MIRADOR - "Kilátó a világra"

Az Orinoco-deltából a kijutás sokkal könnyebben ment, mint gondoltuk. Bár a Tucupita-Pedernales járat Guamalnál tele volt, nem sokkal utána sikerült lestoppolnunk egy csónakot, ami San José de Buja felé tartott. Szerencsénk volt, mert ha ez a csónak nem jön, beragadunk hétvégére a deltába. Alapból ez nem lett volna gond, mert van mit nézni az Orinoco mentén, de a hivatalos pihenőnapokon az indiánok is sokkal nehezebben foghatók hadra, így a távolba nézésen túl sok opció nem maradt volna.

Bujába az út kb. három órán át tart. Csónakosunk azt mondja, hogy nem kell aggódnunk, a faluban van szállás és étterem is, így ha ma nem is jutunk el Maturínba, biztosan találunk majd alvóhelyet. A bujai "lehajtóig" nem is aggódunk, azonban a lemenő nap fényében csónakosunk egyszer csak lassít, majd közli, hogy a következő warao háznál kirak minket, mert neki mennie kell tovább az egyik turista táborba. Kiszállunk a teljes ismeretlen közepén és várunk. A háznál nem nagyon foglalkoznak velünk. A közeli tábor révén elég sűrűn találkoznak turistákkal, így tesznek rá, hogy csóró stopposok ücsörögnek a lépcsőjükön. Többségük még csak nem is köszön, csak fűzi bőszen tovább a magokat. Nyugtalanságunkra végül az egyik férfi talál gyógymódot:

- Nemsokára jön egy munkásokat szállító csónak. Ők majd felvisznek titeket Bujába.

Így is történik. Fél óra múlva, mikor a nap épp lebukik a horizont alá, kikötünk San José de Buja elég rendetlen falujában. Az egyik munkás, aki elmondása szerint egy táborban szakács, afelől érdeklődik, hogy mik a terveink Bujában, mert hogy ilyenkor már nem megy busz Maturínba, szálloda pedig nincs a faluban. Újra jön az aggódás.

San José de Buja "nett" kikötője

A srác, látván arcunkon a kiábrándultságot, meghív a házába, aminek egyik szobájában felverhetjük a sátrunkat. Ostobán hangzik házban sátrat verni, de az épület inkább emlékeztet ólra, sem mint valódi házra. A padló döngölt föld, a fal tapasztott sár, a tető jó harminc éves rozsdakoptatta lamina, így okosabbnak tűnik nem csak leteríteni a hálózsákot a porba, hanem fedelet is emelni a fejünk fölé.

Buja egy félig-meddig urbanizált warao falu, így a Saragaira és Guamalra emlékeztető rendetlenség és igénytelenség megsokszorozódik. A házak régiek és jellegtelenek. Hol egy indián bungaló, hol egy félig felépített betonkucko, hol pedig egy fából összetákolt ól. Mindenki egy apró patakhoz jár fürdeni és mosni, aminek a vize olyan retkes, hogy azt az indiaiak is megirigyelnék.

Szállással ellentétben étterem valóban létezik a faluban. A kikötő melletti kocsma szomszédjában két, valószínűleg folyamatosan illuminált alak süt halat és costonest (plátánó karikák olajban kisütve), amit szuperolcsón, 35 bolívarért mérnek. Ezt sikerül leöblítenünk a világ legrosszabb sörével, a Regional névre hallgató csodával. Aztán gyorsan menekülőre fogjuk a dolgot, mert az egy dolog, hogy a kajáldában milliószám röpködnek a szúnyogok, az azonban félelemmel tölt el minket, hogy körbeveszik az asztalunkat rosszarcú mesztic alkeszok.

Reggel, hétvége lévén, nincs tömegközlekedés, de ezen nem lepődünk meg. Szerencsénkre a kikötőben sikerül lestoppolnunk egy kocsit, ami épp Maturínba tart és van benne két hely. Victor, unokatestvére és annak felesége halért jöttek Bujába, de csak két gringó akadt a horgukra. Jön az elmaradhatatlan politika és Chávez imádat, majd lopnak nekünk narancsot az egyik ligetben. Végül megérkezünk Maturínba. A fuvarért cserébe meghívjuk őket pár empanadasra, majd buszra szállunk és irány a hegyek.

Guácharo szobor Caripe bejáratánál - élő madárról képet készíteni sajnos nem lehet

Caripe 1000 méter magasan fekszik egy csodaszép völgy mélyén. Nem csak a klíma változik nagyot, a házak és az emberek is lecserélődnek. Hirtelen nyugodt luxusban találjuk magunkat, ahol mindenki elegáns, az utcák tiszták és több éttermet látunk, mint eddig egy hónap alatt egész Venezuelában. Nem véletlenül kedvelik annyira ezt a helyet a venézek, bár az igazi ok az érkezésre nem a kényelem és a klíma, hanem egy közeli barlang, melynek csodáját 1799-ben Alex von Humboldt írta le elsőként.

A Guácharo-barlang bejáratánál misztikus csattogó hang hallatszik. Magam elé képzelem, ahogy óriás rákok küzdenek odabent egymással, de a kötelezően mellénk állított vezető megnyugtat, semmi durva nem vár ránk. Néhány unalmas cseppkő után végre egy nagyobbacska terembe érünk, ahol nem csak halljuk, hanem végre meg is pillantjuk az evolúció csodájának tartott olajmadarakat, helyi nevükön guácharókat.

A 45 méter magas Salto Paila

A kb. 50 centis példányokat nem látjuk jól, mert nem világíthatjuk meg őket. A guácharók éjszakai madarak, amik napközben - a denevérekhez hasonlóan - barlangokban lelnek menedéket. A nagy sötétben ugyanúgy tájékozódnak, mint emlős társaik, szenzorokkal. A különbség csupán annyi, hogy az olajmadarak 2000 Hz-en hangoskodnak, ami hallható az emberi fül számára, sőt, alattuk állva egészen fülsüketítő az élmény. Az olajmadár elnevezést egyébként onnan kapták, hogy az indiánok megfőzve őket olajat nyertek ki a testükből. Ez az olaj a legfontosabb élelemforrásukból, az olajpálma gyümölcséből rakódik le bőrük alatt. Hála Humboldt felfedezésének, a guácharók igen korán a tudósok védelme alá kerültek, így nem ítéltettek kihalásra.

A kin-kin, mely nevét éles hangjáról kapta

A barlang többi része pontosan ugyanolyan, mint bármilyen másik barlang. Itt is van pénisz és mell formájú cseppkő, és persze itt is sorakoznak apostolok az egyik teremben. Nem vagyok nagy barlang kedvelő és a guácharóknak is csak a sziluettjét lehetett látni, így a legnagyobb izgalom akkor ér, amikor megpillantom az ösvényen, ahogy két barlangi patkány éppen pórul járt társukból lakmározik.

A barlangtól nem messze szakad a mélybe a 45 méter magas Paila-vízesés. A Gran Sabana zseniális zuhatagai után nem várunk nagy meglepetést. A Pailától nem is kapunk felejthetetlen élményt, azonban a környező erdők olyat tartogatnak a számunkra, amire örökké emlékezni fogunk. 7 év utazása során soha nem sikerült megpillantanom a Föld egyik legszebb madarát, a maják által szentként tisztelt quetzalt. Ezidáig. Ráadásul tíz perc különbséggel kétszer is, így mikor az egyik ágon feltűnik egy színpompás kin-kin, csak legyintünk egyet. Bár az olajmadárért jöttünk, színpompás quetzallal távozunk. No meg egy nagyon jó hangulatú kisváros, Caripe emlékével...

Szocialista, még sincs szociális háló. Imperialista, a benzint mégis ingyen osztogatja. Diktatúra, bár sűrűbben van népszavazás, mint Európa legtöbb országában. Ez Venezuela, az ország, aminek politikai rendszere és vezetője agyonmisztifikált és széthazudott a "Nyugat" által. Pedig Venezuela ennél többre érdemes. Sokkal többre...

Tegnap, azaz február 27-én az NTN24 kolumbiai hírcsatorna bejelentette Hugo Chávez venezuelai elnök halálát. A panamai ex-nagykövet, Guillermo Cochez belsős információkra hivatkozva a délutáni híradásban telefonon értesítette a csatorna nézőit, hogy Chávez agyműkődése december 30-án leállt és valószínűsíthetően hetek óta halott. Halálának pontos dátuma nem ismert, de feltételezik, hogy február 18-án hazaérkezése már koporsóban történt.

Az ország tíz nappal ezelőtt örömmámorban úszott, mert Chávez ideiglenes helyettese (és kijelölt utódja), a korábbi buszsofőr Nicolas Maduro bejelentette, hogy az elnök hazatért és gyógykezelését Venezuelában folytatják. A helyi, majd másnap a külföldi sajtót bejárta egy fotó, amin Chávez két lányával látható a betegágyán. Sok laikus a képet azonnal darabokra szedte. Chávez kezében ugyan egy február 14-i lap látható, de egyik lánya arcán, aki időközben orrplasztikán esett át, semmi változás nem tapasztalható a két évvel ezelőtti fotókhoz képest. Az ellenzéki sajtóorgánumok közben azon élcelődtek, hogy Chávez valószínűleg jó ideje nem fürdött, mert az elnök ugyanabban a Fidel Castrótól kapott tréningruhában lett lefotózva, mint évekkel ezelőtt.

Venezuela utcáin most mindenki Chávezről beszél és arról, hogy mi várható a következő hónapokban. Azt előre látom, hogy az európai sajtót számos Chávez-elemzés és Venezuela-jóslat fogja majd elönteni előhúzva a fiókból az elmúlt majd 15 év legnagyobb tévedéseit és hazugságait. A mostanra tán halott venezuelai elnökről az elmúlt évtizedben számos elemzést sikerült olvasnom, de hitelességüket csak most, két hónapnyi venezuelai kinttartózkodás után tudom és merem megkérdőjelezni. Ahhoz, hogy Chávez Venezueláját megértsük, muszáj visszamennünk 20 évet a múltban.

Venezuela szerte Chávez képek borítják a házak falait. Így jutnak munkához a művészek.

Hugo Chávez 1992 februárjában került először a rivaldafény középpontjába, mikor a Zamora művelet parancsnokaként megkísérelte magához ragadni a hatalmat, megbuktatva az akkori elnököt, Carlos Andrés Pérezt. A puccs végül megbukott, az akkor 40 éves dandárparancsnok Chávezt pedig két év börtönre ítélték. 1994-ben, kiszabadulása után megalapította az Ötödik Köztársaság Mozgalmat, mely szocialista eszméket képviselt, s mely célul tűzte ki az oligarchák megsemmisítését. Ezen a ponton tisztáznunk kell néhány gazdasági kérdést.

Venezuela 1998-ban napi 3 millió hordóval a világ ötödik legnagyobb olajtermelője volt. Azonban 1990 és 1998 között az olajtermelésből származó GDP 50%-ról 24%-ra esett vissza, a munkanélküliség pedig 10%-ról 15%-ra emelkedett. Ennek okát - talán nem járva messze az igazságtól - Chávez abban látta, hogy a korábbi kormányok előnytelen szerződéseket kötöttek a külföldi nagyvállalatokkal, akik az ország olajkészleteiből származó profitot kilapátolták az országból.

Az 1992-es katonai puccs bukott vezére a multikat támadó nyilatkozataival nagy népszerűségre tett szert, így az 1998-as választásokat nagy fölénnyel, 56%-kal nyerte. 1999 februárjában vette át a hatalmat és megkezdte az ország rendbetételét. Populista megnyilvánulásainak első mérföldköve az volt, hogy a Bolívar 2000 Terv keretében 113 millió dollárból katonákkal és önkéntesekkel utakat újíttatott fel, iskolákat és kórházakat építtetett, valamint élelmiszert osztott a rászorulóknak.

Legfontosabb ténykedése egy új alkotmány lefektetése volt, aminek egyik sarkallatos pontja, hogy az elnöki mandátumot 2x6 évre hosszabbította. Sokan ekkor attól féltek, hogy Chávez diktatúrát kíván építeni, pedig az alkotmányba azt is belefoglalta, hogy a nemzet népszavazás révén bármikor elmozdíthatja a mindenkori elnököt. Az alkotmánymódosítást ugyancsak népszavazáson fogadta el Venezuela, azonban az új elnöki rendszer életbelépéséhez új választásokra volt szükség, így 2000 júliusában újra az urnák elé járult a lakosság, ahol Chávez növelve népszerűségét, 60%-os eredménnyel nyert.

Van, aki Chávezt a testére tetoválja tisztelete és imádata jeléül

A 2011. szeptember 11. után fordult először szembe az USA-val, felszólítva George Busht, hogy "fejezze be a terror eszközeivel folytatott terrorellenes háborút Afganisztánban". Ezután Chávez megkezdte az ország gazdaságának megtisztítását. 2010-ig több mint 50 külföldi kézben lévő nagyvállalatot államosított. Ezek közül a nyugati sajtóban az amerikai Exxon Mobillal folytatott kakaskodása nyert leginkább teret, pedig a listán nem csak amerikai olajvállalatok szerepeltek. Többek között baráti országok, mint Argentína nagytőkéseit is lapátra tette, de veszteséget könyvelhetett el számos svájci, kanadai és német vállalat is.

A legnagyobbat persze az olajválallatok bukták, de nem úgy, ahogyan azt az európai sajtó leközölte. Nem teljes kisajátításról volt szó, hanem az állami olajvállalat, a PDVSA (Petróleos de Venezuela S.A.) többségi tulajdonszerzéséséről. Persze ez nem tetszett a többnyire amerikai kézben lévő olajvállalatoknak és több ízben bepanaszolták Venezuelát a Nemzetközi Kereskedelmi Kamaránál, ami az elmúlt pár évben már több mint egy milliárd dollár büntetést rótt ki az országra. Ennek persze csak töredékét fizette ki Chávez, többnyire csak akkora tételt, amekkorát ő maga és közgazdászai jogosnak ítéltek meg.

Nehéz is lenne miből fizetnie a büntetést az országnak, ugyanis hiába emelkedett 10 év alatt a GDP 24%-áról majd 80%-ra az olajból származó bevétel aránya, a termelés eközben negyedével csökkent. 2011-ben már csak napi 2,2 millió hordó olajat termelt az ország. A befolyó pénz arra egyelőre elég, hogy az ország nagyvonalú legyen a szegényebb rétegekkel. A benzin literenkénti ára a PDVSA kútjainál 8 és 10 bolívar cent között mozog, ami 1 forint 30 fillérnek felel meg. Az állam az elmúlt 10 évben megduplázta a termőterületek arányát és nagyon olcsón vetőmagot osztott a földműveseknek, bár még ez sem elég ahhoz, hogy az ország élelmiszerigényét kielégítse. Arra viszont jó volt, hogy a munkanélküliségi ráta a felére csökkenjen (kb. 7-8%).

"Yo Soy Chávez" - "Én vagyok Chávez". A commandante ezzel a szlogennel nyerte a választásokat.

Chávez eközben meghirdette az "olajért élelmet" szocialista gyökerű tervét. Baráti országoknak, mint Argentína, Bolívia és Nicaragua, olajat ad élelmiszerért cserébe. Olykor bevásárlóközpontok előtt emberek ezrei állnak sorban az államilag támogatott élelmiszerekért, amiket tized áron vásárolhatnak meg.

Az ingyen benzin és olcsó élelmiszer mellett Chávez őslakos indiánokat ültetett a parlamentbe, így növelve tovább népszerűségét a szegényebb réteg tagjai között, akik máig megváltóként tekintenek a "commandantéra". Vidéki településeken egy mostani választás esetén Chávez és pártja 99%-os sikert aratna. A 2011-es őszi választásokon azonban Chávez mindössze 54%-ot szerzett, ennek oka pedig az, hogy a turizmusból és kereskedelemből élő rétegnek elege van az évről évre szűkülő piacból.

Európa és Észak-Amerika az elmúlt öt évben folyamatosan csáklyázza a chávezi Venezuelát, ami miatt elmaradnak a befektetők és a turisták. Isla Margarita, ahová 2005-ben a főszezonban még napi 15-20 charter járat érkezett Európából, ma egy kihalt és elhagyatott sziget, alig maroknyi orosz turistával. A turizmus kevesebb mint 10 év alatt 90%-kal esett vissza, az elmaradó dollárbevételek pedig komoly valutahiányt eredményeznek az országban. Ez rohamosan növeli az infláció mértékét, még ha azt a kormány próbálja is elbagatelizálni. 2012 szeptembere óta a bolívar kb. 150%-ot romlott a fekete piacon, aminek üteme Chávez esetleges halálával fel fog gyorsulni.

Egyetemisták ünneplik az elnök hazatérését február 18-án

Ebben a folyamatban nagyon nagy a felelőssége Európának és Észak-Amerikának, akik, ha jogos sértődöttségtől vezérelve is, egy országot és annak lakóit lehetetlenítik el. Ez persze elősegíti a chávezi Venezuela bukását és annak lehetőségét, hogy ismét rátehessék kezüket az ország olajkészleteire, de közben családok ezrei mennek tönkre. Sok indiánközösség korábban a turizmusból tartotta fenn magát, ma állami segélyekre szorul. Chávez és a Nyugat izmozását egyelőre csak a turizmus sínylette meg, de a jövőben a válság más szektorokra is kiterjedhet.

Chávezre Venezuelának mindenképp szüksége volt, mert az 1990-es években az ország olyan csúszópályára állt, amiből nem lett volna kiút. Ideológiája és a Nyugattal folytatott eszmei harca azonban csak arra volt elég, hogy a szegény rétegeket felkarolja és munkát biztosítson a számukra, arra nem, hogy az olajbevételekből jövőt és második Dubait építsen. Pedig ehhez az országnak minden adottsága megvan.

Chávez haldoklik, vagy tán már meg is halt. Nicolas Maduro, jövőbeni venezuelai elnök azonban nem annyira karakán politikus, hogy a következő, 2018-as választást megnyerje a szocialistáknak, ami talán nem is annyira nagy baj. A baloldal megtett minden tőle telhetőt, egy talán picit többet is annál, mint amire az országnak szüksége volt. Változásokkal Venezuelából rövid távon olyan hatalom lehetne, ami a Föld gazdasági vezetői közé emelné az országot. Csak az a kérdés, elbír-e még 6 év várakozást ez a nemzet?

Február 27-én délután a kolumbiai NTN24 hírcsatorna bejelentette Hugo Chávez venezuelai elnök halálát. Alig egy hete még arról cikkezett a sajtó, hogy Chávez visszatért Venezuelába és gyógykezelését hazájában folytatják, azonban a panamai ex-nagykövet értesülései szerint az elnök december 30. óta agyhalott volt. A lábadozásáról közzétett fotók állítólag tavaly készültek, mivel Chávez egy akkor megjelent újságot tart kezében, valamint egyik lánya azóta orrműtéten esett át, és a felvételeken nem látszik változás a lány tavalyi kinézetéhez képest. Ez az első alkalom, hogy egy latin-amerikai hírcsatorna Chávez elnök halálát hivatalosnak tekinti. A venezuelai kormány egyelőre nem nyiltakozott Chávez állapotát illetően.

Északkelet-Venezuelában barangolunk, az Orinoco-deltában. A helyiek által csak Deltának nevezett vidéken hőzzávetőleg harmincezer warao indián él, pontosan úgy, mint a pemónok, és természetesen nem úgy, ahogy azt mi otthon ülve elképzeljük. Nem számítok fűszoknyás indiánok tűz körül lejtett táncára, de még mindig azt remélem, rábukkanunk egy olyan közösségre, amely természettel együtt élve őrzi és nemzedékről nemzedékre átörökíti kulturális tradícióit.

Delta Amacuro állam központjában, Tucupitában, a délutáni órákban a kikötő teljesen kihalt. A folyópart feljebb eső szakaszán az indiánkenuk között már jóval nagyobb a nyüzsgés. Megpróbálunk üzletet kötni az egyik csónakossal, hogy vigyen el minket a várostól mintegy 50 kilométerre északra fekvő warao faluba, Guamalba, de mindenki csak a holnapot emlegeti. Ma már késő van, nem akaródzik nekik csónakba szállni. "A fehér embernek órája van, az indiánoknak meg ideje" - ezt a tawahka mondást 4 éve hallottam Hondurasban, így tudtam, hogy marad a bizonytalan: mañana.

A waraók naplementekor és kora hajnalban szállnak vízre a jobb fogás reményében

Másnap már kora reggel kikocogunk a folyópartra, ahol nyugtázzuk, hogy egy ideiglenesen felállított bádogbódéban végre kinyitott a kikötő jegypénztára. Vidámságunkat tovább fokozza, hogy nemcsak a karib-tengeri városkába, Pedernalesbe, hanem Guamalba is árusítanak jegyeket, jól lehet ott csupán mi szeretnénk partra szállni. A csónak a menetrendhez képest másfél órás késéssel indul útnak, de ez Venezuelában már-már kötelező.

35-40 helyi utast préselnek a hajó fedélzetére. Én, az utolsó beszálló, bár nem vagyok egy terjedelmes ember, már csak szó szerint az ablakon keresztül tudom begyömöszölni magam az ülésre. A lábamnál nyershús utazik, Endre vállánál pedig a csomagok tetején csirkék csipognak. Itt tehát nem csirkebusz közlekedik, mint Guatemalában, hanem "csirkehajó".

A négyszáz lóerős motor olyan lendületet ad az egyébként túlterhelt hajócskának, hogy félek, a huzattól végleg ferdeszemű maradok. Az első megállónk Guamal Campamento, ahol kisebb-nagyobb oldalfallal nem rendelkező nádtetős házak látványa fogad. Cölöpökön állnak, hogy védelmet nyújtsanak a folyó áradása ellen. A faluban zajlik az élet. Vagy 20 kisgyerek szalad a csónakhoz, legalább ennyi kutya kíséretében. Hibbant csónakosunk türelemre int és nem rak ki bennünket.

A waraók olykor közvetlen a folyóra építik házaikat

A következő megállónk maga Guamal falu. Csomagjainkat a stégre dobják, majd a hajó odébbáll. Sehol egy lélek. Beletelik negyed órába, mire egy asszonyság előkerül az egyik házból néhány gyerek kíséretében. Carolina, a huszonéves hatgyermekes családanya felajánlja, hogy sátrunkat állítsuk fel a háza mellett. A gyerekek és anyjuk között nem warao nyelven, hanem spanyolul folyik a kommunikáció, házuk vályogból készült, így felmerül bennünk a gyanú, hogy nem tisztán warao földre érkeztünk. Mindenesetre hamar híre megy, hogy két fehér embert hozott a hajó, az egyik ráadásul szőke, így rövidesen a falu összes gyereke körülöttünk sertepertél. Egyikük, a két éves José sírva fakad Endrétől való félelmében. Hogy megtörjük a jeget, egész délután együtt játszunk, beszélgetünk és horgászunk. A férfiak a városban vannak, így az is világossá válik, hogy már az élelmiszer beszerzése sem a hagyományos módon történik.

A mesztic és guyanai betelepülők miatt egyre változatosabb a waraók kinézete

A falu másik végében Juan lakik, a falu nyolcvanegynéhány éves törzsfőnöke. Itthon van, ezért bekopogtatunk hozzá, hogy bemutatkozzunk és beszélgessünk egy kicsit vele faluja történetéről. Kék szeme azonnal elárulja mesztic származását. Úgy tűnik, jólelkű, idősödő, mosolygós asszonykája, Dolores viseli a nadrágot, ugyanis minden kíváncsi kérdésünkre lelkesen válaszol és az öreget nem hagyja szóhoz jutni.

- A 40-es években költöztünk ide a folyónak erre a szakaszára akkor, amikor hozzámentem Juanhoz. Kettőnk közül csak én vagyok warao. Ha utánaszámolok, tizenhárom gyerekünk született, közülük három kivételével mind a városba költözött, de a falu összes gyermeke a mi unokánk. Népes a családunk.

Guamalnak tehát sikerült egy olyan szegletébe tévednünk, ahol nem waraók élnek, hanem a városból ideköltözött nincstelenek, akiknek szintén a folyó biztosítja mindennapi betevőjüket.

A waraók legfontosabb tápláléka, a hal

Naplemente után megérkezik a generátorért felelős ember, aki minden háznál fényt varázsol a kifüggesztett villanykörtékbe. Előbukkan Carolina 12 éves fia egy állami laptoppal, amelyet az egyik póznára erősített konnektor (valószínűleg az egyetlen a faluban) segítségével kezd el tölteni. Különös érzésem támad. Ez a kép nekem az előre elképzelt indiánfaluval nehezen fér össze.

Másnap reggel új arcokat vélünk fölfedezni. Egy igazi warao család, Jesus Sosa és felesége érkezik látogatóba kislányával. Szíves örömest átvisznek bennünket a fél órányira fekvő indián falujukba, Saragaiba. 25-30 olyan bungaló között találjuk magunkat, amilyeneket Guamal Campamentón is láttunk. Mindössze egy-két főzésre alkalmas agyagedény és néhány függőágy képezi a berendezést. A legtöbb bungalóban még ülő alkalmatosság sincs, jellemzően többen ülnek egy függőágyban. Jesus ucumo- és banánültetvényére kalauzol el bennünket, majd végigvezet a falun, ahová elmondása szerint sosem érkeznek idegenek. Jó eséllyel mi vagyunk az első fehérek Saragaiban, bár a turistákat jól ismerik, ugyanis a falu asszonyai kézműves termékeiket a közeli turistatáborokban (ilyen Guamal Campamento) próbálják eladni baksisért. A férfi felesége, Mariella is tagja a "kézműves szakkörnek"; pálmalevélből kötelet sző, majd magokból láncokat és karkötőket fűz. Közben elárulja, hogy 23 éves, legnagyobb fia idén tölti be a tizedik életévét; a családanya még 14 sem volt első gyermeke születésekor.

Warao kislány

Ebédre banános hallevessel kínálnak. A waraók étkezésének fő eleme ma is a folyóból beszerzett hal. Bár történelmük és hagyományaik nagy része feledésbe merült, a vízhez való viszonyuk az elmúlt évszázadokban semmit nem változott. A törzs neve annyit tesz: csónakos. Nagy lelkesen mutatják meg nekünk a trennek nevezett hálójukat, amelynek segítségével akár 20 perc alatt egy vödörnyi halra tudnak szert tenni. Júliusban és augusztusban, amikor a csapadékos időszak miatt a rákok a tengerből felúsznak az Orinoco deltájába, nem csak folyami hal kerül az asztalra. Az év többi hónapjában azonban marad a pikkelyes jószág, főtt ucumóval tálalva.

Jellemző kép: hatan egy ágyban

Hiába az egyoldalú táplálkozás, a vadászat kulturális okokból tabu. A waraók ősi legendája szerint az első emberek vadászok voltak és a mennyben éltek, ahol csak madarak léteztek, egyéb állat nem. Egy nap, amikor az egyik ősvadász íjával elejtett egy madárkát, az olyan erővel zuhant a mennyország "földjére", hogy lyukat ütött rajta és átpottyant a földre. A vadász a hasadékhoz ment és kikukucskált. Amikor megpillantotta a zöld növényzettel és élővilággal körülvett termékeny folyót, elhatározta, hogy leereszkedik egy kötélen és új otthont alapít. Azóta a waraók nem vadásznak. De nincs is rá szükségük, mert a 21. században már akad közöttük olyan, aki fagyasztót és mirelit csirkét tart.

S ha már az állattartásról beszélünk. Egy-két ház körül bóklászó csirkétől és malactól eltekintve háziállatot nem láttunk. Ez alól kivétel a majd minden házban kötélen tartott pókmajom vagy vágott szárnyú papagáj.  

Amikor a fejedre nőnek a háziállatok

A két nap alatt, amit a waraók között töltöttünk, ugyanazok az élmények értek, mint a pemónok között. Kultúrájukból semmi nem emlékeztet a múltra, egyetlen kivétel ez alól a nyelvük. De Guamal példáját látván valószínűleg ez sem tart sokáig. A mesztic halászok hatására évről évre kevesebb a hal, a civilizáció pedig rohamléptekben tör magának utat a folyó mentén. Hogy van-e jövőjük a waraóknak? Valószínűleg a turizmus, ami konzerválja őket majd azon állapotukban, amiben éppen most vannak. Az egyetlen probléma, hogy Venezuelában haldoklik a turizmus...

Még több Deltában készült képért látogass el Facebook oldalunkra!

Régóta nincsenek illúzióim indiánközösségekkel kapcsolatban. Tudom, hogy az ősi viselet már a múlté, s amelyik törzs őrzi is hagyományait, az a turisták oda csalogatása miatt teszi azt, nem azért, mert isteneik vagy a hagyományok azt megkövetelik. Ettől függetlenül szeretek indiánfalvakban vegyülni a helyiekkel, mert gyökereikben máig sok tudást rejtenek. Arra azonban nem számítottam, hogy a pemónok örökre végezteka múltjukkal.

A pemónok ma kb. 20-25 000-en élnek szerte Venezuelában, többségük a Gran Sabanán, közel a Santa Elenát Las Claritasszal összekötő autóút, valamint a vidék legnagyobb folyója, a Rio Caroní mentén. Kisebb közösségek találhatók a tepuik lábánál, ők azok, akik a külvilágtól kvázi elzártan élik mindennapjaikat. Ezek közül is az egyik legizoláltabb közösség Yunek falu, amit jelenleg csak privát repülővel lehet elérni. Nincs ennél jobb hely arra, hogy az ember elmélyedjen az indiánok kultúrájában.

Leonardo és családja

Korábban már jártam Yunekben, de soha nem volt időm elbeszélgetni a helyiekkel múltjukról, jelenükről és jövőjükről. Amíg majd egy napon át a repülőt vártuk, sikerült interjút készítenem Leonardóval.

- A falunkat eredetileg Yunek Kukuynak hívják. Édesapám alapította a közösséget 1935-ben, s mivel nagyon szerette a kaszavát csípős szósszal, a falut Yuneknek nevezte el (yunek: csípőst jelent taurepanul, a pemónok nyelvén). Kukuy pedig egy nagy pemón harcos volt, aki a Roraima környékén élt, az ő nevét tiszteletből tette Yunek mögé.

- Ha jól tudom, nem csak Kukuy az egyetlen pemón hős. Yuneknek is megvan a maga mítikus alakja.

- Nem mítikus, valós személy. És a történet sem legenda, bár én is csak nagyapámtól tudom. Valamikor réges-régen élt egy hárpia a tepuik tetején. Több alkalommal lecsapott a szavannán játszó gyerekekre és megölte azokat. Karinacón lakói úgy döntöttek, véget kell vetni ennek, de nem tudták, hogyan kezdjenek hozzá. A faluban élt egy öreg, aki fejszeélezéssel foglalkozott. Apró és könnyű ember volt, közel élete végéhez, így felajánlotta, hogy kiül a szavanna közepére és megpróbálja megölni a sast. A madár nem váratott magára sokáig, lecsapott az öregre és felrepült vele az Akopánra. Az öreg már reptében megsebesítette a madarat a baltájával, ami így nem tudta azonnal a fészkéhez vinni, hanem tepuiról tepuira cipelte. Végül a hárpia annyira elkészült az erejével, hogy az öreg könnyed szerrel ölte meg őt a Churí tetején. A piachi (pemónul: sámán) közben beszélt a hárpiával, aki elmondta neki, hogy az öreg nagyon erős és halálosan megsebesítette. Az idős pemón végül visszasétált a faluba, ahol nagy ünnepség fogadta, mivel a helyiek a piachi révén már tudták, hogy végzett a gyilkos hárpiával. Az ünneplés azonban gyorsan abba maradt, mert az öreg csatában szerzett sebei elfrtőződtek és még aznap este meghalt.

Pemón gyerekek az 1920-as években

- Igaz az, hogy az öreg találta meg az ösvényt le a tepuiról?

- A pemónok korábban nem mászták meg a tepuikat. Azokat az istenek és rossz szellemek lakhelyének tartották, így tabu volt azokra felmászni. Elképzelhető, hogy ő fedezte fel az Akopánra és a Churíra felvezető ösvényt.

- Most már másszák?

- Nem sűrűn. A többség, aki eléri az Akopán tetejét, az sziklamászó, és nem tart igényt pemón vezetőkre vagy hordárokra. Többségünk soha nem volt fent a tepuikon. Pedig jó lenne, ha az Akopánhoz is több turista érkezne, mert ez sokkal szebb, mint a Roraima vagy az Auyantepui.

- Két évvel ezelőtt, mikor itt jártam, akkor az egyik házban élt egy idős asszony, aki népviseletet hordott. Van, aki még tartja a hagyományokat?

- Nincs. A régi viselet idejét múlt. Ma már mindenki farmerben és gumicsizmában jár.

Pemón gyerekek 2013-ban

- De valamit csak örököltek az őseiktől. Például biztos máig használnak gyógynövényeket.

- Ma, ha megbetegszünk, akkor gyógyszert szedünk be. Nehéz beszerezni, mert ritkán kapunk valamit az államtól. 2012-ben pl. egyetlen gép sem landolt nálunk, mert a vezetés megtiltotta a berepülést, hogy az aranymosók ne tudják kicsempészni az aranyat a Gran Sabanáról. Sajnos az őseink tudását elvesztettük, gyógyszert meg nem kapunk, így nehéz az élet errefelé.

- És mi van a sámánokkal?

- Megszűnt az ő hivatásuk is. Minimális ősi hagyomány öröklődött át, talán csak annyi, hogy vannak, akik máig hiszik, hogy ha a szülő nő mellől elugrik a varangy, akkor fia születik, ha azonban az állat odapisil, akkor lánygyermek jön a világra. De a többség ma már kórházban szül, Santa Elenában.

- Pedig a feleséged - ha jól tudom - bába.

- Igen, így van. De ma már nem sűrűn hívják házhoz.

- Egy hagyományt azonban máig őriznek a pemónok. Ez nem más, mint az erdőégetés.

- Én személy szerint nem művelem és nem is nagyon értem, mások miért csinálják.

Klasszikus pemón ház és családkép

- Én azt hallottam, hogy a kígyók és a pókok miatt.

- Kígyók, pókok vagy csak úgy passzióból. Ki tudja?! Azért biztosan nem, hogy termesszenek valamit, mert azt régóta tudjuk, hogy ott, ahol az erdőt leégetjük, a talaj a sok eső miatt tönkremegy és soha többé nem terem meg benne semmi.

- Tényleg, hol vannak a földjeitek és mit termesztetek. Állatokat tartanak a pemónok?

- Yuccát, batatát és más gyökereket termesztünk. De messze a falutól, jó két órányira innen, az erdő határában. Állataink nincsenek, de láttam Wonkénben, hogy van aki marhákat tart. Lehet, mi is megpróbálkozunk vele.

- Én a kecskét ajánlanám. Az megeszik mindent, a szavanna füve meg nem elég dús a marhának.

- Miért? Venezuelában van kecske?

- Van bizony! Amúgy hogyan jutnak a helyiek húshoz? Vadásztok?

- Igen, vannak, akik olykor elmennek vadászni. De az erdők leégetése miatt nagyon kevés a vad. Többnyire lapa (más néven paca vagy tepezcuintle) vagy arapapagáj kerül az asztalra. Vannak akik a tukánt is megeszik. A folyóban vannak halak, de nem túl nagyok. Kevés húst eszünk.

Nemi szerepek: a férfiak fociznak, a nők gyereket nevelnek

- Milyen jövőt jósolsz Yuneknek?

- Ez a hely nyugodt és a táj csodaszép. A fiatalok mégis inkább felköltöznek Santa Elenába vagy elszegődnek segédnek aranymosók mellé. Amikor ilyen jó az arany ára, akkor egyre többen és többen mennek le a folyókhoz. Remélem, hogy édesapám öröksége túl fogja élni ezeket az időket. Hála Istennek ti is itt vagytok, s talán egyszer itt is fellendül a turizmus, mint a Roraimánál.

- Lehet Yunek a második Canaima?

- Második? Inkább az első!

Igaza van. Most, hogy megmásztuk a Roraimát és láttuk az Angel-vízesést, azt kell mondjam, hogy Yunek és térsége a leglátványosabb mind közül. Az emberek egyszerűek, nem tolakodók és segítőkészek. A táj gyönyörű és érintetlen. Persze mindez csak addig tart, amíg nem lesz belőle második Canaima. Vagy éppen első...