MIRADOR - "Kilátó a világra"

Ha az ember huzamosabb időt tölt nyomasztó latin-amerikai nagyvárosokban, előbb-utóbb az apró falvak békéjére és meghitt hangulatára vágyik. Nincs ez másképp akkor sem, ha ez a nagyváros éppen a ködbe burkolódzó Mérida, Venezuela egyébként legélhetőbb és legbarátságosabb  andoki települése.

Nagy lelkesen bújom a várossal azonos nevű régió térképét azon mélázva, vajon melyik környékbeli falura essen a választás. Jají mellett döntünk, amely Meridától 34 km-re található koloniális település. Alighogy leszállunk a szerpentineken kanyargó autóbuszról, a városka főterén máris mesebeli hangulat kerít hatalmába. Jají a legszebb falu, amit latin környezetben valaha láttam. Teraszokkal és faragott fakapukkal ellátott hófehér öreg házai, valamint a főtéren álló kis templom olyan érzést keltenek, mintha 400 esztendőt visszautaztunk volna az időben. A templom előtti téren egyenruhás iskolások beszélgetnek, zenével múlatják az időt. Elvarázsolva sétálunk a macskakövekkel kirakott, lépcsős utcákon, ahol Mérida zajos pezsgése gyorsan feledésbe merül.

Öregúr a portáján, Jajíban

Jajít egy spanyol bíró, Bartolomé Gil Naranjo alapította az 1580-as években. Az ő nevéhez fűződik a legtöbb Mérida környéki koloniális kisváros elnevezése és közigazgatási fejlesztése, amivel az volt a célja, hogy az itt élő indiánokat egy olyan közösséggé kovácsolja, ahol a spanyol nyomás folyamatosan fenntartható és erősíthető. Ő jelölte ki a falu főterét, ahonnan csodás kilátás nyílik a környező hegyóriásokra.

Betévedünk egy ajándékboltba, ahol nem csupán kézműves termékeket árulnak, hanem Endre nagy örömére Venezuela csaknem összes helyi készítésű alkoholját. Bolondok volnánk elszalasztani a kóstolót. A chuchuaza, az azonos nevű fa kérgéből készült kesernyés rövidital. Endrét leginkább a tojáslikőrre emlékeztető ponche győzi meg, de iszunk gyógynövényekből kevert michét és szájvíz ízű, kaport tartalmazó michitót is. Ha valaki meghűlne az Andok hűvös és időnként meglehetősen mostoha időjárásától a mézes gyógynövényes tea ízű panela ajánlott. És hogy teljes legyen a jókedv, a szederbort sem hagyhatjuk ki.

Némelyik andoki szesz egészen botrányos

Az italozás után ellátogatunk a falutól nem messze eső Chorro de las Gonzales nevű vízeséshez, amely rövid buszúttal közelíthető meg a Mérida felé vezető szerpentineken. A helyiek a kanyargós utazást egy dohányból, mézből és gyógynövényből kevert hallucinogén zselével teszik viccesebbé, amelyet a nyelvük alá helyeznek. Minket is megkínálnak, mondanom sem kell, Endre nem hagyja ki. Néhány percig olyan képet vág, mintha chilit rágna, majd amikor a csípés megszűnik, kissé bódult állapotba kerül; se hall, se lát. Szerencsére 10 percnél tovább nem tart a kóválygása, így nem jelent gondot a vízesés felkutatása. A Chorro del las Gonzales kedves hely, de nem állítom, hogy lélegzetelállító látvány sőt, a környezetében található gazdag madárvilág és a virágba borult színes fák izgalmasabb fotótémákkal kecsegtetnek.

Köderdő és a Chorro de las Gonzales

Gyorsan odébbállunk és La Mesa faluja felé vesszük az irányt. Venezuela egyik legszebb hegyi útján gyalogolunk végig, amelyet számos erdei állat mellett egy zöld tukán látványa koronáz meg. Két óra kutyagolás után érkezünk meg La Mesába, a színes házaktól vidám kis faluba.

Ha már egyszer az ember az Andokban jár, úgy illik, hogy szert tegyen némi magashegyi élményre is. Mivel erre az 1800 méteren fekvő Jají nem igazán biztosít lehetőséget, ezért másnapra kiválasztjuk magunknak 4118 méteres Pico el Águilát. A menetrend szerinti autóbusz Venezuela legmagasabban, 3500 méteren fekvő lakott településéig, Apartaderosig szállítja a hegylakókat. A hőmérséklet jelentősen lehűl, a hegyoldalak egyre kopárabbak és élettelenebbek, az emberek vastag poncsókat viselnek, arcukon különös piros foltok figyelhetők meg. Apartaderosban buszt váltunk, amivel irány a Kondor-hágó. Az elnevezés nem túl találó, ugyanis az elmúlt évtizedekben nem sok kondort láttak errefelé. A buszról leszállva 4000 méteren találjuk magunkat, tehát mindössze 120 métert kell haladni szintben fölfelé a hegy legmagasabb pontjáig. Ez azonban messze nem olyan egyszerű feladat, mint ahogy azt egy kisalföldi lány gondolja.

A Pico El Águila csúcsa alatt található apró lagúna lóitatóként szolgál

Először is ezen a ponton már olyan erős migrén, émelygés és hányinger kerülgeti az embert, hogy egy lépést is nehezére esik megtenni. Szenvedek, de erőt veszek magamon, mert fel akarok jutni a csúcsra. Egyre erősebb a szél és állandósul a köd, amely sejtelmes homályba burkolja a hágó felett húzódó lagúnát. Lassan, szinte centinként haladok fölfelé. A táj - már amikor kibújik a ködből - lenyűgöző, az óriási hegyek között egészen aprónak érzem magam. Aztán 30 méterrel a csúcs előtt minden rémálommá válik. Erős szédülés gyötör, kapkodok a levegő után, lassan homályba vész az út és minden elsötétül. Endre hangját hallom, mintha egy visszhangzó folyosóról beszélne hozzám:

- Fordulj vissza és indulj el lefelé!

Így teszek. Alig húsz lefelé megtett lépés után egy csapásra megszűnik a szédülés, a légszomj és a hányinger. Csak a fejfájás tartja magát makacsul egész álló nap. Hiába, akklimatizálódnom kell.

- Nem fogsz ki rajtam Pico el Águila! Visszajövök még!

Klasszikus utcakép Mucuchíesben - kevés színesebb falu van az Andokban

Buszt fogunk és elindulunk lefelé a hegyről. San Rafael településén megszakítjuk az utazást, a főút mellett ugyanis rábukkanunk egy olyan templomra, amely építészeti csoda számba megy; az egészet kötőanyagok nélkül építették fel. Jobb nem elképzelni, hogy mi történne vele egy kisebb földrengés esetén, ami nem olyan ritka az Andokban.

San Rafael után átadjuk magunkat egy szomszédos andoki település, Mucuchíes varázslatos hangulatának. Ezt az indiánfalut is Bartolomé Gil Naranjo tette önálló településsé 1586-ban, de a Jajíban látott elegáns fehér házak sorát itt élénk színek egész kavalkádja váltja fel. A falu bája az erős fejfájás ellenére is képes megbabonázni. A nap már javában nyugodni készül, amikor felszállunk a Mérida városába tartó járatra...

Latin-Amerika nem a nagyvárosairól híres. Többségükben nincs mit nézni, veszélyesek és meglehetősen retkesek, legyen szó Hondurasról, Peruról vagy éppen Venezueláról. Ez utóbbi ország városai kifejezetten nem ajánlottak turistáknak, mi azonban kipipáltunk néhányat, mert úgy illik.

CIUDAD BOLÍVAR

Talán az egyetlen nagyváros, ahol találkozhat az ember más turistákkal. Ennek az az oka, hogy az Angel-vízeséshez szervezett túrák többsége innen indul, így mindenki eltölt legalább egy unalmas éjszakát a Posada Don Carlosban.

Kilépve az utcára nem sok jó várja az utazót. Bár a főtér és környéke egész szépen rendbe van téve, még sincs egy lélek se az utcákon. Sok helyen érezheted magad veszélyben éjszaka Venezuelában, de Ciudad Bolívarban ez az érzés sajnos nappalra is átragad. Egy-két kóborkutyát leszámítva életnek semmi jele nincs az óvárosban, sehol egy étterem, egy bár vagy egy bolt. Olyan szellemváros ez, ami jól néz ki.

Csinos városkép, kihalt utcák - Ciudad Bolívar, a szellemváros

Néhány sarokkal lejjebb megérkezel az Orinoco partjára. A parti sétány olyan lepukkant, amilyen csak lehet, de itt legalább hozzájuthatsz egy üveg Polar Lighthoz (Venezuela legnépszerűbb söre) és ehetsz egy rágós, de olcsó sült marhát. Azt mondják, az Orinocóban olykor lehet látni folyami delfint, de én hiába voltam már itt ötször, gumiabroncson és olajos dobozon kívül mást még nem láttam a folyóban.

Az óvárostól keletre található a piac. Olykor nyüzsgő, máskor pedig teljesen kihalt városrész ez, s hogy épp melyik állapotában találod, az teljesen random. Volt, hogy három napig egy fia árussal nem futottunk össze, máskor meg mozdulni nem lehetett a tömegtől. De mondom, a piac nyitvatartása teljesen véletlenszerű.

Szegény Bolívar a veszélyzónában lobogtatja zászlójá

A város ad otthont Venezuela legnagyob Simon Bolívar szobrának, amit sikerült egy olyan park végében felállítani, ami le van zárva a látogatók elől. Ennek oka az évről évre emelkedő rablások száma, így ma a hős felszabadító magányosan néz a távolba és nem fogad látogatókat.

Ciudad Bolívar az a hely, ahová nem szívesen utaznál, mégis kötelező. Csak mert ott van az a fránya Angel-vízesés.

CIUDAD GUAYANA

Van egy-két őrült, aki az Angelt nem Ciudad Bolívarból, hanem 80 kilométerre odébbról, Ciudad Guayanából közelíti meg. Teljesen értelmetlen cselekedet, mert az innen szervezett túrák drágábbak, s a város sokkal szörnyűbb, mint Ciudad Bolívar. Kevesen tudják, de San Felix városrész Venezuela legveszélyesebb része, ahol naponta átlag 2,5 gyilkosság történik.

Látnivaló? Na az nincsen. Leszámítva a Caroní és az Orinoco összefolyásánál látható bővízű vízesést nem látsz itt semmit, csak ócska lakótelepeket és rengeteg szemetet.

CUMANÁ

Elég nehéz kikerülni, ha az ember szeretne eljutni a Mochima Nemzeti Parkból Isla Margaritára, vagy fordítva. És nem is akkora baj, ha szánsz rá pár órát. Persze ne hidd, hogy Cumaná a második Prága vagy Krakkó, de egészen kellemes meglepetés a belváros. Például itt található Dél-Amerika legnagyobb és legjobb állapotban megmaradt erődje.

Cumaná belvárosa - fa az út közepén

Nekem mégsem ezért tetszett, hanem a rengeteg színes falfestmény miatt. Hogy kik és miért festik őket, sajnos nem tudom, de ha visszatérünk Venezuelába, biztosan kiderítem majd. Külön plusz a városközpontjában az út közepén hagyott fa.

BARCELONA

Ennek a nagyvárosnak valóban van egy szépséges belvárosa. Szerintem kb. annyi külföldi látogatja, mint ahány tuvalui Bélapátfalvát télvíz idején, mivel úgy néztek ránk, mint az ufókra. Akiben volt egy kis mersz, az odajött beszélgetni és meglepődni, hogy honnan is érkeztünk.

Az egyetlen élhetőnek minősített város - Barcelona

A szállások elég gyengék és drágák Venezuelához képest, de cserébe ez volt az egyetlen hely, ahol láttunk és ettünk is gíroszt. Igaz, még a trinidadinál is rosszabb volt, pedig azt nehéz felülmúlni.

VALENCIA

Ha láttál már igazán szutykos és nyomorúságos várost, akkor Valencia az az. Turistákra szakosodott szállás nincs (pedig a környéken éppen van mit nézni), csupán bordélyház. És ami vicc, hogy éjszakára olcsóbb a szoba, mint két órára. A recepciós elmondása szerint azért, mert kevesebb vele a munka. Persze pihenni az ilyen helyen nem lehet, mert a szomszédból folyton kétes hangok szűrődnek ki.

A leggázabb venezuelai város, Valencia sétálóutcája

Odabenn még így is jobb, mint odakinn. A város nagyon szemetes és rengeteg a rosszarcú az utcákon. Valencia volt az egyetlen hely Venezuelában, ahol tényleg veszélyben éreztem magunkat, igazi Tegucigalpa és Georgetown feelingem volt.

Emlékszem gyerekkoromból egy reklámra, ami a '80-as évek közepén mindenhol feltűnt. Lóháton ült egy cowboy farmerben és cigit szívott. Nem tudtam soha eldönteni, hogy akkor tájt Magnum szerettem volna jobban lenni vagy az a cowboy, aki annyira macsó volt, amennyire csak lehetett. Tom Selleckkel még nem találkoztam, de a Marlboro emberrel már igen. Santa Fében...

Egy és ugyanaz az ember, 30 év különbséggel

Gringo de la Montaña, vagyis az Erdő gringója hozzátartozik Santa Fé látképéhez. Nincs turista, aki ne futna vele össze a parton, de csak kevesen tudják, hogy a távolról szagló elmebeteg alkoholista és szétdrogozott hajléktalan valójában olyasvalaki, aki a '80-as években a férfiideál megtestesítője volt. Bevallom, nekem is nehezemre esett elhinni, hogy Gringo tényleg az, akinek mondják, de mikor neki szegeztem a kérdést, akkor egyértelművé vált, hogy igen.

- Nagyon fontos. A pirulin. Mindenhol pirulin van. Tessék. Itt van az Eiffel-torony, meg a mecset Isztambulban és ez a német katedrális. Mindnek a tetején ott a pirulin - lapozgat egy régi könyvet benne a Föld legismertebb épületeivel - A pirulin a kapcsolat ég és föld között. Ez a legfontosabb.

- Gringo! Mióta élsz Santa Fében a parton?

- 13 éve.

- Hajléktalan vagy?

- Nem. Csak szeretek a parton aludni. Adj 50 bolívart.

- Nem adok.

- Akkor egy 20-ast.

- Nem, nem adok.

- Nem baj, majd holnap adsz. Amúgy sok pénzem van, csak szeretem a szabadságot. A legfontosabb, hogy vannak barátaim. Santa Fé az otthonom.

- Hogy kerültél ide?

- 1999-ben egy ökológiai projektet akartam indítani, de Chávez meghiúsította. Tudtad, hogy Venezuelában 7300 orchidea faj található? Ennél csak Kolumbiában van több, ott majdnem 9000.

- Miért hiúsult meg a projekt?

- Mert épült a szocializmus. Még most is épül. Chávez nem halt meg, ugyanott van, ahol Che Guevara és Marilyn Monroe. Vagy Michael Jackson.

- Ez utóbbiról én is azt tartom, hogy nem halt meg.

- Ugye-ugye!

- És hol vannak most?

- Vakációznak. Egy olyan helyen, ahol elbújhatnak a világ elől. Együtt koktéloznak és élvezik az életet.

- Marilyn Monroe és Chávez?

Gringo, ha nem piál vagy hülyéket beszél, legtöbbször a távolba néz

- Pontosan! Ez egészen biztosan így van. Che Guevara is él, nem ölhették meg, nagyon fontos volt. Ő robbantotta fel a Panam gépét a franciák kérésére, csak a CIA titkolja. Ahogyan azt is, hogy az arabok küldték rá Japánra a cunamit és hogy a dél-koreaiak lövik fel a rakétákat, amíg az északiak csak fociznak.

- Ez biztos?

- Persze hogy az. Ki uralja most Indiát? A franciák. Ahogy Afrikát is. Mandela is miattuk került börtönbe. Csak ő még kell, nem vakációzhat együtt Chávezzel.

- Most, hogy Chávez vakációzik, mi lesz?

- Változás. Maduro és Capriles közösen indít majd egy nemzeti élelmezési programot. Attól mindenki boldog lesz. Nem kell ide olaj, az amúgy is tönkrevágja a bolygót.

- Miért lettél Gringo de la Montaña?

- Mert virágokat gyűjtök az erdőben, és mert kék a szemem, mint Erikának. Apám osztrák, anyám luxemburgi volt, de én már venezuelai vagyok.

- Hogy lettél ökológus?

- Amerikában tanultam, Kaliforniában.

- Igaz az, hogy ott lettél a Marlboro reklámarca?

Ebben a pillanatban Gringo elméje kitisztult. Mondták a faluban, hogyha rákérdezek a Marlboro témára, akkor figyeljem a tekintetét, miként fog megváltozni az. Új ember áll velem szemben, a téboly minden nyoma eltűnt az arcáról.

Amikor a múltjáról kérdezed, kitisztul a tekintete, és újra ő lesz a Marlboro Man

- Az egy hosszú történet...

- Mégis?! Te vagy a Marlboro Man?

- Az úgy volt, hogy Malibun éltem. Láttam egy kiírást, hogy modelleket keresnek fotózásra. Fiatal voltam, jól jött a pénz. Elvileg valami autóreklámba akartak betenni, de odalépett valaki és azt mondta, én kellek a cigi reklámjukhoz. Belementem. Lefotóztak és kifizettek. Ennyi volt.

- És hogy kerültél ki mindenhol a plakátra?

- Azt nem tudom. Nekem csak annyit mondtak, cigiznem kell és kész. Én meg cigiztem. Soha nem gondoltam volna, hogy azok a rohadékok világsztárt csinálnak belőlem. Mindenki felismert az utcán. A jó édes anyjukat!

- De akkor jól kerestél vele.

- Nem. Hiába szóltam érte, kifizették a fotót és kész.

- Mi lett?

- Elvégeztem az egyetemet és visszaköltöztem Venezuelába.

Újra megjelnik Gringo arcán a zavartság. Venezuela említésére visszazökken az összeesküvés-elméletek és paranoia világába.

- Amiket korábban mondtam, azokat felejtsd el. Nehogy berakd a filmbe! Ha megtalál a CIA, nekem végem. Inkább vedd ezt! Chávez és a demokratikus szocializmus mindörökké élni fog. Tisztelek minden Földben lévőt és tisztelem Chávezt is, amiért ennyi mindent tett az országomért. Chávez az elnök, Chávez a vezetőm. Viva Chávez!

Azt tudjuk, hogy az egyik Marlboro reklámarc az 50-es éveinek elején meghalt tüdőrákban, a másik hét élettörténetét azonban nem ismerjük. Hogy Gringo de la Montaña valóban egyike lenne a Marlboro embereknek, nem tudom 100%-ig bizonyítani, de a megtébolyodott hajléktalan engem meggyőzött. Bár hiába a szép fiús múlt, ma Gringo nem több egy lecsúszott alkoholistánál, akit a helyiek tartanak életben Santa Fé strandján. Cserébe minden délben orchideákkal a zsákjában jelenik meg, amikről oly szívesen mesél...

A Mochima Nemzeti Parktól kaptuk azt, amit Isla Margaritától vártunk. Napfény, pálmafák, fehér homok, tenger, vidám delfinek, és egy lakatlan szigetre tett kiruccanás. Mochima egy igazi kis paradicsom...

Amikor egész napos utazás után végre elgémberedett lábakkal leszállunk a Santa Fé-i buszról, megint úgy érzem magam, mint egy feldíszített karácsonyfa. A hátamon egy 16 kilós zsák, elől egy kishátizsák, jobb oldalamon az iratos táska, a balon meg egy kameraállvány lifeg.  Egykedvűen eredek Endre nyomába, aki még 20 perc gyaloglás után is lendületesen lépked a halszagtól bűzös kikötő rozsdás bádogbódéi között. Szállást keresünk. A tengerpart engem most is elbűvöl, mint mindig. Még akkor is, ha lábunk gyakran bokáig süllyed a homokban. Ez strandoláskor kellemes, ilyenkor azonban csak nehezíti a járást. Már épp kezdek dühbe gurulni a sok gyaloglás és az ügyetlen botladozás miatt, amikor egy különös alak tűnik fel. A 32 fokos tikkasztó hőség ellenére az 55 év körüli férfi vastag dzsekit visel, ruhája piszkos, napbarnított sötét arcából kivillannak kék szemei és hosszú, ápolatlan fehér szakálla. Venezuelában még sosem láttam hajléktalant. Első ránézésre inkább tűnik ijesztőnek, mint barátságosnak, amíg meg nem szólal.

Santa Fé, a tengerről nézve

- Hola chicos! How are you? Csak nem szállást kerestek? Gyertek utánam, én tudok egy jó helyet!

Endre bizalmat szavaz neki. Végtére is egy próbát megér, így követjük az öreget. A parton számos régebbi posada sorakozik, többségük inkább Balaton parti szakszervezeti nyaralóra emlékeztet, mint latin-amerikai hostelre. Végül megállunk egy ház kertjében. A teraszon egy negyvenes európai nő és egy húszas helyi srác éppen társasjátékoznak. Van szabad szobájuk, mi több, ez az eddigi legszebb szállásunk. A szakállas öregnek - akit Gringo de la Montañának hívnak - a markába nyomnak egy húszast, amiért új szállóvendégeket hozott. Ő pedig vidáman szónokol még egy kicsit a bejáratnál, majd az útjára ered.

Szállásadónk, Sandrine egy fura szerzet. A társalgóban rábukkanok néhány színvonalas portréra. Kiderül, hogy elismert fotósként dolgozott egy ideig Dél-Afrikában, majd visszatért eredeti hazájába, Franciaországba. A napfény és a 25 éves Luíz iránt érzett szerelem azonban még az igen nagy korkülönbség ellenére is elég nyomós indoknak tűnt ahhoz, hogy új életet kezdjen egy aprócska tengerparti faluban, Venezuelában. Így került ide, Santa Fébe.

A Mochima Nemzeti Park egyik legszebb partja Isla Caracason található

Másnap, miután eleget süttettük a hasunkat a napon, úgy döntünk, hogy egy motorcsónakkal felfedezzük a környező szigeteket. Csónakosunk Rogelio, bár venezuelainak vallja magát, a spanyolt különös akcentussal beszéli. Hamarosan fény derül rá, hogy fiatal éveit Olaszországban töltötte, így nem esik nehezére olaszul kommunikálni velem. Ez nagy örömömre szolgál.

- Hogy kerül egy fiatal venezuelai srác Olaszországba?
- A szüleim Genova környékéről származtak, de én már Caracasban születtem. Aztán 18 évesen úgy döntöttem, elmegyek Európába. Ahogy az a filmekben lenni szokott, beleszerettem egy sikeres csinos divattervező lányba, házasság lett belőle, s ott ragadtam egy időre.
- Született gyereketek?
- Van egy fiam Olaszországban. Építészetet tanul az egyetemen. Évente egyszer meglátogat Venezuelában.
- S mi lett a fiatal lánnyal?
- Volt egy csúnya balesetem, még a fiam születése előtt. Hónapokig kórházban feküdtem. Minden megváltozott. Nicola még egy éves sem volt, amikor elváltunk. De aztán még 17 évig Milánóban éltem.
- Mivel foglalkoztál?
- Képzőművészetet tanultam, majd szobrász lettem és amolyan igazi művészéletet éltem. Ha volt ihlet, alkottam, ha nem, akkor meg vártam, hogy megérkezzen. De ebből nehéz volt megélni, ezért aztán később tanítottam egy egyetemen minden nap.
- Hogy lesz egy olasz egyetemi professzorból venezuelai csónakos?

Szulák keretezik a partmenti sziklákat

Nevet egyet, majd komoly hangnemben folytatja:

- Hát tudod, egyszerűen belefáradtam. Szabadságra és napfényre vágytam. Itt van egy kis házam, ahol kényelmesen éldegélhetek. Vettem még másik kettőt, amit kiadok turistáknak. Ha jönnek, nagyszerű. Ha nem, hát úgy is jó. Nincs sok pénzem, de itt a tenger a sok hallal, így mindig van mit ennem. Megvan mindenem. Hetente háromszor-négyszer csónakba ülök és hajókirándulásra viszem az ide látogatókat. Ha akarom. Szabad vagyok. Kell ennél több?

És hogy hová is viszi Rogelio az ide látogatókat? Caracas szigete a mai napig lakatlan, de egészen más, mint amilyennek egy lakatlan szigetet otthon a fotelben ülve elképzelnék.  Az egész egy dimbes-dombos kopár sziklatömb, száraz bozótossal. A vadregényes tájat szemtelenül beborította a sok tüskés bokor és a kaktusz. Így tulajdonképpen az egyetlen hely, ahol mezítláb szabadon lépkedhet az ember az a mindössze 20 méteres fehér homokos partszakasz. Ez persze az áttetszően tiszta világoskék tengerrel, az állandó szikrázó napfénnyel, a nyugalommal és a csenddel együtt azért nem egy felejthető élmény egy olyan strandkedvelő számára, amilyen én vagyok.

Jurassic Park Mochima módra

A délután azért tartogat némi örömet és meglepetést a strandkakasnak egyáltalán nem nevezhető Endre számára is. Néhány méterre a törölközőmtől ugyanis előbújik egy óriási fekete iguána és olyan közel lopakodik, hogy bátran lencsevégre kaphatjuk.

Alkonyatkor újra vízre szállunk és a szárazföld felé vesszük az irányt. Ekkor még nem sejtjük, hogy ami ezután következik az csak igazán a nap fénypontja. Egy egész csapat vicces és barátságos delfin kíséri a csónakot és ugrál fel a vízfelszíntől méteres magasságba. Olyan közel jönnek, hogy a hajó orrából előrehajolva csaknem meg tudom érinteni őket.

Jófejek kísérik a csónakunkat

Megérkezünk a partra. Ideje vacsora után néznünk, amire egy partmenti teraszos vendéglő barátságos áraival éppen megfelelőnek ígérkezik. A fiatal lengyel tulaj, Erik buzgón ajánlgatja a hely legnépszerűbb specialitásait:

- Sült hal jukkával, bolognai spaghetti, tengeri herkentyűkből készült parilla tál – itt elcsuklik a hangja és törölgeti kibuggyanó krokodilkönnyeit.
- Te jó ég Erik! Mi lelt?
- Bocsánat. Csak tudjátok, nagyon szomorú vagyok, mert meghalt Chávez. Nélküle itt már nincs élet, nincs többé maradásom.

Meghal a venezuelai elnök és a bevándorló kisvállalkozó a világ végén keseregve sír.

- Imádtam Chávezt. Élhetővé tette Venezuelát. Itt nem arról szól minden, hogy ki mennyit keres és az ország miként adósodik el. Ez itt maga a paradicsom. Nem tudom mi lesz Chávez után. Olyan, mintha az apámat vesztettem volna el.

Naplemente Mochima fölött

Nem sok turizmusból élő külföldivel találkoztunk eddig, aki méltatta volna Chávez politikáját, mert ha valamit az egykori elnök nagyon nem tudott kezelni, az a turizmus volt. Annyit azért bizton állíthatok, hogy Erik fenséges polipos parillát tud készíteni.

A nap lebukik a távolban a vízből emelkedő sejtelmes hegy körvonalai mögött. A gondolataim tovább kalandoznak többnyire Rogelio szavai nyomán. Vajon mit jelent a szabadság és mi köze van ennek a boldogsághoz, s hogy tudnék-e valaha úgy dönteni, hogy hátrahagyva mindent, elbújva a világ elől egy csendes paradicsomban éljem le hátralévő éveimet. Valószínűleg nem…

Miután meghiúsult az a merész elképzelés, hogy a San Antonio börtönbe tett látogatásunkat kamerákkal együtt megismételjük, Isla Margarita pedig valahogy nem marasztal tovább minket, elérkezettnek látjuk az időt arra, hogy visszatérjünk a szárazföldre. Irány Araya, a só hazája.

A porlamari hajókikötőben megint nem látunk fehér embert, mondhatni a megszokott kép fogad. Néhány egyenruhás fazon buzgón ellenőrzi az útleveleinket, majd kényelembe helyezzük magunkat a kőpadokon. A hajó indulására csak teljes utaslétszám esetén van esély; két órás várakozást jósolnak. Végül ezt be is tartják. A hajóút a hullámok miatt meglehetősen gyomorforgató ezért néhányan a pelikánok helyett inkább a nylonzacskók belsejét nézegetik, miközben nagyokat sóhajtoznak.

Két óra hánykolódás után nagy megkönnyebbülés, amikor megpillantjuk Chacopata partjait, de alighogy fellélegzünk a partraszállás után, máris vár a következő feladat. Már délután 4 is elmúlt, ha még ma szeretnénk eljutni Araya városába, villám gyorsan kocsit kell szereznünk.

Krikri és a szuper Dodge

Húsz kiló plusszal a hátunkon végigkoslatjuk Chacopata utcáit. Semmi különös, ugyanolyan porfészek, mint minden venezuelai kikötő. Végül egy buszmegállóban ricsajozó vidám diákcsoporthoz csatlakozunk. Kérdésünkre, hogy hogyan juthatunk el Arayába, mindenki rázza a fejét tanácstalanul. A csajok többsége nem lehet több tizenöt évesnél, de az egyikük pocakja máris úgy gömbölyödik, hogy az sem lepne meg, ha azon nyomban vajúdni kezdene. Engem most is megdöbbent a dolog, annak ellenére, hogy Venezuelában nem ez az első eset, hogy ilyennel találkozunk. Gyakran előfordul, hogy a felvilágosulatlan tinédzserek első szexuális tapasztalata nem kívánt gyermekáldással zárul.

Busz nem érkezik. Ideje lesz stoppolni, hátha megint bejön. És igen! A buszmegálló mellett egy böszme rozoga vén Dodge lassít le, méretarányos sofőrje kérdőn pislog ki ránk és földön heverő zsákjainkra.

-    Arayába tartunk – közöljük vele reménykedve.
-    Egyetlen rossz minőségű út visz oda a félsziget északi oldalán. Két órát vesz igénybe. De én csípem a turistákat. 50 bolivár per fő plusz a csomagok. Megfelel?

Nagy boldogan tömjük meg a kocsi méretes csomagtartóját, majd bepattanunk.

A félsziget északi részét mindenütt száraz bozóttal és méteres kaktuszokkal büszkélkedő vörös homokkősziklák alkotják. A félsivatagra emlékesztető táj látványát egy-egy szemétlerakóhely vagy fehér kagylótörmelék, esetleg egy lagúna képe szakítja meg. A lagúnák vize a bennük élő rákoktól élénk narancsszínben pompázik. Szószátyár öreg taxisofőrünk, Krikri azt is elárulja nekünk, hogy itt található Venezuela legnagyobb kagylófeldolgozó üzeme, ahol tengeri puhatestűből emberi és állati fogyasztásra egyaránt előállítanak élelmiszeripari termékeket. Ahol pedig sok a kagyló és a hulladék, ott légy is akad bőven. Így valahányszor kipattanunk a kocsiból, hogy lencsevégre kapjunk egy rákot lakmározó rózsaszín flamingót, annyi légy száll be az autóba, mintha egy indiai szeméttelepen lennénk.

Az Araya-félszigeten még nem ritka a szamárháton közlekedés

Krikri érthetetlen módon nagy fantáziát lát az Araya-félsziget jövőbeli turizmusában.

-    Venezuelának ezen a részén rengeteg a látnivaló. Az Araya-félsziget sok kincset rejt a turisták számára. Sóteraszok, kagylók mindenütt. Jó volna, ha sokan látogatnának ide. Én meg fuvaroznám őket.

Nekem tetszik, ha valaki elfogultan szereti hazáját, ezért - bár már nagyon untat ez a kopár vidék - nem bocsátkozom vitába.

Az éhségtől meg az egész napos utazástól kissé nyűgösnek és gyűröttnek érzem magam. Végre elérjük Araya városát. A sóteraszok már messziről látszanak. Olyan mintha az egész partot apró fehér kristályokkal hintették volna be. Maga a város nem nyújt új élményt néhány poros utcájával, kihalt kikötőjével és szorosan egymás mellé épült házaival.

A szállásadónk nagy érdeklődéssel fogad minket.

-    Honnét is jöttek? Hollandiából?
-    Nem. Magyarok vagyunk.
-    Ja persze. Buuudaaapeszt! Egy időben az osztrákokkal együtt alkotta az Osztrák-Magyar Monarchiát.

Széleskörű világtörténelmi tájékozottsága meglep.

-     Pár éve már járt itt egy fiatal hátizsákos lány, bár nem Magyarországról, de szintén Európából. Valami könyvbe akarta beleírni a posádám árait. De mondtam neki, hogy ne tegye.
-    Miért?
-    Mert a hátizsákosok büdösek. Ti hátizsákosok vagytok? Mondjuk, ti nem vagytok büdösek.

Endrével olyan hosszúra nyúlik az eszmecseréje, hogy már aggódva lesem az órámat, nehogy bezárjon a comedor és vacsora nélkül maradjunk. Mint utóbb kiderül, aggodalmam nem  alaptalan. A vacsorára szánt sült csirkét még sikerül elfogyasztanunk, de az élelmiszerbolt  ajtaját már becsukják az orrunk előtt. Este 6 órakor síri csend és sötétség ül a tengerparti városkára. Mindenki aludni tér.

Nem turistalátványosság, de szép a sólagúna Araya határában

Másnap első utunk a sóteraszokhoz visz. A városban nincsen áram, ezért a telepen nem tudnak dolgozni. A föl-alá sétálgató szakemberek közül akad egy, aki unatkozás helyett elmagyarázza a só megtisztításának minden szakaszát és a sóteraszok történetét. Elmeséli, hogy Araya Dél-Amerika legnagyobb természetes sótermő vidéke, hogy a bányát a hollandok nyitották a 17. században, de a spanyolok később kiporolták őket, hogy Araya volt az első bánya Venezuelában, amit államosítottak jóval a függetlenség kikiáltása előtt, s azóta se került külföldi kézbe.

A kimerítő ismeretterjesztés után visszaballagunk a szállásra, majd a Santiago erőd tengerparti romjai felé vesszük az irányt. Az utcák most is üresek, csakúgy mint a fehér homokos tengerpart. A víz kristálytiszta, azúrkék színe szinte ámulatba ejt. A parton kószál néhány gazdátlan kopó, egy srác pedig rakoncátlan csikóját próbálja betörni. Néhány felállított ócska vascölöp utal arra, hogy itt egykor nyüzsgő hal- vagy zöldségpiac működött.

A kastély elhagyatott romjainak tetejéről kiváló kilátás nyílik a kihalt tengeröbölre. A várat egyébként 1618-ban kezdték építeni, de a pusztító viharok és az állandó kalóztámadások következtében 50 év kellett ahhoz, hogy elkészüljön. Ez volt Venezuela legnagyobb erődje. Az 1726-os hurrikán elpusztította a sóteraszokat, a spanyolok pedig dühükben felgyújtották az erődöt és magára hagyták Arayát. Azóta az erőd kihasználatlan. Ma már csak néhány falrészlet utal az egykor tekintélyes építményre. Mivel az egészet tengeri kőzetekből rakták össze, a megkövesedett csigák és korallok maradványai a mai napig föllelhetők a sziklákon.

Kilátás Venezuela legnagyobb erődjéből

Kezdek igazat adni Krikrinek. Arayának van egy hangulata, ami magával ragadja az embert. De nem én vagyok az első, aki ezt gondolja. A sóteraszok munkásainak kemény életét valamint a tengerparti városka kietlenségét Margot Benacerraf rendezőnőnek sikerült hitelesen dokumentálnia Araya című filmjében. Az akotás komoly szakmai sikert vívott ki magának, ugyanis 1959-ben elnyerte a Cannes-i filmfesztivál díját közösen a "Szerelmem, Hirosima" című filmmel.

Araya könnyen kiérdemelhetné a nyugalom és béke városának címét, de mindketten úgy véljük, hogy a sóteraszok és a romok után Araya több izgalmat nem rejt számunkra. Továbbutazunk Manicuare falujába, ahonnan hajóval fél óra alatt Cumanába érkezünk. Nem vesztegetjük sokáig az időt, hiszen innen már csak egy köpésre van a Mochima Nemzeti Park, ahol azt mondják, lesz lehetőségünk egy lakatlan szigetre is ellátogatni. Egy álmom válna valóra...