MIRADOR - "Kilátó a világra"

A venezuelaiak nem ismerik a folyón közlekedést, ennek hála két és fél napon át utazom a Los Llanosról Ciudad Bolívárba. A vidék felejtős, viszont hol máshol foghatna ki az ember egy félkarú részeg sofőrt, mint itt. Ezt is túléltük...

A Hato El Cedral bejáratánál várakozom. Egy óra is eltelik, de busz nem érkezik Elorza irányából, így összeszedve minden bátorságomat, leszólítom a nem messze posztoló guardiát, nem vinnének-e be a közeli Mantecalba. Meglepetésükben, hogy egy gringó fuvart kér tőlük, beszállnak a dzsipbe és intenek, hogy üljek hátra. A húsz perces út alatt jól kifaggatnak, hogy mit keresek errefelé, és hogy mi a véleményem a politikai helyzetről. Nem rejtem véka alá a mondandómat, felvilágosítom őket, hogy kollégáik a határ mentén mekkora szemetek és mit művelnek a turistákkal.

- Sok pénze van a turistáknak, nekünk meg semmi. Ezért van minden - védekeznek.
- Nem a turista hibája, hogy a bolívár nem ér semmit - replikázom.
- Az USA hibája és azé a féreg Caprilesé. Ők teszik tönkre az országunkat.

Nem akarok vitázni, pláne nem a guardiával, így megköszönvén a fuvart Mantecalba, kiszállok és várok egy buszt. Nemsokára meg is érkezik, de így is éjszaka érkezem meg San Fernando de Apuréba. Kihalt, tök sötét utcákon át jutok a belvárosba. Nem mondom, hogy nincs bennem félsz, a venezuelai nagyvárosokban napközben sem vagy biztonságban, nem hogy este 9-kor. Szállót alig találok, mert valamilyen politikai gyűlés miatt minden szoba foglalt. Végül sikerül kifognom egy hotelt 350 bolívárért, vacsorára pedig marad a jól bevált perro caliente, vagyis hotdog.

San Fernando a Los Llanos legnagyobb városa, s pont olyan, mint amilyennek az ember elsőként gondolja. Forró, párás, retkes és nagyon csúnya. Nincs miért sok időt itt tölteni, s miután megtudom, hogy csónakkal nem jutok el Caicara városába, kibaktatok a pályaudvarra és irány észak. Ciudad Bolívárba igyekszem, mert ismét nekimegyünk a Roraimának és a tepuiknak egy csapattal, de most, hogy így esett, megpróbálok előtte eljutni a Hato La Féhez.

Hiába szállok le a buszról, a hato zárva tart, csak hétvégente nyit ki a lovagolni vágyó gazdag venezuelaiak kérésére. Buszom közben elmegy, így marad megint az autóstop. A közeli katonai ellenőrzőponthoz sietek, mert ott legalább van árnyék. Rájöttem, hogyha én kezdeményezem a beszélgetést a guardiával, akkor átsiklanak az olyan kérdéseken, hogy mennyi pénz is van nálam. Egész segítőkészek, még kocsit is fognak nekem.

Egy idősebb fickó dzsipjébe kapok bebocsátást. Kiderül, hogy a fia Kanadában dolgozik, a lánya pedig Németországban a Reuters munkatársa, de most kérte áthelyezését Rióba, mert Brazíliában majdnem kétszer annyit kereshet, mint Európában(!!!).

- Nézd meg ezt a képet! - veszi elő a telefonját - Ez a fiam, Kanadában egy nagy szupermarket vezetője. Nézd meg, mi van a kezében! Venezuelai tej. Itt meg nem lehet kapni, sorban kell érte állni. Ez az ország egy vicc.

Újonnan szerzett barátom annyira ki van akadva a szocialista vezetésre, hogy az egy órás út alatt nem is tud másról beszélni, csak hogy Maduro mekkora egy balfék. Calabozóban tesz ki a terminálon, ahol fogok egy por puestót és egy térképeken nem jelölt faluba, El Sombreróba igyekszem. A települést nem véletlen nem jelöli semmi, mivel nem áll másból, csak egy benzinkútból és egy aljas ivóból.

Véletlenül pont ez előtt az ivó előtt gyűlnek a népek, hogy egy por puestót megtöltve erre-arra utazzanak. Tíz percet sem várakozok, befut az én roncsom is. Oldalsó ablakok nincsenek, sárhányó és lökhárító valószínűleg soha nem is volt, de a legaljasabbúl mégsem a kocsi, hanem annak sofőrje néz ki. Az egy dolog, hogy retkes, mint egy szénbányász, még azt is elnézem neki, hogy nincs egy karja, de azt nehezen emésztem meg, hogy úgy be van baltázva, hogy alig áll a lábán. Mutatjuk is neki hárman, kik a fuvarra vártunk, hogy ne mászkáljon, mert csak kárt tesz magában, inkább üljön szépen vissza a volán mögé. Persze hajthatatlan, két felest még betol az ivóban indulás előtt.

Nem szokott zavarni, ha részeg a sofőr, úgy vagyok ezzel, hogy aminek jönnie kell, hát jöjjön. Azt azonban fel nem foghatom, hogy a nem kicsit illuminált félkarú barátunk előzés közben az egyetlen megmaradt kezével miért a rádiót tekergeti, ahelyett, hogy a kormányt fogná?! Halálfélelmemnek másfél óra múltán vége, Chaguaramasnál a menet során egész kijózanodott Hook kapitány csak ennyit szól:

- Ennyi, nem tovább! Itt mindenki átszáll egy másik kocsiba, nem kell érte fizetni.

Egy újabb por puesto és máris Valle de Pascuában vagyok. Az út egészen idáig még a venezuelai átlagnál is rosszabb minőségű volt, elég annyit róla tudni, hogy a 2x2 sávos útból ma csak 2x1 sáv használható, mert a maradék kettőt benőtte a gaz.

Másnap az igen ocsmány Valléból El Tigrébe fogok egy por puestót, majd onnan busszal jutok el Ciudad Bolívárba. Két és fél napba tellett, hogy a Los Llanosról az Orinoco-partjára érjek, kb. 800 kilométert utazva, csak mert ezek az eszetlen venézek nem jöttek még rá, hogyha hajóznának a folyókon, akkor ezt az utat 8 óra alatt is meg lehetne tenni. Hogy mit kaptam cserébe? Gusztustalan városokat, igénytelen falvakat, megdöbbent, de segítőkész guardiát és egy fuvart egy félkarú, talajrészeg sofőrrel egy 40 éves Dodge-ban. Ezzel sem lettem kevesebb...

Még több sztoriért látogass el Facebook oldalunkra!

A legtöbb turista méregdrága package tour során lövi meg élete legjobb állatfotóját a Los Llanoson, pedig a vidék könnyen bejárható magánúton is. Hála a venezuelai kettős váltásnak ma fillérekből juthatsz olyan élményhez, amihez fogható kevés van a Földön. A Los Llanost államilag tenném kötelezővé a sárgolyó minden lakójának.

Guasdualitóból kelet felé veszem az irányt. A Los Llanos mélyére készülök, a Hato El Cedralhoz, mivel állítólag az ottani mocsárvidék a leggazdagabb vadban. Elsőként Elorza településére érkezem, ami még Guasdualitónál is magányosabb tehenész falu. A pályaudvar mérete és forgalma is mutatja, hogy a Llanos mennyire néptelen vidéke Venezuelának. Négy órát ücsörgök tétlen, mire egy szakadt Dodge végre hajlandó elindulni. Az út nyílegyenesen tart északnak, majd a semmi közepén szól a sofőr, hogy megérkeztem a célállomásra.

Több millió iguana él a Los Llanoson

A Hato El Cedral azon kevés óriás ranchek egyike, amik máig működnek. A közel egy tucat több tízezer hektár területű hatókat a vezetés az elmúlt tíz évben szépen államosította, de mivel fenntartani azokat nem tudta, így a többségüket rövid időn belül bezárta. A Hato El Cedral egyelőre túlélte a turizmus pusztító állami intézkedéseket, bár kérdés, meddig.

Madarászoknak egyszerűen kötelező

A bejáratnál két fiatal őr fogad, s mikor megtudják, hogy nincs semmilyen foglalásom, leültetnek egy kerti székre és várakozásra ítélnek. Már a bejáratnál feltűnik a temérdek állat, ami ezt a vidéket világhíressé tette. Számtalan madár röpköd mindenfelé, a fák tövében pedig százasával fetrengenek az iguánák.

A kapibarák, más néven vízidisznók a Los Llanos emblematikus állatai

Fél óra múlva érkezik egy csaj motorral, ő a hato üzemeltetője. Közli, hogy foglalás nélkül normális körülmények között nem fogadnak turistákat, de mikor meg tudja, hogy túravezető vagyok, azonnal nyitottá válik. Van hát igény a turizmusra. Egy teherautóval bevisznek a hatóra, ami jó hét kilométerre található a főúttól. A távot lassan tudjuk le, mert folyamatosan kerülgetni kell a vízidisznó csordákat, akik nehezen veszik rá magukat, hogy eliszkoljanak a kocsi elől.

A kapibaránál csak a kajmánból van több

Maga a hato egészen pofás, ráadásul megfizethető. Hála a fekete váltásnak az 1400 bolíváros (kb. 30 US$) szállásdíj három étkezéssel, egy dzsipszafarival és egy csónaktúrával nem rossz ajánlat, még ha háromszor annyiba is kerül, mint egy napi budgetem. Hatalmas légkondis szobát kapok óriási fürdőszobával. Bár egy renoválás ráférne az épületre, de messze ez a legjobb szálló, amivel az elmúlt hónapokban találkoztam. Nem mintha érdekelne a szálló minősége, mivel a Los Llanos nem a kényelemről, hanem az állatokról szól.

Ilyen képhez még szerencs sem kell

A hato körüli mocsarak több millió kajmánnak, annál is több vízidisznónak, közismertebb néven kapibarának az otthona. Itt is megszámlálhatatlan iguána sütkérezik a napon, a fekete íbisz seregek mögött szarvas csordák legelésznek. Itt-ott feltűnik egy jabiru, Dél-Amerika legnagyobb testű gólyája, felettük karakarák és egyéb sasmadarak köröznek. Naplementéig közel kétszáz képet lövök, születik olyan fotó, amin egyszerre nyolc fajta állat látható.

A szarvasok jól megvannak a kajmánokkal

Sokan a brazíliai Pantanalt tartják a kontinens legjobb szafarijának, de a Los Llanos fajgazdagságát látván nem tudom elképzelni, hogy ennél van jobb. Reggel sem változik a kép. Teherautóval járjuk körbe a hato környéki mocsarakat, ahol ismét temérdek kajmánt látunk, de sikerül olyan képet is lőnöm, amin sas ücsörög a kapibara hátán. A három órás teherautós szafari után - fájdalom -, de ki kell hagyjam a csónakázást, mivel indulnom kell Ciudad Bolívárba, hogy ismét tepuikat másszunk egy csapattal.

Nem mindennapi kép a Los Llanosról

Nem egész egy napot töltöttem el a Hato El Cedralon, s ez idő alatt több állatot láttam, mint az elmúlt egy évben szerte Dél-Amerikában. Egészen biztos, hogy ide még visszatérek.

Még több fotóért és sztoriért látogass el Facebook oldalunkra!

A Los Llanos elsőre egy unalmas füves pusztaságnak tűnik, de ahogy mélyebbre hatol az ember a semmiben, úgy fedezi fel a síkság szépségeit. Guasdualitóig nekem az emberek közvetlensége jutott, s még azt sem bánom, hogy a politikáról kell vitatkozni.

Eri egy rövid időre visszautazik Európába, s mivel a CADIVI miatt az összes repülőjegy elfogyott Caracasból, így kénytelenek vagyunk Kolumbia felé kanyarodni. Egy igen hosszú és unalmas buszúttal Vigiában kötünk ki, a Maracaibo-öböl déli csücskében, s hogy kicselezzük a guardiát, nem San Cristóbal, hanem San Pedro felé kanyarodunk. Az este 6-os busz Vigiából azonban még 8-kor sem akar elindulni, így úgy döntünk, nem aszalódunk tovább a járművön és szállás után nézünk Vigiában.

Ritkán bízom rá magunkat taxisra, de Vigiát egyáltalán nem ismervén kénytelenek vagyunk a sofőrre hagyatkozni. Ilyenkor a legjobb, ha olyan fickó kocsijába szállsz be, akiről nem feltételezed, hogy ártani tudna neked. A taktika ezúttal is bejön, így kötünk ki egy útszéli motelben, ami olcsó, kényelmes és még az internetet is ismerik. Vigiát nem véletlenül nem ejtik útba a turisták, mivel a világon nincs itt semmi. Este sétálunk egyet a főút mellett sorakozó boltok között, közben legalább féltucatszor mondjuk el minket megszólító fiataloknak, hogy Magyarország nem az USA-ban van, és hogy Európa nem kizárólag Spanyolország, hanem van ott több ország is.

Másnap San Pedro felé kanyarodnánk, de reggel nincs busz (az este 6-os járat ezek szerint csak elindult valamikor). Nincs mit tenni, San Cristóbalnak kell mennünk, újra kitéve magunkat a guardia szemétkedésének San Antoniónál. Szerencsénkre csak kétszer futunk bele ellenőrzőpontba, egyszer San Cristóbaltól nem messze, másodszor San Antonio előtt. Meglepő módon egyik alkalommal sem foglalkoznak velünk, sokkal inkább azzal, hogy a helyiek mit akarnak átcsempészni a határon. Az első megállónál felpattan egy katonalány, s csak annyit kiált bele a levegőbe:

- Ha összedobnak 500 bolívárt, nem szállítunk le senkit és nem vizsgáljuk át a csomagjaikat!

Egy fokkal jobb annál, mint mikor bezártak pár hete egy kabinba s azzal fenyegettek, hogyha nem fizetek, bizony lecsuknak 24 órára. Eleget loptak már tőlünk, nagyvonalúan megengedjük, hogy ezúttal a csempészek perkáljanak. A második megállónál, 30 kilométerrel lejjebb, már nem ilyen talpraesettek a katonák. Nekiállnak kutakodni, de ezúttal is mázlink van; előttünk ül egy párocska két karton étolajjal, ami van akkora mennyiség, hogy helyettünk őket lopják meg.

Átkelünk a határon, ahol Eri másnap repülőre ül, én pedig visszatérvén Venezuelába elindulok Ciudad Bolívárba keresztül a Los Llanoson. Az ország legnagyobb pusztaságát Dél-Amerika legjobb állatlesének tartják, bár egyesek elé helyezik a Dél-Brazíliában nyújtózó Pantanalt.

A Los Llanosról három dolgot kell tudni. Elsőként azt, hogy a két Magyarország nagyságú terület Venezuela legritkábban lakott vidéke. Másodszor, hogy innen származik az ország minden pontján népszerű joropo muzsika, harmadszor pedig azt, hogy az itt élők egytől egyig a chávezi politika elkötelezett hívei.

San Antonióból próbálok busszal San Cristóbalba jutni, de ez nem megy könnyen. Bármelyik buszra is próbálok felszállni, a sofőr mutogat, hogy nem szállít gringókat. A negyedik busznál elegem lesz a megkülönböztetésből és rákérdezek, mégis milyen alapon nem hajlandó felengedni a járműre.

- A guardia az ellenőrzőpontnál kiszed, ha turistát lát a buszon. A gringók miatt rengeteget szoktunk késni, ami nem tetszik a helyieknek, ezért a busztársaság úgy döntött, nem fuvaroz turistákat - azzal csukná is be az ajtót, de feltartóztatom.
- És akkor én most hogy jutok el San Cristóbalba? - próbálok aggódó, de dühös fejet vágni.
- Bánom is én! Fogj taxit! - s kigurul a terminálról.

Hétről hétre egyre szimpatikusabb ez a Venezuela. Nincs mit tennem, mint tényleg taxit fogni. Mázlim van, egy srác éppen dolga végeztével San Cristóbalba tart, így aránylag olcsón megúszom a menetet, persze így is ötször annyit fizetek, mintha busszal mentem volna. A legnagyobb ellenőrzőpontnál kiszednek a katonák a kocsiból és bevezetnek abba a helyiségbe, ahol múltkor börtönnel fenyegettek. Ezúttal nem bízom a véletlenre a dolgot és nem engedem meg neki, hogy ő turkáljon a zsákomban. Elkezdek kipakolni a nagy zsákból, s közben folyamatosan dumálok hozzá, hogy eltereljem a figyelmét arról, hogy a hátamon is van egy kis zsák, tele bolívárral. Megúszom a dolgot, tíz perc múlva ismét a taxiban ülök.

San Cristóbal pályaudvarán fogok egy buszt Guasdualitóba, amellyel jó öt órán át ringatózom végig a meglehetősen unalmas tájon. Errefelé még nincsenek vadállatok, sokkal inkább végtelen legelők és milliónyi marha. Öröm az ürömben, hogy itt legalább látok mezőgazdaságot, ami eddigi venezuelai utazásaink során nem volt jellemző. A buszon összeismerkedek Miguellel és Jaiméval, két Los Llanosról származó, de ma már az Andokban élő rancheróval. Látván, hogy tursita vagyok, nagyon kíváncsivá válnak politikai nézeteimet illetően. Elmesélem nekik, miként viselkednek ma a turistával az országukban, s hogy az elmúlt egy évben mennyit romlott a helyzet Venezuelában, s hogy ezt a fenntarthatatlan politika rovására írom. A fiatal srác bólogat, míg az idősebb Miguel a fejét rázza. Pont ugyanaz a történet, mint San Luísban a kocsmában volt; a fiataloknak kezd felnyílni a szeme, az idősebbek pedig csak hálálkodnak a rendszernek, mert Chávez anno megsegítette őket.

Eközben befutunk Guasdualitóba, a térség legnagyobb településére. A furcsa páros úgy érzi, hogy a politikai eszmefuttatást folytatni kell, így magukkal rángatnak egy külvárosi szállóra, majd egy csirkézőbe, ahol még éjfélig tart az észosztás.

- A mostani szituáció annak a söpredék ellenzéknek köszönhető. Ők manipulálják az árfolyamot az USA segítségével, tönkretéve minket, szegény népeket - fakad ki Miguel.
- Persze, hogy manipulálják. 15 éve a szocialisták vannak hatalmon, ezalatt nem történt fejlesztés az olajiparban, a termelés csökken, az USA meg igényt tart az olajra, mert energiaválságtól tart. Venezuela azonban évről évre kevesebb olajat tud eladni, s ha nem lesz fejlesztés, idő előtt kiapadnak a kutak.
- Lehet, de előtte a gringók szétlopták az országunkat. Minden profitot kivittek az országból, most az legalább itt marad.
- Miguel! - szól közbe a fiatal Jaime - Andrés azt mondja, hogy a venezuelai olaj nem nemzeti, hanem globális kérdés.
- Venezuela annyi olajat termel, mint az Emirátusok. Hasonlítsa össze Dubajt Maracaibóval. Caracasban az összes épületet aranyból lehetne újjáépíteni.
- Mire lenne az jó?
- Semmire, de Venezuelában tíz éve nincsenek útfelújítások. Hány éve ígérik a Caracast Valenciával összekötő vasútvonalat? Soha nem készül el. Ami meg elkészült belőle, már felújítani kéne, nem továbbépíteni.
- Nézd, Andrés! A Los Llanoson az 1990-es évekig nem volt áram. Nem kaptunk támogatást az államtól, mindenki egyik napról a másikra élt. Chávez velünk nagyon jót tett.
- Ezzel tisztában vagyok. Nem Chávezzel van gondom, mert ő megtett minden tőle telhetőt. Igenis államosítania kellett az olajipart. De nem lehet egy országot ideológiák mentén irányítani. Venezuelának nincsen szüksége ideológiákra. Amennyi ásványkincse és olaja van, a világ tíz leggazdagabb országa között lenne a helye. Ehelyett azzal küzd, hogyan kezelje az USA-kérdést, közben összeomlik a gazdaság.
- Végre nyitni kéne Amerika és Európa felé - zárja le a vitát Jaime - Én is unom, hogy ebben az országban a politikusaink csak az USA-t szapulják, ahelyett, hogy kétszer annyi olajat adnánk el nekik.

Az ehhez hasonló párbeszédek mindennaposak Venezuelában nem csak turista és helyi között, de újabban fiatal és idős között is. Az ország ezer sebből vérzik, a busztársaságok nem akarnak turistákat szállítani, a katonák mindenhol lopnak, a pénz elértéketelenedett. Nem tudom hogy bírok még itt ki két hónapot...

Még több sztoriért látogass el Facebook oldalunkra!

Maracaibo, a Karib-térség legnagyobb kikötője, a venezuelai gazdaság motorja, a Föld legnagyobb olajkészletének a fővárosa. Ilyen potenciállal Venezuela második legnagyobb városának minimum úgy kéne kinéznie, mint Dubaj, ehelyett olyan, mintha Kazincbarcikát összemosták volna Mumbaijal és telepakolták volna három millió boldogtalan emberrel. Maracaibo szenved a venéz politika kizsákmányolásától, tenni ellene pedig nem tud semmit.  

Hétvége van, de a házinéni a posadában megnyugtat minket, hogy szombat reggel is mennek por puestók Coróba. Ennek az információnak a tudatában békésen készülődünk, nem sejtve, hogy az iránytaxik üléseit még péntek este lefoglalták a falusiak. A szálló előtt várakozva csakhamar rá kell ébredjünk, hogy transzport nélkül maradtunk. Céltalanul körözünk a faluban, hátha van mozdítható járgány, de semmi. 11 körül aztán érkezik egy teherautó, ami elvisz a tíz kilométerrel lejjebb található elágazáshoz. Itt újabb fél órás tétlen ücsörgés következik, majd végre befut egy 40 éves Dodge kisbusz, aminek - tudjátok - bevezetik a benzingőzét az utastérbe. Szerencsére az út rövid, így egy laza fejfájással megússzuk az utat.

Maracaibo egyik tetszetős temploma, a Santa Barbara

Coróban buszra szállunk és négy órás dög unalmas utazásba kezdünk Venezuela második legnagyobb városába, Maracaibóba. Az út műveletlen földeken, gazdátlan legelőkön át száguld, míg nem megérkezünk a Maracaibo-öböl bejáratához. A Maracaibo-öblöt csak mi nevezzük öbölnek, a helyiek tónak hívják. Ők teszik helyesen, mert bár a Karib-tengerből fűződött le évezredekkel ezelőtt, a sok csapadék és folyó hatására mára teljesen kiédesedett.

A tavat és a tengert ma egy kb. 40 kilométer hosszú és egy 8-10 kilométer széles csatorna köti össze, aminek legkeskenyebb pontján Maracaibo büszkesége, a város minden pontjáról jól látható híd emelkedik.

Maracaibo büszkesége, a 8600 méter hosszú General Rafael Urdaneta Bridge

Besötétedik, mire megérkezünk a buszpályaudvarra, ahol egyszerűen képtelenek vagyunk taxit fogni. Mivel a taxi röhejesen olcsó az olaj fővárosában, ezért mindenki azzal közlekedik, a bolond turista meg a zsákjával várjon addig, amíg este 9 óra nem lesz és a taxisok hajlandóak lesznek kifáradni a terminálra egy fuvarért.

Végre fogunk egy taxit, amivel az új városrész felé vesszük az irányt. Jön az újabb meglepetés: minden szálló tele van. Taxisunkkal másfél órán át rójuk a három milliós város útjait, mire egy venezuelai értelemben piszok drága szállodában találunk szobát. Majdnem 20 dollárt fizetünk egy elég ócska lyukért, amiért máshol két dollárt se kérnének el. A szállodában van ugyan úszómedence, de az takarítót hónapok óta nem látott. A wi-fi viszont működik, ami az elmúlt egy hónap tapasztalatai után kellemes meglepetés.

A propaganda munkálatok egyik jól sikerült eredménye

Maracaibo nem jó hely. Ezen nem lepődünk meg, mert eddig egyetlen nagyváros sem nyerte el a tetszésünket az országban. Az azonban durva, hogy az amerikai kontinens olajban leggazdagabb városa ennyire lepukkant legyen. Egyes felmérések szerint a Maracaibo-öböl alatt nagyobb kőolajkészlet hever, mint az egész Perzsa-öbölben, ezért furcsa, hogy Maracaibo nem úgy néz ki, mint Dubaj. Tudom én is, a politika tehet mindenről. Bárkivel is beszélünk a városban, mindenki Chávezt és Madurót teszi felelőssé azért, hogy Maracaibo úgy néz ki, ahogy.

A valóság igazából ilyen

- Évek óta függetlenedni akarunk, de Caracas nem engedi - emeli fel a hangját a taxisofőr, akivel épp az óváros felé tartunk.
- Miért lenne jó a függetlenség? - teszem fel a bárgyú kérdést.
- Viccel? Maduro és tolvaj bandája kizárólag belőlünk él. Amit mi itt megtermelünk, azt ők mind zsebre vágják. Aki pedig emiatt szót emel, azt rövid távon eltűntetik a színről.
- Úgy érti, hogy megölik?
- Nem. Úgy értem, hogy az a város, amelyik nyíltan szembemegy az általuk épített szocializmussal, az nem kap pénzt. Nézze meg hogy néz ki ez a város. Egy förtelem. 20 éve Maracaibo egy álhető metropolisz volt, ma egy lepukkant szeméttelep.

A Santo Cristo de Aranza templom és a csodás panelek

Joggal hőzöng a taxis. Maracaibóban ugyanolyan látszatmunkálatok folynak, mint szerte Venezuelában. Tessék-lássék módjára felújítanak egy épületet, amit propaganda műsorokban lehet mutogatni, míg a szomszédban omlik össze minden. A főtér egyik oldalán ott vannak a koloniális épületek szépen megcsinálva, míg a túloldalon halomba áll a szemét a 40 éve épült, épp összedőlni készülő betonrengeteg lábánál.

A Calle Carabobo pofás, de unalmas

A park sem fest jobb képet, este egészen biztos nem mászkálnék errefelé. A város leghíresebb utcája a Calle Carabobo, ahol Maracaibo megőrizte eredeti hangulatát. Ha ez az utca Kolumbia valamelyik nagyvárosában lenne, tele lenne hostelekkel és bárokkal, itt azonban többnyire rácsos ablakok és ajtók fogadnak minket. Maracaibo másik jelképe a Santo Cristo de Aranza templom, ami akár szép is lehetne, de a tőszomszédságában az ügyes várostervezők engedélyezték négy darab húsz emeletes paneltömb felhúzását.

A város összes látnivalójával alig fél óra alatt végzünk, majd a parktól délre eső piac felé fordulunk. Nem tesszük sokáig, mert a fényképezőt sem merjük elővenni. Szenny és mocsok úszik az utcákon, a sikátorokban gázos alakok fetrengenek. Kicsit ismét Valenciában érezzük magunkat, így fogunk gyorsan egy taxit és irány vissza az új városrész. Látnivaló errefelé egyáltalán nincs, de legalább van néhány kajálda, ami nem zár be este hatkor. Nyolc után azonban itt sem ajánlott az utcán tartózkodni, így visszavonulunk a szuper szállásunkra.

Az új városrész központja, a Plaza de la República

Maracaibo nem lepett meg minket, pont olyan, mint amilyennek vártuk. Látván azt, hogy a politika miként lehetetleníti el az ország gazdasági motorját, azt kell mondjuk, hogy Venezuelának végre le kéne számolnia a szocialista vezetéssel. Egy Maracaibo szintű város egyszerűen nem nézhet így ki...

Még több fotóért és sztoriért látogass el Facebook oldalunkra!

Van egy hely Venezuelában, ahol ingyen van a sör. A San Luís-hegység falvaiban olyan jó fejek az emberek, hogyha turistát látnak, kényszert éreznek, hogy meghívják egy sörre. Vagy inkább nyolcra. Nem véletlenül lett az egyik legkedvesebb emlékünk ez a vidék.

Visszatérve a Médanos de Coróból buszra pattanunk és irány a San Luís-hegység. A másfél órás út alatt nagyot változik a táj: hirtelen minden kizöldül. San Luís falu a hegység déli lejtőjén fekszik 800 méter magasan, nagyon kellemes a klímája. Az alig pár száz lelket számláló településen egyetlen szálláslehetőség van, a Posada Agüedo, ahol 8 dollárért sikerül szobához jutnunk. A házinéni nem kicsit lepődik meg érkezésünkkor, elmondása szerint emberemlékezet óta nem járt erre európai. A szálló is pont úgy néz ki, mint ahol nem sok turista száll meg: a lepedő retkes, mindent belep a centi vastag por, a kertben a falevelek nincsenek összegereblyézve.

A corói pályaudvaron várakoznak az iránytaxik

A falu feletti kálvárián áll egy apró kápolna, ahonnan egészen zseniális a kilátás a déli völgyre. Nincsenek elsődleges erdők, mert azokat a 19. században a fakitermelők mind kivágták, viszont hála a mezőgazdaságilag analfabéta kormányzásnak az elmúlt tíz évben a környék újra bedzsungelesedett. Este a falucska egyetlen éttermében költjük el a vacsoránkat. Helyi specialitással, kecskevesepörkölttel lepem meg magam. Hát, mit mondjak? A vesét el kell tudni készíteni, hogy ehető legyen. Ezt majdnem nem sikerül megennem.

A várostábla mögött még mindig ott mosolyog a régen halott Chávez

San Luísban nagy népszerűségnek örvendünk. Mindenki megtalál minket, beszélgetni akar és meghív egy sörre. Életemben ennyi ingyen sört nem ittam meg sehol. A delíriumnak köszönhetően sikerül a falu netkávézójában hagynom a fényképezőt, aminek persze nem kél lába. Az ember csupa rosszat hall Venezueláról, s a nagyvárosokban valóban nincs biztonságban a turista, de a hegyi falvakban a világon nem történik semmi. Reggel elkocogok a netkávézót üzemeltető fickó házába, aki széles mosollyal üdvözöl és megnyugtat, hogy a fényképezőm biztonságban van.

A kecskevesepörkölt egészen pocsék

Miután visszakapom a gépet, elindulunk fel a hegyekbe, mert a San Luís-hegység állítólag számos csodát rejt. Elsőként egy furgon platóján töltünk negyed órát, majd valamilyen állami dzsip hátsó ülésén kapunk helyet. A két vörös inges nagyon kíváncsi rá, hogy mi a véleményünk a venezuelai helyzetről, s én nem is restellem elmondani, hogy mióta Maduro az elnök, elég rossz turistának lenni az országban. A rövid diskurzus végén nem bánják, hogy kiszállunk a kocsijukból.

San Luís faluja a kálváriáról fotózva

A mai napon a Haitón de Guaratarót céloztuk meg, ami egy hatalmas víznyelő az erdő mélyén. A víznyelők többnyire meredélyekben alakulnak ki, a Guarataro azonban furcsa módon egy nyeregben tette ezt. A másik érdekessége a mélysége. Én még életemben nem láttam 300 méter mély, ennyire szabályos beszakadást, a szélén állva nem csak Erinek, nekem is tériszonyom támad. A helyiek elmondása szerint a kürtő aljára csak oxigénpalackkal lehet leereszkedni, mert sok a mérges gáz és minimális az oxigén. 15 éve állítólag egy német-olasz expedíció számos tagja maradt a barlang mélyén örökre.

A Haitón de Guarataro egészen elképesztő természeti jelenség

Visszafelé egy romantikázó pár vesz fel minket, a lány nagy megrökönyödésére. A kétszemélyes furgonba négyen préselődünk be, de a srácot mindez nem érdekli, örül, hogy gringókat fuvarozhat. Az egyik kanyarban megáll, hátraszalad a platóhoz és előrehoz egy tálca sört.

- Igyatok! - szólít fel minket, és bont magának is egy Polart. 

San Luísban mindenki iszik, viszont csak mi tesszük azt ingyen.

Másnap a Spanyol királyi ösvényt célozzuk meg. Egy teherautó vesz fel minket és fuvaroz el egészen Acarite falujáig. A San Luísnál jóval kisebb faluban mindenki nagyon segítőkész, egyik alkalommal két fickó lép oda hozzánk, hogy vigyünk magunkkal narancsot az útra, és tele tömi a zsákunkat három kiló gyümölccsel. Legalább nem sörrel.

A táblát legalább tíz éve nem festették le

A Spanyol királyi ösvényt a 17. században kövezték ki a konkvisztádorok, hogy a hegyekben mosott aranyat könnyebben eljuttathassák Coróba. A 20. századtól az ösvényt a helyiek gondozták, akik szamárháton narancsot és egyéb citrusféléket szállítottak a városi piacra. Az út megépülésével az ösvény a turisták birtokába került, ahogy azonban az elmúlt tíz évben az országban mindenhol, úgy itt is elfelejtődött az idegenforgalom. Az ösvény köveit elhordták a helyiek építkezésekhez, csak a központi, mindentől messze eső részen maradt meg egy néhány száz méteres szakasz.

Eri élvezi, de nagyon!

Pár kilométerre Acarite falujától apró barlangok jelennek meg, amik arra pont jók, hogy átvészeljük a rendszeresen eleredő esőket. Ahogy beljebb és beljebb merészkedünk az erdőbe, úgy fogy el a talpunk alól az ösvény. Egyes helyeken átkozom magamat, hogy miért nem hoztam machetét, de a legrosszabb nem a bozótos, hanem a megmaradt köves szakasz, amit az elmúlt évtizedben centi vastag, csúszós alga borított be. Esünk-kelünk a sárban, csak nagy nehezen érünk fel egy hágóba, ahonnan már rálátni Cabure falujára. Találkozunk egy sráccal, aki épp az erdő mélyén megbúvó földjeire tart, s azzal bíztat minket, hogy a falu már csak 20 perc. Ismerjük az ilyen 20 perceket, most sem csalódunk, még legalább másfél órán át csúszunk-mászunk a végén teljesen felázott ösvényen.

Ilyen narancssárga csudák hevernek az ember lába előtt

A falu bejáratánál egy halom bika állja el az utunkat, de szerencsére szerteszaladnak, mikor a kezembe vett másfél méteres bottal hadonászni kezdek. Rommá ázva, hulla fáradtan esünk be Caburéba. Az egész ösvény alig 10 kilométer hosszú volt, mégis vagy öt órán át baktattunk rajta.

Egy rövid szakasz, ahol a köveket a helyén hagyták

Este San Luísban adok egy újabb esélyt a kecskevesepörköltnek, de újfent ki kell jelenteni: a venezuelaiak ezt sem tudják normálisan elkészíteni. Ezúttal sem marad el a helyiekkel a sörözés. Néhány fiatalabb figura órákon át próbálja meggyőzni idősebb ivócimboráikat arról, hogyha a gringó, azaz szerintem is balfék Maduro, akkor bizonyosan az. Végén persze üvöltés lesz a dologból, majd összeborulás és elhangzik az örökigazság is: "Amíg olcsó a sör és ingyen van a benzin, nagy gond nincsen!"

Még több fotóért és sztoriért látogass el Facebook oldalunkra!