MIRADOR - "Kilátó a világra"

Átkelünk a kontrabandák földjén, ahol fegyveresek uralják az utcákat. Aki nem fizet védelmi pénzt, arra egyszerűen tüzet nyitnak. Venezuela legveszélyesebb faluján, Guarerón autóztunk keresztül, de előtte még ettünk kutyahúst és jártunk a jobb sorsra érdemes San Carlos-erődnél.

A venezuelai helyzetet gyönyörűen ábrázolja, hogy évről évre egyre nehezebb az utazás. Az embereknek nem futja jegyre, ezért sok helyen megszűnt a buszközlekedés. Maradnak a jóval drágább por puestók, a 6-7 ember szállítására alkalmas, 40 éves Dodge-ok. Carorából sincs busz Maracaibóba, így kénytelenek vagyunk ismét egy ilyennel utazni. Ciudad Ojedáig két óra az út, onnan Maracaibo újabb 40 perc. A délutáni órákban futunk be Venezuela második legnagyobb városába, ahol utoljára 2013 végén jártunk.

Ugyanahhoz a szállóhoz igyekszünk, ahol korábban is megszálltunk. A Golden Monkey Suite egy három csillagosnak mondott üzleti hotel, ami pont ugyanúgy le van robbanva, mint minden Venezuelában. Bár van medence, víz nincs benne, a fürdőszobánkban a tükör össze van törve, de kicserélni nem tudják, mert a városban nem lehet tükröt kapni. Hét dollárt fizetünk a szobáért, fele annyit, mint 2013-ban. A szálló éttermében próbálunk vacsorázni, de csirke kivételével nincsen semmi. Azt mondják, hónapok óta nincs se marha-, se disznóhús a piacokon. A csirke sem csirke, hanem valószínűleg kutya. Illetve ilyen szép nagy és vörös húsú csirkecombot utoljára tíz éve ettem Belize-ben, és az kutya volt.

Templom Moján főterén

Maracaibót korábban már körbejártuk, a környéke azonban akkor kimaradt. Pedig a Maracaibo-öblöt (ami egyébként tó) és a Karib-tengert összekötő szoros Venezuela egyik legfontosabb történelmi emlékét, a San Carlos-erődöt rejti. Ahhoz, hogy megpillantsuk a Kalózok című kalandfilmből elhíresült erődöt, Mojánig kell utaznunk. Ez sem megy könnyen. A pályaudvaron kígyózó sor várakozik a buszra, ami nem akar jönni. Mi is beállunk az ácsorgók közé, de az első busz csak másfél óra múltán jelenik meg. Ebben a pillanatban a sor feloszlik és mindenki rohan, hogy felférjen. Indiában érezzük magunkat, ahol minden esetben verekedned kell a helyért. Ezúttal nem vesszük fel a kesztyűt, inkább beszélünk egy sarki por puestóssal, nem csinálna-e egy fuvart Mojánba. Szerencsére van rajtunk kívül még pár ember, aki hasonlóképp gondolkodik, így végül a busz előtt érkezünk meg a kisvárosba.

Innen egy naponta négy alkalommal közlekedő, ezer éves hajóval jutunk el az erődhöz. A helyiek nagyon néznek minket, a fiatalok többsége még soha nem látott turistát. Titokban fotóznak minket a csak venezuelaiaknak gyártott, kínai okos telefonjukkal, és egy pillanatra nem veszik le rólunk a szemüket.

Ilyen hajók vánszorgonak a szorosban

Az út szép, az erőd lábánál fekvő falu már kevésbé. Pedig minden adott hozzá, hogy turistaközpont váljék belőle, mert az épületek többsége koloniális, a tengerpart pedig fehér homokkal borított. A falu kikötőjénél mindenki kiszáll a hajóból, csak mi nem, mert a kapitány azt mondja, elvisz minket egész az erődig. Így legalább látjuk a víz felől is az épületet, ami sokkal kisebb, mint korábban gondoltam. Klasszikus, csillag formája van, de a várfal nem lehet magasabb öt méternél. Természetesen felújítás miatt zárva tart, bár munkásokat sehol nem látunk. Néhány kupac lefóliázott téglát találunk ugyan, de azok úgy néznek ki, mint amikhez egy évtizede nem nyúlt senki.

Hajó ácsorog a San Carlos-erőd előtt

Visszasétálunk a faluba, ami igazi ékszerdoboz lehetne, ha a kolumbiai határ túloldalán találtatna. De nem ott találtatik, hanem itt, így nem több egy elhanyagolt porfészeknél, ahol máig mindenki szamárháton közlekedik. Van egy hangulata, de attól még roppant szegény az egész.

Szamár vontatta kocsi a helyi busz

Mojánba behajózván feltűnik a partvidéken néhány palafitos. Ezekről a cölöpökre épült házakról nevezte el Américo Vespucci az országot Kis-Velencének, azaz Venezuelának. A tradicionális kunyhókat a modernizáció jegyében a Chávez-kormány modern viskókra cserélte, lenullázva ezzel a cölöpfalvak romantikáját. Nem érezzük azt, hogy érdemes lenne őket körbecsónakázni, így visszasietünk a városka termináljára, ahol a maracaibóihoz hasonló sor fogad minket. Mikor beesik az első busz, a sáskák ismét ellepik azt. Másik két járattal is így járunk, így végül ismét ki kell béreljünk egy por puestót, hogy visszataláljunk Maracaibóba.

 San Carlos faluja többre érdemes

Elkerülvén a kutyahúst, vacsorára egy közeli pizzériában kötünk ki. A pizzát sütő srác mondja, hogy először fizessük ki a pultnál a kívánt pizzát, hozzuk vissza neki a blokkot és ő már készíti is. Gond egy száll se, másfél dollárt hagyunk ott egy szalámis, olivabogyós pizzáért, de mikor a srác kezébe odanyomjuk a blokkot, csak annyit mond, hogy kukoricán és hagymán kívül nincsen semmije. Persze, hogy nincsen, hiszen ez Venezuela.

Indul a busz Maracaibóba

Elég volt ebből az országból. Hiába kerül minden fillérekbe, nem bírjuk az állandó sorban állást és azt, hogy mindenből hiány van. Már korán reggel kint vagyunk a pályaudvaron, de eszünkbe sincs buszra várni, azonnal a por puestók felé vesszük az irányt. A másfél órányira álló Maicaóba 1000 bolívár, vagyis 7 dollár a menetdíj. Ennyiből kétszer oda-vissza megjárnánk Caracast, de Chanchito, azaz Malacka névre hallgató kövér sofőrünk elmagyarázza, miért ennyi az annyi.

- Látjátok, milyen szép új szélvédőm van? - mutat Chanchito a tényleg karcmentes üvegre.
- Igen.
- Na, ezt tegnap csináltattam. Azért kellett új, mert három napja elfelejtettem védelmi pénzt fizetni Guarerónál, és a régit kilőtték.
- Védelmi pénzt?
- Guarero és a határ között 2000 bolívárt kell fizetni, ha nem akarod, hogy szétlőjék a kocsidat, plusz a maicaói terminálon is pengetni kell.  

Kifizetjük a kért összeget, majd bevágódunk a hátsó ülésre és irány a határ! El innen, minél gyorsabban!

  Por puestók Maracaibo terminálján

Guarerónál olyan, mintha háborús övezetbe érkeztünk volna. Minden ház romos, a szemetet fújja a szél, nincstelen alakok lődörögnek az út szélén. Mintha a Mad Maxba csöppentünk volna bele? Feltűnik szemben egy motor, mire Chanchito félreáll. Ketten ülnek a gépen, jól láthatóan fegyver van náluk. Valamit mutogatnak, majd eltűnnek. Várunk.

- Vissza fognak jönni. Senki ne szóljon semmit, mindjárt megyünk tovább - adja ki az utasítást Chanchito.

Könyörgöm! Az elmúlt két évben a katonák többször megloptak minket Venezuelában, majd pont a banditák fognak futni hagyni minket?

- Nem lesz semmi gond! - nyugtatgat minket Malacka - Naponta háromszor fordulok meg, minden alkalommal kapnak 2000 bolívárt. És nem én vagyok az egyetlen, vagyunk vagy húszan, akik ezen az útvonalon járunk.

     A határra ilyen Dodge-ok mennek

Eközben előttünk ugyanúgy leáll egy másik por puesto és várakozik. Megjelennek ismét a motorosok, de nem foglalkoznak az utasokkal, csak kiveszik a pénzt Chanchito kezéből, majd mutatják, hogy kövessük őket.

- Ha megy előttünk egy motor, akkor a többi bandita már tudja, hogy fizettünk és nem nyitnak ránk tüzet - magyarázza sofőrünk.

Egy kilométerre a határtól a motor eltűnik és befutunk egy katonai ellenőrzőpontra.

- Adjon mindenki 50 bolívárt - szól hátra Chanchito - Nyerünk vele vagy fél órát.

Mindenki bedobja a kért pénzt, amit barátunk átnyújt a katonáknak.

- Ahelyett, hogy a banditákkal foglalkoznának - dünnyögöm a bajszom alatt.
- Összedolgoznak velük. Szerintem a banditák is tejelnek a katonáknak, cserébe nincs lövöldözés. Csak akkor, ha elfelejtesz védelmi pénzt fizetni, mint én pár napja - vigyorodik el Malacka.

A határon könnyedén kelünk át. Maicao nagyon ronda város, de így is felüdülés Venezuela után. Elbúcsúzunk kövér sofőrünktől és felülünk az első, Riohachába tartó buszra. Mostantól legyen béke!

Még több fotóért és sztoriért látogass el Facebook oldalunkra! 

Gondosan tervezett állami mezőgazdaság nincs valamirevaló borászat nélkül - ezt tudják Venezuelában is. Bár a klíma teljességgel alkalmatlan a szőlőtermesztésre, az állam mégis erőlteti a Pomar Borászat létezését. Hogy milyen a carorai bor? Fogalmunk nincs, mivel a borászat pont olyan, mint az ország vezetése: eszetlen. Ki tud meginni egyszerre 25 liter bort?

Barquisimetóból egy szakadt, 50 éves por puestóval utazunk Carorába. A Lonely Planet azt írja erről a szakaszról, hogy gyönyörű, én azonban kétlem, hogy a szerző ezen sorok papírra vetése közben nem állt drogok hatása alatt. A Barquisimeto-Carora szakasz kiégett pusztaságaival minden, csak nem szép.

Az apró carorai terminálról taxival megyünk a belvárosba. Nem szórakozunk, a könyv által ajánlott legdrágább hotel felé vesszük az irányt. Igen, a legdrágább felé, mert a mostani feketepiaci dollárárfolyamnak hála egy-két dollár pluszért mindenhol a legjobb helyeken aludhatunk. Most is meseszép szobát sikerül kivennünk, légkondival, meleg vizes zuhannyal és wifivel, ráadásul a szálló alatt egy egészen zseniális pizzéria működik. Azon túl, hogy a 12 szeletes családi pizza másfél dollárba kerül, még finom is.

Carorát a 16. század közepén alapították a spanyolok, hirtelen felindulásból kétszer. Mivel az első telepet a környéken élő indiánok lerombolták, a másodikat kicsit odébb, a mostani város helyén hozták létre. Ezúttal a spanyolok mészárolták le az indiánokat, így Carora maradhatott.

Carorát kétszer alapították meg

Kezdetben húsmarhákat tartottak a környéken, majd a 19. századtól jött a kaucsukláz. Mikor az lecsengett, ismét a marháké lett a főszerep. Az 1990-es évektől szőlőtermesztéssel kezdtek kísérletezgetni, majd Chávez hatalomra kerülésével megindult a tömeges bortermelés. Az persze senkit nem érdekelt, hogy Venezuela klímája alkalmatlan a minőségi borkészítéshez, egy volt a fontos, hogy a népnek saját lőréje legyen.

A hasonló éghajlattal bíró Kolumbiában már volt szerencsénk bort kóstolni, s bár az felejthető volt, azért adunk egy esélyt a venezuelai bornak. A hotel recepciósa szívesen felhívja nekünk a pincét, ahol azt mondják, délben várnak minket nagy szeretettel. Taxival megyünk a város határán álldogáló Pomar Borászathoz, ami egy hatalmas hodály. A bejáratnál nem értik mit akarunk, de öt perc beszélgetés után végül felhívják az illetékest.

Kellemes hely, csak egy pohár bor hiányzik hozzá

- Nem érünk rá sajnos, jöjjenek vissza délután 2 után - mondja egy kellemes női hang a telefonban.

Pompás! Nincs kedvünk a külvárosban időzni, így visszataxizunk a központba, majd ebéd után ismét a borászathoz igyekszünk. A recepciósok most is ugyanolyan értetlenül néznek ránk, mint két órával ezelőtt. Végül meggyőzzük őket, hogy engedjenek be, de Erire mutogatnak, hogy ő nem jöhet, mert rövid gatyában van.

Mi van??? Miért nem lehet egy borászatba bemenni rövid gatyában? És ha még ilyen hülye szabály van is, miért nem mondták két órával ezelőtt, hogyha jövünk vissza, öltözzünk át? Ja, tudom a választ: ez Venezuela.

Eri végül kint marad, én pedig besétálok a tartályok mentén a központi épületbe, ami már egészen borászat hangulatú. A csaj a pultnál iszonyatosan zavarban van, nem igazán érti, mit keresek itt. Elmagyarázom neki, hogy délelőtt velem beszélt telefonon, délben pedig azt kérte, hogy jöjjünk vissza délután, úgyhogy most itt vagyunk.

Carorai utcakép

- Értem. De mit szeretne pontosan? - teszi fel a meglepő kérdést.
- Bort szeretnék kóstolni, ha lehet. Magyarországról vagyok, ahogy a barátnőm is, aki kint ácsorog a borászat előtt, mert nem engedték be. Egy blogot vezetünk Dél-Amerikáról, gyakran írunk a kontinens ételeiről és borairól, szeretnénk a Pomar Borászat remekeiről is írni.
- A barátnőjét miért nem engedték be?
- Mert rövid nadrág van rajta, és a kollégái elfelejtettek szólni két órával ezelőtt, hogy ide nem lehet, csak hosszú nadrágban bejönni.
- Igen, ez a szabály nálunk - magyarázkodik a csaj.
- De miért?
- Nem tudom. Ez a szabály, be kell tartani. Visszatérve a borokhoz. Lehet kóstolni, de a minimum vásárlási tétel 5 liter.

Mármint hogy 5 liter bort kell megkóstoljak. Ezek nincsenek eszüknél. Ki a fene iszik meg kóstolás céljából 5 liter bort? 

- Én úgy gondoltam, hogy végigkóstolnám egy-egy pohárral az összes borukat, ha lehetne - okoskodom.
- Ha felbontunk egy üveget, azt el is kell vigye magával - kapom a választ.

Érződik, hogy ez a kóstoló egy kicsit más lesz, mint egy otthoni borászatnál, de a tarijai pincészet után, ahol tíz embernek ugyanabból a pohárból kellett a bort kóstolnia, gondoltam, már semmin nem lepődöm meg. Aztán mégis.

- Mennyibe kerül egy üveg bor? - kérdezem.
- 400 bolívárba.

  Ezt a bort nem sikerül megkóstolnunk

Az Venezuelában jó sok pénz, de nekem csak két és fél dollár, így belemegyek az alkuba.

- Legyen! Akkor szeretnék öt palackkal öt különböző évjáratú vörösborból - adom le a rendelést.
- Sajnálom uram, de különböző évjáratú borokat nem rendelhet, az 5 palack bornak ugyanolyannak kell lennie.
- Jól értem? Ha szeretnék öt külön évjáratú bort megkóstolni, meg kell vegyek 25 palack bort? - próbálom értelmezni a csaj szavait.
- Pontosan, uram.
- Már ne haragudjon, hölgyem, de ki az ördög vesz meg 25 liter bort egy kóstolóra?
- Általában állami cégektől jönnek csoportosan. Ők szokták megvenni. Az igazat megvallva, még soha senki nem jött szólóban, hogy végigkóstolná a választékot.

Carora főtere

Nyilván nem fogok megvenni 25 palackot csak azért, hogy belenyaljak egy nevenincs pincészet néhány borába. A csaj azt ajánlja, hogy menjek végig Carora piaboltjain, hátha ott tudok venni pár palackot. A negyedik bolt után feladom, főként azután, mikor az egyik bolttulajdonos felvilágosít a venezuelai borkultúráról:

- Mikor a borászat elkészül az újborral, mindenki azt vedeli. Két hét alatt megisznak mindent. Fél éve nem láttam egy palack bort sehol Carorában. Ne is keresse, uram! Talán Caracas elit boltjaiban fellelhető pár palack az idei évjáratból, de ott sem biztos.

Hát ennyi. Nem iszom Pomart. Kénytelen vagyok maradni a sörnek nehezen nevezhető Polarnál. Mivel ma már nincsen busz Maracaibóba, lófrálunk Erivel a városban. Carora meglepően szép kisváros, régi, koloniális házakkal, ódon templomokkal és persze kihalt utcákkal. Az egyik sarkon befordulva látjuk, hogy miért nincs senki a főtéren és környékén: mindenki egy bevásárlóközpont előtt sorakozik, pici babákkal a kezükben. 

- Pelenkáért állnak sorban - okít ki minket egy étterme előtt ácsorgó arab fickó.
- Mióta?
- Reggel 8 óta.
- Dehát délután 3 is elmúlt.
- Mit számít az? Ez Venezuela.

Pelenkaosztás Carorában

Eszünk egy jó kebabot a szírnél, aki felvilágosít minket a damaszkuszi helyzetről is:

- Tegnap jöttem haza Szíriából. Minden évben megyek párszor. Ne higgyetek a TV-nek! Vannak ugyan gondok, de messze nem olyan súlyos a helyzet, mint amit nyomnak a hírekben. Szíria ma is pont ugyanolyan, mint volt tíz éve. És nem hazudok, keresztény vagyok.

Azt tudom, hogy Venezueláról Chávez idejében rengeteg hazugság jelent meg az európai sajtóban, ami ha nem is közvetlenül, de részben azért hozzájárult ahhoz, hogy most félezer asszony és gyermek ökölharcot vív néhány darab pelenkáért a carorai bolt előtt. De hogy Szíriával kapcsolatban is át lennénk verve, az elég félelmetesen hangzik.

- Ez a gáz, barátom, nem az Iszlám Állam - zárja rövidre a kebabos.

Még több fotóért és sztoriért látogass el Facebook oldalunkra!

Egy éve nem jártunk Venezuelában. Akkor úgy búcsúztunk az országtól, hogy az az összeomlás szélén volt. Nekünk minden fillérekbe került, a helyieknek azonban iszonyatosan drága volt minden, Caracasban és a nagyobb városokban diáktüntetések voltak, nem kevés áldozattal. Hogy egy év alatt mi változott? A tüntetők hazamentek, a pénz továbbromlott, a boltok előtt a sorok állandósultak. Szerencsére nem maradunk sokáig.

Már a reptéren érződik, hogy a helyzet semmit nem javult tavaly óta, sőt. A rendőrök mellett szólítanak le minket a pénzváltók, hogy 150 bolívart adnak egy dollárért. Tavaly ilyenkor még 45-ért váltottunk, egy év alatt több mint 200%-ot inflálódott a venezuelai pénz. Egy étterem asztalánál ejtjük meg a váltást, összesen 50 dollárt váltunk be, ami 75 darab 100-as bankó. Hihetetlen, hogy mostanra a legnagyobb értékű venezuelai bankjegy mindössze 180 forintot ér.

A reptér előtt ácsorognak azok a buszok, amik mennek Caracas belvárosába. 60 bolívárba, vagyis 40 centbe kerül a jegy, ami pont fele annyi, mint tavaly ilyenkor. A metrójegy ára sem változott, 4 bolívárba, vagyis 7 forintba kerül a menetdíj. Altamirába, Caracas elit negyedébe tartunk, oda, ahol tavaly kis híján fejbelőtt egy katona, mikor kiléptem a szálló ajtaján. Mivel mostanra vége a tüntetéseknek, nem félünk újra itt megszállni, már csak azért sem, mert a tavalyi események ellenére még mindig ez Caracas legbiztonságosabb része. A három csillagos szobáért 800 bolívart, picit több mint 5 dollárt fizetünk. A recepciós ugyanaz a fickó, mint tavaly volt. Szegény ördögnek a szállítmányozó cégét az állam annektálta, vitték mindenét, fizetni pedig értéktelen bolívárban fizettek neki a kamionokért és telephelyekért. Azóta havi 40 dollárt keres recepciósként.

Altamira Caracas legbiztonságosabb városrésze

Eri először jár Caracasban, így szívesen jön ki velem este az utcára, hogy harapnivaló után nézzünk. A Plaza Francián az éttermek ugyan nyitva tartanak, de az áraikat a fekete piaci váltáshoz igazították, így nem ül bennük senki. Volt itt korábban egy kedvenc pizzériám, de az mostanra sajnos bezárt, ezért visszafordulunk és a Caracas Palace luxusszállodával szemben álló pékséghez igyekszünk. 

Az egyik pillanatban azt látom, hogy előttünk két méterrel egy fekete srác előhúz a kabátja alól egy pisztolyt és egy, a motorjára éppen felszállni készülő fickó homlokához nyomja azt. Erit azonnal betessékelem a sarki boltba. Nálunk van a nemsokára érkező Kolumbia csapat pénze, nem akarunk megint úgy járni, mint két éve Peruban, amikor 6000 dollártól szabadítottak meg minket. Szerencsére a rabló nem szúr ki minket, pedig alig egy másodperce karnyújtásnyira voltunk tőle. A motoros átnyújtja a kulcsokat a fegyveresnek, aki a zacskókat lesöpri az ülésről, nyeregbe pattan és elhúz a helyszínről. Szegény srác csak áll döbbenten, miközben többen segítenek neki összeszedni a szétszórt szatyrokat.

     A Caracas Palace-szel szemben rabolták el a motort

Mára ennyi elég is volt. Gyorsan veszünk kenyeret és vizet a boltban, majd visszasietünk a szállónkra, mielőtt valakinek szemet szúrunk. Tavaly úgy búcsúztam Venezuelától, hogy majdnem fejbelőttek, most pedig ezzel a rablással indítunk. Van itt baj bőven.

Eri egy percet nem akar tovább maradni Caracasban, de én ragaszkodom az egyetemi központ meglátogatásához, ami 2000 óta az UNESCO Világörökség részét képezi. Argentínában két világörökséget annak ára miatt már kihagytunk, ezt nem fogjuk holmi fegyveres rablók miatt. 

   Eri az egyetemi park bejáratánál

A metró az egyetem bejáratánál tesz le minket. Vasárnap van, így rajtunk kívül csak egy-két ember lézeng a campus területén, ami pont úgy néz ki, mint egy összeomlás szélén álló ország egyeteme: siralmasan. A parkban nő a gaz, az épületek omladoznak, minden a végtelenségig elhanyagolt. Emlékszem, mikor 2013-ban Trujillóban összefutottunk egy másod éves angol szakos hallgatóval, aki bemutatkozni nem tudott angolul. Akkor ezen meglepődtünk, de most, hogy itt állunk az ország állítólag legjobb egyeteme előtt, minden világossá válik. Egy olyan épületbe, ami úgy néz ki, mint a 20 éve zárva tartó almásfüzitői timföldgyár, nem szívesen járnak sem a diákok, sem az oktatók. Minőségi képzés Venezuelában 15 éve nincsen, mivel az összes neves professzor elhagyta az országot. Semmire nincsen pénz, az UNESCO által kapott összeget minden bizonnyal csak papíron költik az egyetemi városra, a valóságban az egész egy romhalmaz. Azt amúgy nem értem, hogy egy ilyen ízléstelen betonváros hogy lehet egyáltalán a Világörökség része? Az rendben van, hogy az 1960-as években elkészült egyetem az egyetlen 20. században felhúzott campus, s mint olyan, mérnöki bravúr, de mostanra szörnyen ciki az egész.

   Ez itt kérem a Világörökség része

Az egyetemtől gyalogosan jutunk el a Sabana Grande városrészbe, amiről minden internetes portál azt írja, hogy messziről el kell kerülni, mert rengeteg a zsebes és a fegyveres. Kellemesen csalódunk. Sabana Grande központjában egy több kilométer hosszú sétálóutcát alakítottak ki, s bár a butikok többsége zárva tart, egyáltalán nem gáz rajta végigsétálni. Még egy fagyit is sikerül vennünk, így végül Eri sem távozik olyan rossz szájízzel a venezuelai fővárosból.

     A Sabana Grande egyáltalán nem tűnik veszélyesnek

Másnap abba a Barquisimetóba utazunk, ami - ha hinni lehet a statisztikáknak - a Föld 21. legveszélyesebb városa. Az út, amin az elmúlt pár évben már többször végigbuszoztunk, semmit nem változott. A Valenciát Caracas-szal összekötő vasút máig nem készült el, rozsdás vaskoszorúként kíséri az egyre rosszabb állapotban lévő autópályát, ami az ország egyetlen gyorsforgalmi útja. Barquisimetóba a késő délutáni órákban futunk be, s mivel a pályaudvar környéke igazolja az előkelő 21. helyet, taxival megyünk be a belvárosba.

Egy üzleti hotelben találunk szállást, 8 dollárért. Az utcák délután 6 után kihalnak, mint mindenhol Venezuelában. Mi sem szívesen mozdulunk ki a szobából, de muszáj ennünk valamit. Néhény sarokkal odébb felfedezünk egy kínai éttermet, ahol fejenként 70 centet fizetünk a kajáért. Már a tavalyi két dolláros árak is a vicc kategóriába tartoztak, de ami most van, az egyszerűen felfoghatatlan.

Barquisimetónak van egy egészen pofás óvárosi része

Másnap délelőtt körbejárjuk a várost, ami bár nem szép, de a központjában van néhány koloniális hangulatú utca. Az argentin városok egyhangúsága után még Barquisimeto is élmény, bár egy délelőttnél többet ez se nagyon tud. Kitaxizunk a pályaudvarra, majd bepattanunk egy por puestóba és irány Carora, a venezuelai bor hazája. Igen, venezuelai bor. Ilyen is van. Hogy milyen? Az majd a következő bejegyzésből derül ki.

Még több fotóért és sztoriért látogass el Facebook oldalunkra! 

Ha repülőjegyet vásárolsz, soha ne bízd magadat másra. Vagy többet fog kérni a jegyért vagy elront valamit a foglalásnál, amire csak az utolsó pillanatban derül fény. Bogotába indultam, de Medellínbe érkeztem...

Még Ciudad Bolívárban azzal bíztam meg a Posada Don Carlos mindenesét, hogy intézzen nekem repjegyet Caracasból a kolumbiai határra a reggeli órákban, mert a túloldalról, Cúcutából, este 6-kor indul a gépem Bogotába. Az ok, ami miatt nem magam intéztem a jegyemet az, hogy a 750 bolíváros repjegyet csak neten lehet megvenni bankkártyával, ami nekem 150, egy helyinek azonban csak 15 dollárjába kerül. Megbíztam a srácban, évek óta együtt dolgoztunk, így fel sem merült bennem, hogy rossz jegyet intéz nekem. A reptéren vettem először kezembe a repjegyet, amin megdöbbenésemre nem San Antonio állt, hanem La Fría.

La Fría mindössze 60 kilométerre fekszik San Antoniótól. Ismerem az utat a két város között, alsó szinten három órán át tötymög a busz, és akkor nem számoltam bele a guardia többszöri csomagellenőrzését. Mivel a gépem érkezése délután 1 órára van kiírva, neccesnek tűnik ellérnem a csatlakozást. La Fríában landolva azonnal taxiba pattanok. Unszolom a sofőrt, hogy pár száz bolívárért dobjon már el a határig, de vonakodik:

- Nagyon rossz az út és sok a guardia. Ne haragudj haver, nem megy.

A terminálon kötök ki, ahonnan 20 perc várakozás után busszal indulok Ureña felé, ahol ugyan van határállomás, csak pecsételés nincs. Kétszer állítják meg a buszt a katonák, de mindkét alkalommal csak engem és a mögöttem ülő, 16 év körüli kolumbiai srácot szedik le. Mindig velem kezdik az ellenőrzést, de mikor a srácnál először két liter rumot, majd egy fűszagú pipát találnak, szerencsére elfelejtenek. A srácot sem piszkálják, egyszerűen elkobozzák a cuccait - jól jön még a pia és a pipa csendesebb napokon.

Ureñába 5 órára érek, így elkönyvelhetem, hogy buktam a 120 dollárért vett Cúcuta-Bogotá jegyemet. Az élményt tovább fokozza, hogy az alig 10 kilométerre fekvő San Antonióba a következő egy órában nem indul busz. Állok az út szélén többed magammal és azon morfondírozok, hogyan tovább. Végül fél 7 magasságában a határra érek, ahol meglepetésemre az útlevélellenőrzést áthelyezték a város másik végébe. Újabb 20 perc séta, s már meg is van a kilépő pecsét, persze csak a 100 bolíváros kilépési illeték megfizetése mellett. A kolumbiai oldalon, ahogy korábban, most sem szórakoznak sokat. Bienvenidos a Colombia!

Cúcutában a szokásos szállásra igyekszem, ahol azonnal tárcsázom az Aviancát. Közlik, hogy a jegyemet elbuktam, de van akciójuk holnapra Medellínbe, 60 dollárért. Cúcuta-Bogotá legalább 15 óra busszal, a repjegy pedig 200 dollár, így nem hangzik rosszul a Medellín, ahonnan 8 óra alatt Bogotában lehetek. Egy valami biztos: soha többé nem engedem, hogy más vegye nekem a repjegyemet!

Még több fényképért és sztoriért látogass el Facebook oldalunkra!

Korábban már jártunk a Henri Pittier Nemzeti Parkban, azonban minden részét nem sikerült bejárni. Egy Mirador csapat néhány megmaradt tagjával nekivágtunk a Karib-tenger partján terebélyeskedő esőerdőnek, hogy a pálmafákkal szegélyezett homokos öblökön túl a park vadabb oldalával is megismerkedjünk. Hogy a túra igazán emlékezetes maradjon, ahhoz kellett egy balfék helyi vezető, aki elfelejtette közölni velünk, hogy mindenünk rommá fog ázni...

A Choroníba vezető utat felújítás miatt lezárták, így kénytelenek vagyunk alternatív útvonalon megközelíteni Puerto Colombiát, a városkát, ahová minden turista igyekszik. Maracayban az utolsó buszt sikerül elkapnunk, amivel jó három órán át csalinkázunk a köderdő mélyén Ocumaréba. Bár az út egysávos és szerpentines, sofőrünk egyszer sem lép a fékre, csak dudál vadul. Igaza van! A mi buszunknál nagyobb jármű úgysem férne el az úton, így bátran szaggathatjuk az aszfaltot, a rövidebbet valószínűleg nem mi húznánk egy baleset esetén.

Ocumare kikötője pont úgy néz ki, ahogy egy halász kikötőnek ki kell néznie

A faluba beesve csónakosok kezdik ajánlgatni szolgálataikat, miszerint az éjszaka leple alatt Puerto Colombiába fuvaroznának minket. Ismervén az itteni csónakok állapotát és vezetőjük habitusát, lebeszélem a csapatot a késő esti csónakázásról. Az éjszakát egy családi ház egyik szobájában töltjük, hárman, két ágyon. Sokat nem sikerül aludni, de így legalább korán csónakba pattanhatunk. Kevesebb mint egy óra alatt érkezünk meg Puerto Colombiába a part mentén lavírozva. Káprázatos látvány, ahogy az esőerdővel borított sziklák meredeken szakadnak bele a Karib-tenger kék vizébe.

A Henri Pittier Nemzeti Park karibi partszakasza

Puerto Colombiában már jártunk korábban Erivel, így a városkáról és a közeli öblökről nem írnék, azonban ez a bejegyzés sem marad kaland nélkül. A kikötőben elkap minket egy fickó, és felajánlja, hogy megmutatja a falujától, Chuaótól nem messze fekvő Chorrerón-vízesést.

Chuao főtere és egy kislány

Másnap azzal a céllal megyünk le a kikötőbe, hogy találkozzunk alkalmi vezetőnkkel. 30 perc múlva már Chuao kikötőjében vagyunk, ahonnan egy órányi séta után megérkezünk a faluba. Chuao nem olyan szép, mint Choroní, de igen hangulatos kis település. A kakaójáról nevezetes falucskát nagyon kevés turista látogatja, így olykor furcsán bámulnak ránk a helyiek. A fickó közli, hogy a Chorrerón-vízesés innen másfél órányira található, s a túra során 42 alkalommal kelünk át a folyón.

- Hoztatok gumicsizmát vagy szandált? - fordul felénk.
- Mondtad, hogy hozzunk? - kérdezek vissza fenyegetőn.
- Ez így nem lesz jó. El fog ázni a bakancsotok - vet keresztet ránk alkalmi vezetőnk.

Erről nem volt szó...

Ha elázik, ha nem, megyünk. Az első tíz folyóátkelés előtt levesszük a bakancsot, de annyi idő megy el vele, hogy a következőnél már nem szórakozunk, engedjük, hogy a hűs víz átjárja felhevült bakancsunkat. Az egyik átkelés előtt vezetőnk szól, hogy vegyük le a pólónkat, a zsákokat pedig tartsuk ki a vízből. Egy csodaszép szurdokon kelünk át, ahol nyakig ér a víz, így tényleg ügyeskednünk kell, hogy ne ázzon el a fényképező.

Másfél óra múlva megérkezünk a 30 méter magas zuhataghoz, ami egészen zseniális látványt nyújt. Nem hiszem, hogy korábban sok turista látta volna ezt a csodát, így azt kell mondjam, minden megpróbáltatás ellenére megérte a kaland. Visszafelé egyáltalán nem foglalkoztat már minket se patak, se kanyon, gépszerűen vágunk át a zúgókon.

A csodaszép Chorrerón-vízesés

Visszaérve Puerto Colombiába azzal fogadnak minket, hogy a Caracasba vezető utat a tüntetők lezárták. A csapat megmaradt tagjainak holnap este indul a gépe Európába, így valahogy muszáj a fővárosba eljutnunk.

- Az egyetlen opció a csónak - közli a szállónk német tulaja.
- Mennyi idő az? - kételkedek.
- Két-három óra. Induljatok korán, akkor kisebbek a hullámok.

Életkép Puerto Colombiából

Másnap hajnalban a kikötőben fogunk egy csónakot 4000 bolívárért, azonban a parti őrség akadékoskodik, mert a csónakosnak nincs jogosultsága Catia La Marba behajózni. Hála a korrupt venezuelai hozzáállásnak egy ingyen fuvarért cserébe elengednek minket. Két katona pattan be mellénk, akiket a 30 percnyire fekvő Cepébe kell elfurikáznunk. Közben megszólalni sem merünk, mert félünk, hogy egy elhagyatott öbölben elveszik a pénzünket. Furcsa világ ez a Venezuela. Caracas gáz negyedeiben egyáltalán nem tartottam senkitől, de ha egyenruhást látok, azonnal kiver a víz.

Miután kipakoljuk a szerveket, csónakosunk rákapcsol. A part mentén hajózni zseniális élmény, azonban a rendőri bénázás miatt sok időt vesztettünk, így nem ússzuk meg a nagy hullámokat. Chichiriviche de la Costához (nem összetévesztendő az innen nyugatra fekvő Chichirivichével) érve a tenger eszeveszett módon tombolni kezd. Rommá ázunk, ami az én esetemben még elmegy, de a srácok kénytelenek nyakig vizesen felülni a repülőre. Egy olajfinomító előtt csónakosunk lassít, majd a part felé fordul.

A Henri Pittier Nemzeti Park tele van kizárólag csónakkal elérhető falvakkal

- Innen kocsival kell továbbmenjetek. Nem akarom, hogy elkapjanak a finomítónál. Mióta néhány hónapja felgyújtották az egyik ilyen monstrumot Puerto Cabellónál, a katonaság nagyon figyel és senkit nem enged a finomítók közelébe.

Szétázva ülünk be a taxiba, amivel alig 30 perc alatt érkezünk meg Catia La Marba. Menet közben feltűnik az emberi hülyeség egyik bálványa, a Las Salinas névre hallgató betonkastély. Évtizedekkel ezelőtt egy idős, de igen gazdag venezuelai úr úgy döntött, hogy szállodát épít a part menti sziklán. A kastélyszerű építményre azonban nem volt engedélye, így pár héttel az építkezés befejezése előtt visszarendelte a melós brigádot, az épületet pedig magára hagyta. Az állam nem sokkal később egy erőművet telepített mellé, így ma a kastély három csodálatosan füstölgő gyárkéményre néz rá.

A Las Salinas kastély remek helyen fekszik

A srácok végül felültek a gépre, én pedig másnap Kolumbia felé vettem az irányt, de persze ez sem ment könnyen...

Még több fotóért és sztoriért látogass el Facebook oldalunkra!