MIRADOR - "Kilátó a világra"

Köszönetet kell mondjunk Don Adolfónak, aki látva a rablás utáni sokkot rajtunk, fél áron adja a buszjegyet Limába. Délután 1-kor indulunk Chachapoyasból és másnap délután 1-kor érkezünk a szmogos és folyton ködös perui fővárosba. A 24 órás út eléggé kikészít minket, így jól jön a két napos pihenő. Limáról lesz még szó a későbbiekben, így most ugorjunk egy kicsit távban és időben. Feldolgozván a rablás okozta sokkot, no meg azt, hogy a limai magyar konzulátus a konzul vakációja miatt egy hónapig zárva tart (így ügyintézni sincs esélyünk), a Paracas-félsziget felé vesszük az irányt Ancelmo barátunk segítségével.

Ancelmo egy 50-es éveinek elején járó idősödő zsaru, aki szabadidejében a reptérre furikázza a Hotel España vendégeit. Így ismerkedtem meg vele én is. Emlékszem, mikor pár évvel ezelőtt egy szokásos reptéri fuvar során elvitt Lima külvárosába, hogy megmutassa, ki karolta fel kölyökként. Egy iszonyatosan szemetes mellékutcába hajtottunk be, ahol gyerekek fabottal terelgették az égő gumiabroncsot. Az utcában mindenki nagyot köszönt a rendőrnek, mintha a keresztapa érkezett volna haza. Leparkoltunk egy autószerelő előtt, ahol Ancelmo csak annyit mondott az ott ácsorgó nyakig olajos szerelőnek, hogy:

- Mosd le, kérlek, amíg Don Luízzal beszélünk!

Gyomorpróbáló találkozás az első fókával

Beléptünk a szemközti oldalon álló bolt ajtaján. Odabenn csupa semmirekellő alak toporgott. A sarokban pedig ott ült botjára támaszkodva fekete napszemüvegben és fehér öltönyben Don Luíz, a 70 éves főgengszter. Bár az előbb még Ancelmót képzeltem keresztapának, mikor barátom kezet csókolt az öregnek, azonnal leesett, hogy le vannak osztva a lapok; Ancelmo sem véletlenül lett rendőr.

- Hadd mutassam be magyar barátomat, Andrést - mutatott rám.
- Isten hozott a házamban - szólt oda a Don.

Nem tudtam mit kéne tegyek, mivel érezhető volt, hogy az egész slepp a boltban és az utcában a Don alatvalója. Nem szoktam kezet csókolni senkinek, így gondoltam, simán kezet nyújtok. Meglepetésemre a Don elfogadta a kézfogót, nem éreztette velem, hogy fölöttem áll.

Candelabra, a Gyertyatartó, ami valójában San Pedro kaktusz

- Mama! - kiáltott be a pult mögé Don Luíz - Készítsen már egy jó cevichét a magyar barátunk tiszteletére és hozzon pár sört!

Előlépett a 70 éves Don kb. 95 éves édesanyja és lerakott az asztalra néhány üveg sört és hat poharat.

- Nálunk az a szokás, - kezdte a Don - hogy mindenki ugyanazt az üveg sört issza, s ha elfogy, bontunk egy újat.

Mire a harmadik liter sör végére értünk, megjelent egy hatalmas tepsi nyers hal, édes krumpli, kukorica, sülttök és egy halom paprika az asztal közepén. Megkezdődött a nagy ceviche zabálás külvárosi gengszter módra. Közben csak nyakaltuk a sört és többnyire - rajtam - röhögtünk; a Don házában sem sűrűn fordult meg korábban magyar turista.

Nem leszel egyedüli turista Peruban

Öt órányi dorbézolás után, mikor már ülni sem tudtunk az elfogyasztott sör hatására, úgy döntöttünk, ideje indulni. Ancelmo közel négykézláb kúszott ki a kocsihoz.

- Gyere! Elviszlek a szállóra.
- Ancelmo! Tök részeg vagy, biztos tudsz így vezetni?
- Viccelsz? Rendőr vagyok!

Megnyugodtam. Ha a részeg sofőr rendőr, akkor nincs para. És tényleg felesleges volt aggódnom, Ancelmo megittasodva is kiválóan vezetett.

- Don Luíz karolt fel, mikor kölyökként Limába kerültem. Neki köszönhetem, hogy rendőr lettem és nem pedig söpredék, mint a többi a boltban - vallott be mindent enyhén illuminált állapotban.

Hát valahogy így kezdődött a barátságunk Ancelmóval, ami azóta is tart. Ha Limába érkezem, mindig beülünk egy sörre valahol és ha lehet, vele megyek Paracasba és Nazcába, természetesen már józanul. Így történik ez most is, három évvel később.

Paracas kb. 3-4 órányi autókázásra fekszik Limától. Ahogy Chiclayótól Limáig, úgy a fővárostól Paracasig is végtelen és unalmas kősivatag mentén halad a pánamerikai autóút. A fővárostól 20 kilométerre délre már nyoma sincs az életnek, csupán néhány tengerparti magánvilla jelzi, hogy nem a Marson vagyunk. Értem én, hogy minden gazdag házat akar a tengerparton, de könyörgöm, ezen a vidéken még a pitypang sem él meg. Miért öli a pénzét a limai elit a szublimált nagy semmi kellős közepén luxusvillákba?

Jófejek sütkéreznek a sziklákon, tesznek rá, hogy Te ott vagy

Még soha nem volt olyan, hogy ne essen le a fejem Ancelmo mellett ülve egy-egy ilyen úton, s ez most sincs másképp. Az út egyszerűen unalmas. Mindig felüdülést jelent, mikor megjelenik a Chincha tábla az út szélén. Ez egy részt azt jelenti, hogy közeledünk Paracashoz, más részt pedig, hogy a megfáradt utazó olcsón nyakalhat egy kevés perui vörösbort. Mert hogy Chincha Peru egyik legnagyobb borvidéke, még ha az a sivatag kellős közepén lett is kialakítva.

Odahaza a többség Dél-Amerikából csak az argentin és a chilei borokat ismeri, pedig a perui lőrék is megérnek ám egy misét. No persze a nagy borászatoknál megállni egy kóstolóra eléggé reménytelen vállalkozás lenne, de egy jó 18 %-os édes Borgoñáért mégis csak érdemes leparkolni a kocsit az út szélén. Tudom, hogy vitát szül, de szerintem Magyarország klímája alkalmatlan a bortermelésre. Ezen véleményemet azóta tartom, mióta kóstoltam nem csak az olyan argentin és chilei borokat, amiket otthon nem is lehet fellelni, hanem olyan perui és bolíviai szőlőitalokat is, amiknek ízvilága tökéletesen más, mint bármelyik európai boré. Itt van például a Borgoña, ami 16-18 %-os alkoholtartalom mellett olyan édes, mint egy aszú.

- Általában 32-40-es cukorfokkal szoktunk szüretelni - világosított fel az egyik önjelölt borász néhány éve Chinchában.

Szulából is van elég - nehéz egymagában lencsevégre kapni

Otthon a legtöbb borász 20-as cukorfoknál már tombol örömében, Chinchában eközben a tőkén mazsolásodik a szőlő és sok esetben a hordóban likőr szerű konyak forr ki bor helyett. S ha már a konyaknál tartunk... Chincha nem csak borairól nevezetes, hanem a törkölypálinkájáról, azaz a piscóról is. Bár nagyon büszkék rá, törköly kérdésben maradok a magyar oldalon.

A chinchai kiruccanás után Ancelmóval Pisco városa felé vesszük az irányt. 2007-ben a pálinka nevű települést egy 8-as erősségű földrengés rázta meg, összeomlasztva annak majdnem minden épületét. A több mint 500 áldozatot követelő katasztrófa nyomai máig láthatók; már a bekötő úton szembetűnik a rengeteg sitt, amit a nagytakarítás után terítettek szét a város határában. Éveken át úgy mentünk keresztül a városon, hogy kérdezősködni kellett, éppen melyik út járható, mivel a földmozgás hatására az utak szétszakadtak és felhullámosodtak. Jelentem, ennek vége. Pisco városa 2013-ban végre hozzájutott valamilyen városfejlesztési pénzhez, így roham léptekben újítják fel az utakat és az épületeket. Tavaly őszhöz képest a város a felismerhetetlenségig megújult, pár hónap és nyoma sem lesz a múlt nyomorúságának.

"Gyertek srácok! Mutatom az utat!"

Érdekes, hogy amíg Pisco tulajdonképpen megsemmisült a földrengésben, a tőle 20 kilométerre fekvő Paracas faluja szinte semmit nem érzett meg belőle. Jobb is így, mert nem kellett újra kiépíteni az idegenforgalmi infrastruktúrát. Paracas ugyanis a kiindulópont a közeli Ballestas-szigetekhez, ahová másnap reggel indulunk.

Az állam csak a délelőtti időszakot engedélyezi arra, hogy a turisták a szigetekhez utazzanak motorcsónakkal. Emiatt minden reggel hatalmas tumultus alakul ki a kikötőben, ahová magukban érkező hátiszákosok, szervezett úton lévő turisták és Limából hajnalban deportált limai kíváncsiskodók érkeznek tömegével. Hogy ki melyik csónakba száll be, azt igazából senki nem tudja, de nem is ez a lényeg. A Ballestas-szigetek egy igazi kincs.

A kb. 40 perces csónakúton elsőként a paracasi kultúra ősi nyomai mutatkoznak meg. A szárazföld egyik vörös színben pompázó dűnéjén egy hatalmas kaktuszforma tűnik fel. Korát és eredetét nem tudják pontosan, mivel élő organizmust nem találtak a közelében, így csak feltételezések vannak. Az egyik - s talán a legelfogadhatóbb - az, hogy a 183 méter magas Candelabra, azaz Gyertyatartó (a spanyolok így nevezték el) valójában egy hallucinogén San Pedro kaktuszt jelöl. A San Pedro, bár Európában tiltott, ugyanúgy fellelhető minden perui piacon, mint a krumpli vagy a paradicsom, és minden andoki kultúrának fontos részét képezte.

Nem vagyunk rokonok, mégis megférünk egymás mellett

Hátrahagyjuk a Candelabrát és a szigetek felé fordulunk. A Kis-Galápagosnak is nevezett sziklaszirtekhez közel érvén a tengerből feltűnik néhány fóka feje. Sokan álmodnak arról, hogy egy raj delfin kíséri majd a csónakukat, ehelyett itt csak fókák néznek kíváncsian az amúgy megszokott turistaáradatra. A szigetekhez közel érvén durva guanó szag fogad. Aztán a szagot kíséri a látvány: több mint egy millió madár kuporog a sziklákon. Van itt minden, kormorán, pelikán, szula, s olykor még a pingvin is feltűnik. Az ember nem győzi kattintgatni a fényképezőjét, az egyetlen zavaró tényező csupán, hogy a csónakban rajtad kívül húsz másik turista is ezt csinálja. Itt érződik igazán, hogy Peru nem Venezuela vagy Kolumbia, ahol csak elvétve találkozol turistákkal. Itt futószalagon megy minden, ettől az állatok is teljesen közönyösek velünk. A csónak olykor olyan közel merészkedik a fókákhoz, hogy azt képzeled, azok egyszer csak beugranak melléd a járműbe. De nem teszik, inkább fetrengenek a tűző napon mit sem törődve a fényképezők kattogó zajával.

Két óra múlva már ismét Paracasban vagyunk. Bár éhesek vagyunk, enni nincs lehetőségünk, mivel a partmenti éttermek mondjuk úgy, nyugat-európai áron kínálják a rántottát. Marad a bolt és a túlárazott banán. Isten hozott Peru gringó ösvényén!

Fölébredve az előző napi rémálomból nem kis fejtörést okozott az irataim pótlása, azaz az ideiglenes útlevelem beszerzésének kérdése. Kiderült, hogy perui magyar nagykövetség híján az argentin nagykövetség az illetékes az ügyben, amely a limai konzulon keresztül működik Peruban. A konzul azonban egy hónapon át nem tartózkodik az országban, vakáción van, helyettese pedig nincs. Lassan kezdtünk olyan reménytelenül belegabalyodni a bürokrácia szövevényes és misztikus hálójába, akár egy pókfonálba. A Buenos Aires-i nagykövet türelemre intett, és bevallom péntek lévén 660 kilométerre a fővárostól nem is nagyon volt más választásom. Maradt még 48 óránk arra, hogy megérkezzünk Limába (a csapat érkezéséig), s a két napot gyengélkedésem ellenére a szokásos intenzitással éltük meg. Ellátogattunk a Sipán királyának sírját rejtő lambayequei múzeumba, majd Peru legnagyobb és legfantasztikusabb vízeséséhez a Chachapoyastól néhány órányira található Goctánál tettünk egy kirándulást, végül a még Machu Picchunál is nagyobb méretű romvárosban, Kuélapban tettük tiszteletünket.

Új nap, új élmények. Négy évvel ezelőtt, mikor Costa Ricában a szállodai szobánkból emeltek el egy tetemesebb összeget, akkor rummal ünnepeltünk, feledtetve a rablás okozta sokkot. Mivel most az összeg nem csak tetemes volt, hanem jelentős is, így minimum egy 23 éves Zacapa rum dukált volna a felejtéshez, ami viszont lázas-hasmenéses állapotban nem annyira nyerő. Ehelyett úgy döntünk, a sipáni király múzeumával enyhítjük fájdalmunkat.

A chiclayói boszorkánypiac: tukán az aszaltmajom fején

Azt mondják, a Sipánban talált moche uralkodó sírjának felfedezése egyenértékű a Machu Picchu megtalálásával. Való igaz, mindkettő hozzájárul Peru felemelkedéséhez. Amíg Machu Picchu dollár milliókat termel az országnak, addig a sipáni királyi sír egy ősi kultúrát, a mochét ismerteti meg velünk és tesz büszkévé egy fél országot. A múzeum érthetetlen módon nem Sipánban, hanem Chiclayótól északra, Lambayequében lett felépítve. Az 1987-es találat a régésztörténelem legnagyobb sírfosztása, mivel sehol a Földön nem találtak még egy olyan kriptát, ahol több száz kiló arany borította volna be a halottat. A múzeum gyönyörűen bemutatja hogyan bontották ki a moche uralkodó sírját, megszabadítva a testet a temérdek kincstől és ékszertől. A régészek a sír feltárása során arra is rájöttek, hogy a mochék az uralkodó halálakor feláldozták annak szűk pátriáját, mivel a sírban több csontvázat is találtak, akik feltételezhetően a király rokonai és szolgálói lehettek. Fontos találat volt, hogy a sír felsőbb részeiben ülő pózban találtak egy múmiát, ő lehetett a lelkek figyelője. A múzeum az egyik leggazdagabb perui tárlat, az egyetlen hibája, hogy nem engednek fotózni.

A múzeum meglátogatása után megcsappant zsebpénzzel ideje valami olcsóbb harapnivaló után néznünk. Kibattyogunk a piacra, ahol nem találunk olyan élelmiszerárust, akinek főztje megmozgatná a fantáziánkat, viszont belebotlunk a helyi boszorkánypiac figyelemreméltó portékáiba. A perui boszorkánypiacok arról nevezetesek, hogy a sámánok itt szerzik be a mágikus ceremóniákhoz szükséges tárgyakat. Nem jár messze a valóságtól, aki azonnal Henry Potter macskaszőrből vagy épp tintagomba kalapjából készült főzeteire asszociál, de ez itt a perui valóságban sokkal megdöbbentőbb számunkra. Az ayahuasca és a San Pedro kaktusz szinte már snassz, mellettük a pulton ott figyel a döglött kígyó, lelőtt tukán és nyakánál felkötve szánalmasan lifegő aszaltmajom.

Nem csúnya a táj Chachapoyas környékén

A piacról a buszterminálra robogunk és megint felszállunk egy éjszakai buszra, amely ezúttal Chachapoyas kedves kis városába tart. Lassan már annyi éjszakát töltünk autóbuszon, hogy az „andalító” motorzaj és a kanyargás feelingje nélkül félő, hogy kényelmes ágyban puha párnák között képtelenek lennénk álomba merülni. Hajnali négy órakor érkezünk meg Chachapoyasba, ahol fiatal német lányokból álló csapat csatlakozik hozzánk. Még nem pirkad, sötét éjjel van és a hegyek között megbújó falu meghitt csendjét csak a maroknyi álmatlan turista töri meg, ahogy szállást keres az éjszakában. Tanácstalanul föl és le kacskaringózunk a dombos utcákon, amikor hirtelen egy megrakott kocsit toló jókedélyű öregember tűnik elő a semmiből. Nagy buzgón siet a segítségünkre és elvezet bennünket egy hostel felirattal rendelkező házhoz. Tétovázva csöngetünk be a hajnali órán. Néhány perc és kockás pizsamában mosolyogva üdvözöl bennünket idősödő szállásadónk, Eusebio, aki a következő két napban olyannyira szívén viseli a sorsunkat, mintha távol élő nagypapánk volna.

Dinoszauruszok és emberek - ayahuasca utánérzés?

A hegyek ölelésében Chachapoyas fehér kis házaival, barátságos zöld főterével, sürgő-forgó piacával, utcán fürjtojást áruló kiskölykökkel szinte azonnal belopja magát a szívünkbe. A falu éppen alkalmas arra, hogy pihenjünk és megpróbáljuk feldolgozni az utóbbi napok sokkját. Endrével nagy öröm együtt utazni, már csak azért is, mert a legjobb útitársakhoz méltón rendszerint mindent megosztunk egymással. Ez alól a néhány utamba akadó vírus sem lehet kivétel; Chachapoyasban ma este ő hánykolódik láztól dideregve a paplan alatt.

Reggel mégis elég erőt érez magában ahhoz, hogy elinduljon és lencsevégre kapjuk a Chachapoyastól  3-4 órányira alászakadó 771 méter magas Gocta-vízesést, amelyet az elmúlt évekig a világ harmadik legnagyobb vízeséseként tartottak számon. Ma már tudjuk, hogy legfeljebb a 16. helyre sorolható, de ettől még igéző a látvány. A történethez hozzátartozik, hogy ez a legkésőbb felfedezett nagy vízesés, mivel csak 2005-ben sikerült bemérnie a magasságát egy német utazónak. Addig a helyiek titkolták a zuhatag létezését. Pedig elérése könnyű, nem is érti az ember, hogy maradhatott titokban a vízesés létezése 2005-ig.

A 771 méter magas Gocta, ahogy a távolból látszik

Egy-másfél órát kanyargunk egy kisbuasszal Chachapoyasból az elbűvölően szép óriási hegyek között Cocachimba falujáig. Az úton kétszer is meg kell álljunk. Első alkalommal azért, mert egy hegyomlás következtében az út járhatatlanná válik, így egy jó órás várakozásra kényszerülünk, amíg egy munkagép megtisztítja az utat. A második megálló valamivel kellemesebb. Az út szélén egy magas sziklafalon ugyanis chachapoya kori petroglifek láthatók. Láttunk már ilyet Venezuelában is, de ez valóban elgondolkottatott. A petroglifek között feltűnik néhány dinoszaurusz ábrázolás, amit nehéz összekötnöm az 1000 évvel ezelőtt élt indiánkultúrával. A készítői vagy nagyon be lehettek ayahuascázva vagy a paleontológusok hazudnak.

Cocachimbából másfél órás gyalogtúra vár ránk a hegyeken át. A vízesés már több kilométeres távolságból előtűnik. A helyiek állítólag azért titkolták a létezését, mert hiedelmeik szerint a vízben egy fehér hajú sellő lakik, aki átkot szór a népre, ha otthonát turisták hada lepi el. A modernkori legenda kicsit bárgyú, bár a hegyoldalon lezúduló víztömeg gyermeki fantáziával tényleg olyan, mint egy fehér hajzuhatag.

És a Gocta közelről - bár a fényképező bánja

Chachapoyasból a másik könnyen elérhető kirándulóhely Kuélap, a chachapoya kultúra egykori erődje és romvárosa, amely a Kr. u. 6 századtól a korai koloniális időkig élte fénykorát. Két és fél órát utazunk egy minibusszal, majd baktatunk föl-le egy hegy oldalában, amelyet ma is tökéletes állapotban megmaradt vastag fal vesz körül. A falakon kívül lámák és lovak legelésznek.

Kuélap kör alakú házai földrengésbiztosak voltak

Bemerészkedünk a romváros belsejébe. A kör alakú, szalmatetős házakat a hegy tetejére építették, ahonnan kiváló kilátás nyílt a környező völgyekre. Természetesen nem az esztétikai élmény volt a fő építészeti szempont. A jó beláthatóság lehetővé tette a gyors válaszreakciót a huari és más ellenséges népek támadása esetén, a kör alaprajz pedig a földrengés ellen nyújtott kiváló védelmet. Az erőd belsejében számos üresen hagyott sírt fedezhet fel a figyelmes látogató, amelyekből megskalpolt fejű múmiák kerültek elő. Kuélap nagyon titokzatos és misztikus hely, így nem tartom méltónak, hogy Machu Picchuval szemben ilyen kevés figyelmet kapjon az újkori kultúráktól. Pedig ahogy a petroglifek között, úgy itt is megjelenik a falakon a dinó ábrázolás. Néhány óra misztikus barangolás után visszatérünk Chachapoyasba és élvezzük az elszigetelt falucska tökéletes nyugalmát, mielőtt újabb éjszakai buszútra vállalkoznánk Limáig...

A végére egy újabb dínó - több mint gyanús

A következő két napban egészen új vizekre evezünk, és alig több mint 48 óra alatt két országhatárt lépünk át. 1600 kilométert teszünk meg a kanyargós andoki szerpentineken, így jutunk Kolumbiából Equadoron át Peruba. Útközben nem vágyott kalandokba keveredünk. Az utazás nagy élvezet, de néha olyan komoly megmérettetéseket tartogat, amikre az ember a legrémesebb álmaiban sem számít.

A reggeli órákban Popayánban ismét buszra szállunk és egész álló nap döcögünk a Kolumbia délnyugati csücskében fekvő Pastoig. A városból remek kilátás nyílik a 4271 méter magas Galeras-vulkánra, de ennél többet Pasto nem nyújt. Sok felé jártam már életemben, de eltekintve a természeti környezettől, kevés volt közülük ennyire nyomasztóan szürke, semmit mondó és elhanyagolt település. A kapualjakban és a tereken hemzsegnek az összevert rossz arcú alakok, az alkoholisták és a drogosok. Pasto az a fajta város, amely cseppet sem tud esztétikai élményt nyújtani az átutazónak, és ahol sötétedés után az ember veszélyben érezve magát gyorsan behúzódik az olcsó szálló poros és dohos szobájába. Onnan aztán ki sem dugja az orrát pirkadatig.

Pastóban nincs is szándékunkban tovább időzni, de a kolumbia-equadori határvidékén azért akad még látnivaló, bármennyire is sietős a dolgunk (pár napon belül Limába kell érjünk, mivel jön egy csapat, aki kíváncsi Perura). A Pastótól mintegy 80 km-re található Ipiales falujának kanyonba épült sziklafalú Las Lajas katedrálisát például nagy hiba volna kihagyni. Látványra sem utolsó, de a története talán a templomnál is szebb. Több mint 300 évvel ezelőtt Maria Mueces süket-néma lányával, a kis Rosával pusztító viharba keveredett a hegyek között. Miközben próbálták menteni az életüket, a kislány egy villámok által létrehozott női sziluettet pillantott meg az egyik szikla oldalán.

Las Lajas, a jelenések temploma

Anya és lánya a szikla oldalába bújva vészelték át a vihart. Az árnyalakot Szűz Máriával azonosították, így a kanyon népszerű zarándokhellyé vált, ahol az egyik sziklán ma is női alak vonásai figyelhetők meg. Az első szentélyt a kanyonba fából és szalmából építették, aztán 1802-ben egy másik, nagyobb templomot húztak fel a faszentély helyére, amelyet híddal kötöttek össze a kanyon szemközti oldalával. A mai lenyűgözően szép 30 méter magas neogótikus szentély, amelynek egyik falát a hegy oldala képezi, 1949-ben készült el.

Megittasodva a mesés látványtól taxiba pattanunk és meg sem állunk az equadori határig. Bár ezúttal sem arabnak, sem kínainak nem néznek, itt is akad némi bonyodalom. Taxisofőrünk átgurul az equadori buszterminálra anélkül, hogy megkapnánk a kolumbiai kilépő pecsétet, majd mint aki jól végezte dolgát, elhajt a kocsival. Nyakunkba kapjuk a húsz kilós zsákokat és visszaballagunk az országhatárt képező hídon. Egy órás sorban állás és máris mindkét pecsét ott figyel a bordó magyar útlevélben.

Az elmúlt napokban többet ültem buszon, mint eddig egész életemben. Hát most a változatosság kedvéért nagy duzzogva megint buszra szállunk és nem sokkal éjfél előtt Equador fővárosába, Quitóba érkezünk. A busz egy kieső külvárosi terminálon tesz le, így van szerencsénk taxival végigvágtázni a kivilágított városon. Bár az éjszakai fényekbe öltözött régi városközpont látványa lenyűgöző, győz a fáradtság és a város helyett csak az ágyba vágyunk.

Futottunk egy kört Quitóban, de szánunk majd még rá napokat

Ecuadori kalandjainkat néhány hónappal későbbre tervezzük. Most amilyen gyorsan lehet robogunk Peru felé, ennek pedig az a leghatékonyabb módja, hogy az ember éjszakai busszal Quitóból a perui határ közelében található Machalába utazik, ahonnan alig 60 kilométer az újabb határátkelőhely. Másnap tehát kirobogunk a terminálra és mire a nap nyugovóra tér egy újabb busz ülésén találjuk magunkat. Az éjszakai busz reggel 5-kor érkezik Machalába. Ilyenkor még a pályaudvar is alszik, így a kanyargós úton és a kényelmetlen üléseken átvirrasztott éjszaka után több órás várakozásra kényszerülünk a kihalt apró váróteremben, ahol rajtunk és egy kóbor kutyuson kívül egy teremtett lélek nincs. Álmos szemekkel fészkelődünk a repedt műanyagszékeken. Én naplót írok, Endre utazásunk költségvetésével foglalatoskodik, ekkor még mit sem sejtve arról, hogy hamarosan teljes újratervezésre lesz szükség, mert hajszál híján kudarcba fullad az egész utazásunk.

Rajta vagyunk az első határra tartó buszon. Alig látok ki a fejemből a fáradtságtól, de délelőtt 10 órakor már a perui belépő pecsétért várók sorában toporgunk. Óriási a hőség, furcsán érzem magam, rám tör a hasmars, majd általános gyengeség vesz erőt rajtam, így ha Endre nem fog meg egy óvatlan pillanatban, csaknem a padlón landolok. Valami motoszkál bennem.

Az autóbusz Tumbes városáig szállít, ahol azonnal megvásároljuk a jegyeket a délutáni Chiclayóba tartó járatra. Tumbes Peru egyik legveszélyesebb települése, ahol számtalan rabló garázdálkodik, ezért mi is igyekszünk gyorsan továbbállni, mielőtt áldozatként növeljük az amúgy sem alacsony bűnözési rátát. Marad még két óránk a csatlakozásig, így ebéd gyanánt elfogyasztunk egy sült halat az egyik forgalmas, a helyiek által előszeretettel látogatott vendéglőben. Továbbra sem javul az emésztésem és a kínos probléma megoldásánál végzetes hiba merül fel. Válltáskámat (amiben kizárólag ma tartok pénzt, mert egyébként máshol szoktam) az asztalra helyezem, Endre orra elé, és már rohanok is a mosdóba. Endre meg nyugodt szívvel, a fáradtságtól kissé megzavarodva a táskát a mellettünk lévő hátizsákok tetejére teszi. Mire visszaérek a mosdóból az iratos táskámnak lába kél. Jobbra-balra futkosunk a vendéglőben, miközben a vendéglő tulajdonosa óbégat, hogy itt még sosem történt lopás és biztosan csak megfeledkeztem róla, hogy hová tettem a táskám. Még nekem kell őt nyugtatgatni, hogy nem fontos, történt-e valaha ilyen az ő éttermében, az eltűnt dolgokat meg kell találnunk. Én pedig nem vagyok idióta és tudom, hogy hová tettem a táskát. Mindent átkutatunk, természetesen hiába. Sietősen elhagyjuk az éttermet és a sarkon álló egyenruhás rendőrhöz fordulunk, aki nyilván nem látott, nem hallott semmi gyanúsat, legkevésbé egy férfit női táskával szaladni. Mire berobogunk a rendőrkapitányságra, hogy feljelentést tegyünk, én már sokkos állapotban vagyok. A táska tartalma csak, hogy a leglényegesebbeket említsem: útlevél, oltáskönyv, 5600 dollár és 240 euró (a következő Mirador túra költségének jó része), MP3 lejátszó, néhány pótolhatatlan emlék otthonról.

Lopjuk az áramot a machalai pályaudvaron

A rendőrkapitány unottan firkál valamit egy papírfecnire, aztán felveszi az adataimat, majd egy ujjal idegesítő sebességgel gépelni kezd. Feltesz néhány kérdést, majd a fél órás ceremónia végén mutatóujjamat tintapárnába mártja és aláírásomat ezzel hitelesíti az összes dokumentumon. Mindenem kék, de ez most a legkevésbé sem érdekel. A kezembe nyomnak egy papírt, amin az áll, hogy ezen és ezen a napon rablás áldozata lettem. A papírral állítólag 30 napig igazolhatom magam az ország területén belül és hogy ideiglenes útlevél birtokába hogyan és mikor jutok, azt majd Limában kell kideríteni.

Kirohanunk a chiclayói buszhoz és felszállunk. Többször újraolvasom a feljelentést, de sokáig képtelen vagyok elhinni a történteket és 10 percenként rám jön a frász, hogy hogyan tovább. A bennem tomboló vírus pedig láthatóan örvend a sokktól legyöngült állapotomnak és viháncolni kezd. Szerencsére van az autóbuszon WC. Este 6 körül, amikor 25 órás utazás után még mindig a buszon ülünk már több időt töltök a mosdóban, mint a helyemen. Úgy érzem sosem érkezünk meg. Vacogok a magas láztól, miközben Endre vízzel itat, majd a vastag téli pulóverét próbálja rámtuszkolni.

Nem tudom, vajon mennyi lehet az idő, de már órák óta beköszöntött az éjszakai sötétség, amikor végre Chiclayóba érkezünk. Gyors hideg vizes zuhany után beesek az ágyba és másodpercek töredéke alatt álomba merülök. Jó eséllyel életem egyik legrémesebb napját tudom magam mögött. Holnap majd új nap kel fel, és az élet sem áll meg. Újratervezni egyelőre nincs erőnk...

Nem csak San Agustínban lelhet rá az ember letűnt kultúrák ősi emlékeire. 60 kilométerre északra az amorf szobroktól egy másik nép, talán a paezek ősei hagyták ott ujjlenyomatukat. Hatalmas gödröket ástak, kifestették őket és beléjük halottakat temettek. Persze mire a régészek rátaláltak a több mint 1000 éves sírokra, addigra azok jól ki lettek rabolva.

San Agustínt hajnali 5-kor hagyjuk el. A dzsipek, amik Pitalitóba tartanak, hátul teljesen nyitottak. A vidék klímája remek, de kora hajnalban azért nem olyan kellemes huzatban ülni. Mire Pitalitóba érünk, már fent van a nap. A terminálon azonnal átpakolnak minket egy iránytaxiba, ami Garzónba tart. Kicsit félek tőle, mert Kolumbiában messze nem olcsó a közlekedés, de szerencsére a taxis buszjegy áron visz minket az egy órányira fekvő városba. Az út egészen csodálatos, egy szakaszon a Magdalena ismét összeszűkül, az út pedig felette több száz méterrel kanyarog.

Tierradentróra csak nem egy arc figyel?

Garzónban ismét átszállunk. Újra egy dzsip hátulján találjuk magunkat, ami La Platába tart. A platón egy kolumbiai párocska próbálja magyarázni, hogy milyen nehezükre esik angolul tanulni. Ha elmondanám nekik, hogy mit szenvedtem azzal, hogy felfogjam, mi a különbség a folyamatos és az egyszerű jelen között, biztos meglepődnének. Soha nem értem a spanyol nyelvet beszélőket, miért panaszkodnak, mikor a spanyol tök ugyanaz, mint az angol, csak magyar kiejtéssel.

La Plata egy poros kisváros az Andok egyik mély gödrében, alig 1000 méter magasan. Nincs itt az égvilágon semmi, így nem is akkora baj, hogy a piactérről azonnal indul egy újabb dzsip. Az egyetlen gond, hogy a kocsi, mire megérkezünk, már tömve van emberrel. Nem Latin-Amerikában lennénk, ha a sofőr ne találna számunkra 22 cm²-nyi helyet. Egymás nyakán lógva kb. másfél óra alatt érkezünk meg San Andrés de Pisimbalá falujába. Hét órán át utaztunk kb. 300 kilométert, légvonalban azonban alig 60-at San Agustínhoz képest.

Kevés természetesebb és szerethetőbb falu van San Andrés de Pisimbalánál

A nagyon ötletes nevű Hospedaje Pisimbalában szállunk meg 15 000 pesóért fejenként. Ennyire olcsón Kolumbiában Playa Blanca kivételével még nem sikerült megszállnunk, kezdem magam egész komfortosan érezni. A házinéni nagyon aranyos és kolumbiai mércével a kaja sem rossz, amit vacsorára főz. Viszont a kokalevélből készített bora egészen penetráns, így inkább átkocogunk a szomszéd boltba sörért.

Másnap irány a hegyvidék és az ezer éves sírok. Állítólag - San Agustínhoz hasonlóan - ezeket is a spanyolok fedezték fel a 16. században, de ideje-korán hátra kellett azokat hagyniuk, ugyanis a hegyekben élő indiánok gyorsan szétzavarták őket.

A sírok nem szépek, inkább érdekesek

Ekkortájt az Andok ezen részén a paezek domináltak, s bár több kisebb közösség is éldegélt a vidéken, a paezekkel folytatott csatározásaik során asszimilálódtak. Mire a spanyolok újra megvetették a lábukat a Nevado Huilát körülölelő völgyekben, addigra már csak paezek éltek errefelé. A kutatók a paez hegemónia révén feltételezik, hogy a tierradentrói kultúra alapítói az ő őseik lehettek, bár maguk az indiánok ezt tagadják. Mindenesetre a sírok léteznek, a turista legnagyobb örömére.

Az öröm azonban csak addig tart, amíg világossá nem válik, hogy a sírokat a hegyek oldalában és azok tetején ásták ki. A tűző napon nem kellemes a séta, de megérkezvén Segovia sírjaihoz eláll a lélegzetem - a kilátás fenomenális. Tierradentro hegyei nem olyanok, mint amilyenek Kolumbia más részein. Nincs buja köderdő, csak zöldellő füves hegyoldalak és mélybe szakadó karsztvidékek.

A néni, akire mindenki odafigyel - pedig néma

A sírokba a bejutás nem könnyű, úgy építették őket, hogy a halott lelke ne tudjon kiszabadulni. A lépcsőfokok a kriptákba meredekek és nagyok, sok helyen csak ülve lehet leereszkedni. A legtöbb sír csupán egy üreg, némelyikbe cserépedények láthatók. Van azonban két kripta, amit a tierradentróiak gyönyörűen megfestettek. Jellemzően fekete és piros festéket használtak és rácsos mintákat festettek a boltozatra. Egy-egy oszlopon emberi arcok fedezhetők fel.

Száz méterrel Segovia fölött újabb sírok találhatók. A Duende névre hallgató nekropolisz már kevésbé látványos és zavaró, hogy nincs kivilágítva, így ha fejlámpa nélkül ereszkedsz le a mélybe, semmit nem látsz. Megnézünk vagy húsz sírt és úgy döntünk, elég az ősi temetőből, irány a falu, San Andrés. Az apró település főterén állt korábban egy templom, ami ijesztő módon a magyar vidéki építészet jegyeit hordozta magán. De csak állt. Húsvétkor ugyanis a templom tetőszerkezete lángra kapott és porrá égette a falu nevezetességét. Házinénink a könnyeivel küzködik, mikor az eseményekről faggatjuk. Azt mondja, fiatalok gyújtották fel, de senki nem tudja, hogy miért.

Mintha a Skanzenben járnék (a kép 2012-ben készült, azóta a templom leégett)

Tierradentro sírjai érdekesek, de szépnek egyáltalán nem mondhatók. Az igazi élmény egyértelműen a táj és a falu lakóinak egyszerű bája. A kokaboruk? Na az nagyon nem jó...

Sokan élnek máig abban a tévhitben, hogy Kolumbia a gerillák és a kokain hazája. Nem állítom, hogy ne lenne jelen mindkettő az aktuálpolitikában és a gazdasági életben, de szerepük mára rendesen megcsappant. Olyannyira, hogy Kolumbia 2012 óta Peru mögött csak a második számú kokaintermelő ország, bár továbbra is a legnagyobb exportőr. Hiába az iparág hanyatlása, Kolumbiát nem ismeri az, aki nem próbált meg elmerülni a kokain világába ilyen vagy olyan módan. Mi az olyant választottuk...

A sztori, ami következni fog, nem kizárólag a mostani utazási élményeinken alapszik. 2011-ben, mikor először jártam San Agustínban, sikerült véletlenül összeakadnom egy fickóval, akinek személyazonosságát övezze mély titok. Az egyszerűség kedvéért hívjuk őt Albertónak. Alberto egy középkorú családapa, aki egy kis vendégházat üzemeltet a városban. 2011-ben valószínűleg egyike lehettem az első vendégeinek, s mint ilyennel, szívesen beszélgetett az élet nagy dolgairól. Azóta igen jóban vagyunk, pedig tudom, hogy Alberto nem egy ma született bárány, elég mélyen benne volt (benne van) a kokain szakma sűrűjében. Az évek alatt rengeteg részletét ismertem meg múltjának, így most álljon itt vegyítve az, miként élt egykor és él most egy kokaingyáros.

- Mikor kezdted a kokain bizniszt?
- Én soha nem bizniszeltem vele, csak dolgoztam a kokainnal. A '80-as évek első felében friss vegyészként kerültem kapcsolatba vele.
- Hogyan?
- Innen, Dél-Kolumbiából származom, de Medellínben tanultam. Akkortájt Dél-Kolumbia nagyon szegény vidék volt. Az emberek földművelésből éltek, napi egy dollárért dolgoztak. Kilátástalan volt a jövőjük. Az én családom megtehette, hogy iskoláztasson, így kerültem Medellínbe.
- Pablo Escobar városába.
- Nem volt az ő városa, de tény, sokat tett az ott élőkért. Lakótelepeket építtetett és munkát adott az embereknek. Medellín egy jelentős része szentként tisztelte. Persze volt, aki félelemből.

Jelenet a készülő filmből: Én és az alkatrészek

- Hogy kerültél vele kapcsolatba?
- Fiatal vegyészként Medellínben ez nem volt nehéz. Pablo vadászott ránk. Én pedig déli gyerekként pont kapóra jöttem, mert a Calí Kartel munkaerőhiányban szenvedett.
- Mi az a Calí Kartel?
- Pablo volt a kokain feje, de egyedül képtelen lett volna irányítani a milliárdos bizniszt. Zónák voltak kijelölve, és minden zónának az élén volt egy társaság, ami felügyelte a folyamatokat. Volt Medellín, Bogotá és Cartagena Kartel. Ezek a kartelek jelentettek Pablónak, de csak neki, a többi kartellel nem lehetett kapcsolatuk, így Pablo volt az egyetlen, aki mindenről tudott.
- Ezek szerint Pablo megtalált és munkát ajánlott a Calí Kartelben?
- Igen. Hárman voltunk. A mi feladatunk volt betanítani a munkásokat és helyi vegyészeket a kokain készítésére.
- Ezek szerint Te érted az egésznek a kémiáját?
- Nem egészen. Pablo azért volt egészen zseniális elme, mert csak ő ismerte a teljes receptet. A kokainnak vannak olyan összetevői, amiknek eredetéről máig nem tudok, és az igazat megvallva, nem is akarok tudni.
- Mik azok az összetevők?
- Egy több elemből álló koktél, aminek keverési arányát Pablo halála után is csak nagyon kevesen ismerik. Arra szolgál, hogy a kutyák ne tudják kiszagolni a port.

Jelenet a készülő filmből: A kokalevél fűszerezése

- Hány éven át dolgoztál Pablónak, illetve a kartelnek?
- Sokáig, egészen Pablo haláláig. Jól kerestem vele, ebből van a szállóm is.
- Amúgy ismerted Pablót személyesen?
- Persze. Egy ideig sofőrködtem is neki.
- Milyen ember volt?
- Alapjában véve rendes fickó volt. Voltak allűrjei. Egyszer a reptérre kellett menjek egy pár thaiföldi kurváért, akiket Ázsiából rendelt csak úgy. Másnap mentek is haza.
- Nem volt durva? Az ember azt gondolná, hogy egy drogbáró nem apácalány.
- Nem volt apácalány, de durva sem volt. Persze egyes üzletfelekkel keményen bánt és nem riadt vissza a gyilkosságtól sem. De egy drogbáró már csak ilyen. Felénk soha nem volt egy rossz szava, teljesen normálisan kezelt minket. Aki nem akarta átverni, azzal úriember volt. Sokan szerették emiatt.
- Pablo halálakor mi történt?
- A kartelek egymásnak estek. Mindenki nagyobb és nagyobb szeletet akart magának az üzletből.
- És mi történt?
- Minket, akik értették a kokainkészítés módját, azonnal megkörnyékeztek. Hármunk közül ketten belementek a játékba a nagy pénz reményében. Beszéltek, majd egy héten belül halottak voltak. Calí környékén én maradtam egyedül, aki hallgatott, s még most is élek.

Jelenet a készülő filmből: A kávé leválasztása a húslevesről

- Sikerült kiugrani a kartelből?
- Nem kellett kiugranom. A kartelek kinyírták egymást, én pedig kis hal voltam a vízben. Egyszer csak arra lettem figyelmes, hogy nincs munkám.
- És jött a szállóépítés.
- Nem pont, de majdnem. Dolgoztam itt-ott teljesen legálisan, majd a turizmus felé fordultam.
- Minden kapcsolatod megszakadt a kokainnal?
- Dehogy. A kokaintól elszakadni nem lehet, de nem is kell. Ha kicsiben csinálod kulturált körülmények között, akkor nem piszkálnak.
- Ezek szerint máig csinálsz kokaint?
- Csak kis tételben. Többnyire turistáknak adom el. Pár kilónál többet soha nem gyártunk le.

Másnap, ahogyan az kell, Albertót elkísérem az egyik házi üzembe, hogy lássam, miként készül a kokain. Megdöbbenésemre a gyár nem több egy kuckónál a várostól alig pár kilométerre fekvő kávéföld közepén.

Jelenet a készülő filmből: Szódabikarbóna a löttybe

- Mindig cseréljük a helyszínt. Ha túl sokszor jelensz meg ugyanannál a háznál, gyanús leszel - mondja Alberto.
- Nem azt mondtad, hogy nem piszkálnak?
- A kartelek békén hagynak, s általában a helyi rendőrök is könnyen lefizethetők, de mióta az USA pénzeli az államot, hogy felszámolják a droggyártást, olykor furcsa alakok jelennek meg. Ezért kell folyton telephelyet váltanunk.

A kuckó valóban nem több egy sufninál. Van benne egy apró kemence, amiben lobog a tűz. Alberto és segédje kipakolják a felszereléseket és az alapanyagokat. Az asztalon megjelenik egy tál friss kokalevél, mellette benzin, cement, akkumulátorsav, éter, szódabikarbóna és egy zacskó ismeretlen eredetű granulátum.

Jelenet a készülő filmből: Forr az anyag

- Ez Escobar nagy titka, ez a koktél - mutat rá Alberto a granulátumra. Van benne kálium, magnézium, nátrium és ki tudja még micsoda.
- Ezt Kolumbiában gyártják?
- Nem. Nem tudom hol. Buenaventurából szokták hozni nekem.

Megkezdődik a kokain gyártása. A kokaleveleket Alberto beszórja cementporral, majd egy kővel összetöri őket. A szétszecskázott levelekre ezután ráönti a vízben feloldott granulátumot, majd a benzint. Elkeveri, majd rövid állás után a levet leszűri. A kokaleveleket kidobja, a visszamardt folyadékot zacskóba teszi. A zacskóban szépen látszik, ahogy a benzin és a kokalevél olaja az egyéb adalékanyagokkal elválik egymástól. A benzint leengedi, a zacskóban pedig nem marad más, csak egy sötét színű folyadék.

Jelenet a készülő filmből: Az utolsó fázis

- Ez a nyers kokain - mondja nagy büszkén Alberto.

A folyadékhoz akkumulátorsavat tölt és étergolyókat ad, közben segédje forralni kezdi a kemence felett a szódabikarbónát. Iszonyat szag kezd terjengeni a lacikonyhában. Amikor a szódabikarbóna elkezd pattogni, akkor Alberto nekilát belelapátolni azt a fekete löttybe.

- Kész, már csak fel kell forralni - mondja.

Kanálba teszünk egy keveset a folyadékból, majd gyertya felett elkezdjük hevíteni. 3-4 perc alatt a folyadék elpárolog, a kanálban pedig nem marad más, csak pár gramm szürke por.

- Ez így már elvileg fogyasztható, de fontos az esztétika - válik Alberto igényessé.

A port éter alá tesszük és várjuk, hogy kifehéredjen. 3 perc múlva kiemeljük a kokaint a lámpabúra alól és máris kész a mindenki által ismert fehér por. Az egész folyamat nem tartott tovább fél óránál, bekerülési költsége, leszámítva az ismeretlen eredetű granulátumot, nem lehet több 1 dollárnál.

2011-ben készült filmünkön végégikövetheted a kokain gyártását. A jövőben részletesebb dokumentációval jelentkezünk majd.

- Ilyen körülmények között mennyi kokaint tudsz előállítani? - kérdezősködöm.
- Nem sokat. 1-2 kilónál biztosan nem többet.
- Vannak még most is nagy gyárak?
- Persze. Ott egy kicsit másképpen készül, például a kokaleveleket nagy kádakban törik össze és hagyják összeérni a cuccot.
- Arról tudsz, hogy miként kerül a por Európába?
- Persze. Tengeralattjárón szállítják kolumbiai és panamai magánkikötőkből európai magán villákhoz. Azt hiszem Olaszországban ér partot a nagy része.
- Nem hajón?
- Már nem. Persze előfordul, de azok inkább csak csalik. Ezzel terelik el a rendőrség figyelmét, akik nagyon büszkék magukra, hogy lekapcsoltak 20 kiló kokaint. Csak közben a tenger alatt több tonnát szállítanak tengeralattjárón - mosolyog.

Hirtelen szöget üt a fejemben egy jó 10 éves hír a híradóból. A MAHART 1 Ft kikiáltási áron megszabadult három öreg tengeralattjárójától, amiket európai és panamai üzletemberek vásároltak meg. Magyarország ebből is hatalmas bizniszt csinált.

- El tudsz vinni egy nagy kokain gyárba? - szegezem végül Albertónak a kérdést.
- Persze, de az egy kis szervezést igényel.
- Nem sürgős. Év végén jövök vissza Kolumbiába, addig ráér.
- Addigra leszervezem neked, ne aggódj!

Hát így készül a kokain, Kolumbia és a világ megrontója. Érdekes élmény volt látni, hogy miből készül, és hogy a por mennyivel egyszerűbbé teszi az Albertóhoz hasonló hétköznapi emberek életét. Jó volt hallani Pablo Escobarról egy olyasvalakitől, aki személyesen is ismerte sőt, jó kapcsolatot ápolt vele. Most már csak azt kívánhatom, hogy biztonságban kijussunk a nagy üzemből is...