MIRADOR - "Kilátó a világra"

Guayanát (nem összetévesztendő a szomszédos országgal, Guyanával) az utazók többsége hajlamos elintézni az Angel-vízeséssel és a Roraima megmászásával. Ez hatalmas hiba, mert ha valami, akkor a tepuik és a Gran Sabana megérdemel egy hónapnyi utazást.

Maturín és Ciudad Bolívar érintésével gyorsan a brazil határtól 10 kilométerre, Santa Elenában találtuk magunkat. A sietségnek oka is van - néhány nap múlva érkezik egy kisebb csapat, akiket a két nagy látnivaló, az Angel és a Roraima mellett az Akopán tepui varázslatos világával szeretnénk megismertetni. Véleményem szerint az Akopán és a Churí a legszebb tepuik, de azt el kell ismerjem, hogy a Magyarország nagyságú Gran Sabana is számos csodát rejt.

A Gran Sabanán csak a stoppolás játszik

A Gran Sabana, vagyis a "Nagy Szavanna" egy hatalmas füves pusztaság, aminek egyhangúságát itt-ott hatalmas táblahegyek, itteni nevén a tepuik törik meg. A Guayanai-hegyvidék igazából egy ősföld, 2,5 milliárd éves felszínét a külső erők alakították olyanná, amilyennek ma ismerjük. Egyes részeit, amik kőkemény gránitból és módosult homokkőből állnak össze, a földtörténet évmilliárdjai sem tudták kikezdeni. Ezek az ősföldből visszamaradt kőkockák a tepuik. Ahol azonban győzött az erózió, ott egyhangú dombvidék alakult ki, amit ma végtelenbe vesző mezőség borít.

Emberi jelenlétnek a busz ablakából nézve nyoma sincsen, pedig a Gran Sabanát elvileg az emberek hozták létre. A feljegyzések szerint az 1920-as években apró pemón falvak alig pár év alatt vadászat közben felégették maguk körül az erdőket pusztán azért, hogy a vadat kikergessék a sűrűből. Nehezemre esik elképzelni, hogy egy alig pár ezer fős közösség miként tudott egyetlen évtized leforgása alatt egy közel Magyarország nagyságú területet így a tűz martalékává tenni. Egy dolog biztos, ami visszamaradt, az egy terméketlen szavanna, ahol nem marad meg szinte semmi. A vadnak mára nyoma sincsen, így a pemónok is inkább a turizmus felé fordultak. Ma a legtöbb közösség valamilyen természeti szépség tövében vert gyökeret.

Quebrada de Jaspe, avagy a Jáspis-patak

Az elmúlt néhány napot a Gran Sabana szépségeinek felkeresésével töltöttük. Szerencsémre ismerem Venezuela állami térképészét, Emiliót, akinek nagy szerelme ez a vidék, így számos hasznos információval tudott szolgálni kirándulásunk előtt. Például azzal, hogyha haladni is akarunk, akkor jobb bérelni egy dzsipet és azzal utazni, mert sok vízesés nagyon messze esik egymástól. Erre nincs pénzünk, így marad a nem túl sűrűn közlekedő busz és a stoppolás. Ez utóbbi válik be leginkább, de azt tudni kell, hogy a venezuelaiak nem szívesen vesznek fel stopposokat.

- Ha párban stoppoltok, félnek majd felvenni titeket, mert két idegen együtt errefelé mindig veszélyesnek hat. A legrosszabb, ha egy nő egyedül stoppol, mert azt feltételezik, hogy ő a csali, és a bozótban ott rejtőznek a rablók - ezt már Fabianótól tudjuk meg, egy brazil hippitől, aki stopposként kezdte, majd vett egy 40 éves Volkswagen kisbuszt, s azóta ahol teheti, segíti a stopposokat.

Fabiano és a 40 éves hippi busz

Fabiano nem hazudott. Egész Gran Sabana-i utazásunk alatt csak kolumbiaiak és brazilok vettek fel, ha venezuelai meg is állt, csak pénzért volt hajlandó elvinni minket. Első megállónk a Quebrada de Jaspe volt, vagyis a Jáspis-patak. Nevét onnan kapta, hogy a patakmeder köveit egy alga vörösre festette, így ha nincs túl sok víz a mederben, akkor olyan, mintha vérezne. A végében álló aprócska vízesés amúgy a helyiek egyik kedvenc pancsolója. Innen egy kolumbiai család vitt minket San Franciscóba, ahol muszáj volt megkóstolni a helyi ínyencséget, a csípős hangyát. Mivel a Gran Sabanán a kaszaván kívül más nem terem meg, így a chili sem, viszont csípőset enni kell, ezért a pemónok hangyasavból gyártanak csípős szószt. Felejthetetlen élmény, de kóstolás előtt mindenképp rendelj ki egy liter vizet.

A Salto Yuruaní szép, de a puri purik megkeserítik az életünket

A falutól négy kilométerre található Yuruaní-vízesés egy kb. 15 méter magas széles zuhatag. Egy lélek nem él itt, de ez érthető, mivel a puri purik a legkeményebbeket is futásra késztetik. A puri puri egy muslinca nagyságú vérszívó. Nem olyan szende lelkű, mint a szúnyog, ami először körbedöngi az embert, hanem azonnal támad, ráadásul csapatostul. Mi sem időzünk sokat a Yuruaní-vízesésnél, hanem lestoppolunk egy kamiont, ami a Pacheco-patakhoz visz minket. Kolumbiai sofőrje győzköd minket, hogy tartsunk vele Valenciába, mert a 30 órás út alatt halálra unja majd magát, de meggyőzhetetlenek vagyunk.

A Pacheco úgy 20-25 méter magas lehet és a köveket itt is vörös alga borítja. Az éjszakát sikerül itt töltenünk, bár az itt sem kis létszámban előforduló puri purik megnehezítik a sátorállítást. Négy család lakik itt mindössze, akik tojással és sajttal kínálnak.

A Quebrada Pacheco az egyik legpompásabb kis vízesés

Másnap a Salto Kawí lesz az első megállónk, ahol Cerso, egy beteg pemón fiú kísér végig minket. Bár nem kérjük, segít vinni a kameratáskákat. Beszédhibás, érezhető, hogy más esélye nincs a pénzszerzésre, mint csatlakozni a betévedő gringókhoz, hátha leesik pár garas. A mi zsebünkből is futotta pár üdítőre neki. A vízesés itt sem kevésbé szép, mint volt az a Jaspénél vagy a Pachecónál.

A Salto Kawí egyik lépcsője

A Salto Kama talán az összes Gran Sabanán fellelhető vízesés közül a legszebb. 55 méteres zuhataga pont olyan, amilyennek egy klasszikus vízesést elképzelsz. Hatalmas robajjal szakad alá, az ember 30 méterre állva is érzi a belőle áradó szelet. Az előtte fekvő tóban egy vadvízi evezős gyakorolja a beborulást egész jó hatásfokkal.

Salto Kama, 55 méter

Az utolsó vízesés, amit érintünk stoppolásunk során, a Salto Agua Fría. Erről a zuhatagról még a helyiek se nagyon tudnak, eléréséhez jó két órát kell sétálni. Az oda vezető ösvényt semmilyen térkép nem jelöli, mégis sikerül elsőre rálelnünk. A több lépcsős és több ágból alászakadó víztömeg valóban igen hideg (a vízesés neve spanyolul hideg vízűt jelent), bár a túra legizgalmasabb része nem ez, hanem egy hangyaboly, ami közel 5 méter magasra nőtt.

Hatalmas őserdei hangyaboly és a Salto Agua Fría

A nagy hőségtől megfáradva nem vágyunk másra, csak egy kocsira Santa Elenába és egy hűs parchitára, vagyis maracuya lére. Meg is kapjuk nemsokára...

Rio Caribe pont úgy néz ki, ahogy az ember egy koloniális halászfalut elképzel. A halászok napégette szálkás testtel rohangásznak föl és alá hallal jól megrakott ládákkal a fejükön, lábaik alatt kiéhezett girhes kóborkutyák csaholnak egy-két leeső finom falatra várva. Kicsit feljebb hot-dog árusok árulják hagymában és chiliben tocsogó portékájukat amolyan McDrive módra, mivel a többség csak kihajol a kocsija ablakán és már viszi is a csemegét. Ezután kezdődik az igazi város. A színesre festett ódon házak rácsos ablakán öreg anyókák bámulnak ki, az utcán öreg urak dominóznak víz ízű Polar Light sört szürcsölve. Az egész olyan idilli. A környező tengeröblök, mint a Pui Pui vagy a Medina klasszikus karibi partszakaszok pálmafákkal, fehér homokkal és meleg tengerrel. Minden adott ahhoz, hogy Rio Caribe a Föld egyik legismertebb tengerparti üdülője legyen. És még sem az. Rajtunk, no meg négy spanyolul nem beszélő cimboránkon kívül egy darab turista nincs a városban.

Venezuelának rossz a híre. Az európai és az amerikai - amúgy szerintem - indokolatlan Chávez-ellenesség egy dolog, a legnagyobb problémát a közbiztonság jelenti. Évente Venezuelában 24 000 embert ölnek meg. Még az olyan hangulatos helyeken, mint Rio Caribe sem lehet teljes biztonságban az ember, mivel heti egy gyilkossággal ő is hozzájárul a statisztikákhoz. Az külön balszerencse, hogy egy ilyennek második napunkon mi is szem- és fültanúi lettünk. Az előtt a pizzéria előtt, ahol tegnap ugyanebben az időben vacsoráztunk, két fegyveres engedett bele öt golyót a városka szabójába, minössze 20 méterre tőlünk. Rögtön felbolydult az amúgy csendes kisváros, mindenki futásnak eredt. A szabó azonnal meghalt, minket pedig bezártak a hostelbe.

- Szegény Venezuela! - mondja egy órával később a pizzéria argentin tulajdonosa - Pár éve még nyugalom volt és béke, most lassan minden nap agyonlőnek valakit az utcán. Nem lehet itt élni.

Ez az első alkalom, hogy 7 éves latin-amerkai utazásaim során lövöldözés tanúja vagyok. Nem viselem olyan jól, mint gondoltam. A másik ok, ami miatt Venezuelát a turisták kerülik, az a bonyolult pénzváltás. Sok olyan külföldivel találkoztam itt korábban, akik Venezuelát a Föld egyik legdrágább országának tartották, mert nem tudták, hogy itt nem szabad bankkártyával pénzt felvenni vagy bankban váltani. Az állam és a bankok 1 dollárért 4,3 bolívart adnak, míg a feketepiacon a 18-20 bolívart is megkapod érte. A helyiek persze ez utóbbihoz igazítják az áraikat, így aki banknál vált, az valóban úgy érezheti magát, mintha Norvégiában járna. A probléma azonban az, hogy spanyol nyelvtudás nélkül felkutatni a feketén váltókat nem kis kihívás és nem is veszélytelen. Szállókon ugyan válthat az ember a recepción, de ott sem kap meg 15-nél nagyobb összeget egy dollárért, ráadásul ritkán van náluk nagy tételben bolívar.

Tudom, hogy vannak országok, ahol él a kettős pénz. Ilyen például Kuba, ahol azonban az állam felvállalja, hogy a turistának minden a háromszorosába kerül. A venezuelai pénzváltást sokáig nem értettem, míg nem egy illegális pénzváltó elmagyarázta nekem miért is kerül a feketepiacon negyed annyiba a dollár.

- A mi pénzünk nem konvertibilis, sehol nem váltják. Az országba ezért kevés dollár érkezik, s ami érkezik, az is marad az államnál. Persze a kereskedőknek szüksége van a dollárra, főként a kikötőkben és a határok mentén. Ezért időközönként az állam nagyon olcsón, 4-5 bolívárért piacra dob dollárt, amit a gazdagok felvásárolnak. Mióta Chávezt októberben újra megválasztották, nem történt dollár kibocsátás. Lassan 3 hónapja nincs amerikai valuta az országban. Egyszerűen elfogyott a dollár az országban, így a turistáktól próbáljuk összeszedni a pénzt. Ha van egy kereskedő, akinek kell sok dollár, akkor nagyon magas áron vásároljuk azt fel tőletek. Hallottam olyat, hogy Caracasban az arabok már 22 bolívart is megadnak 1 dollárért.

Hát így van ez. A nyugat ahol tud, kibabrál Venezuelával. A fals hírek miatt elmaradnak a befektetők, így virágzik a feketepiac. Ez jó nekünk turistáknak, mert évről évre egyre olcsóbb minden, bár az is tény, az árak kiszámíthatatlanok.

- Ha Chávez felépül és újra bocsátanak ki dollárt, azonnal visszamegy a feketepiaci ár 8-10 közé. Akkor nektek turistáknak megint nem lesz jó világ - röhög a pénzváltó.

Hogy mennyire igaz Venezuela sárba tiprása, arra a legjobb példa a Conviasa légitársaság, akiket évek óta tiltólistán tart az IATA, ergó nem repülhetnek Európába és Amerikába. A hivatalos magyarázat az, hogy 2010-ben leesett két repülőjük. Persze azok az indiai és pakisztáni légitársaságok, akiknek sokkal rosszabb a statisztikájuk, megkapják a tagságot. Az igazság az, hogy Venezuelában olcsó az üzemanyag, így akár harmad áron repülnének, mint amerikai és európai társaik. Kinek kell az, hogy Chávez miatt tönkremenjen az Iberia, a KLM vagy a Lufthansa?  

Elhagyjuk Trinidadot, a béke és nyugalom szigetét, és új vizekre evezünk egy nem túl nagy méretű komppal. A venezuelaiak már a trinidadi kikötőben kötik az ebet a karóhoz és csak egy napos oda-vissza jegyet hajlandóak adni annak ellenére, hogy nem áll szándékunkban a mai nap folyamán visszatérni Trinidadra. Az egész a lehúzásról szól, mert Venezuelában csak 90 napos pecsét létezik, így nem kevesebb, mint 151 dollárt fizetünk fejeként azért, hogy az alig 50 kilométeres utat letudjuk. Bár a jegyünk szerint fél 9-kor kellene kihajóznunk, fél 10-kor még mindig a kikötőben dekkolunk. A hajón ismerkedünk meg a Darien Gapben egykor fogságba esett ausztrál újságíróval, Simmel és az amerikai Adammal, aki az elmúlt három hónapban guppikat tetovált Trinidadon. Később csatlakozik hozzánk a Koreában tanító angol Luke és a korábban Guyanában és Trinidadon vele utazgató barátja, Liam is. Ekkor még nem sejtjük, hogy a következő három napban ők lesznek igen szórakoztató útitársaink.

Nagy buja őserdővel borított szigetek között haladunk el, miközben a hajó mellett bálna tűnik fel. Endrének és nekem is ez az első bálnaélményem. Az összes turista a napon aszalódva a hajó fedélzetén kémleli a vizet, míg a helyi utasok a légkondis belső térbe húzódnak vissza. Bömböl a zene, stílusosan megszólal Celine Dion Titanicja. Négy és fél óra múlva kötünk ki Güiria jelentéktelen városkájában. Megkezdődik a venezuelaiak bürokratikus időrablása. Az útlevelek lepecsételése legkevesebb másfél órát vesz igénybe és kb. ugyanennyit a csomagok ellenőrzése a tűző napon. Már mindenki a sült csirke különféle színeiben pompázik, mikor végre sorra kerülünk. Ekkor az egyik vámos odafordul hozzánk és azt mondja:

- Nem fontos kinyitni a csomagokat. Nyugodtan mehetnek.

Három óra várakozás a semmiért. De még mindig jobb így, mint azon vitatkozni a vámossal, hogy a laptop és kamera honnan származik. A település központi része innen 20 perc sétányira van. Magunk mögé nézve meglepődve konstatáljuk, hogy 25 fős külföldi, főként amerikaiakból verbuvált csapat követ minket tanácstalanul abban a reményben, hogy a spanyol nyelvtudásunkkal elvezetjük őket a buszvégállomásra és közben pénzváltásra is lesz lehetőségük. Endrére úgy tekintenek, mint egy vezetőre, pedig ő sem járt itt még soha. Egyébként jellemző, hogy az angol nyelvterületről érkező utazók nem beszélnek spanyolul. Kíváncsi leszek, hogy ezek az emberek mire mennek a bürokratikus Venezuelában, ahol a katonaság állítólag 100 kilométerenként ellenőrzi az útleveleket és a csomagokat. Remélem nem követnek majd minket három hónapon át.

Ezúttal kalandvágyunk a tengerpart felé vezet bennünket. A Carúpanóba tartó buszút közel három órás. A venezuelai gyerekek hangos horkolással törik meg a kora esti óra csendjét és unalmát. A nap nyugovóra tér és feltűnik, hogy az egymást követő településeken nincs áram. Csak néhány gyertya fénye és elemlámpa jelzi azt, hogy lakott településre érkeztünk.

A Rio Caribe felé vezető kereszteződésben leszállunk a buszról Sim, Adam, Luke és Liam társaságában, mert a helyiek azt mondják, innét másik buszt vagy kocsit kell fogni a tengerparti faluig (szerencsére a többi amerikai a buszpályaudvaron lemorzsolódott). Szinte azonnal sikerül lestoppolnunk egy terepjárót, de nem férünk be mindannyian. Kis tanácskozás után úgy döntünk, hogy menjen a négy srác, mert nem beszélnek spanyolul, mi meg Endrével üldögélünk tovább a sötétben és várjuk a következő autót.

Itt sincs áram, így azt sem tudjuk, hol vagyunk. A csillagok gyönyörű fénye vígasztal, amúgy az egyetlen épület, ami az elemlámpák fényében úszik, az a katonaság. Annyira nagy a sötétség, hogy egy darabig az is titokban marad, hogy faluban vagyunk-e, házak között vagy a pusztában. Az egyik katonától busz, szállás és ivóvíz felől érdeklődünk, de nem sok jóval kecsegtet. Busz ma már biztosan nincs Rio Caribébe. Ami a helyi vendégházat illeti jobb, ha nem próbálkozunk vele és nem mozdulunk el a fegyveres erők mellől. Sehol egy árva lélek az odavezető utcában - veszélyes lehet. Úgy másfél óra múlva szó szerint fény derül a valóságra, mert visszajön az áram. Kiderül, hogy Borhonal apró településére érkeztünk. Már épp azon morfondírozunk, hogy felverjük a sátrat a katonaság udvarán, amikor megáll mellettünk egy autó. A sofőrt is Endrének hívják, de fogalma nincs, honnan származik a neve. Elmagyarázzuk neki, cserébe teljesen ingyen szállít engem és druszáját Rio Caribébe.

A város este 11 körül teljesen kihalt. Minden zárva van, csak a kinézett szállás van nyitva. A srácok odabenn már rendesen berumoztak, s bár kínálnak minket, mi inkább a zuhanyt és az ágyat választjuk...