MIRADOR - "Kilátó a világra"

A Colca-kanyon a mezei turistából két fajta érzést válthat ki. Egy részük el van tőle ájulva, másik részük viszont átverésnek érzi a dolgot. Közel egy tucatszor jártam a kanyonban, így nehezen sorolnám magamat bármelyik táborhoz; mindkét félnek meg van az igaza. A Colca egyrészt mesés, másrészt valóban egy nagyra fújt lufi, amit ráadásul aranyáron mérnek. A mostani bejegyzés nem csak a mostani, hanem az elmúlt 6 év ide tett látogatásait foglalja magába, hogy Te is átfogó képet kapj a Föld második legmélyebb kanyonjáról, a Colcáról.

2007-ben jártam először a kanyonban, s már akkor az volt az érzésem, hogy túl sok a turista. Hajnali 3-kor érkezett értünk egy busz arequipai szállásunkra, ami tömve volt külföldiekkel, s mind arra várt, hogy láthassa a Föld legnagyobb madarát, a kondort. Ha jól emlékszem, mire a Cruz del Condorhoz értünk (így hívják azt a kilátót, ami felett a kondorok reggel 8 és 9 között köröznek), egy veréb nem volt a vidéken, nem hogy kondor. A kevésbé értelmes fele a csapatnak (főleg azok, akik csak a kondor miatt jöttek) hőzöngeni kezdett, mintha a buszvezető vagy helyi túraszervező hibája lett volna, hogy a kondorok belustultak és nem mutatkoztak.

Ezek miatt a szörnyek miatt van minden

Colcába ma már nem csak a kondorok miatt jönnek a turisták. Mióta Peru Dél-Amerika első számú túraországa lett, azóta boldog boldogtalan le akar jutni a kanyon aljára. Nekem ez már első alkalommal sikerült. Persze akkor még minden máshogy nézett ki, a völgy aljában található oázisnak valóban oázis hangulata volt. Két sufni, abban néhány ágy, ezen kívül semmi a világon. Ha enni akartál, hozhattad a fazekat magaddal, gyújtóst már találtál a pálmafák tövében. Ma az oázisban számos ökolodzs várja a megfáradt kirándulót, többségük medencével, bárral és árammal. Azt gondolná az ember, hogy az ilyen kényelemért keményen fizetni kell, pedig nem. A szállók tulajdonosai nem nyerészkedő fajták, az éjszaka ára mindössze 10 sol, azaz kb. 850 forint. Ahhoz képest, hogy minden ételt és italt fentről, Cabanacondéból kell ideszállítani, az árak nem vészesek. Oké, a szállásáron futó sör Cuzcót idézi, de picivel többért egy liter rumot is a magadénak tudhatsz.

A Hualca Hualca 6025 méteres csúcsa a cabanák szent hegye

Persze nem mindenki olyan jófej, mint a szállásadók. Sok turista leérve a kanyon aljára úgy elkészül az erejével, hogy képtelen visszamászni Cabanacondéba. Jó biznisz ez az öszvértartóknak. A másfél órás öszvérpróbáló hegymenetért 60 solt, kb. 5000 Ft-ot kérnek el a bitangok. Nem ritkák a 15-20 fős csapatok, el lehet képzelni mi pénzt keresnek a völgy állattartói. Komolyan elgondolkodom, hogy a jövőben dobom a túravezetői pályát, és beállok öszvéresnek a kanyonban.

Sangalle, az oázis - néhány éve még nem így nézett ki

Egyszer, ugyancsak 2007-ben, sikerült egy kicsit beljebb jutnom a kanyonba. Ma már ez a vidék is része az arequipai utazási irodák ajánlatainak, így meggyőződésem, hogy nem úgy néz ki, mint hat évvel ezelőtt. Akkor igen későn, 10 óra felé sikerült befutnom két utasommal San Juan de Chuccho falujába. A két hölgy azonnal ágynak esett, én pedig jó vendéghez híven bekucorodtam a helyiek közé a konyhába egy kis beszélgetésre. Mikor helyi, nyilvánvalóan iskolázatlan népeknek kell bemutatkozzak, Andrésként teszem azt. A spanyolt beszélve, spanyol nevet használva kevésbé tartanak gringónak, és sokkal könnyebben megy a kommunikáció. Az egyik szekrény alól egyszer csak előbújik egy álomszép szőrgombóc, valamilyen pásztorkutya ivadéka.

- Hogy hívják? - kérdem dögönyözve az ebet.
- Ahogy téged - jön a meglepő válasz.
- Andrésnak hívják a kutyát? - hitetlenkedem.
- Nem. Úgy hívják, ahogy téged.

A teraszok inka előtti időkből származnak

Végigfut az agyamon, esetleg mégis csak Endreként mutatkoztam volna-e be?

- Endrének hívják?
- Nem, ahogy téged.

Lassan, de leesik. A vicces család a kiskutyát "Como tu"-nak, azaz "Ahogy téged"-nek nevezte el. Végülis a kutyának mindegy, a kérdezősködőket meg jól meg lehet vele viccelni.

A fentebbi párbeszédből is kiderül, Colca lakói kedves és vidám népek. Tényleg azok, de hogy közelebb kerülj hozzájuk, muszáj hátrahagyni a turisták által látogatott falvakat, mint Cabanaconde vagy Chivay. E kettő település (főként az utóbbi) ugyanis annyira elkurvult, hogy a Colca érzésből mára elég kevés maradt. A helyiek ledobták a népviseletüket, ami egyértelműen Peru legszínesebb és legszebb ruházata. A fiatalok többsége egyetemre jár Arequipában, aki meg nem, az valamelyik helyi turistaszállón dolgozik takarítóként vagy szakácsként. Cabanacondéban egy gringószállón dolgozó lánnyal, Lucíával sikerül interjút készítenünk, aki kizárólag a kamera kedvéért magára ölti népviseletét.

Lucía egy cseppet sem volt megilletődve az interjú alatt - én meg szépen ülök

- Ma már nem hordanak a fiatalok ilyen szép népvisletet - kezdem a bezsélgetést.
- Nem. Lassan mindenki hétköznapi viseletre vált. A régi ruhánkat sok ideig tart elkészíteni és nagyon sokba kerül.
- Mennyibe?
- Az attól függ. Ami rajtam van, az kb. 3000 solba (kb. 250 000 Ft).
- Ezt gondolom nem sokan tudják kifizetni.
- Nem. Édesapám korábban ebből élt, de manapság már csak kalapokat hímez.
- Azt láttuk, hogy a kalap viszont megmaradt. A fiatalok is viselik.
- Igen. Ez jelöli, hogy ki honnan származik.
- A formák jelentenek valamit?
- Igen - közben leveszi a fejéről a kalapot és az ölébe helyezi - Itt a tetején látható az esthajnalcsillag. Alatta ezek a cikkcakkok a havasokat jelölik, mint a Hualca Hualca vagy az Ampato. Aztán van rajta kondorkeselyű és kolibri. Ez itt a kukuli madár, ami reggelente szokott énekelni.
- És mik ezek a karikák?
- Szőlő.
- A Colca-kanyonban van szőlő? - értetlenkedem.
- Már nincs. A turizmus előtt az oázisban termesztettünk, de ma már nem.
- Chivay és környékén másfajta kalapot hordanak az emberek - váltok témát.
- Ők a collaguák. Az ő kalapjuk és ruhájuk nem olyan díszes, mint a miénk.
- Vannak nézeteltérések a két közösség között?
- Ma már nem. Bár a Cruz del Condornál folyamatosan vannak viták, mert az a határ a két közösség között. Mi, cabanák felügyeljük a kilátót, ami nem tetszik Chivaynak.

Már csak az idős cabana asszonyok hordják a népviseletet

Itt az ideje, hogy megsimerkedjünk a másik közösséggel, az egykoron aymarát, de ma már ugyanúgy kecsuát beszélő collaguákkal. Ehhez Chivayba kell utazni, abba a Chivayba, ahol az elmúlt 15 évben aki élt és mozgott, szállodát vagy éttermet nyitott. Gondolhatnánk, a versenyhelyzet miatt alacsonyak az árak, de ez nincs így. A piaci menükön túl minden kaja 20 solnál kezdődik, a városka egyetlen pizzázójában 45 solért (kb. 3800 Ft!!!) kínálnak egy akkora családi pizzát, amit otthon közepesnek sem neveznénk. Szállás tekintetében is oda kell figyelni, mert 40 sol alatt elég gyenge a felhozatal.

Chivay volt egykoron a Colcába látogató turisták bázisa. Azután, hogy Arequipából megépült az aszfaltút Chivayba, már nem volt többé szükség az itteni szállásokra, mivel aki kizárólag kondorokat jött nézni, az megjárta a távot egyetlen nap alatt. A chivayi szállások többsége így üresen áll, a nappali turistaáradat után estére csak egy-két hátizsákos marad, akik meg bőven megelégednek a retkes, de olcsó hostelekkel. Az éttermek üresen állnak és korán bezárnak, ezért Chivay nem az az igazi turistaparadicsom.

Az ifjú generáció

A környéken azonban van mit nézni. A preinka teraszok egy dolog, sokkal inkább a táj és az innen tökéletesen látható Hualca Hualca 6025 méter magas csúcsa az, ami megbabonázza az embert. Átbuszozunk a szomszédos Coporaque faluba. Mint minden falu a kanyonban, így ez is egy aprócska főtér köré épült, a házak többsége vályogból készült. Corpus Cristi napja van, belecsöppenünk egy apró falusi körmenetbe. A pap, aki meglepő módon perui (a legtöbb faluban máig spanyol nemzetiségű a pap), minden sarkon megáll és megáldja a faluba vezető utcákat.

Miután a ceremónia vallási része befejeződött, a sokaság nekiáll zenélni és piálni. Mi vagyunk az egyetlen nem odaillő elemek, de nem zavarja őket a jelenlétünk. Ahogy az otthoni diszkókban szokás, itt is először alapoznak, majd mikorra már Travoltára itták magukat, kezdődik a szoknyaemelgetés. Voltunk már italozós mulatságban Taquile szigetén, ez annál jóval szolídabb, s ami különbség, hogy itt nők és férfiak közösen ropják. Melletünk egy idősebb asszony ücsörög a padon, nem táncol.

- Miért nem táncol a többiekkel? - kérdezzük.
- Nem vagyok meghívva a mulatságba - válaszolja bámulva az ünneplő tömeget.
- De hát ez Corpus Cristi ünnepe. Ide is kell meghívó?
- Igen. Csak az mulathat, aki itt él. De én Macából vagyok, így nem ihatok és táncolhatok velük.
- Sokan vannak Cabanacondéból, ahogy látjuk - mutatunk a hímzett kalapos asszonyokra.
- Ők itt élnek. Biztos coporaquei a férjük. Én hiába vagyok collagua, nem Coporaquében élek, ezért nem táncolhatok.

Minden táncmulatság előtt fontos az alapozás

A Lucía által említett ellentétek valóban nem élesek. Viszont a falusi közösségek összetartanak, legyen annak tagja cabanas vagy collagua. Coporaquéból átsétálunk a Colca-folyó túlpartján található Yanque falujába. Az út ősi teraszokon át kanyarog, amiken máig megy a gazdálkodás. Traktor nincs, csak állati és emberi erő. Egy kisebb család éppen sarlózza a búzát. Mikor meglátnak minket a teraszok között bandukolni, odahívnak magukhoz.

- Mit kerestek, gringó? - érkezik a kérdés.
- Az ösvényt Yanquéba.
- Menjetek tovább a földúton, majd át a hídon.
- Köszünjük! Hogy-hogy nincsenek a főtéren és táncolnak a többiekkel?
- Nem vagyunk katolikusok. Evangélikusok vagyunk, a Corpus Cristi meg egy katolikus ünnep. Nekünk ez a nap ugyanolyan, mint bármelyik másik, így dolgozunk.

Az evangélikusok a Corpus Cristi alatt is dolgoznak

Tehát mégis van különbség falusi és falusi között, mégpedig a vallás. A Colca-kanyonban korábban állítólag rengeteg ünnepet tartottak, de mára csak a vallási kötődésű ceremóniák maradtak. Az evangélikusok ritkán bérlik ki maguknak a tereket ünneplés céljából, a katolikusok azonban minden aratási és vetési fesztivált bevisznek a templomba. Népviseletben is kiütközik a különbség. A cabanák szépen hímzett világos színű ruhában és kalapban vannak, a collaguák pedig többnyire sötétebb felsőt, vajszínű, egyszerű kalapot és gyakran fekete kendőt viselnek. Persze ma már ritka látvány mindkettő, többnyire csak az időseken látható a teljes jelmez, Yanquéban.

A Colca-kanyon remek hely arra, hogy az ember könnyed gyalogtúrákon vegyen részt, vagy hogy népviseletbe bújt perui népekkel vegyüljön. Hogy átérezzük a kanyon lényegét, időt kell adni mindkettőnek, különben nem marad más, mint egy nagy, pénzlehúzó, kommersz kiruccanás, jó esetben a kondor látványa nélkül. Hogy szeretem-e a Colca-kanyont? Ha időt tölthetek ott, akkor igen. Ha csak óráim vannak, akkor köszönöm a kérdést, nem. Egy valamire azonban mindenképpen jó, hogy epekedve várjuk a Föld legmélyebb kanyonjába, a Cotahuasiba tett utazásunkat...

Még több fényképért és sztoriért látogass el Facebook oldalunkra!

Peru piszok turistás. De csak akkor, ha kizárólag a higlihtokra koncetrál az ember, mint a Machu Picchu vagy a Titicaca-tó. Pedig nem annyira nehéz lemenni a térképről és olyan helyeket felfedezni, amikről egyetlen útikönyv vagy utazó blog sem ír. A Colca- és a Cotahuasi-kanyont céloztuk meg, de nem a klasszikus módon, hanem lemászva a gringó ösvényről az Andok egyik eldugott zuga felé vettük az irányt. Így jutottunk el Espinarba és leltünk rá Peru legizgalmasabb romvárosaira.

Utálok éjszakai buszon utazni. Hiába rendelkezik Peru a Föld legkényelmesebb luxusbuszaival, én a 15 órás menetektől befonom a hajamat. Sokan mondják, hogy olcsó az utazás errefelé, de ez nem igaz. Ha leosztjuk kilométerárra, akkor igen, olcsó lesz, de Peruban akkorák a távolságok, hogy együtt kifizetni egy éjszakai buszjegyért 50 dollárt nekem kicsit sok - pláne úgy, hogy kettőnkre 40-45 dolláros budgettal számolunk naponta. Éppen ezért mindig próbálunk nappal utazni, hogy lássunk is valamit, s nem fetrengeni egy fotelben Steven Seagal drámai karatemozdulatait bámulva a TV-n.

Van egy térképünk, ami jelez egy utat Sicuaniból Arequipa felé, kikerülve a Titicaca-tavat. Még szám is van a térképen, ez a perui 21-es számú főút. Ha egy perui térképen nevesítve van egy út, az tuti, hogy létezik és még járható is. Netre fel, google maps elindít és keresgélünk. Nem állítom, hogy a google maps a legjobb utazástervezéshez, de olykor kellemes meglepetés éri az embert. A netes térképen szerepel egy Espinar nevű település. Rákeresünk neten, de Espinart mindenhol perui tartományként jelülik, melynek fővárosa Yauri. Yauri viszont nem szerepel egyetlen térképen sem. Feladjuk a netes kutatást és kikocogunk a cuzcói állomásra.

A Langui-tó a buszablakból fotózva is látványos

Két busz is megy Espinarba, mindkettő éjjel. Ezt buktuk, de legalább megtudjuk a jegyárusító csajtól, hogy Espinar ugyan valóban csak egy megye, melynek fővárosa Yauri, de mivel ezen kívül nincs más település azon a vidéken, így a várost is Espinarnak hívja a köznyelv. A google maps szokásával ellentétben nem hazudott, Espinar valóban egy létező település.

Próba szerencse, másnap hajnalban kisétálunk a buszvégre és felülünk egy Sicuaniba tartó romhalmazra. Bár valóban Peruban vannak a legjobb buszok a világon, azonban rövid távra gyakran olyan tré minőségú járatot küldenek, hogy a fuvarozónak kedve sincsen kitakarítani azt. A hátsó sorba kapunk jegyet, az azonban hihetetlen módon, össze van szarva. Szerencsére nincs tele a busz, így megússzuk a vitát; átülünk máshová.

Levitálok, olyan szép

Sicuani terminálján kiderül, Espinar felé napi legalább tíz kisbusz indul. Fél órán belül már zötykölődünk is az Andokon át az ismeretlenbe. Első meglepetés a Langui-tó, alig 30 kilométerre Sicuanitól. Meredek falú szürke hegyóriások aljában húzódik, látványban simán felülmúlja a Titicaca-tó bármelyik öblét. Szerencsére az út jó hosszan kanyarog mellette, így sikerül több szögből is lefényképeznem. A tó után az út emelkedni kezd, majd felérve a 4000 méter magas Kolla-platóra az Altiplanóra annyira jellemző sivár pusztaság fogad minket. Sehol egy település, csak elvétve egy-egy chakra, vagyis tanya, aminek környékén birkák és alpakkák legelésznek. Szerencsére nem tart sokáig az út, alig 3 óra alatt abszolváljuk a távot.

Taqrachallát, vagyis a Maria erődöt inkább csak lámák látogatják

Espinar nem véletlenül nem került be az útikönyvekbe. A várost a 20. század elején alapították, mikor a közeli hegyek mélyén rezet találtak. A Tintaya névre hallgató bánya a Föld egyik legnagyobb rézérc lelőhelye, így minden erről szól. Mint a legtöbb bányaváros, így Espinar is drágább a perui átlagnál, szállást mindenki 70 és 120 sol között ajánl, ami számunkra megfizethetetlen. Egy fogorvosi rendelő vendégszobáját sikerül kivennünk 35 solért folyosó végi, de meleg vizes zuhanyzóval. S ha már fogorvosi rendelő. Sok külföldi fél a harmadik világbeli országoktól, mert ott biztos rossz az egészségügyi ellátás. Ki kell ábrándítsak mindenkit. Peruban pl. minden fogorvosi rendelő úgy néz ki, mint a legelitebb budapesti fogászatok, s amint láttuk, a fogorvos - az amúgy drága Espinarban - nevetséges összeget kért el egy tömésért. Kb. annyit, amennyiért fel sem hívod a biztosítót, hogy jelezd a veszteségedet.

Így néz ki a túloldalról Maukallacta

Vissza Espinarhoz... ahogy írtam, itt tényleg nincs semmi, csak hideg. Nappal sem sül ki az ember szeme, de este olyan hideg van, hogy három pulcsiban alszunk. Nem is maradnánk itt egy órával sem tovább a szükségesnél, ha az egyik szálló recepcióján ne figyeltünk volna fel egy plakátra, ami Espinar nevezetességeit jelöli. Romvárosok és kanyonok láthatók rajta, így bevállalva még egy fagyos éjszakát úgy döntünk, megpróbáljuk felkeresni ezeket a helyeket. A recepciós kislány persze mit sem tud a környék látnivalóiról, ajánlására az önkormányzaton kötünk ki. Ott sem sokkal okosabbak, azt tanácsolják, fogjunk taxit. Kikocogunk a piacra és kérdezősködünk, hogy ismerik-e Maukallactát vagy a Tres Cañonest, és ha igen, miként jutunk el oda, de mindenki a fejét rázza és a taxisokra mutogat. Nem szoktunk kocsit bérelni, hogy felkeressük egy ország látnivalóit, de úgy néz ki, más opció nemigen adódik.

Egy-két taxis bólogat, hogy ismeri az említett helyeket, de csak egy van, aki olyan árat mond, ami alkuképes. Végül 60 solban állapodunk meg, néhány perc múlva pedig már verjük fel magunk mögött az országút porát.

A kana emberek (és később az inkák) földrengésbiztosra építették házaikat

Fél óra elteltével kezd változni a táj. A Rio Apurímac völgyébe jutunk, ami errefelé csak egy keskeny kis folyó, viszont szép kanyont vágott magának. Itt-ott lámacsordák állják el az utat, de hála a száraz évszaknak, a földút nagyon jó minőségű és gyorsan haladunk. Egy órányi kocsikázás után aztán megérkezünk arra a pontra, ahonnan a plakáton látott fotót is lőtték. Ez a Tres Cañones, az Apurímac három ágának találkozási pontja. Hihetetlenül szép a táj, s mivel rajtunk kívül egy lélek nincs se közel, se távol, a hangulat is magával ragadó. A Rio Apurímac az Amazonast táplálja, forrásvidéke a legtávolabbi pont a torkolattól. Mi a forrástól úgy 100 kilométerre lehetünk, de valószínűleg ez az utolsó gyaloglásmentesen megközelíthető pontja.

Peru legtökéletesebb chullpája

Elindulunk visszafelé, de pár perc múlva szól a sofőr, hogy van egy aprócska romváros nem messze. Ahogy Négyesi Miki barátom szokta volt mondani: "kik vagyunk mi, hogy nemet mondjuk"? Persze, hogy megállunk, és nem is bánjuk meg. A Maria erőd egy elhagyott inkakori épület, a helyieknek viszont kitűnő legeltető. Érkezésünkkor nem csak a több tucat láma, de a pásztorgyerekek is összerezzennek. Beszélgetésünkből kiderül, a 10-12 éves forma testvérpár még életében nem látott fehér embert. Megilletődöttségükből csak akkor ocsúdnak fel, mikor a hegy tetejéről anyjuk rájuk rikolt, hogy ne beszélgessenek gringókkal. Mire a lámák elhagyják a terepet, már mi is újra a taxiban ülünk.

Következő megállónk Maukallacta az Apurímac túlpartján. Az egykor wari várost az inkák leigázták, majd építettek ide sok szép rájuk jellemző épületet. Ezek közül a legszebb egy chullpa a város főterén. Minden útikönyv és internetes oldal azt írja, hogy Sillustani temetkezési tornyai a legszebbek, de ezt csak azért teszik, mert életükben nem jártak még itt. Amíg Sillustaniban hiányzik a tornyok teteje, addig az itteni chullpa máig eredeti fényében ragyog, értsd: tényleg nem fér be a tű a két kő közé.

Kanamarca Peru egyik legnagyobb romvárosa

Elvarázsolva és kissé megfáradva érünk vissza Espinarba. Bár délután két óra van, úgy döntünk, hogy nekivágunk Kanamarcának, ami elég közel van ahhoz, hogy mindenki ismerje a városban. Busszal az öt kilométerre fekvő elágazásig megyünk, majd onnan jó három kilométert sétálunk be a romokhoz. Már távolról látszik, hogy Kanamarca nem az a hely, amit az ember csak úgy kipipál két látványosság között. Kanamarca ugyanis maga a látványosság, hiszen méreteit nézve Machu Picchuhoz és Pisachoz hasonlítható leginkább. Épületei masszívak és hatalmasak, ez az első alkalom, hogy törpének érzem magamat egy inka épület tövében állva. Eddig csak Machu Picchunál láttunk egykori tetőszerkezetet, de itt a legtöbb épület eredeti pompájában maradt meg.

Olyan, mint egy magára hagyott középkori európai település

Kanamarca jelentése egyébként annyi mint" a kanák faluja". A kana nép az egyetlen olyan andoki közösség Peruban, akiket az inkák nem tudtak asszimilálni, így megmaradt saját kultúrájuk és nyelvük. Ma már csak elvétve lehet velük találkozni, alig pár százan maradtak, akik beszélik az ősi dialektust. Néhány évtized és utolsó emlékük végleg Kanamarca marad. Maga a romváros amúgy olyan, mintha egy Robin Hood korában felégetett és hátrahagyott falu maradványa lenne. A spanyolok is elég európainak tartották ahhoz, hogy ne rombolják porig, ennek köszönhetően Kanamarca eléggé látványos.

Espinarba azért jöttünk, mert ésszerű megállónak tűnt Cuzco és a Colca-kanyon között. Aztán azért maradtunk egy nappal tovább, mert ígért néhány látnivalót. Végül úgy hagyjuk el, hogy bezsebelve érezzük Dél-Peru néhány titkos csodáját...

Régóta vágytam arra a fesztiválra, amit a kecsuák az Ausangate hegy oldalában 5000 méter magasan tartanak, általában egy héttel a latinok nagy ünnepe, a Corpus Cristi előtt. Voltam már sok katolikus ünnepen Dél-Amerikában, de valahogy soha nem jött be egyik sem. Mindig az volt az érzésem, mint odahaza az éjféli miséken, hogy a többség csak azért megy el, mert úgy illik, a Bibliát és Jézus történetét pedig hírből sem ismeri. Azonban az a tény, hogy a Qoyllur Rit'it Peru egyik legnagyobb hegyének az árnyékában tartják olyan magasságban, amin az átlag turista már vánszorogni se nagyon tud, vonzóvá tette a számomra. Feltételeztem, hogy sok gringóval nem fogunk találkozni, s feltételezésem bejött, rajtunk kívül külföldi csak néhány fotós volt a hegyen. Cserébe azonban olyan élményben volt részünk, ami azt mondatja velem, nem a karácsony a legszebb keresztény ünnep, hanem a Qoyllur Rit'i, vagyis a Hópelyhecske Fesztivál. És ezt talán nem csak mi emberek gondoljuk így...

Elhagyva a perui Yungast ismét Cuzco felé vesszük az irányt. Sandiából bő 5 óra alatt érünk Juliacába, ahol azonnal buszt cserélünk és irány fel Cuzco. Május 26-a van, sietnünk kell, mert azt mondják, a Qoyllur Rit'i csúcspontja 28-a. Este 9 körül érkezünk Cuzcóba, dög fáradtan. Nem akarunk súlyos solokat elkölteni szállásra és a pályaudvartól se nagyon távolodnánk el, így a közelben keresünk valamilyen vállalható zugot. Nem kell sokáig a külvárosban tekeregnünk, hamar rálelünk a Hospedaje Bellotasra, ahol 40 solért kapunk egy enyhén lelakott, de tágas szobát. Szerencsénk van a recepciós csajjal, ugyanis a szokásos papírtöltögetés közben kiderül, ő már hétszer megjárta a Qoyllur Rit'it, így sokkal használhatóbb infókkal tud szolgálni, mint az LP, az internet és a helyi tour inform irodák együttvéve.

- A Qoyllur Rit'ire mentek? Akkor holnap indulnotok kell.
- Miért, nem 28-án van a nagy esemény?
- De igen, hajnalban. A zarándoklat fel a hegyekbe viszont éjfél körül kezdődik, így legkésőbb holnap este 10-kor el kell induljatok.
- Ilyen hosszú lenne a hegymenet?
- Mawayani faluja 4000 méteren van, a templom pedig közel 5000 méteren. Kell rá vagy 4 óra, hogy felérjen az ember.

Megköszönve az információt és az útbaigazítást, hogy honnan is indulnak majd a direkt erre a célra indított buszok, elmegyünk vacsorázni. Bár már megtanultam, hogy Peruban pizzát enni baromság, mert nem elég, hogy drága, de cserébe rossz is, Eri mégis rádumál, hogy egy 12 órás buszút után és a hegymenet előtt ne rizst együnk már megint. Peruban többnyire már többször felolvadt mirelit pizzát sütnek meg kemencében, és tolják az ember arca elé rászecskázott, szörnyen gyér és hideg sonkadarabokkal. Az első falatnál érzem, hogy ennek nem lesz jó vége, de ha az ember éhes, akkor kevésbé foglalkozik az ízekkel.

Ima Apu Ausangatéért

A második szeletet már nem tudom befejezni, olyan hányinger jön rám. Fizetünk és rohanok fel a szobába, hogy ha jönnie kell annak, ami kikívánkozik, ne az utcán tegye azt. El kell mondjam, hogy nálam a hányás olyan, mint a magyar politikában az igazbeszéd: nem jön könnyen. Sőt, ha jól emlékszem, ételtől 12 éves korom óta nem sikerült szájon keresztül megszabadulni, de piától is csak egyszer, ahhoz is literszám kellett nyakalni az ócska rumot. Ezúttal is győz a szervezetem és bennmarad a szörnyű ízű, baktériumoktól hemzsegő, 2500 forintos mirelit pizza.

Aki hasonlóan jó gyomorral van megáldva, mint én, az tudja, hogy milyen kín ez. A pia legalább felszívódik egy nap alatt jól elhúzva a másnaposság intézményét, de a baktériumokkal a bélbolyhok nem számolnak le ilyen hamar. Egész éjjel forgolódom, nem alszom. Reggel úgy ébredek, mint egy zombi. A hányinger nem múlik, csak annyi változás áll be tegnaphoz képest, hogy olyan energiaszegény állapotba kerülök, hogy a szomszéd utcában leadott mosásért is nehezemre esik elbattyogni. Ebben a pillanatban úgy érzem, hogy a Qoyllur Rit'iből nem lesz semmi. A helyzetet tovább fokozza, hogy a tegnap még oly rendes recepciós csaj délelőttre egy elviselhetetlen hárpiává változik, és reggel 10-kor kiparancsol minket a szobából, csomagmegőrzést meg nem vállal. Földönfutókká válunk.

A kecsuák legszentebb hegye az Ausangate

Jól esik a remegő testre felmálházni a 20 kilós zsákot és nekivágni a városnak, hogy találjunk egy szállót, ahol ígéretet téve, miszerint holnap este ott alszunk, megőrzik a csomagjainkat, benne laptoppal és egyéb értékes ketyerékkel. Szerencsére az egyik szállón átérzik a nyűgünket és olyan jó fejek, hogy fél áron még a délutánra is adnak egy szobát. Kell is a pihenés, mert a tegnapi pizza még nem adta fel a harcot. Sikerül aludnom két órát, majd úgy döntünk, együnk valamit indulás előtt, mivel 5000 méterre nem szalad csak úgy fel az ember. Összepakoljuk a kamerákat és fényképezőket, majd elindulunk a buszok felé. Egy csirkézőnél magamba tolok két falatot, aztán jön újra két görcs között az okádhatnék.

Ezúttal sem szabadulok meg az azóta csirkefeltétessé vált pizzától. Fél óra csendben görnyedés után összeszedem magam és Eri legnagyobb örömére közlöm, hogy menjünk. Fél 10 felé jár és már csak néhány busz vár utasokra. A kései érkezők, mint mi, jól járnak, a menetdíj csak 10 sol Mawayani falujába a normál 20 sollal szemben. Egy Quillabambából származó bányász mellet jut nekem hely, Eri egy bölcsész kinézetű fazont kap maga mellé. Igazából teljesen mindegy, hogy ki ül mellettem, semmi másra nem tudok gondolni, csak egy WC-re, ami jelen helyzetben biztonságérzetet nyújtana.

Az ukukuk, azaz hegyi medvék tánca

Az út 3 órás, s bár buszon általában nem tudok aludni, ezúttal sikerül elszenderednem. Mawayani határában ébredek meg, mégpedig arra, hogy fázom. A buszon nincs fűtés, valószínűleg azért, hogy a zarándokok szokják a fenti klímát. A buszról leszállva mellbe vág a fagyos levegő; nem lehet több -3 foknál.

Mawayani pont úgy néz ki, mint egy zarándoklat kiindulópontja. Tucatjával érkeznek a buszok és ontják magukból a Peru minden pontjából idesereglő vándorokat. Nagy biznisz ez a kis falunak. Aki teheti, árusít valamit. Meleg tea, kávé, tyúkleves, sál, sapka, kisautó, gyertya, vattacukor, stb. Nem hagyhatjuk ki mi sem a pénzköltést. A buszon elfagyó kezemre veszek egy kesztyűt, majd azon kapom magam, hogy jobban vagyok. Lehet csak az volt a gondom, hogy 4000 méter alá mentem? Látván a sok népviseletbe öltözött asszonyságot, akik egy szál papucsban topognak fel és alá ebben a hidegben, egész energetikus állapotba kerülök.

Nekivágunk a hegynek, Eri kérésére nagyon, de nagyon lassan. Bár voltunk már 5000 méter felett és aludtunk is majdnem ott, gyalog még nem kellett Erinek soha ebbe a magasságba felbaktatnia, így jobb a nyugdíjas tempó. Szerencsére sokan vannak Amazóniából és a partvidékről, akik még nálunk is kevésbé alkalmasak a magashegyi túrázásra, ezért nem érezzük magunkat szerencsétlen gringónak. Nem is nagyon törődnek velünk, mindenki azzal van elfoglalva, hogy koordinálja a légzését.

A machulák a legenda szerint az Andok első lakói voltak

Húsz perc menet után egy gyertyafényben úszó kereszthez érünk. Sokan térdelnek előtte, gyertyát gyújtanak és imádkoznak. Ez a zarándoklat része, de más katolikus ünnepektől eltérően itt nem Jézus Krisztushoz imádkoznak, hanem Apuhoz, a hegy szelleméhez. Furcsa egyvelege ez az ősi vallásnak és a kereszténységnek, de mindig szerettem az ilyet. Emlékszem, egyszer a guatemalai Chajulban láttam a templom lépcsőjén csirkéket áldozó majákat.

Itt egyelőre nem folyik vér, de a majdnem telihold fényében a messzi távolban feltűnő Ausangate látványa azt mondatja: vért fogunk izzadni, mire felérünk a Sinakara-völgybe. Fél órás szakaszonként újabb és újabb keresztek tűnnek fel imádkozó kecsuákkal. Mindenki annyira átszellemült, hogy nem érdekli őket, hogy fotózunk és filmezünk. Ahogy magasabbra és magasabbra hágunk a csontig hatoló hidegben, úgy tűnik fel egyre több ösvény szélén kuporodó ember. Nem mindenki viseli jól a magasságot és a hideget, de ami igazán elképesztő, hogy vannak családok, akik alig pár hónapos csecsemőiket cipelik fel a hátukra kötve a hegyekbe. Gondolhatnánk, hogy a perui gyerekek hozzá vannak szokva a magassághoz és a hideghez, de a levegőt kapkodós vonyítás arra enged következtetni, hogy a csöppségek valami miatt nem élvezik a családi kiruccanást. Olyat is látunk, aki a nagy hideg ellenére előkapja a mellét és megszoptatja a csemetéjét.

A zászlók hirdetik a közösség származását és üzenetét Apu Ausangaténak

Fél távnál újabb piacra emlékeztető sátortábor tűnik fel. A tea és a leves itt már duplájába kerül, ami tök jogos, hiszen az árusok napok óta üldögélnek itt a dermesztő hidegben. Igen, napok óta, ugyanis a Qoyllur Rit'i nem egynapos ünnep, 28-a hajnala csupán a megvilágosodás és megtisztulás napja. Sok kecsua mély zarándoklatra érkezik és napokat tölt az Ausangatén, ráadásul életében nem egyszer teszi ezt meg. A hiedelmek szerint ahhoz, hogy Apu Ausangate áldását kiérdemeljük, háromszor kell ellátogatni a Qoyllur Rit'ire.

Messze még a cél, a hideg pedig egyre fogcsikorgatóbb, az út azonban csodálatos és misztikus. A meditatív állapotból csak akkor kerül ki az ember, mikor magukat vonszolni már nem tudó városi ficsúrok lóra pattannak és azzal vágtáznak keresztül a nagyokat szuszogó tömegen, nem nézve semmit csak azt, hogy feljussanak végre. Vannak is ebből szóváltások, de aztán mindenki megnyugszik, mert kell az energia ahhoz, hogy célba érjenek. Ahogy haladunk felfelé, Eri egyre sűrűbben rendel el pihenőt. Láthatóan nehezen bírja a magasságot és a nagy hideget. Nincsenek vastag téli kabátaink, mert az nem fért volna be a hátizsákba, így egyszerű széldzsekiben és két pulcsiban próbáljuk átvészelni az éjszakát.

A Sinakara-völgy a Qoyllur Rit'i idején megtelik emberrel

Négy óra menet után végre feltűnik a Sinakara-völgy. Illetve nem a völgy, hanem az a sátorváros, ami azt beborítja. A Qoyllur Rit'ire évi átlag 40 000 ember érkezik, a csúcsnapon, mint ma, legalább 20 000-en vannak. Ezt a hatalmas embermennyiséget el kell látni élelemmel és áldozati tárgyakkal. Már a völgy kapujában megindul a kereskedés. Egy solért lehet venni 20 000 dollárt, két solért pedig már 50 000-et. Van aki kisautót árul, más egész pofás kis makettházat. Van itt szerencsét hozó aranybéka, kínai integetős macska és lámaembrió is. A kecsuák ugyanis nem másért jönnek ide fel, minthogy áldozzanak a hegy szellemének abban a reményben, hogy a feláldozott tárgy valósággá válik életükben. Az persze nem érdekli a kecsuákat, hogy a hamis dollárral becsapják Apu Ausangatét, de miért is érdekelné őket, mikor mindenkinek van olyan ismerőse, akinek az áldozata bejött.

"Ha nem áldoztam volna korábban a hegy szellemének, most nem lenne házam", "Apunak köszönhetem, hogy megnyílt az éttermem", "Mióta végigjártam a három kört, Apu meghallgatott, és lett szép feleségem és gyerekeim". Ilyen és ehhez hasonló mondatok hangzanak el, mikor azt kérdezzük, beválik-e a hegy szellemének tett áldozat.

A fotósok várják a ch'unchuk táncát

Eri egyszer csak szól, hogy álljunk meg, rosszul van. Belém kapaszkodik, majd összecsuklik. Elkészült az erejével. Életet lehelek belé, majd megkérem az egyik ösvény szélén épp teát főző házaspárt, hadd kucorodjunk le egy picit a tűz mellé melegedni. Természetesen engedik. Eri a meleg hatására kicsit jobban lesz, de falfehér arccal bámul maga elé. A legjobb lehet az lenne, ha visszafordulna, de a napfelkeltét meg akarja várni.

Beszélgetek a fickóval, közben bámulom az előttem terebélyesedő 6384 méter magas Ausangate havas csúcsait, mikor egyszer csak furcsa dolog szemtanúja leszek. Bár csillagos az égbolt és a Hold is ragyogóan világít, a völgy fölé valamilyen ködből berepül egy oldalai mentén kékesen világító háromszög, aminek csúcsainál világoskék lámpák vannak. Hang nélkül jön és 2-3 másodpercen belül hang nélkül is távozik egy ugyanolyan ködbe, mint amilyenből érkezett. Szótlanul állok és pislogok lefagyva. Erit kérdem, hogy látta-e, de ő csak guggol a tűz mellett és bámulja a lángokat. A fickót, akivel az imént még dumáltam, ugyancsak kérdezem, de ő meg az adott pillanatban éppen az asszonnyal trécselt a sátor felé fordulva.

Csattan az ostor

Nem vagyok egy UFO mániás, soha nem foglalkoztatott a kérdés, hogy léteznek-e vagy sem. Nem vágytam soha a Holdra, se a Szíriuszra, sokkal inkább ide Peruba, meg amúgy a Föld minden országába. Barátok, ismerősök igazolhatják, hogy soha életemben nem adtam annak jelét, hogy érdekelne az ilyesmi, de annak se, hogy megtébolyodtam volna (bár nyilván néhány vicces koma szívesen írná azt, hogy dehogynem).

Gondolkodom. Talán a magasság okoz hallucinációkat? Semmi bajom. Bár alig 8 órával ezelőtt még a halálomon voltam, most olyan kipihent vagyok, mintha most keltem volna ki az ágyból. Ittam is normálisan, légszomjam sincs. Még a drogszármazékoktól sem voltam képes hallucinálni, akkor pont egy romlott pizzától tenném? Pár perc agyalás és hitetlenkedés után kizárom, hogy elborult volna az elmém, vagy hogy valami kifinomult magashegyi bajom lenne, esetleg agyamat manipuláló baktériumokat ettem volna meg tegnap este. Egészen biztosan, 100%-ig tudom, hogy láttam azt a repülő izét az égen.

A maszkot viselő qullák az Altiplanóról érkeznek

Tisztázni kell, hogy UFO volt-e vagy valami más? Filmekben ilyenkor az szokott jönni, hogy biztosan meteorológiai ballon volt. Hülyeség, a meteorológiai ballon nem háromszög alakú és nem világít kéken. Akkor műhold. Nem, az sem lehet, ez egészen közel volt, max. 200 méterrel a fejünk felett. Mit keresne egy műhold itt azon kívül, hogy lezuhan? A meteornak nincsenek lámpái, az üstökös nem tűnik el pár másodpercen belül, a halálcsillag meg nagyobb. Akkor biztosan az amerikaiaknak, a kínaiaknak vagy az izraelieknek valami szupertitkos fejlesztése lesz. Ha tesztelik, miért ott tesztelik, ahol lebukhatnak vele? Ha meg csak kíváncsiskodnak, akkor minek jönnek űrhajóval, ha megtehetik lóval is? Nem tudom mit láttam, de olyat, amit eddig még soha. Nem mondom, hogy földönkívüliek által vezetett űrhajó volt, mert lesznek, akik azonnal elmebetegnek titulálnának, azt meg nem szeretem. De az biztos, hogy valami általam eddig nem látott repülő tárgyat láttam, ami volt akkora, hogy abba emberek is elférjenek.

Napvárás

Eri eközben magához tér, de nagyon fázik, így bekéredszkedünk az egyik sátorba. Meleg teával kínálnak és pokrócokkal. Szerte a völgyben számos ilyen melegedő van, ahol két solért kicsit kiengedhet az ember a borzalmasan szagló takarók alatt. A helyiek is szívesen veszik igénybe a szolgáltatást (nyilván, a szagnak valahonnan származnia kell), így egy nagyra szőtt pléd alatt találjuk magunkat négy Juliacából származó bányásszal.

- Hányadszor vagytok itt fenn? - kérdem tőlük.
- Először. És ti?
- Mi is.
- Limából vagytok?

Mármint hogy mi, Eri és én limaiak vagyunk-e?

- Megtisztelő, hogy peruinak néztek, de nem. Magyarok vagyunk.
- Az hol van? - jön a klasszikus kérdés.

A sámán szólítja Apu Ausangatét

Tök normális, hogy Peruban senki nem tudja mi az a Magyarország. Ha megkérdeznénk a magyarokat, hogy melyik kontinensen van Suriname, lefogadom, hogy nagyobbik hányada eltévesztené a választ.

- Európában - válaszolom, majd nem bírom megállni, hogy megkérdezzem - Nem láttátok az UFO-t az égen úgy 10 perce?
- Mi az az UFO?

Mintha a kutyámhoz beszélnék. Nem merem megkérdezni a nevüket, mert szerintem arra se tudnának válaszolni. Nem vagyok egy billogozó fajta, no de hát a perui bányász nem véletlenül lett bányász. Kerülve a további minimális tájékozottságot megkövetelő párbeszédet, inkább a fociról és a pálinka-pisco rokonságról fecsegünk.

A sátorban amúgy elég kemény fagy van. Hiába pirkad, centi vastag jég csillog a kék vásznon, odakinn alsó hangon -10 fok van. Eri közben hol jobban, hol rosszabbul van, az elmúlt egy órában kétszer ájult el, majd tért magához. Ahogy azonban világosodik, úgy kezdi visszanyerni ő is a színét. Kérdem, elinduljunk-e lefelé, de azt mondja, maradjunk és filmezzünk.

Az ukukuk egyik kelléke az oldalukon lógó halott bébiláma

Kifizetjük a melegedés díját, majd elindulunk a kivilágosodó ég alatt a völgybe. Az emberek tülekednek, vásárolnak és állnak be a kilométer hosszú sorba, ami a templomhoz vezet. Engem a kápolna kevésbé izgat, mint maguk a táncok és a felkelő Napot váró ceremónia. Elhagyjuk a bazárt és a lakósátrak felé vesszük az irányt. Lassan ébred a hegy, bár nem is aludt igazán. A hideg éjszakát jobb átmozogni, semmint egy nylonsátor alatt dideregni, így a Qoyllur Rit'i alatt folyamatos a zenebona és a tánc.

Nem csak rólunk rí le, hogy nem vagyunk idevalók, hanem a sok limairól is. Túrakabátban és vízálló nadrágban csak ők vannak, a kecsuák farmerben és kötött pulcsikban tolják, feleségeik pedig szoknyában és szandálban. Még a kesztyű miatt is elszégyellem magam. Eközben a Qolquepunku-gleccserről elindulnak lefelé a táncosok és az ukukuk, hogy közösen éljék meg a tisztító fény erejét. A gleccserhez azért mennek fel, hogy onnan jégtömböket vágjanak ki, amiből Cuzco templomaiban majd szentelt víz lesz. Az ukukuk a hegyi medvék. Bundát viselnek, fejükön maszk van, kezükben ostor. Az ő feladatuk, hogy rendet tartsanak a fesztivál alatt.

Az ukukuk hozzák a jeget a Qolquepunku-gleccserről

A Qoyllur Rit'inek fontos szabályai vannak. Tilos például mindennemű alkohol vagy drog fogyasztása. Aki vét a törvény ellen, azt az ukukuk elég keményen megostorozzák. Mikor leérnek a hegyről, táncra perdülnek és bemutatják, miként is néz ki egy ilyen ostorozás. Az egyik ukuku kurjongató hangot hallatva ostoroz egy machulát (ők voltak az Andok első lakói), aki a részeg szerepét játssza el. Nem egyszer olyan erővel csap oda kollégájának, hogy az azonnal térdre rogy. Persze fájdalmat nem mutatnak ki, de idővel jelzik egymásnak, hogy elég, és cserélnek. Most az ostorozott lép elő ostorozóvá és megbosszulja a sérelmeket. Arra gondosan figyelnek, hogy nyakon felül ne üssék egymást, de van, hogy valaki idő előtt kidől a sorból. Mindeközben ütemes, de disszonáns muzsikát játszanak, ami nem a divatos perui pánsíp zene, hanem sokkal inkább egy marimbára hajazó nyekergés, csak ezt fúvósokkal és dobokkal adják elő.

A táncosoktól száll a por, ami nehézzé teszi a légzést és a kamerának sem tesz jót, de egy percre nem állunk le, pörög a film. A völgy másik oldalából hatalmas zászlók kíséretében piros-fehér bundát viselő közösség érkezik. Minden kecsua településnek megvan a maga jelmeze, ezzel árulva el származásukat. Az egyik legszebb ezek közül a paucartambóiak csapata. Ők voltak, akik a 20. század elején az egyházi tiltás ellenére felélesztették az ünnepet, így az övéké is az a megtisztelő szerep, hogy köszöntsék a felkelő napot.

A felkelő Nap köszöntése

A völgy közepén egy sziklán áll az éppen kijelölt főinka, körülöttük a paucartambóiak. Pár perccel az első napsugár megjelenése előtt térdre rogynak és bámulnak az Ausangate felé. Mázlim van, pont a ceremóniát vezető sámán előtt ér az imádság. Minden hangszer elhallgat, néma csend ül a völgyre. 20 000 ember együtt hallgatja a felkelő nap zenéjét. A sámán szónokolni kezd. Kecsuául teszi, amit nem kéne, hogy értsek, de teljesen világos, hogy mit mond. Köszönti a Napot és Apu Ausangatét, valamint áldást kér népére. Hátborzongató élmény, csak azt sajnálom, hogy a kamera Erinél maradt, aki pár lépéssel a paucartambóiak mögött ragadt, így nem kerül rögzítésre a jelenet.

Amint feljön a Nap, mindenki együtt hördül fel. Én is kezdem jobban érezni magam, elfagyott végtagjaim azonnal kezdenek kiolvadni. A népviseletbe bújt közösségek felsorakoznak egymás mögé, majd táncolva indulnak a templom felé. Mindenki zászlót cipel maga előtt, amin az szerepel, honnan jött. Egy jó felvétel kedvéért bevetődöm a táncosok közé, akik közül egyesek teljes transzban ugrálnak körbe-körbe. Nem néznek rám, egyszerűen felöklel a tömeg. Szerencsére fel tudok állni és kiugrom a trappoló emberek közül.

Alfonso és én a riport után

Egy óra is eltelik, mire minden táncos a templomhoz ér. Itt elveszítjük velük a kapcsolatot, mivel nem akarunk nyomorogni a tömegben a templomnál. Ehelyett mászkálunk a sátrak között. Egy idősebb, 70 év körüli kecsua szólít meg minket, hogy kik és mifélék vagyunk. Persze ő sem tudja mi fán terem az a Magyarország, viszont nagyon kedélyesen elbeszélget velünk. Bár ismerem a Qoyllur Rit'i történetét, rábeszélem, hogy mesélje el töviről hegyire az egészet, hátha okosabb leszek pár részlettel. A követkető sorok Alfonso, egy Ocongate közeli kis falu vezetőjének szavai:

"A völgyben, lent alattunk, élt egy birka- és lámatartó család. A pásztor gyermeke feljött a hegyekbe legeltetni az állatokat, és egyszer csak egy jelenésre lett figyelmes, majd arra, hogy a havasokból jön le egy fiúcska. Megkérdezte hogy hívják, s ő azt mondta, Manuelito a neve. Játszani kezdtek, s csak játszottak és játszottak. A fiú furulyájával zenéltek és a zenére táncoltak. Ezért táncolunk mi is itt. Azonban sokáig elmaradtak, és az apa aggódni kezdett a fiáért. Felment utána a völgybe, ahol látta, hogy a fia egy ismeretlen fiúval játszik.

- Ki ez a fiú, gyermekem? - kérdezte az apa.
- Ő Manuelito, a barátom.
- Nem vagytok éhesek? Egész nap nem ettetek.
- Ettünk apám, Manuelito sok ételt hozott magával.

Ekkor az apa körbenézett a hegyen, s azt látta, hogy birkái és lámái megsokszorozódtak. Azonnal meghívta az idegen gyermeket a házába, ahol egy nap észrevette, hogy a fiú ruhája el van szakadva. Gondolván, meghálálja a sok birkát és lámát, odahívta magához a fiát és megkérte, mennjen le Cuzcóba és vegyen a piacon olyan vásznat, mint ami Manuelitón van, és varrnak neki új ruhát. Ezzel letépett egy darabot a vászonból, pénzt adott a fiúnak és útjára engedte.

A pásztorfiú a cuzcói piacon mindenfelé keresgélte a vásznat, de nem találta. Az egyik kofa meglátván mit keres, ezt mondta:

- Ilyen vásznat itt nem kapsz, fiam.
- Miért nem?
- Azért, mert ilyet csak a bíboros hord.

A fiú felkerekedett és elment a parókiába. Az atya megkérdezte, hogy honnan van a vászondarab, a fiú pedig elárulta, hogy a barátjáé.

A bíborlila árulkodik arról, hogy keresztény ünnepen vagyunk

- Hol van a te barátod? - kérdezte a pap.
- Nálunk van fent a hegyekben - válaszolta a fiú.
- Mutass be neki!

A pap felsétált a hegyre a fiúval. Hazaérkezvén a pásztorgyermek megkérdezte az apját, hogy hol van Manuelito, de az nem tudta.

- Felment a hegyekbe, de nem tudom hova - válaszolt az apa.

A fiú és a pap elindultak a hegyekbe. Az egyik hágóban a fiú ismét jelenést látott, amiben Manuelito eltűnt. A pap nem látván az eseményt úgy döntött, hogy visszatér Cuzcóba. Manuelito hosszú ideig nem került elő, majd egy napon, mikor a pásztorfiú ismét legeltette az állatokat idefenn, a mostani templom mögötti sziklán hatalmas fény közepette megjelent újra a titokzatos idegen. Hosszú fehér ruha volt rajta, furulyázott és táncolt.

A pásztorgyermek gondolta, szól a papnak. Az atyát egy seregnyi ocongatei ember kísérte. Mire felértek, Manuelito már fényben úszott keresztre feszített pózban, s az ég felé nézve azt mondta:

- A véremet áldoztam értük, Atyám!

A pap azonnal elrendelte, hogy fogják meg a fiút és szedjék le a nem látható keresztről. A pásztorfiú tiltakozott, hogy ne bántsák a barátját, de a pap és kísérete hajthatatlan volt. Felértek a sziklára és leemelték Manuelitót. Abban a pillanatban, hogy hozzá értek, az holtan csuklott össze, majd eltűnt. Teste helyén egy bokor nőtt. A pásztorgyermek mindezt a templom mai helyéről figyelve, ott, ahol most az oltár van, a bánattól ugyancsak összeesett és meghalt. A pap elrendelte a bokor kivágását és annak Cuzcóba, majd Spanyolországba szállítását.

A sámán zenével köszönti Aput

Az ocongateiek látván az egészet eldöntötték, hogy Manuelito és a pásztorgyermek emlékére templomot állítanak. Ezután minden évben feljöttek megemlékezni a csodáról, s teszik ezt a mai napig."

A történethez hozzátartozik, hogy az egyház a 19. században betiltotta a megemlékezést, pogány szertartásnak titulálva azt. Miután a peruiak ledobták magukról a spanyol igát, a fesztivál újjáéledt. Az egyház azonban továbbra is befolyásos maradt és küzdött az ellen, hogy a kecsuák évről évre visszatérjenek az Ausangate oldalába. A 20. század elején aztán belátta az egyház, hogy talán neki is jobb, ha Manuelito jelenését elfogadja keresztény csodaként, és nem neheztel többé a legendára, ami a katolikus papot bűnösként állítja be.

Éveket vártam arra, hogy eljussak a Qoyllur Rit'ire. A legenda szépsége, a fotók és videók, amiket láttunk a korábbi évek ceremóniáiról nagyon izgatottá tettek nem csak engem, de Erit is, ahogy közeledett a jeles esemény. Átélvén ezt a csodát, látván a ceremóniát, ami nem pusztán színház, mint az Inti Raymi, azt kell mondjam, hogy ez volt eddigi perui és talán kijelenthetem, hogy az elmúlt évek egész utazásainak a legnagyobb élménye. Peru nekem mostantól nem a Machu Picchu, a Titicaca-tó vagy a Nazca-vonalak. Peru a Qoyllur Rit'i Fesztivál! Ezt még az UFÓ-k is tudják...

Még több fényképért és sztoriért látogass el Facebook oldalunkra!

Van öt napunk a Qoyllur Rit'i fesztiválig, ki kéne használni - gondoltuk a buszban ülve visszafelé Rinconadából. Ananeában nem akartunk újra éjszakázni, így a fél órás buszút alatt meghoztuk a döntést: irány le Amazóniába a Rio Tambopata forrásvidékére, hátha kapunk egy csónakot Puerto Maldonadóba, onnan pedig busszal fél nap alatt Mawayaniba, a Qoyllur Rit'i kiindulópontjába jutunk. Az ötlet jó volt, megvalósítása azonban képtelenség, mégis azt kell mondjam, megérte a próbát. Bár dzsungelcsónakázás nem lett belőle, de ráleltünk Peru legszebb útjára, és öt hét után láttunk végre valami zöldet.

Ananeában felkapjuk a zsákunkat és visszakocogunk a főút szélére, hogy fogjunk egy kisbuszt, ami Sandia, az Andok keleti lejtői felé tart. Az út szélén ácsorgók felvilágosítanak, hogy törekvésünk teljesen felesleges, Ananeából kizárólag Juliaca felé mennek kisbuszok. Befut egy ilyen, amin meglepő módon női ayudante, vagyis jegyszedő van.

- Elviszünk titeket Pampillába, ott majd fogtok egy buszt Sandiába - lelkesedik a rakott szoknyás asszonyság.
- Mennyi a menetdíj? - kérdezzük, bár fogalmunk nincs, hol van az a Pampilla.
- 2,5 sol. Itt van nem messze.

Eri buszra vár a szublimált nagy semmi közepén

Csak lesz valahogy, gondoljuk. A menetdíj nem tűnik soknak, de mikor kiderül, hogy Pampilla igazából nem hogy nincs messze, de öt kilométerre sem fekszik Ananeától, kicsit sokallom az útiköltséget. Tudom, 2,5 sol mindössze 1 dollár, de akkor is, Peruban ezért az összegért 50 kilométerre szoktak elvinni.

Pampilla igazából nem egy falu, hanem egy kereszteződés, ahol mindössze két ház és rengeteg veszélyt jelző tábla található. Ameddig a szem ellát, mindenfelé hatalmas salakdombok emelkednek, köztük agyon szennyezett tavak hullámoznak az andoki szélben. A táblák arra hívják fel a figyelmet, hogy ezek a bányamaradékok szennyezőek, ezért ne gyalogoljunk fel rájuk és ne igyunk a tavak vizéből. Arra persze nem tér ki egyik tiltás se, hogy az innen eredő folyók az egész cuccot simán belemossák a Titicaca-tóba rommáfertőzve az ott élő népeket.

Lámahegyek és zöldellő teraszok - nem rossz a busz ablakából, igaz?

Leülünk egy salakdomb aljába és várakozunk. Délután 3 óra lehet, a Nap még erősen süt. Egyszer csak beborul és azonnal érződik, hogy nincs több pár foknál, így elkezdünk imádkozni, hogy jöjjön valami, mert ha ránk sötétedik, tutira szétfagyunk. Egy órányi mérgező salakpor szippantás után egyszer csak megjelenik egy kisbusz. Putina Puncóba tart, amiről még életünkben nem hallottunk.

- Az hol van? - nézünk ostobán a sofőrre.
- Hova mentek? - kérdez vissza nem mutatván, hogy hülye gringónak tart minket.
- Igazából Puerto Maldonadóba, de Sandián keresztül.
- Én Sandián átmegyek, de onnan ti nem juttok Puerto Maldonadóba, az tuti - lombozza le álmainkat.
- Sandia jó lesz - válaszolunk már a buszban ülve.

Elindulunk. Egy fickó elegyedik velünk szóba, látván tökéletesen el vagyunk veszve.

- Puerto Maldonadóba akartok menni? Akkor menjetek San Juan del Oróba, az sokkal közelebb van az őserdőhöz.
- Milyen messze van Sandiától?
- Kb. két órányira.

Van, aki nem szereti, ha fotózzák

Végülis jó lesz. Valószínűleg lejjebb is van, és igazából nagyon jól esne végre egy kis izzadás. A kisbusz eközben felér a hágóba. 2011-ig Dél-Amerika legmagasabban futó aszfaltozott közútja a Colca-kanyonba vezetett, azonban azzal, hogy ezt az utat is leburkolták, 5050 méteres magasságával rekorder lett. Közvetlen a hágóban egy hosszan elnyúló tó mellett haladunk el, melynek partján alpakkák legelésznek.

Amint átérünk a túloldalra, megváltozik a táj. Az Altiplanóból visszamaradt sárga ichu füvet (ezt legelik a lámák) élénkzöld magashegyi gaz váltja. Ahogy haladunk lejjebb és lejjebb, úgy lesz minden egyre zöldebb. Egy óra múlva már Cuyo Cuyo hangulatos falujában találjuk magunkat, majd megjelennek az eukaliptuszok, végül egy-két köderdei páfrány. Nehéz leírni, milyen érzés öt hétnyi erdőmentes utazás után zöldellő növényzetet látni. Az út álomszép, de lassan ránksötétedik. Sandiába már az éjszaka leple alatt érkezünk.

Putina Punco nem is olyan gáz, ha távolról szemléli az ember

- Maradtok itt? - kérdezi a sofőr.
- Nem. Kaptunk egy tippet, megyünk San Juanba.
- Tőlem... - kapjuk a flegma választ.

Barátunk San Juan előtt egy pici faluban leszáll, helyére egy középkorú fickó ül. Mintha az üléshez járna valamilyen "hogyan segítsünk a gringóknak" tájékoztató, mivel ez az ember is kérdezősködni kezd.

- Hova mentek?
- San Juanba. Azt mondják, ott találunk csónakot Puerto Maldonadóba.
- Hát ott biztosan nem. Esetleg Putina Puncóban, de szerintem ott sem.

Már megint ez a Putina Punco. Fogalmunk nincs hol van, a neve is nagyon hülyén hangzik.

- Hol van Putina Punco? - faggatjuk segítőkész barátunkat.
- Egy órányira San Juantól. Az a busz végállomása.

Élet Putina Puncóban

Újabb plusz egy óra. Nem baj, az is valamivel lejjebb van, s mint már mondtam, jót fog tenni a hőség. Persze kiderül, Putina Punco nem egy, hanem két és fél órányira van San Juantól, így sikerül valamivel éjfél előtt a béna nevű városkába érnünk. Sehol egy lélek, az egyetlen valahogy kinéző szálló ablakai pedig tök sötétek. Kopogásunkra kicaplat egy idősebb úr, s bár legszebb álmából vertük fel, nem küld el minket melegebb éghajlatra. Nehezen is tenné, ugyanis Putina Puncóban már így is elég meleg a klíma.

Csak hogy legyen itt valami zöld is

Másnap kinézve az ablakon egészen hihetetlen látvány tárul a szemünk elé. Az egy dolog, hogy zöld és erdő, de milyen?! A völgyben a folyó felett megül a pára, a felhők fölé emelkedő erdőkből papagájraj libben elő. Az egészre nincs jobb szó, mint az, hogy Amazónia. Bakancsot húzunk és elindulunk csónakot keresni.

A helyiek úgy néznek ránk, mint az űrlényekre. Mivel Putina Punco semmilyen általunk látott térképen nem szerepel, így turisták se látogatják. Kérdezősködésünk végén a Bahuaja-Sonene Nemzeti Park titkárságán kötünk ki, ahol egy Ronal névre hallgató srác végre felvilágosít minket.

- Putina Puncóból semmilyen csónak nem indul Puerto Maldonadóba. Ha innen szeretnétek lejutni, beszélni kéne egy cuzcói expedíció-szervezővel. Valamelyik két éve csinált egy 10 napos rafting menetet végig a Tambopatán.
- Akkor tehát zsákutca?
- Igen, az. De attól még csodálatos a vidék, élvezzétek!

Hídra nem volt pénz

Valóban az. Délután a folyó mentén gyalogolunk. A meredek falú köderdőkkel borított kanyonban olyan gyors esésű a folyó, hogy még a rafting is durvának tűnik rajta. Az erdőt itt-ott mandarin- és kakaóligetek váltják, s mivel a citrusfélék most érnek, száz méterenként magunkba tolunk egy adag kínai narancsot (még Venezuelában kínáltak a piacon kínai naranccsal, ami nagyon egzotikusnak hallatszott, aztán persze kiderült, hogy nem más, mint mandarin). Közben bámuljuk a tájat és csodáljuk az ezernyi papagájt, amik rikácsolva röpködnek a fák között. Lehet csak a krónikus erdőéhség mondatja velem, de kevés ennél szebb trópusi völgyet láttam életemben. De csak holnapig...

Másnap, feladva abbéli reményünket, hogy Puerto Maldonadót ebből az irányból közelítjük meg, elindulunk vissza Juliacába. Az út, amin két napja éjszaka jöttünk, nem kevés csodát tartogat. Nem állítom, hogy ez a legszebb panoráma, amit valaha is láttam (azért az Akopánt vagy a Roraimát nehéz lenne űberelni), de ez az eddigi legszemrevalóbb út, amin Peruban utaztunk. A völgy még keskenyebb, mint Putina Puncónál volt, a szakadékos hegyoldalon minden kilométeren feltűnik egy pár száz méter magas vízesés. Az útépítők nem nagyon foglalkoztak a vízelvezetéssel, elég gyakran kelünk át a busszal folyókon, patakokon. Az egész úgy csillagos ötös, ahogy van. Írni nehéz róla, inkább látni kell.

Putina Punco és San Juan között fut Peru legszebb útja

Mivel nem szeretnénk Juliacában aludni, ezért Sandiában lepattanunk a buszról, hogy ott töltsük az éjszakát. A perui Yungas (a szomszédos Bolíviában így hívják az Andok és Amazónia közötti köderdőket) legnagyobb településén tényleg csak az éjszaka jó, ugyanis akkor nem látod a koszos és rendezetlen utcákat. Sandia nem jó hely, de nem bánjuk az itt éjszakázást. Jó még egyszer utoljára a párás erdő illatára álomra hajtani a fejünket...   

Még több fényképért és sztoriért látogass el Facebook oldalunkra!

Az Andok hófödte hegycsúcsai alatt fekszik 5100 méteren a Föld legmagasabban fekvő városa, Rinconada. A szó magyarul körülbelül annyit tesz: a semmi sarka. A név árulkodó, Rinconadában ugyanis valóban nincs semmi, kivéve az aranyat. Mintegy 40 000 ember zsúfolódik össze egy gleccser alatt csak azért, hogy ráleljen arra a rögre, ami után végleg leteheti a csákányt. Persze ez csak keveseknek sikerül, sokan évtizedekre a bányajáratokban ragadnak. Rinconada bár rekorder, ez nem sokakat boldogít, mivel a város joggal pályázik a Föld legélhetetlenebb településének aranyérmére is.

Punóban napokig bújtuk az internetet, hogy minden lehetséges információt felleljünk és kiderítsük, pontosan hová is készülünk. Annyit sikerült megtudnunk, hogy bányászokkal fogunk találkozni, és olyan fogvacogtató lesz a hideg, hogy a szempillánkról is jégcsapok lógnak majd. Beszerzünk hát két kötött sapkát, egy pár meleg kesztyűt, majd elindulunk Rinconada felé.

Aki volt már magas hegyen az tudja, hogy a tengerszint feletti magasság sok kellemetlenséget okozhat akklimatizáció nélkül. Néhány hónapja, amikor Kolumbia fővárosában jártunk, a Monserratéra vezető felvonó bejáratánál várakozva szembesültem a lehetséges következményekkel. Az egyik felvonóból fehér ruhás mentősök egész csapata szállt ki hordágyon cipelve egy speciális légzéskönnyítő gépre kapcsolt fiatal turistát. A tüneteket a lány alig 3200 méteren produkálta. Nem árt hát az óvatosság, ezért amikor Lampában buszra pattanunk, úgy döntünk, ma csak a 4800 méteren fekvő Ananea falujáig merészkedünk.

Ananea külszíni bányája és mögötte Rinconada

Ananea poros hegyvidéki települése sejteti mi vár majd ránk holnap. A házakban nincs fűtés, az éjszakai hőmérséklet pedig akár a -10 fokot is elérheti. A délutáni sétánk alkalmával felfedezzük a település határában húzódó bányákat, ahol külszíni fejtés folyik. Nem lehet őket nem észrevenni, mert percenként tekintélyes méretű dömperek hordják belőlük a követ óriási robajjal. Ahogy végighúznak a kiszáradt vidéken Ananea elvész a porfelhő homályában, jelezve, nem ez Peru legjobb levegőjű települése.

Este a fagyos hőmérséklet ellenére a városka megelevenedik, és az utcákat téli ruházatot viselő andalgó alakok lepik el a kötött ruhát és - meglepő módon - gyümölcsöt áruló piaci kofák mellett. Aki nem a kínai kesztyűt kívánja áruba bocsátani, az forró babitalt készít a vacogó járókelőknek. A hangulat hasonlít a karácsonyi vásárok forralt boros romantikus estéihez, csak épp a forralt bor helyett kakaószínű és főzelék ízű lé gőzölög a pohárban.

Ilyen magasságban persze a bab sem terem meg, így könnyen lehet, hogy csupán azért épp a hüvelyes zöldség mellett döntöttek, mert a hatására hatékonyabban megoldható a hálószobák testhőmérséklettel való felfűtése.

A többség fűtetlen bádogházakban lakik

A sétálgató helyiek között vegyülve sikerül rábukkannunk a munkaközvetítő irodára, ami – mondanom sem kell – nem hagyományos módon működik, hiszen nem egyéb egy nagy ákombákomokkal telefirkált táblánál. Azt hirdeti: Rinconádában újabb bányászok jelentkezését várják. A tábla előtt 15-20 férfi bámészkodik.

- Milyen munkákat hirdetnek? - kérdezzük az egyik bámészkodót.
- Bányamunkákat. Az a baj, hogy csak pár napra - jön a válasz.
- Szoktak hosszabb időre is állást hirdetni?
- Olykor előfordul, bár többnyire ezek a két naposak vannak.
- És az nem jó?
- Nem annyira. Kétséges, hogy megéri-e.
- Megéri! - kapcsolódik be a beszélgetésbe egy 45 év körüli fickó - Én már 10 éve így csinálom és elvagyok belőle.
- Ananeában vagy Rinconadában jobb a meló?
- Ananeában könnyebb, Rinconadában viszont sokat lehet keresni. Idelenn külszíni fejtés van, ami sokkal lazább, de egy tonna kő alig pár gramm aranyat tartalmaz. Ezzel szemben ott fenn a bányákban egy rög akár 10 gramm aranyat is rejthet.

Soha nem érdekeltek a nemesfémek, mégis egyre fokozódó izgalommal várom a hajnali indulást. Az éjszaka azonban még hátra van, ami ezen a magasságon nem akkora élmény. A házakba a fürdőszobát be sem építették, hiszen nincs az az elvetemült, aki ezen a hőmérsékleten nyugodt szívvel lezuhanyozna. Még az esti ruhacsere is nehezen megy, cseppet sincs kedvem a túrakabát helyett belebújni a pizsamámba. De nem a hideg az egyetlen aggasztó tényező. 3000 méter felett csak úgy zuhan a levegő oxigéntartalma, amit a szervezetünk különböző mértékben tolerál. Ez sokféle tünetben nyilvánulhat meg, mint pl. légszomj, fejfájás esetleg szívritmuszavar és még sorolhatnám. Első punói látogatásom óta tudom milyen az, ha ezeket tapasztalja magán az ember.

Rinconada könnyen nyerné el a Föld legszemetesebb városa címet

A meglehetősen hosszúra nyúló éjszaka folyamán kétszer riadok fel arra, hogy nem lélegzem. Ennek a fele sem tréfa. A halálfélelemből éberségbe menekülök, kockázatos volna újra álomba merülni. Ahogy megpirkad, már útra készen toporgok az ajtóban és várom, hogy Endre legszebb álmából magához térjen. Az ő szervezete már hozzászokott a megváltozott körülményekhez, így nyugodtan húzza a lóbőrt. No, nem sokáig, reggel 6-kor már mindketten a helyi „buszmegállóban” ácsorgunk.

Rinconadába egy Juliacából érkező kisbusszal utazunk. Vacogva kucorgunk az ülésen, de nagy lelkesen helyezzük üzemkész állapotba a fényképezőt és a kamerát. A már messziről kivehető, napfényben megcsillanó pléhházak maroknyi csoportja felett vakítóan fehér hósipkás hegycsúcs emelkedik. Döcögünk a vékony jégréteg borította földúton, amit jobbról-balról aranybányák szegélyeznek. Már a reggeli órákban zajos dömperek dolgoznak mindenfelé. Közeledünk.

Az az érzésem, mintha nem egy emberek által lakott településre, hanem egy büdös szemétdombra igyekeznénk. Több méteres szeméthegyek az út mentén, szanaszét dobált flakonok, a napfényben felolvadó jég helyén sárban úszó hulladék. A város főterén szállunk ki. Azt mondtam tér? Túloztam. Ez az a sáros kocsiforduló, ahol legfeljebb csak néhány piaci árus emlékeztet arra a helyre, amelyet a tér szó eredetileg jelöl. Nincsenek fák, bokrok, növények, sehol egy virág, hiszen ezen a magasságon már nem tudnak megélni. A kopár teret és a település piszokban és sárban úszó gusztustalan főutcáját csupán néhány kőház szegélyezi.

A bányák felülnézetből

A házak kicsiny csoportja azonban lélegzetelállító környezetben fekszik. Hóborította fehér hegycsúcsok, hosszan nyújtózó gleccserek és azok árnyékában egy bámulatosan szép lagúna. Nem fér a fejembe ez az éles ellentét a természet szépsége és az ember alkotta ronda város között.

A Nap lassan feljebb csúszik az égen és az emelkedő hő hatására bomlásnak induló, szerteszét heverő hulladék förtelmes szagot áraszt. A gyomorforgató bűz beszorul a szűk sikátorokba, ahol a fagytól épp csak felengedő földön apró gyerekek csúsznak-másznak. Autók nem közlekednek a városban, csupán a már említett kocsifordulóig. Belépünk az egyik elfogadható állapotban lévő kőházba, aminek ablakában "Se vende", vagyis "Eladó" tábla lóg. Puszta kíváncsiságból rákérdezünk a lakás árára.

- Egy szoba ára 1 kg arany - mondja a tulaj.
- Aranyban mérik a lakások árát? - csodálkozom rá a fickóra.
- Igen. Itt mindent aranyban mérnek.
- És mi van a szobában?
- Mi lenne? Ágy és bútor.
- Úgy értem, hogy fürdőszobás, konyhás?
- Rinconadában csak nagyon keveseknek van fürdőszobájuk. Nagy a hideg, a víz sem túl tiszta, itt nem fürdenek az emberek. Főzni sem főznek. Itt munka van, ha enni akarnak, étterembe mennek.

A város a bányák fölé épül - elég egy robbanás és ezrek halnak meg

Az kevésbé lep meg, hogy az arany városában a szoba árát nem pénzben, hanem aranyban mérik, az összeg azonban sokkol. 1 gramm arany Rinconadában 100 sol, vagyis kb. 8500 forint. Egy 8-10 négyzetméteres fűtetlen lyuk így kb. 8,5 millió forintba kerül. Bár nem ismerem a hazai ingatlanpiacot, de abban biztos vagyok, hogy 850 000 Ft/négyzetméter áron a Rózsadombon is kapok lakást, nem is akármilyet. Minden bizonnyal ekkora összeget egyetlen kezdő bányász sem tud kiköhögni.

- Ki vásárol itt lakást?
- Az, akinek tervei vannak vagy az, aki nem tud szabadulni az arany bűvöletéből.
- Ez mit jelent pontosan?
- Vannak, akik odahaza mindent eladva érkeznek, hogy szerencsét próbáljanak. Ők általában itt is ragadnak. Mások nagy mennyiségű aranyat találnak és a bevételből megveszik a bányajogokat. Ők építenek kőházakat, hogy munkásaiknak bérbeadják. Rengeteg féle történetet hallani olyanokról, akik több mint 10 éve napról napra élnek, míg mások alig egy hét alatt meggazdagodnak és visznek mindent.

Egy 10 nm-es fürdő és fűtés nélküli szoba ára 8,5 millió forint

Ahogy eltávolodunk a kőházaktól - amiknek jelentős része jobbára orvosi rendelő, élelmiszerbolt vagy mobiltelefon kereskedés - összetákolt, alig pár négyzetméteres alumínium pléhházak következnek. Ezekben a fémdobozokban élnek Rinconada kevésbé jómódú lakói. A fémcellák apró, sötét és fagyos helyiségek, konyha, fürdőszoba, WC, tisztálkodási lehetőség egyáltalán nincs bennük. Erre szolgálnak a kőházakban kialakított nyilvános mellékhelyiségek a város központi részén. Elképzelhetetlen számomra, hogyan lehet szardíniaként élni, fémskatulyába zárva. Nappal a tűző nap miatt megsülsz odabenn, éjjel a -15 fokban meg megfagysz. Hogy megéri-e vállalni az embertelen körülményeket, arról megkérdeztük a szűk sikátorban libasorban közlekedő bányászok egyikét, aki egy velem készített képért cserébe szívesen kameránk elé állt.

- Abban a pléhházban lakunk a haverommal - mutat a 30 év körüli markáns arcú srác az egyik max. 6 négyzetméteres fémdobozra - Én csak két évre jöttem ide, a többség nem hosszú távra rendezkedik be. A város csúnya és mindig hideg van. A bánya veszélyes, a bányászok élete nem leányálom. Előfordulhatnak balesetek és az arany miatt a gyilkosságok száma is elég magas. Nem jó itt élni.
- Nagyon kevés nővel találkoztunk a sétánk során.
- Igen. Rinconadát többségében férfiak lakják.
- Nem hiányoznak a nők?
- Dehogynem - mosolyog kajánul.
- Vannak gyerekeid? Családod?
- Van feleségem és egy kisfiam. De ide egyedül jöttem, ők Punóban maradtak. Nem nekik való ez az élet. De azért akadnak olyan bányászok, akik családostul jönnek vagy a gyerek éppen ide születik. Az asszonyok kisebb üzleteket nyitnak vagy főznek a bányászoknak.

Borzongva gondolok bele, hogy vajon egy ilyen fémdobozban milyen lehet a gyerekszoba.

- Milyen gyakran szoktatok találkozni a feleségeddel?
- Általában havonta eljönnek és meglátogatnak.
- Miért pont Rinconada? Megéri itt dolgozni, ennyire távol a családtól?
- Nézd, az arany sokat ér. Ha szerencséd van, két év alatt akár több ház árát is megkeresheted. Peruban legálisan sehol máshol nem tudnék ilyen rövid idő alatt ilyen sok pénzre szert tenni.

Endre elemzi a kimbalate szörnyen bonyolult működését

Próbáltunk utánajárni a számszerű adatoknak, hogy mégis mennyi aranyat találnak a bányákban, de erre a kérdésünkre mindenki eltérő választ adott. Pontosan valószínűleg senki nem tudja, hogy Rinconadában mennyi nemesfémet bányásznak egy év alatt. A hegy azonban egy valóságos kincsesbánya, amely roskadozik az aranytól, és szinte percenként kerülnek elő a néhány milliméteres aranydarabokat tartalmazó kövek. Ennek a gazdagsággal kecsegtető jövőképnek pedig megvan az ára. De ahogy látni fogjuk, Rinconada nem csak a bányászok hétköznapi életére, hanem a Titicaca-tó partján élőkre is hatással van.

Hol vascsöveket, hol meg csákányokat cipelő, színes sisakos, fekete ruhás bányászok egész hada kerül meg bennünket, először szemből, majd hátulról. Sisakjuk színe utal arra, hogy melyik járatban végzik munkájukat. A bányászokat egészen a bányákig kísérjük. Utunk során számtalan keresetlen és csípős megjegyzést sikerül begyűjtenem. Akad, aki fotózkodni akar, akad, aki mást. Érthető, hiszen Rinconádában kevés a fiatal nő, de még annál is kevesebb a szőke gringa.

A járatokhoz érve az az érzésem támad, hogy a hegy oldalát alkotó, stabilnak cseppet sem nevezhető kőtörmelék bármelyik pillanatban a mélybe zuhanhat a rajta található rögtönzött pléhházakkal együtt. A bányákban rendszeresen robbantanak, ami csak növeli a város mélybe szakadásának esélyét. Kíváncsiságunk nem hagy nyugodni, így lemászunk az egyik bánya bejáratáig. Szeretnénk bejutni, hogy a teljes munkamenetet lefilmezhessük, de a bányászok vezetője kitartóan rázza a fejét és végül nagy csalódásunkra, veszélyre és a robbantásokra hivatkozva, nem enged be bennünket a bánya belsejébe. Hogy ez-e a valódi ok vagy a bányamunka körülményeiben akad valami rejtegetnivaló, az ő titka marad. Kénytelenek vagyunk beérni a külszíni munka és a hétköznapi élet filmre vételével.

Amiről az egész szól: arany és mercurio

Bánatunkban csatlakozunk Milanhoz, a 28 éves bányászfiúhoz, aki épp egy taligányi követ szállít a molinóból, vagyis az őrlőből az otthona udvarán található kimbalatékhoz. Az udvarban fülsüketítő a zaj. Emberek egy kötélbe kapaszkodva „táncolnak” a kimbalate tetején, ami egy homorú és egy abba tökéletesen illeszkedő domború kőből áll. Egymásba helyezik a két követ, közé pedig az összezúzni kívánt kavicsok kerülnek egy higany tartalmú anyag, az ún. mercurio kíséretében. Ezután ráállnak a kimbalate tetejére és mehet a boogie, ami úgy 40-50 percig tart.

A kimbalate után következik a legizgalmasabb rész, ugyanis az így nyert kőtörmeléket gondosan átmossák. A törmelékből kicsiny aranydarabok kerülnek elő, amik persze még szennyezettek, így Milan nekilát a nagyobb rögök átmosásának egy sűrűbb halmazállapotú mercurióval. Nem húz gumikesztyűt, csak úgy simán nyúlkál bele a higanytartalmú hideg vízbe, amitől a keze egyszerre vörös és szürke. A munka végeztével a vödörben felgyülemlő higanyos vizet egyszerűen kiborítják. És itt jön be a képbe a Titicaca-tó.

Rinconada alatt egy festői szépségű lagúna húzódik, amit a bányák feletti gleccser táplál. Azon túl, hogy a 40 000-es város teljes szennyvíze tisztítatlanul ömlik bele a tóba, a higany tartalmú mercurio is szabadon szivárog le a völgybe, lassan 20 éve. A lagúna számos kis patakot táplál, melyek végállomása Dél-Amerika legnagyobb tava, a Titicaca. Az elmúlt években egyre sűrűbben fordul elő, hogy higanymérgezésben elpusztult halak ezrei lepik el az északi partvidéket. Persze mindez a bányászokat egy percig nem érdekli, hiszen számukra fontosabb, hogy mi lesz a rögből a mercurio után.

Rinconadában napi akár 1000 solt is meg lehet keresni

A következő feladat a mercurio bevonat eltűntetése, amely forrasztópákával történik a városban található több száz aranyégető műhely valamelyikében. Ide is elkísérjük Milant. Nagyon izgatottak vagyunk, hiszen itt derül ki, mennyi a talált arany valós tömege. Egy 16 grammos kövecskével érkezünk, amiből az égetés után 7,6 grammnyi arany marad. Ez nem rossz napi kereset, érthető módon Milan fülig érő szájjal távozik az aranyégetőtől. 760 solt, azaz kb. 65 000 forintot keresett egyetlen nap alatt.

A városban a legtöbb aranyégető műhely magánkézben van. A bányászok egyenként két-három műhellyel vannak leszerződve, bár ez a szerződés inkább csak szóbeli megállapodás. A műhelyek tulajdonosainak kezén napi több kiló arany is átfolyhat, amit igen jó áron passzolnak tovább limai és cuzcói kereskedéseknek. Aki Rinconadában rendezi be az életét, az mind ilyen műhelyre vágyik. Ez persze nem kevés pénz, és valószínűleg a helyi maffiával is meggyűlik az ember baja, így aki kevésbé költséges és veszélyes vállalkozásra vágyik, az molinókat vásárol, majd azokat bérbe adja.

Egy kicsit olyan ez az egész aranyláz, mint a kábítószer. Ha egyszer az ember rákattan, képtelen belőle kiszállni, és még azt sem veszi észre, ha már nem ő az úr, hanem a saját pénzének a szánalmas fogja. Bár a bűzölgő pléhvárosban minden beszerezhető, a pénznek nem igen van értéke. Mivel minden nagyon drága, így csak az tudja élvezni az itt megszerzett gazdagságot, aki le tud állni és visszaköltözik a maga kis városába, ahol a bányákban felhalmozott pénze tízszer többet ér, mint Rinconadában.

Rinconada a lábaim előtt... illetve alatt

Mindenkit a saját anyagi érdeke hajt, így vajmi kevés idő és energia jut az arany kimosásakor használt higany szakszerű kezelésére, aminek a hosszú távú következménye egy egész Perut érintő természeti katasztrófa lehet. A bányák magán kézben vannak,  ezért az állam kevésbé tudja kontrollálni a hegy mélyén történteket. Első lépésként - kb. 10 évvel ezelőtt - települési jogot adott Rinconadának, hogy rálátása legyen a folyamatokra. Ez azonban kevés. A bányák sejtszerűen és megállíthatatlanul szaporodnak, ráadásul a maffia is átszövi a járatokat. A megoldás egyelőre várat magára, a természetvédők sem tehetnek mást, mint imádkoznak, hogy zuhanjon az arany világpiaci ára, ezzel sokakat eltántorítva a veszélyes munkától.

Lassan esteledik, és mivel az estét nem szándékozunk 5100 méteren tölteni, visszaereszkedünk Ananeába. Érdekes gondolatok kavarognak a fejemben. Amikor évekkel ezelőtt Honduras fővárosában, Tegucigalpában jártam, azt hittem, sosem fogok gusztustalanabb lakott településen megfordulni további utazásaim során. Rinconada azt mondatja velem, hogy tévedtem. A bányászok élete a Föld nemcsak legmagasabban fekvő, de jó eséllyel a Föld legundorítóbb településén embertelen, kemény, érzelmileg szegény, viszont anyagilag meglehetősen ígéretes. Már akinek! Nekem, látván a körülményeket, senki nem tudna annyit fizetni, hogy itt éljek és dolgozzak akár egy napig is...

Még több sztoriért és fényképért látogass el Facebook oldalunkra!