MIRADOR - "Kilátó a világra"

Ostoba dolognak tűnhet összehasonlítani Magyarországot egy olyan országgal, ahol egy éve gazdasági válság, hiperinfláció, polgárháborús helyzet, hiánygazdaság és szörnyű közbiztonság uralkodik, de a tavalyi Peru-Magyarország összevetésünk is meglepetéseket tartogatott. Azt már többször kifejtettük blogunkban, hogy Venezuelával kapcsolatban túlnyomó részt téves információk jelennek meg az európai sajtóban, ezért úgy gondoltuk, érdemes nekimenni a kérdésnek: hol jobb az élet, Venezuelában vagy Magyarországon?

Először is tisztázni kell, hogy Venezuelában ma kettős váltás van. Az egyszerűség kedvéért hivatalos árfolyamon (1 US$ = 6,3 Bs, 1 US$ = 220 Ft) fogunk mindent átváltani, bár újabban már maga az állam sem veszi ezt komolyan.

1) KERESETEK

Hivatalos statisztika arról, hogy Venezuelában mennyi a havi átlagkereset, nem áll a rendelkezésünkre. A minimálbér 2014. május 1-től 4250 bolívár, azaz kb. 149 000 Ft, hivatalos árfolyamon számolva. Szemben a mi 101 500 Ft-os minimálbérünkkel ez igen jónak mondható, de a hiperinfláció és a hiánygazdaság miatt meglehetősen kevés.

A minimálbér Venezuelában hivatalos árfolyamon 675 US$, a fekete piacon azonban csak 60 US$

Amíg Magyarországon a hivatalos munkanélküliségi ráta 2014 első felében 8,1% volt, addig Venezuelában ez az érték 11%. Bejelentett munkát találni nehéz. Az olaj és energetikai szektorban a fejlesztések elmaradása miatt inkább leépítésekre kell számítani, az építőipar a nyersanyaghiány miatt gyengélkedik. A mezőgazaság fejlesztése nagyon gyenge, így a munkanélküliség növekedése megállíthatatlannak tűnik. Az állam az évi 60%-os inflációt (fekete piacon 2013-ban ez közel 350%-os volt) a minimálbér folyamatos emelésével próbálja kompenzálni. 2014-ben már másodszor emelt az állam, összesen 43%-ot, ami még így is elmarad az infláció mértékétől.

Ma kevesen keresnek minimálbért, mert abból megélni Venezuelában nagyon nehéz. Az importált termékek ára a feketepiaci árakat követi (1 US$ = 72 Bs), ezért azok beszerzése roppant költséges. A CADIVI (lásd lejjebb) kiskapuit kihasználók évente akár 250-300 000 bolívárt is kereshetnek pluszban, ami az éves minimálbér 5-6 szorosa.

2) ADÓZÁS ÉS VÁLLALKOZÁS

Nem lehet kellemes vállalkozói környezetről beszélni Venezuela esetében. Az elmúlt tíz évben számos stratégiailag fontos iparágat államosított a vezetés, olykor megfeledkezve arról, hogy az egykori vállalat-tulajdonosokat illett volna kárpótolni. Külföldiként pénzt befektetni Venezuelában kamikaze lépés, a helyieknek azonban mindent szabad. Persze csak kicsiben, olajban, aranyban, áramban, logisztikában és építőiparban gondolkozni felesleges, mert ezen ágazatokat az országvezetés tagjai leosztották maguk között. Éttermet, kocsmát vagy boltot azonban bárki nyithat, szabályozás tulajdonképpen nincs, adót fizetni csak papíron kell. Létezik egy 12%-os ÁFA, amit tulajdonképpen senki nem fizet be, kivéve azok, akik hivatalos árfolyamon váltva importálhatnak.

Elviekben van egy 34%-os személyi jövedelemadó is, de azt csak külföldi nagyvállalatoktól szedik be, a kisvállalkozóknak ezt nem kell fizetniük. A TB 25%-os, de számla hiányában az utca egyszerű emberétől ezt sem szedik be.

Liberális vállalkozói környezetben nevelkedve azt mondom, nem szeretnék olyan országban élni, ahol nem dönthetem el, miből szeretnék üzletet csinálni, még akkor sem, ha nem kell adózni. Mindemellett tudomásul veszem, hogy aki kicsiben gondolkozik, annak Venezuelában ma nem rossz, csak jól kell célterületet választani. Bár Magyarországon vállalkozást nyitni komplikált és költséges, én mégis azt mondom, ma egy magyar vállalkozó hosszú távon biztosan jobban jár, mint egy venezuelai.

3) ÁRAK

Az életminőséget nagyban meghatározzák az élelmiszerárak. Ahogy minden más terméknél, úgy az élelmiszerek esetében is fontos kiemelni, hogy amit importálnak, az a keresetekhez mérten hihetetlenül drága. Az állam bizonyos időközönként ételosztást tart az ország minden pontján, amikor a lakosság nyomott áron juthat hozzá alapvető élelmiszerekhez, azonban annak mennyisége erősen korlátozott. Az ilyen tételekért órákon át sorban kell állni, ráadásul legtöbbször a kereskedők vásárolják fel a hozott árut, akik egy ideig visszatartják a nem romlandó termékeket, és a hiány miatt jóval magasabb áron passzolják azt tovább. Íme néhány termék ételosztási/piaci áron:

1 kg rizs      70/525 Ft
1 liter tej     70/630 Ft
1 liter olaj  140/1225 Ft
1 kg liszt     70/1050 Ft
1 kg cukor   35/420 Ft

Ha valaki nem áll be a sorba, annak bizony keményen a pénztárcájába kell nyúlnia vagy önellátásra törekednie. Ez nem könnyű, mivel növényvédőszereket, tápszereket, állategészségügyi készítményeket az országban fellelni nem lehet. Venezuelában a sertéstartás tulajdonképpen leállt, de az ország csikre- és marhahús importra is szorul. A hús ára egészen horrorisztikus:

Sertéstelepek már nincsenek, a marhák még kitartanak

1 egész csirke    4200 Ft
1 kg marhahús   2800 Ft
1 kg sertéshús   5250 Ft

Az igazi problémát mégsem az élelmiszerek jelentik, hanem a ruházkodás és az elektromos berendezések beszerzése. Mára alig maradt olyan vállalat, ami hivatalos árfolyamon juthat hozzá az áruhoz, így azokat fű alatt, főként Kolumbiából és Brazíliából hozzák be. A kereskedők kénytelenek a fekete piacon váltani, így egy Magyarországon kb. egy havi keresetbe kerülő iPhonért Venezuelában 10 hónapot kell gürcölni. Íme egy-két megdöbbentő ár:

olcsó, hamisított farmer a piacon   kb. 1200-1500 Bs
márkás cipő                                   kb. 10 000 Bs
új iPhone                                       kb. 40 000 Bs
átlagos síkképernyős TV                kb. 70 000 Bs
közép kategóriás laptop                kb. 50 000 Bs

Márkátlan bakancs 3190 bolívárért

Látható tehát, hogy Venezuelában a havi minimálbérből mindössze 3-4 gyenge minőségű farmernadrág vásárolható, ami egészen elképesztő. Az idősebbeknek nem kell bemutatni a hiánygazdaságot, hiszen az 1960-70-es években Magyarországon is fél havi keresetbe került egy új farmer, de azóta eltelt lassan 50 év, továbbá Venezuela a Föld egyik legnagyobb olajtermelője.

4) LAKHATÁS, ÉPÍTKEZÉS

Lakást vásárolni Caracasban nem olcsó mulatság. Egy külvárosi, régi építésű lakótelepen egy aránylag normálisan kinéző 80 nm-es lakás ára 3 millió bolívártól, 100 millió forinttól kezdődik. Az ár persze csalóka, mert az ingatlanpiac a feketepiaci árakat követi, így egy lakás ára csak 9-10 millió Ft. Nem is az áron van a hangsúly, hanem azon, hogy amíg Magyarországon egy 10 milliós lakásért 100 havi minimálbért kell letenni az asztalra, addig Venezuelában 700 hónapot, közel 60 évet kell dolgozni.

Építeni ennél sokkal könnyebb, mivel a telekárak alacsonyak, szabályozás pedig nem nagyon van. Choroníban, alig 5 kilométerre a Karib-tenger partjától a Henri Pittier Nemzeti Park mélyén egy 400 négyszögöles telek ára ócska házzal mindössze 50 000 bolívár. A gond az építőanyaggal van, amiből ugyancsak hiányt szenved az ország.

Okosabb ma bérelni, mivel egy külvárosi 60 nm-es lakás havi bérleti díja 50-70 000 Ft, tehát kb. annyi, mint Magyarországon, azonban ezek az árak a legtöbb esetben tartalmazzák a rezsi díját is.

5) KÖZLEKEDÉS

Tudjuk, Magyarországon a városi tömegközlekedés túlárazott még európai viszonylatban is. Venezuelában az üzemanyag alacsony ára miatt a közlekedés röhejesen olcsó, tulajdonképpen csak a munkaerő bérét és az amortizációt kell megfizetni. Caracasban egy vonaljegy ára metrón és buszon 1,5 bolívár, kb. 50 Ft, ami hetede a budapesti jegyáraknak. Bérlet nincs, de egy 10-es gyűjtőjegy ára is csak 455 Ft. A távolsági buszközlekedés sem vészesen drága, de itt már kisebb a különbség, mivel a társaságok többsége magánkézben van. Egy 100 km-es utazás ára kb. 1300 Ft, azonban ha az ember hajlandó nyomorogni a naponta csak egyszer-egyszer közlekedő állami busztársaság járatán, akkor ennek az árnak a töredékéért utazhat. A buszpark erősen elöregedett, az egyetlen (túl) jól működő dolog a járműveken a légkondi, ami gyakran kínszenvedéssé teszi az utazást. Nagy távolságokat okosabb lerepülni, mivel az államilag támogatott Conviasával akár már 15 dollárért is repülhet az ember országon belül.

29 liter benzin kevesebb mint 3 bolívár, azaz kb. 10 Ft

Legolcsóbban úgy jön ki az ember, ha saját autóval közlekedik, mivel egy 30 literes tankolás ára nincs 10 Ft (hivatalos árfolyamon 100 Ft). Az autópark állapota azonban siralmas, a többség most is 30 évnél idősebb amerikai roncsokkal szaladgál. Aki szereti a veterán kocsikat, annak élmény az ország.

Bár a venezuelai tömegközlekedés állapota jóval rosszabb, mint a magyaré, az ár miatt azt kell mondjam, hogy Venezuelában utazni ár-érték arányban jobb. Ha pedig saját autód van, akkor szinte ingyen van.

6) KULTÚRA, SZÓRAKOZÁS, SZABADIDŐ

Nem sok venezuelai utazóval találkozik az ember a sárgolyón. Ennek egyik oka, hogy a venézek többsége strandőrült, s mivel csodás tengerpartjaik vannak, felesleges másik országba utazniuk egy kis homokért és napfényért. A másik oka a valutahiány. Mivel dollárhoz jutni nehéz, ezért marad a feketepiac, ahol 10-szeres pénzt kérnek el egy dollárért, így a többség a jelenlegi helyzetben jobbnak látja maradni. Létezik az ún. CADIVI, az évente egyszeri utazási támogatás 5000 dollárig. Ezt majdnem mindenki igénybe veszi, azonban tényleges utazásra nem fordítja, inkább átváltja az összeget a feketepiacon és gazdagodik.

A venézek nem tartoznak Latin-Amerika legszorgosabb népei közé. A többség bőven megelégszik azzal, ha van pénze sörre és mindennapi betevőre, jobbítani az életkörülményeiken mintha nem akarnának. A mostani gazdasági helyzetben - kihasználva a CADIVI és a kettős váltás előnyeit - sokan csak heti egy-két napot dolgoznak, a maradék időt a családdal vagy a haverokkal töltik. Egyetlen másik országot nem ismerek, ahol a helyiek ennyi szabadidővel rendelkeznének, mint itt, még ha az önként vállalt vakációjukat nem is tudják minőségi szórakozással tölteni. Színházak, mozik alig vannak, amik vannak, azok is lepukkantak. Külföldi együttesek csak ritkán koncerteznek az országban, a fesztiválozás nem divat. Külföldre utazni ugyan lehet, de annyira nem mobilisak, mint az európaiak, és a jelenlegi helyzetben lehet én is inkább maradnék és játszanék a CADIVI-vel. A legnépszerűbb strandok azonban mindig tele vannak venézekkel, így aki imádja a tengert, az valószínűleg irigyli őket.

Bár minőségi szórakozásra lehetőség csak kevés van, a rengeteg, önként vállalt szabadidő miatt azt mondom, Venezuelában most jobb szabadságra menni, mint Magyarországon.

7) KÖZBIZTONSÁG

Venezuela az egyik legrosszabb bűnözési statisztikával rendelkező ország. 2012-ben több mint 20 000-en haltak erőszakos halált, ami jóval magasabb, mint Irak vagy Szomália hasonló rátája. A napi kb. 50 gyilkosság a drogban, aranyban és fegyverben utazó bandák közti leszámolásokban realizálódik, az utcán az erőszakból az ember nem sokat érez, csupán annyit, hogy naplemente után minden bezár, a venézek pedig bezárkóznak házaikba.

Venezuela rákfenéje a közbiztonság hiánya

A közbiztonság javulását egyáltalán nem segíti elő az a tény, hogy a rendőrség és a guardia (az utak biztonságáért felelős szerv) az alacsony bérek miatt már nem csak a turistáktól, de a helyi lakosoktól is lop.

Mindamellett, hogy soha nem éreztem magam veszélyben Venezuelában, azt kell mondjam, hogy jobb egy olyan országban élni, ahol a híradó 30 percéből 20-ban nem kizárólag gyilkosokat mutogatnak, s ahol anélkül utazhatok A-ból B-be, hogy attól kell féljek, a biztonságomért felelős szervek meglopnak.

8) OKTATÁS ÉS EGÉSZSÉGÜGY

Nincs jövő oktatás nélkül, ezt Venezuelában is tudják. Ha valamit megköszönhetnek a venézek Hugo Cháveznek, az egyértelműen az oktatás rendbetétele. Alig 10 év alatt Venezuelában felszámolták az analfabétizmust, egész Dél-Amerikában pedig itt a legmagasabb a diplomások aránya. Nem csak nagyvásrosokban létesítettek egyetemeket, pár ezer fős, elzárt településekre is kihelyeztek egy-egy tanszéket, hogy a vidéki lakosság se szenvedjen hiányt. Az oktatás infrastruktúrája remek, venéz fiatalok ezrei vesznek részt baráti országokkal létrehozott csereprogramokban, a képzés pedig a legtöbb esetben ingyenes. A gond az oktatás minőségével van. A mérnöki karok a fejlesztés hiánya miatt elavultak, a nyelvi képzés gyenge lábakon áll. Találkoztunk olyan negyedéves angol szakos hallgatóval, aki bemutatkozni sem tudott angolul.

Aki rendberakta az oktatást és az egészségügyet: Hugo Chávez

Bár az oktatás infrastruktúrája mára kiépült, a tartalom elég gyér. A magyar oktatás évről évre egyre rosszabb, a nagy nemzetközi teszteken romló tendenciát mutatunk, de még mindig inkább azt mondom, hogyha lenne fiam, jobban örülnék neki, ha Magyarországon tanulna.

Hasonlóan az oktatáshoz, a szocialista kormány az egészségügyet is ráncba szedte. Egészségközpontokat hozott létre a legkisebb településeken is, a városokban pedig a kornak megfelelő, modern kórházakat építtetett. A nemzetközi csereprogramoknak köszönhetően a Föld legjobbjai között számon tartott kubai orvosokkal töltötték fel a kórházakat, ami azonban hiányzik belőlük, az a gyógyszer. A kubai orvosságok, szemben a szakképzett orvosokkal, rossz minőségűek. A kórházi ellátás ingyenes, akár csak Magyarországon (hálapénz mindenhol van), a kórházak és az orvosi ellátás jobb minőségű a mienknél, azonban gyógyszerek terén hátrányban vannak. Betegnek lenni sehol nem jó, a viszonyokat nézve pedig mindegy, hogy Magyarországon vagy Venezuelában kezelteti-e magát az ember.

9) NYUGDÍJ ÉS SZOCIÁLIS HÁLÓ

Hiába a mély szocializmus az országban, a szociális háló gyerekcipőben jár. Nyugdíj csak az állami szektorban dolgozóknak jár, munkanélküli segély egyszerűen nem létezik, ahogyan a GYES és GYED sem ismert. A hátrányos helyzetűeket és rászorulókat azonban támogatja az állam, a vidéki területeken folyamatosan épülnek az ingyen bérlakások, bár az ellenzék mindezt ócska kampányfogásnak tartja. Koldust keveset látni, valószínűleg Venezuelában erre is találtak megoldást. Mindenesetre Venezuelában hosszú távon munka nélkül maradni vagy gyerekeket egyedül nevelni nem lehet egy leányálom.

10) PÉLDA

Nem maradt más hátra, mint összehasonlítani a költégeket. Vegyünk egy minimálbérből élő magyart és egy venézt, hogy lássuk, hol könnyebb az élet.

Venezuelai minimálbér: 149 000 Ft

- átlagos caracasi lakás bérleti díja: 60 000 Ft
- rezsi: 0 Ft (tartalmazza a bérleti díj)
- kaja ára havonta ételosztás esetén: 10 000 Ft
- napi 2 buszjegy a munkahelyére és vissza: 4500 Ft
MARAD: 74 500 Ft (a fizetés 50%-a)

Magyar minimálbér: 101 500 Ft

- átlagos budapesti lakás bérleti díja: 60 000 Ft
- rezsi: 35 000 Ft
- kaja ára havonta a Tescóban vásárolva: 35 000 Ft
- havi bérlet: 3500 Ft (2/3-át állja a munkáltató)
MARAD: -32 000 Ft

A fenti példából kitűnik, hogy Magyarországon minimálbérből egyedül kijönni nem lehet, ha az embernek lakást kell bérelnie, míg Venezuelában ez nem probléma, pláne akkor nem, ha nem jelent problémát sorban állni ételosztáskor. Piacon vagy boltban vásárolva már kicsit más a helyzet, mert az élelmiszer ára ott 8-10-szerese az államilag támogatott ételeknek.

Sorban állás pár liter tejért

A szocializmus lényege, hogy a szegényeket támogassuk, ami Venezuelában megvalósul. Aki keres, annak nincsenek komoly megélhetési gondjai, még ha a hónap végére nem is marad sok a pénztárca mélyén. A szocialista Venezuelában a probléma nem is az alacsony jövedelműekkel van, hanem a közép réteg ellehetetlenítésével. Egy új TV-ért, telefonért, de egy új márkás cipőért is hónapokat kell dolgozni, ami 2014-ben egy olyan országban, ahol napi 3 millió hordó olajat termelnek ki, egyszerűen érthetetlen.

11) ÖSSZEGZÉS

Lássuk miben győzött Venezuela és miben Magyarország.

- Amiben Venezuela nyert: közlekedés, szegények helyzete, telekárak, adózás, szabadidő.
- Amiben Magyarország nyert: keresetek, import termékek ára, közbiztonság, vállalkozói környezet, oktatás, szociális háló, jövőkép. 
- Döntetlen: egészségügy.

Venezuela bajban van, a fiatalok lázonganak a kilátástalanság és tanácstalanság miatt. Vállalkozást indítani veszélyes, mert nem tudhatod, mikor államosítanak, ráadásul eléggé korlátozottak a lehetőségek. Az Európában és más dél-amerikai országokban hétköznapi használati tárgynak minősülő elektromos berendezések beszerzése és a ruházkodás költséges, megfizethetetlen. Ha valakinek nem jelent gondot sorban állni pár kiló cukorért az ételosztásnál, akkor Venezuela egy édenkert, hiszen a rezsi alacsony, a közlekedés olcsó, a benzin pedig szinte ingyen van. Szegénynek lenni Venezuelában nem rossz dolog, mert létbiztonság van, de aki egy kicsit többet akar az élettől, annak bizony az ország maga a pokol...

Még több fotóért és sztoriért látogass el Facebook oldalunkra!

A venezuelai konyha nem tartozik a világ élvonalába, ami egyáltalán nem meglepő, mivel nem rendelkezik egyetlen olyan étellel sem, ami máshol ne lenne. Ez alól a kivétel talán a tuma, az oblea és a 18 éves Diplomatico rum.

Ahogy a legtöbb hátizsákos utazónak, úgy nekem is sok különleges és szokatlan ételhez volt már szerencsém. Kóstoltam tapírt, tengerimalacot, ettem hangyát és még sorolhatnám, de Latin-Amerikában ritkán találkoztam olyan étellel, amik nem csak arra voltak jók, hogy megtömjék az ízletes ételekhez szokott, kényes európai gyomromat. Venezuela épp azon országok közé tartozik, ahol az unalmas csirkés-rizsen kívül egész jó dolgokra bukkanhat az ember anélkül, hogy a pénztárcája mélyére nyúlna. A következő rövid lista tartalmazza a venezuelai konyha azon "remekeit", amiket sikerült megkóstolnunk és amiket a többi latin országban másképp vagy egyáltalán nem készítenek.

Az ételeket a következők szerint pontoztam: 
1: bűnrossz, ehetetlen 
2: ötlettelen, túlélni jó 
3: meg tudom enni minden nap, ha kell 
4: szívesen választanám étlapról 
5: ízorgia

Venezuela kedvence a parilla, ami egy szörnyen száraz húsrengeteg

REGGELI

1) Empanada

Néhány milliméter vékonyra nyújtott, félhold alakú omlós kenyértészta, amibe területenként változó tölteléket tesznek, és rendszerint forró olajban vagy más zsiradékon megsütik. A tésztája sokkal közelebb áll a lángosfélékhez, mint a magyar kenyérhez, Venezuelában hagyományosan őrölt kukoricából készítik. A töltelék a készítő fantáziájától és lehetőségeitől függ. Lehet szecskázott csirkemell, darált marhahús, sonka, bab, hal vagy kagyló, de nem ritka a túró állagú fehér sajt sem. Maga az empanada szinte valamennyi latin országban ismert étel, de Venezuelában a könnyű elkészítésnek és a hűtő nélküli tárolhatóságának köszönhetően kiváltképp nagy népszerűségnek örvend. Eredetileg pásztorok és vándorok fogyasztották, ma azonban nincsen egyetlen utca sem, ahol ne volna legalább egy "empanadázó". Én nagyon szeretem, különösen ha fehér (majonézes) vagy zöld (fűszeres-csípős) szósszal tálalják.

Pontszám: 4/5

2) Arepa

Őrölt kukoricából és kukoricalisztből készült, kör alakúra formált lepény, amit többnyire kenyér helyett fogyasztanak. Venezuela, Kolumbia és Panama tradícionális étele még a spanyol hódítás előtti időkből származik. Hússal, sajttal, vagy zöldséggel töltve tipikus reggeli, de helyettesítheti a köretet, ha húsétel vagy leves mellé eszik csak úgy lepényként. Reggelire frissen sütve, töltelékkel egész jó és laktató.

Pontszám: 3/5

EBÉD

1) Asadura de chivo

A legtöbb latin országban a belsőségeket levesben látja az ember. Vesepörköltet Magyarországon kívül eddig csak Venezuelában kóstoltam, ez azonban mély nyomokat hagyott bennem. Az Észak-Andokban és a San Luís-hegységben is csak ritkán kapható asadura de chivo egy egészen penetráns kecskevesepörkölt, amit mi mással szolgálnának fel, mint rizzsel. A vesét elkészíteni nehéz, mert ha nem elég alapos az ember, húgy szagú lesz tőle az étel. Ez aránylag könnyen kivédhető, a kecske szaga azonban már kevésbé. Én valószínűleg a kecskének a szarván kívül a veséjét készíteném el legkevésbé, a venezuelaiak azonban megteszik. Sajnos ez az étel ehetetlen. 

Pontszám: 1/5

A kecskevesepörkölt annyira rossz, hogy emberiség elleni bűntett a felszolgálása

2) Parilla

A kifejezés a húsok elkészítésének egy bizonyos módját jelenti. Tulajdonképpen nem más, mint a hús tűzön való grillezése, ami a világ minden táján elterjedt. Venezuelában egy méretes fatálcán szervírozott ételt neveznek így, ami sült marha-, disznó- és csirkehúsból áll főtt yukkával tálalva. A hús meglehetősen rágós és mivel saláta nélkül fogyasztják, olyan száraz, hogy csak egy üveg ócska Polar sörrel kísérve csúszik le.

Pontszám: 3/5

3) Tuma kaszava lepénnyel

Venezuela déli részén, a brazil határ közelében élnek a pemón indiánok, akik ha nem egy nagy füves pusztaságon leltek volna otthonra, talán híressé tehették volna a venezuelai konyhát. A Gran Sabanán azonban nem terem meg semmi, legfeljebb a kaszava, amiből viszont kenyér helyett remek lepényt lehet készíteni. A jó méter átmérőjű, kör alakú, hajszálvékony tészta önmagában kicsit fűrészporízű, de a pemón tuma leveshez nagyszerűen passzol. A tömény leves zöldségekből, jobbára paprikából, hagymából és yukkából készül rengeteg csirkehússal, és nem csak ízletes, de egy igazi vitaminbomba is. Ha csípősen fogyasztanád, van rá mód, bár nem a hagyományos chili formájában, hanem hangyasavból készült csípős szósszal, ami egészen vad élmény.

Pontszám: 4/5

4) Bollo pelón

Kukoricamasszából készült főtt gombócot jelent, amit főtt csirkével vagy sült hússal, esetleg zöldséggel töltenek meg, majd paradicsomszószba forgatnak bele. Rizzsel vagy önmagában, főételként fogyasztják. Nem rossz, de mivel engem a paradicsomszósszal ki lehet kergetni a világból, azért nem tartozik a kedvenceim közé.

Pontszám: 3/5

5) Pabellón criollo

A pabellón criollo Venezuela egyik nemzeti étele, ami hagyományosan fehér rizsből, aprított sült marhahúsból, párolt, majd olajon pirított fekete babból, főtt banánból és egy szelet fehér sajtból áll. Egyes helyeken az említett összetevőkön kívül még egy tükörtojással is gazdagítják az ízvilágot. Ha reggelire fogyaszták, akkor rendszerint rántottával, sós avokádóval és reszelt sajttal tálalják. Állítólag van egy vegetáriánus változata is, amiben a marhahús helyett padlizsán szerepel, de ahhoz még sosem volt szerencsém. A tengerparti területeken előszeretettel fogyasztanak hozzá hús helyett halat és tengeri herkentyűket. A sok kiváló összetevőből is nyilvánvaló, hogy ez a venezuelai konyha egyik remeke.

Pontszám: 4/5

6) Mariscos

Szeretem a tenger gyümölcseit, de a bajom az vele, hogy mindenhol szörnyű drága és többnyire kis adagot adnak. Ez alól kivétel Venezuela, ahol röhejes áron, 3-4 dollárért olyan tál tintahalat, polipot vagy rákot kapsz, amit csak nagyon kevés helyen. Chichirivichébe, Puerto Colombiában és Santa Fében ettük a legjobbakat, de a 200 forintos osztriga tál sem volt utolsó Isla Margaritán. Sehol nem ettem ilyen finom tengeri herkentyűket, még ha semmi extra nincs is az elkészítésükben. 

Pontszám: 5/5

Amiben a venézek nagyon jók, azok a tengeri herkentyűk

VACSORA

1) Perro caliente

Az egyetlen venezuelai vacsora a hot dog. Nagy meglepetés érheti azonban azt, aki egy félbevágott kiflibe dugott, alaposan megmustározott főtt virslire számít. Venezuelában ezt a kérdést sokkal fantáziadúsabban kezelik. Az egyébként elég bizar kinézetű, rózsaszínű hús persze ott figyel a mirelitkifliben, de szörnyű ízéért cserébe olajban tocsogó, ropogósra sült krumpli, reszelt sajt és apróra vágott vöröshagyma a kárpótlás, amit szintén a kiflibe tuszkolnak. Gyakran nem csak mustárral, de paradicsomszósszal és majonézzel is tálalják. A kiadós vacsora általában mobil utcai árusoknál kapható és egész ehető kategória, persze bele lehet futni szörnyű megoldásokba is.

Pontszám: 2/5

DESSZERT

1) Oblea

Tipikus venezuelai finomság. Azon kevés desszertek egyike, ami az országban szinte mindenhol fellelhető. Egy húsz centiméter átmérőjű, kör alakú ostyát képzelj el, amit vastagon megkennek arequipével, azaz cukornádból készült karamellával. Olykor lekvárral bolondítják meg, amit igény szerint megszórnak mogyoródarabkákkal, kókuszreszelékkel, esetleg gyümölcsökkel, majd az egészet leöntik csokoládémázzal. Akad, aki sajtot is tesz rá, de ez nem feltétlenül passzol az édes ízhez. A talpraesettebb árusok több ostyaréteget is egymásra helyeznek, hogy kiadósabb legyen az élvezet és több pénzt kérhessenek érte, bár így is jó eséllyel a világ legolcsóbb desszetrje. A piacokon 30 Ft-ért árusítják darabját. Nálam ez a venezuelai konyha csúcsa. 

Pontszám: 5/5

2) Fresa con crema

Tejszínhabos eper édes sziruppal felturbózva. Finom, de nagyon tömény és kizárólag csak ott tanácsos megkóstolni, ahol (működő) hűtőben tárolják. Ez Venezuelában nem mindenütt egyértelmű, ezért kifejezetten veszélyes étel.

Pontszám: 3/5

ITALOK

1) Gyümölcslevek

Venezuelában megterem a banán, a narancs, az ananász, a grapefruit, a mandarin, a parchitának nevezett maracuya, az eper, a szeder, a tamarindo, a guanabana, a kókusz, a mangó, a guayaba, a gránátalma, a sárgadinnye és még sorolhatnám. Szerencsére vannak annyira kreatívak, hogy ezt ki is használják, és zseniális gyümölcsleveket készítenek a rendelkezésre álló nyersanyagból. Az arra alkalmas gyümölcsöket, mint például a banánt, általában tejjel mixelik, a többségét csak jégkásával és cukorral készítik. Nem csak jók a turmixok, de olcsók is.

Pontszám: 5/5

2) Sörök

Nem vagyok nagy sörös, de azt én is kijelenthetem, hogy a Föld azon országai közül, ahol már jártam, a legrosszabb folyékony kenyérrel Venezuelában találkoztam. A Solera és a Zulia pont ugyanolyan gyenge lötty, mint a Regional vagy a Polar, de a vicc az egészben, hogy a venézek még ezekből is a lightot favorizálják. Az egyetlen pozitívuma a venezuelai söröknek az áruk; egy üveg sör 15-30 forintba kerül. 

Pontszám: 1/5

Endre próbálja élvezni a Zuliát, de nagyon nehezére esik

3) Rumok

Bár én pálinkás vagyok, a rumot sem vetem meg olykor. A mostani gazdasági helyzetnek köszönhetően szerencsém volt belekóstolni az országban fellelhető majd összes rumba, még a 18 éves Diplomaticóba is. Sokan vannak oda a karibi rumokért, de az én kedvencem mindig is a guatemalai Zacapa volt, s azt kell mondjam, a Diplomatico nem marad el sokkal mögötte. A Santa Teresa és a Pampero is jobb bármelyik Európában fellelhető szörnyűségnél, a Carta Roja vagy a Casique azonban erősen felejtős.

Pontszám: 4/5

Még több fotóért és sztoriért látogass el Facebook oldalunkra!

Éveken át úgy utaztam Venezuelában, hogy Caracast kihagytam az útvonalból. Ha késő délután is érkeztem repülővel, akkor is inkább a reptér melletti városkában, Catia La Marban töltöttem az éjszakát és nem a fővárosban. Bevallom, a rengeteg negatív hír, ami Caracasról belengi a sajtót, engem is félelemmel töltött el. Fegyveres portyázó bandákat, kihalt utcákat, ócska kocsikat, szörnyű tömegközlekedést és lepukkant városképet vizionáltam, de tévedtem. Caracasban nagyon kellemesen csalódtam, az egyik kedvenc dél-amerikai nagyvárosom lett.

Caracas a Föld egyik legveszélyesebb városa, már ha hinni lehet a statisztikáknak. 100 000 lakosra több mint 100 gyilkosság jut évente, így ha eltöltesz 365 napot Venezuela fővárosában, 0,1% a ez esélyed, hogy megölnek. A számmisztika soha nem érdekelt. Túléltem már többször a Föld legveszélyesebbnek számító városát, a hondurasi San Pedro Sulát is, de arról szinte soha nem szólnak a híradások, míg Caracasról megállás nélkül szórja a híreket a média.

Caracas látképe nem rossz, a város maga sem az

Többször szálltam már át a caracasi buszpályaudvaron, de a belvárosba még soha nem merészkedtem. Taxival a főtérhez közel vitetem magamat, majd nekiindulok szállást keresni. Jó tíz éves Lonely Planettel a kézben egy olyan országban hostel után nézni, ahol megszűnt a turizmus, nem túl bölcs dolog. Nem is megyek vele semmire, a könyv által feltűntetett tíz szállóból mindössze egy üzemel, ami persze tele van. Feladom az óvárosban alvás gondolatát és felülök a metróra. Igen, metróra. Buenos Aires, Santiago és Mexikóváros kivételével nem tudok egyetlen latin-amerikai fővárosról sem, ahol lenne földalatti, de Caracasban van, nem is akármilyen. A franciák újították fel 2006-ban a négy vonalat, amit kiegészítettek vagy fél tucat zártpályás buszjárattal és libegővel. Mit mondjak? A metró simán európai színvonalú, leszámítva a járatsűrűséget és az árakat. A 10-15 percenként közlekedő szerelvényekre 1,5 bolívár, azaz kb. 5 forint (!!!) a jegy (még hivatalos árfolyamon váltva is csak 50 forint).

Caracas legmagasabb épülete és legnagyobb lakóháza, amiben kb. 40 000-en laknak

Altamira városrész felé veszem az irányt. Caracas elit negyedében végül sikerül hotelre bukkannom, 15 dollárért egy egészen rendben lévő szobát kapok meleg vízzel és száguldozó wi-fivel. Altamira az üzleti élet központja, a tér körül éttermek sorakoznak, ahová az elit jár vacsorázni. Néhány napra én is csatlakozom hozzájuk, mert bevallom, jól esik beülni egy minőségi étterembe, ahol biztosan nem tudok elkölteni 5 dollárnál többet. Az összképen csak egy dolog ront, az pedig a tér túloldalán zajló háború.

Altamira, az üzleti élet központja

A caracasi fiatalok hónapok óta csatároznak a rendőrséggel és a guardiával. Napközben nyugi van, de este kezdődik a lövöldözés, a füstbombázás és a gumibotozás. Mindezt teszik pont az én szállóm utcájában, aminek nem örülök, mert éjfél előtt sajnos soha nincs alvás. Egyik este, kilépvén a szálló ajtaján azt tapasztalom, hogy az utca teljesen kihalt. Nagy a csend, a recepciós óva int, hogy kimenjek. Éhes vagyok, így muszáj mennem, de a kapuból hátrahőkölök, mert az egyik újságos bódé mögül egy katona rámemeli a fegyvert és néhány méterről kis híján fejbe lő. Az utca bal végén a fiatalok szemetes kukák mögé bújva hátrálnak a guardia elől.

Hihetetlen, de innen 100 méterre háború van

- Szemét kubaiak! Ez a tetű kormány nem is venezuelai katonákkal harcol az egyetemisták ellen, hanem kubai zsoldosokkal - mérgelődik az ellenzékinek tűnő recepciós.
- Miért utálja annyira a szocialistákat?
- Miért? Hat éve volt egy jól menő logisztikai cégem. Szállítottunk mindenhová egész Dél-Amerikában. Egyszer csak államosítottak mindent. Mindent elbuktam, alig fizettek valamit a felszerelésért. Most recepciós vagyok szaros 3000 bolívárért.

Miután a guardia elhaladt a szálló előtt, kisétálok a térre. Egészen abszurd, hogy amíg a szállóm utcájában lövöldöznek, a téren mindenki békésen falatozgat, mintha mi se történne 100 méterrel odébb.

A Miranda Parkban olyan madarakat is látni, amiket a legjobb állatkertekben sem

A Altamira szélén található a Miranda Park. Olyan ez, mint otthon a Margitsziget; szerelmesek andalognak kézen fogva, családok a kutyáikkal heverésznek a fűben, fiatalok gitároznak a padon ülve. A park közepén egy apró állatkert is üzemel, papagájokkal, hárpiával és sok szép egzotikus madárral. A parktól nem messze bevásárlóközpont figyeli a nyüzsgő utcát. Betévedek, de nincs miért sokat időzni, mivel minden kirakat üres. A hiperinfláció miatt megszűnt az import, így a Sony, az iPhone és a Samsung üzletek is mind bezártak.

A bevásrlóközpontok mind üresen állnak

Másnap az óvárost célzom meg. Mikor szállást kerestem, valahogy elvétettem a Plaza Bolívárt, ami egészen pofásan néz ki. Odalép hozzám egy rendőr, hogy elmondja, mik a belváros legfontosabb látnivalói, s hogy merre ne menjek, mert veszélyes. Meglep a hozzáállása, általában a venezuelai rendőrök azért szoktak megkörnyékezni, hogy ellopják a pénzemet. A főtértől egy sarokra áll a Capitolio, ami ma a Nemzeti Gyűlés otthona. Mint minden kormányzati épület, így ez is szépen fel van újítva. Néhány sarokra innen emelkedik a Kálvária, ahová ismét a kikapcsolódásra és sportolni vágyók járnak. A domb tetejéről remek kilátás nyílik a városra a háttérben zöldellő hegyekkel.

Plaza Bolívar, a nemzeti hős lovas szobrával

Caracas egyáltalán nem olyan város, mint amilyennek képzeltem. Persze körös-körül nyomornegyedek borítják a hegyoldalakat, ahol elhiszem, hogy évente több mint 6000 ember lesz gyilkosság áldozata, de az óváros és Altamira környéke egyáltalán nem gáz. Oké, egyszer fegyvert fogtak rám, de azok sem banditák voltak, hanem a guardia, s végül nem történt semmi. Bogotá és Panamaváros után talán Caracas lett a harmadik kedvenc fővárosom Latin-Amerikában, és csak azt ajánlhatom, hogy senki ne dőljön be a híradásoknak!

Még több fotóért és sztoriért látogass el Facebook oldalunkra!

Vannak Venezuelának olyan részei, ahol külföldi még akkor sem fordult meg, mikor létezett az országban turizmus. Most, hogy a politika tönkrevágta az idegenforgalmat, ezek a helyek még elhagyatottabbá váltak. Maripa és Las Mercedes között Venezuela legszomorúbb vidékére tévedtem, ahol még egy nemzeti park is felszámolta magát.

Irány Caracas! A Puerto La Cruzba tartó utat már ismervén alternatív útvonalon szeretnék eljutni Venezuela fővárosába. Maripától 50 km-re nyugatra találhato Caicara faluja. Az Orinoco partján fekvő település lassan 15 éve várja, hogy elkészüljön a híd a folyó felett, s ezzel öszeköttetésbe kerüljön a fővárossal, eddig mindhiába. A szocialista vezetés országimázs beruházása a pillérekig jutott, aztán elfogyott a pénz, így Caicara megmaradt álmos kisvárosnak.

A Caicarát Cabrutával összekötő híd tervei és ami a valóság - 15 éve

A kikötőben furcsán néznek rám, nem megszokott, hogy turisták ezen az útvonalon próbáljanak Caracasba jutni. A 40 perces csónakút a folyó északi partján fekvő Cabrutába roppant unalmas. Cabruta faluja a Las Mercedesből jövő út végénél fekszik, ahol számtalan kereskedő, gyümölcsárus és taxis várja a beérkező csónakokat. A többség csak vásárolni jár ide a környező falvakból, így jó másfél órát kell várjak arra, hogy egy por puesto megteljen.

Innen északra fekszik az Aguaro-Guariquito Nemzeti Park, amit gondoltam, megnézek magamnak. Mikor a parkról kérdezem a sofőrt, csak rázza a fejét, hogy ő ilyesmiről nem tud. Az utasok közül az egyik fickó bólogat, hogy igen, a térképeken szerepel egy nemzeti park, de azzal 20 éve senki nem foglalkozott, jó részét eladták földnek, ami meg megmaradt belőle, az szimpla bozótos, ahová senki nem megy, mert nincs ott semmi. Eközben keresztülautózunk egy falun. Egy szálló tűnik fel, ami a nemzeti park nevét hordozza. Ablakai betörve, a tetőből fa nő ki.

- Ez volt anno a nemzeti park szállója - mondja a hátsó ülésen ücsörgő fickó -, ez lett belőle. A faluban sem lakik szinte már senki.

A környék amúgy pont úgy néz ki, mint amiről tényleg elfeledkezett volna az emberiség. A korábban kétsávos út egysávosra szűkült a gaz miatt, az aszfalt, ahol még van, kátyúsabb, mint a budapesti Bartók Béla út volt a 90-es években.

Caicara kikötője

Két óra elteltével futunk be Las Mercedes vársokába. Innen már sűrűbben közlekednek a por puestók Pascuába, ahol pont egy hónapja jártam. A szálló a buszpályaudvarhoz közel jó volt, így újra itt töltöm az éjszakát. A recepcióstól a takarítóig mindenki emlékszik rám. Rákérdeznek, hogy mégis milyen üzlet miatt vagyok én immáron másodszor Pascuában, mert hogy egy külföldi ide max bizniszelni jöhet. Venezuela ezen részén nem ismert a turizmus, s mára felnőtt egy generáció, akik soha nem láttak külföldit. Emlékszem, mikor pár hónapja az egyik - éppen tőlünk lopni próbáló - fiatal katona szó szerint azt kérdezte tőlünk, hogy "mi az, hogy turista?".

Másnap reggel már korán a pályaudvaron vagyok, hogy a por puestónál jóval olcsóbb buszt elkapjam Caracasba. Hiába vettem meg rá a jegyet még tegnap este, a busz az ideúton sajnos balesetet szenvedett, így az egyetlen lehetőségem a fővárosba jutni az, hogy felülök a Maracayba tartó járatra. Végül a három órásra tervezett útból hat órás buszozás lett egy ugyanolyan unalmas szakaszon, mint a tegnapi volt. Ezt is láttam, ezzel sem lettem kevesebb...

Még több fotóért és sztoriért látogass el Facebook oldalunkra!

A Rio Caura vidéke nem csak a Salto Pará és az esőerdők miatt érdekes. Kevés olyan folyó van Dél-Amerikában, ami ennyire sokszínű lenne kulturálisan. A Caura kb. 200 km hosszú alsó szakaszán két indiánközösség osztozik, akiknek élete az elmúlt 500 évben nem volt háborúktól, megpróbáltatásoktól mentes. Ismerkedjünk hát meg a ye'kwanákkal és a sanemákkal.

A ye'kwanák (ejtsd: djékváná) a 18. század második felében települtek be az Orinoco forrásvidékéről a Rio Caura menti erdőkbe, aminek oka a folyamatos szembenállás volt a spanyolokkal. Miután felégették a konkvisztádorok egyik erődjét, észak felé fordultak, azonban a spanyolok hajtóvadászatot indítottak ellenük. A ye'kwanák egész Guyanáig menekültek, ahol szövetkeztek a britekkel és a hollandokkal, akik békés letelepedést engedélyeztek nekik a vidéken. Itt azonban szembekerültek a pemónokkal, így kénytelenek voltak visszatérni a Rio Caura vidékére, ami ekkortájt még lakatlan volt. Nyelvüket a kutatók a karibi nyelvcsaládhoz sorolják, ezért feltételezhetően korábban őket is bekebelezte az a közösség, aki a közeli sanemákat is.

Ye'kwana lányok portréi

Néhány évtized múlva, a 19. század végén, sanema közösségek kezdtek benyomulni a Felső-Orinocótól a Rio Caura vidékére. A yanomami eredetű közösség még jóval a spanyolok megjelenése előtt keveredett a Karib-tenger szigeteiről származó agresszív és hódító karibokkal, akik lemészároltak számtalan közösséget, az asszonyokat elhurcolták, s a yanomamiktól távol letelepedtek. Nyelvük, kultúrájuk keveredett, így terjedhetett el a sanemák körében a kannibalizmus is. A spanyolok rabszolgagyűjtő hadjáratai ellen menekülve kerültek a Rio Caura menti erdőkbe. A 20. század elején, mikorra a ye'kwanák minden tagja civilizálódott, a sanemák kereskedni kezdtek velük. Főként fegyvereket vásároltak tőlük, amikkel később letámadták gazdasági partnereiket. A ye'kwanák ellenlépésként, a pemónkkal szövetkezve, rajtaütöttek kisebb sanema közösségeken. A "puska kontra íj" csatákban rengeteg sanema esett el, így a karib-yanomamik jobbnak látták megbékélni. Az 1930-as évektől a ye'kwanák engedélyezték a sanemák letelepedését a Rio Caura alsó szakasza mentén, így találkozhattunk utunkon velük is.

Apró termetű sanemák a Salto Pará környékén

A ye'kwanák, mint a térség elsőként civilizálódott indiánjai, roppant barátságosak a turistával. Népviseletükből, hagyományaikból mára nem maradt semmi, de ez nem meglepetés, ismervén az elmúlt évszázadok eseményeit. Teremtéstörténetük, mint majd minden indiánközösségé, a vízhez kapcsolódik.

A legfőbb istenük, Wanadi. Ő hozta létre a yekwanákat és a vizet, azonban egy hiba folytán az édes víz egy misztikus helyre, Kashishiwariba került. A yekwanák szomjaztak, így elküldték Kashishit, az ég csodálatos hangyáját, hogy hozzon nekik vizet Kashishiwariból. A hangya három holdnyi távot járt be, mire rátalált a forrásra. Megmutatta az ösvényt az embereknek, akik azonban nagyon messzinek találták a forrást, ezért sámánjuk, Mahamona, imádkozni kezdett Wanadihoz. Az ima meghallgattatott, teremtő istenük ujjával mély barázdát vájt a Földbe, amibe víz kezdett befolyni. Az új folyó lett az Orinoco, ami vízhez juttatta a ye'kwanákat.

Ye'kwana fiú a Rio Caura partján

Kashishiwarit soha nem találták meg a felfedezők, de a legenda annyira megtetszett a később betelepült meszticeknek, hogy a később épített Casiquiare-csatornát, ami az Orinocót összeköti a Rio Negróval, erről a misztikus helyről nevezték el. Mivel a ye'kwanáknak a 18. század végén el kellett hagyniuk az őshazát, ezért ezeket a legendákat ma már csak könyvekből ismerjük.

Ye'kwana lányok hercegnős és Csőrikés pólóban

A mai ye'kwanák teljesen civilizált életet élnek. Bár házaikat még most is klasszikus módon építik fából és levelekből, a szobákban ott figyel a TV, a kertben pedig a parabola antenna. Egyre több helyen van térerő, a gyógynövényeket felváltották a gyógyszerek. Ami nem változott az elmúlt évszázadokban, az a táplálkozás. A klasszikus ye'kwana étrend része a kaszavalepény, amit a pemónokhoz hasonlóan yukkából készítenek. Első körben lereszelik a gyökeret, majd kiáztatják, végül lecsepegtetik egy levélből szőtt csövön keresztül. Miután kiszárították a yukkareszeléket, lepényeket készítenek belőle, amit jellemzően ők is csípős szósszal fogyasztanak.

- Az őseink az Orinoco forrásvidékéről települtek át a Caura partjára - meséli azt a keveset Miguel, amit népe történelméről tud - Arrafelé ma sem esznek kaszavát, így valószínűleg ezt a pemónoktól tanultuk el.

Sanema házak El Palmar faluban

Való igaz, az Orinoco indiánjai ritkán esznek yukkát, náluk sokkal inkább a banán és más gyökerek terjedtek el. A chicha készítés mesterségét is a Gran Sabana indiánjaitól örökölték, a kaszavából készült erjedt italt ők is kashirinek nevezik. A fiatalok a tradícionális erjedt levet szeretik felütni tiszta alkohollal, hogy hatásosabb legyen, s valljuk be, az ízén sem ront.

Surapirétől nem messze, a folyó túl partján fekszik El Palmar faluja. Sanemák lakják, akikről Miguel csak eképp vélekedik:

A sanemáknál máig divat az arc- és testfestés

- Vigyázni kell velük. Amilyen picik, olyan kegyetlen népség. A nagyszüleim korában még lemészárolták a ye'kwanákat.
- És mi a helyzet most?
- El Palmar lakóival nincs gond, de jobb velük óvatosan bánni.

A falu sokkal piszkosabb, mint Surapire volt. Csak egy-két öreg van otthon és rengeteg gyerek, a felnőttek mint a földeken vannak. Már a Rio Caurához vezető ösvényen is láttuk, hogy a sanemák milyen picik, erről házaik is árulkodnak, amiknek ajtaja jóval kisebb, mint a ye'kwana házaké.

Sanema kislány vigyáz az öccsére, amíg a szülők yukkát gyűjtenek a földeken

Az egyik bungalóban egy öreg fekszik a függőágyában. Nem beszél spanyolul, de ye'kwanául igen, így elmondja Miguelnek, hogy nincs jól, elkapott valami csúnya bőrbetegséget, amitől hetek óta vakaródzik. Körbenézve a falun ezt nem nehéz elhinni, mivel mindenhol szemét van, a gyerekek is igen mosdatlanok. Amúgy a sanema kölykök pont ugyanolyan aranyosak, mint a ye'kwanák; fotózkodnak, pózolnak és rángatnak, hogy még több fényképet készítsünk róluk.

A sanemák között máig él az arc- és testfestés hagyománya, amit a ye'kwanák már csak a turisták miatt csinálnak. Sok gyereknek látjuk bekenve a fejét, bár jellemzően már nem növényi eredetű festékkel teszik mindezt, hanem filctollal.

Az öreg sanema súlyos bőrbetegséggel küzd, amit akár a kosz is okozhat

Ritka vendég erre a turista, így igazán autentikus az élmény a sanemák közöt. Itt döntöm el, hogy következő alkalommal felmerészkedek a Rio Caura felső szakaszához, ahol ez a kicsiny közösség sokkal elzártabban és tradícionálisabban éli hétköznapjait...

Még több fotóért és sztoriért látogass el Facebook oldalunkra!