népviseletbe öltözött kissé jól táplált helyi asszonyság tör magának utat a Dél-Amerika legnagyobb tavához igyekvő gringók között. Általában nyakuk körül hímzett blúzt viselnek láma- vagy alpakaszőrből készült vastagabb poncsóval, alul pedig bő szoknyát. Hátukon a táska helyett teherhordásra kiválóan alkalmas batyuvá hajtogatott csíkos terítő fityeg, amelyben gyakran kis füstös képű lurkókat cipelnek.

A hegyi népek állandó hideg időjáráshoz alkalmazkodva élnek. Ruhájuk bár szép, de nem éppen tiszta, és nem meglepő módon az egész buszban tisztességes testszag terjeng. Hosszú hónapokig tartó utazásaink során már sok helyen megfordultunk a világban, így azt kell mondjam, hogy toleranciaküszöbünk elég magas, most mégis örülök, hogy az orrunk a leglustább szervünk, s így tíz percen belül leolvad arcunkról a diszkrét fintor.

Ennél klasszikusabb Titicaca-tó környéki kép nincsen

Az autóbusz hat órán át tekereg felfelé a szerpentineken a kopár sziklák között. A köztük megbúvó bozótos legelőkön tömegestől tűnnek fel a láma-, alpaka- és vikunyanyájak. Gondolom, hogy ha máshonnan nem, akkor az állatkertekből mindenki számára ismerős a köpködős, vastag bundájú, ló nagyságú, barna-fehér foltos láma. Az alpaka, melyet találó módon a láma kistestvérének is nevezhetnénk, egy láma formájú, de birka kinézetű háziasított jószág.

A perui kézművespiacokon mindenütt tömegesen lelhetők fel a vidám szivárványszínű pihe-puha pulóverek, poncsók, térdzoknik, sálak és sapkák. A láma és az alpaka húsa pedig nemcsak a hegyi emberek egyik legfontosabb fehérjeforrása, de a hozzáértő szakácskezek által elkészítve a perui konyhaművészet messzeföldön híres remeke.

A két másik rokont nem háziasították. A domboldalakon könnyed mozgással szökellő vikunyák leginkább egy láma fejű gazellára emlékeztetik az embert. A guanaco pedig kinézetre valahol a vikunya és a láma között helyezhető el, ő igazából a vadláma.

Sillustaniban inkább megpihentem, nehezen viselem a magasságot

Puno városához közeledve feltűnik a hegyek között a Titicaca-tó, amely - mondják - a világ legmagasabban fekvő hajózható tava. Tizenháromszor férne bele a mi szép Balatonunk, de mivel magashegyi környezetben található, középhőmérséklete nem épp balatoni, kevesebb mint 10 fok. Így aztán itt senki nem lubickol nagy vidáman a vízben és nagyot téved, aki napfényes szabadstrandokat képzel maga elé.

A tóban számos sziget található, amelyeknek lakói ma is hagyományos életmódot folytatnak. Halásznak, földet művelnek, szőnek-fonnak. Na de hagyjuk meg ezt a történetet egy kicsit későbbre, hiszen a szigetekre csak Puno után teszünk majd látogatást.

Leszállunk a buszról. Punoban a nappali időjárás egész kellemes. Az ember ekkor még nem sejti, hogy napnyugta után a tócsákon akár vékony jéghártya is képződhet. Fűtés pedig nincs.

"Compra amigo, compra!" - valószínűleg ez a legtöbbször elhangzó mondat Uroson

Alighogy megérkezünk a pályaudvarra máris kóválygós szédülés vesz erőt rajtam, amely már ismerős a Pico el Aguiláról. Még mindig nem volt elég időm az akklimatizációhoz, ezért amíg a szervezetem megtanulja, hogy hogyan működjön a csökkent oxigántartalmú levegőn, kénytelen vagyok bedobni egy Sorojchit. Ezt a helyi gyógyszert arra fejlesztették ki, hogy a magamfajta alacsony területekhez szokott emberek ideig-óráig jól tolerálják a magashegyi környezetet, igaz, legalább fél óra míg a gyógyszer hatni kezd.

Ezalatt Endre nagy lelkesen mesél valamilyen Puno környéki temetkezési tornyokról. Képtelen vagyok odafigyelni rá, de úgy látom ez egyáltalán nem zavarja. Ha az ember utazik, különösen ha túrát vezet és közben filmet forgat, nincs vesztegetni való idő holmi magashegyi betegségre, így gyorsan összeszedem magam. Kocsiba pattanunk s ellátogatunk az említett chullpákhoz.

Így néz ki egy olyan ház belülről, amiben nem lakik senki

Be kell vallanom, hogy számomra sokkal izgalmasabbak a Puno közelében található szürke téglából épült mézeskalácsház hangulatú lámafarmok a sok-sok legelésző állattal, mint a kör alaprajzú elhagyott tornyok, amelyek inkább emlékeztetnek egyszerű kutakra, semmint sírokra. Persze eszemben sincs közönyösnek tűnni letűnt korok kultúrája iránt, de Sillustani chullpái nem hoznak lázba.

A Laguna Umayo partján álló több méteres henger alakú temetkezési tornyokat a collák emelték még az inkák előtti korban. A kutatók szerint a tornyok belsejét az anyaméhhez hasonló formára alakították, a halottak bennük magzatpózban mumifikálódtak. Hát én bennük nem jártam, ezért nem tudom, tényleg így van-e, de az bizonyos, hogy nem csak az anyaméhre asszociáló építmények biztosították a másvilágra tért szeretteik nyugalmát. A lagúna látványa a sziklás hegyektől körülölelve nemcsak mesés, de egyben a legnyugodtabb környezet is, amit valaha láttam.

A gyerekek általában akkor szoktak sírni, mikor Endre felveszi őket - ő kivétel volt

A falu felé vezető kikövezett ösvényen népviseletes asszonyok árulják kézműves portékájukat. Itt fedezem fel először a többnyire kézzel festett giccses kerámiateheneket, amik a perui hiedelem szerint áldást és boldogságot hoznak a házra. A legtöbb háztetőn, sőt, gyakran még a keresztény templomok bejáratánál is, biztos, ami biztos, két bárgyú kerámiatehén figyel.

Miután sikerül túlélnünk az első fogvacogtató magashegyi éjszakát, hajóra szállunk, hogy meglátogassuk a Titicaca-tó különböző szigeteinek lakóit. Az uros nép él a legközelebb Puno városához. Az inkák elől menekülve a víz felszínén alakították ki úszó szigeteiket, sajátos lakhelyet teremtve maguknak. A szigetek úgy készülnek, hogy nádkötegeket rétegeznek a nádtorzsák tetejére, így az alig egy méterrel a vízfelszín fölé emelkedő apró nádszigetek lebegnek a vízen. Ezekre építik nádkunyhóikat. A felszínre hetente friss nádat terítenek, mert az alsó réteg elrohad a tóban.

Amikor a hajó megáll és kiszállunk, a Föld egyik legnagyobb turistavakításával szembesülünk. Tudvalévő, hogy ma már senki nem él az úszó szigeteken, de a naponta idetóduló turisták pénztárcája elég motiváció arra, hogy a helyiek Punoból a hajnali órákban csónakba pattanjanak és gyorsan ráöltsék egykori népviseletüket az ócska kínai pólóra. A nádszigeteken egy-egy kunyhót még be is rendeznek ággyal s néhány egyébként árulkodó ruhafogassal. Inkább öltöző ez, mintsem lakóház. A turisták 15-20 fős csoportja a nádszigetre lép, a színes szoknyás asszonyok pedig odalibbennek, hogy kézműves ajándéktárgyakat próbálnak rájuk sózni borsos áron. Ha egy helyi ember nem mesélné el, hogy miként készülnek a szigetek, az egész nem lenne több, mint egy úszó piac.

Santiago és felesége nagyon egyszerű, de nagyon kedves emberek

Színház az egész világ, de ha nem is az egész, az Uros-szigetek biztosan az. Kevés őszintébb pillanatot sikerül elkapnom, mint amikor Endre filmezés közben felkapja az egyik földön játszadozó kislányt és együtt huppannak fenékre a puha nádszőnyegen. És ha már benne vagyunk a színielőadásban, amit a turisták nagy része nem hagy ki, az a tiszteletkör a sárkányfejjel díszített nádcsónakkal, vagyis caballitóval. Endre már ekkor a fejét csóválja, de amikor két helyi asszonyság a turistacsoport elé állva tapsolva rázendít a „Vamos a la playa” című nótára, az már nálam is kiveri a biztosítékot. Alig várom, hogy visszaszálljunk a hajóra és elhagyjuk ezt a giccsparódiát.

Következő állomásunk Amantaní szigete három órányira az Uros-szigetektől. Azt hiszem, ez a világ legunalmasabb hajókirándulása. Csak döcögünk a nagy sötétkék víz felszínén és nem történik semmi. A táj sem ejt ámulatba, néhány távol kiemelkedő kopár szigeten kívül nincs semmi említésre méltó. Végre feltűnik Amantaní, közeledünk.

A sziget északi oldala felé vesszük az irányt, ahol a kikötőben fekete-fehér népviseletbe öltözött kalapos úriemberek várnak a hajóra. Vendéglátónk, Santiago mosolyogva üdvözöl bennünket és a rutinnak megfelelően a házához kísér. Jókora dombra kell felkaptatnunk a kanyargós apró ösvényen, itt-ott birkacsordákat terelő hímzett ruhás gyerekeket vagy óriási köteg füvet hordó hajlott hátú asszonyokat kerülgetve. A nők nagyon színes hímzett fehér alapú blúzokat és élénk színű térd alá érő szoknyákat viselnek. Ebben a nem túl barátságos időben mezítelen lábbal járnak, néha még sarut sem húznak. Ennek azt hiszem az az egy előnye van, hogy pisiléskor egyszerűen csak leguggolnak és a bő szoknya takarásában elintézik a dolgukat.

Készül a finom quinoaleves - kevés jobb van ennél Peruban

A délutáni órákat nagyon kedves vendéglátó családunk társaságában töltjük. Kicsiny, sárból tapasztott, döngölt padlós vályogház az otthonuk, a szobában az egyetlen bútordarab a rozoga ágy, a konyhában nyílt tűzön fő a sziget hagyományos eledele, a quinoaleves. Kinézetre olyan, mint egy hígabb krémleves, amelyben apró fehér metéltdarabok úszkálnak, a quinoa azonban nem tészta, hanem gabonaféle. A második fogás sült juhsajt, három fajta főtt burgonyával. Az egészet leöblítjük egy muña nevű zöld növényből készült teával. Az íze zseniális, a hatása nem kevésbé. Állítólag jót tesz a gyomornak és belélegezve enyhíti a hegyi betegség tüneteit is.

A család nagyon kedves, bár a leánygyereknek megtiltják, hogy Endrével kötetlen beszédbe elegyedjen. A családfőtől sokat sikerül megtudnunk a sziget lakóinak életéről. Amantanin kb. négyezren élnek és jóllehet, tán csak a turizmus miatt, de mindannyian őrzik hagyományaikat és népviseletüket. Rengeteg fajta burgonyát termesztenek és néhány más zöldség kíséretében szinte csak ezt eszik. Hús és hal csak ünnepnapokon kerül az asztalra, a szigeten egyébként is csak birkákat tartanak.

Jól ismerik a természet adta gyógymódokat, szinte soha nem fordulnak orvoshoz. A nők otthonukban szülnek, a várandós anyukákhoz a nagy napon bábaasszony érkezik, aki nem ritkán a saját édesanyjuk. Santiago azt is elárulja nekünk, hogy szülés előtt két korsó speciális hagymateát fogyasztanak, amitől az újszülött hipp-hopp kibújik. A szülők már itt sem vállalnak többet két-három porontynál, ennek oka a helyhiány. A sziget pici és nincsenek már betörhető földek. A születésszabályozás többnyire természetes módon zajlik, akarom mondani önmegtartóztatással. A szigeten nincsenek utak, nem járnak autók vagy motrok. Kevés helyen jártam, ahol ennél nagyobb a csend és a nyugalom.

Életem egyik legszebb naplementéje a Titicaca-tavon fogadott

Naplemente előtt egy jókora séta vár ránk hegynek fölfelé. A sziget csúcsára épült inka romokhoz igyekszünk és a helyi tradícióknaknak megfelelően háromszor kerüljük meg a romokat. A Titicaca-tó a lemenő nap fényében a sziget tetejéről több, mint gyönyörű. Átszellemülten bámuljuk perceken át és lövünk pár lélegzetelállító fotót.

A sziget bájos és békés hangulata, a rajta élők kultúrája és igényes hagyományőrzése olyannyira felcsigázza mindkettőnk érdeklődését, hogy elhatározzuk, a jövőben visszatérünk a tóhoz és ellátogatunk Taquile szigetére is. De akkor már biztos nem állunk meg az Uros-szigeteken...

Még több képért és sztoriért látogass el Facebook oldalunkra!

A latin-amerikai nagyvárosokról sokaknak általában két kép ugrik be. Az egyik egy pléhtetős, egymásra épült omladozó házakból álló szmogos nyomornegyed, ahol szánalmasan virágzik a bűnözés és az utcákon piszkos, meztelen, sovány gyerekek kergetik a rongyosra nyűtt focilabdát, a másik pedig egy keszekusza kozmopolita metropolisz, ahol csirivili felhőkarcolók között többsávos sugárutakon kígyóznak a fullextrás autók. Nos, azt kell, hogy mondjam, Arequipára egyik kép sem illik. Bár a város a statisztikák szerint nyolcszázezer lakosával Peru második legnépesebb települése, egyszerűen nem más, mint egy tökéletesen rendezett, bájosan kedves városka sok, már-már katonás rendben megépített nyílegyenes fehér utcával és építészeti szempontból is esztétikai élményt nyújtó épülettel.

A reggeli órákban meglehetősen fáradtan szállunk le az éjszakai buszról. A település pezsgése azonban olyan üdítően hat ránk, hogy alig egy óra multán már a vidám napsütésben csatangolunk a figyelemreméltóan rendbetartott hófehér házak között.

Az egyik legszebb perui Plaza de Armas

A város központját itt is a Plaza de Armas képezi, mint mindenütt Peruban. Bár még nincs főszezon, a téren és a sétálóutcán az ember lépten-nyomon turistákba botlik. A főteret egyik oldalról a méltóságteljes katedrális zárja le. Nagy gonddal tartják rendben, akárcsak a többi 50-100 évente újjáépített egyházi épületet. Szükség is van a folyamatos restaurálásra, mivel a Dél-Peruban átlag száz évenként ismétlődő földrengések pusztítása Arequipát sem kíméli. A pálmafás főteret a katedrálistól jobb és bal irányban nem épp hátizsákosokat megcélzó elegáns éttermek és hotelek egész sora öleli körül. Fölmerészkedünk az egyik étterem teraszára, ahonnan az 5822 méter magas Misti-vulkán kúpja néz velünk farkasszemet. Jóllehet a várost egy termékeny, megélhetésre kiválóan alkalmas völgyben alapították az 1500-as évek közepén, mégis elgondolkodtat, hogyan tudtak az itt élő emberek szembenézni az „égből” és a föld gyomrából felváltva érkező sorozatos természeti csapásokkal. Hiába fekszik Arequipa forró ponton, a város él, katasztrófák nyomai pedig nem láthatók az épületeken. Vidám lakói, a szmokingos portások a főtér elit hotelei előtt, a pórázos lámákkal sétáló népviseletes kislányok, a méregdrága szőttest áruló nénikék és az inka konyha remekeit jól ismerő szakácsok pedig köszönik szépen, nagyon jól vannak. Hát ennyit Arequipa történelmi városközpontjáról.

Naplementekor sem néz ki rosszul Arequipa

Amikor erre az útra készültem és Peru is szerepelt a célországok között, már akkor biztos voltam benne, hogy a híres inka kislány, Juanita több mint 500 éves múmiáját nem hagyhatom ki. Feltételeztem, hogy a múzeum tele lesz az áldozati tárgyakkal, de engem elsősorban maga Juanita érdekelt. Amikor belépünk a múzeum első termébe, kezdem úgy érezni magam, mintha egy fagyasztóládába zártak volna be. Megértem, hogy a jégmúmiákat alacsony hőmérsékleten kell tárolni, de azt már kevésbé, hogy a vetítőteremben miért kell az embert lefagyasztani. A múzeumlátogatás ugyanis egy Juanitáról szóló dokumentumfilm megtekintésével kezdődik, s már a moziteremben is dermesztő a hideg. A hangulat szó szerint fagyos, a történet pedig több mint megrázó.

Juanita, vagyis a Jéglány, az 1430-as években született, feltételezhetően Cuzcóban. Nem családjával élt, hanem egy olyan intézményben, ahol a rituális gyilkosságokra kijelölt áldozatok nevelkedtek. A gyerekek többsége nemesi származású volt, s mikor elérték a 8-14 éves kort, feláldoztak őket az isteneknek. Miközben a filmkockák peregnek a vásznon, eltűnődöm azon, vajon milyen érzés lehetett azzal a tudattal élni, hogy meg fognak ölni. Nem beszélve az édesanyákról, akiktől elvették és gyakorlatilag halálra ítélték várva várt gyermeküket. Hiba volna azonban azt feltételeznünk, hogy ezek a gyerekek végiggyászolták csöpp kis életüket. Sokkal valószínűbb, hogy egyfajta küldetéstudat dolgozott bennük, így nem csak elfogadták sorsukat, még büszkék is voltak rá, hogy népük érdekében nagy dolgot visznek véghez s ők lesznek a hegy istenének ajándékai. A szülők pedig azt ajándékozták az isteneknek, ami számukra a legdrágább volt: a gyermeküket. Meg voltak győződve arról, hogy ha kiengesztelik a hegyek szellemét, azzal megmentik az embereket a földrengésektől, vulkánkitörésektől vagy épp bőséges termést biztosítanak a következő évre.

Johan Reinhard és az ő Juanitája közel az Ampato csúcsához (a képet természetesen nem mi lőttük)

Valamikor 1440 és 1450 között az inka papok úgy vélték, hogy Juanita számára is elérkezett az idő. Ekkor a kislány alig volt több 12-13 évesnél. Ráöltötték hosszú, tarka vászonruháját és vállkendőjét, amelyet a mellkasán ezüsttű fűzött össze. Fejére narancsszínű tolldíszt helyeztek, mezítelen lábfejére bőrsarut húztak. Hóna alá vette rongybabáját, kokaleveles rongytáskáját (a hegyi népek mindig kokalevelet rágnak), majd a fejükön szintén tolldíszt viselő, színes ünnepi ruhába öltözött papok kíséretében a 6288 méter magas Ampato hófedte csúcsára indult. A papok áldozati tárgyakat, agyagedényeket, élelmiszert és apró aranyfigurákat cipeltek magukkal.

Az Ampato csúcsa az örök hó birodalma, a levegő alacsony oxigéntartalma miatt nehéz a légzés. Ha engem kérdeztek, én már a venezuelai Pico El Aguilán majdnem elájultam az oxigénhiánytól, szóval szerintem képtelenség oda felmenni. Endre pár éve megpróbálkozott a csúcs meghódításával, így tőle tudom, hogy a feljutás csak éles jégtüskék alkotta csúszós jégfolyosón keresztülhaladva valósítható meg. Az ünnepi ruhába öltözött menetet odafenn nem több mint -20 fok várta. Azt hiszem, ha én lettem volna Juanita, fagyhalált haltam volna még mielőtt az áldozati helyszínre érek. Vagy megfulladtam volna. Mindenesetre a kis Juanitának sikerült a feljutás.

A Santa Catalina vörös-fehér-kék színekben pompázik

Amikor elérték a hegy csúcsát, megkezdődött az ünnepi szertartás, amelynek utolsó momentumaként hallucinogén italt itattak a kislánnyal. Ezután leültették, fejét gondosan letakarták egy kendővel, majd az egyik pap jókora ütést mért a koponyájára, amitől a csont beszakadt és a gyerek azonnal elveszítette az eszméletét. A testét egy kövekkel kirakott szűk mélyedésbe helyezték az áldozati tárgyakkal együtt, majd a fagyos sírt lezárták. Az élve eltemetett kislány valószínűleg megfagyott, mielőtt az eszméletvesztésből magához térhetett volna, bár az sem kizárt, hogy az ütés okozta agyvérzés vetett véget életének. Intiilapának áldozták föl, aki az inka hitvilágban a bő termés és a víz ura volt.

Azt, hogy a következő években bőséges terméssel áldotta-e meg az inkákat Intiilapa, nem tudom. Az bizonyos, hogy a meggyilkolt kis test évszázadokon át mélyhűtött állapotban, tökéletesen konzerválódva és mumifikálódva, ülő helyzetben pihent a jégkoporsóban az Ampato örök jég borította csúcsán. Tartott ez egészen addig, amíg a közeli Sabancaya-vulkán működésbe lépett megolvasztva ezzel az Ampato jégsipkáját. Ekkor Juanita teste kicsúszott a sírból és a kráterbe zuhant. Itt bukkant rá 1995-ben Johan Reinhard antropológus. A tetem olyan jó állapotban konzerválódott, hogy sokat „mesélt” a tudósoknak az inkák történetéről, vallásáról, öltözködési és táplálkozási szokásairól. Szinte teljesen épen megmaradtak a belső szervei, a haja, a bőre, a ruhái, a zsebkendője, a táskája. Még azt is meg tudták állapítani, hogy mit evett a halála előtti napon.

Mintha csak Andalúziában járnánk

Végigjárjuk az összes termet, bár vacogunk a hidegtől. Engem azonban annyira érdekel a történet, hogy nem tágítok a kötelezően hozzánk rendelt tárlatvezető mellől. A termekben az üvegkalickák mögött megtépázott vászondarabok, villám által sújtott kissé megolvadt bőrsaruk, anyagedények, apró faragott babák láthatók. Majd megveszek az izgalomtól, bizonyára a következő teremben vár ránk Juanita múmiája. Azonban csalódnom kell. Juanita holttestét egy évben egyszer elszállítják a múzeumból, hogy állapotát megvizsgálják és megbizonyosodjanak róla, hogy az idő múlásával legfeljebb minimálisan romlik az állaga. Nő vagyok, megértem én, hogy 570 évesen már elkel egy kis smink, bár Juanita eddig is egész jól tartotta magát. Pont most kellett elvinni?! Junaita helyett a Sara-Sara vulkánnál föláldozott Saritával, valamint két kisebb gyermek szintén jégbe fagyott múmiájával vígasztalódunk. Lógó orral kiballagok a múzeum udvarára és megpróbálok kiolvadni a napfénynél, bár Arequipa elég magasan fekvő város, így nincs nagy meleg.

A délutánt a Santa Catalina kolostor meglátogatására szánjuk. Nem vagyok apáca, sosem éltem még kolostorban, pláne nem középkoriban, de a bámulatosan nagy épületegyüttes nekem nem hasonlít a fantáziámban élő zárda képére. Inkább egy meseszép régi városban érzem magam, ami nem csoda, hiszen a zárda területe közel 20 ezer négyzetméter. A bordó és hófehér házakból álló bódítóan virágillatú utcák olyan zöld kerengőkben végződnek, akár egy trópusi botanikus kert. A szorosan egymás mellé épült, apró virágos kerttel ellátott házak belseje ellenben meglehetősen szegényes. Egy-két régi fénykép a falon, azon kívül csak egy szalmazsákkal ellátott ágy, néhány egyszerűbb bútordarab, amely utal a ház lakójának eredeti foglalkozására, mint például varrónő vagy kenyérsütő.

A Santa Catalina kolostorban második vonalas festők képei láthatók. Ez a piktor vajon mit gondolt?

A házikók jelentős része óriási kemencés konyhával rendelkezik, ahol igen nagy lakomákra lehetett előkészülni. Bizonyára volt kit vendégül látni, hiszen nem a hagyományos értelemben vett zárda szerepét töltötte be a Santa Catalina. Bulikolostor volt a szó szoros értelmében. A kolostor alapítója egy özvegyasszony, bizonyos Maria de Guzman, aki gazdag nemesek leánygyermekeinek biztosított itt helyet évente 100 aranyért, ami ma durván 150 ezer amerikai dollárnak felel meg. Ez bizony szép kis summa! A csajok 25 listára vett személyes tárgyat hozhattak magukkal, mint ruhákat, szobrokat, festményeket, de ami sokkal érdekesebb ennél, a szolgáikat sem kellett otthon hagyni. Esténként zenés-táncos mulatságokat rendeztek.

A nagy szabadelvűségnek és a könnyelmű apácalétnek végül 1871-ben IX. Pius pápa vetett véget és reformálta meg a rendszert azután, hogy Josefa Cadena nővér egy levélben őszinteségi rohamot kapott és beszámolt neki a zárdai falain belül történő eseményekről.

Itt az ideje a nagy zabálásnak - a Sonccollay Arequipa legizgalmasabb étterme

Az esti órákban a sok élménnyel gazdagodva gyomrunk korgására leszünk figyelmesek. Gondolunk egyet és felkeressük Endre kedves barátját, aki nevezetesen Arequipa egyik éttermének tulaja, mi több, az inkakori konyhaművészet mesterszakácsa. Így kóstoljuk meg a zseniális mogyoróval és gombával töltött rocotót omlósra sült láma- és alpakkahússal, valamint a csicsóka, meg a Peruban fellelhető vagy ezerféle burgonya összes fajtáját. Endre nagy örömére a desszertnek szánt maracuyás ceviche elfogyasztása közben van szerencsénk meghallgatni a háziúr legújabb nyelvészet-kutatási eredményeit a kecsua-magyar rokonság terén.

Ha valami, akkor Arequipa igazán előkelő helyre emelkedett az elmúlt néhány hónap utazási élményei között. Így van ez még akkor is, ha Juanita tisztes kora ellenére bosszantó módon képes volt meglépni a találkozó elől. Eggyel több ok arra, hogy visszatérjünk...

Vonalak. Majom, kolibri, űrhajós és egyéb krikszkrakszok, amik csak a levegőből látszanak. A legtöbb embernek Nazcáról ezek jutnak az eszébe. No meg az, hogy mivel nem tudjuk kik és miért csinálták őket, ezért azok - Däniken után szabadon - nyilván UFO-leszállópályák. Elárulom, nem azok, bár az égből nézve őket valóban nem többek krikszkraksznál.

Az előző bejegyzés végén hazudtam. Eszünk ágában sem volt korán reggel repülőre ülni és rácsodálkozni a Nazca-vonalakra. Hat éve egyszer már repültem, nem volt egy nagy élmény, így megpróbáltam Erit is lebeszélni róla. Nem kellett sokat győzködni, mert ismerte a történetet, így alapból nem került fel a bakancsilstájára a vonalak fölötti röpködés. Hogy azért Te is tudd milyen, megosztom a hat évvel ezelőtti élményeket.

Kolibri nincs Nazcában, mégis ábrázolják

A nazcai reptér egy igazi porfészek volt akkortájt. Nem volt ott semmi, csak egy rossz minőségű és rövid kifutópálya szélén egy aprócska kőépülettel, amiben ült egy jegyárus csaj és kész. Tisztán emlékszem, 45 dollárra húztak le, amit nem kicsit sokalltam akkortájt. Egy angol sráccal és egy koreai lánnyal repültem együtt. A lány annyira be volt parázva, hogy muszáj volt a pilóta mellé ültetni.

Felemelkedtünk és pár perc múlva már meg is jelentek a vonalak. Mindenfelé futó tök egyenes csíkok és sávok keresztezték egymást, az egész egy nagy káosznak tűnt. Aztán a hegy oldalában feltűnt az Asztronauta, majd nem sokkal később a Majom és a Kolibri. Az erős gyomrúak, mint én (nem sűrűn fordul fel a gyomrom a kanyaroktól), maximum eddig tudják élvezni az amúgy nem túl impozáns, bár annál érdekesebb látványt. A gyengébbek, mint például a koreai lány, már az űrhajóst is csak egy zacskón keresztül bámulja.

Egykor áradó folyó, most kiszáradt meder

Mire a Kondorhoz értünk, már nekem és az angol srácnak is a kezében volt a nylonzacskó, a lány eddigre már rendesen teletermelte azt. A pilóta szemrebbenés nélkül tárta ki úgy 600 méter magasan az ajtót, hogy szabaduljon a hányásszagtól. Persze nem kell őt sajnálni, rendesen hozzájárult az élményhez a gyors és eszeveszett kanyarjaival. Jött még a Papagáj, a Kéz és a Pók, de a végére könnybe lábadt szemmel könyörögtem, hogy érjünk vissza a reptérre. Büszkén vállalom, nem hánytam be, de nem kellett hozzá sok.

Hogy hat év alatt mennyiben változott a Nazca-vonalak fölötti kiruccanás? Csak annyiban, hogy pár éve megépült az új repülőtér, így a peruiak jogosnak érzik a 100 dolláros repjegyárat, amihez finoman hozzácsapnak egy 10 dolláros reptéri adót. Az élmény valószínűleg ugyanaz, mert mikor olykor a reptérre sodor a sors, temérdek zöld embert látok. Lehet Däniken ebből gondolta tovább az UFO kapcsolatot?

Nazca, ahogy most néz ki - naplementekor

Nazca a vonalakon túl rengeteg felfedezésre váró helynek ad otthont. Ahogy szavaimból kiolvasható, a vonalaktól nem mentem a falnak, viszont a várostól 30 kilométerre található Chauchilla temetője mindig nagy hatással van rám. Egy talán még Huallurinál is szárazabb medencében a nazcák ugyanis egy temetőt alakítottak ki, hogy halottaikat a sivatag erejével konzerválják. Ez az ötlet annyira megtetszett az inkáknak, hogy mikor a 13. században betelepültek a vidékre, ők is ide kezdtek temetkezni. Tehették, mert a medence hatalmas volt, múmiáikban pedig legfeljebb az olykor-olykor előforduló porördögök tehettek csak kárt.

Hogy egy kicsit okoskodjak és hogy megutáltassam magamat Däniken híveivel, tisztázom ezt a Nazca dolgot. I.e. 200-ban egy a paracasi kultúrkörből kilépő közösség telepedett le a Nazca-fennsíkon. Tehették, mivel ekkortájt az Andokból lezúduló folyók virágzó mezőket hoztak létre. Évszázadokon keresztül elvoltak, mint a befőtt; gazdálkodtak, kukoricát, babot és quinoát termesztettek. Aztán elkezdett változni a klíma. A folyók kiszáradtak, a tengerben kevesebb lett a hal, a nazcák pedig éheztek. Az ilyen helyzetek a történelem során mindig a vallások felemelkedéséhez vezettek, így volt ez a nazcáknál is. Nem felismervén az okokat Pachamama és Pachatata segedelmét kérték.

Múmiák Chauchillában

Az köztudott, hogy a perui indiánkultúrák kapcsolatban voltak egymással, ismerték egymás országát. A nazcák is tudták, hogy az Andokon túl ott van Amazónia, ahol majmok és kolibrik élnek, így azok megformálásához nem kellett külsős, akár UFO segítség. Az is tévképzet, hogy a vonalak kizárólag a levegőből láthatók. Több olyan tambót (inkakori pihenő) is felfedeztek az Andokban, ahonnan egész szépen be lehet látni a vonalakat és alakzatokat. Az is elképzelhető, hogy a nazcák fából kilátókat építettek a vonalak kialakításához, amiket aztán később eltüzeltek. Az egyetlen nyitva álló kérdés az, hogy mégis minek csinálták ezt a rengeteg kirkszkrakszot?

Sok elmélet látott napvilágot, számomra mind elfogadhatóbb Däniken leszállópályás tézisénél. Van aki azt mondja, a vonalak föld alatti vízfolyásokat jelölnek és az egész nem több, mint egy térkép. Másik elképzelés szerint a vonalak szakrális útvonalak voltak, amiket áldozatbemutatáskor használtak. Ezt a nézetet támasztja alá az a rengeteg cserépedény bennük minden jóval, amiket a vonalak végeinél találtak. Persze az Asztronautára így sincs magyarázat, így hát legyen: a fickó az UFÓ-knak integet.

Egy egész jó állapotban megmaradt láb

Visszatérve Chauchillába... A sírokat az inkák nagy műgonddal kelet, azaz Cuzco felé tájolták. Az összes múmia ülő pózban lett a sírba helyezve, a többségüknek a haja máig eredeti fényében tündököl. És tényleg tündököl, mivel az összes halottnak ébenfekete haja van. A ruhákból az is kiderül, ki milyen poziciót töltött be egykoron. Chauchilla az a hely, ahol kinyílik a történelemkönyv és mesél. És nem csak a régészeknek, a magunk fajta mezei turistáknak is, ugyanis hála az élettelen klímának, a tetemeket szabadon hagyták a sivatag homokjában.

A 2000 éves vízvezetékből állítólag még most is isznak

Nazca városának végében található az ún. Aguaductos, nazca kori vízvezetékrendszer. Bár imádkoztak és áldoztak Pachamamának az esőért, azért nem bízták a véletlenre a dolgot. A hegyekből a vizet levezették magukhoz, s hogy az iható maradjon, rengeteg természetes szűrőt helyeztek el benne. Így lehet az, hogy a nazcaiak máig isszák a 2000 éves vezetékben csordogáló patakvizet.

Paredones romvárosa már az inka letelepedés nyoma. Az akropolisz nem túl látványos, azonban ez az első alkalom, hogy utazásunk alatt látunk inka kori faragást, mert bár vályogból építették fel a palotát, azok építőelemeit ugyanolyan mértani pontossággal faragták meg, mintha Machu Picchut kellett volna összerakniuk.

Tiltott a Nazca-vonalakon gyalogolni, de ez kit érdekel?

Paredones mögött találhatók El Telar szakrális vonalai, amik benégyzethálózzák a vidéket. Hibájuk, hogy nagyon közel fekszenek a városhoz, így a területfoglalók lassan a birtokukba veszik őket, pedig ez az egyetlen hely, ahol az ember testközelből láthatja a vonalakat. Konstatálom, hogy a Nazca-vonalak kialatíása nem építészek mérhetetlen erőfeszítésének az eredménye, hanem sokkal inkább nagyszerű takarítóbrigádok történelembe íródó teljesítménye. A vonalakat nem ásták, csak kapirgálták őket; az egész nem több, mint színjáték. A köveket lehordták az anyakőzetről és felhordták oldalra, így elüt egymástól a szürkésfehér vonal és a sötét színű perem.

Hogy Nazca megérte-e? Meg. Repülni biztos nem fogok többé a vonalak fölött, de Chauchilla múmiáival bármikor szívesen elcsevegek újra...

Még több képért és sztoriért kattints ide!