MIRADOR - "Kilátó a világra"

A tepuik és a világvégi indiánfalvak meglátogatása után a világ legnagyobb vízesése, az Angel felé vettük az irányt. Yunekből kis géppel érkeztünk meg Canaimába, Venezuela egyik turistaparadicsomába, ahol turista nem nagyon van, lehúzás viszont annál inkább.

A pilóta reggel nyolc és dél közé ígérte az érkezését Yunekbe, attól függően, hogy milyen az időjárás. A száraz évszak ellenére az elmúlt 32 órában szakadatlan esett, így a szavannán kialakított leszállópálya teljes egésze víz alá került. Az egész földfelszínt 20-30 centiméter magas víztömeg és sűrű köd borítja. Épeszű pilóta ilyen rossz látási viszonyok és ingoványos talaj esetén meg sem kísérli a leszállást.

Próbálunk derülátók lenni, a hátizsákokat a „kifutópálya” közelében épült templomba cipeljük, és fülelünk. Dél felé jár, de nem történik semmi. Ételünk már elfogyott, így a csendet csak a gyomrunk makacs korgása töri meg, amit bizonyára Leonardo családja is hallani vél, ugyanis gyökerekből főzött levessel kínálnak. A farkaséhség teszi-e vagy a vendégszeretet, azt nem tudom, de az étel nagyon finom és jólesik.

Az időjárásban étkezés után sem mutatkozik jelentős javulás. Valószínű, hogy már csak én reménykedem a gép érkezésében, mert Leonardo és Endre is csóválja a fejét. Egyszer csak gyanús hangot hallunk, amely egyre erősödik. Nem hiszek a szememnek. A hófehér ködfelhőből előbukkan egy kicsiny Cessna és merészen közelít a föld felé. Érthetetlen módon a falu irányába landol, nem mérlegelve azt, hogy belefuthat a templomba vagy egy indiánkunyhóba, de ügyesen veszi az akadályt és úgy ér földet a 30 cm-es vízen, mint egy hidroplán. Látható, ahogy a pilóta fellélegez landolás után, majd kiszáll és azt mondja, négy órakor, ha törik, ha szakad, felszállunk, egyéb esetben nincs esélyünk rá, hogy még sötétedés előtt elérjük Canaima repülőterét, mert ezekkel a kis Cessnákkal a tepuik között csak világosban lehet repülni.

Elmebeteg pilóta landolása Yunek kifutópályáján

Várunk egy órát, de az eső nem csillapodik. Hiába a rengeteg víz, bepakolunk, majd gurulni kezdünk a kifutópályán. Többször megcsúszunk oldalirányba, miközben a kerekek a szárnyakig verik föl a vizet. Néhány másodpercig feszült csend lesz úrrá rajtunk, míg végül a levegőbe emelkedünk. Szerencsések vagyunk, mert a rengeteg eső hatására a Churín és az Akopánon csodaszép vzesésekben gyönyörködhetünk, ahogy megközelítjük az óriási sziklákat. Fél óra múltán feltűnik az Auyantepui lépcsős fala. Leszállás előtt az Angel-vízesés fellett leírunk egy nyolcast a levegőben, hogy minden irányból lefotózhassuk a párából kitekintő zuhatagot.

Canaimát nagyon kihaltnak találjuk. Meglehetősen egyszerű szállásunkon egymás mellé sodor a szél egy szlovákiai magyar turistával, rajta és rajtunk kívül csupán három orosz lézeng az egész faluban. Megünnepelnénk, hogy épségben visszatértünk a civilizációba, de egyrészt szinte minden zárva van, másrészt az egyetlen hely, ahol alkohol kapható, az a lagúna partján álló Morichal Bár, ahol a sört szó szerint aranyáron mérik. 50 bolívarért nem kell, hogy másnap kavargó gyomorral üljünk a csónakba.

Az Akopán tepui északi oldala és a 300 méteres vízesések

Az ötszörös italszorzó oka, hogy Canaimában a helyiek számára egy ideje államilag tiltott az alkoholfogyasztás. Hogy miért ez a különös rendelkezés? Néhány hónappal ezelőtt canamai fiatalok enyhén illuminált állapotban szóváltásba keveredtek néhány szintén alkohol hatása alatt álló turistával. Szó szót követett és a konfliktushelyzet verekedésbe torkollott. Az állam és a helyi közösség úgy döntött, tinédzserszülők eszközeihez folyamodva megelőzi a jövőben az ilyenfajta kellemetlenségeket és betiltotta az alkohol árusítását Canaimában. Ez alól csak néhány jól menő bár kivétel, ahol azonban kötelező méregdrágán adni a szeszt, hogy a helyeiknek eszükbe se jusson fogyasztani.

Bár az utóbbi években jócskán megcsappant a Venezuelába tartó turisták száma, az Angel-vízesés közelében található Canaima megélhetését még mindig ez az iparág biztosítja. Kötelező helyi vezetőket bérelni, akik két naposra tervezik a motorcsónakos kirándulást. Rendszerint összekeverik a csónakázást a rafting fogalmával. Az út a gyors folyású és zúgókkal teli Rio Carraón három óra hosszáig tart, onnan a Rio Churrúnon további két óra az út az Ayuantepui lábáig. Bár a táj lenyűgözően gyönyörű, nehéz elmélyülni a szépségében, mert minden zúgónál tetőtől talpig beborít a felcsapódó hideg víz, ami fagyosra hűti a hangulatomat.

Az Angel-vízesés a repülő ablakából

A partra szállást követően az erdőben felállított churata alatt mindenki elfoglalja az aznapi szállásául szolgáló függőágyat, majd egy órás túra vár ránk az őserdei ösvényen a 978 méter magas vízeséséig. Minden ruhám átázott a csónakút során, az időjárás pedig egyre hűvösebbé válik az alkonyat közeledtével. Mivel bugyiban mégsem túrázhatok, kénytelen vagyok a "gyönyörű" rózsaszínű pizsamanadrágomban menni. Itt-ott botladozom a kanyargós, vastag gyökerekben és a vízesés közelében egyre sűrűbb sziklákban. Megpillantva a felfoghatatlan méretű zuhatagot azonnal megfogalmazódik bennünk a gondolat: ezt a vízesést napfelkeltekor is látnunk kell.

Helyi vezetőink nem egészen így gondolják. Bevált szokás ugyanis, hogy a második nap hajnalán fél 6-kor felrázzák a csapatot legszebb álmából, azzal a szöveggel, hogy kell a csónak, így optimális esetben a 9 órai reggelit már otthon az asszony mellett ülve fogyaszthatják el. Velünk is bepróbálkoznak, de Endre hajthatatlan, és közli velük, hogyha menni akarnak, csak menjenek, mi turisták bizony felmegyünk napfelkeltekor. Így is történik. Ahogy tegnap, úgy ma sem zavar minket senki a fotózásban, bár a borongós idő miatt elmarad a csodás hajnali látvány.

Ha már az Angelnél járunk, nem árt egy kis történelmi kitekintő a vízesésről. Kevesen tudják, hogy nem névadója, Jimmy Angel volt az első, aki fölfedezte a vízesést. Távol álljon tőlem a szándék, hogy sikerét kisebbítsem, de kötelességemnek érzem megjegyezni, hogy 1912-ben a venezuelai Ernesto Sánchez la Cruz már járt itt, csak elkövette azt a hibát, hogy fölfedezését nem dokumentálta. Arról nem is beszélve, hogy helyi pemón közösségek valószínűleg már évszázadokkal ezelőtt rátaláltak a zuhatagra vadászataik során.

Az Angel-vízesés reggeli fényben

1933. november 16-án aztán James Angel azért indult útnak kétfedeles repülőgépével, hogy átfésülje a Guayanai-fennsíkot egy folyó után kutatva, amelynek gazdag aranytartalmára egy idős geológus-kutató hívta fel a figyelmét. A gépen ülve egy olyan folyót vett észre, amely a térképén jelöletlen volt. Kíváncsi természete nem hagyta nyugodni. Azonnal letért a tervezett útról, hogy felkutassa a folyó forrásvidékét. Így jutott el az Ördög-hegyhez, eredeti nevén az Auyantepuihoz, amelynek tetejét az indiánok az istenek lakhelyének tartották, ezért soha nem próbálták megközelíteni. Az ismeretlen folyó a hegy oldalában egy mély szurdokban tekergett, amelynek kijáratánál James megpillantotta a lélegzetelállítóan magas, két lépcsőből álló vízesést.

Miután visszatért a fővárosba, egy kutatócsoporttal együtt expedíciót szervezett a vízeséshez. Végül 1937-ben indultak útnak, feleségével együtt. A vállalkozás kis híján az életükbe került. A tepui tetején akartak leszállni, de sikerült egy mocsaras területen letenni a gépet, így felszállni esélyük sem volt. Végül jó néhány nap után, amikor már mindenki lemondott róluk, sikerült utat találniuk le a tepuiról és gyalog vágtak át az őserdőn. A turisták ma is az általuk felfedezett útvonalat használják az Auyantepui eléréséhez.

Miután csónakosunkat és a kirándulás alatt szótlan, de kötelezően bérelt túravezetőnket sikerült maradásra bírnunk, a napfelkelte után nyugodtan megreggeliztünk a táborhelyen, majd visszaereszkedtünk Canaimába. Az ereszkedés nem épp a legmegfelelőbb szó, ugyanis csónakosunk – néha úgy éreztem – bosszúból minden zúgóba direkt úgy hajtott bele, hogy a víz az egész csónakot beterítse. Ha lehet, még a tegnapinál is sikerült jobban eláznunk. Alig vártuk, hogy száraz ruhát öltsünk magunkra, mikor szállásadónk, Daniela rohan felénk az utcán, hogy pakoljunk gyorsan, megy a repülőnk Ciudad Bolívarba. Nézünk rá elkerekedett szemmel, mivel a túrához tartozik plusz egy éjszaka, valamint a csónakázás a Salto Sapóhoz.

- Az indiánok tüntetnek és holnap lezárják a repteret. Ha ma nem mentek el, itt ragadtok akár napokra.

Kezd furcsa érzésünk lenni. A csónakos közel hajthatatlan volt a napfelkeltés túra miatt, a csaj most meg el akar minket hajtani a szállóról.

- Megszárítkozunk, megebédelünk, s majd meglátjuk - csitítja le Endre a 10 000-es fordulatszámon pörgő leányzót.

Egy óra körül kimegyünk a reptérre, ahol a Transmandu légitársaság, valamint tegnapi pilótáink azzal fogadnak, hogy bár hallottak a tüntetésről, nem tudnak semmilyen reptér lezárásól. Mikor visszaérünk a szállásra, Daniela közli, hogy a kocsi készen áll, visz minket csomagostul a reptérre. Arra a kérdésre, hogy honnan a biztos infója a reptér bezárásáról, mikor erről még a légitársaságok sem tudnak, ez a válasz jön:

Mi a Föld legmagasabb zuhataga előtt

- Rendben! Na nem akarunk menni, ne menjünk, de holnapra már nincs szállásunk foglalva és kajánk se lesz, mert tele van a szálló és nekünk nincs foglalásunk.

Szöget üt a fejünkbe, hogy ha a repteret lezárják, mégis miként telítődik meg másnap a szállás. Mikor e felvetéssel előhozakodunk, megint csak kikerülő választ kapunk.

- Ha mennünk kell, akkor szeretnénk, ha visszafizetné a szállás, az elmaradó Salto Sapo túra és étkezések árát - fektetjük le feltételeinket.

Természetesen rázza a fejét, hogy vis maior helyzet van, nem az ő hibájuk, hogy a repteret lezárják. Endrénél itt elgurul a gyógyszer és üvölteni kezd a csajjal, hogy jó lenne, ha befejezné a lehúzást és a hazudozást. Daniela vállat vonva közli, hogy ha mi így, akkor autót sem biztosít ki a reptérre.

A helyzet meglehetősen kényes. Mi van, ha tényleg lezárják a repteret, mi meg itt ragadunk? Úgy döntünk, kimegyünk a reptérre, így sűrű "putázások" közepette felülünk a teherautó platójára. A reptéren nagy az embertömeg. Mindenki a váró közepére szegezi tekintetét, ahol pemón vezetők próbálnak alkudozni állami küldöttekkel kamerák és mikrofonok kereszttüzében. Vagy két órán át figyeljük a fejleményeket, majd úgy döntünk, elég ebből a helyből és felszállunk a gépre. A szállásadó egy lehúzó hárpia, a csónakosok ügyeskedő senkiháziak, ráaádsul még rumot sem lehet kapni sehol. Az Angel-vízesés szép, látni kell, a többit jobb minél előbb elfelejteni...

Minden utazó álma, hogy találkozzon egy máig felfedezetlen törzzsel, hogy senki által nem ismert barlangrajzokat találjon, vagy hogy machetéje éle egy ősi civilizáció épületének egyik kövében csorbuljon ki az esőerdő mélyén. Az Indiana Jones lelkület mindenkiben benne van, de csak keveseknek adatik meg, hogy valóban valami furcsára, eddig ismeretlen dologra leljenek rá.

Hazudnék, ha azt mondnanám, hogy valami eddig senki által nem ismert dolgot fedeztünk fel az elmúlt napokban, de abban majdnem biztos vagyok, hogy olyan helyeken jártunk, ami ezidáig nem nyert publicitást sehol. Emilio, állami térképész barátom térképével a zsebünkben ültünk le Leonardóval megbeszélni, merre is induljunk, ha valami izgalmasat akarunk látni. A térkép szerint van egy ösvény Puerto Tirika faluba, ami az Akopán és az El Castillo között tekereg, érintve több vízesést.

- Puerto Tirika ma már nem létezik. Illetve jó pár éve, hogy az ottaniak nem felelnek semmilyen rádióhívásra. Karinacónban él egy család, ők jártak arra és a házakat üresen találták. Valószínűleg visszaköltöztek az erdőbe, mert ott könnyebb vadászni és a yucca is megterem. Ösvény van, de évek óta nem járt azon senki. Útközben láthattok ősi piktogramokat egy szikla falán, de az legalább egy nap séta. Onnan másik fél nap az Aparurén-vízesés.

Erika folyóátkelés közben

Puerto Tirika - Leonardo elmondása szerint - 3 nap járóföldre van Yunektől. Ennyi időnk nincsen, bár a tény, hogy a környező erdőkben él pár család, akik hátrhahagyva az utolsó civilizációs vívmányt, a rádiót visszaköltöztek az erdőbe, kíváncsivá tesz.

Másnap reggel két pemón sráccal, Delfinnel és Gualbertóval vágunk neki az ismeretlennek. Karinacónig sima az út, másfél óra gyaloglás alatt abszolváljuk a távot. Karinacón nem több három háznál, azok is egymástól tisztes távolban vannak. A folyó túlpartján álló házban lelünk rá egy családra, akik Leonardónál pontosabb információval bírnak a völgyről.

- A piktogramok innen 3 órányira vannak. Láttok majd egy kis churatát a domb tetején, ott tábort verhettek. Puerto Tirika onnan jó egy napi gyaloglás, de nem él ott senki évek óta.

Delfin, guayare, tepuik

A távok jelentősen csökkentek tegnaphoz képest, pedig nem sétáltunk többet 5 kilométernél. A piktogramok felé haladva érezhetővé válik, hogy Delfin és Gualberto még soha nem jártak erre. Az ösvény gyakran elfogy a lábunk alól, olykor belevész a mocsárba. A Gran Sabanán a lápos területeket mindig előre jelzi egy nagy adag pálmafa, amik az időszakos vízfolyások partján nőnek. Száraz évszak révén a legtöbb mocsáron száraz lábbal tudunk átkelni, de olykor kerülnünk kell az El Castillo felé. Az egyik dombtetőről felsejlik a churata, amiről a karinacóniak beszéltek. Újabb két patakátkelés, és már ott is vagyunk. A churata távol esik minden vízforrástól, így úgy döntünk, menjünk le a Rio Arabac partjára, s majd ebéd után visszatérünk ide és megkeressük a piktogramokat.

Sátortábor az El Castillo lábánál

A Rio Arabacban van víz, ami egyben azt is jelenti, hogy a puripurikkal is meg kell küzdjünk. Ennyi vérszívóval a Salto Yuruanínál találkoztunk utoljára, a sátorállítás is komoly kihívás. Egy gyors zacskós leves nyílt tűzön főzve, majd irány fel az indián barlangrajzokhoz. Az úton elképzelem, hogy látok majd pálcika indiánokat íjjal vadászni tapírra, csatajelenetet két törzs között és életképeket egy ősi pemón faluból. A churatától alig 10 percnyi sétára tűnik fel a vörösre mázolt fal.

A pemón piktogramok inkább falfirkára hasonlítanak

Amint közelebb érünk, azonnal látszik, hogy a vörös mázolmány igazából rengeteg pötty és néhány krikszkraksz a falon. Többségét nehéz értelmezni. Kivehető rajta valami kapu, ami legyen tepui, egy fenyőfa, egy gyík és valami emberre hasonlító pálcika alak, de ennél nem több. Se egy tapír, se egy jaguár, de egy hárpia, semmi. Az egész olyan, mintha egy három éves gyereknek piros alkoholos filcet adtak volna a kezébe és az szabadon szétgraffitizte a fehér falat. Valószínűleg régészek egy ilyen találattól is hátast dobnának, én csak jót mosolygok rajta. A korát nem tudjuk, arról sincs információnk, hogy milyen festékkel készült a mű, bár az indiánok esküdnek rá, hogy több ezer évesek a falfirkák. Gonosz módon lepattintunk pár kavicsot a falról, elvisszük magunkkal, s majd bevizsgáltatjuk, hogy mennyi az annyi.

A tepuik nem kicsik

Másnap a cél az Aparurén-vízesés. A két pemón srácnak fogalma nincs milyen vízesésekről beszélünk, de tisztességel vezetgetnek minket. Két óra múlva az Amurí tepui széléhez és egy folyóhoz érünk. Hallunk valami robajt, így követjük a hangot. Egy apró vízesére lelünk, mögötte egy medencével. Ha ez a vízesés, hát ez, fürdeni éppen pont jó lesz. Pancsolás közben Delfin előreszalad, htha talál valamit. 20 perc múlva jön vissza és közli, hogy kicsit lejjebb van egy 10 méteres zuhatag. Na, az már valami. Vizes lábra fel a bakancs, ugrálunk kőről kőre. Az egyik szakaszon egyszer csak elfogy a kő, csak egy függőleges sziklafal van előttünk. Átkelünk rajta. A 10 méteres vízesés valóban ott van, ahol Delfin mondta, de mikor balra pillantok, nagy párafelfőt látok. Hártahagyva a Delfin által talált vízesést elindulunk a pára irányába. Újabb 10 perc séta múlva egy 25 méteres zuhatagnál találjuk magunkat, ami meglehetősen szélesen szakad alá. Na ez már vízesés a javából, valószínűleg ez az Aparurén.

Az első publikált fotó a Salto Aparurénről?

Lemászunk az aljába, fotózunk, filmezünk. A vízesés alján feltűnik egy újabb leszakadás, ami egy sötét kanyonban végződik. Hatalmas robajjal zúdul alá a víz. A kanyon szélére kiállva még legalább három hasonlóan magas lépcsőt látunk, de azok lábához lejutni képtelenség. Sok helyen hívnak kanyont az Ördög torkának, de az elnevezést mindig teátrálisnak tartottam. Itt viszont tényleg az volt az érzésem, hogy a szakadék mélyén nem élhet ms, csak a gonosz. Feltételezem, pemón még nem járt a zuhatag alján, ezért indítványozom, hogy a szakadékot nevezzük el Garganta del Diablónak és társítsunk mellé valamilyen ősi pemón legendát.

Az általunk Ördög toroknak elnevezett kanyon

Délután visszatérünk puripuri földre, ahol megetetjük a vérszívókat, majd másnap visszatérünk Yunekbe, alig 4 óra alatt, erőltetett menetben. Puerto Tirikát majd egy másik alkalommal keressük fel...    

A tepuikat a többség elintézi a Roraimával és az Angel-vízeséssel, pedig az igazi csodák ott kezdődnek, ahol a másik kettő befejeződik, s ahol a turistákat az óriás hangyászok váltják a tájban. Az Akopán tepui és környéke minden kétséget kizáróan az egyik legszebb hely, ahol valaha is jártam. Bár másodszor sodor ide a sors, képtelenség megunni és azonnal visszamennék, ha lehetne.

A terv az volt, hogy szárazföldi úton közelítjük meg a Canaima Nemzeti Park kellős közepén fekvő Yunek faluját, de ahogy azt már korábban is írtam, egy terv mindig arra van, hogy újra lehessen tervezni. Apoipo falujáig dzsippel, onnan Pampata-merúig csónakkal, Wonkénbe pedig kamionnal utaztunk volna. Több órás rádiózás után kiderült, Wonkén kamionja tönkrement, így ugrott a szárazföldi opció. Gyorsan intéztem egy repülőt másnapra, így gyorsabban, de sok élménytől megvonva landoltunk Wonkén misszió repterén.

Az Urna tepui hajnali fényben. Élő ember még nem mászta meg.

Wonkén pemónok lakta faluját eredetileg az Urna tepui északi oldalán alapították, azonban néhány évtizede a katolikus egyház egy missziót hozott létre a hegy déli lábánál, s az indiánok a közelébe költöztek. A missziót, mint általában minden ilyen egyházi létesítményt Dél-Amerikában, a spanyolok irányítják. Iskolája a legnagyobb a Gran Sabanán, több mint 500 diák tanul itt. A rádió épülete mögött álló churata (fal nélküli bungaló) alatt verünk tábort, nem messze Gloria házától. Gloria egy 50 év körüli pemón asszonyság, a legkedvesebb személy szerte a szavannán. Közvetlenségének oka, hogy 30 éve hozzáment egy portugál férfihez, akivel Európába költözött, azonban a rózsaszín köd gyorsan tovaszállt, így Gloria elég hamar ismét Wonkénban találta magát. Azóta azonban, ha turistát lát, öleléssel üdvözli.

- Évek óta nem láttam erre turistát. Fáradj be! Ha főzni szeretnél, főzz nyugodtan. Az én házam a Te házad - ezzel a mondattal fogad, így azonnal érzem, hogy jó helyre tévedtünk.

Sajnos Wonkénban nem csak a kamion lerobbanása a gond. A rádió hetek óta nem működik és a falu benzinben is hiányt szenved. Vicces ez egy olyan országban, ahol egy liter víz 80-szor többe kerül, mint egy liter benzin. Teljesen esélytelenek vagyunk, hogy végigcsónakázzunk a Rio Karuayon és a Rio Yuneken az Akopán tepui lábához. Szerencsére az egyik háznál van szatelites telefon, így fel tudjuk hívni Pollót Santa Elenában, hogy repüljön vissza értünk másnap és dobjon át minket Yunekbe.

Yunek, az egyik legautentikusabb pemón falu

Ez meg is történik, így bár egy újabb szép élménnyel maradunk szegényebbek, de megérkezünk a Gran Sabana legelzártabb vidékére, a Chimanta délkeleti csücskébe. A Chimanta sok tepuiból összeálló csillagformájú ősföld, aminek legdélibb nyúlványa az Akopán és az Amurí, középső és egyben legszebb vonulata a Churí, nyugati pontja a Toronó, az északi vége a Murey és a Tirepón. Felesleges ezekről a tepuikról fényképeket keresni az interneten, mert legtöbbjükön még soha nem állt ember, így fotót sem készítettek róluk soha.

Az Akopán tepui déli fala

A gépünk érkezésére az egész falu összegyűlik. No nem kell hatalmas emberáradatra gondolni, Yuneket mindössze pár család lakja. A törzs feje Leonardo Criollo, ő az egyetlen, aki olyan szinten beszéli a spanyolt, hogy érdemben tudjunk vele tanácskozni. Megkapjuk éjszakára a falu iskoláját, de az a kérése, hogy reggel 7:30-ra pakoljunk össze, mert kezdődik a tanítás. Fürdeni a folyóban lehet, WC-nek ott az erdő és fát is ott lehet gyűjteni a főzéshez.

Yunek nem az a hely, ahová a turisták napi rendszerességgel érkeznek. Leonardo elmondása szerint azóta, hogy két éve erre jártam egy pár fős csapattal, csupán egyetlen caracasi turista volt a faluban, az is még 2011 végén.

- Tavaly egyáltalán nem érkezett repülő a falunkba. Az állam megtiltotta, hogy gépek repüljenek ide, mert így az aranyásók nem tudják kicsempészni az aranyat a szavannáról. Nem kaptunk egy éven át se benzint, se élelmet - panaszkodik Leonardo.

Leonardo rádiózik. Ez az egyetlen kapcsolat a külvilággal.

Wonkén képes magát fenntartani a misszió révén, de egy ilyen pici és sérülékeny közösség már nehezen birkózik meg a nélkülözéssel. A fiatalok ismervén a külvilágot elhagyják a falut, és inkább szegődnek el bérmunkára aranyásók mellé, mint hogy kaszavát gyűjtsenek egész nap az erdőben.

- Ősi kultúránkból nem maradt semmi. Nem tudjuk hogyan gyógyítsunk és hogyan éljünk meg csak az erdőből. Az erdőégetés miatt a földek kiapadtak, minden terméketlenné vált. Hogy yukkát ültessünk, órákat kell kisétálni a faluból. Nincs pénz a faluban, benzint sem kapunk, el vagyunk zárva mindentől. Ha nem lenne rádiónk, teljesen megszakadna a kapcsolat a külvilággal.

A Churí és az Eurodá tepui a legszebbek közé tartozik

A legnagyobb probléma az ilyen elzárt, de amúgy kontaktált indián közösségekkel, hogy nem törődik velük senki. Támogatásuk rengeteg pénzt emészt fel és az állam soha nem lát belőlük egy fillért sem. Indián közösségbe befektetni legalább olyan rossz biznisz, mint benne élni. Éppen ezért a fiatalok elhagyják ezeket a falvakat, az öregek pedig kihalnak, magukkal víve kultúrájukat a sírba.

- Az egyetlen esélyünk a turizmus. Rengeteg szépség vesz minket körbe. Az Akopán egyike a legkönnyebben mászható tepuiknak, a Churí tetején található a Föld legnagyobb kristálybarlangja, az El Castillo oldalában ősi piktogramok láthatók. Nem beszélve a rengeteg vízesésről, ami körbevesz minket. Yuneknek kéne lennie a második Canaimának (Canaimából indulnak a csónakok az Angel-vízeséshez). Vagy inkább az elsőnek.

Naplemente Yunekben, háttérben az Akopán és az El Castillo

Leonardo tudja, hogy Yuneknek és a környéknek milyen erényei vannak, de azt nem tudja, miként lehetne a Chimantát megnyitni a turisták előtt. Tény, távol van mindentől, az utazás esetleges, mivel az 50 000 km²-nyi területen mindössze egy kamion és egy csónak található, s a példa is mutatja, ha valamelyik kiesik a rendszerből, a térség elérhetetlenné válik. Amíg a helyzet nem változik, addig Yunek megmarad azoknak az utazóknak, akik nem félnek a megpróbáltatásoktól és attól, hogy ezen a vidéken a híres-neves venezuelai mañana életérzés megsokszorozódik...

(Folytatjuk...)

Venezuela déli részén vagyunk, nem messze a brazil határtól. Személy szerint azért jöttem ide, hogy belső késztetéstől hajtva életem eddigi legnagyobb kihívásának tegyek eleget. Úgy is mondhatnám, arra az elhatározásra jutottam, hogy megmászom Venezuela egyik legismertebb tepuiját, a Roraimát. Nem vagyok egy nagy hegymászó, így a cél teljesítése a képek megtekintése után számomra teljesen lehetetlennek tűnik, de mindig lázba hoznak az ilyesfajta megmérettetések.

A túrára 4 napot szánunk, az indulást péntek hajnalra tervezzük, a közeli San Franciso de Yuruaniból. Az indulást megelőző napom korántsem telik stresszmentesen. Santa Elenából el kell jutnom a szomszédos indiánfaluba, hogy csatlakozzak az otthonról érkező túracsapathoz, de a venezuelai buszok közlekedése igencsak esetleges. A buszmenetrend itt nem létező fogalom. A helyiek azt állítják 11.30-kor indul egy busz a Plaza Bolivárról. Biztos, ami biztos, már 10 órakor a téren ücsörgök, nehogy lemaradjak a napi egyetlen járatról. Mivel kirívok a tömegből, így mindenki beszélgetni szeretne velem. Így ismerkedem meg Joséval, akinek van egy német fia, bár még sosem látta. Később csatlakozik hozzám egy Caracasból származó kézműves lány, aki az egyik közeli hegyen él remeteéletet. Telnek múlnak a hosszú percek, az órák, de a busz csak nem jön. Délben újra kérdezem a helyieket, vajon merre lehet a járat, de türelemre intenek, s azt mondják, hogy egy órakor biztosan itt lesz. Fél kettőkor újra járok egy kört az indiánarcok között.  

- Rendszerint egy napra elegendő étellel érkezünk a térre. Itt ücsörgünk, s várjuk a buszt. Ha jön, akkor jól van. Ha ma nem érkezik meg, akkor holnap újra kijövünk.

Fél öt körül megunom az étlen-szomjan történő várakozást és taxiba pattanok. Egyik pemón indián kísérőnk, Omar már vár rám San Franciscóban. A holnapi túra részleteinek egyeztetésével ütjük el az időt, miközben a falu fiataljai Shakira nevét kiáltozva, kuncogva fotózzák a hajamat vadonatúj mobiltelefonjaikkal. A késő esti órákban megérkezik a hosszú repüléstől kissé gyűrött, de töretlen kedvű öt fős férficsapat is.

Oda megyek fel!

San Franciscoból a hajnali órákban dzsippel a 30 kilométerre lévő Paraitepui falujába utazunk. A látvány mesés. Alig tudunk ellenállni a kísértésnek, hogy ne állítsuk meg az autót 5 percenként egy-egy fotó kedvéért. Kissé elidőzünk, így már magasan jár a nap, amikor megkezdjük a hőségtől és a dimbes-dombos vidéktől kimerítő gyalogtúránkat a Roraima felé.

A Roraima a Pakaraima-hegységben található hatalmas, mintegy 15 kilométer hosszú, lapos tetejű táblahegy, amely Brazília, Venezuela és Guyana találkozásánál fekszik a Gran Sabanán. Mivel innen ered az Orinoco vízrendszerének több folyója, a helyi pemón indiánok a mintegy 2 milliárd éves hegyet úgy hívják: "A vizek óriási termékeny édesanyja”. Egyébként az ő nyelvükön maga a tepui szó hegyet jelent.

A Kukenán tepui naplementekor a Roraima oldalából nézve

A helyi népek az egykori őserdőt kígyóktól való félelmükben leégették, ezért a legmagasabb tepuihoz vezető fennsíkot ma füves puszta borítja.  A napon a hőmérő higanyszála 35-40 fokra kúszik. Tikkasztó a hőség, a naptól hólyagosra dagad az ajkam, a fiúk válla teljesen leég. Néhány órás erőltetett menet után a Tek-folyóhoz érünk. Az átkelés nem könnyű, a bakancsokat a nyakunkba kötjük és zokniban csúszkálunk az algás köveken. A Rio Tek után a Rio Kukenán következik, amelyen még nehezebb az átkelés az erős sodrás miatt, de a hetek óta tartó szárazság nekünk kedvez. Bár a folyó túlpartja kiválóan alkalmas a táborozásra, mi az alaptáborig szeretnénk ma eljutni. A két hordár, akik az ételt cipelik utánunk, szendvicseket készítenek ebédre, de a puripurik elől gyorsan menekülőre fogjuk. Alig fél óra múltán megkezdjük az emelkedést a Roraima ősi törmeléklejtőjén. Szűk három óra gyaloglás után egy szikla tövében nézzük végig, ahogy a nap szinte lezuhan az égről. Az Egyenlítő közelében a naplementék nagyon gyorsak. Majdnem telihold van, s bár fénye sokat segít a tájékozódásban, az óriási függőleges sziklafal tövében található alaptábort már csak fejlámpákkal tudjuk megközelíteni. Itt verünk tábort.

A hajnali ébredést 5-6 órás hegymászás követi a tepui tetejére. Eluralkodik rajtam a pánik és a halálfélelem. Az ösvény álomszép, átlátni a felhők borította Kukenán tepuira. Olykor sziklamászó póknak érzem magam, mert négykézláb kell felfelé kúsznom. Az ösvény végén egy 200 méter magas, szerencsére nem túl bővizű vízesés teszi csúszóssá a zúzmóval fedett hatalmas sziklákat. Már látszik a tepui csúcsa, érzem, ahogy az izgalomtól végigfut a hátamon a hideg, miközben pulzusom egyre nő. Ingem csupa víz, a nyirkos hűvösben mégsem fázom, mert folyton izzadok a hegymenettől.

A pemón hordárok ún. guayarét visznek a hátukon. Szerintük kényelmes.

Egy utolsó nekifutás, hogy megfeszült izmokkal felkapaszkodjak az ún. Könnyek lépcsőjén és máris a hegy tetején találom magam. Óriási, furcsa, csaknem fekete színű sziklaképződmények, húsevő kis piros és nagy tölcséres virágok, a mélyedésekben halványrózsaszínű homok látványa fogad. A sziklák között található apró tócsákban parányi fekete békák élnek, amik inkább másznak, nem ugranak, mint a földszinten élő társaik. Állítólag a Roraima egyik peremén találtak hatlábú példányt is. Este a táborhelyünkön az egyik szikla alól tarantula mászik elő.

Everard Im Thurn botanikus volt az első, aki feljutott a táblahegy tetejére, és ott olyan növény- és rovarfajokat talált, amelyek hosszú évmilliók óta elszigetelten fejlődtek és alkalmazkodtak a különleges körülményekhez. Olyan világ ez, ahol nem lepne meg, ha a következő szikla mögül egyszer csak előcammogna egy növényevő dinoszaurusz. Érthetővé válik a számomra, hogy a különleges környezetet, egyesek fantáziája képes volt más lényekkel is benépesíteni. Sir Arthur Conan Doyle-t is megihlette a hely, így született meg a Jurassic Prak alapjául is szolgáló „Az elveszett világ” című regény.

Teherhordó a ködös Roraimán

Bár energiánk fogytán, még van időnk egy kisebb sétát tenni a tepui „teraszán”. Az éjszakát sátorban töltjük, megküzdve a hideggel. A hőmérséklet éjszaka 5 fokra zuhan.

A túra harmadik napját a Roraima tetejének fölfedezésére szánjuk. Első utunk a La Ventana nevű kilátóhoz vezet, majd megmártózunk a Jacuzzinak hívott picurka medencében, amelynek vize alig több mint 7 fokos. Az időjárás percről percre újabb meglepetéseket okoz. Az egyik pillanatban még szikrázó a napsütés, majd 10 másodperc alatt sűrű köd ereszkedik a tájra. Döbbenetes élmény, amikor 2 milliárd éves hegyi kristályokat tarthatsz a kezedben, amiket a sziklák közötti ösvényeken vagy akár a kisebb vízesésekben is fellelhetsz. Az indiánok ezeket az értékes köveket elsősorban gyógyításra használják.

A Pénisz-sziklánál végre mindenki férfinek érezheti magát.

Megkóstoljuk a Roraimán található egyetlen ehető növény, az ún. evacorata friss hajtásait. Engem az újhagymára emlékeztet. Ivóvizünket a sziklaszirtek között megbúvó apró tavacskák biztosítják. Felmerészkedünk a legmagasabb pontra, az Autó-szikla csúcsára, majd naplementekor érkezünk vissza a táborhelyre.

A Roraima 2810 méter magas csúcsán

Túránk utolsó napja a legmegeröltetőbb. Ködben és szitáló esőben kezdjük meg az ereszkedést, amely megközelítőleg 3 órát vesz igénybe. Több túratásrammal egyetemben perecelek néhányat az éles és meredek sziklákon. Szerencsére senki nem sérül meg olyan súlyosan, hogy ne tudná folytatni a túrát. A halálfélelem már megszűnt, sokkal inkább bokafájdalom gyötör és az izomfáradtságtól kissé labilisak a lépéseim. Nagy kő esik le a szívemről, amikor megpillantom az alaptábort. Az itt elfogyasztott ebéd után még 7 órás séta vár ránk Paratepui falujáig.

Naplemente előtt vissza-visszatekintek a hegyre. Különös érzés és büszkeség fog el. Meghódítottam a világ legöregebb és valószínűleg egyik legcsodálatosabb magaslatát. Igazi erőpróba és bizonyítás volt önmagamnak. Nos, akinek van rá lehetősége, az ne hagyja ki!

Vannak hippik által preferált vidékek, mint Goa Indiában vagy San Pedro Guatemalában. És ilyen El Paují Venezuelában, ahol a hippik nem csak szívnak és meditálnak, de gazdálkodnak is. Csak úgy hobbiból...

Két éve voltam utoljára El Paujíban. Ez a korábban bányafaluként működő település az Icabarú-folyó forrásvidékénél található az El Abismo névre hallgató apró tepui oldalában. Akkor azért jöttem ide, mert szerettem volna látni a messzi földről híres kilátást a szakadék széléről. Most is ugyanezért jöttem, mert két éve - bevallom - megbabonázott a látvány. Akkor és most is Paulista házánál vertem sátrat, csak ezúttal nem egyedül, hanem Erikával.

El Abismo, a Gran Sabana egyik legkisebb tepuija

Az Abismo most is álomszép volt, semmit nem változott, nem úgy Paulista háza. Két éve három éjszakát töltöttem az idősödő brazil hippinél és maja professzor feleségénél, és tényleg úgy éreztem magamat, mintha hazaérkeztem volna. Hihetetlen vendégszeretettel fogadtak, s mint első magyart a családnál, azonnal rummal kínáltak. Rajtam kívül nem volt senki a környéken, csak Billy kutya. Most is valami hasonlót vártunk, de mást kaptunk. El Paují az elmúlt két évben igazi hippiland lett, mint Goa vagy San Pedro.

Mindenhol magát Jézusnak vagy Bob Marleynak képzelő fiatalok csellengenek, a lányok pedig Janis Joplin reinkarnációi. A faluban alig 500 ember lakik, s rájuk 30-40 hippi jut, akik indiai és guatemalai társaiktól eltérően nem meditálni járnak ide, hanem egyesülve a természettel babot és cilantrót vetnek olyan talajba, amiben igazából nem terem meg semmi.

Salto Catedral, nem messze El Paujítól

Mindig csodáltam a hippiket, de azonosulni nem tudtam velük. Soha nem értettem hogyan tudnak megélni abból, hogy karkötőket árulnak a főtereken, hogy napokon át pénz nélkül fetrengenek az utcán és hogy igazából nem látnak semmit az országból a nincstelenség miatt. Fabiano, akit a múltkor a Salto Kamánál sikerült lestoppolni, saját bevallása szerint havi 200 bolívarból, azaz kevesebb mint 3000 forintból él. Mivel a benzin nem kerül semmibe, így a közlekedése saját kisbuszával megoldott (ahogy a lakhatása is), de 3000 forintból egy hónapon át enni nem kis művészet.

- Panamában volt, hogy 1000 dollárt is megkerestem egy hónap alatt a karkötőkkel. Itt Venezuelában ha összejön 20 dollár, már boldog vagyok. A venézek nem költenek ilyesmire, itt nincs pénz. Panamában viszont gazdagok a helyiek és szeretik a kézműves dolgokat - foglalja össze élete történetét.

Erika az öreg hippivel, Paulistával - ő miatta és az Abismo miatt még érdemes ide látogatni

El Paují az ilyesfajta kalandorok olvasztótégelyévé vált. Paulista kezdte 25 évvel ezelőtt, s most számos fiatal követni szeretné a példáját. Ülve a kerti asztalnál sok hippi messiásként tekint az amúgy igen jókedélyű öregre, bár már nem mesél semmi másról, csak arról, hogy az elmúlt naphoz képest mekkorát nőtt a zöldbabja. Igazi gazdálkodó kommuna kezd kialakulni a faluban. Itt van a magyar nagyszülőkkel rendelkező szlovák Robert, aki hátizsákosként érkezett Venezuelába a barátnőjével, de a csaj lepattant egy helyi sráccal, ő meg bánatában földművesnek állt, bár a tekintetét nézve nem nehéz kitalálni, mit is kapál nap mint nap. Aztán van itt egy francia lány, aki két éve utazgat egy hozzá szegődött kóborkutyával. Három hónapja bérel egy házat a falu határában és csak úgy elvan. Van számos caracasi fiatal, akik a nagyváros nyüzsgése elől menekülve itt leltek menedéket néhány hónapja és élvezik a gringókkal kötött barátságot. Aztán két spanyollal futunk össze az utcán, akik ugyancsak Paulistánál vertek tábort. Az ő céljuk tényleg nem más, mint az olcsón fűhöz jutás és szívás egész nap. Az Abismón felfelé tartva az út végén pedig feltűnik Fabiano zöld kisbusza. Hol máshol futhatnánk vele össze, mint itt.

El Paujínak volt egy bája, amit Paulista és családja vendégszeretete anno felerősített. Mára ez a báj a múlté, vagy fogalmazzunk úgy, átvedlett valami mássá, ami engem nem ragad meg. Biztos jó ez a békeharcos meditatív gazdálkodó állapot, de ez nem az én világom. Persze az Abismo attól még szép...